AGNES GÜNTHER: A SZENT MEG A RAJONGÓJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-288-8 (online)
MEK-17802

Három napig sűrű ködfátyol borult erdőre, mezőre, azután metsző hideg lett s az erdő szépséges karácsonyi díszbe öltözött. Mint sokágú ünnepi gyertyatartók állanak az óriás öreg fenyők fönn a tetőn, csakhogy gyertyadíszük lefelé csüng. Nehéz terhüktől földig hajolnak az ágak, mintha alattuk fázó tapsifüles vagy őzike rejtőznék. A nyírfán ezer meg ezer kristálygyöngyszem csillog, ágait, tavaszváró rügyeit finom zuzmara födi, mintha a télben májusünnepet ülne, de ezüstöset. Az útszéli apró moha, a tüskebokor, melynek kristályos ág-boga közül még piros bogyó ragyog, mind pompázatos ünnepi díszbe öltözött. Milyen bájos és finom a bogáncs kis ezüst koronája s a törpe kökénybokor egy ötvösművész ezüstös remeke! Csönd van, csak néha csendül meg halkan az erdő, halk sóhajtás kél, mikor valamelyik ág lerázza terhét. A bükkfák vastagon rakva hóval, fehér, ezüst kristálykupolaként borulnak össze az út fölött, mely a felhőfoszlányos, halványszürke s mégis a nap aranyát sejtető ég fényét csodálatosan megtompítva ereszti át. A mogyoróbokor ágait csavarodó ezüstszalag fonja össze-vissza. Pókhálók ezek, de hogy bámulna szorgalmas pókanyó, mely mint halott levélke csüng még alvó kicsinyei mellett, ha most láthatná hálóját. Ha madár rebben föl, ezüstös csillagpor száll utána, fölékesítve a máskor csupasz, barna ösvényt.

A tetőt díszítő fenyők közül, a hófehér kupola alatt, magas férfi jön, az erdőhöz illő daróczubbonyban, göndör, barna fején kopott zöld kalap. Az öreg kalap alatt acélkék szem nézi ragyogva az erdő pompáját s bár a férfin szokatlan magassága és széles válla a legfeltűnőbb, mégis a szeme mond legtöbbet. Igazi látó szemek. Mintha fölinnák az erdő képét, a bükkfák ezüsttel hintett oszlopsorát, melyen messziről átvilágít az ég tompa opálszíne. "Szemek, ti fénylő ablakok... Igyátok, ó szemek, amit a világ aranyló áradatából elbírtok!" Ezúttal ezüst az áradat.

Ott áll az óriás bükk törzsénél, körülfonja a hallgatás, az ünnepi csend, mintha a fák és bokrok is lélekzetüket visszafojtva várnának. Valami közeleg, valami csodás, titokzatos, ami a hétköznapok egyformaságát megszakítja. Közel és távol halk csendülés, sóhajtás a csöndben, mintha az erdő szíve dobogna.

Talán egy percre szétszakad a fátyol, mely az embert a körülötte lévőktől elválasztja, a fátyol, melyet csak akkor érezünk, ha körülölel a csend! Az a csend, mely a csillagos égről vagy apáink szentelt helyén, az istenek ősi tanyáján, az erdőben ereszkedik reánk. Igazán olyan balgák voltak ők, a régiek? - Ó, mitől rebbentél meg, te finom, kedves őzike? Milyen külön világ a teremtés minden gyermeke; milyen egyedül, milyen végtelen magányosságban él az emberszív. Állat, növény nem ismer, fél tőled, pedig ugyanaz a meleg, piros élet hullámzik át szíveden, mint amott az állatén. S hogy szereted a százados, vad viharoktól tépett, villámsujtotta tölgyet! Gyermekkori barátod, akit sötét őszi estéken félénk csodálattal bámultál, apád mögött lépegetve. Ha egy reggel kidöntve találnád, meggyászolnád, mint régi jó barátod. S mégis, mit tud rólad? Magányosan vándorol az ember földi testvérei között, kik körülötte születnek és meghalnak, ujjonganak a tavaszban s ezüstös álmot álmodnak a télben.

A férfi az utat nézi, az út végét, melyet a nyírfák illatos fátyla takar, mintha onnan várna égő, magányosság-szülte vággyal valamit; de csak pöttön lányka tipeg ott, kopott, barna kendőbe burkolva, melynek lecsüngő vége mindenféle erdei lomot, tüskét, fagyott avart vonszol magával. Nagyon siet a kicsike s most eltűnik a mogyoróbokrok mögött. De ott meredek a lejtő és jeges, sikos.

Félig csúszva, félig mászva lejut s egy lombhalmazon összehúzódva barna gombolyag fekszik. S amint félkézzel egy ágba kapaszkodva feléje nyúl, falfehér, ijedt arcocska mered feléje.

Beburkolt fejecskéjével a másik hegyoldal felé mutat, hol a halott pompájú erdő meredeken emelkedik.

Hát idegen gyermek. Úgy látszik, eltévedt. Mert egyetlen favágó sincs már az erdőn, mind hazament apró, hegyestetejű házába, ahol a gyermekek repeső örömmel várják, hogy apa meggyujtsa az apró, színes karácsonyfagyertyákat.

- Hát nem oda - dörmögi a férfi. Elereszti az ágat, melybe kapaszkodott s csúszva, botorkálva eljut a kis fészekhez, hol a gyermek meglapult, mintha menekülni szeretne s csak a beléjekapaszkodó szederindák nem engedik. Hirtelen felugrik, a kendő vége az egész indauszállyal leszakad. De az erős kéz már elérte, bárhogy vergődik, ellenkezik, nagynehezen fölviszi s most ott áll remegve, falfehéren az úton. A férfi zsebébe nyúl, nagy, pirosképű almát vesz elő s biztató mosolygással, békezálogul nyujtja feléje.

- Nesze, és mondd meg, hová igyekszel, hadd mutassam meg az utat, te csodálatos kis rongydáma.

Mert a barna kendőt alaposan megtépték a tüskék. De az almát nem akarja s az visszavándorol a zsebbe. Hanem az alma, vagy egy pillantás a kék szembe, hidat vert.

- Nézd csak, milyen finom orrocska! S mit vétett a ballábacskád, hogy csak a jobbnak van kamásnija?

Biztatva bólint feléje, zsebretett kézzel lépeget mellette s óvatosan szemmel tartja a kis alakot, nehogy elillanjon. A csöppség vonakodva követi, mintha mégis jó volna Sehovaországba egy útitárs. Csodálatos kis alak a megtépett kendőben; cipőjén egész szárig fagyos, sáros út nyoma, jobblábán rosszul gombolt kamásni, a balon csak harisnya, azon is jókora lyuk tátong, hogy fehér térde kivillog. S a kendőből határozott szegényszag árad, ritkán szellőztetett szobák, a kis kályhán főzött savanyúkáposzta s ezer más meghatározhatatlan dolog szaga. De arcéle nagyon finom, csaknem büszke, szeme nagy, hosszú pillákkal s a szemhéj oly gyöngéd, hogy átcsillog a szemgolyó.

- Ha az emberek Sehovaországba indulnak, rendszerint olyan helyről jönnek, ahol nem jól érezték magukat.

Ilyen bizalmas lett már. És együtt ballagnak az elvarázsolt erdőben, a férfi szótlanul vár, mert finom ösztöne megérzi, hogy a gyermeklelket váratlan kérdésekkel megzavarnia nem szabad, kitárul az magától is. A lányka egyre lassabban lépeget s mert az úton éppen ott domborodik egy jégruhás hangyaboly, letelepszik rá s illedelmesen, mint jólnevelt gyermekhez illik, mondja:

A gyermekszem fölragyog, apró kéz nyúlik ki a rojtok közül az alma felé, s az öröm gyengéd pirosságot fest arcára.

- A Varrórózsától is kaptam egyszer egyet, eldugtam az ágyamba, s éjjel ettem meg, mikor senki sem látta. Úgy-e, kedves volt a Varrórózsától? Vörös haja van, s ott lakik a kis házban, amelyik előtt nyáron magas, piros virágoszlopok állanak és kilenc testvérkéje van és mikor este hazamegy, még azoknak varr ruhát.

- Nagyszerű egy Varrórózsa! S hol van a ház, amelyik előtt nyáron a virágoszlopok - bizonyosan mályvák - állanak?

- Először egy zöld mező jön, ha a nap jókedvű, fehér csillagok és sárga koronácskák nyílnak rajta, azután a merev fákhoz ér az ember, amelyek fölfelé bámulnak és sóhajtoznak.

- Legjobb volna hát, ha most szépen útnak indulnánk, s elmennénk a Varrórózsához. Neki bizonyosan van még almája, mert nékem nincsen több. Ez kicsit hideg ülőhely, s a lábacskád megfázik.

A föltekintő szelíd szemben ott a teljes, édes gyermeki bizodalom. - Vissza sem megyek többé és várok, míg éjszaka lesz és már nem is vagyok éhes, mert nekem adtad az almát.

- Itt akarsz maradni éjszaka és nem félsz! Valami jót vársz. Hát nem tudod, hogy az emberek, mikor jön a nagy hideg, elalusznak és többé föl sem ébrednek?

- Én nem alszom el. Hiszen várok! Nézd csak a fákat itt az úton és a fehér kardocskákat, meg a koronácskákat és ezüst rojtokat, a gyöngyfüzéreket és szalagokat! Miért öltöztek ilyen díszbe? Ők is várnak, s mindnyájan tudják, hogy valami jön. Az előbb erre ment egy őzike, rámnézett és az is tudta.

- Sok nevem van, de egyik sem az igazi. S éjszaka néha mintha tudnám az igazit, de reggelre elfelejtem! Apa azt mondja "szegény kicsike". De nem akarom, hogy úgy hívjanak. És el is jöttem. De, hogy ez az igazi karácsonyi erdő, csak akkor láttam, mikor már benne jártam.

A férfi lehajlik, s nem törődve a kendő rossz szagával, térdére emeli a gyermeket, s zubbonyával betakarja a hideg lábacskát, melyen a lyukas harisnya ékeskedik. A lányka cseppet sem fél már, a szarvasagancs-gombokkal babrál.

- Tudod, az a dolog a Jézuskáról, aki a szép dolgokat hozza, minden csak hazugság. Minden benne van a katalógusban. Babák és kocsik és katonák és minden. S ha az igazi Jézuska volna, az tudná, hogy nekem nem kellenek új babák, akik semmit sem tudnak rólam és nem is ismernek.

- Hiszen minden este ágyba fektetem őket és sohasem hagyom a széken heverni! De karácsony előtt a régi babák mindig eltűnnek és a rossz gyermekek kapják és ha aztán újra látom őket, már piszkos a ruhájuk és a Lillának, amelyiknek olyan szép göndör haja volt, csak egy szeme volt már, s egyik karja lógott. És most már nem is játszom babákkal.

- És az igazi Jézuska, aki tudja, hogy minek örülnék, úgysem jön el hozzám. Azért jöttem én el. Hallgasd csak, hogy sóhajt a fa. S ha igazán van Jézuska, ide bizonyosan eljön. És ha elaludnék és soha többé vissza nem kellene menni, hogy kinevessenek, amiért olyan ostoba vagyok és sohasem találom meg az igazi szavakat, amiket pedig a többi gyerekek mingyárt tudnak és erre jönne a Jézuska és olyan szépen csengetne kis csengőjével... Nem hallod? Mióta az erdőben járok, egyre hallom, s utána is mentem, olyan messze, olyan nagyon messze, hogy nem is találok többé vissza, olyan nagyon-nagyon messze van. S ha elaludnék, előjönne édesanyám, s magával vinne, ott fekszik ezüstkoporsóban, s karján tartja kis öcsémet. És öcsike mindig mellette feküdhet, mikor nékem tanulni kell és mikor egyedül fekszem az ágyamban, s csak halkan sirdogálok, hogy senki meg ne hallja. És akkor talán engem meg a másik karjára venne. Szívesen maradnék vele az ezüst koporsóban. Akkor nevethetnének! Nem hallanám, mert vastag vasajtó van az ezüstkoporsó fölött, azon meg nagy pecsét és senkinek sem szabad bemenni.

- És fáj, ha kinevetnek, szegény Lélekke, mikor nem találod meg a helyes szavakat?

- Te vagy a romok grófja. És mondd csak, miért nem adsz a kedves kis egereknek, akik éppen úgy tudnak ülni és a kezecskéjükből enni, mint az emberek, miért nem adsz nekik semmit? Hiszen nekem mingyárt ideadtad az almát?

- Úgy, hát a romok grófjának neveznek! Nem rossz, s jó, ha az ember ismeri a nevét - dörmög a férfi. - A romok grófja! S milyen csodálatos dolgokat tudsz te! Anyád ezüstkoporsóban fekszik, te szegényke! S hová való vagy? S miért nem adok én az egereknek semmit?

- Néha hallom, amit a varrószobában beszélnek, az a hársfabástyára nyílik s oda lépcső vezet fel. S a Margit, aki nagyon kövér és kis bajusza van, mint az uraknak, azt mondja, nagy szégyen, hogy abban az oduban lakol s olyan szegény vagy, hogy az egerek kisírt szemmel szaladnak az ember elé, aki falaid közelében jár.

A férfi nagyot kacag, hatalmas mellkasából mennydörögve robban ki a hang, ősgermán hang, mely fölveri a meseerdő csöndjét. Lélekke csaknem megijed, azután megzendül finom csengő kacagása, mintha madárszárny simogatna hárfahúrokat.

- No, ezek ugyancsak megmondták - hanem az egerekre vigyázok majd, hogy megkapják, ami jár nekik.

- Azután láttalak, mikor a szolgáddal mentél, aki éppen olyan, mint a kalibán a vörös könyvben s olyan nagyon sajnáltalak, amiért olyan szegény vagy s olyan nagy, mint senki más s még a kis egerek sem lakhatnak jól nálad! De hát nem is igaz! Azok sokszor hazudnak.

Ki lehet a gyermek, akinek édesanyja ezüstkoporsóban fekszik? Nem a kis városkába való. Olyan nagy utat nem tehetett meg. Beszéde idegenszerű s néha akadozik, mintha nem a német nyelv volna az, melyen állandóan beszélni szokott. A sors milyen hulláma dobta szegény Lélekkét az erdőbe? Az erdő lakói vándoremberek. Nincs az ősi, erdőövezte városkának, hazai falucskáknak egyetlen háza sem, melynek valamelyik lakója ne vándorolt volna messze, túl a tengeren. Sokat átélnek ezek az erdőlakók, pénzt, dicsőséget szereznek s el is vesztik mindkettőt hamarosan. De ez a gyermek nem abból az emberfajtából származik. Most kivallathatná, hová való, de olyan jól esik a meseerdőben a finom, mesélő hangocskát hallani. S mintha ismerné ezeket a finom vonásokat, hosszú szempillákat. Mintha minden pillanatban eszébe akarna jutni a megfejtés. S mindenképpen haza fogja vinni. Tán nem is árt az övéinek, akik olyan kevéssé ismerik, szegény kis szívét, ha kicsit megkínozza őket az aggodalom. Lelkében valami gyönge, halvány reménység csirázik. Tán szegény elhagyott gyermek, ki idegenek között tengődik. De belátja, hogy ez ostoba álmodozás. A gyermek, aki minden karácsonyra új babákat kap - a katalógusból - nem szegény emberek gyermeke.

Beburkolt fejecskéjét most éppen mellére hajtja: fáradt a lányka s olyan boldog, mintha a beszéd könnyített volna nehéz szívén. Biztonságban érzi magát, mintha az ünnepélyesen hallgató fák fehér gyűrűje örökre, örökre körülzárná s talán mégis eljön a Jézuska!

A fák hófehér ága-boga mögött, melyek olyan szorosan, titokzatosan fonódnak egybe s fehér fénnyel árasztják el az erdőt, lassan megszínesedik a halványszürke ég. Előbb sápadt rózsaszínt ölt. Milyen csodaszép a rózsaszín lepel előtt a fehér pehelyből és kristályból szőtt függöny! És egyre pirosabb, pompásabb lesz a bíborfal, csodálatos kék, lila, szürke árnyalatok emelkednek a fehérből. Szótlanul állanak ketten a mennyei szépség között, Lélekke lélekzetét is visszatartja, mert most kell jönnie. Azt is tudja, merről. Ott, hol az út kanyarodik, éppen a bíborfal előtt, ezüst terhétől roskadozó bükkfácska, mint ragyogó boltív hajlik az út fölé. Alatta kell jönnie. Ó, hogy világít a szürke szemben az olthatatlan gyermeki hit! A csengés-bongás is közeledik! Ezüst csillagocskák borítják a barna kendőt, mintha Hamupipőke tündéradta ruhája volna. Tágranyilt szemmel kúszik le, megfogja a férfi kezét s magával vonja. Ott, a lecsüngő fenyőágak alatt, aranyfényű tűz, mint óriási, lobogó lángkapu. Az ég kapuja! Tárva áll s a gótikus ezüstcsarnok, a világ legszebb, legpompásabb díszútja éppen feléje vezet. Most már bizonyos, erre vártak mind, a fák, az ezüstkoszorúval ékes bokrok, az őzike, az előtte repkedő vörösbóbitás kismadár! Egymáshoz simulva állanak, a gyermek átöleli a férfi lecsüngő karját.

S finom, aranyos szalag fonódik lassan a két szív köré, szalag, mely az ég aranyából szövődött. A férfi kezére, melyhez a gyermek feje simul, lágy, simogató hajhullám borul. Az aranyos fénytől kicsit elvakult szemét a gyermek felé fordítja. A kendő leesett s a boldog várakozástól és félénk elragadtatástól ragyogó arc körül sápadt aranyfényű hajerdő hullámzik. Az ég bíborfénye ott ragyog a kis fej körül, s a férfi szíve megremeg, mintha égi kéz érintette volna.

Azután eltűnik a kapu, utolsót lobban az égi tűz, ezer meg ezer bíborszín rózsával hintve be az erdőt, szürke árnyékok kelnek, a fák kísértetekké válnak s mintha a tölgyfa, amott, kígyókarjait nyujtogatná. Az óra, az egyetlen, oda van, örökre.

De mégsem! Mert a lányka, aki aranyos hajpalástjában olyan, mint a gubóból kiröppent pille, ünnepélyes, ezüstös hangján mondja:

- Ó, úgy-e, nagyon boldog vagy, hogy minden igaz! S hogy láttuk a Jézuskát!

- Kapuját láttam és az egét s azután mindenütt piros rózsakoszorúk csüngtek. Az angyalok dobálták le az égből. Nem láttad a szépséges, lángoló rózsakoszorúkat? Ott csüngtek a fákon s amott a bokron hét aranyos korona tündöklött.

- Nézd, milyen szürkék a fák, fátylakba burkolódznak, mert aludni akarnak. Olyan fáradt vagyok. Mingyárt sírok, olyan fáradt vagyok. Te, beteg vagyok az örömtől!

Leveti vadászzubbonyát, hogy fehér ingujjban áll ott, belecsavarja a gyermeket s erős karjára veszi.

- Nem maradhatnék nálad a romok között, igazán nem eszem sokat. De ne engedj be senkit, nehogy meglássanak, mert akkor elvisznek. Mert szükségük van rám, ha csak lány vagyok is és nagy baj, hogy édesanyám nem engem vitt magával öcsike helyett.

- Szükségük van rád! - A fehér arcocskát nézi, mely aranyos hajkeretben vállán pihen. Az orr finom vonala, a kicsit túl nagy szem, a nemes arcél... a braunecki...

- Miért magázol most egyszerre? Akkor nekem is magáznom kell. Senkinek sem mondhatom te, senkinek, ha apa nincs itthon!

Szegény kis hercegnő, szegény magányos Lélekke, akit vissza kell vinnie a kalitkába. Olyan bizalommal fonja át karocskáival nyakát, míg hosszú lépésekkel siet odébb. Igaz, tudta, hogy a régi várkastélyban, mely vastag tornyaival a legszebb völgyre néz alá, a herceg egyetlen leánykája lakik, a hercegé, ki csak ünnepnapokon és vadászni jár haza ősi várába. De a gyermekről mindig olyan vállvonogatva beszéltek, hogy valósággal gyöngeelméjűnek képzelte, aki a legnagyobb csalódást okozta születésével az ősi háznak. A hercegné és két fiacskája tíz év előtt egymásután haltak meg difteritiszben. A herceg mostanáig nem házasodott meg újra, pedig meg kell tennie, hiszen utolsó sarja családjának. De hát miért nem hangos az erdő a vadászok és nyomot kereső kutyák lármájától, miért nem kong a falvakban a vészjelző harang, mint mikor valamelyik gyermek, aki ételt vitt apjának a vágásba, nem tért idejére vissza! Lélekke, miért nem keresnek! Persze, három órányi utat tett meg s ezt senki sem tételezné föl róla. S rémülten gondol arra, mi lett volna, ha nem húzza valami az erdőbe, hogy a természet pompája feledtesse vele magányos szíve elhagyatottságát!

- Nem, olyan jó, hogy viszel s úgy-e, a romváradba megyünk! Mint a Hófehérkét a hét hegyen át. Igaz, hogy te nem vagy törpe, inkább óriás és mindenkire lenézel és ilyen nagy akarok lenni én is. És erős vagy és nem félsz a sötétben.

- Akkor hát vissza kell mennem! Ó, ne mondd. Nem akarok. Inkább itt maradok, akármilyen ijesztőek a fák fehér köntösükben. Ilyenek lehetnek a halottak, ilyen merevek, fehér lepelben. Ó, bizonyosan erről fogok álmodni! De itt maradok. Most mindenik haragszik, mind egyszerre beszélnek, a hangjuk recseg s nem foghatom be a fülemet. S a kendőt is széttéptem!

- Hogy tudsz beszélni, Lélekke, s azt mondod, nem találod a helyes szavakat! Miért nem mondod meg mindezt apádnak, édes, jó apádnak?

- Mikor? Ha itt van, mindig nagyon illedelmesnek kell lennem. S nem tudod, hogy nem illik Miss Whartra panaszolkodni?

- Mademoiselle a szünidőben Anversben van, Miss Whartnak a feje fáj és Braun kisasszony... de ez nagy titok s neked is csak azért mondom el, mert nem pletykázod el... a kisasszony Károlyhoz ment.

- Az majd elveszi feleségül s akkor vehet magának plüsspamlagot. Hogy ne kelljen szégyenkeznie, ha a többi asszony látogatóba jön hozzá. Mert olyan minden tisztességes embernek van.

De ijedten hallgat el, mert bizonyos, hogy a férfinek nincs plüsspamlaga. S talán megbántotta. Hamar megcsókolja hát a fülét, mert az van hozzá legközelebb s nem is olyan szőrös.

- Hagyd, Lélekke - mondja csaknem szigorúan -, s mondd el, hogyan szöktél meg; csak nem vitt téged is magával a Károlyhoz?

- Nem - mesél tovább megfélemlítve -, a Babettenek kellett volna velem játszani, de eljött az anyja, aki nagyon messze lakik és az sírt és sok mindent mesélt és egy tehénről és zsidóról is mondott valamit. Nem nagyon jól értem az emberek beszédét. S Braun kisasszony azt mondja, hogy nem is szabad megtanulnom, mert az közönséges.

- Akkor a Babette elment, hogy elhozzon valamit, ami egy könyvbe van s pénzt lehet érette kapni s nagyon örült. Nem a Babette, hanem az édesanyja. És az anyja elment, de a kendőjét otthagyta. És akkor mintha valami odahúzott volna a kendőhöz. És beleburkolóztam, ahogy a mosónők szoktak, mikor esőben jönnek. Csak egyik kamásnimat tudtam fölhúzni, félni kezdtem s hamar leszaladtam a cselédlépcsőn. És nem találkoztam senkivel. Azután keresztülmentem a parkon, egy kertész utánam kiáltotta: "madárijesztő", azután átjöttem a Wach-on. De nem volt ott híd, hát a jégen jöttem át.

- Nagyon szép volt. Lent futott a víz és csobogott és valaki titokban kacagott odalent és egy hal surrant el és egy nagy nyílás is volt, azt megkerültem...

Úgy, most már tudja, miért nem keresik erre a gyermeket. A Wach egészen vékonyan van csak befagyva, helyenként földalatti források bugyognak elő a földből, mely a legkeményebb télben sem fagy be. S úgy érzi, hogy angyal vezette a gyermeket a veszedelmes úton. Maga előtt látja az erdők és rétek között kanyargó folyócskát, csalóka jégpáncéljával s a sok embert, akik most fáklyával, rudakkal egy félig megfagyott testecskét keresnek. S ma este érkezik a herceg. A nyolcórai vonattal. S a rettenetes hírrel fogadják. Mit szenvedhet a férfi, aki már annyit elveszített, ezen a rettenetes szentestén. Leghosszabb lépéseivel siet odébb. De a ködben jó óra a romokig, pedig csak onnan küldhet üzenetet. A gyönge gyermeknek mielőbb födél alá kell jutni. S a herceg is szívesebben látja majd, mintha egy parasztházból kellene elhoznia a leányát. A lelkész nőtlen, különc és emberkerülő, szentbeszédét tanulmányozza s azt sem tudná, mit kezdjen az égből pottyant vendéggel. A köd egyre sűrűbb. Ha nem ismerne minden lépést, tán sohasem érnének haza. Keserű szemrehányásokat tesz magának, hogy nem indult azonnal.

De a gyermek most sok-sok mindent akar tudni róla. A gyermek biztos ösztönével érzi, hogy barátot talált.

- Miért lakol romok között, miért vagy olyan szegény? Te is a Jézuskát akartad megkeresni?

S míg hazafelé lépked, mesél a gyermeknek magáról. Előbb akadozva, mert elszokott attól, hogy önmagáról beszéljen, azután is inkább magának mesél, mint a nagyon magányos emberek, ha egyszer megnyílik a lelkük. Mesél a nagy tűzvészről, mely az ősi kastélyt, melyet apja egy gazdag, vadászatot szerető úrnak adott bérbe, egy éjszaka elpusztította.

Hogy apja is, ő is katonatisztek voltak, ugyanabban az ezredben. S hogy az öreg ezredes sohasem tudta kiheverni s örök szemrehányásokat tett magának, amiért a kastélyt bérbeadta, hogy fia Berlinben élhessen. S hogy egyikük sem volt elég erősszívű ahoz, hogy őseik lakóhelyének omladékát viszontlássa. Azután atyja meghalt s ő egészen magára maradt; kis északi határvároskában állomásozott, hol a felhők egészen alacsonyan járnak s a diót déligyümölcsnek tekintik. S hogyan kezdett festeni. Előbb az északi síkság fölött kavargó szürke felhőket, azután, emlékezetből, az elvesztett szülői házat. S hogyan változott minden, a festéket és vásznat kivéve, keserű nyomorúsággá, számüzetéssé s hogyan emésztette a vágyakozás az erdő után. A honvágy, mely a hazai kövek után sikolt s csaknem szétveti az idegen falakat. Amely a léleknek egyre az ismerős képeket mutogatja. Hogy hogyan is volt, az első meleg áprilisi napon, mikor a kökény keserű-édes illata szállt a hegyoldalon. Hogyan zúgott a kastély kútja, mely a madárdalt s az istállófiúk vasárnapi harmonikaszavát csodálatos visszhanggal verte vissza, hogy ilyen zengő kút több nincs is a világon! Hogy tündöklött a lenyugvó nap a régi falakon s valamennyi ablak aranyszemmel nézte az erdős tájat. Míg a lélek már csak az illatból, színből, hangból szőtt képet látja s nem tudja többé elviselni a kaszárnyaudvar falait, a szürke síkságot, viharfelhőket, a hideg nappalok részvéttelen napfényét, mely minden vonalat megmerevít s kegyetlenül megvilágít minden kopárságot. S hogyan vetett véget mindennek. Mert, de nem, azt mégsem mondja el a gyermeknek, hogy készen feküdt a kis revolver s csak a hűséges szolga keze akadályozta meg, hogy pontot tegyen a történet végére. S hogyan ment Berlinbe, az Akadémiára, és festett.

Hogy miből élt, maga sem tudja. A vadászterület jövedelméből, melyet bérbeadott a hercegnek. Abból, amit időnként az erdő adott. És (ha ezt édesapja tudná!) tapétaminták rajzolásából. S hogy minden megaláztatásból bőségesen kijutott. Hosszúsága, grófi és hadnagyi címe, egyéni festési módja, pompás céltáblája volt hosszúfürtű művésztársai gúnyjának. S nem is hagyták békében, míg a legléhábbat, legszemtelenebbet gallérjánál fogva ki nem tartotta a nyitott ablakon a zuhogó esőre, akárhogy rugdalózott is. Hogyan lakott olcsó, külvárosi szállásokon, s gyötrődött rettentő magányában, mely seholsem olyan kínzó és borzalmas, mint a nagyvárosban.

Már régen elfeledte, hogy valaki hallgatja. A gyermek bizonyára elaludt, nem mozdul. De tévedés! A gyermek ébren ügyel, minden szót gyöngéd szívébe zár, sohasem felejti el s ha üt az órája, föltámad onnét, mindenki nagy bámulatára. Az élénkképzeletű fejecske képeket rajzol hozzá, melyek cseppet sem hasonlítanak a valósághoz s mégis igazak, a dolgok belső igazsága él bennük.

S a művészet szigorú úrnő. Csak ritkán élvezheti a sikerülés üdvösségét. S hogy egy fojtó nyári estén, mikor a levegő a hátsó udvarban forró, rosszillatú páraként szállt föl, s rikácsoló asszonyi hangok, rekedt ének, egy elhagyott gyermek keserves sírása muzsikált, ellenállhatatlan erővel tört reá. Csak egyszer érezhesse még a széna illatát, amint az esti szél könnyű szárnyon röpíti föl a völgyből a várhegyre! "Hát ide vagyok láncolva, emberi élet ez vagy pokoli kalitka, melybe össze vagyunk zárva?" Még akkor éjjel, azzal, amije volt, odébbállott. Würzburgtól úgy utazik, mint egy mesterlegény. S ezt úgy meséli, ahogy elődei, akik Frigyes császárral a sivatag tüzében éheztek és izzadtak, vagy a spanyol szabadságharcban a németalföldiekkel az elárasztott országban békákként éltek, hazatérésük után figyelő asszonyoknak és gyermekeknek a házitűzhely körül mesélhettek.

- S azután a boldogság! Esős napon értem haza. A fákról a fejemre csepeg a víz, susog, zúg s az öreg felhőasszonyok aszálya végigseper, a völgy felett. Hogy illatozik a hárs! Örültem, hogy az esőfátyol kicsit eltakarja az üres helyet, hol a fák között egykor a meredek tető kandikált elő. Beesteledett s azt gondoltam: most bejárod az omladékot, hogy reggel ne lásd olyan ijesztőnek. A kapuk még állottak, elkértem hát a kulcsot az erdésztől. A jó ember nagyon örül s igen titokzatos. A régi kapu recseg, ahogy álmomban annyiszor hallottam, mint régen. Egy percre behúnyom a szemem s összeszorítom a fogam, félek, most már a kastély falát látnám, apám botja kopogna s a két kutya rontana elő. De mikor fölnézek, mégis más, mint amit vártam. Az erdő kicsit már elfoglalta a helyet, a fal mellett sértetlenül zeng a kút, elkésett madárdal visszhangzik benne és cseng és zeng. Vadrózsaág hajlik a kút fölé, egyik öreg hárs is él még, igaz, nincsen koronája s egyik oldala csupasz, de a másikra ezer sárga kis bokrétát aggatott a derék, hűséges jószág. Mindennek hazai illata van. Az erdész, a kősáncon át, melyet ő maga hányt rakásra, továbbvezet, oda, hol a lezuhant, félig megszenesedett gerendák födélként borulnak egymásra. Nyers deszkafal, mögötte ajtó. Megnyílik az udvarterem. Ott ültek régen a szolgák, az egész, nagy helyiség, négy mély ablakfülkéjével, sértetlen. Persze, az ablakot faltörmelék takarja. Ott áll a zöld cserépkályha, az asztal, a hosszú padok, régi cinnedények. Mellette kamra, melyben az a szolga tartózkodott, kinek őrködni kellett. Benne régi, régi ágy, zöldmázas mosdótál. Először is azt foglaltam le, megtöltöttem a zengő kút vízéből, s nagyon, nagyon sokat lemostam a szívemről vele. S bár az erdész, aki mindezt utolsó télen, egy róka nyomát követve fedezte föl, nem akarta engedni, ott is maradtam éjszakára.

- Hátha már mindezt hallottad, Lélekke, akkor hallgasd meg a titkomat is. Azt hittem, alszol. Ha az emberek hallanák, hogy kinevetnék a romok bolond grófját. Már az első éjjel, amint feküdtem a szolgaágyon, tudtam. Akinek ilyen otthona van, mint nekem, mely valamikor annyi élő, dobogó szívnek volt mindene, melyért csatákban véreztek, melyben békeidőben gyermekeik játszottak, melynek árnyékában tértek örök pihenőre, az nem hagyhatja el, nem lehet hűtelen hozzá, azon kell dolgoznia minden erejéből, hogy utódainak is rész jusson a drága kincsből, melyet ősei hagytak reá. Annak a Thorsteinnek sem volt könnyű dolga, aki nyolcszáz éve parasztjaival összehordta az erős ház köveit. Ha tán könnyebb is, mint az utolsónak, aki most itt fekszik a szolgaágyon. Talán. S ha most kemény, barna arcával, vassisakjában belépne, nem szeretnék szégyenkezni előtte. S ettől kezdve percnyi nyugtom sem volt, míg a csókák és hollók szétrombolt fészkük felett kóvályognak. Apáim hívtak, nem hagytak pihenni, értem jöttek lovuk hátán a síkságra, hol a felhők olyan alacsonyan szállnak. S mikor a külvárosi vonatok lámpái s Berlin északi részének szegény hontalanjai között bolyongtam, szívenfogtak, hogy megértsem, miért olyan nyugtalanok, keserűek, állhatatlanok és megbízhatatlanok azok az emberek. Mert a német szív otthont akar! Ha elvesztette azt, mely a régiek szokásait, tetteinek, szenvedéseinek emlékét őrzi, keresnie kell örökké s hiába próbálja pótolni bármivel, nyugalmat nem talál, sem kielégülést.

És én újra fölépítem az otthonomat! Sok küzdelmem volt miatta az öregúrral. Mert először azt akartam, olyan legyen, mint volt, tornyaival, sáncaival, a régi sarkokkal, zugokkal. De a vassisakos öregúr haragosan nevet. A millióról, ami ehez kellene s amit talán tapétatervezéssel akarok megkeresni, nem is beszél. Hát erődítmény kell neked? Ne gondold, hogy minden tervezgetéssel meg tudod csinálni, amit mi tudtunk. Mi nem építhettünk másképpen. S ki ellen akarsz sáncaidon lőrésekkel védekezni? - A szép álom szétfoszlott s úgy megsirattam, mint egy gyermek. Most csak jó, erős ház lesz. Nem bánom, ha egész életemben szolgaágyon is fekszem érte. Előbb a magam két kezével fogtam hozzá s közben alaposan kiizzadtam a berlini nyomorúságot. Thorstein első ura is bizonyosan nekivetette a vállát, ha különösen nehéz követ kellett a várhegyen fölhengeríteni. Különben mitől volna az enyém ilyen széles? S ma, amikor a gyermekek körutazási jeggyel jönnek a világra, kell olyan embereknek is lenni, akik tudják, hol a helyük, miért élnek és halnak.

- De te föl is építed a házadat oda, ahol olyan üresség van a nagy fák között, hogy megint oda tudj nézni, - suttogja egy álmodozó hangocska.

A férfi csaknem megijed, olyan jól figyelt a gyermek. No, holnapig majd elfelejti.

Hirtelen aranyos fény csillan egy bodzabokor hófehér ágaboga között. A hosszú Thorstein bezörget egy ablakon, asszonyfej hajlik ki. Olyan nagy ujságot tud a jámbor, hogy el kell hamar mondania, mielőtt tudná, hogy a vendég mit is akar.

- Gróf úr, hallotta már, a hercegnő, szegény, akinek nincs rendben az esze, belefulladt a Wachba? Négy óra óta keresik fáklyákkal és rúdakkal.

- Ostobaság, Scheiterleinné, hamar rakja bele Péterke harisnyáját és vasárnapi cipőjét egy kosárba s jöjjön át hozzám, de azonnal!

Hosszú lábával már odébbsiet. Magas fák sora, azutáni kapu. S most jön! A gyermeknek, aki az asszony hangjára elrejtőzött a kendőbe, erősen ver a szíve. Mert recseg, dörmög, nyög a kapu.

De az most alszik. Apró láng világít szürke kövek közül, magas, tágas terem nyílik, melyből jóleső meleg és pompás illat árad. Mohával fedett kőrakásból pompás, nagy fenyő emelkedik, alatta valami csodaszép dolog, amitől a gyermek szíve még jobban ver.

Leteszi a gyermeket. Hosszú kalibán áll ura előtt, mint hűséges kutya, aki gazdája minden mozdulatát előre megérzi. A ház ura hamar teleír két papirost.

A legény elsiet, csak beereszti előbb Scheiterleinnét, aki Péterke harisnyáit hozza.

Az asszony vadul hadonászik s a gyermeket sok, számára érthetetlen szóval a szalonba viszi, mely bőségesen elfér egyik ablakmélyedésben. Ott lábára húzzák Péterke harisnyáját, amit csak nehezen enged, mert "nagyon szúrósak". A háziúr azalatt a másik szobában öltözik át, amitől cseppet sem lesz elegánsabb. Péterke cipői szűkek, nem is húzza fel, a harisnyák lábára simulnak.

Gyufa lobban s a teáskanna alatt kék lángocska táncol. Scheiterleinné sok mindent tud főzni, fánkot, tojásos morzsát; de mindenkor legjobbnak tartja, úgy az egyszerű, mint magas uraságok számára, a jó sűrű kását. A "magas"-nál meghajlik. Azután kimegy s nemsokára tűz ropogása hallatszik.

A barna kendőből, melyet kiküldenek szellőzni, vékony, nagyon vékony lányka bontakozik ki, kékbársony köntöskében, finom nyaka körül régi csipkével. De akármit viselne is, az ember csak a sápadt aranyhullámok tengerét látja, melyek arcát körülveszik s vállára hullanak.

- Lélekke, ha olyan kövér leszel, mint a hajad, akkor jó lesz. Most nemsokára kapsz teát.

De nem akar. Sápadt arcocskáján piros foltok égnek, szeme vágyakozástól ragyog. Ó, most az igazi Jézuska birodalmába jutott, valami olyan hihetetlenül szép van ott a fa alatt! Vastag, szürke harisnyáiban odaszökdel. A férfi megállítja.

Ott áll a gyermek, szegény kis életében talán először, boldog várakozással. Pedig a fejlett német gyermekjátékipar minden áldása hullott rá eddig is. Szívében karácsonyi harangok zúgnak, görcsösen behúnyja szemét, olyan erősen, hogy kis keze is ökölbeszorul. Gyufa serceg, finom viasz illata érzik. Föl a szemet! Ott áll a fa tíz gyertya fényében, mert más dísz nincsen rajta. S alatta szelid piros fényben ragyog a remekmű. Jászol, de nem istálló, hanem szürke kőből rakott rombarlang, kőlap a fedele is, a hasadékokat moha tölti ki. A kövek közé illesztett piros üvegdarabon át enyhe, rózsás fény árad a szent alakokra. A legszerencsésebb művészkéz formálta őket viaszból. Elragadtatott sóhajtás!

Mert a rózsás fényben olyan kedvesen, szeliden fekszik finom pehelyágyában Mária, karján gyermekével. Alszik, a kerek fejecske keblén pihen s egyik kezével, mint a legpompásabb függönyt, lágy, szőke haját tartja alvó gyermeke fölé. A boldog szeretet és hűséges gondosság kifejezésével hajlik föléjük szent József. A kis ösvényen, mely a moha és szürke kő között fölvezet, egy fiú s egy rongyos leányka lépeget. Szürke viaszcsacsi s kövér, barna tehén bámulnak be a jászolba.

A gyermek letérdel és néz, csak néz. S mögötte a hosszú Thorsteiner éppen olyan gyermeki örömmel nézi művét.

- Angyalsereg is kellett volna hozzá, de sehogysem boldogulok a szárnyas néppel. Vajjon honnan nő ki a szárnyuk?

- Látod, persze, nagy időpazarlás volt. De valami csak kell az embernek karácsonyra. Az utolsó években semmim sem volt s olyan nyomorultnak éreztem magam karácsonykor, hogy azt a legnagyobb vászonra sem lehetne lefesteni. Most már háziúr vagyok s nem maradhatok szégyenben. Lásd, ez jól esett, olyan, mint Dürernél, ott is romok között fekszik az Isten fia.

- Ó, hadd maradjak itt, egyre a Máriát kell néznem - suttogja a gyermek s egy régi gyapjúszőnyegen kuporogva, a legszebb karácsonyt ünnepli. A háziúr teljes hosszúságában végignyúlt a földön, mellette gőzölgő teáscsésze, a kényelem megtestesülése. Amint a gyermek így összekuporodva ül, ragyogó haja földig ér, térdére könyököl és néz, néz, a teáról is megfeledkezik.

Egyhangú életében ilyen napja még sohasem volt, ilyen csodaszép és hosszú, mintha sohasem lenne vége. Még csak hét óra s a házigazda, óráját nézve számítgatja, vajjon sikerül-e a jó hírrel megelőzni a rosszat. Aligha.

- Nézd a szép Máriát. Ha a gyerekek jönnek, lármáznak és összefogdossák. Mire elmennek, a szép tehénnek csak három lába marad.

- Azt hiszed, nem tudnék rendet tartani köztük? - s kinyujtja hosszú, tekintélyt parancsoló karját.

- Ó, haragudni fog, mint még soha! S azt mondja majd, amit mindig: "A szegény kicsike mindig csak gondot és bajt csinált!"

- Most nem mondja! Örülni fog neked, Lélekke! Hiszen megtaláltad a helyes szavakat.

- Talán azért, mert te is eltaláltad az igazi nevemet? Ó, mondd meg, hogy Lélekke a nevem, de akkor kell megmondanod, ha én nem vagyok ott. Te okosabb vagy mint a többiek mind. Mondd csak, tudja a Mária, mikor kicsi gyermekét így karjában tartja és hajával takargatja... Ha nekem gyermekem lesz, én is így teszek, hogy a rossz emberek ne is láthassák... Mondd, tudja, mi lesz a gyermekkel?

- Én sem hiszem, különben engem is magával vitt volna. Azután megnő s az emberek bántják. És igaz, hogy ott kellett állani és nézni, hogyan ölik meg?

Csönd van a nagy szobában, csak a fenyő serceg, lehull egy gyertya s valamennyi hajladozik már. A gyermek nem vár feleletet. A rózsaszín fényt nézi, az alvó Máriát és félve takargatott gyermekét. Az a csend ez, mely rohanó, siető, jóval és rosszal teli világunkban olyan ritka. A csend, mely az örökkévalóság dalát játssza szívünkön. S a kristályerdő égi kapujának aranyszála egyre szorosabbra fonódik. S mert a férfi művész, aki képekben, hangokban gondolkozik, megint látja az égi kapuhoz vezető ezüstutat és Lélekke rózsakoszorús fejjel megy előtte, az aranyos fényben tündöklő mennyei otthon felé, melyet olyannak képzel, mint elvesztett szülőházát. S előtte a legcsodásabb kép, melyet a Fiú festett nekünk az Isten szeretetéről, az atya, aki a vándorlásban elfáradt, bűnétől roskadozó, honvágytól beteg, elveszett fiát várja. Mélységes sóhajtás emeli a széles mellett, visszatér, de lelkében ott marad az örök célt sóvárgó vágy szikrája.

Belép Scheiterleinné, tarka üvegtálban hozza a gőzölgő kását. Lélekke csak pár kanállal kóstol belőle. Kis szíve ma túlságosan sokat élt át.

A nagy szürke szem kicsit még nézi a kihúnyó fényt, azután lecsukódik s tarka álomköpeny borul Lélekkére.

- Apa - suttogja... azután továbbsiklik az álomcsónak Lélekkével, sok furcsa part mentén, míg kiköt a szürke reggel-parton.

A gyapjúzubbonyos kalibán előtt, aki a hólapáttal éppen utat kotor a kaputól a Romvárig, csokoládészínű lakáj áll, kezében levélkével s kerepel:

A kalibán óriási markába veszi a levélkét s bemegy a thorsteini kastélyba. A ház és kastély ura színes krétával dolgozik festőállványánál, nagy, szürke papíron. Ahogy a levelet elolvassa, mély ránc vésődik homlokára. A legszeretetreméltóbb meghívás a mai karácsonyi ajándékosztáshoz... "Kicsikém nagyon várja jövetelét." A hosszú Thorsteiner bosszús zavarral forgatja a meghívást.

Rövid, göndör, barna haját markolássza. "U. i. Az ajándékosztás után egészen magunk között leszünk..." S a sorok közül kérő szem tekint reá.

A leghosszabb lépéseivel siet ki az udvarra, ahol a csokoládészínű a megvetésnek és leereszkedésnek ennél az emberfajnál szokásos keverékével próbál elbeszélgetni a kalibánnal. A gróf magas alakja láttára azonnal megmerevedik.

Mert a Thorsteiner csak akkor vesz tollat a kezébe, ha muszáj. Ahogy a csokoládészínű eltünt, mennydörgő hangon kiáltja:

- Märt, a 4+6-os ládát! - Ami a zengő kútban helyeslő mormogást okoz. Mert a kalibán nagyot hall.

Régen, mikor még jobban hallott, a gróf apjának volt a tisztiszolgája, azután parasztoknál szolgált s bár óriási ereje és hűsége miatt gazdái sokra becsülték is, rosszabbodó hallása miatt egyre nehezebben tudott társaival megférni. Csúfolták, vagy csak úgy gondolta. Egy kis vörösbóbitás Minnácska csak gúnyt űzött félénk szerelméből, s mert rettentő ereje és hirtelen haragja veszedelmessé tették, még valami bajba keveredett volna.

Egy este, amint a homályos csűrben az utolsó, még le nem rakott szénásszekér mellett üldögélt, s egyre rosszabbodó fülébe csak tompán szűrődött az enyelgő, nevetgélő szolgák és cselédlányok hangja, egyszercsak megismerte a vörös Minnácska magas és a szép Pékkarcsi recsegő hangját, amint az ő nevét emlegetik. Magányos, tompa fájdalma dühös, heves haraggá változott.

Akkor este nem ment közéjük vacsorázni s éjjel rettentő álma volt. A gyöpün, az öreg tölgytőkék között, ott hevert egy ember, arccal a földre borulva, óriási, vörös tócsában, mellette állott Märt édesanyja, fekete fátyolával, kezében nagy, ezüstveretes zsoltároskönyvével, ahogy ma is mindig maga előtt látja s rémülten emelte föl kezét.

Másnap olyan vadul hadonászva mondott föl gazdájának, hogy az ijedten engedte szélnek a félelmetes embert, bár éppen munkaidő volt. Märt hazament falujába, ahol öreg édesanyját már csak a feketekeresztes dombocskánál látogathatta meg s napszámból élt. Komor, megközelíthetetlen fickó lett, akit a gyermekek is félénken elkerülték.

Egy nap aztán a vágásban találkozott régi gazdája fiával, aki az egyik rétet festette. Ráismert és barátságosan megszólította. Hangja a legszebb emlékeket ébresztette a legényben, katonakorából, mikor még egész ember, nagyszerű katona volt. Néhány nap mulva aztán csak megjelent a Romvárban s nekilátott a kövek összehordásának, törmelékek eltakarításának. Mikor a gróf kijött, katonásan köszöntötte s tovább dolgozott, míg besötétedett. Fizetést nem fogadott el, mert hiszen munkaidő után csinálta. Jó ideig járt oda, anélkül, hogy falat kenyérnél, korty italnál egyebet elfogadott volna. Kielégítette, hogy olyan ember közelében lehet, aki azelőtt, élete jobb idejében ismerte.

No és aztán néhány szerencsésen, jól eladott vázlat olyan vagyonossá tette az urat, hogy maga is tarthatott napszámost. Märt összeszedett néhány ép gerendát, melyet a romok között talált s a törmelékhalomtól föl, az őrtorony falnyílásáig, melyet kitágított, hogy nagynehezen keresztülbujhasson rajta, merész, kanyargó lépcsőt épített. Odabent még épen állott a csigalépcső, mely egy kis szobácskába vezetett. Ott ütött tanyát egy fehér galambpárral, melyet nagyon szeretett. Ebben a szellős fészekben lakott s vasárnaponként egyre javítgatta, kopácsolt, építgetett rajta. A galambok pompás helyet kaptak, valamikor galambdúc volt a toronyban. Az ablakokat a részben még épen talált ólomkeretes üvegdarabokkal üvegezte be. Azután nyaktörő erőgyakorlattal fölszállította az ágyát, fiókos szekrényét s egy nagy, berámázott képet. A kép őt magát ábrázolta, kivont karddal, merész tartásban, pompás lova hátán. Ez a kép volt legnagyobb kincse, az édesanyja ezüstveretes zsoltárkönyvén kívül, melyet zsebkendőbe takargatva tartogatott ládájában. Nagynehezen fölszegezte a vakolatlan falra, ágyát, fiókszekrényét fölállította s nagyjából készen volt a berendezés. A gróf persze figyelmeztette, hogy innen nagyon messze esik munkahelyétől, de Märt azt felelte, ezentúl csak télen, ha a Romvárban nincs dolga, megy föl a vágásba dolgozni, többi idejében itt marad, hogy megdolgozzék ingyenlakásáért.

A Thorsteiner kicsit aggódott, hogyan fog két embert eltartani, de valami csodálatos erő lehet a szülőföldben; míg Berlinben egymaga alig tudott megélni, most valahogy két embernek is jutott s még bért is fizetett szolgájának.

Már a második telet töltötték együtt. Az egyetlen galambpár egész csapattá szaporodott, könnyű szárnyon keringtek a szürke falak és sötét erdők felett. De Märt csak a fehéreket tűrte meg, minden tarka állatka irgalom nélkül a fazékba vándorolt. Märt főzte meg a két kastélylakó spártai ételét is. Akadt tennivalója bőven s a favágás estére maradt, amiben ura is segített neki eleinte. Az udvarszoba melletti, félig bedőlt, óriási kemencéből konyhát építettek, a meglévő istállót kijavították. Ott lakott most a derék Zelma tehén, s mellette a kis őzgida, melyet Märt a romok között, a hegyoldalon talált és tejen nevelt föl. Az árokban, hegyoldalon legelésztek, hol Märt és gazdája szénát és sarjút gyüjtött. Mióta a jó Zelma tejével pótolja Märt főzési tudományának hiányait, a gazda és szolgája sokkal jobb színben vannak. A süket Märt arca is földerült. Urával szemben úgy viselkedett, mint egy tisztiszolga s csak akkor hagyta el a Romvárat, ha föltétlenül el kellett valamit intézni. Vasárnap délutánonként lakását szépítette. Még mindig a kanyargó lépcső vezetett föl, melyet csak szédülést nem ismerő ember mászhatott meg, de az egyik falnyíláson vascső kandikál ki, melyből téli vasárnapokon kékes füst kanyarog. Ilyenkor a magas, fehérre meszelt szobában kis vaskályha izzik, a galambok búgnak és turbékolnak s a pipázó Märt valamit pepecsel, mintha a régi idők elégedett toronyőre volna.

Most előhozta Märt a ládát, mely még a régi idők katonai jelzését viselte s kivette belőle a gróf egyetlen valamirevaló polgári ruháját. Nagy művészettel kikefélte s a Thorsteiner sóhajtva erőszakolta magára a szokatlan ruhadarabot. - De megálljunk csak! - Eszébe jutottak Lélekke babakeservei. - Mi lenne, ha kárpótolná a szegény, póruljárt Lilláért?

Hanem akkor már most be kell sietnie a városba, talán még nyitva találja valamelyik üzletet. Viaszmaradékot, miegymást csomagolt egy ládikába, pompája fölé nagy gallért dobott s a bámuló Märtre bízta kastélyát.

Az erdőn át, le a jeges hegyoldalon, mint tegnap Märt, nem mehetett, olyan utat kellett választani, mely jó két óráig tartott. Egy órai út után feltűnik előtte a hosszú hegyhát, tetején a várkastéllyal. Havas, sötét park takarja a várhegyet. Két komor, kerek torony között finom reneszánszorom tekint a völgyre. Kisebb-nagyobb tetők, melyeket századokon keresztül, hol szükségből, hol a fészek iránti szeretetből építettek, barátságossá, elevenné teszik az egykor bizonyára komor képet. Most zuzmara takar minden tetőt, tornyot és kiugrót. A szürke ég alatt, melyből lágy pihék ereszkednek alá, olyan távoli, meseszerű a várkastély, mintha csupa aranyhajú hercegnő, hűséges és balga királyfi, komor király, okos királyné, akik nemcsak földi dolgokhoz értenek, laknék benne, akárcsak Grimm meséiben. Művészszeme szeretettel simogatja a nemes formákat, melyekre minden kor rányomta ízlésének bélyegét. A legújabb időből, persze, csak a csúf kis saroktorony származik, melyen a herceg ittléte tiszteletére, a fehér-kék zászló leng.

Vajjon hol van Lélekke birodalma? Milyen jól illik ide az öreg törzs utolsó, finom, ó, túlságosan is finom virága! Vajjon megtalálta-e ma az igazi szavakat? Nem büntették meg, ellenkezőleg, a herceg csodálkozva örvendett kicsinye csinyjének, a megfontoltságnak és merészségnek, mellyel tervét végrehajtotta. Ki hitte volna róla? Persze, Märt híradása megelőzött minden rosszat.

Az út most régi kapaszkodón kanyargott fölfelé, melyen mindig bámulva emlékezünk azoknak az embereknek és lovaknak az idegeire, akik állandóan ezen jártak. Behavazott kertek, csöndes út, melyet keskeny, hegyestetejű házak szegélyeznek, ősrégi, tornyos kapu, melyhez barokkházacskát ragasztottak. Itt ülhetett száz évvel ezelőtt az egykori fenséges úr unatkozó őre. Keskeny ucca. S ott, szemben, Häring Georg üzlete, a braunecki fiatalság öröme, melyben még most is egy sereg ólomkatona, egy paprikajancsi, apró hintó vár eladásra. A hosszú Thorsteiner csak mélyen meghajolva juthat be, a barátságos asszony csodálkozva fogadja.

- Igen ám, de a felöltöztetettek mind elfogytak, a többi pedig nem uraságoknak való.

- Volna még egy, de azzal baj történt - s elővesz egy babaszépséget, melynek be van törve az orra. Harro örvendezik.

- Pompás! Megveszem... Persze, az ingecskéje nagyon csúf. Így nem mehetsz az udvarhoz, te orrotlanka!

Eszébe jut a Varrórózsa, akinek annyi a testvérkéje. Hóna alatt ládikájával, fölsétál a lejtős uccán, arrafelé, hol a kőlépcső felett különös jel függ, egy ökör, melynek szánalomraméltó fejében már ott a tagló. Szerencsére ott talál fűtött zugot, a postamesterné saját szobáját, melyet átenged neki. Az asszony most úgyis lent sürög-forog a konyhában, egy rakás lábas és fazék között.

Semmi kedve az úgynevezett "jobb társaság"-hoz, mely a postakezelőből, jegyző úrból, bíró úrból áll, akik mindennap összeülnek unatkozni. A postamesterné savanyúan mosolyog, de a legjobbat ígéri. Jó, hogy Lélekke nem láthatja, amit most csinál. Harro zsebkésével összetöri az ostobán mosolygó babaarcot. A két kis szemgolyó kiesik. Fekete kabátja útjában van, nem jó volna, ha közelebbi ismeretségbe kerülne a ládika tartalmával, leveti hát s fehér ingujjban szorgalmasan faragcsál egy bambuszdarabkát. Félóra mulva ott áll az óriás a megdöbbent postamesterné előtt, kezében kis lábaskával, hogy enyvét a piruló liba mellett megmelegítse.

- Nos, postamesterné, mit szól a főzési tudományunkhoz, egyszerű ugy-e? Szerencse, hogy itt van maga, a liba nagyszerűen illatozik.

Az izgatott postamester - egész sereg ember érkezik ma valami nagy temetésre - kirántja az ajtót, meglátja az ingujjas embert a konyhagőzben s bekiabál:

- A Márton mégegyszer haza akar ma menni. Hallja, vigye föl maga ezt a táskát, a tizenhetesbe. A konyhában nem lehet ácsorogni.

