Megpróbáltatás

Egy anyának sok mindent el kell viselnie mire a gyermeke felnő. Egy gyermeknek sok mindent át kell élnie mire felnőtté válik… arany igazságok ezek, melyekre az én egyetlen fiam élete is megerősítő példa.

Nyolc éves sem volt még, amikor egy reggelen így szólt:

- Anyci! Ha lecsukom a szemem és utána kinyitom, olyan mintha egy széles fekete szalagot húznának el a szemem előtt és én azon nem látok át. Mi lehet velem?

Természetesen megrémültem, és ijedten fordítottam arcocskáját magam felé, de a tekintetében nem láttam semmi rendkívülit. Kérdeztem, nem szorított valamit az arcához, vagy nem nézett bele a napba az ablakon át – hátha csak káprázik a szeme – de mivel nem csinált semmi ilyet ébredés után, elhatároztam, hogy ha nem múlik el perceken belül, nem viszem aznap iskolába, hanem elmegyünk a szemorvoshoz, aki az édesanyámat is kezelte.

Így is lett, a főorvosnő a magánrendelőjéből beküldött minket a kórházba amelyben dolgozott – azzal a megjegyzéssel, hogy másnap reggel találkozunk. Kisfiunk ott töltötte az éjszakát – sőt a következő 5-6 napot is – anélkül, hogy a főorvosnő előkerült volna: mint utóbb kiderült, azon az estén összeköltözött a felettesével és elutaztak pár napra a család haragja elől. Napok teltek el érdemi kezelés, vizsgálat nélkül – hiszen az osztályon dolgozók tudták, hogy a kisfiú a főnökük betege, így nem mertek nélküle semmit se tenni. A látása folyamatosan romlott, 1 hét alatt két és fél dioptriát, én pedig kétségbeesett és tanácstalan voltam. Végül egy iskolatársának az anyukája – egy fiatal doktornő az osztályról – megsajnált bennünket, és vérvételt rendelt el, melyet elküldtek a fővárosba vizsgálatra, így mire az „ifjú pár” előkerült, már lehetett tudni, hogy a fiunk toxoplazmózissal fertőződött meg. Ezt a vírust kutyától, macskától, nem jól megfőtt hústól, vagy akár lángolt kolbásztól is meg lehet kapni. Ki tudja, hogy a homokozóban a kutya kakitól, vagy épp a menzán egy félnyers hústól került-e a szervezetébe – tény az, hogy a kórokozó mindig lágy, idegpályás területeken támad, és ez az ő esetében a látóideg volt.

Az eredményt nem velem, hanem a kisfiammal közölték oly módon, hogy a professzor úr behívatta magához a 8 éves gyereket és egy nagy könyvbe megmutatta neki a kórokozó rajzát, hogy egy ilyen „félig vírus félig baktérium” van a te szemedben, és már régen kapnod kellett volna sok szurit, hogy meggyógyuljál. Amikor látogatás alkalmával a kisfiam ezzel a hírrel fogadott, persze azonnal felkerestem a professzort, és közöltem, hogy mivel eddig nem kaptunk érdemi segítséget tőlük, én viszem a fiamat a szegedi klinikára – de erre az volt a gúnyos válasz:

- Mit akar? Amit Szegeden tudnak azt én is tudom, onnan jöttem!

Így aztán ki kellett várni még egy hetet amíg injekciózták, majd végül megkaptuk a zárójelentést, mellyel végre felkereshettük a szegedi klinikán ajánlott adjunktust, aki elmondta, hogy a betegség első jelentkezésekor azonnal kellett volna egy négy injekcióból álló kúrát kapnia a kisfiunknak, akkor nem terjedt volna szét a szervezetében a kórokozó, hanem a szemében lézerrel ki lehetett volna azt az öt pontot égetni ahol a toxoplazmás gócok vannak. Igaz, abban az öt pici pontban nem látott volna, de ez olyan kis terület, hogy az nem zavarta volna a látásban. Ezt viszont Kecskeméten elmulasztották, így most már ő csak azt teheti, hogy meghozatja Belgiumból azt a nagyon erős gyulladásgátlót, amit ha a betegség újra jelentkezik, órákon belül meg kell kapni – mert ezen múlhat a gyermek látása. Megadta a klinikai közvetlen számán felül a lakástelefonját, sőt az édesanyja telefonszámát is (1985-öt írtunk, hol volt akkor még a mobiltelefon!), hogy bármikor elérhessük. Ezután elmagyarázta nekem és a fiamnak is, hogy ha  a kisfiú úgy észleli: másként kezd el látni, másként törik meg a fény a szemében, azonnal telefonáljunk és induljunk el Szegedre – és ő ígéri, ha országon belül van, előbb lesz a klinikán mint mi, mert tényleg a látása múlhat a kezelés azonnal elkezdésén!

Óriási teher és felelősség volt ez egy nyolc éves emberke számára: hiszen csak maga veheti észre, hogy ismét jelentkezik a betegség, hogy szaladnia kell  a  munkahelyemre az iskolából, ha úgy érzi baj van! Hónapok teltek el így, mire egy vírusos tüdőgyulladás utáni legyengült állapotban újra jelentkezett a látászavar. Éppen farsangra készültünk, már megvettük az aranyhörcsögöt és megvarrtam a kis piros mellényt és a sapkát, mert Nils Horgerson akart lenni  – amikor újra romlani kezdett a látása. Rohantunk Szegedre! Egy hetet töltött ott, majd azzal tértünk haza, hogy az injekciókúrát pár hét múlva meg kell ismételni. Nem telt el egy hét sem, amikor egy reggelen a munkahelyem előtt lett rosszul a kisfiam: nagyon erős görcsökkel vitte a mentő kórházba. Azonnal hívtam a szegedi orvost, hogy lehet-e ez az injekció mellékhatása, de megnyugtatott, az egy erős antibiotikum, attól biztos nem lehet rosszul.

