A szerző

Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, Kecskeméten születtem 59 évvel ezelőtt. Egy kedvező állásajánlat miatt 15 éve felszámoltuk kecskeméti otthonunkat, férjemmel, Misivel és fiammal, Robival elköltöztünk Piliscsabára – azóta itt élünk.
A 2015-ös év végén lettem nyugdíjas, így már van időm valóra váltani régi vágyamat: írhatom azokat a történeteket, amelyeket gyerekkorom óta őrzök, és azokat is, melyek úton-útfélen „szembejönnek” velem. Írásaimmal igyekszem emléket állítani a hatvanas években az alföldi tanyavilágban élő embereknek és velük a családomnak éppúgy, mint az OTP Bankban töltött több mint harminc év alatt megismert emberek hétköznapi küzdelmeinek. Sorsoknak, melyekből tanulni lehet, megdöbbentő tényeknek, melyeket nem lehet és nem is szabad elfeledni.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem sokkal azután, hogy a múlt év elején elvégeztem egy kreatív írástechnika tanfolyamot, rátaláltam a Kortárs Magyar Irodalom Verslista Baráti körére, ahol folyamatosan új pályázatokkal, feladatokkal inspirálnak az írásra.
Számomra is hihetetlen, de egy év alatt több mint 50 elbeszélést írtam, néhány  versem és haikum is elkészült az általuk megadott témákra. A Verslista kiadásában decemberben megjelent Sodrásban 2016 című antológiában két novellám is szerepel, és ennek a könyvnek a bemutatója során megismertem az Irodalmi Rádió munkáját – melyhez ez év januárjában szintén csatlakoztam.
Azt, hogy írásaim nemcsak családomnak és barátaimnak tetszenek, számomra mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Verslistánál már 10-nél több alkalommal nyertem meg az adott heti vagy havi versenyt. Ilyen pl. a „Szelleműzők” címet viselő írásom, melyet a „szellemes szellemek” elnevezésű pályázatra írtam, vagy pl. a „Nem adom a lányom”, mely a „kandalló és séta” kulcsszavakra meghirdetett belső versenyen lett első helyezett – de átlagon felülinek ítélték ebben a témában a „Marci bácsi kalapácsát” is.
Az Irodalmi Rádiónál eddig két pályázaton vettem részt, mindkettőn sikeresen, de amire igazán büszke vagyok az az, hogy a „Szeresd a nőt” címűn első lettem az „Akinek életet adott, azt meg kell óvnia” című írásommal.
Ez az elbeszélés anyukám családjáról szól, a „Bezzeg az én időmben” az „Egy régi karácsony emlékére” és a „Sári és a legyek” a gyerekkoromról, az „Utazok” édesapám elvesztéséről és a párommal való megismerkedésünkről, a „Megpróbáltatás” a fiam életéért folytatott harcunkról.  A „Sorsdöntő kávé” pedig arról, hogyan kerültem vidéki beosztott ügyintézőből a fővárosba régiós értékesítési osztályvezetőnek egyetlen kávézás közben feltett kérdés kapcsán.
Az ilyen „önéletrajzi ihletésű” írásokon túl a legtöbb elbeszélésem témáját is „az élet diktálta”, mint pl. a vizsgadolgozatomét a Centrál Médiaakadémián, mely a „Kölcsönkért kocsi, avagy a szerelem messengeren érkezik” címet viseli, és a bírálója Mörk Eleonóra (író, újságíró) szerint olyan élethű a női főszereplőm, hogy vele Csernus doktornak kellene foglalkoznia.
Vagy ilyen a „De hát az én életem”, mely egy háromgyerekes anya megpróbáltatásairól szól, vagy a „Kávé öt cukorral” is, melynek alaptörténete a nyolcvanas években „Kék fény”-es hír volt Kecskeméten. De van valóságalapja a „Jó tanítványnak”, mely az önfeláldozásról szól, vagy a „Bukásnak” is, melynek főhőse nemcsak balesetet szenved, hanem emberként is elbukik – ez utóbbiak olvashatóak a Sodrásban 2016 című Antológiában.
Az írás során mindig vannak kedvenc novelláim, most ilyen pl. februári pályázat nyertese a „Nem adom a lányom!” – melynek alaptörténetét egy édesapának a lányáért folytatott küzdelméről egy régebben olvasott újságcikk adta – a happy endet viszont csak az én igazságérzetem diktálta, a valóságban még nem ért véget a férfi kálváriája. De ilyen kedvencem a „Sikoly” is, melyet az ősz folyamán a médiában hallott sikolymaszkos támadások ihlettek.
Született történet a múlt évben egy anyáról is, aki drogfüggő lányának a halála után akar igazságot szolgáltatni: ez a „Klára rózsái”, és írtam néhány novellát a gyermekvállalás nehézségeiről, és a mai fiatalok párválasztásáról illetve a párkapcsolati kudarcaikról is. Ezek a „Nem adom fel”, az „Én vagy mi?” és  „A valóság elfogadása”.
A netkötet terjedelmére vonatkozó előírások szerint természetesen nem minden írásom kerülhetett bele a mostani kötetbe, de bízom benne, hogy ha megjelenik egy újabb válogatásom,azt is érdeklődéssel olvassák.
A bemutatkozás nem lenne teljes körű, ha a 26 oldalas izraeli képes úti beszámolómat, vagy a verses és haikus próbálkozásaimat nem említeném. Bár sohasem hittem magamról, hogy verset is képes vagyok írni, de hát a Verslista ezt is „kihozta belőlem” - ezért álljon itt a „Hóhányók” című versem, és legalább egy a több mint 70 haiku közül:

Hóhányók

Téli éjben, csillámló holdfényben kérges kezek hányják a havat.
Alkalmi munka – nem pénz: alamizsna, s nincs rajta kamat.
Mire is elég? Szalonna – kenyér, s tán némi ital? 
S ha jő a mámor, már nem fáj a magány, a durva fagy.
Pokrócba bújva sorba áll újra: munka van? Ételt osztanak?
Városlakó! Gondolj rájuk akkor is, ha újra ragyog a nap, 
és ne sajnáld a fillért, melyet kezed nekik ad:
Mert eljön a tél és nem lesz, ki helyetted lapátot ragad!

Haiku a remény szóra – mellyel az adott héten első helyezett lettem:

Magam maradtam

Elment. Vele a
remény is, a jövő is:
magam maradtam. 

A remény csak a haikuban ment el én tudom, hogy nem maradtam magamra: a Verslistások Baráti köre és az Irodalmi Rádió csapata  itt van velem, a családom támogat, az ismerőseim várják az írásaimat – tehát van remény, és én hiszem, hogy még születnek új írásaim mindannyiunk örömére.
Kérem, fogadják szeretettel első írásaimat.

Zsanna