- Igenis, postamester úr. Postamesterné kérem vigyázzon, hogy az enyv ki ne fusson, sajnos, nem jó illatú.

A szájtátó cselédek között a Thorsteiner vállára kapja a Lohrmann úr, Majna-menti, offenbachi tésztaneműgyáros táskáját, fölviszi a tizenhetesbe s barátságos mosollyal teszi le a gyáros elé. Az dörmög:

- Borravalót csak akkor adok, ha elmegyek! - de a Thorsteiner már lent áll a konyhában, enyvesbögréjénél, mely elég meleg lett, el is tűnik vele a szobában.

Most addig mesterkedik, míg a faragott fadarabot a lenszőke fürtök közé illeszti, míg a szem kinyílik és lecsukódik, azután kezdődik az igazi munka.

A meleg viaszt a faragott fára önti. S hosszú művészujjaival, melyeknek mintha külön értelmi képességük lenne, megmintázza. A halvány körvonalakból egy-kettőre gyermekarc alakul, finom orrocska, kerek arcocska, gyöngéden mosolygó száj, a merev szemre szemhéj ereszkedik. Az üveges kékbe sötét árnyalatot lopott, mely különös elevenséget ad a szemnek. Közben zavartan jön egy lánycseléd, félig hideg levest hoz. - Olyan zűrzavar van odalenn... - Kész a munka.

A világos hajfürtök alatt Lélekke finom, csak kicsit kövérebb és fiatalabb képmása mosolyog s hiányzik szája körül a fájdalmas vonás, melyet tegnap a gyermeken megfigyelt, s mely emlékezetébe vésődött.

Hamar bekapja kihült ebédjét, még fel kell keresnie a Varrórózsát, aki a merev fáknál lakik. Gyorsan ki a városka elé... Gyermekekkel találkozik, akik új fejkötőjüket és muffocskájukat sétáltatják s mindenik valami jó falatot majszol. Köztük megtalálja a Varrórózsa egyik vöröshajú testvérkéjét.

Varrórózsa kicsit csodálkozik ezen a karácsonyi látogatón. Éppen ajándékai között olvasott s barátságos mosollyal fogadja vendégét. A kis remekművet elragadtatva nézi.

- Milyen aranyos! Azt hinné az ember, hogy a kis hercegnőnk, csak az nem ilyen rózsásképű és vidám. Finom ruhára nem telik, de fehér köntöséhez valóm akad.

Mindenfélét kotor elő egy fiókos szekrényből, közben óva inti a köréje tóduló kicsinyeket, nehogy "összefogdossák" a hercegnőt! És mesél:

- A kis hercegnőnek mindenki szívesen megtesz bármit. Mindig kedves és szelid s nincs valami jó dolga. Az utóbbi időben le is fogyott nagyon. A missek és mamzellek sem mindig jók hozzá.

Harro letelepedett s hosszú lábait keresztbetéve, ölébe vette a legfiatalabb vöröshajú gyermeket s lovagoltatja. Azért is olyan beszédes a Varrórózsa.

- Még a Braun kisasszonyt szereti legjobban, az legalább vele kacag s nem bánja, ha néha azt csinálja, amit akar. Hanem könnyelmű teremtés. Tegnap is ő volt a hibás, hogy a kis hercegnő megszökött. A miss mellett nem merte volna megtenni. Az egy szörnyeteg! Azt mondja, a németek disznók és a hercegnő is disznó akar lenni! Ez azért van, mert nem akar reggelenként fürdeni. Messziről hallani sikoltását és nyöszörgését. Pedig nem bosszantásul csinálja, nincs abban semmi rosszindulat. Ki tudja, nem a fürdés miatt szökött-e meg.

- Ki füröszti a kicsikét? - Varrórózsa ijedten tekint föl, a romok grófja nagyon haragosnak látszik. Te jó Isten, még bajt csinál a fecsegésével!

- Braun kisasszony - feleli félénken -, az már most is nagy bajban van. Tegnap egészen magánkívül volt. A herceg tegnap nem akarta kutatni, ki a bűnös. De bizonyos, hogy a miss Braun kisasszonyra fogja, az pedig a szegény Babettere.

Közben szorgalmasan dolgozik s valószínű, hogy a babagyermek estére megjelenhetik az udvarnál.

A nagy folyosón, mely a herceg szobája előtt a háromgalériás pompás lovaglóudvarra nyílik, s melyen a híres agancsgyüjtemény függ, ott sétál a herceg uradalmi tanácsosával, egy apró, mozgékony, izgatott úrral. A hó derengő világosságot áraszt az udvar felőli üvegablakokon át. Egyik sarokból kitömött vadmacska sárga üvegszeme villog s könnyű szellő mozgatja a tetőn csüngő halászkócsag kiterjesztett ezüstszürke szárnyát.

- S most, tanácsos úr, segítsen választani. Csak, azt Istenért, semmi banálisat. A dolognak legyen valami személyi vonatkozása.

- Fähr és Brendel nagy választékot küldtek, miután fenséged még az udvari tanácsos úrnak akart ajándékot - talán akad ott valami.

- Ó, az mindig ugyanaz. S a "jelentőségteljes" dolgok a legborzasztóbbak. Meg is sértődhetne a Thorsteiner: apja a legkellemesebb szomszéd volt. Kár, hogy a fiú így elrontotta az életét.

Az uradalmi tanácsos vállat von, nem tartja időszerűnek, hogy egyéni véleményt nyilvánítson.

- Tán keressünk valami régi dolgot? Úgy tudom, a művészek szeretik a régiségeket.

A két úr lemegy a csigalépcsőn, mely az alsó folyosóra vezet, az nyitott s fagyos levegő árad feléjük. A folyosó végéről keskeny, komor terem nyílik, a falak mentén beépített vasszekrények. A tanácsos a kulcsokért megy, a herceg pedig a rácsos ablakfülkében áll. Künn egyre sűrűbben kavarognak a pelyhek, alig látszik már a túlsó hegyoldalt borító erdő. A herceg álmodozva néz ki, tekintete elveszti merevségét. Haja és szakálla még szép sötétbarna, keskeny, nemesvonalú arca s kicsit kiálló szeme a sápadt hófényben árnyékszerű, mintha régi festmény volna. Kifejezése fáradt, ősi nemzetségek fáradtsága rajta, melyek a viharos és sokszor szenvedéssel teli német életet századokon keresztül nem tétlenül, mint a fészkükben összebújó völgyi falvak népe, hanem tevékenyen és véle szenvedve élték. Most az utolsó szem pereg le a homokórán, nemsokára örök pihenőre tér az ősi nemzetség. Oda, ahol már olyan sokan pihennek s alusznak sápadtfényű címerekkel, jelmondásokkal ékes cinkkoporsóikban, faragatlan, sötét ládákban; olyan sokan, hogy már csak egy koporsó számára van hely az ezüstveretű koporsó mellett, mely a herceg fiatal boldogságát fogadta be. Miért szállnak ma gondolatai hosszú gyászmenetben ezekre a helyekre alá? A hó fénye okozza, vagy a komor terem, melyben annyi rejtett kincs hever? Arany és drágakövek, melyek egykor fiatal, hófehér keblen ragyogtak és remegtek, finom homlokot öveztek, mely megsápadt s kezet ékesítettek, mely régen halottá dermedt.

Ott hevernek a smaragdok is, melyeket fiatal felesége viselt ragyogó udvari ünnepeken. Ott hevernek most... A tanácsos elhozta a kulcsot és a nagy könyvet s kinyitotta a szekrényt. Fehér bársonyon itt a karkötő - zöld köve épúgy villog, mint azelőtt -, mely a fehér kart ékesítette, a finom kart, mely egykor nyakára símult. A herceg kiveszi s megsimogatja a köveket.

Az uradalmi tanácsos nem szívesen nyitja ki, tulajdonképpen csak ő meg a nagy könyve és csendes gyüjtőszenvedélye tudják, mi van benne. Ezek a holmik, mindeniknek megvan a maga története! Van köztük olyan is, melyről ma azt sem tudjuk, mire való - ott egy csaknem barbár rubin-ékszer ragyog, ezüstfoglalatú barokkmunka. Az ember azt hihetné, hogy csupa lecsöppenő vércsepp. Különösen díszíthette a nőt, aki hordta. A herceg a kezébe veszi a nyakéket, nincs a zárján évszám, mint a többin, kis papírcímer függ rajta, azon merev írással: Brauneck grófnő ékszere, a Thorsteinié. † 1678.

- A Thorsteini! Csakugyan! - mondja a herceg. - Eszébe jut, hallotta már, hogy valami régi rokonság van köztük! A nyakék persze nem felel meg, de tán akad még valami a thorsteini címerrel.

- A tizenhetedik század vége, fenség, - mondja a tanácsos - szegényes idő volt, csoda, hogy még ennyi is van belőle.

- Heinrich Friedrichnek, fenség, s itt a gyűrűje; úgy látszik, az ékszerhez tartozott. Ez is rubin, hasonló munka, csak aranyba foglalva.

A gyűrűn ugyanaz a címerke, de rajta más írás, ügyetlen, inkább fegyverforgatáshoz szokott kéztől s csak egy szó, mely kegyetlen rövidségével régi fájdalomról beszél: "Fiam †".

- A fiú előbb halt meg, mint az apa; volt ennek a Heinrich Friedrichnek valami szerepe a család történetében?

- Isten akarja, úgy legyen; erős szívük lehetett a régieknek. Ez az egyetlen darab, mely a címert viseli?

- Csak egy homlokkötő van még, ősrégi, karolingi munka, aranyból, ez a thorsteini grófné örökös volt. Heinrich Friedrich gróf egész csomó ékszert viselt. A tizenhetedik században divatkirály-féle lehetett, csatok, láncok, sarkantyúk, forgók, úgy látszik, utána senki sem hordta őket, mindeniken ott a jelzés: Fiam †.

- Jobb szerettem volna valami egyebet, mint éppen egy gyűrűt. Nos, ennek a Heinrich Friedrichnek semmi különös jelentősége sem volt.

- Az egyetlen; keserves dolog lehetett, de hát ott volt az unokája. Zárja be a szekrényeket, mindig valami régi bánat árad ezekből a holmikból. Vezesse be a könyvbe s tegye melléje a táblácskát, mégis örülök, hogy találtam valamit.

- Ez olyan ajándék, a saját címerével, hogy igazán nem gondolhatja, mintha elrontott életét akarnám vele éreztetni. A legnagyobb szolgálatot tette nekem. Ha portrékat fest, megrendelem nála a kicsike arcképét, ha nagyon rossz, nem muszáj fölakasztani. De most mingyárt, mintegy elismerésül, nem tudom megtenni. Nagyon is hangsúlyozná mostani helyzetét. Igaz, hogy maga választotta, de szeretetreméltó dolog, ha nem veszem tudomásul. Vajjon nem kényszerítették mégis a kilépésre? Hiszen ha nem csinált megbocsáthatatlan dolgot, díszül használhatták volna! Milyen pompás alak! Még a tisztelgésnél is! Nem nagyon kellemes, ha kinyujtott nyakkal kell beszélnem valakivel.

A herceg, kezében a gyűrűvel, az úgynevezett hercegnők folyosójára ment, melynek magas felső ablakai az udvarra nyíltak. Itt is függött néhány agancs, melyet valami más helyiségből hoztak ide, azonkívül rakva a fal képekkel, csupa tizennyolcadik századbeli puderes szépség. Egy kövér, vörösorrú úr, barackszínű kabátban, kancsal szemet meresztgetve, bizonyosan jó néhány nemzedéken át volt a hercegi leánykák mumusa. Most már nem olyan félelmes, arcát hatalmas szakadás ékteleníti; Hack kocsisnak nevezik, a teherhordó-szekerek kocsisáról, akinek uborkaorra van s ezért nem lehet belőle soha urasági kocsis. A herceg kis előcsarnokba lépett, mikor az ajtó hirtelen kitárult s kislánya futott eléje. Éppen most szökött meg Braun kisasszonytól, már ünnepi ruhájában, csupa fehér csipke és selyem, ezüstösen csillogó atlaszövvel. De arcocskája halvány árnyék a sok pompa között, csak nagy szeme ragyog örömteli várakozással.

- Apa, hallottam, hogy jössz s elibéd akartam sietni - kiáltja -, de Braun kisasszony még nem volt készen az övemmel. Mindig hallom, ha a folyosón jársz s akkor is hallom a lépteidet, ha nem vagy itt.

Bemegy a gyermekkel a barátságos, de nagyon egyszerű szobába és leül vele a kerek asztal mellé. Félrehúzza a zöld terítőt, hogy előtűnjék a régi tölgyfalap. Nagyot nevet:

- Kicsike, ez a te birodalmad, azelőtt az enyém volt, még itt kell lenni az irkafirkámnak. Gyűlöltük a terítőt, mindig ott hevert összegyűrve a sarokban. Nézd csak! Ezt az agancsot egy meleg nyári napon, görög óra alatt rajzoltam. És most, kicsim, örülsz a mai estének?

- Nem tudod? Mi mindig egész határozottan tudtuk. Helén néninek, Fedonak s nekem volt egy közös naptárunk, mindennap letéptünk egy lapot róla. Fedo pompás fickót rajzolt, kicsit hasonlított az öreg úrhoz odakünn.

- Most így hívják? Nem is rossz. Annak a fickónak a szájából cédula lógott s megette az órákat. Ez volt a naptár. Nem valami finom volt, de szép. S te nem is tudod, hogy örülj-e!

- Nektek is volt becsületszavatok, apa? Úgy értem, mikor még kicsik voltatok és jókedvűek és a naptárembert csináltátok?

- Kicsi, hogy jut ilyen az eszedbe! Nem hiszem, hogy akkoriban ilyen nagy szavakkal dobálóztunk volna. Mit tudsz te erről?

- Fedo bácsival beszéltél egy férfiről és egy becsületszóról s azt kérdeztem tőled, hogy a nagyteremben azoknak a copfos és páncélos embereknek volt-e? S te azt mondtad: "Igen és megtartották, különben nem függnének ott".

- Csodálatos vagy ide-odaugráló gondolataiddal s egészen mostanáig megjegyezted... de mi közöd neked hozzá?

Ha az apa a lámpa felé fordítaná az aranyhajú fejecskét, láthatná a szelíd, szürke szemek mélyén a könnyeket. De türelmetlenül csak annyit mond:

- Kicsi, ezt a gyűrűt majd a karácsonyfa alatt odaadod tegnapi hosszú barátodnak. De ne mingyárt, előbb a magad holmiját nézd meg, pompás dolgokat láttam! Majd csak akkor, ha szólok. Tetszik a gyűrű?

- Nem, nem ő. Hiszen egy szép fiatalúr van itt, az viseli, aki olyan szépen tud nevetni. Senki sem nevet olyan szépen. Tudod, néha este fölszalad a csigalépcsőn, sok szalag leng rajta s mindenféle csillogó holmit visel. Legszebb az emberek között, hosszú, fekete fürtei vannak s olyan szép a szeme, mint neked, ha édesanyára gondolsz.

- Kicsi - mondja szigorúan -, ha olyan sokat tudsz a becsületszóról, - a hazugság nem fér össze vele!

Egy percig mintha sírni akarna, de azután, mint ahogy a felhőcske elszáll a nap elől, mosolyog:

Az apa bámulva nézi a ragyogást. Milyen érthetetlen, rejtélyes ez a gyerek, ugrándozó gondolataival! Eszébe jut a testvére, aki a nyáron kurta-furcsa modorában azt mondta:

- A kicsikéd bolond, mint egy márciusi nyúl. Rá kell valakire bíznod, aki kurtára fogja, s a nagyvilág számára idomítja. Így nem mutathatod később.

A nagy előcsarnokban, a falbaillesztett tükör előtt, mely egész alakját visszatükrözi, ott áll Harro. A Romvár tükrei csak nagyon, korlátolt áttekintést nyujtanak.

- A felismerhetetlenségig előkelően... - dörmögi s odaint egy lakájt: - Oda tudja ezt még helyezni a hercegnő ajándékai közé?

A lakáj megígéri s eltűnik a becsomagolt babagyermekkel. Alig tűnt el, már jön a herceg, kezén vezetve leánykáját s nagyon szeretetreméltóan üdvözli a grófot.

- Milyen öröm, hogy segít eltölteni a mai estét. Mindketten kicsit remeték vagyunk s meg kell elégednünk ezzel az egyetlen kis hölggyel.

De ahogy Harro Lélekkére néz, megijed. Milyen a gyermek! Mintha csak nehezen tudná magát egyenesen tartani s mégis, mintha valami emésztő láng égne benne, úgy ragyog a szürke szeme. Legszívesebben karjára venné, hogy megkérdezze: "Mi bajod, Lélekke?" De ma semmi joga a gyermekhez. S most a termek hosszú során keresztül bemennek a nagyterembe, ahol már égnek a karácsonyfagyertyák.

A nagy boltíves terem oszlopain címerállatok kuporognak s különös árnyékot vetnek a karácsonyfagyertyák fényében. Más nem világít. Ünnepélyes, merev alakok, csaknem mind életnagyságúak, néznek alá a falakról s a gyertyák fénye ott táncol festett szemükben. A háttérben különféle nőszemélyek állanak, köztük félreismerhetetlenül egy angol, akit Harro szívbőlfakadó undorral néz. Az a csinos, rózsásképű, fekete selyemblúzban s aranyos övvel, bizonyára Braun kisasszony. Hatalmas ajándékasztal áll két óriási fenyő között; a legnagyobb, legszebb fa magában áll, éppen egy erőteljes, merésztekintetű, sötéthajú középkorú férfi képe előtt. Az egész képtár legelevenebb képe, katonafej, széles mellét bőrvért fedi, kezében hosszú kard, melyről látszik, hogy használták. Ez alatt a fa alatt vannak Lélekke ajándékai fölhalmozva, mindaz, ami egy előkelő játéküzletben csak kapható, három selyembe-bársonyba burkolt baba, kocsik, vasutak, egy igazi szőrű lovacska. Ez Helén néni ajándéka. A kísérőlevélben ez áll: "Ha a kicsikének egyszer elég bátorsága lesz, hogy felüljön erre a Nórára, sürgönyözd meg". Lélekke egyetlen félénk pillantást vet a sok gyönyörűségre, még mindig édesapja kezét fogja. Azután miss Wharthoz s a többiekhez megy s félszegen próbálja őket ajándékaikhoz vezetni. De a miss megfogja a kezét és valamit súg neki. A herceg vállat von s azt mondja:

Ott áll Lélekke a ragyogó fák alatt, olyan kicsi és gyöngéd, hogy a hosszú Thorsteiner égő szánakozást érez, mintha egy hófehér, védtelen galambocskát bántanának! Valamit föl kell mondania a kicsinek! Megcsendül az ezüstharangocska s mintha valamennyi festett szem, melyekben ma olyan eleven élet ég, a gyermeket nézné s a viaszgyertyák halkan sercegnek hozzá. Szánalmasan, bemagolva hangzik az angol zsoltár... Most megakad. Miss Whart szorgalmasan súg... még néhány akadozó szó... a herceg homlokát ráncolja, a keskeny arcocskán piros foltok égnek... aggódó szem keresi a jóbarátot... most hirtelen hátraveti aranyos fürteit s tekintetét barátjára függesztve, újra kezdi:

- Pásztorok voltak a mezőn s ott volt náluk az égi csapatok serege, azok Istent dícsérték és azt mondták: Dicsőség legyen Istennek a magasban s békesség a földön s az embereknek öröm.

De mégsem mehetett egészen programszerűen, mert miss Whart bosszúsnak látszik.

Most megnézik a sok szép holmit, a hölgyeket, lányokat megajándékozzák s azok hálás bókkal vonulnak el kincseikkel. Csak a miss és Braun kisasszony maradnak, azok vezetik a kis hercegnőt ajándékaihoz.

- Így volt ez nálunk mindig - magyarázza a herceg -, előbb másokat ajándékoztunk meg, csak azután következtünk mi magunk.

Most a herceg is asztalához megy, hogy lássa, mit keresett ki neki eredeti testvére s megmutatja a Thorsteinernek is. Majd Harro karjára teszi kezét:

A gyermek ott áll hátratett kézzel. Miss Whart rózsaszínruhás babát tart eléje, Braun kisasszony éppen egy táncoló párocskát húzott föl, mely vékony keringőhangokra körben forog. A kis alak hirtelen megelevenedik, erélyesen félretolja a rózsaszín bábut s hangosan fölujjong:

- Apa, Harro, nézzétek, egy babagyermek, mosolyog... Ó, az enyém lehet, örökre, örökre?

- Kis bolondom! Hiszen minden a tied. Hadd lássam, minek örülsz úgy. No, ez szép is. Kicsi, az ember azt hinné, hogy hasonlít hozzád. Ha neked is ilyen rózsás képed lenne valamikor!

Különös, azonnal tudta, honnan jön az ajándék, de finom tapintata tiltotta, hogy megrontsa édesapja örömét. Harro örült, hogy a gyermek ilyen szépen tud hallgatni, mert kicsit aggódott, hogy ajándékával idegen jogokba avatkozott. A herceg miss Wharttal beszélt, Harro és Lélekke pedig megegyeztek a Hófehérke névben. Azután az angol nő és az aranyöv visszavonultak. A herceg ajándékai közül egy tokot vesz elő s megmutatja Harronak.

- Az édesanyja... Testvérem csináltatta útitáskámba. Sajnos, ezekben a másolatokban mindig van valami idegen vonás.

Szép, fiatal, kedves arc, barna szemmel, szőke hajjal, a szem gyermeki tekintetű.

- Nem, Fenség, de meglehet, hogy a másolás eltörült néhány jellemző vonást.

Tulajdonképpen szörnyűségesnek találja a síma udvaronc-festést s nem érti a herceg meghatottságát, amellyel a tarka porcellánbábut nézte. De hát talán egy halványuló emléket erősít. A herceg a fenyő mögé vonja a kicsit s ott valamit súg neki. Míg Harro tekintete a miniatűrről a falon függő erőteljes harcosfejhez vándorol, látja, hogy az apa valamit odaad a gyermeknek.

Minden vére a fejébe tódul. Ha megajándékozzák! A Thorsteiner azok közé tartozik, akik szívesen adnak, de semmit sem fogadnak el. Hogy erre nem gondolt! Hat ökörrel sem hozták volna ide! Hogy ő is hozott ajándékot, már elfelejtette. Az ajtókat nézi, hogy nem futhatna-e el valami ürüggyel. Hát lakáj ő, akit borravalóval fizetnek ki! Az emberek, akiket természetes légkörükből kiragadott a sors, mindig túlérzékenyek. A Thorsteiner bolondot akar csinálni, nem az elsőt életében...

Leteszi a miniatűrt, ott közeledik már a fenyők alatt könnyű, lebegő lépéseivel, apró atlaszcipőiben Lélekke, a nagy, ragyogó, szürke szem őt nézi, sápadt kezében ünnepélyesen hoz egy gyűrűt, melyből vörös fény sugárzik. Mint a villám, hallatlan erővel vág lelkébe az érzés: Ezt már átélted egyszer! Ezt már láttad valamikor... Az ünnepélyes termet, talapzataikon guggoló aranyos állataival, a sápadt tündérkét, kezében a vérszín gyűrűvel, a falakat, melyekből a vörös fényben festett szemek néznek alá. Haragja eltünt, ünnepi érzés borul a lelkére. A gyermek megfogja a kezét s ujjára húzza a gyűrűt.

- Köszönöm, Lélekke. - És sikerült a hercegnek is őszinte, szívből jövő köszönetet mondania. Aki a Thorsteinert ismeri, nagyot nézne. S mikor a herceg megmagyarázza neki az ékszer jelentőségét, kicsit szégyenli magát. Hiszen olyan finoman, gyöngéden van kigondolva s nem a mostani szakadékot, hanem a régi összetartozást hangsúlyozza.

- S most vacsorázzunk, Thorstein gróf, s te, Kicsike, velünk vacsorázol és Hófehérkéd is ott lesz. Hogy örülök, hogy végre eltaláltam kívánságodat!

Eltűnik a fák mögött, magával viszi a herceg új brokáttakaróját. Jó darabig hallják motoszkálni. A herceg arca ragyog.

- Tegnapi kalandja jót tett neki, ilyen élénknek még sohasem láttam. Szívettépő volt az utóbbi karácsonyestéken, olyan csendesen gunnyasztott. Csak azt nem tudhatja az ember, mi sül ki a meglepetéseiből. Minden gyermek ilyen titokzatos?

- Mindig csak valami finom és kedves dolog lesz belőle - feleli Harro -, csak talán tőle kell magyarázatot kérni. Az elgondolástól a kivitelig nagy út van a gyermeknél.

- Most! - hangzik a fa mögül. A fenyő ágai nagyon mélyen lecsüngenek, alattuk félig elrejtve, a földön, gyöngéd, vézna tagjai körül a brokáttakaróval, ott fekszik Lélekke, csak csodaszép, fehér, meztelen lábacskája kandikál ki a ráncok közül. Karjában ott a babagyermek, aranyhaját bölcsőfüggönyül tartja eléje. Szemét behunyta, kis szája mosolyog. Azt suttogja:

Nem is kellett a magyarázat, olyan híven utánozta a jászolbeli Madonnáját, tartásban, arckifejezésben, még a ruha redői is ugyanazok. Bámulva nézi.

- Kicsi, igazán le kellett ehez vetned a cipődet és harisnyádat? Szerencse, hogy Miss Whart nem látja.

- Harro, miért nem akarsz József lenni? Kérlek, légy! Vedd onnét miss Whart utazótakaróját, az a dákó jó lesz botnak.

Az a föltevés, hogy ebben a környezetben ingujjban álljon, nagyon kimeríti. Az ebédhez hívó gong megváltja.

- Jöjjön, Harro, a kis hölgyünk majd utánunk jön, ha megint illedelmes lesz.

Lélekke látja, hogy szép gondolata nem jól hatott. Igaz, apa nem is látta a jászolt. S szeretné helyrehozni a dolgot.

- Apa, fölülök a Nórára, hogy sürgönyözhess Helén néninek, - kiáltja s finom, meztelen tündérlábacskáin tovafut a csillogó padlón.

A falon függő festett szemeknek ma sok látnivalójuk akad... A gyertyák kialvó fényében, melyek apránként rózsaszín végekké égnek, különös élet ragyog bennük. Harro odasiet, hogy Lélekkét a nyeregbe emelje. A gyermek hirtelen elsápad, fönn ül, de elnyujtott lábbal, halálsápadtan s fájdalomtól vonagló szájjal. A herceg kiált:

- Emelje le gyorsan, elájul. - Maga elsiet, hogy szolgát küldjön Braun kisasszonyért, Harro karjára veszi a gyermeket s a divánra fekteti.

- Nem tehetem. Soha. Látod, hogy néz az az úr a karddal! Nem vagyok igazi, ha elmondom. Olyan akarok lenni, mint a többi!

- Lélekke... félrebeszélsz... az öreg úr nem is néz ide... mondd meg nekem!

Már jön a herceg. - Seholsem találom Braun kisasszonyt. Legalább tudom, ki volt tegnap a hibás.

Harro félrevonja. - A hercegnőnek valami titka van, ami bántja; azt hiszem, megsérült valahol. Nem volna jó mingyárt orvosért küldeni!

- Az ma reggel látta s örült, hogy olyan jól bírta a tegnapi kirándulást. Megsérült! Lehetetlen. Tán tegnap?

- Nem hagyhatná ott a Whart az ebédjét, ha már a Braunt nem lehet megtalálni? Sajnos, nem lehet mindent elhinni a kicsinek, nagyon is gazdag képzelete van.

- Fenség, - mondja most Harro olyan sürgető hangon, hogy a herceg bámulva és idegenkedve néz rá - a gyermeket valami bántja... Valami titok!

- Ugyan mi lehetne? Soha sem örülhetek neki negyedóránál tovább. - Csakhogy itt van végre, Braun kisasszony, fektesse le a gyermeket s azonnal küldjön az udvari tanácsos úrért! Jöjjön velem Thorstein gróf. Majd jelentést tétetünk... Feküdj le szépen, Kicsi, majd bemegyek még hozzád, jó éjszakát mondani.

A sötét faburkolatú ebédlőben, melynek falát számos arckép ékesíti, a velencei csillárok aranyos fényt árasztanak a vörös szegfűkkel és pálmalevéllel díszített asztalra. A beszélgetés helyi dolgok körül forog, a herceg vadászati ügyeiről, hiszen Harro vadászterületét is ő bérli. Időnként kifelé figyel... Mikor a csemegénél magukra maradnak, hirtelen azt mondja:

- Ma mélyen belepillanthatott gondjaimba... Ön, mint kinsman-em, ahogy az angol mondja, úgysem fog visszaélni vele. Kicsikém évről-évre több gondot okoz nekem. Nagyon korán vesztette el az édesanyját... Ez vet sötét árnyékot az életére, gyakran beteg is... de ez még nem minden, úgy látszik, a lelki élete is megzavarodott.

- Úgy látom - kezdi Harro szerényen -, hogy a gyermekben nagyon erős a költői hajlandóság. Mindent megelevenít s a legtalálóbb kifejezéseket találja meg. A nyárfákat merev fáknak mondja, melyek sóhajtoznak... Finom megfigyelés. A szél leginkább az öreg nyárfába kapaszkodik... A gyermek nagyon gyöngédlelkű, minden erősen hat reá. Milyen szép s mennyire érzi az ember, hogy az arcát örökölte valakitől. De hiába keresek hasonló arcot.

- Szépnek találja kicsikémet? Ezt még senki sem mondta. De a művészuraknak egyéni ízlésük van. Én nem találom, hiszen olyan nyomorúságos színben van mindig.

- A Kicsi tudná? - mondja a herceg csodálkozva - pedig napjában számtalanszor nevezi "élete gondjá"-nak... - Hogy lehet az, hogy önhöz ilyen bizalmas volt, máskor úgy fél az idegenektől.

- A szokatlan környezet tette, merész vállalkozása megerősítette önbizalmát.

A herceg türelmetlenül ugrik föl: - Hát sohasem kerül már elő az az udvari tanácsos?...

Valószínű, hogy egész idő alatt figyelte... Éppen jön a tanácsos, nagyon méltóságteljes és izgatott.

- Fenség, a hercegnő rettenetesen izgatott, sürgősen keres valakit, akit Harronak hívnak. Lehetetlen megvizsgálni... görcsöktől félek. Úgy látom, hogy a hölgyek egyike tette elfogulttá velem szemben.

Harro arcába vérhullám szökik. Mit nem tehet? Hát még ebben az esetben sem lehet néki elfeledni, hogy kitört a megszokott keretek közül s maga mert valamit akarni?

- Megint csak önhöz kell folyamodnunk segítségért. Ha a gyermekek valamit a fejükbe vesznek. Nincs nagyobb zsarnok a gyermekeknél!

- Nagyon hálás vagyok fenségednek, értek a betegekhez, valamikor egy barátomat ápoltam. S most évek óta olyan egyedül vagyok...

- Nem okozhatni sem bánatot, sem örömet senkinek... rettentő érzés... És a kicsike... a csodálatos szív, úgy nyílt meg előttem a téli éjszakában, mint szépséges virág... S most úgy viselkedem, mint egy bolond és... Mit gondolhat rólam, fenség... A magányosság, a kitagadottság. S ma ez a jóság, a váratlan, melyet érzek...

Megint elakadt. A herceg kezét nyujtotta. Őt is megindította a másik meghatottsága. Csak azt találta furcsának, hogy a hosszú Thorsteinert a gyermekszoba gondjaival terhelje.

Lélekke ott feküdt kagylóformájú ágyában, mely egyik falmélyedésben állott s láztól remegő kezecskéjével álláig húzta föl a takarót.

- És csavarjon a takarómba és vegyen a karjára, mint tegnap és meséljen a házáról.

- Tegye meg, amit a kicsike akar, az a fontos, hogy mennél előbb megnyugodjék s próbálja rábeszélni, hogy engedje magát megvizsgálni.

Maga is segít a bepakkolásnál s Harro olyan ügyesen veszi föl, mintha életében sem csinált volna egyebet. Azután hosszú, óvatos léptekkel sétál ide-oda, az aranyhaj karjára omlik, a fejecske mellén pihen.

A herceg a szomszéd szobában a régi asztal mellé telepedett s türelmetlenül dobol. Lehetetlen helyzet! A ház tele - asszonynéppel s ezt a még tegnap idegen embert kell fárasztania. Még három nőszemélyt fogadhatnék s éppen így állana a dolog...

A miss pár percre megjelent, érdeklődött s eltünt. Csak nevelőnőnek szerződtették. Braun kisasszony egészen elvesztette a fejét, mindig mást hozott a tanácsosnak, mint amit az kért s már harmadszor kérdezi, hogy lefekhetik-e, tegnap egész éjjel virrasztott. S itt van még a Babette is.

Harro az ablaknál járkál a gyerekkel s mesél Zelma tehénről s arról, hogy Lélekke gyógyuljon meg mielőbb, hogy láthassa és hallhassa a zengő kutat. De ehez az kell, hogy Lélekke engedje magát szépen megvizsgálni. Erre megremeg...

- Azt nem tehetem, Harro... Ó, Harro, nem tehetem, gondolj a becsületszóra... Ha nem tartom meg, akkor egyik sem fog rámnézni többé, a legszebb nem és a kardos úr sem.

- A becsületszó... Lélekke, az olyan nagy szó, nagyobb, mint te magad. Te még kicsi vagy ahoz, a régi Brauneckek sem kívánhatják tőled.

Harro az ablaknál áll, behallatszik egy nagy fa zúgása, melynek ágai csaknem érintik az ablakot.

- Hallod, hogy zúg a hársfa, valaki lakik benne. Ha te tudnád! De csak azt mondják "hazugság", mindig csak "hazugság". Apa is. Pedig megmondtam neki, hogy van becsületszavam.

- Lélekke, persze, ha neked mégis van becsületszavad, bár még ilyen kicsi vagy, az más! Használtad már, vagy még egészen új?

- Már használtam. Nagyon nehéz dolog, ha az ember kicsi még és már szenvedni kell.

- Szegény Lélekke - mondja szelíden. Nem szabad gondolatmenetét megzavarnia. S nagy igazságtalanság volna, ha ezt a szegény, remegő, apró kis emberséget nem venné halálosan komolyan.

- A becsületszót, később, ha a föltételek megváltoztak, vissza is lehet vonni! - mondja.

Feleletet nem kap, de ahogy megfordul, látja, hogy a rózsaszín blúz elillan.

Kimegy, találomra végigrohan egy folyosón, föl a Csigalépcsőn, négy fokot ugrik egyszerre, valakit csak talál majd. Hát látja, hogy fönn, a kanyarulatnál most tűnik el a rózsaszínű blúz... Még egy ugrás, s megragadja a megrémült Braun kisasszonyt:

A kisasszony valamit dadog, azután sírva fakad, ahogy csinos lányok szoktak sírni egy fiatal férfi előtt... De ezt ugyan nem hatja meg. Szörnyen nevetségesnek találja becsületügyi tárgyalását itt a lépcsőn, pedig talán egy emberélet függ tőle.

- Olyan galádul visszaélt helyzetével, hogy a hercegnőnek becsületszavát vette?

A kisasszony zokog, ő nem tud semmiről. A hercegnő azt sem tudja, mit beszél, ha mindent elhinne neki az ember! Nem is normális.

- Normálisabb, mint maga, semmirevaló személy - recseg Harro -, megsérült a hercegnő, vagy nem?

- Azt ő maga csinálta, s most másra akarja fogni. Engedjen el, gróf úr, olyan szegény, védtelen vagyok. Nem is lehet a gróf úr ilyen. A gyermek nem normális, halottakat lát, mikor nincsenek is kísértetek, s aki hisz bennük, az igazán műveletlen.

- Akkor hát magammal viszem a vizsgálóbíróhoz, annak van szobája, műveltek és műveletlenek számára, ott ülhet majd rózsaszín blúzában, míg az urak mindent kiderítenek. Legyen nyugodt, nem történik igazságtalanság, mindent kiderítenek az urak. - Vagy pedig azonnal mondja utánam: "Elismerem, hogy a hercegnőnek becsületszavát vettem, s most visszaadom".

- Ó Istenem, Istenem, hogy egészen ártatlanul ilyen dologba keveredem, utána mondom, gróf úr, csak engedjen el -, de már egyedül is áll a csigalépcsőn.

- Tanácsos úr, kérem, legyen szíves, vizsgálja meg a hercegnőt, a lány van mellette... Braun kisasszony használhatatlan, ágyba küldtem.

Azután ott ül a két úr az emlékekben gazdag, kerek asztal mellett, s belülről nyöszörgés, fájdalmas gyermeki sikoltás hallatszik egyre. A herceg arca egészen szürke.

- Ez rettenetes, Thorstein, ugye, itt marad, itt alszik. Elárultak, kijátszottak. Ez az angol nő, erényeinek a fele elég volna egy egész leányárvaháznak.

S mialatt Harro ott ül a gyermek ágya mellett Babette-tel, az udvari tanácsos kénytelen az ijedt apának jelentést tenni. Elég kínos dolog. Az utolsó időben egyik erdei falucskában sarlachjárvány volt, azzal volt elfoglalva, s mert nem hívták, nem is nézett a kastélyba. Ma reggel csak egy percre látta a kicsikét...

Most már Lélekke is beszélni akar, hiszen elég sokáig hallgatott, s a szívdobogástól el-elcsukló hangon meséli barátjának:

- Borogatásokat kell csinálni, ha nem tudok aludni és Braun kisasszony hozzám ért és én kiáltottam "nagyon forró!" De mert mindig úgy kiabálok, nem vette le. Olyan volt, mintha egy forró golyó lett volna rajtam és nagyon sírtam és Braun kisasszony is, tudod, a Károly miatt. Mert, ha megmondja, elküldik és a Károly nem veszi el. És soha, sohasem kap férjet és nem lesz plüsspamlagja, míg egészen öreg és ráncos lesz. És idegen gyermekeknél marad és tűrnie kell a missek és mamzelek bosszantását. És ha a Károly nem veszi el, egyszerűen meghal vagy a vízbe ugrik, s mikor kihúzzák, el kell törni a csontjait, mert nem fér a koporsóba, mint a lakatos Fritz. Ó Harro, ha éh lennék az oka, hogy szegény Braun kisasszonynak eltörik a csontjait! Akkor azt mondtam: "nem mondom el soha". De nem hitte el. Akkor a becsületszavamat adtam. Nekünk, Brauneckeknek akkor is van már becsületszavunk, ha még kicsik vagyunk és nem bérmálkoztunk. Akkor örült és én is és azt mondta: "Nemsokára meggyógyul". De miss Whart megtudta, hogy nem fürösztött meg, s akkor meg kellett tennie és akkor nem gyógyult meg. S az udvari tanácsos úrnak legkevésbé mondhattam meg és hazudnom kellett. Ez már velejárt a becsületszóval. S úgy-e, Harro, Braun kisasszonynak nem kell a vízbe ugrani!

- Soha, a rózsaszín blúz száraz marad, megígérem Lélekke és megtartottad a szavadat és igazi vagy. S ha a kardos úr látna, tisztelegne előtted, olyan igazi vagy. S most aludj egyet rá.

Valaki megérintette a vállát. A herceg ott áll a kagylóágynál, melyben sápadt, aranyhajú gyermeke fekszik, mellette viaszmása.

- Jöjjön csak, Thorstein gróf! Mit szól ehez a dologhoz? Nem szivettépő, hogy ezek a pokoli nők hogy becsaptak? Nem csoda, hogy meg akart szökni ezektől a boszorkányoktól. S még nekem sem mondta el.

És azután elmondja a figyelő apának Lélekke történetét, úgy véli..., úgy látja..., de mégis olyan képet fest a gyermekről, hogy az apa tekintete ellágyul és fölragyog.

- Hát ilyennek látja kicsikémet, szegény kicsikémet. De ön nem tud mindent.

- Jobban megértem a kicsi uraságokat, mint a nagyokat. És kivételes órában is találkoztunk, mikor, mindketten a karácsonyt kerestük. Az utóbbi években kicsit elszakadtam a lelkemtől. És a gyermek... az a légkör veszi körül, talán mert olyan kicsi, olyan gyöngéd és olyan magányos... az a légkör onnan való, hol a nagy titkok élnek.

Künn, a téli éjszakában, suttog, zúg a hárs... ott ül Harro, magába mélyedve, világról megfeledkezve, látó szeme kifelé néz, a sötétbe. A herceg megragadja kezét: - Ó, segítsen szegény, elhagyott kicsikémen, míg találok neki édesanyát.

Másnap nagy csomagolás volt a kastélyban s bár, miss Whart "őfelsége nagykövetéről" szónokolt is, a tízórai vonathoz két jól megrakott kocsi hajtott ki s a kicsi ágya mellett Varrórózsa ül. Harro visszatért Romvárába s ott is marad, míg hívják. Mert a reggel más, mint az éjszaka s nem szeretné, ha azt hinnék, hogy nélkülözhetetlennek tartja magát. És dolga is van. Valamennyi tapétatekercs, vázlat, eltűnt. Ott áll vászna előtt s ha véletlenül kezére pillant, szemébe villan a vörös fénysugár. Ha az ember nem szokott gyűrűt viselni - apja pecsétgyűrűjét, mint életviszonyaihoz nem illőt, még Berlinben letette - s ha az ember a kezével dolgozik, szokatlan érzés. Elnézi s elgondolkozik a régi mondáson. A férfi; aki a gyűrűt hordta, ennyire leszámolt már az élettel? A vörös fény zavarja munkájában, a tapétáktól már elkergette. Olyan ünnepélyes, az pedig hétköznapi munka. S eszébe jut, hogy ő is megérdemel egy ünnepnapot, akár a többi ember. A tekercsek, amint a sarokba dobja őket, rosszkedvűen ropognak: "Nem készülünk el..." De ez sem segít rajtuk, ott hevernek szürkén, csunyán. Harro már régóta nem festett, utolsó képét a képzőművészeti társulat nem fogadta el, becsomagolva hever a ládában. A fenyő takarja el a bosszantó látványt.

És a mindennapi kenyérért kellett dolgoznia. Keresetének felét a feneketlen lyuk, az építkezés nyeli el. Sohasem pihen. Még vasárnap délutánonként is alig engedélyez magának egy kis gondolkozást szivarfüst mellett, vagy előveszi egy-egy régi barátját a könyvespolcról.

Ó, nagyon ritkán jutalmazza siker odaadó fáradságát! Színei szárazak, alakjain nagyon is meglátszik a model hiánya. Jó model csak a nagyvárosban akad, az erdő világában senki sem vállalkozik arra. Párizs... Róma... de ez mind lehetetlen dolog. - Kétlelkű vagy, - szidja magát. - Az ember egyet akarjon, akkor sikerül. De te megbabonázva bámulsz egy rakás régi követ s nehezen megszolgált garasaidat a Danaidák hordójába dobálod. Azzal, amit az utolsó negyedévben mészre és napszámra költöttél, hat hetet tölthettél volna Párizsban. Olyan fickó, mint te, aki egész nap dolgozik s kásán és szilván megél! De persze, neked minden kéne s azért nem sikerül semmi!

A töprengés napjain, mikor kétféle akarata egymásnak támadt, sehogy sem ment a munka s Harro nyögve korholja apja fiát: - Még a tapétákat is elrontod! Mert a sötét fenyők alatt táncoló holdtündéren és a vízből fölbukkanó asszonyon jár az eszed. Tán vízkarikákat akarnak az emberek a tapétákon látni? Neked tán kéne? Akkor másnak se kívánd. Hiszen megbolondulnak, ha soká nézik a gyűrűket... Az ördög vigye valamennyi tapétát... a házban tudom, nem lesz, csak faburkolat és kárpit.

- És ezüst meg gyöngyházberakás s egy kevés aranymozaik, vén bolond és álmodozó, - gúnyolódik a másik Harro.

De ma békében megfér a két Harro s lelkének ura ott áll a nagy vászon előtt, melyet maga ácsolt össze s feszített ki. Krétával dolgozik s mennél több vonás élénkíti az alapot, annál élénkebb tűz lángol szemében. Nem, most nem engedi haszontalanul elhamvadni az isteni tüzet. A rövid téli nap már alkonyodik, vörös lángköpeny borul az őrtoronyra s csak szürke derengés hatol be a mélyenfekvő ablakon.

Lódobogás hangzik, a kalibán kitárja a kaput, a herceg lovagol be s könnyedén ugrik le aranybarna lováról. Harronak alig van ideje kibujni vászonköpenyéből s hamar eltakarja a képet. Még maga sem nézte meg hidegvérrel, addig idegen szemnek sem szabad látni.

- Ha üres festéktubusokból és eltépett boritékokból megélne, - sóhajt Harro.

- Mért nem néz kicsikém felé, sokkal jobban van és nagyon vágyik ön után.

A legnagyobb, legkomorabb fülkébe lépnek, melyben bőségesen elfér a szalón. Hatalmas hímzett amerikai karosszék áll benne, előtte pirosbársony terítős asztalka. Harro vendégét kínálja a székkel. Az asztalkán ott áll a Thorsteini kastély dísze, a szegény ember báránykája, egy szép ezüst teáskészlet. A régi otthonból. Sohasem vált meg tőle. A régi ezüst az előkelő kényelem utolsó parányát őrzi. A fülke egyik falán sötétkeretes kép. A thorsteini őrtorony, amint túlemelkedik a csúcsokon, körötte egy csapat fehér galamb kereng, az alkonypír meleg fénnyel árasztja el, mellette a palota meredek, sötét teteje már árnyékban van.

Nem nagyon bíztatóan hangzik, gondolja a herceg. Azután azt mondja: - Gondoskodnom kell kicsikémről. Most nagyon jókedvű a Varrórózsájával és a csodababával, melyhez senkinek sem szabad hozzányúlni. Egyre ezen töröm a fejemet. Ha arra gondolok, milyen ajánlásokkal kerültek hozzám ezek az angyali lények - s most tudom, hogy ki van nekik szolgáltatva a gyermek! Csak próbált volna valaki Helén testvéremmel így bánni, nem tudom, ki húzta volna a rövidebbet!

- Igen, egy hölgy... Nem nagyon fiatal, kicsit nagymama... társaságbeli, barátságos, fekete selyemruhában és főkötőben, akinek megvolt a maga története s alkonyatkor halottairól mesél. Milyen jól illenék régimódi kicsikémhez, aki olyan ünnepélyesen őriz egy-egy fölkapott szót.

- Amit a felnőtt emberben, aki az adott szóért szenved, a legszebb erénynek tekintünk, a gyermekben is tisztelni kell.

- Persze, de mondja csak meg ön maga -, hogy akar a kicsike boldogulni, ha mindenki, aki ravasz és lelkiismeretlen, kihasználhatja? Elég ember kapaszkodik belénk, aki hasznot akar.

- Nem tudna valami öreg hölgyet?... Persze, az ember kötelezettségeket vállal vele. Megszabadulni nehéz.

Harro habozva mondja: - Volna egy kedves barátnőm, de a kép nem egészen találó, nem olyan öreg még. De megszabadulni könnyű volna, csak néhány évre kapható.

- Jó családból való katonatiszt özvegye. A fia bajtársam volt, lezuhant a lóról s sok szenvedés után meghalt. Derék ember, aranyszív, örökre kár érte. Az édesanyja ápolta, mindene volt. Most magára maradt. A lánya a gyarmatokon van férjnél, néhány évre, azután majd együtt élnek. Persze, nem tudom, elfogadna-e egy ilyen állást, de sokszor írta, hogy nem bírja az egyedüllétet. Azt kérdezte, nincs-e szükségem úrnőre a házban. Sajnos, azt kellett válaszolnom, hogy házam nem alkalmas hölgyeknek.

Harro megint elpirul: - Köszönöm, fenség, nincs szükségem segítségre... nem sietős, még a tervem sem kész.

- Ha elkészült, tudassa velem, - erőszakoskodik a herceg. - És az a hölgy? Angol nevelőnő azért kellene, hogy a kicsi el ne feledje a nyelvet. De barátnője kordában tarthatja.

- Barátnőm nagyon tevékeny, nem tudom, hogy ez a mellékhivatás, két másik mellett, kielégítené-e.

- No, majd meglátjuk. Ebédeljen holnap velünk Thorstein gróf s kérdezősködjék óvatosan.

- Sajnálom, fenség, de dolgoznom kell, hanem majd átmegyek egyszer a hercegnő hogyléte iránt érdeklődni.

Mikor magára marad, hamar léghuzatot csinál, hogy a cigarettafüstöt kiszellőztesse, nagyon is emlékezteti a fölajánlott kölcsönre. Nem, inkább egész életében oduban lakik, minthogy elfogadja a segítséget. - S baj az, ha az öreg falak egy szép napon összedűlnek s te többé nem kerülsz elő? A világnak semmi szüksége rád.

De a komor téli estén, mikor csak a szél süvít panaszosan, mégis szomorú gondolat. A lámpa is csak egyetlen darabját világítja meg a magas, komor teremnek. Szó sincs róla, hogy vázlatán tovább dolgozhassék, dér hullott derült hangulatára. A lángok kilobbantak; azt is érzi, hogy nem ebédelt. S Märt vásárolni ment. Teára vágyik. Alig gyujtja meg a kék lángocskát, megszólal künn a csengő. A vár ura maga megy kaput nyitni, a postás jött, ma ajánlott levelet is hozott. A falüregben aggodalmasan pislogó lámpácska fénye mellett aláírja, azután becsapódik a kapu, a lámpa kialszik. Harro sötétben tapogatódzik, vissza, közben mindennek nekimegy. Dühösen ér be a szobába, a kék lángocska is kialudt. Bosszankodva ül le, s kezében a postával, dünnyögi: - Rémes... milyen hideget csináltam... s még mindig érezni a cigarettát... Azután fölbontja póstáját.

- Egyetlen bankó egész csomó tervért? Kedvem volna visszakérni a dolgaimat. Éhbér. Viaszbabákat csinálni jövedelmezőbb volna... - Ujság, egy életbiztosítótársaság ajánlata, melyet vad kacagással hajít a sarokba s egy vastag levél, ügyetlen gyermekírás...

Elröppent a rosszkedv; a nagy szoba nem komor már, a cigarettafüst nem kellemetlen. A nyári éjszakában suttog a hársfa, finom karocska öleli az egyik ágat. "Miért sírsz, hársfa?" kérdi az ezüsthangocska... A Thorsteiner hosszú lépésekkel jár föl s alá, Märt jól megrakta a cserépkályhát, jóleső meleg árad szét, künn jajgat a szélmenyasszony s a fenyőfákon hárfázik, a lámpa barátságos fényt vet az asztalon heverő rajzeszközökre, a sarokból az őz szelíd, barna szeme fénylik, bejött Märttel s finom orrát mozgatja és a teáskanna zümmög, énekel.

Harro megbabonázva áll meg a hosszú, sötét szekrény előtt... mintha eltünne a sötét ajtó, képet lát. A képet, mely egész lelkét fogva tartja, melyet ma egyre keresett. Az ősök nagy terme, fehér oszlopaival, melyeken ismeretlen, aranyos állatok gunnyasztanak, karmuk között elmosódott címerek. Ünnepélyes falain hosszú alakok állanak, lovagok és dámák, árnyszerűek, haloványak, csak a szemük él. S a teremben, messzi fényforrástól megvilágítva, tágranyilt, álmodószerű gyermek halad. Aranyos hajfelhő lebeg arca és válla körül. Meztelen, halvány lábacskáin tipeg, kinyujtott keze kérve, vágyakozva tart egy idegenszerű ékszert, mely vörös fénnyel ragyog. Mély sóhajtás, a kép eltűnt, - előtte megint a régi szekrény áll.

Harro behúnyt szemmel, tapogatódzva megy az árnyas szoba legsötétebb zugába. Fejét karjára fekteti, egész szíve egyetlen égő vágyakozás és akarat. Ha sikerülne! Ha volna Isten, aki meghallgat. De a világ hatalmas Istenének mit jelenthet temérdek napja és földje között egy parányi, földi féreg! Magános és tehetetlen a szív, ha elhagyja a vad hullámzás, a teremtőerejű, melyben a nagy gondolatok születnek. Nyög. Ha elérhetném!... Lelke vágyakozva tárul ki, a sötétbe. Valahová, valahová messze... azután fölriad. Bolond vagyok... Mintha jöhetne felelet. S mit is akarok. Most szorítsd össze fogad, te kétlelkű ember, és romok grófja. Hagyd a köveket ordítani. Az ajándékot... ki ajándékozta neked? - ragadd meg. Tüzesen hullámzik benne. Ha sikerülne. - Az örömtől megszakadna a szívem. Katolikussá lennék, hogy gyertyát áldozhassak valamelyik szentnek... Valakinek meg kell köszönnöm. Vagy neked áldoznám, Lélekke!

A mélyenjáró, nehéz felhők alatt vastag hótakarójába burkolódzik kastély és város. A kezdődő alkonyatban egymásután ragyognak föl a magas kastélyablakok. S ma néhány új ablakszemben is kigyúl a fény, Hardensteinné, a hercegnő új nevelőnője, megérkezett s türelemmel várja szobájában a Thorsteinert. Nem egészen az a feketeruhás dáma, akit a herceg elképzelt. Még nagyon is üde, rózsásarcú és erélyes ahoz. Az első pillantásra nem is látni rajta, milyen pusztítást végzett virágos kertjében a nagy kasza. Csak kék szemében van valami, ami azt mutatja, hogy valamikor nagy borzalomba nézett már; de ez a kifejezés jön s aztán megint eltűnik.

Már nagy örömmel köszöntötték egymást és Harro körülnéz a nagy teremben, melynek mély ablakfülkéi s meghitt zugai vannak. A régi stukkos mennyezetet homokkőoszlopok tartják. Az oszlopokat mindenféle olcsó szövetlepel födi, ami furcsán illik rájuk.

- Tetszik, nagyon tetszik, csak meg kell szoknom az oszlopokat; mikor fölébredek, mindig megijedek, hogy ágyastól egy templomba kerültem. Ott alszom a zöld függöny mögött. A hálószobámban is áll egy oszlop s olyan szigorúan néz le rám, hogy inkább azt a fülkét választottam.

- Nem lehetne eltávolítani az oszlopokról a bugyogókat? - kérdi Harro. - Olyan nevetségesek. Igaz, hogy akkor az oszlopok templomszerűbbek.

- Ennek a szobának valami különös rendeltetése lehetett régebben, a fal elvágja a mennyezet díszítését.

- Tehát ott találtam a herceget Würzburgban, az elsőosztályú váróteremben. Jó félórát töltöttünk együtt. Nagyon szeretetreméltó volt s elhalmozott tanáccsal, figyelmeztetéssel, kéréssel, intéssel és közben úgy megnézett, mintha attól félne, hogy mégis tőr van a ruhámba rejtve. Szívesen megszöktem volna, de - azért ne bizakodjék el - ha csak próbaidő is, hat hetet tölthetek az ön közelében és sokszor, sokszor láthatom, ezt meg kell ígérnie.

- Ó, bőségesen lesz része bennem és meg is látogatnak Lélekkével a Romvárban, alig várja már s apa megengedte.

- Kedves Harro, maga csak mindig megtalálja a nyomorultakat. Csak az a csodálatos, hogy most nem púpos muzsikus, nem fájdalomtól félőrült anya, hanem egy elátkozott kis hercegnő.

- Ez az igazi szó, el van átkozva a kicsike! De, ami Hans Friedrich barátomat illeti, téved. Ő segített rajtam, nem én őrajta.

- Harro, nem élete veszélyeztetésével mentette meg a friedenaui réten a négy csavargótól?

- Életveszély! Gyenge, satnya, berlini rongy népség, ha rájuk fúj az ember, fölfordulnak.

- A revolver csak a regényben talál, az ember kiüti a kezükből. Nem. Életem legrosszabb idejében barátom csodálatos zenéje tartotta bennem a lelket; csak akkor törtem meg, mikor elment. De néném csodálatos szót talált - az elátkozott hercegnőről. Mintha a gyermek igazi lényét csakugyan valami tarka, szomorú bohócruha takarná, mint a kis királyleányt a mesében. Egyszer csak leveti s valami olyan bűbájos áll előttünk, hogy a nap és hold is elbámulnak.

- Ha tudnám! Hogy kínozták és félreértették szegény Lélekkét, nem csoda, ha édesapja a ruhába rejtett tőrtől remeg.

- Bizonyos, holtbizonyos, hogy egy szép napon tudtára adják ezt. Mennél jobban sikerül a varázst megtörnie, annál biztosabban.