A kórházban vakbélgyulladásra gyanakodtak, így „felfogadtam” azt az orvost, akiről más anyukák azt mondták, igyekszik kicsi sebet vágni, vele beszéljek. Két nap telt el műtét nélkül étlen-szomjan, mert hátha mindjárt vinni kell a műtőbe – majd a harmadik napon nagyvizitnél, amikor a főorvos megkérdezte, mi lesz ezzel a fiúval, az általam felkért orvos azt mondta, jobban van, ihat. El lehet képzelni, hogy ez a szomjúságtól elgyötört kisgyerek ezek után megivott vagy másfél liter teát, majd jött a délután és vele a látogatási idő, amikor közölte velem a nővér, hogy ma este megműtik a kisfiút. Kérdeztem: rosszabbul van? A válasz az volt, nem, de most ügyeletes az adjunktus úr. Kértem, hogy maradhassak a látogatási időn túl, amire engedélyt is kaptam, mondván: bagatell műtét 20-25 perc.

Ezután elvitték  a műtőbe, és másfél óráig nem volt semmi hírem, csak azt láttam, hogy egyre több orvos érkezik rohanva a műtőhöz – és én kis híján megőrültem az aggodalomtól! Végül kitolták:  ki volt kötve és gépek vették körül, a tüdejéről véres habot szívattak! Napok múlva derült ki az igazság: mivel nem volt üres a gyomra, műtét közben „aspirált”: hányni kezdett és a hányadék belement a tüdejébe. Ettől sajnos tüdőembóliát kapott (ami hosszú távon agykamra-fejlődési rendellenességet okozott, mivel ekkor az agya percekig nem kapott elegendő oxigént – de ez csak kb. nyolc évvel később, a gyakori ájulásai után derült ki), de akkor és ott azt mondta az orvos:

- Ez az ébredés utáni természetes állapot, menjen haza nyugodtan.

Emlékszem, azt válaszoltam:

- De hát engem már többször műtöttek, soha nem kerültem ilyen állapotba, hogy mondhat ilyet? Mit tettek a kisfiammal?

Betolták a szobájába, és engem elküldtek, nem hagyták, hogy mellette legyek. Azt is csak napok múlva egy kórházi dolgozótól tudtam meg, hogy azért nem vitték el az intenzívre, hogy ne menjen el az osztály híre. Meg azt is tőle tudom, hogy azért vártak a műtéttel, mert az új főorvos nem engedte őket „pénzért műteni” és úgy játszották ki, hogy a felfogadott orvos mindig akkor műtött, ha ügyeletben volt.

Zokogva mentem hazáig, a város túlsó felére. Otthon a férjem várt, aki a sokkoló hírek hallatára a maga csendes módján ennyit mondott:

- Ha a fiunk ezt nem éli túl, én veszek az oroszoktól egy puskát, és megölöm azt a sintért.

És ő ezt komolyan gondolta. 1986 volt, még ott állomásoztak az oroszok a mi városunkban is, és ő mint mozdonyvezető bejáratos volt a laktanyába – ahol valóban bármit eladtak egy kis pénzért a három évi szolgálat utáni hazautazásuk előtt.

Éjjel semmit sem aludtam, és végül azt találtam ki, az első busszal bemegyek a városba, át a kórházhoz és háromnegyed hat körül – mintha csak kórházi dolgozó lennék, aki jön a reggel hatórás váltásra – be tudok jutni a fiamhoz. Így is lett. Ott feküdt kikötözve – szobatársai szerint többször kitépte az infúziót, azért – kicserepesedett szájjal, öntudatlanul. Kétségbeejtő helyzet volt, mely csak négy nap után normalizálódott, de addig nem tudott felkelni – így a seb körül letapadtak az idegszálak – ami miatt később korrekciós műtétet kellett rajta elvégezni. Mire ki tudtuk vinni ebből a kórházból „saját felelősségünkre”, már menni kellett vissza Szegedre – ahol az újabb Dalacin kúra várta. Az a gyógyszer nagyszerű hatású volt – teljesen rendbejött tőle a tüdeje – de nem a szeme. Utólag úgy magyarázták, mivel a szervezetben volt egy sokkal gyulladtabb terület mint a szem, az injekció arra volt hatással. A szemével még évekig jártunk a klinikára, de végül (tizenhat éves korában) egy üzbég természetgyógyász segített – és a fiam ma mozdonyvezető. Pedig az osztályfőnöke nyolcadikban azt javasolta: adjam kefekötőnek, azt akkor is tudja csinálni, ha tényleg megvakul.

És hogy miért meséltem el ezt most? Mert a Várnai Zseni idézetről eszembe jutott: amikor egyszer Szegeden a klinikán meglátogattam a fiamat, azzal fogadott, hogy eszébe jutott egy vers pár sora, amit az iskolában a szavalóversenyen hallott:

„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!”

Amikor ezt elmondta, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Végiggondoltam az elmúlt hetek minden keservét, és csak fogtam az infúzióktól meggyötört kis kezét és rázott a sírás.

- Anyci, most miért sírsz – kérdezte ijedten – az jutott eszedbe, hogy meg is halhattam volna?

Igyekeztem letörölni a könnyeimet, nehogy még jobban megijesszem, és azt mondtam:

- Nem, kicsim, neked nem lehet bajod. Akit így szeretnek a szülei és az angyalok az sokáig fog élni!