- Azt hiszi, néném, hogy megvárom, míg tudtomra adják? És mégis, olyan szép dolog, amíg lehet. Ha az ember olyan üresen szaladgál, barlangi medve, az egész vidék mulatságának a tárgya s egy ilyen Százszorszép virágocskát talál az útjában s még hozzá bajban! A kicsivel van tele a fejem. Hiszen festem. Látta már a lábacskáit? Kérem, gondoskodjék arról, hogy ne rontsák el rossz cipővel a formáját. Csodálatos, hogy eddig is megmaradt.

- Kedves Harro, azt önnek kell tudni. A haja nagyon szép s a szemét valaki mástól kapta. Nagyon erősen változik, s mikor egészen megsötétedik, egyenesen félelmes. De ön azt mondja, hogy minden különösségét csak költői hajlandósága és túlságosan élénk képzelete okozza.

- Úgy van s azután megbántották és képzeleti képeit hazugságnak bélyegezték s így mesterségesen növelték az ellentétet.

- No, majd meglátjuk; s most meséljen magáról. Mit csinálnak a haragos, öreg nénik, még mindig haragusznak?

- Ó, Marga néném már megint harisnyákat köt nekem. És mert mindig hosszú harisnyát és térdnadrágot viselek s a lábaim jó hosszúak, s Marga néném valószínűleg azt hiszi, hogy még növök is, kénytelen a kötését kis vászonzacskóba varrni, hogy a többi alapítványi hölgy ne gúnyolhassa! Úgy-e, kedves? Ulrike néni is meglágyult már annyira, hogy testvére levelébe kérdőjeleket tesz s egyet-mást aláhúz s alul a levél szélére tekintélyes U betűt illeszt.

A herceg megbízta Harrot, hogy fesse le a hercegnőt, aminek az nagyon örül. Sohasem csinálhat nagy képéhez elég tanulmányt. A tanulószobában ott áll már a letakart festőállvány és Lélekke mindent karácsonyi szemmel néz. Az ecseteket, üvegcséket, a hosszú vászonkabátot, milyen furcsa lesz benne! Hardenstein néni nagy gombolyag ezüstszürke pamutot készített, azt mind föl akarja kötni a festés közben. A gombolyag szép kövér, így jó sokáig tarthat a dolog, ami boldogító gondolat. Lélekke szobájában minden szép ruhácskáját kiteregették, hogy a művész válasszon közülök. Lélekke fölmászik a fiókosszekrényre, hol a nagy tükör függ s vizsgálódva nézi magát. De ami onnan visszanéz reá, azt már sokszor látta. Hallja, hogy barátja jön s kicsit szégyenkezve mászik le.

Lélekke kezébe kapaszkodik s megcsókolja a kabátujját, akárhogy tiltakozik Harro. De Harro nem tud a pompából választani.

- A régi szürkém, Harro, de az nincs is itt, mert már félretették az elajándékoznivalókhoz. Rózsa, hozza be. - Egyszerű szürke köntöskét hoznak be, csodaszép bársonyból, mely egyre szebb lesz, lágy reflexeivel. Lélekke próbaképpen ráteszi egyik aranyos hajfürtjét.

- Mondd csak, Lélekke - kérdi, mikor már ott ül előtte, fehérre lakkozott kis széken, fakózöld selyempárnán -, hogy jutott éppen ez a ruha eszedbe?

- Nem is mondhatnám, hogy helyeslem - mondja Hardenstein néni -, a gyermekek legszebbek friss fehér ruhában, tarka övvel. Válassza a fehéret a piros övvel, Julianna.

- Nem. Julianna Sarolta Rozália Mária a nevem és egyik sem az igazi és Miss Whart Julietnek hívott és mademoiselle Julynek, ami igazán nem vagyok.

- Egyik név sem illik hozzád. Miért nem adtak neked valami szép ó-német nevet, egy Hohenstaufen-nevet, hiszen tőlük származol, aranyhajad is rájuk emlékeztet. Igaz, régen volt, de nem lehetetlen. Egy barátom mesélte, hogy a Szentföldön, Akkon környékén, a tengerparti városokban, amerre a keresztes hadak jártak, ma is sok szőke arab gyermek születik. Az még sokkal csodálatosabb. Grizeldisznek vagy Gerhildisznek vagy Vindemutnak, vagy Gizellának kellett volna téged elnevezni. De mi bajod, Lélekke?

- Ne is mondd többet ezt a nevet, - rendelkezik. Hardensteinné föláll kényelmes, szürke gombolyagja mellől s figyelmeztetve néz a Thorsteinerre.

- Lélekke, helyezkedj el jó kényelmesen s mikor azt mondom: most, akkor maradj kicsit nyugodtan. De nem kell hallgatnod, mesélj valamit. A hársfádról. Mi szép van még rajta?

- A hársfabástyát azért hívják így, mert régen, mikor még a hársfa nem is állott, bástya volt ott.

- Ó, az elejét mindig a kántor úr csinálja, mert elkezdeni nem tudom a dolgozatokat. Pedig dolgozatot mesélek neked, a levelem is dolgozat volt.

Lélekke fölhúzza térdét, fejecskéjét kicsit oldalt hajtotta s fölnéz barátjára. Harro már szólni akar, "most", de meggondolja, csak csinálja, amíg egészen megfeledkezik magáról. Művészszeme ragyog.

- Egy kövér torony is van a hársfabástyán, arról nem tudsz valamit, Lélekke?

Lassan kezdi. - A torony, az vörös. Ott áll benne hosszú fapolcokon a sok vendégágy. Ha egyszer egy király vagy vezénylő generális jönne látogatóba, a legszebb, kékselyem ágyat kapná. Az ablakok rácsosak, a torony kalapja mellé sűrű bokrot tűzött. Az nyáron zöld, szép piros bogyókkal. Minden madár eszik belőle s a torony egyetlen szeme nevet örömében. Mikor Berger kisasszony az ágyakat rendezgeti, kis, piros fény ragyog a torony fejében s akkor igazán vidám. Van a toronyban egy szoba, boszorkányszobának hívják, s hiába csukják be az ajtaját, éjszaka mindig kinyílik. A boszorkány miatt. De az már régen meghalt s az egész csak régi babona.

- A kántor úr is csinálta! - mondja Lélekke büszkén, - és éppen ide illik. Egy idegen komorna sem alhatik a szobában, ha még olyan sok vendég van is a kastélyban s azt sem tudják, hová tegyék őket. Mert az ajtó mindig kinyílik, éppen éjfélkor. Lépcső is van a toronyban, az körbe megy, mint a tornyokban minden lépcső. Csigalépcsőnek nevezik.

Lélekke kicsit aggódva néz Hardemstein nénire, de az félretette gombolyagját, könyvet olvas, vagy legalább is úgy tesz. Harro biztatva int.

- A torony ezer éves. Lent, a földben, nem olyan barátságos a torony, mint fönn, ahol a bokor nő. Talán elfelejtette, ami lent van, különben nem tudna egyetlen szemével nevetni és a bokorral integetni, mikor minden veréb látogatóba jön. Talán már azt sem tudja, mi volt ezer év előtt, most ágyakat kell őriznie. Egyszer valaki lement a lépcsőn.

- Lélekke, könyörgöm, maradj így, csak egy percre. Úristen, milyen öröm! Tudsz így ülni? És mesélj tovább, lovag volt vagy pincemester?

Szeretné az arc csodálatosan lélekkel teljes kifejezését megörökíteni. Szélsebesen rajzol.

- Nem tudom. Kezét maga elé tartotta, nehogy a szürke kövekbe ütközzék. Keze fehér volt és arca is. Haja, mint az én hajam, csak sokkal aranyosabb, egészen térdéig omlott. Mögötte is jön valaki, de nem szabad hozzáérnie, fél is tőle. Odalent vastag oszlop van és egy folyosó. Kis lángocska lobog, sárga és piros fénnyel. A kövek feketék és durvák és ő ott áll az oszlopnál. Most fehér a ruhája, az előbb fekete volt. Ez a toronytól van.

- Lélekke, a történeted kissé hátborzongató s egészen belesápadtál. - De Lélekke hallgat s Harro áhitatos odaadással fest.

S mégis szeretné tovább hallani a finom hangocskát. Mikor hallgat, olyan fájdalmasan merengő az arca. S nem örülhet az apa, ha ebből sok kerül a képre.

Lélekke most megint kitárja előtte lelkét, mint a téli erdőben. Halkan kezdi.

- Egyszer éjszaka volt és valaki meghalt. És a hársfán sárga bokrétácskák vannak. Mert meghalt, senki sem meséli már: - Öreg király szép lánya, aranyhajad ha szállna - lengő, könnyű szélszárnyon, a kalap messze szálljon. - Apró csalánbokorka, mit búsulsz egymagadba? Senki sem fésüli gyöngéd, puha kézzel a hajamat, hogy cseppet sem fáj, és mesél hozzá és fonni is tud, hogy az orsó táncol a finom fonálon. Üres a szoba. Kereszt áll a temetőben, azon kis füvecske terem, a neve Szívfájdalom és a másiké Sosevidám, és dalol a Sohatöbbé madárka. Soha többé.

A magasra tartott könyv mögött lassan peregnek a könnyek a büszke arcon. A szürke selyemblúzban remegnek a vállak.

- Csak olyan emberek vannak már, akik sajnálkoznak az emberen, s olyanok, akik kínozzák. S az ember soha sincs egyedül, soha, soha. Mindig engedelmeskedni kell, franciául és angolul engedelmeskedni. És soha többé nem lesz jobb. De ki lehet mászni az ablakon, mert egyik zár hiányzik és azt Babette nem tudja; és akkor künn vagyok a hársfabástyán. És a hold éppen a hársfára süt s az is sír. Az ember el is aludhat, mert olyan édesen illatozik s álmában lecsúszhatik a lejtőn. A jó Isten nem is haragudnék olyan nagyon, jól tudja, hogy hogyis van. Jó meleg van, a hársfa könnyei úgy ragyognak, hogy lecsukódik a szem s illatával simogat. Egyszerre zúgás. Halk csendülés, és itt van Ő. A holdfény ruháján ragyog és az ezüstből van. Nyakán függő cseppekből fényes ékszer. Haját fehér köd takarja. S ránéz az emberre. Szigorú és mindent tud. Tudja a fájást, egyedült - soha többét. Az ember akkor a legvidámabb, mikor a legszomorúbb. Ott van, míg az ember elalszik.

Lélekke elhallgatott. Csönd van, csak Harro munkájának nesze hallatszik. Hardensteinné kiment.

- Úgy, ma már csak ronthatnék rajta. Menj csak, Lélekke, nézd meg, mit csinál Hardenstein néni, szeretném látni, mielőtt megyek.

Harro összerakja holmiját, letakarja a képet s megtiltja Lélekkének, hogy a takarót fölemelje. Most bejön Hardensteinné, szemében valami ragyogó fényesség, s azt mondja:

Harro Lélekkére néz, az elpirul. És Harro hazasiet s csak komoly pillantással búcsúzik a gyermektől. Mire az legmagasabb hangocskán kiáltja:

"Kedves Harro, kérem jöjjön ma át, ha este is. Nagy bajt csinált tegnap..." - írja másnap Hardensteinné. Harro alkonyatkor átmegy. Egy Lélekke sem fut elébe csak Hardensteinné jön nagyon piros arccal fogadására:

- Harro, mingyárt be is csomagolhatok, nem boldogulok a gyermekkel. Egy falatot sem evett, sem jó szóra, sem szigorúra. Micsoda makacsság van benne! Életemben sem láttam ilyen akaratos kis személyt. Megfenyegettem, hogy elmegyek, de csak azt felelte, akkor visszajön Miss Whart, mintha mindegy volna neki. S én már azt hittem...

Harro elsiet előtte, ott ül Lélekke kis székében, karján Hófehérkéjével s nem mozdul. Az arca szürke és beesett.

- Látom s úgy látszik, olyan nagy, hogy nem is üdvözölheted barátodat. Elmenjek?

- Lélekke, miért bántasz így meg bennünket? Hardenstein nénit, aki olyan jó volt hozzád s engem?

- Ha azt akarod, hogy úgy bánjanak veled, mint értelmes kis hölggyel, úgy is kell viselkedned. Kiküldtelek Hardenstein nénihez, aki egyedül volt, s te visszajössz és azt mondod, hogy valaki van nála.

- Lélekke, - mondja most először, szeliden és barátságosan, - ki lett volna nálam?

A gyermek arca megvonaglik - karját hirtelen a jó néni nyaka köré fonja s valamit suttog neki. Harro kinéz az ablakon. Mikor visszafordul, a néni ölében tartja a gyermeket és sírva csókolgatja az aranyhajat és finom sápadt kezeket. Azután föláll s fölszárítja könnyeit.

- Harro, hercegnőcske megint jó és megissza tejét és lefekszik. Menjen addig át. Harro, majd utánajövök.

Harro átmegy s ide-odavándorol az oszlopok között, melyekről leszedték nevetséges bugyogóikat. A stukkos mennyezetet nézi s halkan fütyörészik; odaát nagyon fölöslegesnek érezte magát. A megfelezett mennyezet nagyon érdekes. Csupa síró angyal, homokórák, vastag virágfűzérek. Különösen egy kövér, hosszúfürtű angyalka zokog szivettépően s még zsebkendőt is használ.

- Micsoda síró-rívó népség ez ott fent! - gondolja. - Nagyon sokat sírtak már a régi falak között s valami ittmaradt belőle a falakon. A végén, még jó is, ha nem minden régi fal áll ilyen sokáig.

- Megvárattam. A szomorú társaságot tanulmányozza odafenn? Már én is csodálkoztam rajtuk. Csodálatos ház s nem veszem rossznéven elődeimnek az oszlopok bugyogóit. Tehát, Harro, az egész bánatnak ön az oka.

- Ó, Harro, a dolog nagyon szomorú s annak a könnykendős angyalkának odafent nagyon sok tapintata van. Nem csodálkozott a történeten, az asszonyon, aki lemegy a lépcsőn, egészen a földbe?

- És a Sosevidám füvecske és Sohatöbbé madárka - mondja Harro -, ez a gyermek költő.

- Ó, Harro, amint ezt magas, finom hangocskáján mesélte, mely mindig a hárfahangra emlékeztet - Istenem, nem vagyok poétikus - de ahogy az elhangzott - soha többé. Ki kellett mennem a magam soha-többéjéhez.

- Harro, ez a szoba halottas kápolna lehetett valamikor, de ez nem tartozik ide. De hogy mondjak el valamit, amire nincsen szó. Éreztem - világosabban nem tudom kifejezni - valakinek szelíd jelenlétét. A szívem megkönnyebbült s áhítat fogott el. Miért is ne laknék halottas kápolnában, mikor a szívem is az! Igen, és azután kimentem. A kicsike közben benézhetett. Ne kívánja, hogy ismételjem, amit nekem mondott. Csakugyan nem voltam egyedül.

Mély csend van a szobában, melyből sohasem tűnnek el az árnyak, melyben akárhogy süt a nap, két sötét árnyékgerenda hever. Azután Hardenstein néni erélyesen mondja:

- Rólam elég. Csak még egyet. Itt maradok, míg ki nem dobnak, vagy feladatom véget ér. Látja, kedves Harro, hogy összeillik minden, a szoba, a gyermek, meg én. Tudja, hogy egyetlen óráját sem rontom meg ok nélkül senkinek, de az árny itt van. A gyermek, aki az elköltözöttek lelkét látja itt lent vándorolni, vagy a halálé, vagy egy szegény, szerencsétlen, akit valami félelmessé tesz az emberek szemében! Nem látta, hogy elsápadt, hogy elváltozott a szeme? És ne mondja neki: "Tovább, Lélekke!" Megijesztett vele. Nem szabad a gyermeket még belebiztatni.

Harro azt mondja: - A finom költészetet - mindent beléfojtani - nem igazságtalanság?

- Csak hallotta volna, Harro! Nem akar többé velünk élni, odavágyik a többiekhez, akik hangtalan léptekkel járnak... Hagyja, szegény kis elátkozottamat! Higgye el, ha életképessé akarjuk nevelni a gyermeket, nem engedhetjük a gazt elburjánzani.

- Megnyugszom bölcsességében, néném. S kész vagyok megmondani Lélekkének, hogy igazságtalan voltam s ezentúl vigyázok a gondolataimra, mert szólni nem szóltam semmit.

Ragyogó kék ég, a galambok a falon sütkéreznek, a kőkockák közül az első sárga tavaszi virágocskák kandikálnak elő. Märt úgy kisöpörte az udvart, mintha katonai szemlére készülne. A szalon ablakpárkányán egy bokréta gyöngyvirág, a tavasz félénk komornácskái illatoznak. A teafőző ragyog, minden tapétatekercs eltűnt - hölgyvendégek jönnek a Romvárba. Kocsi érkezik s Harro kiemeli kis hölgyét. A gyermek szeme ragyog, hiszen először látja a Romvárat, pedig gondolatai mindig itt járnak.

- Ó, Harro, a kutad! Csodálatos zöld bársonyköpenye van. Harro, mondd neki, hogy daloljon!

Harro szájharmonikát vesz elő s nagy művészettel fújja el rajta a dalt: "Ki öltöztet fel, szép zöld erdő". S a kút finoman utána zengi, pár hangot kihagy, a többi úgy cseng-bong benne, mintha tündérujjak játszanának ezüst hárfán!

Hardenstein néni leül a székre, melyet Harro kihozott neki. Más szemmel nézi a Romvárat, mint Lélekke. A magas falakat, a komor őrtornyot, Harro ablakát, mely törmelékhalomból ragyog ki.

Az udvaron található gyönyörűségeket végigélvezték, bemennek a szobába. Lélekkét kihámozzák kabátjából s orrocskáját a gyöngyvirágok közé dugja.

Magas korsókban friss fenyőágak illatoznak, némelyiken rajta csüng a toboz.

- Ó, a dekoráció! Minden héten frisset hozok magamnak. Valamim csak legyen az erdőmből. Hardenstein néném, öné az amerikai, Lélekke, neked Märt külön székecskét csinált, termetedhez illőt és be is mázolta pirosra.

Lélekke hamar kipróbálja, azután megint leszökken és felfedező útra indul. Hogy megváltoztatta ez a néhány hét a gyermeket! S mi lesz még, ha kitavaszodik! Harro ma ragyogó hangulatban van. Lélekke egy szál gyöngyvirágot tűz barátja újnak látszó zubbonyára s azután terveket szőnek, talán a gyöngyvirágok illata keltette életre őket. Hogy hogyan lakik majd Lélekke a hársfabástyán, ha kizöldül a hárs. S a bástyán, ott majd nagy meglepetés éri. A kövek között van egy zsineg, azon láncocska. A láncocskáról faszeg lóg az örökzöld között. Nos, Lélekke, már holnap is megpróbálhatja, nem mindig sikerül, néha hiába húzza föl, de néha csodálatos dolgokat horgászhat. Április elsejétől kezdve Lélekke mindennap nézzen utána s mikor legkevésbé várja, virágzó kökényágat talál majd rajta, akkor ünneplik a tavaszünnepet.

- Az ágat vízbe teszi az ember és behúnyja a szemét, akkor az illat elárasztja az embert, előbb csak finoman, gyöngéden, majd egyszerre virágzó hegyoldalon terem, ahol a szürke kövek felett minden fehér. A második tavaszünnepet már a szabadban ünneplik. A jel: üdezöld bükkfagaly, kankalinnal. Akkor kimennek a Rómairétre. Megnyílik az erdő útja, zöld fű borítja. Fenyők hosszú karja nyúlik föléje s köztük ünneplő ruhájukban halványzöld bükkfák állanak. A napsugár nagy aranyfoltokat rajzol az útra s pillangó, fecskefarkú lebben el az út felett, mint üdvözült lélek az égi úton. És van májusi virágünnep, mikor a világos tölgyek közé megy az ember s hatalmas bokrétával tér haza. És nyárünnep, mikor aranyszínű a mező s olyan úton kell menni, hol a kalászok összecsapódnak az ember feje felett. Míg az utat meg nem találják, nem lehet nyárünnepet ülni. Piros pipacs, kék búzavirág nyílik ott és merev, bíborszínű bogáncs, mely nem fér meg a többi virággal, hanem külön bokrétát kíván. Lélekke búzavirágkoszorút hord. Az ember a titokzatos helyre megy, ahol nem látni csak aranykalászt s a mélységesen kék eget. A régi kőnél, melybe a braunecki szarvasagancsok vannak belevésve, cinnkorsó hever a fűben, úgy csillog, mint a tompafényű ezüst és abban must van és egy kosárkában pöszméte, az apró, édesfajtából és falusi kenyér és üde-zöld káposztalevélbe csomagolt hideg, friss vaj. Az az ünnepi lakoma. Lélekke, te ezüstkupát hozol magaddal. Mikor megvan az út és az aranyházacska, a zsinegen, jelnek, búzavirágkoszorú csüng.

Most jön ám az ünnepnap! Nem lehet elárulni, mi csüng a zsinóron - de méltó a nagy naphoz! Liliomnap -, többet nem is mondok.

Azután őszünnep következik. Meglehet, hogy krumplit sütünk, tűzrakásban, mely olyan csodálatos füstzászlót lenget, amellyel nem lehet betelni és Lélekkének fekete lesz az ujja és az orrocskája.

Azután jön a búcsúünnep. Ahoz magas cipőcske, esőköpeny és zöld bársonysapka kell. Mogyoróval teli vászonzacskó a jel. Azután kimegyünk a fehér ködbe. Az ember mindig csak kis darabot lát a világból. Most csak a tarlót, melyen a kis egerek nedves bundácskában suhannak el; most az irtást, hol a szederindákon a legutolsó fényes-fekete bogyók csüngnek. A világ olyan titokzatos, mintha a fehér fátyol elzárná az embert mindentől. Most rét jön, smaragdzölden ragyog a fehér fátyolon át. A réten sok sápadt ősz-gyermeke álldogál, csupaszon és mezitláb, csoportosan, ametisztszínűek, aranyos szívvel. A fátyol most kicsit szétszakad - erdőfal -, előtte két magas, sötét fenyő áll őrt. Egyre pompásabb az ünnep. A ködön át arany csillog, a bükkerdő, a törzsek közé a köd halványarany fátyoldarabokat dob - minden fát elvarázsoltak, egyik sárga, pedig sötétzöld volt előbb, amaz vörös és most szétszakad minden fátyol, napfény villan az útra, gyönggyel, gyémánttal szórja tele azt. A nyírfa csupa arany, a juhar vérszín-piros. S a fekete fenyőágak közül a kék ég ragyog. Az utat aranyavar födi, melyen olyan halkan lépked az ember, hogy az őzike nem is hallotta jönni s most csodálkozva bámul. Egyre messzebb megyünk lángoló bíbor és arany között és smaragdszínű rétek világítanak a fenyőkön át, míg egy magas, szürke fal állja utunkat. A falon át hársfa aranykoronája integet a napfényben. Az ég most csupa kék és fényes, mint lágy selyem.

Bemegyünk a kapun, szarvasagancsokkal ékes, régi erdészház után, sötét örökzöld-falak között, kőlépcső kanyarog föl a kastélyudvarra. Hallgatás várában vagyunk. Ez Lélekkéé. Minden szobába bemehet, ihat az aranyos csészécskékből, kinyithatja az ezüstberakásos szekrényeket, talán még a mennyezetes ágyban is alhat, melyet ingadozó hercegi korona díszít és csodálatos selyemfüggönyére minden létező és nem létező virágot ráhímeztek. Persze, csak akkor, ha nem fél, mert az ilyen régi, mennyezetes ágy kicsit mindig félelmes. Van ott, zöldes bronzrámában, egy ősrégi tükröcske, abban megnézheti az orrocskáját, nagyon jó hiúság ellen. Erkély is van, ott magas, merev széken ül Lélekke. Az erkély arany-bíborszín erdős hegyekre nyílik s van ablaka észak és van dél felé, mindkettőt befutja az örökzöld inda. Egyik inda a szobába is bekukucskál. Ez a szépséges búcsúünnep!

- Ó, Harro, hiszen te nem is a földről beszélsz, egyre a mennyországról beszélsz.

- Kis bolond, mit tudok én a mennyországról! Minden szépség itt van, csak rá kell találni!

Lélekke, aki megbűvölve ült piros székecskéjén, kezében teáscsészéjével, visszatér a valóságba és szomorúan rázza meg aranyos sörényét.

- Mikor a gabona aranyszínű, tanulni kell s nem szabad mustot inni az ezüstkorsóból, mert az közönséges. Azt csak parasztok teszik. Útközben csak pikniknél szabad enni s akkor az emberek összevesznek, mert a szúnyogok csípnek s a szakács elfelejtette becsomagolni a mártást!

- Hát Lélekke, te azt hiszed, hogy akárkivel lehet ünnepet ülni? Nagy tévedés. Ha nem odavaló emberekkel megyünk az erdőbe, mindig előjönnek a szúnyogok és eltörik a drága új napernyő és az út nagyon hosszú, sokkal hosszabb, mint gondolták és a málnabokrok mögött elvész a legszebb karperec, mintha a föld nyelte volna el. Még vihar is kerekedik s mi vagyunk a hibásak, mert előre kellett volna látni.

- De Lélekke, hát nem erősítettük oda nagynehezen a zsineget? Hiába tettük volna?

- Valami új mindig jön hozzá. Éppen az szép. Örülni kell minden meglepetésnek.

- Majd meglátjuk, tudsz-e igazán örülni a meglepetéseknek. S azt is meglátod majd, hogy még a musttal teli cinnkorsó sem marad délibáb. Még hogy az közönséges! Az erdőben a szakács és a hiányzó mártás miatt veszekedni, az közönséges! Persze, hogy szúnyogok is jönnek, csapatostul, egész felhőkben hajtják föl őket az erdei szellemek, hogy megtisztítsák erdejüket a társaságtól.

- Kíváncsi vagyok, mi mindent csinálunk majd, de most, Harro, mutasd meg végre a fődolgot. Látni akarjuk a képet!

Harro elpirul. - Még senki sem látta. Micsoda perc! És először nem szabad semmit kifogásolni, könyörgöm, olyan vagyok még, mint egy héjatlan tojás. Csak akkor küldöm majd el a képet, ha megedződtem. Bármily bőséges dícséretet elbírok. Nem kell semmitől visszariadniok. Nem tudom, észrevették-e a hölgyek, hogy milyen ünnepélyes vagyok? A dekoráció - a fenyőágakra mutat -, a virágdísz - a gyöngyvirágokat mutatja -, beavatottaknak még a ruhám is. Kérem, a zubbony új zöld szegése valami különös dolgot jelent. Tudniillik ma is ünnep van. Hogy az a nap, melyen a kedves néni először lép szülőházamba, nagy ünnep, az természetes. S az is világos, hogy ezt az örvendetes eseményt különösen meg kell ünnepelni. Azért ma leleplezési ünnep van. Lélekke, meghúzhatod amott azt a zsinórt, de az Istenért, ne ferdén.

A lepel lehull. Ott áll a kép, már aranyrámában és színei melegen ragyognak és ünnepélyes tüzük megnemesíti a hétköznapi udvarszobát. Ott áll előtte a gyermek s félő, hogy az öröm megárt neki. Hogy néki, a szegény kicsikének, része volna ebben a pompás képben, aki máskor csak gondot okoz és mindenkinek csak terhére van! Hardenstein néni odahúzta székét s leül a vászon elé.

Karocskáját Harro lecsüngő karja köré fonja s aranyos fejét nekitámasztja.

- Hiszen mingyárt látni, hogy az ősök terme! Ahol mindnyájan ott állanak, akik a sírboltban pihennek s helyettük a képük őrködik. Látod, hogy néznek a szemek! A lovagok szeme és a selyemruhás asszonyoké, akik fehér kezükben szekfűt tartanak, mind rámnéznek a falról. Az aranyos állatok is a fehér oszlopokon, figyelnek és visszafojtják lélekzetüket. Nekik is őrködni kell és vigyázni, hogy semmi se jöhessen be, ami hazudik és megszegi a szavát. És ott megy egy Lélekke és a kehelyben viszi a piros fényt és mert olyan nehéz a teher, azért olyan vékony és szenved. És minden ránéz, hogy vajjon elejti-e, akkor a piros fény kialszik és mindennek vége. És azért tartják vissza az aranyos állatok is lélekzetüket.

Harro átöleli a gyöngéd alakot és az aranyos fejecskét szeliden magához szorítja:

- Ha senki sem segít neki, elejti a kelyhet, Harro; azért keres egyre a piros fénnyel és megy mezitláb és egyre keres.

- Azt hiszed, Harro? És ha meghalt? Akkor összetörik és minden sötét lesz. Az állatok elalusznak és föl sem ébrednek többé és minden bejöhet, ami akar. - Harro lehajlik és gyöngéd csókot lehel az aranyhajra.

Lélekke mindenféle csodálatos dolgot horgászott már a Zsineggel. Harro jól ítélte meg a gyermeket, minden tulajdonság megvan benne, ami ahoz kell, hogy igazán tudjuk élvezni a meglepetéseket. Megvolt már a kökényvirágünnep, a májusi virágok ünnepe s mindeniknek megvolt a maga öröme. A hosszú Thorsteiner olyan könnyen jár, mintha szárnya volna s nyujtogatja barnafürtös fejét a régi filckalap alatt, hogy a favágók és parasztok kezdenek előreköszönni neki; azelőtt nyugodtan megvárták, míg ő köszönt. A figyelő Lélekkének mesél:

- Ha egy jövendő tőkepénzest akarsz látni, nézz meg engem. Ha akarnánk, mindennap csibesültet ehetnénk tejszínhabbal, a kalibán meg én, vagy szénásszekéren utazhatnánk be az országot, ahogy a mazzenbachi fiúcska szerette volna, ha király lehetett volna. Ravasz egy fiúcska, aki tudta, mi a jó.

Harro eladta a képet. Nem az eredetit, csak a másolatát. Az eredetitől megválni szentségtörésnek érezte volna. Hogy az eladást megtagadta, azzal akaratlanul emelte a kép értékét. Mert az amerikai milliomosnak föltétlenül kell az ősök terme s miután disznókat hízlal, a kép nagyszerűen illik majd csikágói házába. Mrs. és miss Wandouten főnemeseknek érzik majd magukat, mikor vendégeiknek mutogatják. Harro lemásolta az amerikainak a képet s többet kapott a másolatért, mint amennyit az eredetiért kínáltak. A másolaton a címerpajzsok, melyeket az arany griffek és pelikánok tartanak, üresek, s a tulajdonos később, ha lánya valami tönkrement grófot vagy olasz herceget talált, belefestetheti a címert.

De Thorsteiner nem a bankóknak örül, melyeket a bankban helyezett el, hanem szívből élvezi az ünnepeket s Hardensteinné úgy találja, hogy ez egészen új tehetség a Thorsteinerben, az ünnepek rendezése, legalább eddig nem tudott róla. Őt magát nagyon is sokat dobálta ide-oda az élet. Férjhezmenetele óta keresztül-kasul járta a német hazát. Van egy kis sírja Dieuzeben s egy Thornban. Már nem is tudja, hányszor állott meg lakása előtt a bútoroskocsi s hányszor rontottak a csomagolók holmijának.

- Lassan kibékülök az oszlopokkal, Harro, - mondja -, olyan tisztességesen tartósak s nem lehet őket eltologatni. Mást nagyon nyugtalanítanának, engem megnyugtatnak. Én már eleget tologattam ide-oda, míg helyet találtam a dolgaimnak.

Hogy virul a gyermek! Három hete már egyszer sem említette a Legszebbet. Ki tudja, talán mégis fölneveljük.

- Ez csak azért van, mert olyan kedvesen és szeretettel vélekedtek a siralom-völgyéről. Mintha ez a szép föld börtön volna s ahogy valami kedves, szép és jó virul ki rajta, azonnal át kellene ültetni a halleluja-rétetekre. Ha olyan jóbarátságban vagytok az Úristennel, hogy véleményt is mondhattok neki, legtisztességesebbnek azt tartanám, ha hálásan elismernétek, milyen szép helyet adott, ahol kitombolhatjuk magunkat. Ahol néha nagyon rosszul viselkedünk, de arról a föld nem tehet.

- Harro, ne legyen frivol és a liliomszárat is ferdén tartja, pedig azt mondta róla, hogy föltétlenül egyenesen kell őket tartani.

Harro Hardenstein nénivel a fogadóteremben ül, késő este van már, Lélekke régóta alszik s Harro azt magyarázza barátnőjének, hogyan kell kezelni a liliomokat, ha azt akarjuk, hogy teljes pompájukban viruljanak ki! S Hardensteinné aggodalmasan csóválja fejét, az előkészületeket látva.

Július huszadikán olyan aranyfénnyel ragyog a nap, ahogy ehez a naphoz illik is és az ég már korán reggel mélységesen kék. Lélekke öltözőasztalán ott a legszebb fehér ruhája. Az valamit jelent! Talán a liliomok napja van ma? Mikor elkészült, kioson a hársfabástyára, oda nyílik szobájának egyik ajtaja, s onnan két zöldülő völgyre is lelátni, mert a bástya a hegytető legkiugróbb pontja, lábánál ott folyik a kis folyó. Zölderdős hegyek közt kanyarog a folyó, s éppen a hársfabástyával szemben van az a titkos helyecske, hol az öreg bükkök egészen a folyó partjáig ereszkednek és karjukat a zöldesarany víz fölé nyujtják. A folyócska itt lassítja futását, mintha szeretne megállni, a másik partot nádas borítja. Grófi fürdő a hely neve, s még ma is régi lépcsőfokok vezetnek a hivogató mélységbe.

És most virágzik a hárs, hatalmas törzse a bástyafalhoz támaszkodik, gyökerével kis földrakásba kapaszkodik és koronája beárnyékolja az egész bástyát. Itt fönn, csúcsok között laknak, mert északról is tizenkét óriásfenyő öleli körül a bástyát, azok is csak csúcsukat mutogatják, s a tizenkettedik ágaival már a vörös tornyot simogatja, mely mint megbízható őr tekint alá a hársfabástya kőlapjaira. A bástya maga olyan nagy, hogy egy hatszobás berlini bérház kényelmesen elférne rajta, s van rajta napos és árnyékos hely. Az örökzöld mindent elborít, a legparányibb falrepedésbe is gyökeret ereszt.

Lélekke ünneplőruhájában a zsineghez szalad, melynek vége a bástya lábához, a hársfa gyökerei alá, a park egy rejtett zugába nyúlik le.

- Ó, a zsineg nagyon nehéz! Valami csüng rajta - ni, már a falnál kukucskál!

Fehér ládika, rajta rózsakoszorú. - Hardenstein néni, jöjjön csak! Hamar, nézze hát!

Előbb a koszorút veszi le, s fölteszi. Nem kell tükörbe nézni, a nyitott aranyhajban mindig úgy fekszik a koszorú, ahogy kell.

S most lássuk a ládikát! Fehér selyempárnán egy pár aranycipő! És milyen a formájuk! Mintha ráöntötték volna, úgy illik a finom lábra és lábujjhegyen is lehet benne állani, mintha mezitláb volna az ember. Lélekke ott táncol aranycipőjében, rózsakoszorúsan, a hársfa alatt.

- Ezek az öröm cipőim! Mindig fölhúzom őket, ha vidám vagyok. S mikor fölveszem, akkor ünnep van!

- És ma is ünnep van, ma van a születésnapja, kis hercegnő és engedje, hogy szerencsét kívánjanak és még sok látnivaló van...

- Hallod, öreg hársfa, mi van ma? A születésnapom és ünnepnap. És te is ma vagy a legszebb.

- Nézd csak az aranycipőmet! Ezer éve nem láttál aranycipőket! Dobj le egy bokrétácskát, egy csepp mézet, hársfa, szívem hársfája!

Végre megindul a fogadószobába. Ott állanak félkörben, egyszerű, tompafényű cinnkupákban a liliomok. Lélekke elfogódva lélekzik. - Ez az én születésnapom?

Hardensteinné úgy találja, hogy Harro virágcsendélete félelmesen ünnepélyes, s még a középen álló ajándékasztalka sem enyhíti. A gyermek megnézi a kapott ajándékokat, azután a szép holmikat egyenként leszedi, s a sarokban álló kék pamlagra hordja. Majd lekuporodik a földre a körbenálló liliomok közé. Egy pillanatra leveti aranycipőjét, s a most már üres, fehér, asztalkára állítja.

- Csodálatos gyermek - gondolja magában Hardensteinné -, s Harro megint eltalálta virágözönével. Ó, gyermek, ha egyszer majd elveszik tőled hosszú barátodat! Jöjjön most le, Lélekke, az udvaron is van valami látnivaló. Az illat nagyon is erős.

- Ó, édes, kedves Hardenstein néni, nem maradhatnék kicsit egyedül a liliomaimmal? Nem nyúlok hozzájuk, tudom, hogy nem szabad. Csak egy kicsit! Azután mindent megteszek, amit kell! - Jól van, lemegyek a hársfabástyán át a parkba, végig a rózsaúton. Utánam jön arra, úgy-e?

Lélekke megígéri és magára marad. Ott áll a virágok gyűrűjében, édesanyja nagy képe előtt, s azt suttogja: - Anyám, látsz engem? - Elhallgat, mintha feleletre várna. Csönd van, csak a nyári szellő fújja kicsit föl a fehér függönyöket, s a redőnyön át aranynyilakat küld be a napsugár.

- Anyám - suttogja Lélekke mégegyszer halkan aztán sóhajt. - Ó, nagyon mélyen alszik, vagy nagyon messze van. Olyan szép lehet ott, hogy nem is néz ide, Lélekkéjére, aki pedig ma liliomnapját ünnepeli.

- Úgy-e, nálad dalolnak is a liliomok? Mindeniknek van hangja, s énekel. - Vajjon lehetne-e arra táncolni! De csak szép lassan, nem szeretem a gyors táncokat! S ha az ember olyan vidám, mint még soha életében, akkor táncolni kell!

Megfogja hosszú haja végét, hogy a finom aranylepel fátyolként terül széjjel. Előbb csak rózsakoszorús fejét mozgatja kicsit. Azután finom lábát emelgeti. S most ott lebeg a liliomok között. Forog és hajladozik.

Az ajtó megnyílik, s ott áll Harro, kezében nagy rózsabokréta. Lélekke mosolyogva int neki és lassan forog a körben, s finom teste olyan a vékony ruhácskában, mint hófehér láng.

Harro mozdulatlanul áll, csak szeme issza föl a képet. Lélekke halk, csengő kacagással nevet. - A liliomtánc, Harro. - Így zengenek az égi mezőn, s arra táncolok aranycipőmben!

S az udvaron még valami látnivaló van. Ott áll a ragyogószőrű barna ponni, melyet Helén néni küldött. Lélekke boldogan simogatja meg az állatot, de ha föl akarna rá ülni, meg kellene válnia az aranycipőtől és rózsakoszorútól. Így ma megelégszik azzal, hogy cukrot ad neki és megsimogatja. A hársfabástyán ebédelnek, a hársfa illatos árnyékában.

- Harro, köszönöm neked, ez az örömcipőm, mindig fölveszem, mikor boldog vagyok. Ki adta neked a cipőt számomra? Egy erdei emberke, vagy egy ködasszony, vagy a gyermekkútnál találtad?

- Mikor az utolsó héten Münchenben jártam, egyik uccácskában, púpos kis házon, táblát láttam, Johann Nepomuk Wurmhaber, műcipész. Az ablakban különös cipők állottak, csőrös cipők, rőfnyi hosszúságú, széles, hasított papucsok tarka bőrből, magassarkú csatos cipők. - Bementem, tűzvörös emberke fogadott, olyan púpos, mint a háza. Azt kerepelte: - Uram, bármelyik századból kiszolgálom. Az úr művész! - No már ennek is örültem, még sohasem történt meg velem, eddig mindig polgáriruhás katonatisztnek néztek. Azt feleltem, jobb szeretnék a jelenlegi században maradni. Van aranycipője? Ezen mégis csodálkozott kicsit, de hamar összeszedte magát.

"Az én cipőim művészcipők. Nem egy kaptafára készülnek, hanem egyéniség szerint". - Azon segíthetünk, - mondom én és átnyujtom a viaszmintákat, egyet a jobb-, egyet a ballábról. Elég sok fáradsággal csináltam őket. Voltál olyan szíves és sokszor levetetted a cipődet.

De erre már Hardenstein néni komolyan megharagszik. - Kedves Harro - mondja keményen -, félek, hogy minden figyelmeztetésem sem használ, ha ön még megerősíti a hercegnőt rossz szokásaiban. Tegnap történetóra alatt a tanító úr jelenlétében lehúzta cipőjét az asztal alatt. Azt mondom, ha ez mégegyszer megtörténik, elvesszük az aranycipőt.

A két megdorgált lehajtja fejét, Harro eprestányérja fölé hajlik, Lélekke, aki mélyen elpirult, csaknem eltűnik asztalkendője mögött. Nagyon bántja a lelkiismeret, mert az aranyosak egyike is csak a lábujjhegyén táncol már. Szerencsére, Hardenstein néni nem lát az asztal alá és Harro továbbmesél.

- Wurmhaber úr nagyon örül a mintának, s mikor meghallja, hogy meg is tarthatja őket, megígéri, hogy igazi, arannyal itatott bőrt szerez egy barátjától, aki értékes könyvkötéseket csinál és azt mondja, válasszam ki a formát, de előbb nézzem meg a gyüjteményét. Az egy kertre nyíló, kis hátsó szobában van, még az ég egy mélységes darabkája is látszik onnét. Lábak gipszmásai állanak ott sorban. Canova táncoló gráciáinak lába, a nyíllövőé és a görög tövishúzóé. A te lábadat egy görög táncosnő ballába mellé teszi. "És most, uram, mondja mély, síri hangon,... a borzalmak kamrája"! Félrehúz egy függönyt, s igazán szörnyű dolgokat látni. "Uram, minden fáradság nélkül gyüjtöttem. Itt az uccákban és szomszéd házakban. Ezt a magas sarok okozta, ezt az elől hegyes cipők - a csunyaság hadserege... S most keressünk egy olyan formát, mely mindezt a szerencsétlenséget kizárja." Ezt a formát, azt állítja, egy würzburgi püspök síremlékén találta. Nem tudom, elhiggyem-e neki a püspököt, mert hallgassa csak, Hardenstein néném, az emberke semmit sem fogadott el a cipőért, de éppen semmit, csak a mintákat tarthassa meg gyüjteménye számára. És a cipő nagyon jó.

- Bocsásson meg, de nagyon különös és ünnepi cipőnek még megjárja, de olyan formátlan!

Lélekke panaszosan kiáltja: - Nem akarok többé mást, nem akarom, hogy az én lábam is a borzalmak kamrájába kerüljön.

Harro azt ajánlja, hogy ha Lélekke megígéri, hogy soha, soha többé nem húzza le az asztal alatt a cipőjét, talán meg lehetne engedni neki.

Hardensteinné nagyot sóhajt: - Harro, maga a hercegnő-nevelésre legkevésbé alkalmas egyéniség, akit csak el lehet képzelni s a baj, amit csinál...

A jó néni neheztelése miatt kicsit nyomott hangulatban megy Harro a Rómairétre tanulmányozni. Estefelé a hűvös kútnál találkozik Lélekkével, aki Hardenstein nénivel kocsin jön. Ott nagyon sok a szamóca, a gyermeknél finom fűzfakosár van, szőlőlevéllel szépen kibélelve s abba akar Harronak szamócát szedni. Befogadja őket az árnyék s az erdő hűs lehellete árad feléjük. A kocsi megérkezik és vissza is hajt, mert hazafelé gyalog mennek majd. A magas, feketeruhás hölgy és a gyermek, aki sok könyörgésre fönntarthatta aranycipőjét, a magas tölgyek alatt az erdő mohos útját járják.

Százados tölgyes, mely évek óta korhadt, de megkimélik, olyan pompás törzsei vannak. Tán egy sincs közte, melyet ne ért volna villámcsapás, az ágak kigyókként csavarodnak s odvas koronájukban harkály tanyázik. Lábuknál szamóca terem s magas páfrány bólogat. Mint eleven ezüstszalag siklik a moha között a sikló, bájos őzike rezzen föl, mely ott pihent a hatalmas gyökércsomók között s egyszerű kutacska, egyszerű dala veri föl a csendet.

Ott áll az asztal és pad, éppen ott, ahol a tölgyes szelíden lejtősödő rétre nyílik. Most már szedhet szamócát a gyermek, szorgalmasan megy ide-oda az erdei óriások között, melyek már apái és nagyapái életét is látták. A szája be nem áll, mindennel beszélget, amit lát. A kis békának azt mondja, hogy gyönyörű aranyszeme van, a magas, sápadt harangvirágot megcsókolja s azt kérdi tőle: - Te is a születésnapomhoz tartozol, mert itt állasz a gyökérasszonyka háza előtt?

És ott jön Harro, örömében csaknem kiönti, ami kis kosarában van. Pedig olyan szép, érett szamóca van benne, akkorák, mint egy-egy cseresznye. Együtt mennek a réten át, hol a vadszegfűk bólogatnak és tűzpiros vadrózsák virulnak, magasan Lélekke feje felett. Hogy lángol a nap a piros virágmezőn s hogy cirpelnek a kis zenészek!

- Kicsit leülünk az erdőszélén, Harro, ott halljuk, hogyan fecseg a kutacska önmagával.

Harro jóleső sóhajtással nyujtózik el a fűben. A gyermek bólogató sás között ül kosarával s szorgalmasan tűzködi a szamócát finom fűszálakra. Harronak ki kell nyitni a száját, ő kapja a szépen föltűzködött epreket s nem is kell megmozdulnia.

- Harro, ha a feleséged lennék, mindig szednék neked szamócát s a szájadba raknám.

Harro kicsit álmos, a forró napsütésben járt s tanulmánya közben is egyre a nagy világosságba nézett. Azt dünnyögi: - Hercegnőknek nincs helye a Romvárban. Hová tenném a fogatokat és inasokat?

- Most ne is felelj. Ha valamit mondani akarsz, - nézd, itt egy eper, a szádba dugom.

- Csak beszélj, Lélekke, de ne haragudj, ha kicsit elszundikálok, hajnali négy óra óta járkálok és nagyon szorgalmas voltam s hangocskádat olyan finoman kíséri a kút zümmögése...

- Nem tehetünk úgy? Akkor már nagy vagyok és ezüstruhám is van, neked pedig nagy termed, ahol festhetsz. Abban lehet árnyékot és világosságot csinálni, ahogy az ember akarja. És én melletted ülök, mikor festesz és nagyon csendes vagyok és te megfested a legszebb képet. És kalibán főzi az ebédet és én az édességet. És este a Rómairétre megyünk s akkor éjszaka lesz. És a világ elalszik és jön a hold és látja, hogy minden alszik. És akkor a jó Isten is a földön jár és megnézi az embereket, amint kitették a szívüket, mert éjjel nem őrizhetik és megnézi, mi van bennük. És mikor a Romvárhoz ér és a mi szívünket látja, azt mondja: - Adok neki a szívére egy cseppet az égi kútból és egy csöppet a szemére is, hogy megfesthesse a legszebb képet. - Akkor az én szívem panaszkodni kezd, ó, mit adjak Harronak, amiért a születésnapomra odaállította a liliomokat, körbe, hogy mindenki láthassa, hogy ünnep, amiért a Lélekke itt van és semmi szomorúság sincs benne! S most azt hiszed, megmondom neked, mit ad nekem a jó Isten számodra, de nekem is legyen titkom... nem... de ha itt lesz...

Hardenstein néni int. - Harro ma olyan álmodozó, Hardenstein néni csipkedi, hogy még föl sem ébredt erdőszéli álmából s megengedi, hogy szunyogkergető szivarra gyujtson, attól talán fölébred. Közben a gyermeknek eszébe jut, hogy apa levelét még nem olvasta végig, olyan hosszú és furcsa az ma. Szorgalmasan olvassa, míg Harro elgondolkozva szivarozik.

Kastély és városka ünnepi díszt öltöttek. Valamennyi kis hegyestetejű házon, melyek olyan szépen állanak egymás mellett, hogy mindenik kicsit átlát a másik válla fölött, valami ékesség leng, hacsak egyszerű fehér-kék papirszalagos mohakoszorú is. A Hohenstauf-kapu tornyától, végig az egész szépen kanyarodó úton, egészen a lovaglóútig, fiatal fenyők kettős sora áll, köztük tarka virágláncok. Az őszi virágok, györgyikék, napraforgók, őszirózsák szívósak, sokat kibírnak. Még fenyőgallyal díszített diadalkaput is állítottak, rajta jószándékú vers. A polgármester lánya hangosan, aggodalmasan tanul egy verset. A konyhában Mine és a kis Fritz már régen kívülről tudják, de Klára kisasszony kicsit nehézfejű s a harmadik versszaknál mindig megakad.

kezdi újra, míg mama már a fehér ünneplőruhát adja rá. A kastélyban lakájok röpülnek, ma biborszínűek, csatos cipőben; a lovagudvar bejáratánál értékes gobelinek csüngnek s a fegyvercsarnok, melyen ünnepélyes alkalmakkor bevonulnak, nyitva áll. A braunecki gyermekek boldogan dugják be az orrocskájukat, a számtalan karabin, régi kard, pallos, páncél közé. De a legszebb mind között egy kitömött medve, mely fölemelt manccsal áll. Ezt a herceg lőtte Oroszországban és a braunecki gyermekek még ma sem nagyon bíznak benne, olyan fenyegetően áll ott.

Mindenütt pálmavedrek, magas vázák rózsákkal. Csupa várakozás minden, ma érkezik a fiatal hercegné. Mindenkinek van várni és féltenivalója. Vannak régi szokások, melyek talán nem tetszenek a fiatal asszonynak. S mi lesz a kis hercegnővel, mi bajt fog ma csinálni! A varrószoba bizonyosra veszi, hogy valamit eltéveszt majd. A konyha, hol a férfinép van többségben, azt állítja, hogy most már nem számít, mit hogyan tesz, mert az elsőség már nem az övé. A legizgatóbb kérdés, vajjon a romok grófja most is olyan fesztelenül jön-megy-e majd s játssza az urat, mint eddig. És éppen most jön a Thorsteiner az udvaron át, mintha természetes dolog volna, hogy mindenütt ott legyen. És elegáns! A konyha laposra nyomja orrát az ablakon, hogy láthassa.

A Thorsteiner észre sem veszi őket, fölmegy a karzatra s bekopog az oszlopos terembe. Látni akarja még előbb a gyermeket. Olyan keserűen csalódott szegényke. Ő is ott akart lenni az esküvőn. Hiszen az esküvő olyan pompás dolog lehet. Amelyiknek már előre örülnek, ahol zene szól és minden ember vidám és ünnepélyes. S apa nem akarja, hogy ott legyen, csak maradjon nyugodtan Brauneckben, míg apa megérkezik az új mamával. A gyermek finom lelke érzi, hogy apa nem kívánja jelenlétét, mert az új mama nagyon barátságosan meghívta.

És eltalálta; a herceget idegesíti a gondolat, hogy annyi idegen ember lássa szegény kicsikéjét és szájról szájra adják csodálatos szavait. S mi mindent csinálhatna, ami nem illik! A cipőlehúzástól a leglehetetlenebb dolgokig... Hardenstein néninek hát vigasztalni kell.

Lélekke ma aranycipőjét hordja, fején la France rózsakoszorú s ezüsthimzésű ruha rajta, melyet Harro rajzolt. Még mindig nem igazi ezüstruha, de majdnem. Most lábujjhegyen állva rángatja Harrot:

Harro aggodalmasan csóválja fejét, még soha így nem érezte, hogy nem való hercegnő-nevelőnek.

A ruhácskát egyiptomi tüllkendőkből csinálták, melyeket Harro kutatott föl s vékonyrakalapált ezüstszalagokból húztak bele egyszerű mintát. Megdöbbenti a hatás, melyet a gyermek kelt. A ruha még hangsúlyozza a titokzatosságot, ünnepélyességet, mely a gyermek körül lebeg.

- Nézze, Harro - suttogja Hardensteinné -, egy präraffaelita angyalka; bármelyik oltárra oda lehetne állítani. S tudja, milyen fontos az első benyomás!

- No, akkor meg éppen jó, hogy olyan ruhában lássa az anya gyermekét először, mely egyéniségét hangsúlyozza... Különben ünnepélyesen megigérem, hogy többé nem avatkozom ruhaügyekbe.

Messzi ágyulövés hallatszik. Most már nincs mit tenni. Egy oltáron fehér liliomláng, a Lélekke, - gondolja Harro. S hogy símul az ezüst a finom tagokra, ragyogva, fényesen, mint a kigyó bőre s milyen ritmikus redőkben mozog. S a rózsaszínű koszorú segít, hogy mégse legyen halott a sok fehér és ezüst...

Klára kisasszony csakugyan elakadt a harmadik sornál, de a hercegné szép barna szeme olyan vígan néz rá, hogy megtalálja a folytatást. A lovak, melyeket már előbb kiabáló iskolásfiúkkal idomítottak mai kötelességükre, csak nagyon kicsit nyugtalankodnak. Herceg és hercegné kiszállnak s lassan mennek át a hídon, mely a mély árok felett vezet.

A kastély kapujában, hol a gobelinek lógnak, egyedül áll a gyermek és azt mondja: "Isten hozott mama, apa" ahogy apja kívánta. A frakkos urak kicsit hátramaradnak s a hercegné zavartan szól:

A barnaszemű szép fiatal asszony lehajlik Lélekkéhez. A gyermek úgy érzi, hogy valami rendkívülit kell tennie s megigéri:

A hercegné kiegyenesedik, boldogan, hogy egy kényes perc elmult, mert minden szem még jobban figyeli, mint eddig. Lélekke most apát is üdvözölheti s a herceg szeme fölragyog, kézen fogja s hármasban mennek föl a lépcsőn a nagy fogadóterembe.

Ott várakoznak a szomszédos kastélyok lakói, a városka előkelősége, a patronátus lelkészei. Mindenik néhány illedelmes szót dadog. A fiatal hercegné felel, mosolyog, maga is mond néhány szót, melyeken meglátszik, hogy nem mindig a címzettnek szólnak. A herceg el nem bocsátja kicsikéje kezét, mintha attól félne, hogy megszökik, vagy valami más illetlen dolgot csinál. S a vendégek éppen annyit nézik őt is, mint a fiatal anyát. Még sohasem látták a gyermeket, akiről pedig annyi szó esik, közvetlen közelből. Elhajtatott kocsin, kísérőnőjével, vagy a parkban játszott elkerített játszóhelyén. S a kövér Stattenné azt súgja szomszédnőjének: - Senki sem hitte volna, hogy a brauneckieknél valami ilyen kedves szülessék. Látta Helén hercegnőt? Ugyan kérem! Vagy nézzen végig a falakon. A férfiak, igen, azok csinosak...

Lélekke ma kifogástalanul viselkedik, még a kérdésekre is elég helyesen felel s nem felejti el, hogy az öreg hölgyek és az alapítványi lelkész előtt kis bókot kell csinálni. A herceg arca ragyog, éppen most fedezte föl szomszédaitól és a rangjabeliektől kissé távolabb, a Thorsteinert.

- Kedves Charlotte, bemutatom neked legközelebbi szomszédunkat, Thorstein grófot.

- Mit csinál a nemes művészet, él és virul? - Thorstein gróf híres festő lesz és csendes vidékünknek is juttat a hírnévből.

A fiatal hercegné határozott tetszéssel néz föl a magas szomszédra. Még tréfál is.

- Most nem, fenség, - feleli Thorsteiner s lehajol, hogy megcsókolja a fiatal kezet. - Fenséged legalázatosabb és leghálásabb szolgája. Brauneck kastélya nagyon sokat adott nekem, amiért nem lehetek elég hálás.

- Ez nagyon barátságosan hangzik - mondja a fiatal hercegné -, s miután ön egész évben itt van, jó szomszédok leszünk és sokszor látjuk majd.

Tekintete mindig visszatér a magas férfihoz. A többi úr többnyire idősebb. Egy fiatal herceg és unokaöcs is van itt, akinek a kék szalag jól illik nyílt, fiatal arcához. S az buzgón beszélget a kicsikével, hát azt gondolja, hogy kellemes szomszédság lesz... S most mindenki elbúcsúzik, - a vendégek egy része vacsorára megint hivatalos. A hercegné első fogadása szerencsésen véget ért.

Megkönnyebbült sóhajtással hanyatlik a pamlagra... A herceg nevetve ül melléje.

- No, vége. És most, mit szólsz a kicsikéhez? Hogy milyen és egyetlen hibát sem csinált. Csodálkoztam. És kerek az arcocskája! Ez a Hardensteinné igazi kincs. Kedves Charlotte, ne feledd, hogy néhány kedves szót kell neki mondanod. Hogy örülsz... elvárhatja... Igen, hogy milyen vagy, Kicsike!

- Ki az a Harro - kérdi mama -, aki ilyen megcsodálón tud nézni? Az unokaöccs úr?

- Nem, igazán festő s a kicsikéről festett képét még ebéd előtt meg kell néznünk, hogy valami szépet mondhassunk neki róla.

- Csak az, hogy mégegyszer szépítsd magad s remélem, éppen olyan csodálkozva fognak nézni, mint a kicsikét. Nos, Kicsi, mutassuk meg mamának a szobáit. Remélem, hogy minden kívánságod szerint van. Tudod, régi épület, nem lehet letagadni.

- Még nagyon bonyodalmasnak találom, Fried, - a folyosók, lépcsők és ó, a bejárat! Az ősasszony szellemét érzem... Biztosan tudod, hogy egy sem kísért? Még elégedetlen lehetne velem.

A fiatal asszony úgy gondolja, hogy már igen is sokat beszéltek a gyermekről, hát bölcselkedő arccal mondja, ami jól illik neki:

- Azt hallottam, nem jó, ha a gyermekről előtte beszélnek. Elveszti naivitását.

- Ó, Fried, milyen szép! Milyen kedves tőled! És egyetlen ős sincsen, hogy köszönjem meg! Helén azt mondta, hogy nálatok meg sem lehet fordulni anélkül, hogy néhány különböző századbeli néni és bácsi ne nézzen az emberre... S esős napokon vagy télen nem is tudott megmaradni nálatok.

- Ilyen Helén. Legszívesebben célba lőtt volna a nénikre. Nagyon kegyeletlen volt mindig, apám nagy fájdalmára.

Mindketten nevetnek... - S az ember mégis mindig újra lefesti magát - mondja a fiatal asszony. - Nem nagyon modern festő ez a Thorsteiner, aki az emberből hangulatot és megvilágítást csinál, hogy a végén zöld hajjal és kék orral tekint az utókorra?

Lélekke nagyon sokáig vár édesapjára a nyárszobában. De hát türelmes gyermek és sok meggondolnivalója van. Nagyon aggasztó is van köztük. A mostohák éppen úgy szerethetik a gyermekeiket, mint az igazi anyák. Harro mesélt neki Feuerbach festőről és mostohájáról és hogy mi mindent tett fiáért s hogy az milyen szép emléket állított neki a gyönyörű képben. Mostohák igen, de hát mostohalányok?

Apa nevet, szép szeme ragyog, a gyermek látja, hogy valami változás történt vele. Mintha megfiatalodott volna, pedig azelőtt sem volt öreg. Föl s alá jár a szobában, halkan dudorászik s még cigarettára gyujtani is elfelejt.

- Hát még itt vagy, kicsike? Egészen megfeledkeztem rólad. - Eszébe jut, hogy valamit akart, - mit is? - Igaz, a kép. - Kicsi, a képed hol függ?

- Ott áll, le van takarva. Harro nem engedte fölakasztani, azt mondja, még nem is tudjuk, hogy tetszik-e neked.

A gyermek félrehúzza a leplet s várakozva áll. De apa nem szól. Úgy bámul a képre, mintha nem is ismerné a kis lányt, aki rajta van.

A gyermek odahúz egy széket, letépi fejéről a rózsakoszorút, kezét térdére kulcsolja s feléje fordítja fejecskéjét. Úgy, ahogy a képet, ismeri minden vonását. Még a kifejezést is utánozni tudja. És apa a képre néz, aztán reá. De nem szól. Megszólal a gong. A herceg gyorsan föláll.

- Az csak azok számára való, akik szeretnek, olyan név is kell, amit a levelekre lehet írni. Jöjj, menjünk mamához és kérjünk tanácsot.

- Olyan vézna voltál, mikor megkereszteltünk, féltünk, hogy édesanyád magával visz s így a keresztanyáid nevét kaptad.

Megint a kép elé lép. - Ha Máriának neveznénk, vagy édesanyád után Rosenak... vagy mindkettőt... Mit gondolsz, megfelel neked... Rosmarie, kedves Rosmariem?...

A nagy fogadóteremben még csoportokban állanak a vendégek, az urak cigarettázva, a feketekávés csészéket több-kevesebb ügyességgel egyensúlyozva. Harro, aki félig elbujt egy pálmacsoport mögé, tükörbeli képével kacérkodik, mely új frakkjában mutatja. - Mit meg nem tesz az ember egy magasrangú, fiatal hölgy kedvéért! Még sokkal többet is, mint hogy új ruhába bujjon, mely látni nem tudó korunkban a férfiasság ünneplője. A lábak gyárkémények - így beszél magában -, a karok, nyak, minden kéményszerű, feketében és fehérben, valószínűleg gazdasági emelkedésünk jelképe. A fecskefarok hátul azt jelzi, hogy a férfiban legjobban a lakájt tiszteljük, akivel megosztjuk pompás öltözetünket. A mell fehér, a nyakkendő is fehér, kicsinél, nagynál, soványnál, kövérnél ugyanaz a szalagocska, mintha pléhből volna... Így állassz, óh ember, pálmaágaddal a hanyatló század végén... Fölriad szemlélődéséből, a herceg áll előtte.

- Thorstein gróf, a leányom képe nagyon meglepett... Szeretném, ha többet értenék hozzá, hogy a megfelelő szavakkal mondhassak köszönetet.

- Ha olyan lett, amilyen, az csak a hercegnő érdeme, aki feladatomat csodálatosan megkönnyítette.

- Csöndesen tud ülni, anélkül, hogy merev volna, ha kívánom, bármilyen arckifejezést meg tud tartani. Mesés színérzéke van s nem is hallgatja el megfigyelését.

- Ó, hogyne, fenség! Néha megsemmisítő kritikát: Ez nagyon kék, a piros nagyon vidám, a sárga nem kacag eléggé! Eleinte mérgelődtem, de most már megtanultam, hogy illő alázattal fogadjam, az én károm, ha nem teszem!

- Hogy mi mindent talál még kicsikében, Thorstein gróf!... De talán többet tud róla, mint mi valamennyien. Talán azért is lepett meg úgy a képe, eltekintve őszinte csodálatomtól! Meg kell önnek mondanom: úgy éreztem, mintha először látnám kicsikémet. És nevet is adtunk már neki. Mit szól a Rosmariehoz?...

A hercegné ott áll új, elragadó budoirjában. Reggeli ruhája csipkéből és szalagokból készült párizsi remekmű, karcsú derekán aranylánc. Éppen befejezte kielégítő szemléjét a nagy tükör előtt. S most gyenge sóhajtással emlékszik kötelességére. Az asztalkán álló festett bonbonnière juttatta eszébe. A chaiselongue melletti gombot megnyomja s a hirtelen előtünt csokoládészínűnek azt mondja:

Valami nincs rendben a kicsike körül! Mindig panaszos vagy szánakozó hangon beszélnek róla. Igaz hogy különös, de ezt a bolond ruhácska is okozhatta, melyet viselt. Nos, bizonyára azt veszik, amit valami hóbortos szabónő, aki nagy számlát akar, éppen küld. Tulajdonképpen másnak képzelte a gyermeket, valamikor még szép is lehet. S a fiatal unokaöcs, akivel tegnap beszélgetett, talán már pár esztendő mulva hajlandó minden felelősséget átvenni.

Ott áll a kicsike az ajtóban, a legbarátságosabb arccal s szerencsére úgy öltözve, mint más gyermekek. Barátságosan beljebb jön, átöleli új mamáját s megcsókolja az arcát. A hercegné csodálkozik ennyi igyekvésen. Talán hízelgő kis macska! Odatolja neki a bonbonnièret.

De a gyermek semmiféle tilalomról sem tud, cukorkával egyáltalában nem kényeztették el. Így hát vidáman mosolyog, hegyes ujjacskáival kiszedegeti s kipróbálja a nagyszerűségeket. A fiatal mama is segít s így nagyon jó pajtásokként ülnek együtt. Lélekke egy alacsony széken, a hercegné chaiselongue-ján, a falba illesztett keskeny tükörrel szemben.

- Nagyon szeretem. Esténként odajön az ágyamhoz, kicsit odaül hozzám s azt mondja: Isten óvja! Volt egy fia, aki meghalt. Arra gondol mindig, mikor nekem jóéjszakát kíván. Azután végigsimítja a takarómat, látod - s bizonyára úgy érzi, mintha néki kívánt volna jóéjszakát.

Hardensteinné nagyon csodálkoznék, ha ezt hallja. Sohasem beszélt a jóéjszakát-kívánásnál fiáról, de Lélekke mégis megérezte, hogy ez az "Isten óvjon" szerető üdvözlet, egy másik gyermeknek. A fiatal hercegné, kezében cukorkával, azt mondja:

De ezt Lélekke nem érti, csodálkozva néz a mamára, hogy az érzi, kényes úton jár s hamar tovább beszél:

- Annyi mindent tud, mama, amiről miss Whart sohasem beszélt. Miss Whart mindig azt mondta, hogy a német történelem nagyon unalmas, mert mindig annyi fejedelmünk volt, akik viszálykodtak az országért és azt nem lehet megtartani. És azért mindig csak Mary queen of Scotsról és Edward gyermekeiről hallottam. De a tanító úr még görögökről és rómaiakról is tud! És mindent megtanulok. És ha azt mondja: "Emlékszik még?" akkor mindig emlékszem és akkor örül, mert a fiúk nem mindig emlékeznek. És először, mikor jön, olyan károgós, mint egy varjú és nyög és azt mondja: "Nos hát kezdjük" - azután egészen víg lesz. És mikor elmegy, azt mondja: "Csak folytassa így".

- Ej, akkor hát nagyon jó vagy. Testvéreim meg én agyonbosszantottuk a doktor urunkat. Olyankor a haja égnek meredt és egyik szemével kancsalított. Mäg, a testvérem, mindig azt mondta, mikor nagyon unatkoztunk: "Jöjj, görbítsük el a szemét".

De Lélekke mentegetőzve mondja: - A fiúk úgyis eléggé bosszantják a tanító urat.

- És nagyon szép, hogy olyan kis tökéletes vagy. S most mesélj hosszú barátodról, a festőről.

- Láttad már a képemet? Szép, de azt mondja, hiányzik belőle valami. Lefestett mégegyszer, egy nagy képre, az még szebb. De az nem tetszett volna úgy apának, pedig azt akartuk, hogy örüljön neki. És ez apának nagyon tetszik, de Harronak nem, de hát hogy lehessen mindkettőnek eleget tenni?

- Bizony nem gyakran, csak mikor ideje van és biz nincs sokszor ideje. Ünnepnap, akkor mindig eljön. Ha most leszáll a nagy, sűrű köd, mogyoróünnep lesz és akkor elmegyünk a Hallgatás várába. Akarsz te is velünk jönni? De esőköpenyt kell fölvenned.

- Azt már megbeszéltük, mert az az őszünnep. És azután kisüt a nap, - mondja Lélekke, aki szentül hiszi, hogy Harro még az időjárást is úgy irányítja, ahogy a legszebb.

A hercegné föláll és mosolyog, ahogy szép, fiatalasszonyok szoktak, akik tükörképükkel meg vannak elégedve.

- No, talán nem lesz nagyon keményszívű! - és a zongorához megy, melyet fölnyit. - Tudsz keringőt táncolni, Rosmarie? A divatos, csinos, kicsit érzelgős keringők egyikét játssza gyakorlott kézzel s kicsit ringatja közben a derekát. - Fogd meg a ruhácskádat, Rosmarie, mi is úgy tettünk, ha nem volt táncosunk. - A gyermek mosolyog, de nem mozdul.

- Ezt a táncot nem ismerem. Csak a liliomtáncot tudom, de azt nem tudod játszani, meg a pintyőketáncot, az tréfás, és a Holdkisasszony-táncot - az tetszik Harronak legjobban. Ahhoz szárnyak kellenek és mondtam már Harronak, hogy csináljon nekem. De azt mondja, nem tud. De talán csak meg akar lepni vele. És ha te megkéred, talán csinál neked is.

A herceg már messziről vidám nevetést hall, ketten nevetnek... Milyen jól esik neki a hang, hogy megkönnyebbül tőle a szíve!

Hallgatás várába mennek ma s minden másként lesz, mint ahogy Lélekke elképzelte. Senki sem beszél Harroról. A legszebb sűrű ködöt elmulasztották, a kocsit, mint mindennap, három órára rendelték. Lélekke maga sem tudja, örüljön-e, de elhatározza, hogy még vár; annyit már tud: igazi ünnep nem lesz. Ünnep, Harro nélkül!

A kék kocsi előáll, mama és papa beülnek, a kicsi a kisülésen, nagyon illedelmesen és félve igyekszik lábát elrejteni a mama elől.

Mert ismeri már a mama véleményét cipőiről. Életében először volt ravasz a gyermek. Nem árulta el, hogy a cipőt Harronak köszönheti, Wurmhaber úrról sem beszélt.

A Hallgatás várába vezető út nagyon szép. Előbb a völgybe visz, az ősrégi fedett hídon dübörög a kocsi, azután meredek lejtőn kanyarog fölfelé és Brauneck-kastély tornyai és tetői sötéten válnak ki a selymesen kék ég hátteréből. Majd az erdőben zajtalanul forognak a kerekek, a fák sötét és világos aranybíbor- és kékeszöld színűek. És apa nagyon boldog és Lélekke érzi, hogy meg van vele elégedve.

Most megint mezőkön keresztül mennek, ahol szántanak s fölöttük a boszorkánycérna száll. Lélekke tűzpiros juharfalevelet szorongat, mely az ölébe esett, a selymes ég felé tartja és mindig újra megcsodálja és azon töpreng, hogy miért is öltözött föl a levél ilyen szépen a meghaláshoz. Néhány régi, hegyestetejű házacska következik, azután óriási diófa, irtás, melyben az iszalag ernyője a csipkerózsa ága-bogával szövődik összevissza. Két hatalmas hársfa között sötét torony: Hallgatás vára.

- Milyen különös - mondja a mama -, az ember nem is látja, míg ide nem ér.

- Istenem, milyen csend van itt - mondja a hercegné -, azért hívják Hallgatásnak?

Kiszállnak az erdészháznál, mely olyan barátságosan mosolyog a bejáratnál, a két hársfa mellett. A borostyán vastag köpenyt borít a magas, sötét palotára s komoran mered köpenyében, védőtornácaival az őrtorony. A hársak alatt kutacska mormog s mikor a kocsi már elhajtott az istállók felé, halk csobogása az egyetlen hang az elvarázsolt csöndben. A kerek dombról a hársfa alól ősziesen tarka erdős hegyekre látni, ölyv kering a mélység fölött, az örökzöldborította falon túlról, a kertecskéből, rezedaillat árad. A herceg kézenfogja leánykáját s egy tokból ezüstserleget vesz elő. Megtölti a kis kútnál s azt mondja:

Lélekke apjára néz, iszik a serlegből és lelke mélyén bocsánatot kér tőle, amiért azt gondolta róla, hogy nem tud ünnepet ülni.

- Így tett édesapám is, mikor először voltam itt. Azt mondta: "Ha az ember igazi Brauneck akar lenni, ebből a kútból kell innia".

A hercegné is odajött, kicsit fölemeli finom csipkeruháját, mert a kút körül nedves a föld.

- Mondd csak, Fried, ez csak családi érzelgősség, ahogy Helén testvéred mondja, vagy valami régi babona is így kívánja?

- Helén kegyetlen nőszemély s fékentarthatná a nyelvét. Babona... Nem tudok róla. Van valami történet egy Brauneckről, egy kútról és egy tündérről, de sajnos, én nem ismerem. Megkínálhatlak téged is?

De a hercegné nem vágyik hideg vízre, inkább teát inna odafönn az elvarázsolt kastélyban...

- Persze, csak akkor, ha ájtatosságtok véget ér; Rosmarie olyan, mintha templomban volna.

- Ez is a szertartáshoz tartozik? Istenem, milyen ünnepélyes a kicsike, szerencse, hogy nem fiú, lelkész lenne belőle!

A belső várudvarra, hol a palota és őrtorony áll, örökzöldfalak között vezet a lépcső. A magas kapu felett kőből faragott pajzs, rajta az évszám, 1534. Komor terem, faoszlopain faragott szarvasfejek, óriási agancsokkal. A hercegné megborzong.

- Hu, milyen kísértetszag van itt! Fried, biztos, hogy itt kísértetek járnak, még fényes nappal is! Nem is mondtad nekem, hogy Hallgatás ilyen kísértetfészek... Csak nem állítod, hogy ebben a levegőben élni is lehet, még hozzá több napig.

- Hát igen, kicsit régimódi illata van, olyan, mint a lakatlan szobáknak rendesen... Talán keveset szellőztet az erdészné, vagy túlságosan sűrű már az örökzöldfüggöny. Fönt jobb lesz, meglátod.

- Ezek a szarvasfejek, kidülledt üvegszemükkel, az ablakmélyedések - panaszkodik a hercegné - egy angol regényből való kísértetvár.

- Hogy neked nem tetszenek az agancsok! Nézd, minden táblácskán ott a név, valamennyit a mi erdeinkben lőtték. Nézd ezt a tizenhétágút! S én hogy örülök a szép szarvasbikának. Ezt apám lőtte, akkor, lássuk csak, ötvenéves volt... Hogy örülhetett! S most mennyit kell bosszankodni a néhány bika miatt. A dédunokáinknak, ha egyszer szórakozni akarnak, majd patkányokra kell vadászni.

- Ti, férfiak vagytok az okai! Csak hozzám jöttek volna a parasztok 1848-ban, hogy elrontsák a kedvtelésemet, tudom, nem szorultam volna patkányokra!

Fönt régimódi, meghitt szobák tárulnak eléjük, szép rokokó- és empír-butorokkal. Az ősrégi, fekete kályha mellett kicsit furcsán hat a vékonylábú empírasztalka. S a falakon szörnyűséges kockásmintájú tapéta, amelyre nem nézhet az ember, hogy azonnal számolni ne kezdje. A hercegné sehogysem érti, mi szép van ezekben a szobákban, hol az ablakokon kék-fehér keményített függönyök lógnak! A borzalmas tapéta, a kályhaszörnyetegek, a régi, durva padló! Még a kis erkélyért, melynek ablaka pontosan északra és délre néz s az örökzöldfüggönyön keresztül olyan szép színeket játszik a fény, még azért sem tud lelkesedni. A karosszék merev és az előtte álló berakott asztalka rozoga.

Pedig érzi, hogy a herceg valamit vár tőle! Meghatottságot vagy csodálatot? Furcsán néz rá s a csodálatos kicsike szemében ugyanaz a kifejezés, hogy apa és leánya most hirtelen hasonlítani kezdenek.

- Nem is várhatom, hogy Hallgatás vára valamit jelentsen neked... Nekünk, Brauneckeknek Hallgatás vára nem olyan, mint a többi kastély! Mindenféle régi monda fűződik hozzá... Már a neve is... Azt mondják, a hallgatásnak köszönhetjük szerencsénket...

- Apa, mindnyájan itt voltak egyszer, akik már csak képükben élnek, a kardos úr, és a szép asszony, akinek olyan az ékszere, mintha lecsurgó vércsöppekből lenne és a halvány fiucska a madárral és kis ezüstláncon csüngő kardjával? Itt voltak... és innen hozták oda a szerencsét... és miért hívják Hallgatásnak és miért tartja valamennyi kék emberke az ujját a szájára? Miért kell hallgatni? Boldog lesz az ember, ha hallgat?

- Kisleányoknak csakugyan jobb, ha nem beszélnek annyit, - mondja a hercegné, olyan éles hangon, ahogy eddig még sem az apa, sem leánya nem hallották beszélni.

Mindketten ijedten néznek reá... Hangja olyan furcsán hangzik az örökké csukott szobákban, melyek halkan verik vissza.

- Ezek a családi bálványok, - gondolja a fiatal asszony, aki mindig csak a városi villákban lakott, mert apja családjának mellékágához tartozik. Minden idegen neki terhére van itt. - Hogy lehet ízléstelen szobákból ilyen nagy dolgot csinálni, - s a másik kettő távolbanéző tekintetét látva, még bosszúsabb lesz.

És a gyermek! Halálsápadt, a szeme egészen fekete lett, ott áll a küszöbön, mintha a következő percben össze akarna esni.

- De Rosmarie, csak nem félsz? Istenem, milyen gyáva gyermek, hiszen csak dohos szag van!

A herceg homlokát ráncolja... könnyelműség volt, hogy Hardensteinnét nem hozták magukkal; ha valami történik, senki sem tud segíteni. Behúzza a szobába.

- Jöjj, Rosmarie, teázni! - Lélekke engedelmeskedik, de egészen halkan, lábujjhegyen jár, mintha félne, hogy fölébreszt valakit.

Régi, aranyozott csészékből isszák a teát. Itt nincsen inas, az uraságok maguk szolgálják ki magukat, ez a szokás. A gyermek a tejecskéje után is sápadt s egy szót sem szól, de evett mégis valamit s a herceg megnyugszik. És megpróbálja fiatal feleségét Hallgatás légkörével kibékíteni, elmeséli hát itteni első vadászatát, még apjával és nagyapjával, hogy aludtak itt és sohasem volt idejük kísértetekkel törődni.

- Este örültünk a reggelnek és gyönyörű ló- és kutyatörténeteket meséltünk; a hajnali szürkületben már ajtónknál állott a vadász és bekopogtatott s az ember a kőkemény ágyból még egészen álmosan pottyant ki.

- Csak az lakhatik itt, akinek egyáltalán nincsen szagérzéke és kérlek, Fried, ezek a tapéták! És a tükrök! Olyan kevéssé voltak hiúk a régi hölgyek, hogy ilyen tükröket tűrtek meg? Lélekke föláll s lassan, hogy senkit, de igazán senkit föl ne ébresszen, az ajtóhoz megy és azt kérdi:

- Az emberkét, amelyik így csinál! - és ujját szájára téve mosolyog, mintha hallgatást parancsolna valakinek.

- De igen, apa, keressük meg - és magával húzza, de mindig lábujjhegyen jár, halkan, halkan... Keresztülmennek valamennyi szobán. A hercegné hátramaradt, megelégelte már a régi, dohos, izléstelen szobákat. Cigarettára gyujt és székeket, tükröket próbál ki. Apa és lánya bejárják a szobákat, a herceg megmutatja lánykájának a képeket, csupa régi, vadászatot ábrázoló rézmetszet és különös szarvasok, vaddisznók, kutyák rossz olajfestésű képe. De a kék emberke sehol sincsen. Még az utolsó szobában sem, melyben a nagy, mennyezetes ágy áll. A legfinomabb virághimzésű selyemfüggöny takarja. A redőkben, a védettebb helyeken, még ragyognak a színek. Évekig dolgozhattak rajta szorgalmas kezek. A pompás mennyezet alatt régi, széles, alacsony, festett fenyőfaágy.

- Nézd, itt aludtam apámmal sokszor, kemény volt, mint a kő. De ha diákkoromban eszembejutott, mingyárt könny szökött a szemembe, akármilyen nagy fiú voltam is már.

- Ne légy olyan makacs, Rosmarie, hallod, hogy itt sohasem volt semmiféle kék emberke, minden így van változatlanul, mióta csak emlékszem s jaj annak, aki valamit itt elront, míg én élek. Odaát nem lehet elkerülni az újításokat, de itt, az erdő zugában meg akarom tartani a régi holmit - bosszankodik a herceg.

- Rosmarie, ne beszélj bolondokat, az ajtókon nem látni keresztül s ugyan melyik egérlyukba bujt volna el a kék emberke!

- Most már elég volt ebből - mondja a herceg szigorúan - és hagyd abba a suttogást és lábujjhegyenjárást.

- Rosmarie, hogy veled ma mi van! Már olyan okos voltál, hogy igazán örültem neked, s most elrontod a szép napomat!

Lélekkének könnyes lesz a szeme, az ágyhoz oson, félve fogja meg a szép függönyt, megcsókolja a selyemvirágokat s lopva megtörli vele a szemét. A herceg komoran nézi. Most éppen olyan, mint régen volt. Haragosan megy ki, a gyermek lábujjhegyen utána. Sápadt arcocskája mégegyszer visszanéz az ágyra és mennyezetre, mintha azt remélné, hogy a kék emberke mégis megkönyörül rajta s hirtelen ott terem a mennyezeten, hogy óva, mosolyogva mutasson az ajkára. De a mennyezet fehér marad, apa haragszik s a mama annál jobbkedvű, mennél jobban haragszik apa. Azután hazamennek; a kocsi tetejét fölhúzzák, mert hűvös van. Szegény apa, mégsem tud ünnepelni!

Apa és mama elutaztak Berlinbe s a fehér-kék zászló téli álmát alussza. A fák gyászolnak s elhullatják minden szépségesen tarka lombjukat; a hollók kárognak. Tudják, hogy nemsokára jön a hó. Lélekke varrni tanul és olyan ügyesek az ujjacskái, a tű mindig magától odamegy, ahová kell. Hardenstein néni nagyon csodálkozik és megígéri, hogy nemsokára karácsonyi kézimunkákat csinálhat. S Lélekke már tudja is, mit fog csinálni, széket hímez Harronak. Szép függönyvirágokkal. Az ő karosszékén olyan csunya giliszták vannak.

- Díszítmények - javítja ki Hardenstein néni, de Lélekke egészen biztosan tudja, hogy azok kicsi és nagy giliszták.

Közben Harro lépteit hallják. Ó, milyen régen nem volt már itt. Nagyon rossz kedvet hoz magával.

- Hagyj békében. Lélekke, utálatos vagyok ma. Öreg, mogorva, recsegő, dörmögő barlangi medve. Nem is tudom, miért hozok nektek ilyen kedvet a nyakatokra.

- Harro, valami baja van? Az idő is nagyon komor. Jó lesz, ha világot gyujtunk.

A régi, empirebútoros tanulószoba nagyon meleg, meghitt, leeresztik a kék függönyöket, a kis üvegcsillárban kigyúl a villany, az asztalon az üvegházból való fehér rózsabokréta áll.

- Milyen kedves, néném, hogy mégegyszer kérdezi. Csak azt várom, hogy könnyíthessek magamon. Nem, semmi sem történt, csak a kőfal omlott be pár helyen s agyon akart ütni az ágyamban, de nem sikerült, egy gerenda még tart. Most kőmívesek mászkálnak mindenfelé s állványokat ácsolnak... nem, semmi sem történt!

- Lélekke - szól Harro -, ne csinálj hollófekete szemeket, mikor pedig szürke szemed van. Jöjj, mesélj valamit. Beszéljük meg legközelebbi ünnepünket, a mogyoróünnepet.

- Ó, már voltál? Milyen kár, nagyon örültem, hogy én mutathatom meg neked. Hogy volt? Meséld el, Lélekke! Láttad a régi tükröket és a szép hársfákat? Majd átmegyünk mégegyszer, ha az örökzöld virágzik, az nemsokára lesz s egyszer csak kisüt még a nap. Szép volt, Lélekke?

- Ezüstserlegből ittam apával a kutacskából, hogy soha el ne felejtsem. Abból, amelyiken a tündér ült és a vaspáncélos lovag.

- Eleven meséskönyv vagy... Milyen jó itt nálatok és hogy illatoznak a rózsák! S kedves néném valami olyasmit köt, amit Uli néni lélekmelegítőnek hív. Ugyan, kössön nekem is egyet, nagyon jó lesz nedves, csúszós barlangomban. Lélekke, mesélj hát a tündérről és lovagjáról!

- Ó, a történetet senki sem tudja már és nincs is kedvem többet mesélni. Apát fölbosszantottam Hallgatásvárban és elrontottam a szép napját és mama örült ennek. És nem is szereti Hallgatás várát, mert kísértetszaga van.

- Mivel bosszantotta a herceget? Nem is beszélt nekem erről - kérdi Hardenstein néni.

- Mert szégyellem. Ne járjak lábujjhegyen s mikor megcsókoltam a függönyt, apa haragudott... Pedig meg kellett tennem.

- Ó, Harro, muszáj volt! Csak nem beszélhettem hangosan a szobában, ahol Ő feküdt... Ő... ó, már megint csak nála tartunk, az ezüstruhás asszonynál. Egy kék emberke lógott a mennyezetről - Lélekke csaknem sír -, de apa nem akarja elhinni.

- Azt nem veheted rossznéven édesapádtól, ha én átmegyek, valószínűleg én sem látok semmiféle kék emberkét. Szövetkeznünk kellene... a te szemed és az enyém... No és Ő! Megint ezüstruhában és...

- Bocsásson meg, kedves néném, de a kék emberke nem tilos! - Lélekke kék esőköpenyben és csuklyával képzeli.

- De a legfurcsább az volt az emberkén, hogy hátul szarvasagancs nőtt ki belőle és azon gyertyák voltak.

- Ohó, hát világítófigurát gondolsz... S azért hívják a kastélyt Hallgatásnak! Ó, csak megtanulnád, Lélekke. Persze, a maga helyén... De az emberkédnek mégis örülök, finom lámpa lenne egy zeneterembe. Megjegyzem magamnak. És az emberke lámpát hord, abban ég a fény. Hallgatás!

A hosszú, sötét úton hazafelé a Thorsteiner elgondolkozik - a kék emberke... Senki sem tudja, miért hívják a kastélyt Hallgatásnak. Ahol az urak lármás vadászataikat tartották.

A Romvárban még mindig kőművesek lármáznak és sem a falak, sem a kályhák nem tértek még észre. A Thorsteiner hát átsétál másnap Brauneckbe. Sokat tud meg. Kétszáz éve, hogy nincs állandó lakója a kastélynak, nyolcvan éve, hogy újra berendezték s a régi lomot kidobták. A herceg nagyon vigyáz, hogy semmit se változtassanak rajta. Már a tizenhatodik században is Hallgatásnak hívták. Hogy a herceg megengedi-e, hogy kicsit kutassanak benne...

- Gróf úr, félek, hogy nem talál mást, csak régi fazekakat. A konyha igazi látványosság, még az egész berendezés ép. Itt a leltár, az utolsó nyárs is föl van sorolva - bizony, rendet tartunk Brauneckben. Ha érdeklik a régi fazekak... Mi mindent nem gyüjtenek... Ha valami érdekeset talál, a herceg nagyon fog örülni.

Harrot cseppet sem érdeklik a régi fazekak. De még mindig csepereg... szürke, szintelen őszi nap - a kőművesek a Romvárban - a hosszú csizma éppen rajta van... Egy ilyen vigasztalan napon Hallgatás vára becsületére válhatik nevének.

Harro a csepegő erdőn át megy, ahol zúg az eső s a levelek mint haldokló pillangók ereszkednek alá. A rétek smaragdszínűek, rajtuk ott fagyoskodnak az ősz utolsó csupasz kis gyermekei. Esőköpenyben, kámzsában és magas csizmákban, - így már élvezheti az ember az esős világot. Minden fa másként hordja nedves terhét, legszebb a nyírfa, finom ága-bogán a ragyogó csöppek ékszerként csillognak. A fenyőerdő a legtitokzatosabb, halkan csendül a tűkkel borított talaj, mikor a tető átengedi az esőt, ködfoszlányok kavarognak a fák között s a törzseken, mint tompa arany csillog a gombák tündérgyűrűje.

Hallgatás várának sötét falai elmosódnak a ködben. Az őrtorony mesebeli szörnyetegnek látszik. Harro sóhajtozik a gyönyörűségtől. Óriásvár, melyben démonok laknak! Ez a Hallgatásnak való idő! - Lélekke, csak a te nyomaidat kell követnem s már szerencsém van. Most otthon ülhetnék a porban és mész-szagban. S ez itt fekszik, egyetlen ember sem látja! Ott, a falnyílásban kis vörös lángnak kellene égni, hogy jelezze, a démonok nem alusznak - virrasztónak. S nekem sem esőköpenyben kéne itt állanom, hanem vassisakban, páncélban, fáradt lovam mellett... s előttem a régi felvonóhíd, még ott vannak a horgok, melyek tartották. Lélekke majd kitalálná, mit keres a lovag a szellemvár előtt... ő biztosan tudja... Nekem csak festeni kéne... Úristen, micsoda öröm!

Sokáig tart az ájtatosság, melyet a Thorsteiner a komor, ködbeborult vár előtt tart, áldott óra, mely csak a szerencséseknek jut, akiknek látó szemük van, a bolondoknak és álmodozóknak.

Végre egy szélroham széttépi a ködöt, erősebben esik, - eszébe jut, hogy régi fazekakat akart megnézni s észreveszi, hogy egészen megdermedt. - Ha a rossz szellemek üdvözlésül megfájdítják a hátamat, nem is csodálkozom! - dörmögi. Az erdészné nagyon csodálkozik a látogatáson s barátságosan megkínálja májasgombóccal, melyet magának és két kis vöröshajú gyermekének főzött. Nem régen laknak Hallgatásban s az erdészné mitsem tud régi lomokról. A padláson sincs már semmi. Rendet tartanak...

- Rend, szent égi lény! - sóhajt Harro a májgombóc mellett. De azután megkapja a kulcsokat s fölhasználhatja a rövid délutánt, ahogy akarja. Hát ilyen illatuk van a kísérteteknek. A szobák, melyeknek keskeny ablakait az örökzöld indák is beárnyékolják, már nem is lehetnének komorabbak. A bájos rokoko-bútorok egészen rosszkedvűek s amott a porcellán-pásztorlány bizonyosan fázik. Harro, mikor a tükörbe néz, egyre azt várja, hogy egy másik arc tűnik föl hirtelen az övé mögött. Csakugyan a szent égi lény uralkodik mindenütt, még a legfelső padláson is, ahol egy sokatígérő kamráról kiderül, hogy csak vendégágyakat őriz, melyek vadászokra várnak. A konyha igazán nagyon érdekes, de Harrot még a legszebben vésett rézmozsár sem nagyon érdekli. - Sehol egy kék emberke! Harro belátja, hogy képtelen és nevetséges dolog, hogy elindult keresni. A kastélyt alaposan átkutatta már, de vannak még melléképületek is. - Ott a palotához toldott épületben kis rácsos ablak. Az az asztalosműhely, oktatja a vöröshajú erdészgyermek. Ott egyszer rablók voltak s azért van apa puskája mindig töltve.

A vörös fejecske fölmosolyog reá, a hosszú úr olyan, mintha akármiféle rablóval ki merne kezdeni, s a gyermek ismeri a kulcsot. Nagy, sötét helyiség, komorabb mindennél, amit Harro ma látott, tárul eléjük, nagyon nagy és olyan alacsony, hogy Harro alig tud egyenesen állani benne. A messzi, rácsos ablakok, mintha a végtelenségbe sötétlenének. Régi szerszámok hevernek szerte, az alacsony mennyezetet nyers faoszlopok tartják.

- Lehetetlen, hogy itt valaha egyebet is faragtak volna, mint koporsókat, - gondolja Harro, - koporsókat valamennyi Braunecknek. Pirosbóbitás, menj s kérj anyádtól gyertyát. - Lehajolva futkos körül, keze a nadrágzsebében. - Tán a démonok építették sárkányaiknak téliszállásul... nem emberek számára készülhetett, olyan mint egy rossz-álombéli terem; egyre alacsonyabb lesz, míg végre csak mászni lehet már benne, - puh... igazi lidérctanya... az ördög vigye...

Azt már nem tudják meg a régi oszlopok, hogy mit is kellene a sokat emlegetettnek elvégezni, Harro hirtelen leül egy fűrészbakra, a feje zúg, homlokáról csurog a vér. - No, mondhatom, egészen az, amit a démonoktól vár az ember!

Ott jön a kicsike az égő gyertyával, leteszi a földre s ordítva kezd jajgatni: - Rablók...! Folyik a véred! - és fut, ahogy csak tud, kifelé. Harro letörli homlokáról a vért.

Fölveszi a gyertyát, ott, a kiugró gerendavég, ha az ember, olyan lehetetlenül hosszú! A gerendavég! Úristen!... Guggoló emberkének faragva, aki újját az ajkára teszi, ruhája föl van tűrve s kék festés nyoma rajta. S ahogy most az oszlopok sorát végignézi s gyertyájával megvilágítja, minden gerendafejen ott a jel, néhol csak egy darabka kék festés, másutt a fej egy darabja. Mindenfelől fenyegetve, intve, mosolyogva néztek le az apródokra, akik valószínűleg itt laktak a félelmes teremben.

- Egyáltalán nem, erdészné asszony, csak tudni kell benne járni; s aki nem néz az orra elé, kap egyet a fejére. Majd ad egy vászoncsíkot. Sose sírj, Klärle, a rablók elszaladtak, egy sincs már itt... Ha kisírtátok magatokat és megtöröltétek az orrocskátokat, lerajzollak benneteket.

- Ó, milyen megtiszteltetés, - mondja az erdészné elpirulva. - Azt igazán nem kívánhatom! És megengedi, hogy kávét főzzek, ma csontig megy a hideg...

Vaksötét van már, az erdészné túlboldogan szorongat két finom lapocskát.

S Harro visszabaktat a sötét, messzi úton, s bár holtfáradt, mégis fölfeszíti még a vásznat a nagy rámára, melyet Märt tákolt össze.

Másnap reggel még szürkületben és fájó fejjel már ott áll előtte s gondolkozik. - Megmondjam Lélekkének, hogy megtaláltam a kék emberkéjét, vagy ne? - Sohase téved az asztalosműhelybe, az erdészné már a gondolatra is megijedt... Nagyon szégyelné az uraságok előtt a "kietlen lyukat"... De a hercegnek mindenesetre elmondja, biztosan emlékszik még a gyermek kérdésére. S elhatározza, hogy a herceggel a következő formában közli: Hallgatás vára új kép festésére ösztönözte s közben talált egy faragást, mely a kastély nevével van vonatkozásban...

És Lélekke! Nem, nem szabad Hardensteinné nevelési elveibe avatkoznia... Tehát Lélekke semmit sem hall a kék emberkéről. S Harro nem is megy többet Hallgatásba, az egyetlen benyomás után festi meg képét.

És csöndes az egész tél, de a romok grófja megint megünnepli a karácsonyt! Bár a herceg igazán nem gondolta, hogy leánykája ezután is egyedül legyen Brauneckben, hiszen van már anyja; de alig szállásolták el a kicsikét Berlinben, a Brauneck-palota portásának gyermekei torokgyíkot kaptak s az ijedt herceg hamar visszavitte kicsikéjét Brauneckbe. S miért is ne maradjon ott a télen át, a hercegné úgy találja, hogy ez a legegyszerűbb!

A hercegné viruló egészségben érkezett vissza üdüléséből, de csakhamar, úgy találja, hogy az élet Brauneckben nyáron is nagyon egyhangú. Igaz, kis változatosságot ígér, hogy a Thorsteiner most ősszel megfesti az arcképét. A hercegnek ugyan nem olyan sürgős a dolog, de a hercegné duzzog s azt kérdi - addig akarnak-e várni, míg öreg és csunya lesz és csak kísértő asszonynak jó már? Így hát a herceg beletörődött s a hosszú Thorsteinert átkérették. De ő sem vágyik arra, hogy braunecki hercegi udvari festő legyen belőle, s mindenféle kifogást mond. Kevés ideje van s nem is sokat ért az arcképfestéshez. Fél, hogy reprezentációs képet nem is tud festeni, pedig a hercegné olyat kíván bizonyára. Csak a saját benyomását tudja visszaadni s nem ért a stilizáláshoz. Erről beszélnek az urak, mikor egyszer ebéd után a hosszú rózsaúton föl s alá járkálnak. Már alkonyodik, csak a két cigaretta izzó vége látszik, melyek úgy mozognak föl s alá, mint barátságos szentjánosbogárkák.

- Meglehet, Thorstein gróf, hogy igaza van, ezek művészaggodalmak, melyekhez én nem sokat értek. De az talán megnyugtatja, hogy nem az ősök termébe szántam, reprezentációs képnek. Nem szokás nálunk, hogy lefessék az asszonyokat, mielőtt az első fiuk megszületett... én szívesen is vártam volna még, de ce que femme veut - Dieut veut, hiszen tudja. Válasszon tojásalakot, mint testvérem képe a zöld szobában.

Harro végre megígéri, hogy csinál egy vázlatot s ha az tetszik a hercegnőnek, de csak akkor, meg is festi. A ruhakérdésről nagyon hosszan, sokáig tanácskozik a hercegnővel. A zöld vadászruhát, bőrszegéssel és a puha kalapkát, amelyet Harro ajánl, a hercegné nagyon egyszerűnek találja. S a Wiesbadenből, madame Lenormandtól származó ruhaözönt Harro olyan megvetéssel nézi, melyet nem is igyekszik eltitkolni. A hercegné több előzékenységet várt volna ettől a még fiatal és nőtlen festőgavallértól s szórakoztatja, hogy kis, veszélytelen nyári játékot játsszék vele. Ez a romok grófja nem mindig ilyen merev, az látszik a Kicsikével való érintkezéséből, akit ő kényeztetett úgy el. És a dolog olyan veszélytelen... s olyan mulattató a braunecki nyaralás végtelen egyhangúságában. A hercegné tehát alkalmazkodik, még olyan dolgokban is, melyekben máskor nem tűr beavatkozást. Elfogadja a vörös damasztruhát, melyet pedig szívéből un s még azt sem bánja, hogy az egész dús gyöngyös zsinórhímzést le kell fejteni a derékról. Maga is megvetéssel beszél a holmiról, mely minden vonalat elront és szétzilál. De további engedményekre - Harro a kivágásra szép régi velencei csipkegallért szeretne - nem hajlandó, hiszen tudja, milyen csodaszép nyaka van, minek azt eltakarni. Csipkegallért ma már egy lélek sem visel.

- Látom, hogy ősasszonyt akar belőlem csinálni. Mindent, csak azt ne, nem akarom, hogy később majd iszonyodjanak tőlem.

A nagy teremben rendezik be a műtermet, ott a legjobb a megvilágítás. Lélekke a legélénkebb érdeklődéssel kísérte az előkészületeket. Legnagyobb öröme, ha Harrot festeni láthatja. De csakhamar észreveszi, hogy jelenléte nem kívánatos s meg kell elégednie azzal, hogy egyedül nézegeti a képet, hogy mennyit is haladt. Ha a gong megszólalt s mama egész pompájában elsuhogott és Harro ecseteit és palettáját rakosgatja, besurran Lélekke. Harro nem fogad el meghívást az ebédre... nagyon sok idejét venné el.

- Ó, Harro, már alig vártam. - Leül a szék karjára, térdére könyököl, kezét aranyhajába temeti, gondolkozó kis tündér.

- A mennykőbe... Csak nincs megint igazad? Lélekke, ijesztő leszel, ha ez így megy tovább is, a mindentudásoddal... a piros... nagyon is szép volt...

Eszébe jut, hogy a hercegné duzzogva kérdezte, ne dugja-e a komornáját a ruhába. Halkan fütyörészve áll a gyermek mögött.

- Hogy szép és hogy gonosz egy piros. Ha babaszínházam lesz, ilyenbe öltöztetem a gonosz királynékat.

- Hercegnő - inti Hardensteinné -, miket beszél? Ha valaki hallaná. Gonosz szinek nincsenek.

Harro rettentő hamisan fütyöl: - Halaszd el a bírálatodat, Lélekke, míg az arc és kéz is megkapja a magáét... beleszerettem a pirosba, csodálatos szín, de mégsem szeretném, hogy ruhacsendélet legyen...

- Rosmarie, Thorstein gróf ma nem fest? Miért nem vagy ott, hiszen úgy szereted nézni.

- Olyan szép, amilyent még sohasem festett. A falon a többi kép egyre csak azt bámulja és alig tudják visszafordítani a fejüket, mikor nyílik az ajtó, pedig azt muszáj.

A herceg már régen leszokott arról, hogy az ilyen beszéden bosszankodjék s ma, mint az elsuhanó felhőfoszlány árnyéka, valami más gondolat foglalkoztatja.

- Rosmarie, azt mondom, nem szabad megtiltani, hogy nézhesd. Menj csak be és vidd mamának ezeket a szép orchideákat, nagy fáradsággal szereztem meg neki az üvegházban.

- Ó, apa, igazad van, ezek a virágok illenek mama képéhez - és a gyermek, kezében a két különös formájú, csodásillatú virággal, már repül.

A nagy teremben hallani egy bezárt méh zümmögését, olyan csönd van. A hercegné régi, magas, egyenesvonalú széken ül, melynek merevsége festőien kiemeli a test vonalának lágy hullámzását. Harro állványa előtt áll és dühös komolysággal fest. Nagyon különös, hogy a hercegné, aki minden tétlenséget, álmodozást gyűlöl, résztvesz ebben a csendéletben. A gyermek csaknem félénken jön be, békezálogul maga elé tartja a virágokat.

- Mama, ezeket apa hozta neked, tudod, hogy az udvari kertész úr nem szívesen adja ide őket. Nézd csak, Harro, milyen szépek és különösek. - A hercegné összeráncolja homlokát. - Úgy tudom, most francia órád van. - Már vége. Harro, milyen szépen illenek mama ruhájához s úgysem voltál a kézzel megelégedve. - És Rosmarie mama kezébe csusztatja a virágokat és mama engedelmes, mint egy bárány.

- Nevetségesnek érzem magam; meg kell lenni? Nem vagyok modem szépségpapnő, hogy virágágakkal szaladgáljak! Érzelgős! Adjatok egy barna meg sárga lovaglóostort, ha már éppen barna és sárga kell.

- Mama, igazán szép s nem is úgy tartod, mint virágokat, hanem mint kis vesszőt. És az orchideák sem olyanok, mint virágok, hanem mint serlegek és szárnyas állatkák.

- Mintha kezembe vennék olyan vesszőt, melyen ocsmány kis szörnyetegek mászkálnak!... Thorstein gróf, legyen már erélyesebb, ez a fiatal hölgy nagyon is merész!

- Bizony az s a legrosszabb a dologban, hogy többnyire igaza van. A virágokkal is, melyek olyanok, mint élő drágakövek és elhiheti fenséged, hogy ez csöppet sem érzelgős. Eszembe sem jutna nefelejts-bokrétával festeni le.

- Azzal sem... Fenséged engedelmével, a virágok pompásan illatoznak, meseerdőben termett növények, melyek az érzékeket mámorba ringatják, serlegek, melyekből varázsital ömlik.

Harro ott áll mama mellett és mama válla nagyon fehér és barna szeme ragyog és a virágok illata nagyon erős. Harronak meg kell nézni a vállakat és mikor mama előrehajlik, a lángoló selyem alatt keblének fehér vonala látszik. Jó sokáig tart, míg Harro alaposan megnézte a virágokat és visszatér állványához. Most megint a fogoly méh viszi a szót s az egész teremben visszhangzik panaszos, haragos zümmögése. A festett szemek, amint a késő délutáni fény elömlik rajtuk, lebarnulnak. Lélekkét valami végtelen szomorúság fogja el. Valahonnan messziről jött s mint finom pókháló borult a szívére. Csöndesen ül, a föl-lesiető, majd megpihenő ecsetet nézi... megszólal a gong... A hercegné föláll, földre ejti az orchideákat. Mosolyog, kicsit meghajtja fejét, kegyes bólintás - egy szép, fiatal hölgy, aki nagyszerűen mulatott. Elsuhog. Az ajtónál visszafordul, megint mosolyog, a hosszú Thorsteiner éppen most hajlik le a virágokért, nem látja a mosolygást. De a gyermek látta.

- Menj, Lélekke, hozz vázát a virágoknak - mondja Harro elgondolkozva. A gyermek nesz nélkül megy ki, könnyű, lebegő léptekkel, mintha mindig attól félne, hogy fölébreszt valakit. Mire visszajön, Harro az állvány előtt áll s mélyen elmerülve fest, mintha keze magától mozogna. Jó félóráig dolgozik így, a gyermek, kezét hátratéve, csöndesen áll mellette. Hirtelen megrántja az ujját.

- De hát nézd meg, mit festettél! Miért festettél szegény apámnak egy ilyen asszonyt? Nézd, a ruhája csupa vér és az idegen méregvirágok és hogy mosolyog a szája szögletéből és tudja, hogy akinek a virágokat adja, meghal.

- Csupa bolondot beszélsz ma, "méregvirágok", orchideák. Nem is mérges virágok... az orchideák - mormogja... Harro leteszi palettáját s beül a karosszékbe, melyben a hercegné ült. Egyszerre - tán felhő borult az égre - besötétedett. Harro az orchideák után nyúl s kezében tartja őket...

- Rosmarie, ma neveletlen, erőszakos kis hölgy vagy s elrontottad a legjobb festőhangulatomat. Ha nem zavartál volna, ma biztosan sikerült volna valami. Ilyen hangulat többé nem tér vissza, elég nehéz volt fölidézni, különben nem pepecseltem volna olyan sokáig a ruhán.

- Kész! Készülőben volt s ilyenkor egy perc többet ér, mint máskor egy óra.

Lélekke a sarokba szalad, hol a villanycsavar van. Halk pattanás, a mennyezet nagy csillárja hirtelen aranyos fényt áraszt a félhomályba. Lélekke végigsuhan a termen, valamennyi régi velencei fali csillárban föllobban a fény, míg a nagy terem fényárban úszik.

- Hagyd, Rosmarie. - De nem nyugszik, míg el nem űzte az utolsó árnyékot is, mely talán valamelyik sarokban vagy oszlop mögött húzódott meg. A nagy terem ünnepi fényben ragyog. A lovagok és dámák félénk árnyakként állnak a ragyogásban, szokatlan nekik ez a nagy fényesség. Ott áll az asszony csodavirágaival, lángoló selyembe burkolva, mintha gonosz tündérek szőtték volna leomló ruháját s meggyilkoltak vérével festették volna pirosra. Gyönge mosolya félig öntudatlan még, csak most ébred ajkán, a barna szem még mitsem tud róla... a Mona Lisa kegyetlen mosolya ez... Harro ott áll előtte, a félhomályból az erős világosságba taszítva és bámul - és öklével hirtelen a homlokára csap.

- Lélekke, az Isten szerelméért, mit csináltam, milyen feneketlen mélységből jött ez elő!

Lélekke hűvös kezecskéjét kezére teszi, szótlanul. Harro megragadja a karcsú vállat s egy percre átölelve tartja.

- Lélekke... te, Lélekke... - Azután fölegyenesedik: - Lélekke, ne törüljük át a terpentines ronggyal, hogy eltűnjék ez a szörnyeteg?

Másnap reggel Lélekke elkíséri apját a nagyterembe, a herceg a képet akarja megnézni. Ha figyelne, tán hallaná, hogy ver a kis szív. Mi lesz... nagyon fog haragudni és többé sohasem akarja majd látni Harrot, mert ilyen képet festett neki? Keze jéghideg és szeme egészen sötét. De semmi sem történik. Apa csodálkozik. Azt mondja:

- Senkinek se áruld el, Rosmarie: nem is tudtam, hogy a mama ilyen szép. És sejtem, hogy nagyszerű kép. Megmondhatod Harronak. De mégis örülök, hogy nem a nagyteremnek szántuk. Nagyon elhomályosítja a többi képet. Tán mégis igaza volt Harronak, mikor a stilizálásról beszélt. Bizonyára nem tud úgy stilizálni, ahogy egy gyüjteménybe való arcképhez kell.

A hercegné nagyon csodálkozik, hogy a festésnek már vége, éppen, mikor mulattatni kezdte. A kép kimondhatatlanul tetszik neki. Sokáig el tud előtte álldogálni és nézni. Mégis csak a legszebb hódolat, ha az embert így festik le. Ez a Thorsteiner csöndes víz.

- Elküldheti Harro mama képét Münchenbe, a kiállításra? Hardenstein néninek mesélte, hogy fölszólították és nagy megtiszteltetés számára, de semmije sincs, amivel meg volna elégedve.

A hercegnek semmi kedve hozzá, de a hercegné csupa tűz és láng. Hogy szépségét az egész világ megcsodálja, ez a legmerészebb álmait is felülmúlja. A Thorsteiner a kép felső jobbsarkába kis paizsot fest majd a hercegi koronával, azután kiállíthatja: Őfensége B. hercegné arcképe. S milyen reklám ez egy a Thorsteinerhez hasonló szegény gavallérnak! Mégis csak kicsit előre kell segíteni. A hercegné egészen jótékony lesz és akarata teljesül is és a kép útnak indul. Herceg és hercegné elutazásuk előtt még átlovagolnak Thorsteinbe s kikéretik a ház urát, mert a lovakat nem lehet sokáig visszatartani... A hercegné mosolyogva mondja:

- Nem szabad a telet ebben a magányban töltenie, jöjjön csak Berlinbe, ott kap ösztönzést. Azt hallottam, minden művésznek Berlinbe kell jönni, különben nem ismerik el. S hány szép asszony festeti majd le magát önnel! Nem szabad visszautasítania. Csak hagyja, hogy én csináljam. Azt mondom, viszontlátásra Berlinben.

A tüzes aranypej igazán nem áll tovább, a hercegné elvágtat, a herceg utána. Közben visszafordul a nyeregben...

- A levegő nem tesz jót neki... és nehéz is lesz elhelyezni, miután télikertet akarunk csinálni a szobákból...

- Talán mégis akad megfelelő helyiség a nagy házban a leányomnak, - feleli a herceg hidegen és szokott udvariassága nélkül.

Már számolni lehet a Brauneckben töltendő napokat, mikor Hardensteinné, aki nem szívesen zavarja a hercegnét, bejelenteti magát:

- Az alapítványi lelkész úr kérdezősködött a konfirmációt előkészítő tanításról. Ha a hercegnő Berlinben tölti a telet, szeretné az ottani lelkész nevét tudni, hogy érintkezésbe léphessen vele. A végső oktatást úgyis Brauneckben kapja majd s valami alaptervezetet kellene készíteni a tanításról. - A hercegné szörnyen unatkozva hallgatta végig, a szék rojtjait fonogatta, művészettel és udvariasan ásított az orrán keresztül. Hirtelen fölélénkül:

- Kérem, Hardensteinné, Rosmarie már elég zavart előre is, hát még mit csinálna vele a két lelkész úr! Természetes, hogy az egyik maradi, a másik meg haladó - és köztük a szegény Rosmarie, előre kificamított gondolataival! Nem, ezt nem helyeselhetem! Beszélek a herceggel.

A herceg nagyon csodálkozik, mikor előadják neki a dolgot. Hát már ennyire van a Kicsike! Igaz, tizenháromesztendős s az oktatás két évig tart, tehát tizenötéves lesz... Nem, kétféle oktatást ne kapjon.

Tehát meghívják ebédre az alapítványi lelkész urat s utána, mikor az urak a nyárszobában cigarettára gyujtanak, megbeszélhetik a dolgot. A herceg alig ismeri udvari lelkészét és lelkipásztorát. Néhány esztendeje már, hogy itt van, de a herceg olyan ritkán van otthon, öröklött szokás Brauneckben a vasárnapi szentbeszéd meghallgatása. A herceg apja, ha örököse a régi szokás és unalom ellen lázadozott, mindig azzal intézte el: "Így illik". Az istentisztelet túlságosan rendszeres és kényszerű látogatása nem nagyon mozdítja elő az állandó figyelést; a herceg is nagyon alkalmasnak találta a vasárnapi beszéd idejét az elgondolkodásra. Így bizony kevéssé ismeri a lelkész urat, de szívből kívánja, hogy leánya kielégítő oktatást kapjon. Úgy találja, hogy az asszonyoknak nagyon jól illik a vallásosság. A szabadgondolkodó asszony esztétikailag sem elégíti ki, - közönségesnek találja.

De a főtisztelendővel való beszélgetés másként folyik le, mint Serenissimus elképzelte. A lelkész azt kérdezi, megvannak-e a hercegnőnek azok az ismeretei, melyeket a népiskola tanulói magukkal hoznak? A tanító úr mingyárt belépésekor mentesíttette magát minden vallástanítási oktatástól... és Hardensteinné azt mondta, hogy nem vállal semmi tanítást, mert nem érzi magát ahoz elég műveltnek...

A herceg bosszankodik és zavarban van. Nem kellemes, hogy leánya alacsonyabb műveltségi fokon áll, mint a népiskola tanulói. Pedig már csak miss Whart van hátra, akit nagyon vallásos hölgynek mondtak.

- Inkább túlsoknak látszott akkoriban a vallásosság, mint kevésnek... Persze, hogy Kicsikém mit tartott meg belőle?

A lelkész úr úgy gondolja, legjobb, ha ő maga intéz néhány kérdést a hercegnőhöz s azután bemutatja tervezetét őfenségének. A herceg úgy találja, hogy udvari lelkésze körülményes és pedáns ember, azonkívül a legsötétebb aggodalommal gondol Rosmarie tudományára.

- Félek, hogy Kicsikém kicsit félénk lesz, nagyon nehezen szokja meg az idegeneket. S néha nagyon különösen fejezi ki magát. Elnézéssel kell lennie...

- Azt hiszem, efelől megnyugtathatom fenségedet. Már hallottam a tanító úrtól, milyen rendkívül tehetséges és szorgalmas a hercegnő.

A herceg ebben a percben nem látszik valami szellemesnek. Ha a nevelő úr neki mondott volna valami efélét, bizonyára túlzottan udvariasnak és tolakodónak tartja. De hogy mások előtt nyilatkozott így, azon nagyon csodálkozik. Kicsikéje! Szegény Kicsikéje, zavaros gondolataival, most egyszerre tehetséges!

- Kérdezni fog tőled, Rosmarie s ha nem tudod, hát nem életkérdés... Végre majd megtanít valamire a lelkész úr... S ha a kérdezősködés nagyon keserves, fordulj csak az Amy cousin módszeréhez.

- Árva volt és velünk nevelkedett. Ha olyasmit kérdeztek tőle, ami neki nem tetszett, vagy kisült, amit együtt követtünk el, szívettépő sírásra fakadt. Nem is történt semmi baja, s mondhatom, nagyszerűen boldogult sírásával az életben is!

Rosmarie aggodalmasan néz apjára. Amy cousin módszere rossz helyzetet tételez föl.

És elérkezett a félelmetes perc, a lelkész úr ott ül egyik öblös székben, a tanulószobában. Megkérte Hardensteinnét, hogy hagyja egyedül a Kicsikével. Hosszú, sovány, haja, mely mindig a homlokába hull, nagyon fekete, arca sápadt. Mélyenfekvő, szürke szeme nagyon nyugodt. Túlságosan nyugodt ilyen fiatalemberhez.

Ami Rosmarie felelőképességét illeti, a herceg rossz sejtelmei valóra váltak. A prófétákról még sohasem hallott. Mózesről csak annyit tud, hogy babakosárban találták meg s később békaesőt csinált. Azt sem tudja, hány könyvből áll az ó- és az újtestamentum. Huszonnégy angol zsoltárt tanult, azokat szívesen el is mondaná, de a lelkész úr nem tud angolul. Lélekke kétségbeesetten kutat emlékezetében, hogy valamit találjon, ami a kérdésekre illik, de semmit sem talál s homályosan érzi, hogy a lelkész úr búsul, amiért ő olyan ostoba és semmit sem tud. Ó, csak a régi rómaiakat és görögöket és német császárokat kérdezné, ne pedig a régi zsidókat! És most új tanítója szelíden, reménytelen hangon kérdi:

Rosmarie nem felel, több mondás is jut az eszébe, de hogy azok Jézustól származnak-e? És megint szomorúan néz rá a lelkész úr. Most erőt vesz magán, mélyen elpirulva mondja:

Rosmarie elmondja. Még mindig magas, finom hangocskája van, mely nagyon könnyen válik ünnepélyessé:

- Elmondom a történetet Jézusról, mikor annyi idős volt, mint én. Ünnep volt Jeruzsálemben és az emberek a városba mentek s a nagy zsidótemplom előtt találkoztak. Mindenki, aki ismerte egymást, köszönt és örült egymásnak és fölvonultak a nagy lépcsőn és Jézus is ott volt szüleivel. És Jézus még sohasem volt ott, és mikor belépett a templomba, szívébe nyilalt és azt gondolta: Nem voltam-e már itt sokszor, sokszor? És nem tudott többet beszélni és csak lábujjhegyen tudott járni és csak suttogott. De a többi ember nem törődik vele és hangosan beszéltek, pedig azok már sokszor voltak ott. És Jézus egyre az oszlopokat nézte, meg a nagy függönyt, amint az kicsit mozgott, és fájt neki, hogy az emberek olyan hangosan beszélnek és azt gondolta, ha egészen csönd volna, valamit hallana és látna és valami nagy titok történne. És elengedte édesanyja kezét és bement a nagy oszlopok mögé. Azok mögött megint oszlopok voltak. És így ért egy kis csarnokba. Ott öreg zsidók ültek és nagy könyveket olvastak és olyan szeliden beszéltek egymással. Akkor, azt gondolta: "Ó, talán ezek tudják, mi az, ami itt van és velem jön, hogy azt hiszem, hallanom és tudnom kellene és ami szorongat". Akkor egyik zsidó azt kérdezte: "Miért csinálsz olyan szemeket, fiú?" és a másik azt mondta: "Menj, fiú!" De egy másik megint azt mondta: "Engedjétek itt maradni!" Akkor Jézus odaült és hallotta, amit beszéltek, és a mennyországról beszéltek és Istenről. És Jézus csodálkozott, mert hiszen onnan jött, csak kicsit elfelejtette, mert kicsi gyermek volt. És dobogott a szíve, mert úgy érezte, mintha megint otthon volna és mintha mindig honvágyat érzett volna, csak nem tudta. És az öreg zsidók nagyon kedvesek voltak hozzá és feleltek neki, mikor kérdezett. De Jézus édesanyja már régóta kereste a fiát, és mikor este lett, nagyon aggódott, mert Jézus mindig olyan jó volt és sohasem szomorította. És azt gondolta, hogy valami idegen vitte magával, mert olyan szép és jó, vagy cigányok vannak ott. És minden embertől megkérdezte: "Nem láttátok Jézusomat?" és minden utat bejárt, de nem találta. Végre visszament a zsidó templomba. Ott már egészen sötét volt, minden ember hazament. Minden oszlophoz odament és a függöny mozgott. Akkor sírni kezdett. Aztán kis fényt látott az oszlopok között, utánuk ment. Ott ültek az öreg zsidók Jézussal és látta, hogy Jézus nagyon boldog. Akkor boldog volt és szomorú is, és azt kérdezte: "Ó, miért tetted ezt velem? Apád és én szomorúan kerestünk." Akkor Jézus azt mondta: "Ó, anyám, én itt itthon vagyok". És Mária az felelte: "Hát egyedül legyek, nélküled?" Akkor Jézus megint hazament vele és Máriának mindig arra kellett gondolni, amit Jézus mondott és hogy nem nála van otthon. És sokat kellett gondolkoznia...

A lelkész úr egészen elmerülve ül, alig nézett rá az elbeszélés közben s mégis, ahogy fejét lehajtja és kezére néz, érzi az ember, hogy minden szót hallott s hogy hallgatása senkit sem zavar. Most föltekint és a szeme már nem szomorú, egyáltalán nem.

- Rosmarie, Jézus szavait nem szabad megváltoztatnia még akkor sem, ha úgy meséli el a történetet, ahogy érzi. Jól jegyezze meg a szavakat, úgy kell ismételni, ahogy Luther vagy a többi nagy fordító reánk hagyta. Ha valamikor meghallgatja "Bach Máthé passzióját", amit szívemből kívánok magának, új világ nyílik majd meg előtte s hallani fogja, hogy mikor Jézus szavait éneklik, mindig a leggyöngédebb hegedűhanggal kísérik, mintha arannyal fonnák körül. Nagy szív áhitatának és szeretetének legbensőségesebb kifejezése. Arra gondoljon, ha Jézus szavait ismétli. Ezeknek a szavaknak megvan a mennyei dallamuk, mi csak ronthatunk rajta. - "Nem tudod, hogy atyám házában kell lennem?"

- S most csináljunk tervezetet, hogy azt is megtanulja, amit a régi zsidók hagytak ránk.

- Nagyon buta voltam és a lelkész úr először nagyon szomorú volt. Azután elmondtam neki egy dolgozatomat a kis Jézusról, melyet egyszer a kék füzetembe írtam. Az nem a nevelő úr számára van és oda mindent beleírhatok, amihez kedvem van. És Harro mindig elolvassa, mikor eljön és azt kérdi: "Mi új dolog van a kék füzetben?" Harro nagyon okos, apa, de még ő sem vette észre a nagy hibát, amit csináltam.

- De a lelkész úr igen! - Milyen szerencse, Rosmarie, hogy valaki mégis okosabb hosszú barátodnál; már azt hittem, senki sem ér föl vele.

Apa és leánya a hercegi szobában, az úgynevezett nyárszobában, ülnek, mely nevét mennyezetéről kapta. A mennyezeten a XVIII. század ízlése szerint szép ifjú képében ott a nyár, kalászkévével és sarlóval. A nyárszoba a völgyre néz és ablakából olyan szépen végiglátni a falun, a szeliden kanyargó folyón és erdős hegyeken. A herceg íróasztala fölött ott van Lélekke képe, melyet már egy kicsit kinőtt s mely apjának egyre kedvesebb.

- A tanítód tehát egy fokkal följebb jutott, mint hasonlíthatatlan Harrod. - No, legalább tudom, mit várhat az ember tőled... A lelkész úrnak sikerült úgy megnyerni téged, hogy hibákat találsz régi barátaidban.

- Kérlek, kicsike, ne légy olyan érzékeny. Harro százszor szent és örülök, hogy nem félsz a tanulástól. És hadd lássam a kék füzetedet.

- Ha akarná, igen. De nem akarja. Hallani sem akar róla és Hardenstein néni sem.

- Hozd csak el nekem a piros füzetet, melyet még Harro sem ismer, ha azt hiszed, hogy érdemes vagyok a bizalmadra. A legmélyebb titkodat.

- Apa, nevetned nem szabad, mert az fáj nekem, s igazságtalanság a többiek iránt is.

- Eszemben sincs. Nem, nagy megtiszteltetésnek veszem, ha megtudhatom titkodat. Tedd csak a piros füzetedet íróasztalomra. S most menj, szól a gong. - - -

A hercegné ma különösen kifejezésteljesen és kétségbeesve ásít regénye mellett. Esténként meglepő gyorsan kimeríti a szórakozási lehetőségeket. A városban, ott igen, ott ma elment volna az Operába, vagy még szívesebben a cirkuszba vagy vendégei volnának. Brauneckben ólmosan unalmasak az esték.

Hirtelen föláll. A regényt az ágyban is olvashatja s ha közben elalszik, akkor megfelelt céljának. Az ilyen ősrégi vár nagyon mélabús a borús őszi napokon, ha nincs minden vendégágy elfoglalva.

- Holnap korán reggel ki akarok lovagolni. - A herceg udvarias sajnálkozással nyitja ki előtte az ajtót.

A herceg az ajtónál áll, míg a ragyogó jelenség eltűnik. Azután sajátkezűleg lecsavarja a villanyt és sötétben igyekszik az ajtó felé, hogy saját szobájába menjen. Valóságos menekülés.

- Az új holmi - dörmögi -, az ember ki van szolgáltatva a bútorkereskedőnek. Szerencse, hogy a falakat nem lehet elmozdítani.

A nyárszobában kigyúl a fény, cigarettára gyujt. Iróasztalán ott fekszik egy piros füzet, zöld szalaggal van átkötve, s abban vérpiros juhargally. Jólesőn nevet: Rosmarie titkai. Jól esik neki, hogy csak ő tud róla. Persze, Harro, nem akarta. De arra már nem gondol. A zöld alatt aranyszalag! Ezek a kis hölgyek! Valami néki nagyon értékes lehet az iskolai füzetben! S kicsit aggódik, hogy mit fog benne találni. Ez a barátság a hosszú Thorsteinerrel - Rosmarie már tizenhárom éves... Szent ég, már tizenhárom. Az ember mindig elfelejti a gyermekarc mellett... Némelyik fiatal hölgy ilyenkor már érzelmekkel kezdi. Hiszen tizenöt éves korában maga is a legszebb koronás levélpapirosából készült zacskóban dobálta át a falon az erdész tizenhárom esztendős lányának az asztalnál megtakarított cukorkákat! Ha ezek után a leleplezések után kénytelen volna a hosszú Thorsteinerrel való barátságnak többé vagy kevésbé szelíden véget vetni. - Nagyon kellemetlen - de mégis jobb. - No, majd meglátjuk...

A jóbarátok - ez a címe. Tiszta állóírással gondosan írva, csinosan és tisztán fölragasztott füvek és mohaágak koszorújában. - Ez elég gyöngéden hangzik... a jóbarátok...

"Van egy titok. Nem minden ember tudja. Némelyik azt mondja "hazugság", némelyik nevet, némelyik borzad. Vannak a kastélyban emberek, akik egészen könnyű lépésekkel járnak és nincs árnyékuk. De nagyon okosnak és nagynak kell már lenni, hogy az ember észrevegye. Mert a jóbarátok olyanok, mint más emberek, csak szebbek és barátságosabbak. De akkor az emberek azt állítják, hogy semmit sem láttak és a gyermek hazudik. Vagy azt mondják - kísértetek. De a kísértetek ijesztő halott emberek, akik régóta mereven és fehéren feküsznek koporsójukban, és akik rosszat tettek és azért nem alhatnak nyugodtan, míg a jó Isten megint föl nem ébreszti őket. Ó, hogy kellene azoktól félni! Hacsak rágondol az ember, már megborzad és nem mer átmenni a hercegnők folyosóján, mikor bealkonyodik és a képek szeme is néz. A jóbarátok nem ilyenek. A jóbarátokat nem látni mindig, ha itt is vannak, de érezni őket. Akkor egyszerre minden szebb, az ég kékebb s az aranyos képrámán táncoló napsugártól olyan boldog lesz az ember, hogy azt ki sem lehet mondani. És minden embert szeret és az egészen unalmasakat nagyon sajnálja, mert hiszen nem tehetnek róla, hogy nem tudnak látni. Ha a jóbarátok nem volnának, gonosz, akaratos gyermek volnék. Ha mindig csak azt mondják, "hazugság" és "te szegény", akkor gonosz gondolatok teremnek a lélekben, csalán és szúrós inda terem benne. Pedig úgy kellene, hogy liliomok, rózsák és kis erdei ibolyák nőjjenek. Kettőt szeretek legjobban azok közül, akik könnyű lépésekkel járnak. A Legszebbet és Őt. Ha a legszebb itt van, mindig kacagok és vidám vagyok és táncolni szeretnék, akkor azt mondják: "Mi van a kicsivel! Ma nagyon vidám és kicsit bolondos." Persze nem tudják, hogy kacag az ember szívében az öröm. Ha Ő van itt, néha sírok. S úgy érzem, mintha éjjel aludtam volna és akkor megnyílt volna az égi ajtó s egy lehelet felém is áradt volna belőle. A Legszebbnek zöldezüst kabátja van és szalagjai és láncai és csatjai. Hosszú sötét haja a végén kicsit hullámos és a homlokán kétfelé omlik. A kékszobabeli görög Eroszhoz hasonlít, csak kis bajusza van. Fából készült festett madárkát visel láncon a nyakában. Van neki hegedűje is és valami olyan holmija, aminek hátul hasacskája van. Ezekkel muzsikál. Csak hallaná az ember. De csak akkor hallja, mikor már elalvóban van, vagy lakodalom van a hársfán. Tőle tanultam a liliomtáncot is. Talán Őtőle is tanulok majd valamit. De mindez még nagyon nehéz nekem, mert hiszen kicsiny vagyok. - Csak tudnám mamát igazán szeretni és ne bosszantanám és sose gondolnék rosszat róla!

Ha Harro láthatná Őt, a világ legszebb képét festené. De Harro nem látja és nem is szabad vele Őróla beszélni, a Legszebbről sem, meg van tiltva. Azért is írom a titokkönyvbe azt, amit a jóbarátokról tudok. Mikor olyan kicsi voltam, hogy még a kis rózsástakarós, sárga, rácsos ágyacskában aludtam, akkor láttam Őt először. Az ágyamban feküdtem és már kicsit nappal volt és a szinek táncolni kezdtek, mint reggel szoktak, mikor az ember fölébred. Az ágyamnál zöld selyemernyő állott, később elvitték, mert Braun kisasszony lyukat égetett bele. Reggel mindig a falra néztem, mert ott táncolnak legszebben a szinek. Egyszercsak eltünt a spanyolfal - egészen eltünt. Sötét csarnok állott ott vastag, esetlen oszlopokkal. A falak zöldesfekete kiálló kövekből voltak. Kis sárga fény volt ott és gonosz vörös fény. A legelső oszlopnál állott Ő. Nagyon sápadt volt, haja kibontva, egészen térdéig omlott le. A legszebb arca van. Haja sötétebb, mint az enyém s Harro gyűrűjében viseli, mely Isten akaratáról szól. Harro azt hiszi, hogy az enyém és én tettem bele. Ő királynő. Ránéztem és kiabálni kezdtem. Karja lelógott és borzasztó fájdalom volt, hogy ott lent kellett lennie, nagy, nagy fájdalom. Akkor bejött Babette és elvitt és azt mondta, hogy álmodtam és a zöld fal megint ott állott.

Egyszer a hársfabástyán láttam Őt a Legszebbel, mikor dél volt és olyan csend és meleg és a hársfa virágzott. Néha talán éjjel volt nálam, olyankor sokat kell rágondolnom. Egyszer nagyon haragudott rám. Mikor a kőlapon feküdtem. Egyszer ott állott lent, az ágyam végében és akkor láttam, hogy vörös vonalak vannak a karján. De nem olyan vörös vonalak, mint nekünk mindnyájunknak. Nem olyanok, mint apánál meg nálam. Mély gyűrűk, mintha forradások lennének.

És most Hallgatás váráról kell mesélnem. Apával és mamával mentem oda. Tulajdonképpen Harroval kellett volna mennem és meg is ígérte. Máskor mindig megtartja, amit ígér, de ezt nem tartotta meg. Hallgatás vára előtt van egy kút, abból inni kell, mert az a tündérkút. S mert Ő ivott belőle, a kút egyre azt suttogja: "Gizella, Gizella". Ó, hogy csodálkoztam, mikor a nevét hallottam! Éreztem, hogy közel van és lám, a kutacska is ismeri Őt és tudja a nevét. Azután apával bementem a nagy kapun. A lépcsőnél, ahol föl kell menni, a kis ablak alatt ott ült a Legszebb, hegedűjét maga elé tartotta és a lába lelógott. Ránéztem, de nem ismert. Azután fölmentem a lépcsőn és a fokok recsegtek, mintha mondani akartak volna valamit, de nem tudnák. Mikor bementem a szobákba, tudtam, hogy már sokszor voltam itt. Nagyon sokszor. Mikor még a kék emberkék kuporogtak az ajtók felett és lógtak zsinórokon a mennyezetről. Egészen halkan kellett járnom és borzasztó volt, hogy mama olyan hangos és azt mondta: "Kísértetszag van". A szobákban sok dolog emlékezett Őrá. Nem mind. De a sötétrámájú tükör látta az Ő arcát és visszatükrözte és talán azért ferdít el most minden arcot, mert többé egy sem tetszik neki. Teát kellett volna innom, de nem tudtam enni, mert nagyon dobogott a szívem. Keresztülmentem a szobákon, egy ajtó nyitva állott, ott láttam Őt. Remegtem, hogy az ajtóba kellett kapaszkodnom. A mennyezetről kék emberke lógott és ujját szájára tette, mintha mondaná: "Hallgass!" Arról nevezték el a várkastélyt. Nagy mennyezetes ágy állott benn, a legszebb függönyök csüngnek rajta lágy, kék selyemből, tarka virágokkal telehímezve. Az ágyon ott feküdt Ő és sárga selyemtakaróval volt betakarva. Hosszú aranyhaja a párnákon feküdt és lelógott az ágy szélén. Keze nagyon fehér és finom, mint a vadlóhere virága és kék vonalak vannak rajta. A csuklóján vörös vonalak és jól látszott, hogy borzasztó forradások. Fehéren, csöndesen feküdt és szeme csukva volt és olyan volt, mint egy márvány- és arany-síremlék. Azt gondoltam, halott, itt halt meg. Nem volt egyedül. Barátságos kis öregasszony is volt ott, csipkefőkötővel, mely homlokába ért. Fehérhajú öreg úr is, homlokán vörös forradással. Az öreg úr olyan volt, mint az alapítványi lelkész úr, rajta volt a fehér gallér is, és fekete harisnya és csatos cipő. Akkor a Gizella fölnyitotta szemét és láttam, hogy nem halott. Kicsit fölemelte a fejét és fölnézett az emberkére és mosolygott, mintha valami dolguk lett volna egymással. Ha az ember látta, hogyan mosolygott és hogy nézett föl a faemberkére, azt soha el nem felejti. Rámnézett, de nem ismert, ahogy a Legszebb sem ismert. A szél hirtelen becsapta az ajtót és mikor apa kinyitotta, minden megváltozott. A mennyezetről nem lógott emberke, csak az ágy volt még ott és a tükör, mely visszatükrözte az öreg alapítványi lelkész urat. A függöny megszürkült, a szép virágok megfakultak. A sárga selyemtakaró széle kirojtosodott és a fal sem volt már fehér és barna.

Sokszor gondolkozom azon, hogy került Ő, aki pedig királyné volt, az oszlopos csarnokba és ki csinálta finom karjára a jelet? Miért ült a Legszebb a lépcsőn és lógatta a lábát és nem volt nála? Hogy került Ő Hallgatásba? Miért láttam Brauneckben olyan sokszor ezüstruhájában, amely suhog és zizeg és a holdfényben úgy omlik rajta alá, mint a víz, apró hullámokkal?..."

A herceg félretólja a piros füzetet és föltekint. Fölötte ott függ a szép nyárifjú és kévéjével az utolsó menekülő holdsugárra mutat. Csuklóján megcsörren a karperec, melyet a fiatal hercegnétől kapott.

- Nevetséges, gyerekes lom - dörmögi. - Még lássam is a rabszolgaláncot! - Megnyomja a zárat, nehezen jár és acélos kezével tépdesi. Egy szem kitörik, levetheti. Kinyit egy kis kazettát s belehajítja a karkötőt. Erőteljes, mégis finom csuklóján, mely olyan jól illik szép, erős kezéhez, az erőlködés vörösre festette a régi jelet. Igazán régi igazságtalanság, talán szégyen emléke volna! A természet hűségesen megismételt játékának tartották, mint például a Habsburgok ajkát. Semmi hagyományra sem emlékszik, mely a régi jelet próbálta volna magyarázni.

- Mégis beszélek holnap a Thorsteinerrel. A kék emberkét is megtalálta. Megkérdem, mit tart ezekről a dolgokról. Vajjon vannak öröklött emlékek? Igazán nyugodtan együtt hagyhatom a télen a kicsikét barátjával. Alapjában sokkal jobb neki, mint Berlin és Charlotte, aki semmibe sem veszi!

Fölnéz a titokzatosan mosolygó Lélekkére, akinek csuklója körül finom vörös fonál fut, épúgy, mint az övén...

Szép, csöndes ez a tél Brauneckben. Rosmarie korcsolyázik a folyón, ahol nem veszélyes, és szorgalmasan jár a konfirmációs-oktatásra. Haját már nem hordja kibontva, nagyon is hosszú ahoz. Két széles fonatát szalag tartja össze, sötétkék iskolai ruhát kap, köpennyel és sapkával. Hardensteinné kíséri a templomszoba ajtajáig. A szoba magas, sötét faburkolatú s hosszú, fekete, fehérbetűs táblák függnek benne. A rég meghalt udvari lelkészek, alapítványi papok neve áll rajtuk, mindenik neve mellett ott a kereszt. Brauneckban valamikor kanonok-alapítvány volt, melyet Brauneck régi urai alapítottak. A mostani hercegnőpalota, egy szép, hegyestetejű kőház volt a rendház. Mindebből már csak a régi cím él. Az első név 1588-ból való.

Régi, nyers, festetlen faszekrények állanak benne s nagyon érdekes volna beléjük nézni. A nyers fenyőfa-polcon régi, nagy, faragott kereszt. A falakon, polcokon megszámlálhatatlan tintafolt. Rosmarie nagyon csodálkozik, miért volt itt tintaeső. A hátulsó padban ül a lányokkal, elől a fiúk ülnek. Rosmarie nagyon megszereti az öreg templomszobát. Különös levegő van benne. A kis barna cserépkályhát bükkhasábokkal etetik. Akkor morog, tüzes szeme van és hirtelen hosszú, aranyos nyelvet ölt. A legjobb növendéké, az elsőé, ahogy nevezik, a kitüntető feladat, hogy a kályhát fűtse. Rosmarie legnagyobb vágya, hogy ezt a feladatot rábízzák. De szégyenkező sóhajtással látja be, hogy még jövőre sem igen fogja ezt a magas célt elérni. A többi gyermek, különösen a lányok, olyan sokat tudnak!

Tanítás után imádkoznak s most boldog perc következik. Rosmarieért senki sem jön, a többi lányokkal együtt, széles sorban megy a kastély felé. A lányok egy részének más az útja, de az ő padja mindig elkíséri a kastélyhídig. Beljebb nem merészkednek, mert ott már a csokoládészínűek járkálnak. Eleinte nem beszélnek egymással. Rosmarie nem meri kezdeni és a többi sem. De egyszer a postamesterék Jennije olyan kedves s óra alatt megmutat Rosmarienak egy részt a bibliában, melyet a magáéban sehogysem tudott megtalálni. S ezzel megtört a jég. Hazafelé már valamennyien egyszerre beszélnek, mint a fiatal madarak. A copfok repülnek és a szoknyák is és a nyelvük meg nem áll. Rosmarie beszél legkevesebbet, de mosolyog és olyan buzgón figyel, mintha életében sem hallott volna érdekesebbet, mint hogy a gyógyszerészék Julieja csinálta a legrosszabb dolgozatot és a jegyzőéknél kisbaba lesz. A folyosón már ott áll a gyermekkocsi, egészen fehér, aranyos gombokkal.

S egy egészen merész leányka azt szeretné tudni, igaz-e, hogy Rosmarie minden reggel habos csokoládét és töltött fánkot eszik és mindennap tetőtől-talpig tisztába öltözik. A tejszínhabot Rosmarie nem akarja bevallani, de elpirulva mondja:

Rosmarie igyekszik a copfját éppen úgy lógatni és a könyveit éppen úgy lengetni, mint a többi lányok. De mikor valamit fölmond, valamennyi fiú torzképet csinál és a lányok kuncognak. Olyan furcsán hangzik. Mintha énekelni készülne és olyan magasan, nevetségesen. Rosmarie nagyon igyekszik eltanulni a többiek iskolás hangsúlyozását. De mikor először sikerül neki egy idézetet úgy elmondani, ahogy a postamesterék Jennije szokta, a lelkész úr homlokát ráncolja és azt mondja:

- Rosmarie, hol jár az esze? Máskor csak akkor mondjon föl valamit, ha oda is gondol.

Rosmarie tűzvörösen ül le, alig tudja könnyeit visszafojtani. Nagyon fáj, hogy megharagította a lelkész urat. Olyan nagyon szégyenli magát, hogy a végén csak kabátját kapja föl, sapkáját ott felejti s legelől szalad hegyi kastélyába. S a lelkész úr háromszor ugorja át a leckefölmondásnál. Persze, nem tudhatja, hogy ezzel milyen fájdalmat okoz a lánykának. Tanítója mingyárt Harro után következik a szívében. A Thorsteiner már únja, hogy mindig csak a templomszobáról hall. Hardenstein néninek otthon az egész oktatást meg kell hallgatni, csaknem szóról-szóra, minden homlokráncolással és szünettel s mikor nézett a lelkész úr egy-egy résznél különösen Rosmariera. Husvétkor, sajnos, véget ér a szép tanulás. A gyógyszerészék Julieja és a postamesterék Jennije bérmálkoznak s Rosmarie a következő évben előrejut az első padba. Ha Rosmarie nem volna hercegnő, bizonyára ő fűthetné a kályhát, mondja a második pad. S azután minden úgy van megint, mint azelőtt. Rosmarie nem megy többé a leányokkal az uccán. Félénken köszöntik s ha Hardenstein nénivel megáll mellettük, nem sokat tudnak egymásnak mondani.

Apa megjön és később mama is, aki egész rakás szép ruhát hoz magával és egy francia komornát. S egész unokaöccscsapatot. Senkinek sem lehet több unokaöccse, mint mamának. Harro nem is mutatkozik, annyira nem tetszenek neki az öccsök. A vadászók, a zongorázók, a lövöldözők, a fényképezőgéppel szaladgálók, egyik sem tetszik neki. Szerencsére legalább a hársfabástya, Rosmarie saját birodalma, öccsmentes marad. Apának ránc van a homlokán s a szeme fáradt. De mikor mama Bayreuthban van, mégis lehet néhány ünnepet ünnepelni, a liliomnapot s néhány különös régiség kiásását a Rómairéten. S először ünnepel apa is velük, s Rosmarie nagy csodálkozására azok közé az emberek közé tartozik, akik tudnak ünnepelni. Ha egyedül van!

Ősszel a herceg és hercegné Tirolba mennek, zergevadászatra és Harrot is meghívták, hogy tartson velük. És nagyon szívesen menne, de nem fogadhatja el a meghívást, mert egy hamburgi úr freskókat rendelt nála a terme számára és oda kell utaznia. Azután nagyon csendes lesz az élet Brauneckben. A herceg azt remélte, hogy legalább karácsonykor magánál láthatja leányát, de a fiatal hölgy hirtelen nőni kezdett. Két hónap alatt tenyérnyit nőt. Mikor a herceg Tirolból visszatér, általános szörnyűködés támad. Mama majd megfullad a nevetéstől. Rosmarie óriáshölgy lesz. Óriáshölgy kacsalábbal, ha ez így megy tovább.

Az udvari tanácsos urat kérdik meg, és azt mondja, meglehet, hogy már elérte teljes magasságát, de a legnagyobb kíméletet és elővigyázatot ajánlja, mert a szíve nem tud olyan gyorsan vele nőni. Így hát Rosmarie Brauneckben marad és sajnos, nem alkalmazkodik az udvari tanácsos úr jóslatához, hanem nyugodtan továbbnő. S újra megkezdődik a tanulás. Hogy a kályhát ki fűtse, ez az egykor olyan égető kérdés, most már teljesen hidegen hagyja Rosmariet. Már nem meséli el a tanulást sem, a lelkész úr minden homlokráncolásával és sóhajtásával, hallgat felőle.

- Csöppet sem örülök, ha a hamburgi falaira festesz. Hogy meri azt mondani: fessen a falamra! Magadnak is nemsokára lesz falad, amire festhetsz.

- Ha szabad kérdeznem, hol vannak a falak, amelyekre festhetek? S talán hallott már fenséged egy bizonyos Michel Angeloról, aki heti bérért és szabad lakásért szintén falakat festett?

- Ki nem állhatom a hamburgit. Ha még képek volnának, de falak, azokat meg sem lehet venni tőle.

- Ki is akarná? A hamburgi finom és nagyszerű ember. A díszterem, melyet festenem kell, az Elbére nyílik s a nagy boltíves ablakokból látni a hajókat elvonulni. És teljes szabadságot enged, csak szeretné előbb látni a vázlataimat. Ha az elsőt nem adná meg, nem dolgoznék neki; ha a másodikat nem kívánná, szintén nem.

- Körülbelül egész nyáron. Húsvétkor Párizsba megyek, néhány modeltanulmányra van szükségem.

- Itt senki sem vállalkozik modelállásra és ugyan kinek is van az itteni emberek közül még el nem nyomorított teste?

- Fontosnak elég fontos volna, kedves néném, de lehet, hogy illetlen. Különben én csak feleltem.

- Harro, kérem, azonnal térjünk más tárgyra; kérem, jöjjön velem az oszlopterembe, szeretnék valamit mutatni, amit a gyermekeim küldtek. Rosmarie, azt hiszem, még tanulnivalója van.

- Ne hozza túlságos ellentétbe a gyermeket környezetével. Nem is hiszi, mennyit kellett hallgatnia a cipők miatt. S még több különcség.

- Azt persze nem szeretném, hogy kínozzák vele, de azt hiszem, az egészséges és szép test megőrzése megér néhány kellemetlen percet.

- Ó, hogy túloz! Ha az ember magát hallja, azt hinné, hogy valamennyien betegek és csúnyák vagyunk. De ne vitatkozzunk. Meg kell szoknom a gondolatot, hogy többé nem lesz olyan szépen mellettünk. Milyen gyorsan szálltak el az évek... - sóhajtja.

- Harro, csak nem akarja fölmondani a barátságot? Talán nem láthatjuk többé így, ilyen kellemesen zavartalanul, de azért...

- Látja, kedves néném, hogy már ön is megkülönböztetéseket tesz... De én nem vagyok az árnyalatok embere, legalább is a baráti érintkezésben nem. Emlékezzék, mit mondott nekem ugyanennek az oszlopnak az árnyékában: "Egy nap majd tudtára adják" stb. Nos, nem várom meg ezt az intést. Már előbb eltűnök. Borzasztó volna, ha a herceg jogos szemrehányást tehetne nekem. Rosmarie még gyermek, láthatja egyenes kérdéseiből... csak hosszúra nőtt. Jönnek az évek, mikor élni kezd, eddig csak álmodott. Nem hiszem, hogy elfelejt; de ha ezekben az években eltűnök előle, úgy emlékezetében majd a derék öreg bácsik közé kerülök s azok nem veszélyesek.

- Harro, ha igaza volna. Igaz, hogy Rosmarie még gyermek, de az önhöz való szeretete...

- Miért ne szeresse egy jó gyermek a kedves öreg bácsiját? Kedves néném, ha Rosmarie okosan beosztotta volna a növését s nem veszi a fejébe, hogy egyszerre fölszökken, mint a komlóinda, akkor mindez eszünkbe sem jut. De hogy ilyen hosszú gyerek...

- Ó, Harro, milyen nehéz a szívem. Hiszen igaza van. De szegény Rosmariem!...

Rosmarie bérmálkozik. Már régóta nem kérdéses, hogy ki az első. Még ha Rosmarie nem is lenne hercegnő, ezt még a fiúk padja is elismeri. A lelkész úr mindig másként szólítja őt föl s másként néz rá, ha beszél. Már nem utánozza az iskolásbeszédet, még mindig magas gyermekhangja van, de senki sem kacag már rajta, bár a leánypad véleménye szerint néha a legkülönösebb dolgokat mondja. De a lelkész úr sohasem találja különösnek, csak bólint:

A doktorék Elisabethje, aki tanítónő akar lenni és nagyon becsvágyó, azt mondja a mellette ülő kis kövér, Schlicht Bertának:

- A Rosmarienak mindig "felfogása" van, mert a kastélyból való; ha te vagy én mondunk valamit, akkor nem felfogás, hanem hibás.

- Az alapítványi lelkész úr nem olyan. Neki mindegy, ha a kastélyból való is, de mert a Rosmarie mindig olyan nagyon komolyan veszi, azért fölfogás.

Hardenstein néni néha töprengve néz a gyermek felé, mikor az olyan elmerülve ül könyvei mellett.

S holnap már megérkezik a herceg és hercegné. Még a bérmálás előtt itt akarnak rövid időt tölteni, bár még hideg van s alig öltötték föl az első kökénybokrok fehér ruhájukat... Rosmarienak még annyi gondolkoznivalója van a közelgő nagy napig, hogy a szomorú tény, hogy Harro az egész szép nyáron távol lesz, kicsit háttérbe szorul. De mennél közelebb jön a nap, Rosmarie annál lehangoltabb és csöndesebb.

- Harro elutazása okozza, vagy a tanulás erőlteti meg, - gondolja Hardensteinné. Egy este, mikor Rosmarie ágya mellett ül, szelíden megkérdi:

- De hiszen olyan örömmel hallom a lelkész úrtól, hogy milyen szívből, bensőségesen vesz részt s most nem akar bérmálkozni! Talán rossz kételyei támadtak...

- A fogadalom aggasztja. Én is úgy találom, hogy sokat kívánnak a fiatal szívektől... Majd beszélek holnap jóságos tanítójával. Idejön, már fölajánlotta s egyedül beszél magával... Neki elmondhatja.

- Mi köze Harronak ehez? Harro néha mond olyasmit, ami könnyelműen hangzik, de bizonyos, hogy nem sértené meg jámbor hitét!

- Nem, azt nem... De nem akarja azt tenni, amit a lelkész úr szerint minden jámbor férfi megtesz. Egészen magának akar élni és Jézusról sohasem beszél egy szót sem. Mindig azt mondja: "Ezt nem értem" és "Ezt a lelkész úrtól kérdezd meg". És ha soha nem akar, akkor elszakad az aranyszalag, mellyel Isten a szívét trónusához kötötte.

- Kedves gyermekem, nem látom be, hogy ennek mi köze a konfirmációhoz. Ez még mind megváltozhatik, ha Harronak kedves, jámbor felesége lesz.

- Igen, de nem látja, hogy én egyre messzebb megyek tőle, míg egészen magára marad! Én azoknál vagyok, akik az égi utat járják és ő künn van, egyedül... És ha az égi kapu becsukódik és ő... egészen egyedül... a sötétben. - Rosmarie gyönge teste remeg a zokogástól. - Aranyszalagja elszakadt... Nem tehetem: vele kell maradnom.

- Rosmarie, ne sírjon. Várjon holnapig. Holnap eljön a lelkész úr és beszélhet vele. De úgy-e, bízhatom abban, Harroról nem beszél?

Az alapítványi lelkész úr ott ül Rosmarieval szemben, a kerek, régi asztal mellett, melyen virágzó kökényág áll, keserűen édes illatot árasztva. A hársfabástya kövein aranyos napfény táncol. Az erdős magaslatok felett, a kék égen, felhőfoszlányok kavarognak. A felhő néha árnyékot borít a nap elé, ilyenkor kialszik az aranyfény a köveken s a magas szobára félhomály borul. Rosmarie sápadtan és aggódva kuporog székén. Hosszú ruhájában, feje köré csavart vastag hajfonataival csaknem fiatal leánynak látszik. Finom, fehér nyaka úgy emelkedik a ruha kis kivágásából, mint az őszi kikerics a sötét földből. Még meglátszik rajta, hogy tegnap sírt, nagyon félénk.

- Mindig sok örömet okozott nekem, Rosmarie - kezdi a lelkész úr. - Nemcsak megértette, amit tanultunk, hanem önállóan átgondolta és saját szavaival adta vissza. Néha meglepett. Leginkább az, hogy - ami leányoknál ritkaság - semmi nehézséget sem került el, hanem még utána is ment, tovább, mint ahogy én a többiekkel mehettem. Az utóbbi időben észrevettem, hogy valami bántja. Megmondtam jóságos nevelőnőjének is, akinek olyan sokat köszönhet, hogy szívesen megfelelek még a kérdéseire, ha hatalmamban áll. Mi, felnőtt emberek, sem fejtettünk még meg mindent, Rosmarie!

Kicsit mosolyog és kezére nézve, várakozva ül ott, hogy vajjon Rosmarie elég bátor lesz-e valamit kérdezni. De a leányka hallgat. A lelkész úr, anélkül, hogy föltekintene, azt kérdi:

- Ó, lelkész úr, nem tehetem, nem tehetem... mindig hallgattam, mikor a többiek tanulták.

- Régi formák ezek, Rosmarie. Engem is sokszor aggaszt, hogy vallásunk nem talál és nem enged más formát ebben a fontos dologban. Nagyon régen és nem népünk nagy vallásos korszakában született. Sokszor próbáltam megmagyarázni magának, hogy minden kornak megvan a maga megismerése Istenről s hogy a formák mindig hosszabb életűek, mint a velük kapcsolatos nézetek. De nem ez az, amire most szüksége van. Látom, hogy mindez nagyon fölizgatja, ne sírjon, Rosmarie, majd így csináljuk. Tudom, hogy nagyon jól ki tudja fejezni gondolatait írásban. Írja le nekem, amiről szívből hiszi, hogy megtanulta, olyan röviden, ahogy csak tudja. Azt is írja le, amit az emberek előtt is beismerne, ha szükség volna rá. Megteszi most mingyárt, mert akkor várok, időm van és talán mégis kérdezni akarna valamit... vagy inkább elküldi?

Rosmarie föláll s zöld írómappájából levélpapírt hoz, az újakból, melyeken először van korona s írni kezd, látszólag minden gondolkozás nélkül, mintha másolna valamit. - Ó, hiszen annyiszor meggondolta mindezt az utolsó napokban és éjszakákon és kínlódott vele és küszködött.

- Hiszek Istenben, aki a világot teremtette, földjével, napjával, csillagaival és embereivel. Szeretném megköszönni néki, hogy olyan széppé tette a földet, zöld erdőket, mélységesen kék eget adott reá, fénylő vizet és kedves fákat és a szelet, mely simogatja őket. Isten teremtette a tűzokádó hegyeket, a vad viharokat, a keserű halált, a magányosságot és a kínszenvedést is. Hogy hálát adhassunk neki, azért küldte Jézust a világra és megismertette Jézussal a kínszenvedést, magányosságot és a keserű halált. Néki szeretnék szolgálni, úgy, ahogy szeretem és csak azért szomorú a szívem, mert még mindig nem szeretem eléggé.

Odatolja a lapot tanítójának, aki az ablakhoz megy vele. A felhőárnyék megint besötétítette a szobát vagy nem akarja hogy lássák, mikor elolvassa. Azután visszafordul:

- Jól ismerem a gondolatait s most újra látom, hogyan él bennük. Igazán a régi forma okoz nehézségeket magának?

Megint elveszi a lapot s nagy, remegő betűkkel írja rá: - Nem akarok az égbe jutni, künn akarok maradni azokkal, akik künn vannak a sötétben.

Azután visszaadja és kezébe temeti arcát, fiatal aranyos fejét a zöldterítős asztalra fekteti és gyöngéd válla remeg. A lelkész úr gyöngéden vállára teszi kezét:

- Kedves gyermekem, azt hiszi, magában több irgalom van, mint Istenben? Kik azok, akik kívül állanak? - Azt hiszi, Isten nem érti meg az emberek különböző szokásait, beszédét és lényét? Azt hiszi, bármelyik vágyódó lélek elől is elzárja egét vagy fogadalmat és meghatározott gondolkodásmódot kíván? És tudhatja egyik ember a másik legbensőbb titkait? Mindaddig, amíg egy ember a földön jár, remény van arra, hogy egy napon útnak indul s mint az elveszett fiú, visszatér atyjához! S ha mi magunk elveszettnek hiszünk is valakit, mit tudhatjuk, hogy látja őt Isten szeme?

Rosmarie fölemeli fejét, arcán még peregnek a könnyek, de szürke szeme csaknem ijesztően fénylik. Megfogja tanítója kezét:

- Bérmálkozni akarok! Megtanulok egyre jobban szeretni s ha Isten mindent így megért... Ó köszönöm, köszönöm önnek!

És a lelkész úr hosszú, gyors lépéseivel az ajtóhoz siet. De Rosmarie utána megy.

És kisiet. De mikor a hercegnő-folyosó mögötte marad, már nem olyan sietős az útja. Megáll az udvart övező kőgalériát tartó egyik oszlop mellett. Lenéz a lovagudvarra. A kövezet között itt is, ott is fűszál bujik elő, a felhők árnyéka kavarog felette, hogy a szürke kövek néha aranyfényben csillannak föl, majd megint sötétek és komorak. Mintha a szürke oszlopnak mondaná: - Élt már itt valaha ilyen csodálatos szív, vagy azért vagytok még mindig kedves, szeretett otthon, mert időnként ilyen szív dobogott köztetek?

Rosmarie pirulva, boldogan köszönti szüleit. Még mamát is olyan örömmel, bensőséggel öleli meg, hogy a hercegné csodálkozik.

És nagyon kegyes és semmiféle kifogást sem tesz, mikor megbeszélik az ünnepet. Rosmarie minden lánynak, aki vele bérmálkozik, aranyláncon kis aranymedalliont ad, benne a nevével. Ebédre meghívják a lelkész urat és a Thorsteinert is. Hiszen a Thorsteiner egész nyáron távol lesz, így ez búcsú is egyúttal. Étkezés közben beszélik meg mindezt. A hercegné egy rózsát húzott ki az előtte álló vázából s most próbaképpen odailleszti lazacszínű ruhája kivágásához. S hirtelen Rosmarie sápadt arcára, remegő szájára néz, kicsit mosolyog és megerősíti csipkéi között a rózsát.

- A romok grófja Párizsban! Lehetetlen gondolat. No, nem sajnálom tőle, elég sokáig volt erdei ember. Szeretném látni, hogy mulat Párizsban. Miért ráncolod a homlokodat, Fried, tán illetlen dolog volna látni, hogy hogyan mulat? Istenem, megérdemli. Hiszen művész. S elég sokáig élt úgy, mint egy szent.

- Harro azért megy Párizsba, mert modelekre van szüksége és nálunk nincsenek olyan szép emberek.

- Hagyd ezt - szól a herceg -, megzavarod a gyermeket. Mesélj a templomszobádról, Rosmarie. Megengedték, hogy te rakj a kályhára?

Mesélni próbál, de olyan bágyadtan hangzik, hogy a herceg csakhamar asztalt bont, a szép hangulat valahogy elszállt.

Hogy röpülnek a napok! Harro az utolsó időben nem volt itt, nem barátja a búcsúzásnak. A herceg meghívását elfogadta s Hardensteinné levelet kapott tőle:

"Még a templomba is elmegyek, amit kérem javamra írni, mert az egész helyzetet nem szeretem. A többi gyermeknek tán megfelel ez a nyilvános fölmondás és ígéret, amit úgysem akarnak megtartani - nem is tarthatnak meg, mert még fiatalok ahoz, hogy ítélni tudjanak. No, feleljen róla a magas papság. - De Lélekke. - Úgyis túlságosan sokat gondolkozik s a gondolkozás mindig szerencsétlenség. S az egész dolog gépiessége! Egyik a másik után! A legszörnyűbb emlékeim vannak a bérmálkozásomról. Ünnepi lakoma volt s alig tudtam valamit lenyelni. Először volt rajtam hosszú nadrág és egy rémes kék kabátka és szabadságra született nyakamat kemény gallérba szorították. Borzasztóan szégyeltem magam, de végre mégis bemenekültem az üres kamrába, hol mindenféle tortamaradékot és félig üres palackot találtam. Ott letelepedtem apám egy régi táskájára és bőgtem, mint egy fiatal kutya, hosszú nadrágom ellenére. Tehát, kedves néném, ha valami kínzás lesz, akkor megszököm, nem tudom Lélekkénél végignézni. S még egyet. Kérem, készítse elő Rosmariet, hogy hétfőn elutazom s vasárnap mindenesetre elbúcsúzom. Hogy hogyan csinálja, néném, hogy egyáltalán megmondja-e Lélekkének, vagy utolsó jelenet nélkül tünök el, azt az ön jóságos bölcseségére bízom. De amit határoz, kérem, tudassa velem is."

- Nem, Harro, az nem megy... Ennyire nem könnyítjük meg a dolgát... - suttogja Hardenstein néni. - A gyermek sohasem bocsátaná meg. Szegény Rosmarie... Harronak igaza van. Mennie kell.

Eljött a nagy nap. Harro ott áll a templomkarzaton, fejjel magasabb mindenkinél. Nagyon komoly és szürke sasszeme a tiszta, fehér, gyöngéd alakot nézi a többi feketeruhás gyermek között. A herceg ott áll a gótikus karzatba beépített fülkéjében s lenéz leánykájára. Mint gyöngéd, hajlékony liliomszál áll ott s aranyos feje most meghajlik tanítója keze alatt. A gyöngéd alak megremeg. Harro is látja, szeme haragosan villámlik s keze ökölbe szorul.

Harro szédületes sebességgel megbán mindent. Hogy itt van, hogy nem utazott el már előbb, hogy a mai napot választotta a búcsúzásra. A templom előtt ott tolong kicsi és nagy, gyermekek és szülők, Rosmarie társnői, látni akarják, hogy ülnek kocsiba az uraságok. Milyen messze van már tőlük... Egy inas ráadja a kabátot, a hercegné mellé ül, a herceg a szemben lévő ülésen. Nagyon barátságosan köszön, de mégsem úgy van, mint máskor. A lovak elindulnak. Rosmarie most elpirult és előrehajlik.

Mama mosolyog s azt mondja: - Persze, szép lett volna - és a kocsi továbbhalad.

A fogadóteremben ott vannak a kastélyok urai és az udvari tanácsos úr. És Rosmarienak meg kell szokni, hogy igazán néki szól, ha "fenség"-nek szólítják. Szépnek nem szép. Ó, nem. Szerencsére a lelkész úr, aki az ünnepi ebédnél mellette ül, még Rosmarienak szólítja. Harro a hercegné mellett ül. Az asztal széles, Rosmarie csak néha hallja a nevet: Párizs... Nagyon fáradt, sokat élt ma át s még hosszú a nap. S Harro, aki a nagy középső asztaldíszen keresztül néha megpillantja a sápadt aranyhajat, azt gondolja: Mégis jó, hogy ma vége. A búcsúzás valami szörnyű dolog s jobb, ha mennél gyorsabban és mások előtt történik. Az ördög vigye az érzelgősséget! Ha egyedül volnék a jó nénivel és a gyermekkel, nem lehetne elviselni. Már csak a kérdések...

- Hogyne, fenség, Versailles igazi pompasivatag, nagyon mélabús, különösen esős napokon... a nagy Opera, az ember mindig összetéveszti a Madelaine-templommal; vagy a börze volt...

- Már másodszor téveszti össze a Madelaine-templomot valami mással... azt hiszem, nagyon szórakozott, Thorstein gróf - duzzog a hercegné. - Gondolatai már Párizsban járnak.

Szerencsére ez az ebéd is véget ér. Utána kicsit álldogálnak még a kávéscsészékkel, azután mindenki elbúcsúzik s Harro azt gondolja: - Most már csak jókívánságaimat kell elmormogni... - De a herceg megfogja a karját.

- Olyan pompásan süt a nap, igazi tavaszi nap van, járjuk mégegyszer körül a kastélyt vagy inkább a napos oldalon sétáljunk egyet. Tegye meg a kedvünkért, úgyis sokáig nem látjuk most.

Harro szó nélkül meghajol. A hercegné, bár szörnyen fáradt volt, fölélénkül s egyszerre nagyon vágyik a napsütés után. Harro mellett lépeget, a herceg leányát vezeti.

A még kopár rózsaúton mennek. Lent csillog a kék folyó s az erdőn gyöngéd, halványszínű fátyol, a fiatal lombok ígérete. A hercegné aranyfényű kavicsokon húzza uszályát s legyezőjével védekezik a bőrnek olyan ártalmas tavaszi napsugarak ellen. Hogy mit beszél, azt nem érteni, de kacagását hallják.

- Igen, apa, nehezemre is esett. Úgy érzem, mintha a legnehezebb köveket kellene emelgetnem. S vajjon tudom-e majd?

- Ó, nem, ő inkább megkönnyítette. De lásd, apa, Harro elmegy és nem beszélhetek vele többet. Nem látod a hátán, hogy bosszankodik és a kezén, amint kinyitja, meg becsukja, lásd, így, mintha valamit szétnyomna. Mindig így tesz, ha haragszik.

A herceg halkan, nagyon jókedvűen nevet. Hát a párizsi beszélgetés nem nagyon tetszik a Thorsteinernek, a Kicsike csak tudja. Azt mondja:

- Rosmarie, menj végig régi barátoddal a napos oldalon, ez igazán a legkevesebb. Hiszen ma veszel búcsút a gyermekkorodtól. Én majd mamával megyek.

Harro hirtelen megszabadul a hercegnétől s a futószőlő gyönge árnyékában, a napos, meleg fal tövében, mely körül ibolya illata árad, Rosmarie megy mellette. Egy percig szótlanul mennek, de minden perc drága.

- Harro, olyan boldog voltam ma reggel, mikor fölkelt a nap, Gizelláról álmodtam ma éjjel s ezt sohasem szoktam. Úgy értem, ha alszom. Ott járt az égi mezőn, amelyik szép zöld volt, tele csillagvirággal, és felém mosolygott. Szép lába meztelen volt, egy forráshoz ment, mely sötét, mohos kövek közül fakadt s azután kis kerek tavacskát alkotott. Fölemelte a ruháját és belement, hogy a tiszta habok lábát mosták. Megkérdeztem: "Miért teszed?" Azt felelte: "Hiszen annyi tűn és kicsiny meg nagy kard élén és izzó vason jártam". "Te, szegény" - kiáltottam -, "muszáj volt megtenned?" "Még nem is az a legrosszabb, sokkal, sokkal rosszabb, ha a szegély már nem tiszta." Lehajolt, fölemelte köntöse szegélyét, mely olyan fehér volt, mint egy ragyogó nyári felhőcske és mosta, mosta. Azt mondtam: "De hiszen fehér". Azt felelte: "Könnyektől, könnyektől". Azután kezét felém nyujtva, kérdezte: "Hol van Harro?" Megijedtem s hátrafordultam, nem voltál ott. "Nem engedték be!" - kiáltottam és sírtam és a sírástól leestem. Akkor odajött hozzám, leült egy kis dombocskára, fejemet térdére fektette, hajamat simogatva mondta: "Könnyektől, könnyektől". Egyszerre csak egy szakadékban voltam, melyben magas, sötét sziklák meredeztek, fekete patak folyt benne s a szél sóhajtott s még mindig hallottam a Gizella szavát, vagy talán a patak suttogta: "Könnyektől, könnyektől". Akkor azt gondoltam, ez bizonyára a könnypatak, ennyi könny hullott már és a szél sóhajt körülötte. És egyre kerestem és vágyakoztam és vissza akartam menni a rétre, de nélküled nem mehettem s közben még arra is kellett gondolnom, vajjon tudom-e mind a föladott énekeket és azokon is törtem a fejem... "Ó, mindazoknak... kik szívből vágyakoznak..." Akkor valami lökést éreztem, mintha ragyogó örömsugár ért volna. És fölébredtem.

- Rosmarie, igazi művészlelked van, veled éltem át az álmodat. Érzed a színeket, képeket látsz...

- Olyan finoman különböztetted meg a színeket, a fehér asszonyt, kicsit rózsaszínű lábával, a finom hullámokat, bizonyára csak vízkarikák voltak, szép, ragyogószélű vízkarikák, a sötétzöld moha. S milyen ének az?

- Nagyon sok szépet. És örülök, hogy bérmálkoztam, előbb nem akartam és bizonyára azért álmodtam. Féltem, Harro, hogy ezzel elhagylak téged.

- Elhagysz vele engem... - Igazán ismételte vagy csak a halk, ó, olyan illatterhes tavaszi szél suttogta?

- Odakünn, az valami rossz hely, Lélekke? Remélem, hogy nem. Ott is akadhatnak nagyon finom emberek. Olyanok, akik nem merészkednek az üdvösség országába, de poklot sem érdemelnek. Turbánliliomok nőnek ott s egy patak feledésről mormog.

- Hagyd csak, vallásos dolgokról beszélnek, az előbb a mennyországnál tartottak, most a pokolnál. Sokkal jobban illik a mai naphoz, mint a te párizsi visszaemlékezéseid.

- Harro, már nem sok időnk van. Mama türelmetlen, érzem. Milyen gyakran fogsz írni? Hetenként? Számolom a napokat karácsonyig. S Harro, gondolj arra, hogy nélküled nem juthatok az égi mezőkre. Ahogy Gizella megkérdezte: "Hol van Harro?" úgy kérdezi tőlem Isten is. Ma elígérkeztem Istennek, hogy őt szolgálom. Hallottad: Istent és a mi Úrunk Jézus Krisztust akarom szolgálni egész életemben.

A magas, ünnepélyes ezüsthang áthallatszik az orgonabokrokon, mely a többiektől elválasztja őket. A herceg vasmarkát felesége karjára teszi s összeszorított foggal mondja: - Nem akarom, hogy a gyermeket mai áhitatában megzavarják. Hallod, nem tűröm. Egy életen át tart a holnap és mindenre jut elég idő.

Szemben állanak egymással, a karcsú, lenge alak, fehér ruhájában és a magas férfi, komoran összehúzott homlokkal.

- Akkor meg is kell tartaniok. Éreztem, hogy valami megérintett. És hát megtettem.

- Hát ilyen vagy, - mondja Thorsteiner halkan. - És szívemből kívánom, hogy nagyon boldog légy általa.

- Nélküled, Harro, soha. Mindig téged keresnélek. S ha már halott volnék, mint ma álmomban, vissza kellene jönnöm, hogy megkeresselek. Ó, Harro, annyi jót tettél velem. Nélküled csalán és bogáncs nőtt volna a kertemben és mérges virágok. Emlékszel a képemre, az ősök termén? Lásd, úgy megyek, míg csak élek, és halálomban is és viszem a szeretetemet és úgy viszem egykor Isten elé.

- Lélekke, hagyd abba. Nem tudod, mit beszélsz. Ezt nem lehet elviselni, jöjj apádhoz, te gyermek, te lélek.

Hosszú, büszke lépéseivel előre megy, Rosmarie lassan, álmodozva követi. Herceg és hercegné a rózsák útján jönnek, esti pír festi már aranyszínűre az eget. Együtt mennek föl a magas, meredek lépcsőn a napórához. A herceg még néhány siető szót beszél a holnapi utazásról és vonatösszeköttetésről. A fegyverterembe mennek, Harro ott tette le a holmiját. Inas nincsen kéznél, s a herceg maga segít neki. A hercegné mosolyog, Rosmarie olyan fehér, mint a ruhája. Harro elbúcsúzik a hercegnétől, megcsókolja a kezét s valamit morog alázatos köszönetről. Ő is sápadt, az arca fakó vagy tán csak az árnyékos terem mutatja annak a kinti tavaszragyogás után!

- Remélem, jövőre megint látjuk egymást, Thorstein gróf. S ne feledjen el bennünket...

Harro most Rosmarie kezére hajlik, aki halálsápadtan, egyenesen áll s igyekszik élete legnagyobb fájdalmát mennél bátrabban elviselni.

- Mégegyszer köszönet mindenért s kívánok fenségednek szép ifjúságot... minden jót és...

- Így ne mondd. - A szó úgy érte, mint tőrdöfés. - Mindig az vagyok neked, aki voltam és ahogy eddig szerettelek, úgy foglak mindig szeretni.

Fiatal karjait nyaka köré fonja, éppen odáig ér föl s aranyos fejét zokogva szorítja Harro keblére.

Harro halálsápadt lesz, gyöngéd erőszakkal lefejti magáról, apjához vezeti és halkan mondja: - Ezerszer bocsánatot kérek az uraságoktól, ezt nem akartam és nem tudtam. S most úgy kell itt állanom önök előtt, akik pedig jósággal halmoztak el, mint aki visszaélt bizalmukkal...

A hercegné le nem veszi szemét, melyben félelmes láng lobog, Rosmarieról, aki egy kis pamlagra borulva zokog.

A kieli heteknek vége, nagyon érdekes volt és sokat láttam. És az már hozzá is tartozik. Sajnos a tenger nem szeret s ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, hogy nem látom már az örökös csillogást és föl-lehullámzást! Az utolsó szerencsétlenségem óta... Istenem, ha mégegyszer annyira jutok, bizonyosan az egész időt Brauneckben kell töltenem, ágyban fekve - azóta még jobban gyűlölöm Braunecket. A háromgalériás udvarban örökös légvonat van, a szél fütyül és jajgat, hogy az ember azt hinné, valami szegény lélek sír. No, úgy korlátozva, mint az utolsó esztendőben, még csak ki lehet bírni. Megint Wiesbadenben voltam, s tulajdonképpen nagyon jól mulattunk Fränzi testvéremmel. Míg végre a dolog Fränzinek kicsit kellemetlen lett - hiszen tudod - két szék közé került.

Rosmarieról kérdezősködsz, hát mit mondjak neked - nő és nő! Nálam már nagyobb és félrehajtott fejjel kell vele beszélnem. Valamikor úgy látszott, hogy szép lesz, de abból semmi sem lett. Hosszú, deszkához hasonló sápadt lány, akinek mindig meg kell valahol támaszkodni s akinek mindig azt szeretnénk mondani: Rám ne ess! Azóta sem lett vígabb, mióta Hardenstein nénijét - hiszen emlékszel arra a drága hozzátartozók sírján meredő síremlékre - szelíd erőszakkal eltávolítottuk. Én ki nem állhattam bölcs beszédével és kegyes hajlamaival. Az ő hatása alatt lett Rosmarie ilyen elviselhetetlenül jámbor. A Kicsi különben elég ravaszka... Tizenöt esztendős korában s még hozzá a bérmálásra való készülődés közben valami szerelmi ügye volt a szomszédunkkal, akit szörnyen ferde helyzetbe hozott ezzel, úgyhogy sajnálatunkra most egészen távol marad tőlünk. Mert a megbolondult kis jószág csak nevetséges lehetett neki.

Nos, a jámborság jó darabig olyan divatos volt Brauneckben, hogy alig lehetett kibírni. A herceg, aki mindig kicsit misztikus hajlandóságú volt, annyira jutott, hogy egyik este ott találtam, amint Rosmarieval zsoltárokat!!! olvasott. Hát, ez a korszak szerencsésen elmult s Rosmarie is kicsit észretért. Badenben voltunk vele, Helén sógornőmnél, aki kezelésbe vette, Nietzschét és Haeckelt adta neki olvasni. Istenem, micsoda zűrzavar lehet a fejében, úgyis gyönge tehetsége mellett! Helén megbotránkozott hiányos francia tudásán, ezzel az ürüggyel szabadultunk meg Hardensteinnétól is. Télen sikkes kis franciánk volt, aki sok unalmas órán átsegített. Sajnos, tavasszal itt volt Ausztriából a herceg egyik unokaöccse s a kis francia nem volt elég óvatos. A herceg nagyon tragikusan fogta föl a dolgot és mademoiselle de Rosemortenak csomagolni kellett. Akkor aztán, mert Rosmarie angol tudása is fölfrissítésre szorul, bizonyos miss Grangerre hívták föl a figyelmünket, aki azzal nyerte meg a herceget, hogy tizenhárom évig volt ugyanannál a családnál és nagyon vallásosnak mondták. Hiába próbáltam megutáltatni vele ezt a személyt. De végre is semmi megfelelőbbet sem találtunk és eddig még Rosmarie nem kapta el tőle. Most télen Berlinben lesz velünk és színházba, hangversenyre visszük. Az orvos még a legszerényebb tipegést is megtiltotta neki, mert gyönge szíve miatt egyáltalán nem szabad táncolnia. No, legalább nem kell unatkoznom vele.

Megkaptad már a párizsi nő címét, akinek az a csodálatos arcápolószere van? Sürgősen kérem, apró ráncok vannak a szemem alatt s ezzel nem szabad várni, míg más is észreveszi. Ó, ez a Brauneck! Nem csoda, ha ebben az unalomban ráncos leszek!

Az utolsó levelemre sem válaszoltál, bár reméltem, hogy meg fogod tenni és írsz néhány sort. Boldog lettem volna. De talán megígérted apának, hogy nem írsz nekem. Így legalább azt tudjad, hogy mindig egyforma hálával és szeretettel gondolok Rád. Kivel is beszéljek őszintén, ha nem Veled? Mióta Hardenstein néni elment, nagyon egyedül vagyok, de hát ezt már tudod a többi levelemből, ha megkaptad őket? Amíg írok úgy érzem, hogy beszélgetek Veled, mint a régi időkben. Ma sem akarok panaszkodni, hanem csak elmondom, aminek olyan nagyon megörültem. Fölfedeztem, hogy a vastag toronyból, ha az ember fölmegy a legfelső szobába, boszorkányszoba a neve, ellátni az erdő fölött. S ott, ahol máskor az ég sima volt, néhány hét óta finom fehér vonal van. S ez csak az új házad állványa lehet. Így megnőtt már! Mindennap fölmegyek, távcsövem is van fönn s már látni a háztetőd vonalát is. Ó, hogy örülök! Szerencsére senki sem fedezte még föl, hogy mit csinálok odafenn, miss Grangen nagyon sokáig alszik ebéd után. De Montreuxben még egyebet is találtam, onnan nem írtam neked, akkor nagyon rosszul ment a sorom. Egy német ujságban leírást találtam Ködváradról, Hallgatás váráról. Szóról-szóra megtanultam, mert kivágni nem mertem.

Igen, most már elmesélhetem Neked, mert elmult. Montreuxben nagyon rossz dolgom volt. Mama, meg én, meg miss Granger meg Bergmann kisasszony, meg Lisa és Rózsa egy nagy szállodában laktunk és mamának öröme telt benne, hogy a közös asztalnál ebédeljünk. Ahol mindenféle idegen ember is eszik és megbámulják az embert. Apának nem volt szabad tudni róla, de mama nagyon unalmasnak találta, hogy mindennap kettesben legyen velem. Tudod, hogy mindennap új harcot vív az unalommal s nagyon sokszor a szürke denevéré a győzelem. Angolok és franciák és amerikaiak voltak ott, s különösen az utóbbiak voltak nagyon terhemre. Mamát kicsit mulattatta, de apának nem tetszett volna. Volt ott egy szörnyű játék, tenisz a neve, s mindenki nagyon szörnyűködött, hogy nem tudom játszani. Mama is nagyon szégyelte és gyenge szívemet emlegette. De az általános vélemény az volt, hogy sokkal jobban volnék, ha gyermekkorom óta játszottam volna. Így hát meg kellett tanulnom és nagyon sok órát töltöttem naponta a teniszpályán fiatal angol és amerikai lányokkal és urakkal. A fákon átragyogott a tó, mint az ég lehullott darabja és a nap és felhők szálltak a Savoyai hegyek felett. De az ember nem nézhetett oda, a labdára kellett figyelni. S ha az ember szerencsésen elfogta - többnyire elrontottam a többiek játékát - mingyárt tovább kellett dobni. S a többiek sokkal jobban érezték volna magukat nélkülem. Hallottam, mikor a kis Francis Gower, aki fölöttem lakott, azt mondta: "Muszáj ezzel a borzasztó merev, német hercegnővel játszanom, aki minden labdát elront? Olyan buta, mint egy tehén!" És az édesanyja azt felelte: "A hercegnők sohasem buták, baj is az, ha egy-egy játékot elront, és te később elmesélheted, hogy Brauneck hercegnővel teniszeztél!" És a legszebb órákban, mikor a viharban fehér hattyúk úsznak a hullámokon és a vízmosásból hosszú ködasszonyok szállnak föl, ennek a labdának kellett szolgálnom, melyet már leggonoszabb ellenségemnek tartottam. Legnagyobb örömemre azután mindennap elájultam, néha kétszer is napjában s hirtelen véget ért a tenisznyomorúság.

Kedves Harro, sajnos, meg kell neked mondanom, hogy csunya lettem. Mama mindennap elmondja s magam is belátom. Az ember a saját arcát úgy megszokja, hogy mindenfélét képzelhetne, ha másokkal hasonlítja össze magát. S valamennyi csinos francia és angol hölgy olyan egészen más, mint én. Mamának igaza volt, óriáshölgy leszek, kacsalábbal. Mégis Wurmhaber úr cipőit viselem s a ruháim egészen lágyak s ha a lelkemet meg is nyomorítják, a testemet eddig még épen megőriztem. Ó, a kertemben megint bogáncs és csalán terem, kedves Harro, hiszen látod ebből a levélből. Nem maradhattam olyannak, ahogy a bérmálásomkor reméltem. Úgy van megint, ahogy gyermekkoromban volt, ezen a világon nem találom helyemet. Néha úgy érzem, például teniszezés közben, mintha eltévedtem volna s nem tartoznék ide. Ó, csak hazatalálhatnék, szívesen futnék, akár a Gizella, tűkön és kis és nagy kardokon, hogy a tüzes vashoz elég bátor volnék-e, nem tudom, biztosan gyáva volnék. Talán azért is kell ittmaradnom. És most Isten veled, kedves Harro. Ha még olyan igazán tudnék imádkozni, csak arra kérném Istent, hogy tegyen nagyon boldoggá. De már nem tudok. Sötét függöny takarja az aranyos kaput s ilyen egyedül nem tudom fölemelni.

Berlinben, a Hársak alatt, siető emberek tolonganak és lökdösődnek. A hársak kopár, száraz ágakat meresztenek az ég felé, melyből lágy hópelyhek hullanak. Ha a földre érnek, elolvadnak a ragyogó csillagocskák és szürke, piszkos tömeggé lesznek, melyet siető lábak taposnak szét. Tarka tömeg ez, mely itt elsiet s minden pillanatban más csoport kerül a szem elé. Az emberek föltűnnek és eltűnnek megint és megint mások jönnek, akár a pelyhek a szürke égből. Ezek az órák, melyben az előkelő világ bevásárol; most, karácsony előtt mindenki valami kis csomagot visz. Elegáns kocsik hajtanak egymás mellett, taxaméterek, puffogó autók remegnek és dohognak az ékszerüzletek előtt; köztük kis rikkancsok, narancsárúsok, és ott kis villogó feketeszemű barna fickó, aki éppen a rendőr szemét akarja nagy gyakorlottsággal elkerülni. Délről vetődhetett ide a gyermek, s az előkelő uccán hazai karácsonyi portékáját árulja. Fekete szilvabábúkat, kis rudacskákra tűzött szilvákat, olyanok, mint kis kéményseprők. Kutatva néz föl az urakra és hölgyekre s bátorítva mosolyog fekete szemével. Elensége, a rendőr, éppen egy izgatott úr és egy nem egészen alkoholmentes kocsis közti vitával van elfoglalva.

- Szilvabábúk, igazi fekete krampuszok. - kiabálja. Szeme most fölragyog, egy nagyon magas úr, a fiúcska szemében valódi óriás, mosolyog reá s azt mondja:

- Igenis, báró úr, - mondja a kis üzletember, akiben nagy emberismeret szunnyad, és ó, az izgalmas pillanat, a magas úr előveszi pénztárcáját s fényes márka van a kezében.

- A többit megtarthatod. - Elegáns coupé hajtott arra s megáll ott, ahol az izgatott urat és nem alkoholmentes kocsist már embergyűrű veszi körül. Fiatal hölgy szállt ki a kocsiból és rohanva siet keresztül a tömegen. A krampusz papírba csomagolva éppen eltünt az úr felöltőzsebében, mikor egy szürkekesztyűs kis kéz fogja meg a karját.

Az arra hömpölygő tömeg érdeklődése kínos gyorsasággal fordul a két magas alak felé, akik itt a nyílt uccán viszontlátást ünnepelnek, míg az úr szólni sem tud a meglepetéstől.

- Ezek nem emberek, csak árnyak és árnyékok. Mindig itt járnak az uccán, de az embernek semmi köze hozzájuk, sohasem beszél velük... Ó, Harro, hát nem ismertél meg?

- És akkor sohase lássalak többé, - nem, mi közünk ezekhez az árnyakhoz. - Beszélnem kell veled. Ennyi év után - hát nincs valami hely a közelben...

Harro kocsijához kísérte, most nagyon sok árny van az úton. A lakáj kinyitja az ajtót, Rosmarie ott áll, villámló szemmel.

Harro valamit súg neki, bólint és beszáll, a kocsi elrobog; új árnyak jönnek, egyre sűrűbben hull a hó s nyomában a nedves piszok is tapadósabb a földön. Harro is kocsiba ugrott s amilyen gyorsan csak lehet, a coupé után hajtat. A dómnál elbocsátja a kocsist s átmegy Európa legkellemetlenebb terén, ahol minden szél találkát ad egymásnak, a Nationalgaleriehoz. A berliniek és vidéki bácsik művészetimádata ma mérsékeltebb. A termek csaknem üresek, csak egy csapat fiatal hölgy áll egy tanítónő körül, aki a Boldogság szigetéről szónokol.

- Nézzék meg kérem ezt a hasonlíthatatlan... - Harro egy emelettel följebb menekül és ott, Vilmos császár apotheozisa alatt, éppen ez alatt az óriásszemét alatt, ott ül a fiatal hölgy, aki Lélekke szemét, hangját és aranyhaját hordja. Halk örömkiáltással ugrik föl. Minden idegenség és hölgyi méltóság nélkül, mintha Lélekke futna elébe a hercegnők folyosóján, úgy ragyog a szürke szem.

Álmos kék muzeumi szolga ballag lassan arra; mikor megnézte a két látogatót, eltűnik a másik teremben. Találkák nem érdeklik, nagyon is sokat lát. Harro lehajlik és megcsókolja a karcsú kezet.

- Fenség, nagyon aggódom, hogy valami kellemetlensége lesz, ismerősök jönnek, de nem akartam - Rosmarie, ne sírjon... kérem, elmenjek?

- Nem, Harro, nem és olyan régen nem láttalak - ó, Harro, miért nem feleltél egyetlen levelemre sem?

- Harro, az új házad kinő az erdőből. Legszebb az egész országban. Ó, Harro, ezer dolgot szeretnék rólad tudni. És hogy meg sem ismertél, mert megcsunyultam és olyan hosszú vagyok mindenki mellett, csak melletted nem.

És Rosmarie ijedten és mintegy álomból ébredve tekint föl reá. Égő pirosság önti el arcát, szeme megtelik könnyel. Lélekke szeme, a szelid, álmodó, mely még a gyermekkúttól nedves. Harro megfogja a finom kezet: - Még nem is köszöntem meg. Olyan jóságos volt, épen mint Lélekke... Azóta nagyon egyedül voltam.

- Nem olyan egyedül, mint én, - mondja a hercegnő lassan. - Nem, ott van a nagy munka és az öröm és a siker - olvastam róla. Mindent elolvasok és láttam is a három fát Schultenál.

- Úgy láttam, hogy az ég túlságosan nehéz, a felhők túlságosan fenyegetőek s hozzá igen mosolygós a táj, mintha két hangulatból született volna, de talán tévedek.

- Épp oly kevéssé, mint azelőtt Rosmarie, még mindig megvan a második arcod. - Mióta nem együtt festjük a képeket, semmi sem elégített ki igazán... mesélhetnék erről - megakad, kiszaladt száján a régi te, ennek nem szabad megtörténni, az már oda van. - És Rosmarie most is megérzi lényén a legkisebb borút.

Hallgatnak s a kék szolga ott ténfereg megint, mintha valamit gyanítana. Egy percre félénken tekint föl Harrora, meglátja a fekete embert s mosolyog.

- Láttalak a fiúcska mellett állni, különben már nem értelek volna el a sok árnyék között. Add nekem, Harro, a fekete emberkét, hogy én is kapjak valamit karácsonyra!

Harro kiveszi zsebéből, megigazgatja s a kis fekete szörnyeteg eltűnik a sealskin muff puha atlaszbélésében, mely aranyláncon csüng Rosmarie nyakán. Harro látja, hogy szépséges lábain ma is Wurmhaber úr cipőit viseli. Azért jár így, ahogy csak királynők sétálnak az álomkertekben. Az aranykorona is ott a fején. A sealskinsapka alól lágy fürtökben omlik elő s egy fürt egészen szabadon hull le. Forró hullám önti el szívét, hirtelen föláll:

- Rosmarie, aggódom önért, bizonyára várják s ha itt valaki egyedül látná. - Sajnos, nemcsak árnyak vannak, hanem gonosz nyelvek is.

- Akkor hát Isten veled, Harro... Mikor látlak - Brauneckben? - Harro némán csókolja meg a kezet, mely olyan hideg a kesztyűn keresztül. Úgy érzi, mintha valami a torkát szorítaná.

- Hát nem a viszontlátásra? Harro, mégis! A réten, hol a sárga virágok állanak s a feledés keserű vize folyik. Ott. Már én sem merészkedem be az üdvösség kertjébe. Viszontlátásra tehát - a kapu előtt. Tán mégis kihallatszik egy-egy eltévedt hang. - Isten veled!

- Ó, te... thulei királyné, - suttogja... Ó, Istenem... még csak egy percig. Ha maradtál volna... Hála Istennek, hogy elmult...

Bernbacher, a braunecki kocsis, aki olyan kifogástalanul ül a bakon, a lakáj mellett, és olyan biztosan vezeti a kocsit az autók és kocsik tömkelegében, közben mégis mozgatja a száját. Azt dörmögi: - Vannak fickók, akik szolgálnak, és nem tudják befogni a szájukat... azokból semmi sem lesz az életben. Bagage! Van üres szerszámkamra és hosszú ostor és tanu sehol. És szaladgálhat a rendőrségre, a jó helyet mégis elvesztette és az uraság ajánlását. - Mi rendet tartunk Brauneckben... Tehát egy fiatal fickó semmit sem tud. Az úr lehetett magas, lehetett kicsi is; a hercegnő kiszállt, vagy nem. - A háromszor átkozott autók miatt állította meg a lovakat... Br!

A kocsi megáll, az inas kitárja az ajtót, a hercegnő fölmegy a lépcsőn s kalapban, köpenyben bemegy apjához. Az diplomata-íróasztala előtt ül, mely tele van papirossal, csodálkozva néz föl.

- Nem; bizonyára nem jött volna ide, beszélnem kellett vele, kértem hát, hogy jöjjön a Nationalgalerie-be. S volt olyan szíves, eljött.

- A legnagyobb tapintatlanság a gróftól, hogy úgy találkozik veled egy múzeumban, mintha elárusító kisasszony volnál.

- Akkor téged illet a szemrehányás. Valaki megláthatott, borzasztó még csak elgondolni is. Kompromittáltad magad, minden lányosságodról, nevelésedről, - Istenem, azt sem tudom, mit mondjak, mintha fejbevertek volna. Hol van Miss Granger?

- Miss Grangert elvittem az angol templomba, ma saintsday van, és aztán egyedül hajtattam végig a Hársak alatt...

- Megbíztam benned, eszembe sem jutott, hogy visszaélhetnél ezzel a rövid egyedülléttel. Tudod, hogy fiatal lány nem mehet egy fiatal emberrel egyedül a múzeumba!

- Hogy valami olyat tettem, ami mamának nem tetszik és talán neked sem, éreztem és azért jöttem most megmondani. Megbánni nem tudom, apám. Hol vannak a leveleim, melyeket Harronak írtam s amelyek közül egyet sem kapott meg?

A herceg előránt egy sötét kazettát, megnyomja a zárat, fölpattan. Tele van gondosan leragasztott levelekkel, egy sincs fölnyitva.

- Azt hiszed, eltűröm? Miután beláttam és mama, aki mint asszony, jobban ért hozzá, fölvilágosított, hogy milyenfajták a Thorsteiner iránti érzelmeid. Valaha még hálás leszel érte. Akkor nem akartam még nagyobb szerencsétlenséget, úgyis rendkívül izgatott voltál, s reméltem, hogy idővel megnyugszol s megelégeled az egyoldalú levelezést. Látod, hogy egyet sem bontottam föl. És Thorstein gróf nem is próbált írni neked. Számára az egész korszak lezárult, nem is mutatkozott többet. Amit szívből méltányoltam is.

- Hiszen azt kellett hinnie, ha többé nem kapott hírt felőlem, hogy elfelejtettem és a sok jót és szépet is, amit velem tett. De most már tudja és nem is bánom. És ne tégy neki szemrehányást... és ne mondd tapintatlannak... nem tehetett másként... jönnie kellett. És nem szívesen tette, egyre félt, hogy valaki megláthat bennünket s nekem károm lesz belőle. Nem is értettem, miért olyan különös. Te és mama is ott lehettetek volna, hogy minden szót halljatok, amit beszéltünk és apa, Harro félt tőlem! Láttam, hogy félt. Hát félelmes vagyok! És nem akarta azt mondani, viszontlátásra, akárhogy kértem, nem akarta. Csak a liliomos mezőn a másvilágon... Attól sem kell félned, hogy mit csinálok, és éjjel, nappal rámerőszakolhatod Miss Grangert, vagy nem, - mindegy. Írni sem fogok neki többet, most már az is elmult. Minden elmult.

Rosmarie kisuhan a szobából, lassú lépésekkel, ahogy királynők lépkednek az álomkertekben. A herceg föl, alá járkál s megpróbálja leküzdeni izgatottságát. Végre is most minden világosabb és jobb, mint volt. Rosmariet még nem mutatták be s lehet, hogy senki sem ismerte meg. És a Thorsteiner bizonyára tudtára adta, hogy a régi gyermekbarátságnak vége, és Rosmarie megértette. Semmi értelme hát, hogy most izgassa magát. Charlotte, jobb, ha ő nem tud meg semmit. Nem erős oldala a tapintat. És Rosmarie is megnyugszik. Csak van benne valami büszkeség. Nos, valószínű, hogy összeszedi s később majd mosolyoghat ezen az érzelgős gyermekkori barátságon.

Mindezt szépen elmondta magában, meg is nyugtatta magát vele s visszatért iróasztalához. De valami gyönge aggódás visszamaradt. Rosmarie mindig gondgyermek volt, az ember ki nem fogy mellette a nyugtalanságból...

De Rosmarien semmi különös sem látszik. Este mamával színházba megy, másnap pedig egy nagy virágkiállításra. A herceg egészen megnyugszik, mikor inasa, akit beküldött, hogy Thornstein grófot fölkeresse, mert beszélni akar vele, azt a hírt hozza, hogy egy Thorstein gróf elutazott, nem tudják, hova...

Most hát minden rendben van s mikor másnap Rosmarie a reggelinél kedvesen, barátságosan fogadja s a szokott gonddal készíti el teáját és tojását, még különös jókedvet is engedélyez magának. A hercegné sohasem jelenik meg a reggelinél, öltözködése nagyon sok időt vesz igénybe. Így ez az óra nagyon kedélyes. A herceg úgy találja, hogy Rosmarie nagyon jó gyermek, nincs kisírva a szeme, nem vádolja az egész világot, mert egyszer valami nem történt kedve szerint. Mindent készen tartogat apja számára, reggeli csókot, kedves érdeklődést legkisebb kívánsága iránt is. Ha meggondolja, milyen jeleneteket csinálhatott volna - őfensége gyűlöli a jeleneteket -, belátja, hogy joggal van meghatva.

- Rosmarie, minden karácsonyi kívánságodat elárultad már? Tudod, hogy nem nagyon tudok kitalálni. Az hölgyeknél mindig kimondhatatlanul nehéz. Vagy tán szeretnél magad is valakinek örömet szerezni? Add ide az erszényedet, bele akarok tenni valamit -, tán mégis örömed telik benne, ha magad választhatsz valamit.

- Nagyon jó vagy, édesapám, köszönöm. Ma Bergmann kisasszonnyal megyek el, Miss Grangernek reumája van, s csak azt veszem meg, amit Brauneckbe akarok küldeni.

- Hogy magadra költöd-e vagy másra, itt van, szívem; és vásárolj magadnak vele egy kis örömet, ha tudsz.

- Nem, gyalog, mama nem szereti, ha reggel a coupét használom, a fodrásznőnek kell, ha éppen sietős útja van.

- Ez aztán nagyszerű, pompás beosztás. A lányom gyalog jár, mert a fodrásznőnek kocsi kell. Miféle értékes nőszemély az, hogy nem járhat villamoson?

- Ó, apa, annál sokkal előkelőbb, azt nem kívánhatjuk tőle. És én szívesen gyalogolok. Ilyen korán még az üzletek sincsenek úgy tele és gyorsabban megy.

Rosmarie Bergmann kisasszonnyal, anyja sokat kínozott komornájával, a Friedrichstrasszén megy, melynek a nap minden szakában más képe van. Most iskolásgyermekek és siető tanítónők járnak rajta, egy elkésett elárusítókisasszony, egy háziasszony, aki a csarnokba megy. Ez az egyetlen napszaka, mikor Rosmarie az uccára merészkedik. Nagyon megnézik, még a népes Berlinben is. Magas, karcsú alakja, járása, aranyhaja, nagyon föltűnő, még ha olyan egyszerűen öltözik is, mint ma, kék szövetruhájában, sealskinkabátkájában és sapkájával. A legszebb virágüzletnél megállanak s Rosmarie két csodaszép, pompás illatú nizzai ibolyabokrétát vesz. Egyet papírba csomagolva Bergmann kisasszony visz, a másikat Rosmarie kabátjába tűzi. Enyhe idő van, kibírják a virágok. Több üzletet bejárnak s remélhetőleg örülni fognak a brauneckiek, az uradalmi tanácsos úr, Berger kisasszony és a többiek.

Most egy nagy műkereskedésbe érnek, ez az utolsó. Nem, még előbb a kis vaskereskedést. Rosmarienek egy kis olló kell. Bergmann kisasszony csodálkozik, annyi olló van otthon. De a kis ollót is megveszik és Rosmarie muffjába teszi.

Most jön a művészet. Egész rakás van ott, szépek és csunyák. Barátságos, nem tolakodó, sápadt elárusítónő jön eléje, szeme vágyva nézi Rosmarie ibolyáit. - Bergmann kisasszony, ez szép üzlet, itt megtaláljuk, amit keresünk. És Bergmann kisasszony, azt hiszem, maga is szívesen választana valamit. Kérem, fogadja el ezt az aranyat. Keressen valamit a bátyjának, aki úgy szereti a szép dolgokat. Én addig a kristályholmit nézem meg. - Bergmann kisasszony arca ragyog. - Ó, milyen kedves, fenség, köszönöm! - és egy csodálatos säckingeni trombitás-cigarettatartóhoz fordul. Rosmarie a sápadt elárusítónőhöz hajlik és gyorsan mondja: - Adjon papírt, fölírom a címet. S azt a kristályvázát, amott, az ezüstlábbal.

Szépségismerő szeme azonnal megtalálta az egyetlen jó formát a sok közül. Siető kézzel írja a címet.

Megfordul, az oszlopokon keskeny tükrök vannak, egyik előtt valamit igazít a haján. Az olló megvillan, a fürt, mely füle mellett csüngött, nincs már ott. Leveszi kabátkájáról az ibolyákat és elosztja. A kisasszony egyre a kezét nézi s a szép, szép ibolyákat. Ilyenek nyiltak a lelkészlakban, ahol otthon volt. Persze, nem karácsonykor. S egyszercsak kezében tartja a fél bokrétát.

- Az öné, kisasszony. Mert olyan barátságosan szolgált ki és láttam, hogy örült nekik.

Hát az előkelők, igazán előkelők között is vannak ilyen barátságos emberek? Bizonyos, a fiatal szőke hölgy a legelőkelőbbekhez tartozik! Rosmarie a hajfürtöt a megmaradt ibolyák köré tekeri s az üvegcsészébe teszi. A csésze finom, mély, mégis erős hangot ad... Ó, milyen szép! Mint a zengő kút.

Persze, aki az aranyhajat látja, azt is tudni fogja, kinek a fejéről való. Rosmarie mosolyogva fordul Bergmann kisasszonyhoz, aki egy sereg trombitás, Gretchen és Lujza királynő között áll s éppen választott.

- Jó, hogy van még egy csokrom, azt a hercegnek ígértem. - S elviszi neki az ibolyákat.

- Igazán, Rosmarie? Akkor meg vagyok elégedve a lányommal. Menj most mamához, ó, ha neki is lehetne örömet venni!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Karácsonyeste Rosmarie ott áll a nagy, pompás fenyő alatt, mely az alacsony asztalon áll. A gyertyákat már eloltották. A herceg egy új díszkiadást nézeget, régi várakról, melyet Rosmarie keresett ki számára. A hercegné a zongoránál új kótáiban lapozgat, néha megüt egy-egy hangot. Rosmarie elveszi a tokot, melyben drága bársonyon gyöngynyakéke pihent. Már viseli, gyöngyöket mindig hordani kell... apja csatolta a nyakára.

A braunecki erdőből való szépséges ezüstfenyő legalsó ágán, - ó, most az egyetlen dolog a szeretett Brauneckből - mama kierőszakolta, hogy itt maradtak -, ott csüng, Rosmarie helye fölött, mélyen elrejtve egy fekete szilvabábu. Óvatosan levágja s a tok fehér bársonyára fekteti. Éppen beleillik s furcsán fekszik a finom ágyon. A tokot becsukja, leül az egyik öblös székbe a fa alá, fejét a támlára fekteti s kezét feje alá teszi; mamának nem szabadna így látni őt, de most el van foglalva.

Már Tamás-napja óta, mióta elvált Harro-tól, különös nyomást érez a szívén. Ma még erősebb, nem fáj, csak különös, hogy mindig rá kell gondolnia. - Ha még erősebb lesz - akkor - akkor elröpülök, ahogy gyermekkoromban olyan sokszor, álmodtam, - gondolja. - Mindig röpülésről álmodtam s ma éjjel is repülni fogok álmomban, hosszú, puha szárnyon. Most már megkapta Harro a csomagot, igen, már ott van nála, milyen csodálatos, mintha látnám... Ó, Istenem, mégis megtanulok repülni... Harro, így ülsz itt és a csészébe bámulsz és az ibolyák még frissek és nem... mégsem akarok repülni, nagyon nehéz...

A herceg a díszkiadás mellett ül, éppen saját kastélyai egyikénél tart, valami halk zuhanást hall, de egyéb semmit és tovább lapoz. A hercegné végre talált egy motivumot, ami tetszik neki s játszani kezd, előbb csak lassan. Valami keringődallam, érzelgős, banális, mégis van valami lendület benne, amilyet szeret s kicsit idegenül hangzik a magas, szép teremben, melyben ott áll a komoly fa, ahogy Rosmarie diszítette...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A romok grófja ott ül régi szobájában. Félórája, hogy a küldönc a mély havon át elhozta a berlini csomagot. Nagy gonddal, és a névtelen föladón csodálkozva, bontotta ki. Most, az utolsó takaró alól ibolya illata csapja meg, szívdobogást kap tőle - mégsem lehet, ott - a pompás csésze, melyet az ezüstláb elágazása olyan szépen ölel körül. Már a formáról, mely talán száz másik között egyedül sikerült tökéletesen mesterének, hogy úgy hat, mintha a természet alkotta volna, - már arról megismeri a kezet, mely kiválasztotta. S a csésze fenekén ott az ibolyabokréta, körülötte a sápadt aranyszálak... Ott ül előtte és nézi, nézi, mintha szívébe akarná égetni a formát.

- Lélekke, hát így viszonozod a kegyetlen csapást, a legkegyetlenebbet, mely meleg szívedet érheti - azzal, hogy még jó vagy hozzám. Ó, Lélekke, ha valahol még föllelhetnélek, a világ végére is elmennék, hogy megköszönjem neked. De nem találhatlak meg sehol, az üdvösség kertjébe szállottál s egy idegen tündér az, aki szemeddel lát s azt mondja, a te szíveddel érez. Ó, te thulei királyné! - Ó, Istenem, mi köze a romok grófjának hozzád? Idegen, sápadt, fiatal királynő, aranykoronáddal.

Halld, nem a csésze csendült, egy hang, finom és erős és édes, nem a titokzatos körből hangzott és most fölemelkedik az asztalról, mintha valaki emelné, - magas, karcsú, fehér alak áll ott, aranykoronával s a csésze fölött nagy, szelid, szürke szem néz reá. - S a csésze mégegyszer megcsendül, még idegenebbül és messzebb, messzebb... A romok grófja fölugrik, hogy széke hátraesik.

- Mi volt ez? Elaludtam, kísérteteket látok? Thulei királynő, mi lehetek én számodra? Miért hívsz?... Ó, csak a bolondod lehetek, - csak a bolondod, - és a Thorsteiner a csésze mellé, az asztalra fekteti a fejét és válla olyan hevesen remeg, hogy a csésze igazán visszhangot adhat rá...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Mi van Rosmarieval, azt hiszem, elaludt a fa alatt, nézz hát utána! Ha fáradt, feküdjön le, - szól hátra a hercegné a zongora mellől.

A herceg félreteszi könyvét. Igazán nagyon érdekes!... - Ezt jól csináltad, Rosmarie, - átmegy a másik szobába. Rosmarie nem ül a széken, nem... ott fekszik, ahogy lecsúszott, félig nyitott szemmel, a karácsonyfa alatt.

A hercegné bejön, azután fölsikolt: - Meghalt... nem tudom nézni - a szeme - takard be, a szörnyű szemét... - Az apa már karjára vette gyermekét.

- Ostobaság, érzem, hogy dobog a szíve, segíts hát! Hívd be az embereket! - A hercegné az ajtóhoz hátrál, megnyomja a csengőt, azután a pamlagra hanyatlik s a párnákba temeti arcát, - Nem tudom nézni, meghalt. Ó, vigyétek már el, - vigyétek!

Mindenki összeszalad, Rosmariet ágyába viszik. Ott fekszik s most már lehúnyta szemét. A herceg a kezét fogja. Hála Istennek, érezni a gyönge, de egyenletes szívverést. S mert remegő keze nem tudja az érverést tartani, ajkát nyomja a sápadt csuklóra, így a leggyöngébb ütést is érzi. Már jön az orvos és Rosmarie szemét fölnyitva, suttogja:

- Ma repültem, nagyon messze - de nagyon nehéz a repülés - kifáraszt és - megkínoz.

Rosmarienek nagyon gyönge a szíve. Kimélni kell, nagyon gyorsan nőtt, jó lesz, ha nagyon nyugodt nyarat tölt falun, sok friss levegővel, lehetőleg kevés izgalommal, kevés szórakozással és sporttal.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Brauneck-kastély saroktornyocskáján már februárban ott leng a fehér-kék zászló, pedig még hó és eső váltakoznak a magas fensíkon. Az alacsonyan kavargó felhők alatt sötéten mered a vár, négy vastag tornyával. Az északi oldal öreg fenyői ágaikkal csapkodják a falat. Hollócsapat vonul a park felett s az erdőkből az őzek rekedt hangja hallik. Olyan évszak ez, melyben az ember szívesen lakik egy tágas, öreg épületben, hol a szelek a galériákba kapaszkodva, egész éjjel üvöltenek, dobognak és dühöngenek, hol a folyosókban sötét reuma-kísértetek rontanak a gyanutlanul járkálókra? - Hol a komornák mindennap rosszul záródó ablakokról, jeges hálófülkékről panaszkodnak és keserű szívvel emlegetik a nagyvárosi központi fűtést, ragyogó üzleteket és esti színházelőadást. A francia komorna azt állítja, hogy a fülkében, hol az ágya áll, quelq'un s'est donné la mort és nyolcadnapra eltűnik Brauneckből. Szegény Bergmann kisasszonyé az egész felelősség, hogy a hercegnét olyan állapotba segítse, ahogy a világnak mutatkozni akar. Már a második reggelinél vörös a szeme, de azután megpihenhet, mert a többi a hercegnő dolga, s az ő szemén semmi sem látszik meg. A kék emberkének nagy öröme telhetik Rosmarieban, aki olyan szépen megtanult hallgatni; tán igen is jól tud már.

- Rosmarie, légy türelmes, még csak rövid ideig, gyermekem, meglátod, mennyivel jobb és kellemesebb lesz minden - mondja néki a herceg -, nagy áldozatot kívánunk mamától, s igyekeznünk kell neki megkönnyíteni.

Nagy áldozat is az, melyet a hercegné Brauneck, Hallgatás, Kirchhalden és még másik három termékeny és romantikus kastély és birtok jövendő örökösének hoz. A szezón közepén kellett otthagynia Berlint, a herceg veszélyesnek tartotta a későbbi utazást, s Brauneck örököse és jövendő ura nem idegenben, hanem otthon születik meg. S a hercegnének, aki legjobban paripája hátán, a bakon és a vadászaton érzi magát, egész idő alatt feküdnie kell. Szegény hercegné, minden gondoskodás mellett úgy érzi, hogy börtönben van és őrzik, s úgy gyűlöli fölváltva az udvari tanácsost, a herceget, Rosmariet, aki éppen soron van, ahogy csak egy fogoly börtönőreit gyűlölheti.

- Majd csak eltelik az idő, - mondja a herceg, mikor sápadt gyermekére néz; persze, semmije sincs abból, amit a berlini orvos rendelt számára. De honnan az ég-világából teremtsen elő néki - szép nyugalmat, apró örömöket, mennél kevesebb lelki izgalmat! - Majd a tavasz jobb napokat hoz, csak jönne gyorsabban; egy ragyogó napot, tíz fagyos, esős követ. El lehetne Rosmariet miss Grangerrel valamerre küldeni, de a hercegné a terv említésekor már magánkívül van. Nem, nem nélkülözheti Rosmariet, a Bergmann rémségesen olvas föl, minden megható résznél szipog, s már az meghatja, ha azt olvassa, hogy az ifjú az alkonypírban megpillantotta szülőföldjét. Rosmarie legalább jól olvas, ha akar, s ugyan kivel töltse el a hercegné az egész hosszú napot? A második hugát ajánlják, az meg is érkezik, de egy hét mulva már hirtelen elutazik, fogorvoshoz kell mennie. De Bergmann kisasszony bizalmasan elmondja a Varrórózsának, hogy kihallgatta a két hölgy beszélgetését, mikor a fiatalabb azt mondta nénjének:

Megérkezik a tavasz, kimondhatatlanul szép és pompás és Rosmarie az ablakból nézheti. Éppen csak annyi ideje van, hogy mindennap végigsétálhat a parkon, s lehajtathat a völgybe és vissza. A hercegnét még a kertbe sem szabad levinni, mindenféle aggasztó jelenség mutatkozik nála, így egész élete a szobákban telik el. Rosmarienak van a legügyesebb, leglágyabb keze, órákig tud fölolvasni, a homlokát és kezét simogatva, el tudja altatni a hercegnét, s mint az árny suhan ki, ha célját elérte. Rosmarie nélkülözhetetlen.

A mezők már a kora július aranypompájában lángolnak, a lécfalon alma, körte érik, a rózsák egy nap alatt elvirulnak. Néha vad zivatarok támadnak és még sohasem hallottak ennyi villámcsapásról és hirtelen támadt tűzről.

Ma mélységesen kék és aranyszínű az ég, s már korán reggel olyan csend van, hogy még a herceg nyárszobájában sem lebegnek a függönyök, mint máskor itt a hegyen mindig.

Rosmarie ott ül édesapja bőrpamlagán, éppen most hozta a mindennapi rózsabokrétát íróasztalára. A herceg ránéz és nagyot sóhajt. Rosmarie egyre jobban megváltozik s mintha mindennap sápadtabb volna.

- Nagy áldozatot hozol, Rosmarie, és semmi szórakozásod sincsen, olyan kevés örömed van szép fiatalságodban. S mégis örülök, hogy olyan nélkülözhetetlen vagy mamának.

Rosmarie mosolyog, csak annyira, hogy csodaszép foga kivillan. A herceget nyugtalanítja ez a mosolygás, van valami benne, ami gondot okoz neki.

- Ha eltelt a nyár, valami nagyon szépet találunk ki számodra. Berlinben sem lesz pirosabb az arcod. Tudod, mit gondoltam? Kikeresünk valami szép helyet a Rivierán, egy kis öbölben a kék tenger mellett s kibérelünk neked ott egy villát a jövő télre. Ott majd láthatod a tavasz érkezését. Mit szólsz hozzá? S különben hogy vagy, nem szoktál elájulni?

- Köszönöm, apa... ájulás... igen, néha-néha, mikor nagyon meleg van, de ne félj, nem ijesztem meg vele mamát, kimegyek előbb, mindig megérzem előre. Mamának olyan rosszak az idegei és nagyon fél a zivatartól; félek, hogy ma is kapunk egyet, olyan meleg van már most is.

Feláll, odamegy apjához, hátulról átöleli, megcsókolja s kimegy nehéz napi munkája után. Azt gondolja: Milyen egyedül van az ember, milyen nagyon egyedül! Szeretjük egymást, egymás felé nyúlik kezünk és mégsem érjük el egymást soha, mindenik egyedül él csillagán. - A hercegné ott fekszik nagy, mennyezetes ágyában, mely a szoba közepén áll. Körülötte valóságos ruhatábor van fölhalmozva. Bergmann kisasszony, Klára és Rosmarie új komornája, a Liza, még egyre hordják a ruhákat s lerakják a pamlagra, székekre, szekrénykékre - mintha menekülésre készülnének. Valahányszor valami újabb dolog kerül elő, oda kell vinni a hercegnéhez, megszagolja s azt mondja: "Ezt is!" S a remekművet félreteszik a többihez. Rosmarie jó darabig észrevétlenül áll a selyem alsószoknyák és pongyolák tömkelegében, míg a hercegné odaszól neki:

- Kérlek, Rosmarie, mozogj te is kicsit, nem akarok örökre ebben a fölfordulásban feküdni.

- Jó reggelt, mama, nagyon szívesen, csak tudjam, mit csináljak, mi van itt? Ne igazítsam meg előbb a párnádat?

- Szagold meg hát magad... Nem szemérmetlenül rózsaillatú?... Régi rózsalevelek kiállhatatlan illata.

- De igen, mama s a szép, régi szekrényt okozza. Azt mondják, rózsafával van bélelve, s mikor gyermek voltam, Berger kisasszony néha megengedte, hogy megszagoljam, aminek nagyon örültem.

- Én gyűlölöm ezt a szagot. Nem is illik új, párizsi parfümömhöz, s ha ruháim a szörnyű szekrénybe kerülnek, elvesztik illatukat s megint rózsaszagúak lesznek.

- Mama, az új illatszered nagyon furcsa és erős s persze, nem kellemes a rózsaillattal vegyítve, olyan hangos. Nem hagynád el s maradnál a rózsáknál?

- Eszemben sincs, Rosmarie, s mert beláttam, hogy a régi szekrényt nem lehet észretéríteni, mindent ki kell szedni és szellőztetni s a szekrényt vigyék ki.

- Nem kár érte? Annyi fér bele, egész ház és olyan jó beosztású és kényelmes.

- Mondom, hogy szörnyeteg, bárka és a szaga idegessé tesz, legyen a tied, ha akarod, de kérlek, ne jöjj közel hozzám, ha a ruhád abban volt. Liza, ne taposson a csipkéken, mint egy tehén, a földön húzza őket!

Rosmarie megkönnyebbülten sóhajt föl. Mama el van látva egész napra s nem törődhetik az esetlen, hosszú, sápadt, rosszul öltözött, unalmas Rosmarieval. A hercegné parancsolgat, ruháit nézegeti s az unalommal vívott mindennapi harc már reggel győzelemmel indul. Igaz, az előszobaajtót bezárják, mikor az inasok jönnek, négy nem elég, hat, nem, nyolc ember kell, hogy az öreg, makacskodó óriást elmozdítsa helyéről. Valószínűleg olyan hölgy számára készült, aki nem szerette a változtatásokat s a kertbe is kőpadokat állíttatott. Még lába sincs a szörnyetegnek, sötét, faragott deszkáin fekszik a padlón. A szekrény egész napra ad beszédtárgyat. Alsó deszkái persze alaposan megrongálódtak, most kerekeken gurítják Rosmarie birodalmába, mint egy legyőzött óriást. A döngés, az emberek szuszogása, a tarka lom, melyet most olyan nehéz elhelyezni, mindez nem árt mama idegeinek, egészen felvidul tőle.

Rosmarie kitárja az előszoba ajtaját, melyben a szekrény állott. Látszik, hogy az öreg úr körül tapétáztak, az üres helyen rózsamintás falfestés van. A szekrény olyan jól megvédte, hogy a színek még egészen frissek.

- Rosmarie, azonnal jöjj ide, az ajtó zárva marad! Ó, Istenem, miért is kell ilyen iszonyatos házban laknom, mindenütt folyosók és titkos ajtók, s ki tudja, talán csontváz van mögötte. Azt mondják, minden régi kastélyban van valami élő befalazva, te olvastál az építésáldozatról. Ha az volna mögötte!... Istenem, hát ezért gyűlöltem úgy a szekrényt ósdi szagával.

- Mama, az uradalmi tanácsos úr mondta, hogy mindenütt folyosók vannak a falakban, de csontvázakról sohasem beszélt. Bizonyosan nincs mögötte semmi iszonyatos. Idehívjam apát vagy az uradalmi tanácsos urat? S nézzenek utána, hogy megnyugodj?

- Nem, nem! Ha valamit találnának és én egész idő alatt egy meggyilkolt mellett laktam volna!... A szag nemcsak rózsáké volt. Nem maradhatok itt, át kell költöznöm; ha csak ezt a régi lombot látom, töviseivel, már tudom, hogy valami iszonyú van mögötte!

- Mama, ha semmi rossz sincs mögötte, megnyugodnál, míg így mindenféle ijesztő dolgot eszelsz ki. Én nagyon szépnek és barátságosnak találom a rózsamotivumot. Ne hívjam apát?

- Az első naptól tudtam, hogy kísértetek kastélya, csaknem olyan rossz, mint Hallgatás. Nehogy az ajtóhoz menj! Előre látom, hogy ha kinyitod, régi koporsók hullanak ki.

- Akkor beviszünk a szalonodba, ott nem látsz és nem hallatsz semmit s ki tudja, milyen kincseket találunk. Régi csipkéket neked és brokátot apának.

Rosmarie elhallgat s elhatározza, hogy holnap reggel, titokban, mikor még mama alszik, kinyittatja a folyosót. Ma késő már, a herceg vadászni ment s este van. S szerencsére a hercegné is megnyugszik, mert most már más okot talált az izgalomra. Lesz-e zivatar vagy nem? S a herceg lesen van. A hercegné sóhajt. Ha ő is ott lehetne, a félhomályban, ujja a ravaszon, vérében a vadászlázzal... Ott, a magas fűben finom szarvasfej mozog. Iszonyú, itt feküdni a hőségben, a meleg pálmák között, kilátással még három ilyen hónapra.

Rosmarie is aggódni kezd, csak néhány falatot evett, apának egyedül kell étkezni, ha megjön. Ő nem hagyhatja itt mamát. Hogy dobálja magát a párnák között!

- Mindig csak azt mondja: több nyugalom... nyugalom... Ó, hogy gyűlölöm ezt a szót!

A levegő ólmos, a nagy ablakszárnyak tárva állanak, messze villámlás. Mint ércből való sötétzöld tömeg mered a fák csúcsa az ablak alatt...

Hosszú, fárasztó, ólmos este, messze mennydörgés dübörög, villámlik s a sötét, nehéz függönyöket nem lehet leengedni mert akkor elviselhetetlen a hőség. Rosmarie még mindig ott ül katonai humoresk-kötete mellett, mely úgy lehangolja, hogy a rózsaindák mögé rejtett koporsó ahoz képest vidám gondolat. Megundorodik a hadnagyoktól, századosoktól és tisztiszolgáktól, de mama még mindig nem tud elaludni, olyan nagyon izgatott. Bár Rosmarie már régen megtanulta a művészetet, hogy fölolvasson, de a tartalmat ne figyelje s valamit még a saját lelkéből is megőrizzen. Ma este nem sikerül, ereje kimerült. A hőség erősíti a nyomást szívén. Pedig rosszabb ne legyen. Azt kérdi:

- Mama, megengeded, hogy leeresszem a hajamat, nagyon fáj a fejem a sok tűtől, s ha kicsit csöndesen tudnál feküdni, megpróbálnálak álomba simogatni.

- Bánom is én! - mondja mama kedvetlenül. - Nem tudom, mi lelt, engem sohase bántanak a tűk.

Rosmarie leengedi hosszú hajfonatait, súlyosan feküsznek vállán s fiatal, sápadt arcát körülveszik a lágy, aranyos hullámok. Az ablakhoz megy és kinéz a sötét parkba, se hang, se lehellet nem mozdul odakünn; most hirtelen vakító, kékes villám cikázik, mely egész magas, fehér alakját megvilágítja, mintha aranylapra rajzolt kép volna.

Egy percre vad zúgás, üvöltés támad, a sötét függönyök mint mesebeli óriás madárszárnyak repülnek föl, cseng, zúg, dong, mintha minden fadarabka megelevenedett volna a nagy épületben s részt kér a szelek vad táncából, azután mély csönd. Már elvonult a zivatar? A vad lárma után még nyomasztóbb a csönd. S az éjszaka künn leselkedik, mint kísérteties szörnyeteg.

- Rosmarie, még fönt vagy? Olyan vagy mint egy márványszobor. Menj feküdni! Charlotte, úgy-e nélkülözheted?

- Még egy percre... Istenem, nem is tudom, miért álldogált itt ilyen sokáig. Szórakoztatóképessége ma még kisebb mint máskor. Lefekszel?

- Igen, valószínű, hogy éjjel vihar lesz, előre akarok aludni. Rosmarie, tíz percen belül légy odaát!

- Szörnyű, hogy ezt mondod, Fried. Most be sem fogom hunyni a szemem. Ó, ezek a braunecki viharok!

- Igazán nincs mitől félned, Charlotte, gondolj arra, mióta áll már a régi épület s hány zivatart bírt el. Ha valami történik, kérlek, hivass.

A herceg megy, az ajtóból mégegyszer visszanéz. Rosmarie, hogy ma milyen, mint valami kép s mégsem látott soha hasonlót! Egy dal jut eszébe:

Rosmarie leül a hercegné ágya mellé, halálosan fáradt, de így nem hagyhatja itt mamát. Nagyon is jól ismeri a barna szem nyugtalan villogását. Megpróbálja gyöngéd kézzel simogatni mama homlokát és hátát, de ma mitsem használ, a hercegnét ébren tartja a zivatartól való félelem... vagy a rózsás fal titka. Nyögve, jajgatva forgolódik. S mintha most a fekete ég pereméről - a hegyről olyan tágas a látóhatár - mindenfelől sugárkévék törnének elő. Halálos csönd van s mégis hullámzik és remeg a levegő a vonagló fénytől, a távolban hol egy sárga búzaföld, hol egy falu, majd templomtorony tűnik föl, majd sötét hegycsúcs, melyet kék lángok ölelnek körül. A függönyöket nem lehet összevonni, egyre fojtóbb a levegő. Ha Rosmarie összehúzta, hogy ne lássák a fény vad játékát, a hercegné azt kiáltja: megfulladok! - és újra ki kell nyitni.

- Ó, Istenem, hogy tudsz aludni egy ilyen borzalmas éjszakán, Rosmarie! Más lány egész éjjel táncol s reggel két órakor még nagyon jókedvű s te már most hogyan lógatod a fejedet! Igaz, hogy nagyon szótalan és unalmas vagy és a hajad is kibomlik, de Bergmann kisasszony még szörnyűbb. Mingyárt szipog, ha az ember egyszer gyorsabban mond neki valamit. De mit használ, ha el is küldöm, idegen, ügyes teremtés úgysem marad ebben az erdőzugban. Ki marad itt, ki van itt? Az egyetlen értelmes emberrel, aki mellett nem ölt meg az unalom, ha kinyitotta a száját, miattad szakítottunk... azaz nem jön többé, megvan rá az oka.

- Istenem, tudom, hogy még mindig megvan a régi tendr-od iránta. Kinevetett gyerekes eszméiddel... Az utolsó jelenet! Mennyire terhére voltál! Istenem, nevetnem kell, ha rágondolok, s még szerencse, hogy ebben a házban, ahol a szekrények mögött csontvázak és koporsók vannak, akad valami nevetnivaló is. Ahogy lerázott magáról, mint egy rovart... és az arca! Az ijedtségtől megdermedve nézte az őrült libácskát.

Rosmarie úgy áll, mint egy márvány- és aranyszobor. Védtelen. Úgy érzi, mintha pellengéren állana s a ruhát tépnék le testéről, hogy minden kegyetlen szem láthassa tikos sebeit. Szeme lassan megsötétedik... már nem is szürke, hanem bársonyosan fekete s haja úgy köríti arcát, mintha könnyű légáram mozgatná, pedig a levegő nem mozdul. A hercegné ránéz s nevetése, mellyel a jelenetet magyarázta, elhal.

- Nem tudom, mama, talán, mert szenvedek, ma egyre nyomást érzek a szívemen.

- Azt én is érzek s mégsem vágok ilyen kísértetarcokat. Rosmarie, milyen jól illesz a régi szekrényhez s a mögötte lévő folyosóhoz! Istenem, olyan vagy, mintha már a koporsóban feküdtél volna. Mint egy iszonyatos, kísértő ősasszony, olyan vagy! Ó, hogy gyűlölöm ezt a Braunecket! Hát ez az életem, itt feküdni és a kegyelemre várni. Csak sohase láttalak volna titeket! Bele fogok halni és ti majd örültök. - Nem, azt nem mondtam. Élni akarok, halljátok, élni! Lerázni az iszonyú terhet és ember lenni megint! Korán örültetek, ha azt hiszitek, hogy rabszolgátokká tettetek!

- Mama, kérlek, végy erőt magadon! - Mennem kell, hidd el, s csak nem engedhetem, hogy más is meghallja, amit beszélsz.

Vakító, cikkázó villám, menydörgés, mintha a föld is beléremegne; mint óriás felhő rohan át a vihar a vidéken, a sötét függönyök a mennyezetig repülnek föl. A szél óriáskarokkal rázza az erős tornyokat, mintha a mélységbe akarná taszítani őket, amiért olyan sokáig dacoltak vele. A galériák körül ujjong, tombol, csattog, dühöng a szelek gyülekezete; a kandallókba szélfickók zuhannak és üvöltenek, ha nem találják meg azonnal a kivezető utat. A sötét felhőhegyekből kék felületeket hasít a szüntelenül cikázó villám. Mind a száz ablak csörömpöl s mindenkinek más a hangja. A hercegné sikoltva veti magát párnáira:

Rosmarie a csengőhöz tapogatózik, kék láng csap ki belőle, de hangot nem ad. Az ablakot nem tudja betenni, széleshátú szélfickó fekszik neki kacagva és befujja nedves lehelletét. Mit tehet Rosmarie gyönge karja ellene. A szélfickó hosszú hajába kapaszkodik, hogy szétrepül a levegőben, mint egy aranyos viharvitorla, azután kacagva borítja rá, belecsavarja s megint szétszórja. Sikoltva kiáltja a hercegné:

- Mit csinálsz, Rosmarie, csukd be az ablakot, hívj valakit, nem akarlak látni. Iszonyúbb vagy mindennél, kísértet vagy élő hajaddal... Ó, hogy gyűlöllek, hogy gyűlöllek mindnyájatokat, hogy gyűlölöm a kastélyt, mely még meg fog ölni. Menj hát, menj... Semmitől sem félek már, csak téged ne lássalak. Te vagy az! Te vagy mindenben! Te vagy az átkozott kastély lelke, aki kínoz és életemre tör!

Rosmarie a küszöbhöz vánszorog; nem, nem Bergmann kisasszonyt, édesapját hívja... Füle zúg, cseng. A vad viharral való küzdelem ott az ablaknál csaknem megfojtotta, s szívén a nyomás ijesztően erősödik. Eltéveszti az irányt az olyan hirtelen megváltoztatott előszobában, melyet csak néha világít meg egy-egy vakító villám, kezét a rózsaindákra tette, talán megnyomta remegő ujjával a zárat, maga sem tudja. Végre megtalálja a kijárást. Alig ér a folyosóra, irtózatos dördüléssel csap le a villám, hogy még a kastély óriási teste is megrázkódik és megremeg. A rettentő dörgés elnyeli a mögötte fölhangzó zuhanást, csörömpölést és éles sikoltást. A nyárszobában ég a lámpa, talán apa ott van már. A hálószobájából a nyárszobán keresztül kell kijönnie. Utolsó erőfeszítéssel kinyitja az ajtót s mikor senkit sem talál ott, még apja vadászát sem, megnyomja a vészcsengőt, azután ájultan esik a bőrdiván mellé. Órák óta küzd ellene vasakarattal, most ködbe borul előtte a világ...

Már dereng a reggel, mikor magához tér. Nagynehezen föláll, minden tagja sajog s bevánszorog anyja szobájába. Az előszobában egy ápolónő ül, jöttére föláll s szelíden kitolja.

- Igen, fiú volt és most már semmi remény. A hercegné... ő fölépül, igen, erős természet... bizonyos irányban.

Mikor a nap már magasan jár a kisírtszemű égen, Rosmarie könnyű lebegő lépéseivel bemegy apjához, a nyárszobába. A herceg hallja, hogy jön, de nem fordul feléje. Rosmarie kezét a vállára teszi és azt mondja:

A herceg visszafordul. Istenem, milyen az arca, virrasztástól sápadt, zavarodott, homlokán sötét harag kifejezése. Ahogy komor ősei nézhettek, ha halálos ellenséggel állottak szemben.

- Nem értem, hogy merészelsz a szemem elé kerülni. Csomagoltass komornáddal, sürgönyöztem Helén néninek, hogy érkezel. Brauneckben nem maradhatsz, szegény... a hercegné miatt s én sem akarlak látni.

- Ó, apám, mit tegyek?... Miért?... sokáig feküdtem ájultan... itt feküdtem.

- Azt magad is tudod s olyan gyalázatos dolog, hogy nem akarom ismételni... Menj és készülj. Mama csak akkor nyugszik meg, ha künn vagy a házból. Helén néninek írtam, neki elmondhatod, amit mentségedre el tudsz mondani. Tudom, hogy mama ingerelt, ő maga elismerte, de ez a tett, ez a gyalázatos tett! És bejössz, s látom a szemedből, hogy még örülsz neki. Nem tagadhatod le, amit magam láttam. Menj, vagy kényszerítesz, hogy kimenjek a saját szobámból!

Rosmarie fölemeli halálsápadt arcát s kimegy, anélkül, hogy hátranézne; benne is föllángol a régi Brauneck-harag. Egy óra mulva elindul a kocsi, Rosmarie utazik...

A Heléna-villa lámpái bevilágítják a kis kertet, mely a villát a Lichtentali fasortól elválasztja. A kocsi megáll, Rosmarie és miss Granger kiszállnak, egy kövér inas fölvezeti őket a barátságos kis terembe, hol Helén néni nevetve, gömbölyűen fogadja sápadt hugát.

- Úgy, Rosmarie, hát hirtelen itt termettél. És ez miss Granger. How do you do? All rigth, come along. Miss Granger, ön levelet hozott bátyámtól, mely nagyon érdekel. Te, sápadt szűz a holdfényben, öltözz át, ne nagy pompába, hála Istennek, itt nagyon kényelmesen élünk s azután jöjj le. Itt a Lizád, majd segít...

Rosmarie fölmegy a csinos vendégszobába, Liza kifésüli a haját és ráadja fehér estélyi ruháját. Igaza van a nénjének, sápadt szűz. Azután megszólal a harang, jelenti, hogy terítve van és várják. Helén néni furcsán vizsgálódó arccal fogadja s szokása ellenére nagyon keveset eszik.

- Valami hasonló nagyon jót tenne az étvágyamnak, mely ellen hasztalan küzdök... de nem, inkább nem.

Rosmarie alig nyúl az ételhez s csak nehezen meséli el utazását. A néni föláll.

- Azt hiszem, lemondunk a többiről.... Rosmarie, jöjj a Gondűzőmbe. A Gondűző aranyos kis szoba, szárnyasajtaja az erkélyre nyílik, mely a rózsafák fölött lebeg. Az ajtók nyitva állanak, mindenféle barátságos zaj, távoli zene, kocsirobogás, emberi hangok, selyemruhák suhogása, cigarettaillat árad be.

- Igen, így lehet élni, kicsit a kedves szomszédaink fölött s mégsem vastag falakkal és mély árkokkal elválasztva... Hogy támadt ilyen őrült gondolatod, te szerencsétlen gyerek! Sohasem, tételeztem föl sok értelmet rólad, de ennyi gonoszságot sem. Tulajdonképpen mit akartál ezzel az éjszakai bolondsággal?

- Helén néni, mondd meg, mi az, amit állítólag csináltam. Egész nap erre várok.

És Rosmarie elolvassa: "Mélyen meg vagyok rendülve és föl vagyok háborodva, valóságos borzalom fogott el. Rosmarie ma éjjel majdnem két ember halálát okozta. Fiamat vesztettem el; hogy ez nekem mit jelent, tudhatod. Charlotte, ahogy az orvos reméli mentve van. Rosmariet valami régi dologgal fölingerelte, ezt maga is elismeri. Nagy zivatar is volt; sajnos, Charlotte idegeit nagyon tönkretette a sok fekvés. Napközben a régi szekrényt, melyet te is ismersz, eltolták a helyéről s egy folyosó ajtaja került napfényre. Charlotte valami okból félt a folyosótól s beszélt róla Rosmarieval is. Mikor a zivatar Charlotte idegeit mar nagyon fölzaklatta, Rosmarie, úgy látszik, fejébe vette, hogy ráijeszt. Mert Charlotte egyre kérte, hogy küldje be Bergmann kisasszonyt, odament a kiszabadult folyosóajtóhoz és félrehúzta a reteszt. Csak azután ment ki, de nem Bergmann kisasszonyhoz vagy hozzám, úgyhogy Charlotte a rettenetes időben egészen egyedül maradt félelmével és izgatottságával. A régi ajtó kicsapódott. A szél besüvített s benyomott egy régi korhadt, ólomkeretes ablakot, mely jó magasan volt. Az csörögve, nagy robajjal esett le, jókora port verve. Charlotte fölizgatott képzelete, - Rosmarie valami borzalmas históriát olvasott föl neki, - lezuhanó koporsók lármájának hitte. Elég az hozzá, te sem fogsz csodálkozni, hogy Bergmann kisasszony, aki végre magától bement, görcsök között találta. A szerencsétlenséget nem lehetett megállítani! Azt kérdezheted, miért nem siettem a zivatar kitörésekor mingyárt Charlottehoz, hiszen tudom, hogy fél. Mingyárt az első villám a harangtoronyba csapott és Krüger fölkeltett a hírrel. Valamennyiünknek erősen kellett dolgozni, hogy a már lángoló gerendákat eloltsuk. Még csak egyet mondok neked. Rosmarie, másnap reggel, mikor pedig már tudnia kellett az egész szerencsétlenséget, nagyon furcsán viselkedett. Még csak meg sem próbált szomorúságot mutatni! - Úgy érzem, mintha két gyermekemet vesztettem volna el. Rosmariet el kell küldenem. Kérlek, próbálj rá hatni..."

- Rosmarie, meggondolatlan, dacos, haragos, féktelen a gyűlöletben és szeretetben, ezt mind el tudom hinni, de gonosz, kegyetlen, gyáva!... Szegényt nyomorúságában otthagyni és gúnyt űzni belőle. Nem, ezt egy Brauneck nem teszi! A családi érzelgősség nem szokásom, de ennyire ismerem a saját véremet. Rosmarie, mit felelsz?

- Rosmarie, elismered! Annyira elragadott volna a harag, hogy... Nem... Miért? Gyermekkorodban igazi álmodozó voltál és akaratos... nos, mint egy régi braunecki vaskoponya, de ez az alávaló... Rosmarie, ne engedd hát, hogy kibeszéljem a lelkemet! Szegény bátyám! Csak nem butítottak el annyira, hogy ne tudnád, mit jelent mindez apádnak!

- Rosmarie, mit írjak apádnak? Védd hát magad! Ha anyád valamiben túlozott, védekezz! Hogy mindezt kitalálta volna! Nem, így, a halál küszöbén, lehetetlen. Mondd el, hogy volt!

- Az már nem segít, Helén néni. Nem fogják elhinni... Olvastad, hogy gondolkozik apám rólam...

- Ezt első ijedtségében és fájdalmában írta. A vér, később lehül. Apád, akármilyen udvarias, éppen, úgy haragudhat, mint akármelyikünk. Védd hát magad, Rosmarie! Amit vesztesz...

- Jól tudom, mit vesztettem... A becsületemet vesztettem el. Hogy védjem magam, mikor mama és apa ezt tudják hinni rólam. Hogy bizonyítsam be, hogy az ajtót nem nyitottam ki, hogy mamát nem akartam hajammal és szememmel megijeszteni! Bíznotok kellene bennem. Nem kell az olyan ajándékozott bizalom, melyet akármikor vissza lehet venni, ha megint a hibás ajtó nyílik ki...

- Istenem, elszoktam a katasztrófáktól! Amióta egészen elköltöztem az öreg Brauneckből... Nem tudom elviselni őket, nem tesznek jót nekem, a katasztrófák...

- Hadd menjek a szobámba, Helén néni, kérlek, fáradt vagyok, fáradt - én...

- Annyit hát megtudtam tőled, hogy nem ismered be a dolgot. Valamit kell szegény bátyámnak írnom, még ma éjjel. Még csak egyet, Rosmarie... Anyádhoz való viszonyod, tudom, sohasem volt nagyon meleg, egyik részről sem; ellentétek vagytok...

- Gyűlölöm, gyűlölöm, a szívem kiégett a gyűlölettől! És a gyűlölet fáj. Akkor éjjel is gyűlöltem... - Rosmarie kezébe temeti arcát... - Ó, szegény kertem! Mérges virágok, vad, pirosak, tüskés indák, csalánok. Oda jutottam, hogy az terem benne. De nem, ezt nem szabad mondanom. Az én kertem! S ha apám belenéz, - azt hiszi, hogy becstelen vagyok, becstelen...

Helén hercegnő fölállott, s Rosmarie fölé hajlik, aki összetörve ül székén. A jó néni gömbölyű arca panaszosan, gyerekesen remeg fájdalmában. Végre összeszedi magát; a hosszú évek, melyeknek megvolt a maguk titkolt szenvedése, meghozták számára a nyugalmat, most ez segíti.

- Rosmarie, gyermekem, menj aludni. Nem akartad kinyitni az ajtót, ennyit megértettem. Bár jobban szerettem volna, ha mindent kereken és értelmesen elmondasz. Miért nem hívtad Bergmann kisasszonyt?

- Olyan rossz dolgok voltak? Ezt meg kellene mondani apádnak... ez mégis ok, - hát mit mondott?

- Hogy mondhassam meg most apámnak? Sohasem mondhatom meg, mama rosszakat mondott, én meg gondoltam... Erről semmit, Helén néni, semmit.

- Ahogy akarod, Rosmarie, utóvégre anyád ezt is letagadhatná, s akkor a te dolgod nem javul. Nem, talán igazad van. Nos, mondjuk, mama olyan izgatott volt, hogy inkább mingyárt apádért mentél. Ó, Istenem, a dolognak valami híja van mégis; no, talán nem veszik észre, hiszen te is elveszíthetted a fejedet. Feküdj le, szegény Rosmarie, ma éjjel már nem váltunk meg, mégis tudom, mit írjak szegény bátyámnak először.

Tragédia a csinos, puha kis villájában! Helén hercegnő még a színházban sem nézi meg a tragédiákat, pedig ott az embernek meg lehet az a megnyugtató érzése, hogy akármilyen holtan fekszik is a hősnő, utána fölkel, s elfogyasztja többé vagy kevésbé szerény vacsoráját... A gömbölyű hölgy nem tudja, mit tegyen sápadt, közömbös, néma hugával. Mert Rosmarie másnap sem beszél többet az éjszaka eseményeiről. Arról is hallgat, hogy miért nem osztozott apja nagy fájdalmában. S ez egyre mélyebbre taszítja a tövist apja lelkébe.

Szerencsére a hercegné nagyon hamar, szinte váratlan gyorsasággal épül föl. Mintha valami titokzatos tehertől szabadult volna meg. Wiesbadenbe utazik gyógykezelésre, s ott kivirul, mint a rózsa.

Helén néni elhivatja egy szanatórium vezető orvosát, híres idegorvost és Rosmariet megmutatják neki. Az okos és finom titkos tanácsos, aki annyi emberi bajt és szenvedést látott már, mingyárt látja, hogy a sápadt, apatikus gyermekben valami megszakadt, s betegségére sem ő, sem más orvos nem tudhat orvosságot. Talán eltiltották egy szerelemtől, mely szüleinek nem tetszett, de nagyon is fiatalnak és hűvösnek látszik ahoz, hogy nagy szenvedélyt érezhessen. És Helén hercegnő sugalmazására levegőváltozást rendel. Rosmarie töltse a telet Olaszországban, Helén hercegnő majd lassan, megszakításokkal, elviszi. Miss Granger is velük megy és Liza és Helén hercegnő kipróbált Warennéja és a kövér inas.

- Miss Granger igazi unalomzsák - panaszkodik a hercegnő bátyjához írott levelében -, de végre is nagyon tisztességes, s abban a korban van, mikor az ember, már nem szokott bolondokat csinálni. Rosmariet nem tudja fölvidítani, de hát ki tudja? Megpróbáltam már édesen és keserűn, hidegen, melegen, gyöngéden és gorombán, de ha egy pillanatra magára marad, rögtön magába roskad.

Az utazás mintha kicsit fölélénkítené Rosmariet, néha még gyenge pirosság is fut át az arcán, s valamit kíván is, amit Helén hercegnő azonnal megír Brauneckbe. Még nagyon is korai évszakban érnek a forró, kihalt Riviérára, valamennyi szúnyog él még, a szállodák és villák zárt redőnyökkel, holtan állanak és tenyérnyi por borít mindent.

Bordigherában, ahol aránylag mindig legzöldebb a világ, mindent megtalál Helén néni, amit kíván. Kis villát, márványerkéllyel és lépcsővel, elhagyatott nagy kertben. Abban helyezik el Rosmariet. Helén néni nagyszerű bizonyítványokkal ellátott szakácsnőt fogad, aki valamit ért franciául is, s egy konyhalányt, aki csak olaszul tud, s aki Rosmarie láttára úgy elbámul, hogy ujját a szájába dugja, s mozdulatlanul nézi.

Sajnos, a szúnyogok nagyon is elevenek és félelmesen szeretik a braunecki vért. Helén néni olyan, mintha tetoválták volna, s csaknem nagy szerencsétlenség történik.

Ugyanis egy este a gömbölyű dáma gyertyával mászik be az ágy könnyű függönyei közé, hogy az ott elrejtőzött szörnyetegeket megkeresse. Közben a gyertyával nagyon is közel került a függönyökhöz, melyek közé be volt zárva, s azok azonnal lángolni kezdtek. A hercegnő fölsikoltott, Rosmarie bejött, azonnal letépte a függönyöket, takarót dobott rájuk, s pillanat alatt eloltotta a tüzet.

Helén hercegnő levele, melyet Brauneckbe ír, csupa dícséret és hála: - "Rosmarie állapota határozottan javult, s amin a legjobban csodálkoztam, hogy mikor minden oka és joga meg lett volna ahoz, hogy elájuljon, nem tette, hanem megmentette a nénjét, mint egy gyakorlott tűzoltó".

De a zanzarik csak nem térnek észre, egyre nagyobb előszeretetet tanusítanak a braunecki vér iránt, Helén néni elhagyja hát a barátságtalan partot, miután jó elrendezett kis államot hagy hátra, melyben minden egyes tagnak ünnepélyesen meg kellett ígérni, hogy nem mászkál égő gyertyával a függönyök között. Legjobb, ha Rosmarie itt tölti a telet, míg a szomorú történetet ellepi a fű.

Rosmariet és Charlottet távol kell egymástól tartani... "Csak semmi katasztrófát többet!", tanácsolja Helén hercegnő bátyjának, akinek a haragja kezd már elpárologni.

Helén néni jól elrendezte a háztartást. A szakácsnő csak annyit lop, amennyit állása és nemzetisége megenged, miss Granger meglátogatta az angol lelkészt és a német lelkész Rosmariet. Miss Granger találkozott egy régi angol barátnőjével és színtelen lénye kicsit föléled. Rosmarie és a miss mindennap lemennek a capohoz, hol az ősrégi templom áll, s ott ülnek a széltől védett fal mellett, s nézik, hogyan ostromolják a hullámok a sziklákat. S mikor Rosmarie először látja, hogyan jönnek a tegnapi vihartól fölkavart hullámok, fölemelkedve a magasba, hogy kék, kristály csodabarlangok tárulnak föl, azután mennydörögve zuhannak le, s csörgő fehér habuszályt húznak maguk után, míg újra hullámokká tornyosulnak, - beteg lesz az örömtől, s miss Granger alig tudja hazavinni.

Este az angol nő nagyon korán fekszik le, tulajdonképpen mingyárt a közös ebéd után, melyet a két hölgy magányos pompában és ünnepélyes estélyi ruhában fogyaszt el, ezt nemsokára Helén hercegnő elutazása után kezdte, s hű marad szokásához. Angol ismerőst is egyre többet talál a miss, már annyian vannak, mint homokszem a tenger partján, s csaknem minden délután meg van híva afternoontea-re, melyről csak a diner előtt tér vissza. Rosmarienak bőségesen van ideje töprengeni és maga elé bámulni, nem zavarja már a vidám és eredeti Helén néni.

Ott ül a hosszú délutánokon és a poros, naptól fáradt, repedezett pálmafákat nézegeti, meg a tenger, kék csíkját, mely keresztülvillan rajtuk. Egyik rózsát a másik után veszi ki a vázából és addig forgatja, simogatja a finom fehér szirmokat, míg lehullanak és ott marad csupaszon a sárga szivecske. Mindig szétszórt rózsalevelek veszik körül. Néha egész csomó szirmot tart a kezében, s egyiket a másik után ereszti le az erkélyről a mandarinfákra, s utánuk néz, hogyan hullanak, siklanak, forognak, s feküsznek lent, mint apró csészék. A kis himzőollója, melyet Berlinben vett, ott fekszik mellette, néha a kezébe veszi, s örül, hogy milyen hegyes és éles.

Minden héten ír az édesapjának, mesél a caporól, a pálmákról és virágokról, miss Grangerről, Angelináról, az olasz lányról, mindenről, csak Brauneck Rosmarieről egy szót sem.

A herceget annál jobban kínozza a vágy, mennél jobban elszáll a haragja. Mindenütt hiányzik a lánya. Senki sem ismeri úgy terveit, reményeit, senki sem érti úgy meg, senkivel sem tölthet reggelenként olyan kellemes órákat, akit olyan finom, tiszta légkör venne körül, mintha más világból jönne, ahol az emberek gyöngédebbek, tisztábbak s honnan a közönséges száműzve van örökre. Minden olyan üres nélküle. Csak egy szót írna, egyetlen, akármilyen szegényes szót: "bocsáss meg, ingereltek, megbántottak, nem tudtam mit teszek!" - valami okot mondana, a leggyöngébbet, csak ne hallgatna ilyen dacosan.

A zápor végre elmosta a zanzarikat és szép tisztára mosta a pálmákat is. Észak gyermeke csak most veszi észre a pálmák szépségét, hogy esőben látja őket. Hogy fölkészült amott a datolyapálma a drága eső fogadására! A nagy, széles, összehajtogatott levelek, melyek minden csöppet mély csatornában vezetnek le, azután a levél szára összegyüjti a vízereket, levezeti a törzsbe, hol kis kelyhek őrzik meg. A leveleken gyöngéd barna szálak, melyeken minden vízcsöpp fönnakad. S a többi pálma, mely olyan rosszkedvűen áll, mint fáradt báli szépség, pedig csak barátjukat, a holdat várják. Hogy siklik végig rajtuk a hold fénye, kiemelve pompás alakjukat s lobogóik csodás váltakozását! Mindenik másként csillog s az ég felé nézve, gyönyörű formákba bontakoznak. Ilyenkor a törzs, mely nappal túlságosan karcsúnak látszik, méltóságteljesen emelkedik a magasba s büszkén hordja finoman elágazó koronáját.

Ó, csak volna valakije, akivel a szépségeket együtt élvezze, ilyen egyedül a szépség is csak fáj megkínzott szívének. Egyre nénje szavait forgatja lelkében s egy élesen kiválik a többi közül.

"A halál küszöbén senki sem hazudik!" - Ez áll az anyjára, miért ne állana reá is?

S egy nap a ládájához megy, melyben ott van minden kincse. Mióta a második karácsonyra - karácsonyait az erdei karácsonytól számítja - széket hímezett Harronak, vadszegfűkkel és barna füvekkel, amelyek a világos tölgyek között nőnek, sohasem hagyta abba ezt a művészetet. Mióta elválasztották Harrotól s nem uralkodhatik színei között, szenvedélyes szépségimádata és finom művészi érzéke ezekben a hímzésekben keresett kifejezést. Minden irányítás nélkül, csak a saját forma- és színérzékét követve, megtanulta, hogy bármilyen természeti benyomást tűvel és selyemszállal örökítsen meg. Senki sem zavarta ebben; ha hímzőrámája mellett ült, jól el volt látva. Egy időben aztán a tilalom ezt is elérte: "Ne üljön annyit meggörnyedve - rendelkezett anyja -, elrontja a tartást".

De nem mondott le egyetlen öröméről, megtanulta, hogy a munkát csak könnyedén tartsa kezében s mégis a legfinomabb öltéseket csinálja rajta; igazi tündérkeze volt.

Most gyöngéd kékes árnyalatú fehér atlaszdarabot vesz elő, telerajzolja. Mikor hímezni kezd, miss Granger még kényelmesebben élhet.

És Rosmarie nagyon szorgalmas, sápadt arcán piros foltok égnek, és hímez, hímez, mintha az élete függne tőle.

Bordigherában, egy kisebb szálló délre néző szobájának márványerkélyén, a legszebb napfényben, fiatal, sápadt férfi fekszik fonott székben, gondosan kendőkbe és takarókba csavarva. Mellette barátságos, terjedelmes alak, az édesanyja, szorgalmasan ír levelet. A fiatalember leejti könyvét.

- Nemsokára elkészülsz, mater? S tudja már a páter, hogy mit csinálunk és meséltél neki Schwarzen tanárról? Annak örül a legjobban. Majd nevet, mint a hókirály s eszébe jutnak a régi tübingeni napok.

- Ahogy tudtam, Albrecht, de a sok bölcsességet, amit beszéltek és a világ titkait, amit megoldottatok és nem oldottatok meg, nem tudtam mind elmondani neki.

- Hogy mennyi időt áldoz nekem; pedig dolgozni akar, itt a könyvesládája, abból élek én is - s fölemeli könyvét. - Hallgasd, anyám, Spittelert:

A tanár úr, akin messziről meglátszik állása és nemzetisége, belép. A legerősebb pápaszem mögött világoskék szem ragyog, szürkés szőke szakálla ott és úgy nő, ahogy akar, felöltőjének mindkét zsebe kitágult - beledugott könyvektől. Röviden, a legotthonosabb kép a messzi tengerparton. Kalapját lengeti, homloka igazi palotája a benne lakó gondolatoknak.

- Ej, mama asszony és fia, hogy vannak? A szép nap! És Albrecht úr Spittelert olvassa.

- Ma Korzikát kell fölidéznünk, ma egészen különös nap van! - mondja a tanár úr s botjával a csillogó tengerre mutat.

- Meséljen, tanár úr, mi volt ma a capon? Nem talált égszinkék tengeri búzavirágot?

- Örülök, hogy mingyárt látja rajtam, hogy valami rendkívüli történt ma velem. Hogy mit láttam?... - a tanár úr a kezét lóbálja, mintha a katedrán ülne, hallgatói előtt. - Különös nap a mai, s vörös kereszttel kell megjelölni. Végigmegyek a capon, ugráló kék hullámok, messzebb, a látóhatár szélén fehér koronájuk van. S minden tele emberrel, Albrecht uram, old England for ever, hölgyek és megint hölgyek, rövidek, vékonyak, hosszúak, és gyermekek, nagyon szép gyermekek. De egészben mégis kicsit sok az emberiségből, az egyes példányokat jobban szeretem.

S olyan jóságos kifejezéssel bólint a sápadt ifjú felé, hogy annak nedves lesz a szeme.

- Nos hát, észak felé, ahol a kövek nagyobbak és a halászhálók száradnak a parton, kevesebb az ember. S azon gondolkoztam, milyen rendkívüli rejtély lesz ez a part az utókornak, ha egy hirtelen földrengés elborítaná.

A tanár úr vidám nyugalommal hárítja el a földalatti hatalmak ilyen hirtelen beavatkozásának lehetőségét.

- Albrecht úr, gondolja csak el, a Marinán az angol villák és a régi városrész lakásai, az English store és a templomtéri cukrászda. A kolléga urak azt állítják majd, hogy legalább három kultúrkorszakra találtak; hogy mindez egyidőben, egymástól alig pár méternyire, békésen egymás mellett állott, az nem jut eszükbe.

- Tanár úr, anyának már egészen sötét a szeme... s ha ma éjjel megint úgy mennydörög a tenger! Mesélje el, mit látott a parton.

- Minden olyan biztosan áll, ahogy csak lehet, nagyságosom. Nem, valami csodálatosat láttam. Már előbb úgy éreztem, mintha jó szellemek irányítanák lépteimet. Nem botlottam meg az egyenetlen kövekben, nem akadtam bele a hálókba, s mikor fölmásztam egy sziklatömbre, megnyílt a sziklafal, elém tárul a tenger kelet felé. S egy sárga kövön, háttérben a tengerrel, maga előtt a tengerrel, az örökké nyugtalan hullámokkal, ott ül, mit gondol ki? Megdörzsölöm a szemem, megcsípem a karomat, behúnyom a szememet és háromig számolok, azután megint kinyitom - a kép csak ott van! Ott ül nyugodtan, csöndesen, fehér köntösében, Iphigenia, Goethe Iphigeniája, nem a görög nő. Bő, fehér köntösben, jegyezze meg, Albrecht úr, nem ruhában. Kinéz a tengerre, egyik kezére támaszkodva, haja sápadt arany, egyik fürtjével a tengeri szél játszik. Még szandált is viselt, vagy valami ahoz hasonlót. Ott álltam és azt gondoltam: Hát azért vezettetek ide, ti kicsinyek az enyémekből! Álltam és néztem és Albrecht uramra gondoltam, hogy nem sajnálnék tőle néhány percet. Csak a szép fejformát láttam, a csodálatosan odaadó fiatal testet, melynek minden vonala csupa lélek, amint kimondhatatlan vágyakozással hajol előre. Nagyon szeretem Feuerbach Iphigeniáját, ez fiatalabb, lányosabb volt és ép olyan királyi!

- Nem, nem merészkedtem közelebb, nem akartam megzavarni áhitatát. És aztán: nem szoktam örömömet széttagolni. Ha visszanéz s arcán valami kicsinyes vonás van... vagy nem is ez. Az ember a Rembrandt képén lévő angyalnak sem mondja, amelyik a prófétát megérinti: kérlek, fordulj jobbra! Nem, úgy élvezzük, ahogy a festő odaállította. Halkan, szerényen visszafordultam.

- Ó, tanár úr, menjen mielőbb megint a Capora s ne meséljen a doktor úrnak semmit, mert biztosan azt mondja, hogy csak a számtalan hölgyek egyike, akinek találkája volt ott.

- Földrajzilag lehetetlen, nem nézett se jobbra, se balra s ott még a halászcsónakok sem köthetnek ki. S ez Spitteler úr verseskönyve. Csak élvezze szívből.

- Nem hiszem. Sehogy sem tudom ezt az alakot a table d'hôte-nál, hátamögött a borkártyát tartó főpincérrel elképzelni... Lehetetlen gondolat! Eltűnt az álmok országában... holdsajka jött érte s elvitte, vagy megverselheti, ahogy akarja, kedves fiatal barátom...

De esős napok jönnek s Iphigeniát nem láthatni. De egy napon megint eljön a tanár úr.

- Ó, ha az arca nem volt olyan szép, mint a tartása, úgy ne mondja meg! Anyám elment, búsul, hogy a karácsonyt többi gyermeke nélkül kell töltenie s már most flastromot keres sebükre. És Iphigenia?

- Albrecht úr, Elisabeth Barrett Browning szerelmi dalait akartam elhozni önnek a könyvtárból. Éppen hónom alatt tartottam a kicsit kopott bőrkötésű, tiszteletreméltó hölgyet s keresztülmegyek a kerten, mikor lassan sétálva szembe jön velem Iphigenia, mellette szürke, nyilván alárendelt nőszemély, s ki gondolná, igazán köntöst visel, s hogy kívántam: bár ott volna az édesanyja, hogy ő is megerősíthetné, hogy szandál vagy valami ahoz hasonló van a lábán. Így nem lehet a cipész kegyelméből való cipőben járni. Olyan szeliden lépkedett, s fején, ami Iphigeniánál kissé furcsa, de neki nagyon illett, tollas kalapot viselt. Még ne ringassa magát ritmikus gondolatokba, Albrecht úr, még egyéb is jön, az igazi mese jön!

Tehát nemcsak a Barrett Browningot hoztam el, hanem Leonhardi kolléga egyik röpiratát is, s hogy a jó Fliegende Blätternek az anyósokon kívül más anyaga is legyen, elejtettem a röpiratot. Továbbmentem s annál jobban szorongattam Elisabethet a hónom alatt, mennél vékonyabbnak éreztem a jámbort. Valaki hirtelen megérint hátulról. Ott áll a Szépséges, s a legkedvesebb magas hangon mondja: "Uram, elvesztette ezt!" s átadja. Mint egy kis iskoláslány, olyan rendesen és barátságosan szaladt utánam.

- Az a legszebb. Lekapom hát a kalapomat, közben még az Erzsébet is kicsúszik a hónom alól s igazán, a fiatal királyné lehajolt és fölemelte. S most már jogom van köszönteni, ha látom. És Albrecht úr, ön, aki a könyvtárba küldött, jóltevőm vagy nem? De a történetnek még nincs vége. Nos, hallom, amint a szürke hölgy angolul sziszegve korholja bájos jóságáért. A hölgyek kimennek a kertből, én tiszteletteljes távolságban utánuk. És Sherlock Holmest fedezek föl magamban. Nem úgy megyek utána, mint egy ifjú, hanem mint egy rendőr. Eltűnnek egy parkban, megjegyzem a számot, Schultéhoz sietek s végigtanulmányozom az idegenek névsorát.

- Nem, de úgy éreztem, mintha német történelmünk egyik alakját követném. Albrecht úr, ráismertem... a német császárlányra a Hohenstaufok korából.

- Albrecht úr, nem ismerem a történelmet pontosan. Nem vettek a Hohenstaufok bizánci hercegnőket feleségül, tehát görög származásúakat! Brauneck hercegnő egyik legnemesebb családunkból származik. A Hohenstaufokkal rokonságban és velük szövetkezve küzdöttek a pápák és guelfek ellen; számtalan német csatatéren véreztek a Brauneckek. A család legtöbb ága már kihalt. Minden európai uralkodócsaláddal egyenrangúak. Az Iphigenia német királynő is lehet. És olyan kevéssé modern nő - a tanár úr hangosan nevet -, olyan kevéssé újkori nő, mint a Wahlverwandtschaften Ottiliája. Fölemeli egy úrnak a könyvét a földről! Hát nem elég ez egy lírai kitöréshez? Magasrangú ősök unokája, aki olyan szerény és alázatos... vagy nem... De ezt már ön jobban tudja.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Félő, hogy ha Helén néni most látná jól berendezett kis államát, nem lenne nagyon megelégedve! A bomlás alul kezdődik, a kis olasz lánynál, akinek napról-napra nagyobb a családja, mely a hátsó ajtónál ebédet kap. A braunecki lakáj, Adolf, akit azért adtak velük, hogy férfi is legyen a háznál, többnyire a drótkerítésnél áll, mely a szomszéd angol villát választja el s nyelvtanulmányokat végez a csinos kis angol nurse-el, annak az ápoltját lovagoltatja a térdén s játssza a kedves német bácsit. A szakácsné barátságtalan és lompos s annyi húst használ el, hogy abból egy tíztagú család megélhetne. Miss Granger egy este bejelenti a hercegnőnek, hogy az orvos megtiltotta neki a késői étkezést s nagy jóságnak tekintené, ha este valami könnyebb ételt kaphatna a szobájában. Rosmarie lelkére köti a szakácsnőnek, hogy igazán könnyű ételeket keressen ki!

Miss Granger mindennap elmegy a teákra, kezében fekete selyem óriás-táskával, mely nagyon nehéznek látszik. Miután az angol hölgyek nem kötni jönnek össze, mint a jó német háziasszonyok, valami más lehet a táskában. Mikor Rosmarie egyszer félénken megkérdezi, hogy mi van benne, azt feleli, hogy hasznos dolog, ha mindig valami jó könyv van az embernél, melyből néhány fölolvasott mondat magasabb szárnyalást ad a beszélgetésnek. A jó könyvek mind nagyon terjedelmesek lehetnek, valóságos foliánsok. Rosmarie csöppet sem vágyik a táska tartalmát közelebbről megismerni. Így megy el miss Granger szellemi táplálékkal fölszerelve s hétkor fölvidulva tér vissza. Azután eltűnik szobáiban. Reggelenkint az angol templomba megy s éppen olyan leverten jön haza, mint amilyen vidám a teák után.

Rosmarie irtózik a templomhangulatától s félénken vigasztalni próbálja. Váratlan eredménnyel. Miss Granger bevallja, hogy naponként könyörög, hogy hozzátartozóiról elhárítsa a fenyegető veszedelmet. Azt is tudtára adja, hogy anyagi segítségre volna szükségük a veszedelem elkerüléséhez. Rosmarie hamar három aranyat hoz, melyet apja legsajátabb szükségletére adott, a számlákat Brauneckbe küldik. Miss Granger méltóságteljesen köszöni meg hozzátartozói nevében s fölvidul.

De miss Grangernek nagyon sok baja van hozzátartozóival s különösképpen mindig reggelenként, templomlátogatása után. Egyre fogynak az aranyak s egy szép napon egy sincs már a kis dobozban.

Most hát Rosmarie egyedül is ebédel, mert Miss Granger odafönn fogyasztja el puddingjait és hors d'oeuvr-jeit.

Rosmarie egyedül ül ünnepélyes estélyi ruhájában a kicsit hanyagul terített asztalnál, az ablakok, melyeket benőtt a heliotrop, rózsa és glycinia, nyitva állanak. A csokoládészínű Adolf behozta a tálakat s elmehet, mert csak az ő társaságában enni nagyon szomorú volna. A tálaknak a tartalma rendszerint nagyon idegenszerű. Rosmarie sóhajtva nézi őket.

Hogy az embernek így tovább kell magát vonszolni, enni és inni, hogy teljenek a napok, egy haszontalan és becsületét vesztett élet napjai. Hirtelen hangot hall, föltekint. A lombok között, az ablaknál, mely nincs nagyon magasan a föld felett, kis sovány, barna kéz nyúlik föl s megkapaszkodik az ablakpárkányban; fekete, gyapjas fej, durva, szakadt-inges, vézna testecske követi. Nagy, fekete szemmel bámulja a kis emberi lény az asztalon fölhalmozott finom dolgokat s érthetetlen torokhangon mindig ugyanazt ismétli. Rosmarie föláll, a gyermek úgy megijed, hogy csaknem leesik. Ilyen nagyot és fehéret valószínűleg még sohasem látott életében.

Rosmarie rámosolyog s egy tányérra csinosan főzeléket és sültet rak, melléje kést, villát s hivogató kézmozdulattal teszi a belső ablakpárkányra. A kis fickó fekete szeme fölragyog, kés, villa nem kell neki, a piszkos ujjacskák és egérfogak elvégzik a munkát. Rosmarie megpróbálja rábírni, hogy hagyja ott lebegő ülőhelyét, de ahogy közelebb megy hozzá, védekezve emeli föl karját, ahogy a veréshez szokott gyermekek szokták a világon mindenütt.

Milyen éhes a gyermek! Csak bejönne, hogy kicsit megmosdathassa. De nem enged magához közeledni és hadarását nem érti. Végre jóllakott s valószínűleg hálája jeléül, tele hasacskájára vereget, azután éppen olyan gyorsan eltűnik, ahogy jött.

Rosmarie csönget s leszedet, Adolf ugyancsak csodálkozhatik az étvágyán. Másnap este mingyárt elküldi az inast s nem kell sokáig várnia. Mandarinfák veszik körül a háznak ezt az oldalát, a mélyen lelógó fák alatt könnyen átbujhatik egy gyermek. Már látja a kezet.

De ma két verébke jön. A verébúrfihoz egy még soványabb és véznább, s ha lehet, még félénkebb verébkisasszony csatlakozott. Ma minden tál kiürül. Csak ne félnének úgy a gyermekek. Olyanok, mint a kis állatok, de talán megszokják majd. Ha Rosmarie a szakácsnénak szól, elkergeti őket, mint egyszer egy szegény asszonyt. Rosmarie nappal sem tudja fölfedezni, hol másznak föl a gyermekek, talán léc van a kúszónövények között.

Rosmarie főétkezése az esti s arról most már gondoskodva van, de nem érzi hiányát. Nem, jobban, könnyebben érzi magát, hogy nem kell megennie az ismeretlen dolgokat. Nagyon jó nézni, hogy ízlik a gyermekeknek s talán kicsit megszelidülnek majd. S egy este azt mondja a fiúcska: "veréb".

Megértette, hogy a fehér asszony ezt a nevet adta neki. Ezzel a szóval valamennyi érzését kifejezi, kérve, félve, vidáman ismétli, aszerint, ahogy egyre jobban jóllakik. Különösen mondja, mintha egy kis állat tanulna beszélni.

Sajnos, ez a szó elég arra, hogy érzelmeinek egész skáláját kifejezze. A verébkisasszony még ennyire sem jut. Már pár nap mulva nekigömbölyödnek. De evésük a régi, eredeti, s nem engednek magukhoz nyúlni. S a magános Rosmarie mégis örül a mindennapi vendégeknek. És olyan különös, valamit adhatni. Rosmarie még sohasem adott semmit, amit azonnal ne pótoltak volna neki. S a napnak olyan kevés öröme van. Minden nap új fájdalmat hoz. Ha még olyan szép fehér márvány-erkélyen lakik is, pálmák között, a kék tenger partján, mégis csak számüzetés ez. Apja megszokja, hogy van egy lánya, aki alattomos, hazug és dacos, és kitörüli életéből. Boldog lesz, ha nem csinál újabb gonoszságot.

Ez mérgezi meg napjait, egyre jobban. Ha kisétál - ami már csak ritkán történik -, a tanár úr semmi jót sem mesélhet fiatal barátjának a Hohenstauf-lányról. A Capora egyáltalán nem megy már, nagyon sok ott az elegáns ember, akik föltűnnek, letűnnek, árnyékok. Legjobb még a zölddel futtatott verandán feküdni, s a furcsa kis márványoroszlánok fölött, melyek őrzik, kinézni a tenger darabjára. Ilyenkor olyan könnyű lesz, különösen, mióta nem ebédel. Mindenféle jól ismert kép tűnik föl előtte, ragyogók, kedvesek, ismerősök.

A gyermekkor csodaszép idejéből minden ünnep, a liliomnap... Látja Harrot az erdőn átmenni a hideg kúthoz, amint a sás között kóborol, kezét szeme fölé tartja, hogy őt megkeresse a napsütésben... ahogy mellette a gyepen a vadszekfűk és füvek között fekszik. Milyen illatos a thymian, mellyel kabátja zsebét telerakta! S mind, akik könnyű lábon járják a régi otthon folyosóit és csigalépcsőit, eljönnek újra.

Milyen jó, hogy miss Granger elszundikált óriási ujságja mögött s nem közli vele az ujdonságokat.

S még valamire rájön: mennél kevesebb új benyomás hat rá napközben, annál ragyogóbbak, tisztábbak és világosabbak a képek. Igazán a Romvárba lát? Miért áll Harro egy sárga márványoszlop mellett, s miért fáj úgy a szíve, mikor a kép hirtelen eltűnik?

Ezen gondolkozik Rosmarie, míg a rózsás takarón himez. S keze alatt öltésről öltésre különös remekmű alakul. Rosmarie már csak kevéske teát, mézet és zsemlét reggelizik. A második reggelit miatta akár föl se hozzák, érintetlenül küldi vissza. A hűséges Liza nagyon aggódnék, ha Adolf nem mesélne a hercegnő csodálatos esti étvágyáról.

És Rosmarie rossz gondolatait mind belehimezi takarójába és néha nagyon, nagyon különösen mosolyog maga elé. - Finoman, nagyon finoman csinálom, apám, inkább ne legyen egy gyermeked sem, mint olyan, akit a gyülölet szült s aki a szégyengerendát viseli. És sohasem fogod megtudni.

Ha egyszer-egyszer kisétál, ami nagyon ritkán történik, és találkozik a tanár úrral - valami van az öregúrban, ami az alapítványi lelkész úrra emlékezteti -, mindég összerezzen. És karácsony közeledik. Édesapja írt.

- "Rosszul esik a gondolat, hogy olyan egyedül töltsd a karácsonyt. Ha nagyon kívánnád, talán mégis le tudnék menni néhány napra az ünnepek után. A kívánságaid nagyon szerények voltak s nem tudom, eltaláltam-e..."

Rosmarie megijed. Nem. Apa ne jöjjön. Mellette ülne, kezét tartaná, hallaná a hangját s mégis olyan egyedül, olyan messze volna tőle. A leveleikben, igen, ott úgy tesznek, mintha nem volna közöttük a rettentő fal. És nagyon barátságosan, csaknem vígan ír az olasz koldusgyermekekről, akiket táplál - hogy a fiatal élete árán, azt az apa nem sejtheti -, s egy szóval sem felel apja ajánlatára.

A herceg mély sóhajtással teszi félre a levelet. Ilyen messze eléje ment, nagyon is messzire. Gyönge apa. Hogyan is tudna egy fiút nevelni, ha ilyen gyönge a gyermekeivel szemben! És olyan nagyon vágyik dacos, bűnös gyermeke után, hogy mindenre kész volna, ha csak egyetlen szót, egyetlen kérést küldene neki.

És a braunecki ezüstfenyő minden vámnehézség ellenére megteszi útját s ott áll már a Villa Riposában a sok aranytükör között, sötéten, szigorúan, egyszerűen, mert Rosmarie csak gyertyákat aggatott rá. Liza mindenféle szép és drága holmit csomagolt ki a ládából kiterítette őket az asztalra, és miss Granger reszkető kézzel - az utolsó időben mindig reszketősebb lesz - teszi-veszi őket. A pompás braunecki mézeskalácsból is kaptak, melyet ősrégi recept szerint sütnek a kastély konyhájában, s mely olyan otthoni illatot áraszt.

A posta még egy ládát hozott őfenségének, Rómából. Azt is fölnyissák?

Liza vadul hadonászik egy feszítővassal és azt kiabálja: "Open, open!" Miss Granger még csak tizenöt esztendeje van Németországban, nem is lehet kívánni tőle, hogy megértse a nehéz nyelvet, különösen, ha mint a jó Liza, még tájszólással is beszélik. Miss Granger megijed, "no, no" és zavartan, szánalmasan a hercegnő egy világos reggeli pongyolájára telepszik.

Rosmarie bejön az ajándékai közé, lassan, nehézkesen és Liza nagyon megijed. Mindennap látja úrnőjét s azért nem veszi úgy észre. De most mintha először látná, hogy milyen. Alighogy az ajkán valami gyenge rózsaszín árnyalat van még, s egészen meghajolva jár. És a keze! Hogy lehet, hogy ezt nem vette észre? - Egészen fehér, erőtlenül csüng le s vastag, kék erek dagadnak ki rajta.

Ó, csak otthon, Brauneckben volnának! És szegény Liza szíve nagyon nehéz lesz. A szuszogó, reszkető miss Grangerre néz, azután a kis Angelina barna gombszemére. A szerelmes Adolf már megint látóhatáron kívül van.

Mit szólnak majd Brauneckben! Liza dolga, hogy a ruhákat rendben tartsa, fésüljön, öltözésnél segítsen s ahogy jó anyja lelkére kötötte, semmit az idegen holmiból el ne tulajdonítson, és hallgasson. Egy lélek sem bízta Lader Lizára, a braunecki lakatos lányára Brauneck Rosmarie hercegnőt. S Liza mégis alig tud ránézni a sok szép és jó holmira, amit kapott. Annyi gondolat kavarog a fejében, mint még soha. A hercegnőnek most senkije sincs, aki vele törődjék, rajta, Lizán kívül. S föltünik előtte a herceg, az uradalmi tanácsos úr, még a lelkész úr is, akik azt mondják: De hát senki sem látta, hogy megírta volna és tudatta volna és idejében orvost hívott volna?

Bizonyosan van német orvos is ebben az országban, hiszen minden van itt, még német templom is, igaz, hogy Liza sohasem tudja magát otthonosan érezni benne. Hála Istennek, a hercegnő már ott fekszik kosárszékében; a szörnyü terítőn melyet Liza gyűlöl, most nem dolgozik. A karácsonyfáját nézi. A szép ajándékokat alig nézte meg. Miss Granger, még a rendesnél is reszketősebben, megható szuszogással mond köszönetet s fölmegy titokzatos esti szórakozásához. A szakácsné és Angelina is elvonulnak zsákmányukkal és Lizának sincs semmi oka ittmaradni.

És mégis, tele van a feje, s a szíve nagyon nehéz. Ott áll és kérve, segítséget várva néz fiatal úrnőjére.

- Liza, úgy-e jó, hogy a herceg elküldte nekünk a braunecki fát, hogy ne legyünk itt olyan egyedül? Ugy-e, te is vágyol haza, Liza?

Liza egész szívéből sóhajt; arra gondolnia sem szabad, hogy most Brauneckben lehetne s a többiek azt mondhatnák: - Ostoba Liza, muszáj neked hercegnőket őrizni és gondozni?

És a hercegnő hirtelen elpirul, elolvasta a fölirást: "Róma". Liza nagynehezen kinyitja a ládát és Rosmarie remegő kézzel veszi ki a levelet, amely legfelül feküdt. Csak néhány sor, hamar átfutja. S számtalan burokból valami nehéz tárgy kerül elő. Tán három arasz magasságú, faragott faszoborcsoport. Magas, karcsú lányalak - Liza szerint az ember azt gondolhatná, hogy a hercegnőhöz hasonlít. Kinyujtott karral tartja maga elé egyik hosszú hajfonatát s finom ujjaival fonogatja; hajának másik fele vállára omlik és körülburkolja a karcsú alakot, aki mezítláb áll s csak ing és vékony szoknyácska van rajta. Kiterjesztett szárnyú, pompás lúd simul a lányalakhoz, mintha védeni akarná. Egy másik lúd sziszegve nyujtja nyakát egy fiúcska felé, aki kíváncsian nyúl a hajfonat után. Legszebb a legelső liba, mely hihetetlenül mulatságos méltósággal, ahogy libák néha szoktak, lépeget a csoport élén.

- Ismered ezt, Liza? A hercegnőt, akinek libákat kellett őrizni, idegen országban és hallgatni és tűrni, hogy mindenét elvegyék, nevét és szerelmét.

Nem, Liza nem ismeri. S a hercegnő elmeséli neki. Csodaszép történet, de nagyon szomorú. Mikor a hercegnő azt mondja:

És szerencsére minden jól végződik. A Liza is fölvidul. S mikor kimegy, megcsókolja a hercegnő sovány kezét. A többi komorna, a külföldiek, akik igazi komornák és nem csak ruhatároslányok, mint Liza, mindig megteszik. De Liza braunecki, ahol nem ismerik a kézcsókot s kinevetik és megvetik az embereket, akik megteszik. S a hercegnő megengedi s csak annyit mond:

- Kedves Liza, hogy örülök, hogy velem vagy és lám, milyen csodaszépet kaptunk karácsonyra.

Liza kimegy és elhatározza: - Holnap addig nem hagyom békében a szerencsétlen misst, míg doktort nem hivat s ha nem teszi meg - akkor - akkor írok az alapítványi lelkész úrnak!

S Liza egészen megkönnyebbült szívvel eszegeti braunecki mézeskalácsát. -

Rosmarie a karácsonyfája alatt fekszik, szép kis műremekét nézegeti s szeme minden vonalat megsimogat!

- Ó, te okos, te szürke! Az emberek butának mondanak, mert még sohasem láttak egy kutya mögött kacagni és fecsegni, és sohasem néztek gondolkozó csőrödre!... Ó, Harro! És most semmim sem volt számodra... és csak ilyen szegényes, üres szavakat mertél írni! De megértem a vonalaidat s hogy nem feledtél el. S hogy ezt küldted! Hát, tudod, hogy számüzetésben vagyok és mindent elvesztettem... Szeretetemet, otthonomat, becsületemet...

Liza reggel nagynehezen bejut miss Grangerhez. A miss a kis Angelinán kívül - hogy hívhatnak egy ilyen kigyót Angelinának?! - senkit sem ereszt szobájába. És Liza sok hadonászással és beszédébe kevert angol szóval kívánja, hogy Adolfot orvosért küldjék. Miss Granger reszketősebb mint valaha, s még nehezebben ért meg valamit, de végre azt mondja: "yes, yes" és lemegy a hercegnőhöz. Ott nagy jelenet van, Liza az ajtón keresztül hallja. A miss nyög, sóhajtozik és a hercegnőnek kell vigasztalni. Mi baja lehet, az Isten szerelméért, a missnek abból, ha orvost hívnak! Hallja, hogy a hercegnő föláll s holmija között keresgél. Miss Granger kijön, kezében aranylánc, azon drágakövekkel kirakott illatszeres flacon.

- Orvos? - kérdezi Liza, de a miss kedvetlenül fejét rázva rohan el mellette, föl a szobájába. Később pedig látja, hogy Adolffal beszélt és elküldte, de ezek nagyon lassú orvosok lehetnek, estig nem jön egy sem.

És éjjel Liza hirtelen éles kiáltást hall. Azonnal kiugrik ágyából, fölkapja ruháját s besiet a hercegnőhöz.

Éles holdfény, egészen más hold, mint a derék braunecki, világítja meg a szobát. A hercegnő összekuporodva fekszik ágyában s vadul tágranyitott szemmel mered a falra.

- Ne nézz rám, ó, menj el! Már nem fordulhatok vissza. Hogy élhessek szívemen a fekete gerendával?

Remegő kézzel gyujt lámpát s hamar leengedi a függönyt, hogy kizárja a szörnyű, idegen holdat. A hercegnő zavaros szemmel néz rá.

Lizának az ágy szélére kell ülni, a hercegnő hozzásimul s az egész szoba hallja a szegény szív dobogását. Egyedül vannak, olyan ijesztően egyedül, az idegen országban s Lizának eszébe jut valamennyi idegen, sötét, kopár hegy, melyen keresztüljöttek. Mindeniket külön érzi. Olyan messzire van az öreg Braunecktől és édesanyja éjjeli mécsesétől. - És jelentkezett! Hogy ki vagy mi, nem tudja, de: jelentkezett. És nem hagyhatja ott a hercegnőt, különben most mingyárt orvosért küldené a lusta Adolfot.

- Maradj velem, Liza! Hát létezik ilyen fájdalom? S ha legalább velem vagy... Semmi sem olyan borzasztó, mint a szemek.

- Fenség főzök teát, itt a szobában, a kis teafőzőn, s a fájdalom ellen jó a meleg borogatás, az sohasem árt.

- Olvassak egy zsoltárt? - De van benne egy vékony füzet is, melyet külön is leírhattak a lelkész úrnál, aki akarta.

S Liza az idegen, magányos éjszakában, a pálmakertben, melybe fölhallatszik a tenger zúgása, régi dalt olvas. S mert éjszaka van:

S a braunecki gyermekek többé nincsenek az idegenben, a dal könnyű szárnyán messzi otthonukba szálltak...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap reggel Liza azt mondja miss Grangernek "orvos" és fenyegetve emeli föl kezét, de a miss a templomba menekül. Liza a szerelmes Adolfhoz fordul: - Az angol nőt nem lehet észretéríteni, menjen hát és keressen egy német orvost s hozza is mingyárt magával.

Liza fölmegy. A hercegnő egészen idegenül néz rá, szegény Liza azt hiszi, csak álmodta, hogy ma éjjel a karjában tartotta. A hercegnő, ahogy eldadogja neki a dolgot, egészen királynői szemmel néz rá:

- Nem akarok orvost. Idegen ember úgysem segíthet rajtam. És dolgom van, látod, hogy írok. Elmehetsz.

- Ó, egészen jó lesz, ne aggódj, Liza... Holnap majd meglátjuk - és tovább ír.

Liza kimegy, szívén a keserű teherrel. Szobájába megy, előveszi legszebb levélpapírját és sok sóhajtás és aggodalmas töprengés közben levelet ír az alapítványi lelkész úrnak. S az éjszaka és az idegen hold megérkeznek, de akármilyen ébren alszik is Liza, semmit sem hall, egyetlen hangot sem. És hála Istennek, hogy a levél elment, gondolatai elkísérik a sok hegyen át és a fekete alagúton keresztül, a kedves, öreg Brauneckbe.

Délután Adolf legszebb ruhájában elvonul az angol cselédbálba, hová kis nurse-e szerzett neki belépőjegyet. Nem igen jön haza éjfél előtt. És a hercegnő azt kérdi Lizától:

- Nem, fenség. S nem is volna megtiszteltetés, hogy az Adolf után szaladjak. De elmehetnék kicsit valahova? A teát elkészítem és mire teríteni kell, itthon vagyok. Talán itthon maradna miss Granger is egyetlen egyszer?

Liza máskor nem engedne meg semmiféle bírálatot magának, de az angol nőt gyűlöli.

- Hogy mit csinálhat odafönn és kivel beszél mindig hangosan és nevet is! Azután megint úgy hangzik, mintha imádkoznék, az ember beleborzong.

- Kedves Liza, hiszen ki sem mozdulsz... Csak menj és egészen a Capoig. S ne siess az ebéd miatt. Angelina is fölszolgálhat.

Liza megy, de megbotránkozva gondol arra, hogy a piszkoskezű Angelina hordja be a tálakat. Nem, addigra régen itthon lesz. Nincs nyugta, a parton van egy kis német üzlet, ott akar német orvos után kérdezősködni. Akárkire nem lehet rábízni a hercegnőt.

Végigmegy a pálmák között s a hercegnő utánanéz. Hát mindenki elment. Miss Granger elment, a szakácsnő ebédutáni álmát alussza, csak Angelina énekel éles hangon a konyhában. S a hercegnő is el akar menni. Szép, napos idő van, csak hideg szél fuj és az árnyékban van hideg. Először szolgálja ki önmagát. Legerősebb ernyőjét veszi, ó, az is csak gyönge alkotmány s halkan lemegy a márványlépcsőn, ahol két miniatűr-oroszlán áll olyan fenyegetően, ahogy csak tőlük telik.

- Ó, milyen hosszú az út a kerten át, milyen fáradságos... Milyen jó, hogy Liza elment, nem engedett volna el...

A kertajtó szerencsére nyitva van, most magas falak között, keskeny uccában megy, olyan keskeny az ucca, hogy kocsi nem is járhat benne. A magas falak felett, karcsú pálmák, sötétzöld citromfák és komor ciprusok tekintetnek reá, melyeket már megtanult szeretni. Ma is bólint feléjük s kicsit rájuk mosolyog.

Itt a Marina, mely keresztezi az uccácskát s ott egy pad a napon. Odáig, csak még odáig. Nem sok ember jár az uccán, meg is ijednének a fehér, imbolygó alaktól. A pad... még csak pár lépés... Sötét fátyol borul a szemére, egy kezet érez a karján.

A padon ül már. A fátyol lassan félrehúzódik, előtte levett kalappal az idősebb német úr áll, aki annyira emlékezteti az alapítványi lelkész úrra.

Azután meghajlik s azt mondja: - Schwarzen titkos tanácsos, Giessenből, - amin Rosmarie nagyon csodálkozik. Csak rövid gondolkodás után jön rá, hogy ez bizonyára a szíves úr neve; eddig még sohasem mutatkozott be neki senki.

- Ó, nem, ön nagyon jó, uram... titkos tanácsos uram... Csak a sarokig szeretnék elmenni, ahol a levélszekrény van.

A szegény kimerült teremtésnek, aki bizonyára utolsó útját járja, teljesíteni kell a kívánságát.

- Köszönöm, ha volna olyan szíves, de előbb kicsit pihennem kell, kérem hát, üljön le ön is.

A titkos tanácsos úr leül a padra s nagyon barátságosan kezd vele beszélgetni. Ismeri Braunecket, vándorlásai közben egyik szemben lévő hegyről látta renaissance-tetejével, a négy vastag toronnyal, a karcsú, magas kastélytoronnyal és zöld parkkoszorújával.

- Fenségednek rossz tele volt. Nem is tesz mindenkinek jót ez a napsugárország.

Rosmarie szeméből könnyek peregnek. Milyen jóságos hangja van az idegen úrnak s most meglátja kék szemét is a puha kalap alatt, mely pompás homlokát takarja.

- A napok, azok még nem a legrosszabbak, de az éjszakák, az idegen hold és a tenger hangja, mely percre sem engedi elfeledni, hogy olyan messze vagyok Braunecktől. És a félelem, a rettentő félelem, az borzasztóbb mindennél. - Sötét szemmel bámul maga elé, valami nagy borzalomba.

A mellette ülő papi szív őszintén fáj. Aki emellett a fájdalom mellett közönyösen menne el, rosszabb volna a levitánál, aki után sietős útján isteni szem nézett az elhagyott vidéken.

- A félelem szörnyű dolog. De miért a keserű félelem? Annyi félelem eltűnik, ha az ember nem bujkál előlük, hanem bátran szemükbe néz.

- Meg is próbáltam. Szembe kellett néznem a szemekkel, egészen egyedül... - Nem néz az idegen úrra, mintha álmában beszélne, csak a jóságos hangnak felel. - S most már tudom, Istent félem.

- Emiatt ne legyen több magános, szörnyű éjszakája. Hercegnő, adja hát ide a levelét, elviszem oda s azután hazaviszem önt.

- Minden levelem, akárhová is írom őket, mind apám íróasztalába érkezik, ott feküsznek aztán halomban s nem szabad, hogy ezzel a levéllel is az történjék.

- Fenség, ha a levelet bedobom a levélszekrénybe, el is megy majd. De ha édesapja nem akarja...

S a tanár hosszú lépésekkel a levélszekrényhez megy, előbb még megnézi a címzést. A szegény gyermek olyan világban járatlannak látszik, talán nem is tudja, hogy kell egy levelet megcímezni. De nem, a címzés helyes lesz. Egy Thorstein grófnak szól, Rómába, még az ucca neve is rajta van. Visszajön, botját a hercegnő kezébe adja s karját nyujtja neki. S lassan, nagy kínnal visszamennek a pálmás kertbe. Nem beszélnek, elég munka a járás maga.

Elhagyatva fekszik a márványházacska a zöld, napfényes magányban. Egy lélek sem mozdul benne, ajtaja tárva áll. A tanár lesegíti Rosmarieról kabátját, a tollas kalapot óvatosan biztos helyre viszi s most már Rosmarie elnyujtózhat kosárszékében. Selyemtakarójával gondosan betakarja s azután azt mondja:

- Nincs orvosa! - Milyen furcsa emberek is vannak! A tanár úrnak minden lehető gyógymód, még a ráimádkozás is megfordul a fejében, melynek a hercegi Brauneck-család talán hódol...

- Fenség, az volna a legjobb, itt a csengő, csöngessen be valakit és sürgönyözzön, hogy beteg. Világért sem úgy, hogy a herceg megijedjen... Ezt tudnia kell az apának gyermekéről, bármilyen viszonyban van is különben vele.

A szakácsné biztosan hazament látogatóba, de hát Angelina? De hát ha mindenki szórakozni megy, éppen a szegény Angelina maradjon erényes, a legkisebb fizetésért? Angelina is elment.

Egyelőre nincs mit tenni. A hercegnő nem maradhat egyedül. Az irgalmas szamaritánusnak bele kell törődnie, hogy mindenféle bonyolult helyzetbe kerül. A levita a legtapintatosabb ember, semmi köze az idegen szenvedéshez s jobb nem avatkozni idegen emberek dolgába. Az ember nem tudhatja, hogy hálásak lesznek-e érte s nem tiltakoznak-e: "Mit merészel, uram?"-mal. Nem, elsietni s a dolog el van intézve.

A hercegnő kicsit erőre kap a fekvéstől s most kér: - Ó, kérem, beszéljen velem. Senkim sincsen - senkim.

- Nem tudtam, mit teszek, de most már tudom. Nagy bűnt követtem el s azért félek. Nem tudtam, hogy mit teszek...

- Ó, hogy ezt mondja. Igen. Az utolsó éjszakákon, mikor a szemek úgy néztek, már tudtam. Olyan szemrehányóan. Össze kellett görnyednem a szemek előtt...

- Nem tudom. Vagy talán tudom. Valaki egyszer visszafordult... És onnan tudom... és reszketek... és már késő. Jóvátenni nem tudom.

- Mit lehet jóvátenni a földön? - mondja halkan a bölcs férfiú ott az ablaknál, melyen keresztül már az alkony pírja lángol.

- És nem fordulhatok vissza. Apám azt hiszi, hogy olyat tettem, ami gyáva, alattomos és kegyetlen...

- Nem, azt nem, hercegnő... azt nem. De talán oka volt édesapjának arra, hogy valamikor ezt higgye.

- Oka volt. Minden olyan kuszált, mint egy töviskoszorú és a tövisek széttépik a szívemet. S mikor ítélkeztek fölöttem, azt mondták - nem rólam -: A halál küszöbén senki sem hazudik!

- Eleinte nagyon könnyen ment. S az utolsó dolog volt, mellyel apámnak szeretetemet bizonyíthattam, hogy soha, soha ne tudja meg. Gyönge szívem van, abba is bele lehet halni. Megkönnyíthettem volna magamnak, itt a kis ollóm. De az borzalmas lett volna - bosszúálló! És akkor igazat adtam volna nekik. Így nem is tudták volna meg. És eleinte könnyű is volt. A sok, sok könny, szépek és borzasztóak és kedvesek... És hogy a lelkem fölszabadult és mehetett, amerre akart... Apámhoz, és láthattam... és hogy képem még mindig az íróasztala fölött függ...

Szegény gyermek, megint álmodik vagy olyan gyönge, hogy már nem tudja megkülönböztetni az álmot és ébrenlétet!

- És akkor jöttek a szemek és rámnéztek és akkor tudtam, hogy vétkeztem a szeretet ellen. Magamra kellett volna venni fekete gerendámat és apámat tovább szeretni és nem hagyni el, mert ki szereti őt úgy, mint én? És most már késő, megpróbáltam. Nem fordulhatok vissza.

Liza az, aki kisírt szemmel jön be. Útközben nagyon elfogta a honvágy. A gond, az idegen karácsonyi ország, az ember azt sem tudja, hogy tél van-e vagy nyár?

- Hercegnő, most azt tesszük, amit legelőször kell. Én elmegyek orvost hívni s maga kisasszony, lefekteti úrnőjét. Hercegnő, az akarat sokat tesz, nagyon sokat. Mesélhetnék önnek róla! S önnek a legjobb szándéka van. Ha az ember ismeri az utat, be is tudja járni.

S a tanár úr hosszú lépéseivel kisiet s a Marinán üres kocsit talál, mely elviszi az orvoshoz.

- Titkos tanácsos úr, olyan emberszerető arcot csinál, mintha legalább egy kis járványt hozna nekem... Persze, hogy jöhetek, amilyen gyorsan csak akarja, nem tudom, mi tarthatna vissza. Hová?

- Egy Brauneck hercegnőhöz, doktor. Kérem, legyen nagyon gyöngéd a szegény gyermekhez.

- Egy hercegnő, lehetetlen! Egy hercegnő már előre minden meglévő gyöngédség felett rendelkezik, el fogok olvadni.

- Nagyon komoly dolog, doktor! Meg kell mondanom, valamit csinált magával, meg akart halni.

- Istenem, persze! Ha nem valami kétségbeesett dologról volna szó, nem a német orvost hívnák.

A doktor valamit dörmög, a kocsi megáll. A kertajtó előtt egy magas, utazó kabátos úr áll, akiben a félhomályban is fölismerni a német katonatisztet, s a bejáratot nézegeti. Mikor beszélni hallja az urakat, köszön és közelebb jön:

- Köszönöm. - Meghajlik és lemegy az uccán; valószinűleg csak tudakozódni akart. A tanár úr az oroszlánokig kíséri a doktort.

- Itt megvárom, doktor, és kérem, vegye rá a hercegnőt a vizsgálat után, hogy sürgönyözzön apjának, vagy tegye meg ön... Ez egy elátkozott kert, elátkozott ház, megint nincs itt senki. Menjen csak föl a lépcsőn a középső ajtóhoz.

A tanár a hirtelen lehűlt levegőben a pálmák között megy végig. Hurutot fog szerezni, pedig attól akart itt szabadulni. A szamarjai úr már régen Jerikóban ülne, vagy a tanár úr Schultenál egy pohár bor mellett, ha nem szedett volna az úton aggodalmat, gondot és zavart a lelkére. Így föl-alá vándorol és a dolog sokáig tart. Egyszer megint a bejáratig megy. Az utazókabátos német úr megint ott áll. S mert a tanár az előbb beszélt vele és nagyon udvarias ember, kalapot emel s a másik is. S az azt mondja:

- Korlátozva talán igen. Több család lakik a parkban. Ha be akar jönni, éppen olyan joga van hozzá, mint nekem. Vendégszerető ország.

- Kedves tanár úr, legyen olyan szíves, hiszen itt tartotta a kocsit, hozza el ezt a gyógyszertárból!... Nem, még semmit sem mondhatok... és a sürgönyöket! Egy a hercegnek és egy valami Thorstein grófnak. És hozza ide a gyógyszereket. A hercegnő sürgősen szeretne önnel beszélni.

- Tanácsos úr, a sürgöny... Bocsásson meg, a nevemet hallottam. Én vagyok az egyetlen Thorstein, akinek a hercegnő sürgönyözhet. Igazolhatom magam.

S a tanár úr a legközelebbi villanylámpához megy és tudományos alapossággal vizsgálja meg az útlevelet, azután meghajtja magát s átadja a grófnak a sürgönyt.

"Kedves Harro, ha elolvastad a levelemet, tedd meg a kedvemért és beszélj apámmal. Rosmarie."

A Thorsteiner is beugrik a kocsiba. A gyógyszertár és posta egymás mellett van.

- Igen és még semmit sem lehet tudni, - hiszen hallotta. Próbálja megkapni a levelet, talán még nem ment el.

- Nagyon kedves, tanácsos úr. Úgy-e, pártfogásába veszi kicsit a hercegnőt, bizonyára nagyon egyedül van itt? Helén hercegnő még itt van?

- Sajnos, csaknem semmi fölvilágosítást sem adhatok önnek. Magam is ma beszéltem először a hercegnővel. S ha segíteni akar, elintézhetné a gyógyszertárat, én pedig a sürgönyt... gyorsabban megy.

- Lehetetlen, nem. Évek óta nem járok már Brauneckbe. Különben semmi nézeteltérésem sem volt a herceggel, aki mindig nagyon jó volt hozzám, ahogy nemes lényének megfelel... De mégis... Ha most fölmennék önnel... talán mégis megteszem... készen volna a legszebb nézeteltérés. Láttam a recepteket, kámforbefecskendezés áll benne... Ebből látom, hogy az orvos a legrosszabbtól tart. Istenem, csak nem kínozzák ennyire Lélekkét! Ismerem ezt. Hiszen nem segít! Csak meghosszabbít. Tanácsos úr, segítsen rajta! Az Isten szerelmére, ki van mellette?

- Amennyire én tudom, egy harapós angol nő, akit egy este hercegnői duennához cseppet sem illően láttam tántorogni, olyan állapotban, melyet mi, akik az egyetemi élet központjában állunk, jól ismerünk.

- Az uraságok olyan szerencsétlenek az angol nőkkel... Nem értem... És másvalaki?

- Egy barna lakáj és egy nagyon megbízhatónak látszó kisasszony, fiatal, szerény. Igaz, hogy mikor a hercegnőt hazahoztam, egy lélek sem volt itt. Régóta ismeri a hercegnőt?

- Mikor még ilyen kicsi volt. - Harro lehetetlen kicsiséget mutat a kocsiban -, csak egy leheletnyi. A karomon hordoztam. Kérem, könyörgöm, tanácsos úr, ha igazán erre a befecskendezésre kerülne a sor, úgy tudassa velem... Feljövök... Az éppen olyan erősen fog hatni.

- Gróf úr, csak nem vihetem be egy házba, melybe magam is betolakodtam. Persze, meg sem tilthatom, hogy bejöjjön.

- De jelt adhat. Jól megnéztem az elátkozott házat. Van egy verandája, a párkányon két oroszlán. Ha nagy baj van, állítson lámpát a két oroszlán közé... Akkor a herceg maga is föltétlenül kívánná, akkor megszűnik minden konvenció. Ha a hercegnő vízbe esne, akkor is megengednék, hogy kihúzzam.

- De nem értem, miért nem jön föl mingyárt - hiszen elég rosszul áll a dolog.

- Thorsten Harro-ra is kell kicsit gondolnom, ha már együtt kell élnem vele, és csak a legvégső szükségben akarok a Brauneckekhez közeledni.

Ezekkel a kicsit rejtélyes szavakkal ugrik ki a Thorsteiner a kocsiból. A bejáratnál vannak.

- A lámpát, tanácsos úr, az ucca egy pontjáról láthatom. Ha nem jönnék, akkor sziveskedjék kimenteni az itteni rendőrség kezéből, mely talán éjjeli csavargás miatt befogott. Igaz, hogy már egészen szépen tudok olaszul káromkodni...

- Elhívhatta volna az Aquili doktort is. - Ha a német orvos csak arravaló, hogy megírjon egy bizonyos jelentést... Nos, az ember hideg, érzéketlen hullagyáros... Csak az egyik eset jövedelmezőbb mint a másik... Ott álljak és nézzem...

- Igen itt van - és megy a lány után. A hercegnő fehér függönyös ágyban fekszik, mereven kinyujtózva. A selyem pehelypaplan egész alakját, befödi, álláig föl van húzva. Arca mellett kétoldalt nehéz, hosszú aranyhajfonata fekszik. Ijesztően előkelő. Mint egy korai gótikus márványsíremlék. Nem mozdul, csak a szeme él. Az ablak nyitva van... gyönge rózsaillatot érezni, de nincsenek rózsák...

- Isten kezében vagyunk. De ön is sokat tehet, hercegnő, hogy az egyetlen gyermekét, mert az, megtartsa apjának. Szedje össze minden bátorságát! Gondoljon a régi Brauneckekre! Éppen olyan sok bátorságot és akaraterőt tanusíthat itt a csöndes szobában, mint ősei a csaták mezején.

Milyen finom emberismerő a tanár úr! Halvány pir borítja el a fehér arcot...

- És már tudja, hogy mit akar... Nem akar többé vétkezni a - szeretet ellen...

- Nem fordulhatok vissza, nagyon messze mentem. Nem élhetek többé apámmal... egyedül kell lennem mindig. Anyám nem fog megtűrni mellette.

- Ön maga mondja: amíg hinni akarja! De ha jóságával meg tudná anyját is győzni. Igaz, hosszú, fáradságos út. Tán a Jeruzsálembe vezető út is könnyebb volt, mely pedig rosszul épített, túltömött hajókon, égő sivatagokon és szaracénok nyilain vezetett keresztül, s közben éhséget, szomjúságot és emésztő honvágyat is tűrni kellett. Csak nagy lelkeknek jutnak nagy, nehéz feladatok.

- Csak egyszer szeretném még Harrot látni. Ha mindenben szüleim akaratát akarom teljesíteni, nem tehetem. Pedig mégis idehívtam.

- Tudom. Apámra gondol, s arra, hogy ő azt mondaná: tapintatlan. És fél tőlem. S a levelemet még nem kapta meg.

- Doktor, a hercegnőnek van itt egy barátja, akit vár. Megígértem, hogy jelt adok neki, mielőtt ön megcsinálja a befecskendezést. Azt mondta, ha őt meglátja a hercegnő, annak éppen olyan erős hatása lesz. De az Isten szerelméért, hol van hát az angol nőszemély?

- Fönn van a szobájában, azonnal fölment, nem is hallgatott a lányra. Hihetetlen lármát csináltam odafönn, hogy lecsaljam. Hiába. Vagy süket, vagy...?

- Akkor persze nem sok hasznát lehet venni... Kínos, nagyon kínos dolog, doktor!

- Hol a titokzatos barát? Befecskendezés nélkül nem bírjuk ki az éjszakát... de megpróbálhatjuk a baráttal is. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy valami eshetőséget elmulaszthassunk.

A Thorsteiner egy pillanatra úgy áll meg a hálószoba ajtajában, mint egy szobor, azután... Nem, te komor doktor, nem az történik, amit vártál.

Nem, a Thorsteiner szelíden kezébe veszi a szegény kezet, azután megint leteszi.

- Ó, milyen boldog vagyok, Harro, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy a szép szobrot küldted karácsonyra. Nagyon örültem neki. Legszebb a méltóságteljes liba, a legelső.

- Csakhogy örültél neki. Jobban is sikerülhetett volna. Jobban is dícséred a libákat, mint a hercegnőt.

Úgy beszélnek, mint régi jó barátok, akik csak pár napja váltak el, s akik között minden olyan világos, amilyen csak lehet.

- És beszélsz érettem apával! Megkapod majd a levelemet és a terítőbe is mindent belehímeztem. Ott fekszik a székem mellett. Persze, nem készült el egészen. A tiéd a terítő. De sajnos, nem karácsonyi ajándék. Semmim sem volt számodra most, fájt is nagyon.

A tanár úr úgy találja, hogy fölösleges és föl akar állani, de Harro visszatartja:

Ez a gróf a legértelmesebb ember, akit a doktor valaha betegszobában látott. Most leül, nem túlságosan közel, nem nagyon messze az ágytól, s úgy ül, hogy az ember megnyugszik, ha csak ránéz. Nyugodtan, mégsem hanyagul, ahogy minden embernek kéne, de többnyire nem tud. És a hercegnő nagy szelíd szeme egyre őt nézi, mintha látásánál melegednék. Mindketten hallgatnak. De ez a hallgatás nem nyomasztó, nem olyan, mintha mindenik a másik szavát lesné, hogy mit is fog mondani, hallgatás, mely a jólelkű, ideges embereket a legbalgább beszélgetésre bírja. Nem, igazi jóllakott hallgatás ez. Mirevaló a beszéd? Így is megértjük egymást.

De az orvosnak nem tetszik a beteg szép nyugalma és a csönd és szelíd szeme, mely mosolyog. Kicsit ki szabad nyujtóznia s kezét fölhúzhatja.

S az a kemény ember is elveszti majd irígylésreméltó nyugalmát. Hegynek fölfelé sokkal nehezebb az út, mint lefelé.

Az orvos megint behozza az italt, s a grófnak adja... bizonyára ő tudja leginkább megitatni a hercegnővel.

- Ó, Harro, ne... te nem tudod... ó, hát nem hagyhattok nyugodtan? Hát parázson és hőségen és a nyilakon keresztül kell Jeruzsálembe...

- Meg kell lenni, hercegnő! Csak nem fogja már most föladni a küzdelmet... - suttogja a tanár úr.

- Azt hiszem... én... nem... én nem kényszerítelek. Ha akarod, félreteszem a poharat és békében hagyunk. S még nálad maradok, ha akarod. Talán elalszol kicsit...

- Meg kell lenni... Harro, add a poharat. Köszönöm, hogy elengedted volna. Senki sem olyan jó, mint te. S most menned kell. S a titkos tanácsos úrnak is. Kérem, nagyon köszönöm. Isten velük.

Igen, menniök kell. Az orvos vállát vonja és kikíséri őket. Igen, talán kihúzzák az éjszakát.

- A Hotel Angst-ban lakom, doktor úr, s ott megtalálnak, ha szükség volna rám az éjszaka.

- Csak volna emberem ebben az elátkozott házban - mondja az orvos bosszankodva. - Azt mondják, van inas, de elment az angol cselédbálba.

- Nyugodjék meg, doktor úr, majd én fülön fogom, ha nem személyesen, hát telefonon, félóra mulva itt lesz - mondja a Thorsteiner.

Ahogy kimennek, Harro a hercegnő széke mellett összehajtott kézimunkát lát. Bizonyára ez az a terítő. Kicsit szétnyitja... Azután gondosan összehajtja, s magával viszi.

Együtt mennek, előbb Harro szállodájába, mert a tanár úr penziójában ilyenkor már nem kap enni. S Harro nagyon kéri, tisztelje meg azzal, hogy legyen a vendége. Azután szivarral a szájukban a dohányzóba mennek, hol pálmák alatt kényelmes, fonott karosszékek állanak. Csak kevés ember van ott. A mély ablakfülkék egyike, honnan látni a tenger csillogását, még üres. Harro csak a látszat kedvéért szivarozik, a tanácsos úr is csak egészen világos szivarra gyujtott. Így könnyebb legyőzni a nyugtalanságot.

- Mert szenved. Láttam a kezén. - Harro sóhajt. - Itt ülni, szívesebben maradtam volna, ha már egyszer ott voltam.

- Gróf úr, hogy lehet az, hogy hirtelen itt-termett, éppen, mikor kívánták? Mindig így szokta?

- Nem, sajnos nem. S tud valami útbaigazítást adni arra nézve, hogy mit kell a hercegnek mondanom?

- A hercegnő segítséget remél öntől. Semmi közelebbit nem mondhatok. A körülmények valahogy úgy alakulhattak, hogy a herceg valami rossz cselekedetet tételez föl lányáról. Azt mondja: "Elvesztettem becsületemet, apám kegyetlennek, gyávának, alattomosnak kell hogy higgyen".

- Hát, kicsit felületes, nem nagyon illik a braunecki uraságokhoz, éppen úgy férjhez mehetett volna egy gazdag mészáros fiához is, úgy a második generációban, ahol a pénznek már nincsen szaga. Egyszer valóságos szörnyeteg képet festettem róla. S az emberek még nagy dolgot csinálnak belőle. Szégyeltem magam. A hercegnek van is annyi jóízlése, hogy nem akasztotta föl az ősök termében, valahol kiállításokon kóborol. Nem, nem olyan, mint a képe... Mostohalányát nem szereti éppen túlságosan, amit egy fiatal, életvidám hölgytől nem is nagyon lehet serdülő lányával szemben megkívánni. Lélekkét nem könnyű megérteni, s ha az ember nem ismeri lényének kulcsát, nagyon titokzatosnak tarthatja. Minden szelídsége mellett is pompásan ért a passzív ellentálláshoz. Olyan, mint a víz, lágy, szelíd és erős. Mindez nem lehet nagyon kedves a mostohaanyjának. Hogy a hercegné valaha is kegyetlen lett volna hozzá, arról mitsem tudok.

- Ó nagyon előkelő ember. Grand-seigneur, minden ízében. Nem is tud más lenni. Leányát nagyon szereti, anélkül, hogy valaha is igazán megértette volna. Házasságában egész sereg csalódás érte. Brauneck még mindig örökösre vár. A feladat, mellyel a hercegnő megbízott, hogy beszéljek apjával, a legnehezebb és legkínosabb, melyet el tudok képzelni. Évek óta nem láttam a herceget, s olyan körülmények között váltam el, melyek kívánatossá tették, hogy eltünjek előle. És most hirtelen fölbukkanok itt, ahol legkevésbé óhajtják és várják... Milyen helyzetekben látom már magam! Először bánom, hogy nem házasodtam meg és még jegyes sem vagyok. Csak volna a közelben valami eljegyezhető istenteremtése, azonnal eljegyezném.

- No, egy ilyen áldozatra, melynek következményei is vannak, talán mégsem lesz szükség.

- Csak föl tudnám világosítani a herceget, hogy senki nálam jobban nem tudja, milyen áthidalhatatlan távolság van köztem és lánya között.

Harro föláll. A tenger csillogása erősödik, valahol holdfény világíthatja meg. Messze fény csillan föl. Bizonyára büszke gőzös vonul ott messze, nagyon messze... Fölsóhajt:

- Szívesen elüldögélek, ha benne vagyok. Nem szeretném ezeket a késő esti órákat, melyekben az ember egyre jobban eltávolodik a hétköznapoktól, s a lelke megnyílik, kitörülni az életemből... S ezt a lelket egész szívvel kell figyelni. Még sohasem láttam ilyen nemesen előkelő lányt. Remélem, megért. Minden társadalmi osztályban vannak előkelő lelkek, bár mondhatom, hogy a munkások között, ahogy most hontalanul kóborolnak a nagy városokban, még egyet sem találtam. De talán keveset ismerek közülök, s nem is nagyon tudom magam gondolkodásukba beleélni. Baj is lenne népünk szempontjából, ha így volna. De hát ez más dolog. A hercegnő... valamikor nagyon értékes fiai lesznek. Olyan szokatlanul magas fogalmai vannak a becsületről. S arról, amit különben lánybecsületnek neveznek, nem lehet szó.

- A becsület, tanácsos úr, olyan virág, mely lelke legmélyében gyökerezik. Már tizenegyéves korában volt becsületszava. Senki sem tudta, hogy jutott ehez a fogalomhoz. Nevelői nem értettek lelkierők neveléséhez, csak idomítani tudtak.

- Ehez érteni kell, gróf úr. Örülök, hogy ön művész. Láttam a szemén... mingyárt, de nem tudtam, hogy a művészetnek él-e.

- Szívem legnagyobb részével. Csak egy kis zugát tartottam meg szülőföldem számára. Néha nagyon fájdalmasan ütköztek össze a kötelességeim. Tudom, tanácsos úr, hogy magasabb értelemben ez nem helyes, de néha mégis megtörténik. S a két szívrész most kezd egymással kibékülni.

Az orvos meg a titkos tanácsos úr közös reggelijüknél ülnek a kis parti penzióban. Egyedül vannak, a többi vendég már megreggelizett, vagy még nem jelent meg. Csak a francia pincér járkál ide-oda. Künn, a kék tengeren aranyos napfény tündököl.

- Hát így is vártam, kedves doktor, a hercegnő a legjobb kézben van és ő maga is mindent megtesz, - kezdi a tanár úr.

Az orvos fölbontja a tojást. - Az orvosi tudományhoz nem sokat ért, tanácsos úr.

- Ó, miért nem hívta az Aquilit, milyen szép beszédet tarthatna most a papa úrnak...

A fiatal orvos meghajlik egy képzeletbeli herceg előtt. - A legjobb kilátások, fenség, csak idő kérdése a teljes gyógyulást... Tanácsos úr, önben olyan nagy a bizalom, vegye át ezt a feladatot tőlem.

- Igen, templomlátogatás után, a hercegnő azt mondta, hogy attól nem szabad megfosztani. Hallgatóztam az ajtónál, néha jó hallgatózni... Azt bizonyítgatta, hogy csak a vallásban talál vigasztalást a hercegnő hirtelen...

- A hercegnő hirtelen megbetegedése miatti fájdalmára. És hogy sokkal több hatása van, ha térdet hajt... A térdhajtást is hallottam. Az ő állapotára is ráférne az orvosi vizsgálat, ahogy láttam. Valami olyanra következtetek, amit mi, Tübingenben üvöltő nyomorúságnak nevezünk.

- Tanácsos úr - mondja az orvos kitörő melegséggel -, ha ön nem volna! Nagyon hálás vagyok önnek. S a hercegnő is erősen hisz önben. A barátot, a titokzatosat, aki olyan váratlanul itt-termett, szintén előírnám óránként egyszer. Előbb azt gondoltam: Szerelmi történet és nagyon drámai lesz a dolog... Már azon tanakodtam: Negyedik fölvonás, ötödik jelenet, belép a haragos apa - "Itt találom, uram, később beszélünk még!" - s elhatároztam, hogy ebben az esetben mindent Schwarzer titkos tanácsos úrra, a teológia tanárára hárítok. Én sohasem állítottam lámpást az oroszlánok közé...

- Hogy tud bánni a hercegnővel. Én mindig ostoba parasztfiúnak érzem magam ezzel a fiatal hölggyel szemben.

- De hát miért hozza olyan zavarba a hercegnő? Ezt még sohasem tapasztaltam önnél.

- Mert olyan nagy szájam van. Nem, tanácsos úr, ön félreismer, bennem sok alázatosság rejlik. A hercegnőket sem szoktam meg. Sem a nagyon tápláló apai parasztbirtokomon, sem az egyetemen nem találkoztam velük. S orvosi gyakorlatom sem vezetett még Európa királyi udvaraiba, - nagy csodálkozásomra már valamennyi helyet betöltve találtam. De nem is ez az. Ha a magas hölgyek betegek, egyik eset olyan mint a másik, csak egyik talán jövedelmezőbb.

- Ó, ezt ne emlegesse; maga a tápláló apai birtokával, minden előkelőséget megengedhet magának. És úgy is kell. Akinek bármilyen kicsi vagy nagy birtoka van ezen a planétán, az egyformán nagy úr.

- Borzasztóan örülök, hogy így gondolkozik, tanácsos úr, mert a lelkem mélyén én is így gondolkozom. Csak nem szabad mindenütt hangoztatni. Kérem, kérdezze meg Zittelmann kisasszonyt, ott megy... valóságos szörnyeteg-kalap van a fején... hogy kívánna-e paraszt apóst magának.

- Nem muszáj éppen egy ilyen kis libával kísérleteznie. De még mindig nem tudom, hogy miért hozza olyan zavarba a hercegnő. Én szerénynek és csaknem alázatosnak találom. Hiszen, akár a Wahlverwandtschaften Ottilieja, fölemeli az embernek a könyvét.

- Elhiszem. És nagyon igénytelen. De mintha mindig más nyelven beszélnék... Folyton bocsánatot kérek és mindenért - mint egy igazi lakáj! Olyan előkelő, olyan ijesztően előkelő! Mondja, talán királynő lesz belőle?

- Nohát! Kis különbséget mégis csak találhat egy felséges asszony és egy bernhagi parasztfiú között. Azt hiszi, megfeledkezik egy percre is fenségéről? Olyan gyönge, a fejét sem tudja fölemelni, - kínoznom kellett. Minden percben egyformán királyi. Soha életemben nem gondoltam arra, milyen lehet ilyen esetben egy királyné. A hosszú gróf - az tud vele bánni. Látta, hogyan engedte, hogy tegyen, amit akar, mikor az orvosságot kínálta neki?

- Csodálkoztam. Azt gondoltam, talán nem tudja, mi függ attól, hogy beveszi-e vagy sem.

- Nem látta a gróf szemét. Én véletlenül láttam. Az a hercegnő számára érthetően mondta: Tudod, hogy kell, de azt is tudod, hogy senki sem kényszerít.

- S a nagy lelkeket éppen ezzel a szabad választással lehet legkönnyebben kötelességük teljesítésére bírni - mondja a titkos tanácsos úr. - És most Isten vele, doktor, látom, hogy nagyon is jól tud hercegnőkkel bánni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A Gotthard-expressz behavazott völgyeken robog keresztül, melyek fölött fekete felhők gomolyognak. Mélységesen fekete fenyvesek, befagyott, sötét tavak, varjak és hollók csapata, fázó, topogó állomásfelügyelők, akiknek lehelete meglátszik a hideg levegőben. S valamennyi kerék ugyanazt a dallamot zümmögi, szünet nélkül. Csörgő ablakok és sóhajtozó szelek, melyek az ablakokat csapkodják szárnyukkal, mind ismerik a szavakat s egyre mondogatják a hercegnek, aki egyedül ül kis repülő börtönében. Mintha zárka volna, melyben már egy örökkévalóság óta utazik, mióta Berlinben, az indulás percében fölugrott. A kékpecsétes papírról meredtek rá a szavak, mikor a hercegnével az angol nagykövet báljára akart indulni. Már az összehajtogatott papíron látta, hogy tőrdöfés van benne. Pedig annyi sürgönyt kap. Annyit, hogy a hercegné azt kérdezheti:

- Ó, milyen kellemetlen! Vajjon igazán olyan rosszul van? Akkor Miss Granger sürgönyzött volna. Talán csak képzelődés. Legjobb, ha sürgönyzünk Miss Grangernek és további értesítést kérünk. Ma írt nekem, hogy Rosmarie szorgalmasan dolgozik valami terítőn. És tudod, kivel akarunk ma este találkozni és hogy mennyi függ ettől!

A herceg már régen nem hallja, fölrohan s a hercegné hallja, ahogy a vadászát hívja és a menetrendet kéri. A hercegné suhogó gyémántos pompájában beszáll kék selyem kocsijába. Egy percig még vár, de jeges levegő árad be, - int a lakájnak, az ajtó bezárul s a kocsi elrobog. A herceg már csak azzal törődött, hogy elérje az éjszakai expresszt s most ott robog és a szavak kísérik. Egy nap és egy éjjel és megint egy nap, ugyanazok a falak, akár téli pusztaságon vagy pálmafák között, zúgó tenger partján megy a vonat. Mi minden történhetik minden órában - ennyi idő alatt! Ó, hogy föltámad minden régi aggodalom! S ami az utolsó időben elválasztotta őket, háttérbe szorult, vagy nem, mintha még szorosabban szívéhez fűzte volna gyermekét. Ha igazságtalan lett volna hozzá! Nem, nem volt - megint játszanak vele a szavak.

És most már az utolsó reggel dereng az idegen, vad tenger felett, melyből kopár sárga sziklák emelkednek. A herceg olyan nyugtalanul jár szakaszában föl s alá, mint egy fogoly vadállat. Most állomás, magas, a reggeli fényben szürke pálmák, sápadt fény a vizen. Itt a braunecki livré...

Nem, a legrosszabb hírrel nem az inast küldték volna eléje. Ez erőt ad neki a kiszálláshoz. Mintha hajóból szállana ki, úgy reszket a térde.

Az inas még kis levélkét is hozott: "Köszöntelek, édesapám, mint hálás Rosmaried."

Nem is kérdezi az inast, a levélke eleget mond. Az oroszlánoknál, kicsit idegesen és álmatlanul, az orvos fogadja.

A komornyik, akit a herceg magával hozott, villámgyorsan csomagol ki mindenfélét s az orvos bámulva látja, hogyan telik meg a kis szoba tárgyakkal, melyeket most és a legkülönbözőbb körülmények között használni lehet.

A herceg gondosan öltözik, az orvos kicsit csodálkozik. Minél későbbre akarja halasztani a viszontlátás percét vagy pedig gondos előkészület nélkül nem szabad egy fiatal királynőhöz közelíteni?

Jelentést tesz, jelentést, melyet már gondosan megbeszélt a titkos tanácsossal.

Igen - csak tegnapelőtt hívták a hercegnőhöz. Nagyon betegen találta, különösen az érverése gyönge. Nagyon rosszul is van táplálva. Szervi bajt nem talált. A szíve nagyon gyönge.

- Leányom nagyon gyorsan nőtt, jóval nagyobb nálam. Azért gyönge a szíve. Az olasz konyha sem tett jót neki. Ellene is voltam, hogy testvérem olasz szakácsnőt fogadjon.

Igen, a doktor úr reméli. - Ha nem is olyan gyorsan. A gyöngeség is nagyon veszedelmes.

De a herceg is mélyen megdöbben, mikor gyermekét meglátja. Pedig halvány pír van az arcán s milyen szép a nedves fényben ragyogó szeme.

Visszafekteti párnáira s hozzászoktatja szegény szívét a látásához. Szenvedett!

- Nem akart jönni, de mikor majdnem meghaltam, elhozták. Tudták, hogy a barátom. És ilyen egyedül, apám...

- Ne mondd, hogy "tapintatlan". Kérdezd meg a doktort, hogy közel voltam-e a szakadékhoz vagy nem. És Schwarzen titkos tanácsos úr, aki éppen olyan, mintha az alapítványi lelkész úr volna - ő is itt volt.

- Eleinte nem volt olyan rossz. S később olyan elkeseredett voltam. Azt hittem, az is hozzátartozik a számüzetésemhez, hogy olyan emberekkel kell élnem, akik semmit, semmit sem tudnak rólam.

- Ne beszéljünk többé erről, Rosmarie; bánkódtál. Szegény kezed... Nem, hallgassunk erről. Hallgassunk erről örökre, Rosmarie.

- Apám, ha meg kell lenni. Igen. Hallgatni... De könyörgöm! Hallgasd meg előbb Harrot! Azután hallgassunk apám. Ó, apám, azalatt is kedves gyermeked akarok lenni.

A herceg a szűk kis szobában kissé nagygyakorlatszerűen - ahogy maga mondja - rendezkedett be s a szállóbeli szép szobájában komornyikja lakik.

A kis nappaliban járkál föl, alá s ismer már minden padlórepedést s valamennyi oroszlán silhouettejét. Még a tengerpartra is alig mer lemenni, attól fél, hogy Rosmarie szokott mély ájulásába esik.

Ha mellette van, - nem, azt nem teszi meg vele. De hogy Rosmarie állapota semmit sem javul, azt senki sem titkolhatja el előtte. A doktor is visszasüllyedt udvari orvosi minőségéből és semmi javulást sem tud megállapítani. Bár a herceg százszor is megkérdi napjában.

Hogyan is lehetne Rosmarie jobban? Hiszen vár. Mindennap, reggeltől estig vár. S a várás, ha az órák úgyis annyi szenvedést hoznak, kínszenvedés.

S elég nehéz volt édesapjától kierőszakolni az ígéretet, hogy beszélni fog Harroval; emlékeztetéssel nem meri megszomorítani.

Miss Grangerről is gondoskodni kell. Gyógyintézetbe kell elhelyezni, ahol a hontalanságtól és szolgálattól felőrölt lelke meggyógyulhat. Előbb csak kevéske feledést keresett tán -, míg a teher egyre nehezebb lett s a reggeli bűnbánó és vezeklő könnyek nem tudják az esti mámort megakadályozni. Rosmarie finom lelke is bűnösnek érzi magát. Nem lett volna szabad szegényt úgy magára hagyni züllésében. El is éri, hogy gondoskodnak róla s meghagyják neki mindazt, amit az egyre fenyegetőbb szerencsétlenségtől való félelmében Rosmarietől kizsarolt.

Ha a herceg napjai nyugtalanok és aggodalommal teljesek, Harro sem él könnyebb napokat. Addig nézte Rosmarie műremekét, míg szíve vérzik a tövisektől. S egyre távolabb tűnik a remény, hogy valamit javíthatna. Mikor Rosmarie levele visszaérkezett, csak a zivataros éjszaka története lepte meg. A többit elmesélték a rózsák a fehér alapon. S a levélből olyan sziklaszilárd bizalom árad feléje s ugyanaz az érzés művészete iránt, melyet Lélekke minden nyomorúságában is híven megőrzött.

És csaknem lehetetlent kíván tőle. Harro képzeletben százféleképpen elmondja a hercegnek, míg a feje belefájdul s fáradt szomorúság borul a lelkére.

Gyöngédsége tiltja, hogy annak az éjszakának eseményeit említse. Volna ott is mondanivalója. Például, hogy Rosmarie miért nem hívta Bergmann kisasszonyt. De ezzel tanuságot tenne arról, hogy tudja a házastársak legbensőbb titkát. Csak legalább annyira volna most, hogy a herceg szokott szeretetreméltóságával kérdezősködhetne feleségéről.

- Köszönöm, fenség. És a kis fiam hét kiló és pompásan fejlődik. - Miért nem használta föl jobban az idejét, míg szíve még szabad volt?

Persze, Rosmariet akkor nem láthatta volna viszont. De segíthetett volna rajta!

Állandóan útrakészen vár a Hotel Angst-ban. Minden reggel gondosan becsomagolja a holmiját, - csak akkor könnyebbül meg. Így minden percben elutazhat, vonat mindig megy. Már San Remóban is biztonságban van. Közben kívülről megtanulja a tapétát s a mennyezet díszét. S lelkében a hajladozó pálmák és a messze tenger csillogása elválaszthatatlanul összeforr az aggodalmas várakozással és töprengéssel.

Csak esténként viszi nyugtalanságát a titkos tanácsos úrhoz és a rosszkedvű doktorhoz. Azok mindent tudnak a Villa Riposáról. A doktor is többnyire fáradt a megerőltető szolgálattól, mely őfensége mellett néki kijut. Napjában háromszor ejti kétségbe a doktort aggodalmával s azzal, hogy egyre új gyógyszereket kíván. A doktornak minden létező gyógymódot meg kell vele beszélni. Már régen fölajánlotta volna, hogy hívják el az összes olasz és angol orvosokat, ha Rosmarie nem könyörögne, hogy hagyják egyedül orvosával, aki olyan jól megérti.

- Csak ő tudja kissé megnyugtatni a herceget. Ha még ő is izgatott volna! Megszökném tanácsos úr....

Ma német alapossággal és délövi élénkséggel esik az eső. A tenger felett szürke köd úszik. Csak a csepegő pálmák vidámak és a finoman bepermetezett borscserjék. Harro az ablaknál áll, érzi, hogy ma valami történik. Lehetetlen így tölteni az egész napot. Le akar menni az angol kapuhoz, hogy néhány faragókést és valami régi fát vásároljon. A legkeményebb, legszívósabb, recsegő, szálkás tölgyfára vágyik.

Kopognak. "Szabad!" A herceg vadásza az, aki mindenüvé elkíséri, öreg, értelmes arcú braunecki. - Őfensége kérdezteti, mikor beszélhetne a gróf úrral?

"Bármikor" akarja már mondani, de meggondolja - nem - mégegyszer jól meggondolni.

Hát a herceg akar idejönni. Persze, a villa falai nagyon vékonyak. Rosmarie hallaná, mikor jön s míg a beszélgetés tart, agyonizgatná magát.

Gyorsan átgondolja érveit. - Amit mondhatna és amit - ez még sokkal fontosabb - a világért sem szabad mondania! Minden körül van kerítve! Mindenütt tilalomfák. - Utak, melyek hirtelen véget érnek! - Lélekke, magad vidd ügyedet!

A herceg jön s Harro az első pillantásra látja, milyen nehéz feladat áll előtte. A herceg kimért és lehangolt. Alig van nyoma korábbi szeretetreméltóságának. Mintha a fogorvosnál tenne látogatást. Megadással ül egyik kényelmes kosárszékbe.

- Legalább székei vannak, amiken ülni lehet. A Riposában hasztalan keres az ember egyet, mely egyforma négy lábon állana.

Harro azt mondja, hogy még észre sem vette a székek kényelmes voltát, de a tapétát és mennyezet-díszítményt vakon utánarajzolná.

- Szörnyen kényelmetlen fészek ez a Bordighera s a ház valóságos elvarázsolt kertben fekszik.

De hangulata észrevehetően javult. Hát a Thorsteiner is kínlódott, ez mégis közösséget teremt. És Harro udvarias kérdésére:

- A lányom még nincs sokkal jobban. Ha holnapig sem látok javulást, sürgönyzök Münchenbe egy specialistáért.

Harro szíve a homlokában dobog. Most mondania kell valamit. Nem azért jöttek össze, hogy székekről és orvosokról beszélgessenek.

- Senkihez sem akar csatlakozni. Badenben elég ember volt, testvérem mindent megtett, hiába.

- Ha az embert nehéz, mélyen érzett fájdalom terhe nyomja, nem is könnyen csatlakozik idegenekhez.

Harro hevesen felugrik, a herceg arca olyan, mint egy tilalomfa... Vigyázat, óvatosság, erre nincs út!

- Szeretnék valamit mutatni fenségednek, amit a hercegnőtől kaptam. Műremek és egyuttal bizonyíték. Egy szív próbálta megmagyarázni sorsát benne.

Harro előhozza a tekercset, kiteríti a terítőt az asztal lapjára, melyről levette a tarka takarót. A herceg bámulva nézi. Hát azért jött, hogy hímzéseket nézzen meg?

De a ragyogó színekről és különös vonalakról azonnal látja, hogy leánya munkája fekszik előtte.

- Nagy, nagy munka és szépsége önmagát dícséri. Ezer és ezer öltés kellett hozzá.

- Rosmarie nagyon ügyes. Igen, szép. De mégis van benne valami komorság. Műremeknek nevezi... tudnia kell... én a fekete szalagot itt a középen különösen keménynek találom.

Az egyes rózsaszirmok sötéten bársonyosak, gyöngéden rózsaszínűek, vidáman sárgák, melegen pirosak, mint a fiatal vér, mind hullanak, siklanak, lecsöppennek a sárga szívekről s behavazzák a hímzés szélét. Az egyetlen rózsa ott, mintha egyik szirma még rajta volna, de ha jobban megnézzük, zöldesfehér vége már ennek is levált, a többivel le fog hullani. Minden öröm, minden szeretet, minden vidámság, elszállt elmúlt, elvirult, mint hervadt rózsaszirmok, melyek most még ragyognak, azután a földön pusztulnak el. Harmat ragyog rajtuk, mint könnycsepp. A rózsakelyhek még aranyszínű, meg sem fakult szíve tövises indán fekszik.

Az ágak hegyes töviseikkel egymásba fonódnak, hajlanak, csavarodnak. És itt a kis... előbb alig látszik... a gyöngéd, kék pillangó, kékikének, Schveizban pedig lélekkének nevezik, mert olyan kedves és gyöngéd.... Hogy vergődik a tövises ágak szövevényében. Ott megint a Lélekke és itt megint... Itt is, még utoljára, de már alig látszik, széttépve a finom szárnya, a csodálatosan szép kékség, a mélységes, oda.

Már nem kérdezi, miért kell ezt megnéznie s az előtte álló férfit sem szidhatja tolakodónak és tapintatlannak.

- Egy képet néztem egyszer a hercegnővel, egy orbis pictusban, melyet az uradalmi tanácsos úr ásott ki. Angol lovag volt, kékfehér sisak-dísszel, címerén fekete keresztgerendával.

A hercegnő azt mondta: "Ó, a szegény! Elvesztette becsületét, még harcolni akarna, de senki sem veszi föl kesztyűjét..."

Nem tudom, miért nem magyaráztam meg akkor, mit jelent ez a jel az angol címerben - a bastardok viselték. Kicsit nehéz is lett volna. Így a keresztgerenda a hercegnő szemében az elvesztett becsület jelképe maradt.

Itt a keresztgerenda, nem fölvarrott szalag, ahogy az ember hinné, számtalan apró öltéssel van kivarrva. Bizonyára minden öltés fájt.

Fehér rózsák, szorosan egymás mellett, levelek nélkül, és tövisek, koszorúba kötve, ahogy utolsó köszöntésül adjuk valakinek. A koszorú nem teljes, hála Istennek, nem teljes, egy tenyérnyi még hiányzik, itt lóg a tű a selyemszálon. A szegény szív saját halotti koszorúját fonta.

Nem tud becsülete aranyos dísze nélkül élni... s azt elrabolta tőle a tövisszövevény, az érthetetlenül kuszált. Azért hervad el minden öröm s azért hullanak a szirmok a még olyan aranyos koronákról...

Odakünn zuhog az eső s panaszos szél süvölt. A herceg kezére támaszkodva nézi a sápadt opálalapon ragyogó színeket. Fölötte a hang, ahogy halkan beszél, nem idegené, akinek akarata ellenére néhány szót engedélyez. Az évek visszaforogtak, s a Thorsteiner, aki Lélekke csodálatosan finom lelkét úgy ismeri, mint senki más, megint segítségére sietett a legnagyobb bajban. Mint akkor, mikor visszahozta gyermekét a havas téli erdőből.

- Harro, mikor viszontlátott, az első szava volt "Bocsáss meg". Mindent látok, a mély fájdalmat amiatt, amit becsületének nevez s ami nélkül nem tud élni...

- Ilyen szív, mely ilyen mélyen érez és becsületét életénél többre tartja, tehet egyáltalán valamit, ami alacsony és kegyetlen?

- A tövisszövevény, melyben a szegény Lélekke vergődik. A vonalak, mindenik külön meg van rajzolva, hogy összefonódnak.

- A halotti koszorú, nem nagy igazságtalanság-e ön iránt, fenség? Nem remél már semmit az ön belátásától. Ilyen kevéssé bízik szívjóságában. Szabad-e lemondania a reményről, hogy az ön keze széttépi egyszer a szövevényt, ha mégúgy rakva van is tövissel? S ezért tesz most szemrehányásokat magának. Hívta édesapját, mielőtt a koszorú elkészült.

- Istenem, a gyermekem, a gyermekem! Ilyen tettet tételeztem föl róla! Szívtelen, kegyetlen tettet. Igaz, hogy tagadta, de olyan bonyolult szavakkal... és semmi fájdalmat nem mutatott a szerencsétlenségen, mely anyját és engem sujtott.

- És most, Thorstein gróf, jöjjön velem. Rosmarie bizonyára meg akarja önnek köszönni. Úgy rendeztem el, hogy ne is tudjon beszélgetésünkről s csodálkozni fog, hol maradok ilyen sokáig. Különben csak a Riposában élek.

- Fenség, ha szabad kérnem, adja át üdvözletemet a hercegnőnek. Fenséged látja, hogy a holmim már be van csomagolva. Csak a táskámat kell bezárnom.

- Igaz, hogy egy este már engedelem nélkül viszontláttam a hercegnőt. Olyan rosszul volt, nem is gondolhattam, hogy fenséged ne engedné meg. Csak nem hagyhattam a hercegnőt egyedül, idegen emberek között, olyan betegen.

- Már akkor elbúcsúztam, fenség. Most könnyebben megy a szakadás. Mi megköszönni valója is volna a hercegnőnek - semmi! Önmaga intézte el a dolgát.

- Szakadás! Ugyan kérem, hogy beszélhet szakadásról! Mintha Rosmarie még kibírna egy szakadást! Ugyan mivel bánthattam meg?

- Semmivel. Mindig hálás vagyok fenségednek sok jóságáért és megértéséért. És éppen ezért. Nem szeretném, ha egy szép napon azt gondolná, hogy nagyon is sokáig maradtam.

- De hát értse meg, nem mehetek ön nélkül! Kicsit adósa vagyok a lányomnak. Még mindig a régi gyermekbarátsággal van ön iránt... Semmivel sem okozhatok neki nagyobb örömet.

A herceg csaknem naiv nagy erőlködésében. De Harro összeszorítja fogát. Ha most vele megy, akkor elveszett, a brauneckiek bolondja lesz örökre, a bolondjuk, a csörgősapkával. Akit hívnak és megint elküldhetnek. Elég volt belőled, - vidámabb bolondot akarunk, aki játszik a gyermekeinkkel és fölvidítja őket, te pedig szomorú bolond vagy már.

- A hercegnő már nem gyermek s én sem vagyok játszótárs gyermekek számára.

- Semmit sem akarok kierőszakolni, csak meg akarom tenni már most, amit hetek vagy napok mulva úgyis megkívánnak tőlem. És talán nem olyan jóságosan és melegen, mint most. S nem bízom magamban, hogy eltalálom a percet, melyben fenségednek terhére kezdek lenni.

- Igazán nemcsak magamra gondolok, mint talán látszik, hanem a hercegnőre is. Olyan sok éven át hű maradt önmagához, a következő hetekben sem fog megváltozni. Mindig hűséges önmagához.

S még egy percre, fenség! - Milyennek képzeli azt a férfit, aki ennyi barátság, gyöngédség, lelke legbelsejének megértése mellett nyugodt tud maradni s hidegen nézi, hogyan szórják magányos, tövises útját tele virággal? Aki elnézi, hogyan épül föl lassan a szépséges lélek szépséges burka, a kék pillangó, a fölszabadult, hogyan tárja ki szárnyát a napfényben, s aki mindezt a kellő távolságból, mely közte és a fiatal királynő között megvan, tudja élvezni! Milyennek kellene annak lenni? Látott már fenséged ilyet?

- Harro, ebben a percben, melyben ki vagyok önnek szolgáltatva, nem akarok és nem mehetek ön nélkül vissza a lányomhoz, - ismétlem, nem bír el több fájdalmat, igazán ígéretre akar kényszeríteni?

- Fenség, nem. Tudom, hogy én vagyok a legnagyobb bolond innen Párizsig, de azonnal követem fenségedet.

A herceg lesiet, hirtelen kisütött a nap, mélységesen kék felhők úsznak a tenger felett. Hogy ragyognak, csillognak a hullámhátak, a pálmák gyöngysoraikat ringatják a szélben. A herceg egy nedves fehér rózsát szakít a kertben, ahogy átsiet rajta... Rózsám, fehér rózsám.

Halkan lép be a homályos szobába, melynek függönyein aranynyilakat lövöldöz be a nap, egy éppen az aranyhajat találja, mely fölragyog a fehér arc körül, mint az aranyalap a régi képeken.

Rosmarie semmit sem kérdez. Egyetlen tekintettel látja, hogy mi történt. Mintha nem tudta volna, hogy apja, aki máskor negyedórára is alig hagyta el, hol marad ilyen soká. S most elmondja egy tekintet. Harro megölte a gonosz sárkányt, mely őt karmaiban tartotta.

- Édesapám! - Vékony karját nyaka köré fonja. - Ó, bocsáss meg, bocsáss meg. Nem voltam elég türelmes, vétkeztem a szeretet ellen. Ó, mondd, hogy megbocsátasz!

- Rózsám, fehér rózsám. Minden meg van bocsátva, csak légy megint egészséges és vidám. Akarod barátodat látni?

De Rosmarie még azt sem akarja már. Mégegyszer átérzi a hosszú szenvedést. Nem, nyugodtan kell feküdnie, csak az édesapjától kapott fehér rózsát szoríthatja keskeny, könnytől nedves arcához és csöndesen kell maradnia.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Süt a nap, Rosmariet kivihetik a teraszra, hogy ott feküdjék, melegen betakarva. Harro nagy művészettel úgy akasztott föl egy piros selyemkendőt, hogy az csak Rosmarie arcát árnyékolja be, s egész testét süsse a pompás nap. Fehér gyapjúruhát visel s arcát rózsaszínűre festi a kendőn áttündöklő napfény. Harro áldásos hatása az egész házon meglátszik. A herceget miss Granger szobájába szállásolta el, s a veranda mellett kis olvasószobát rendezett be neki. Csak pillanatokra látta Rosmariet s a herceg nem tud eléggé csodálkozni, milyen egyszerűen és nyugodtan folyt le a találkozás, éppen, mint régi barátoknál, akik sohasem voltak távol egymástól.

Ma Harro ül Rosmarie mellett s a herceg egyre növekvő postáját akarja elintézni a mellettük lévő kis szobában. De a legfontosabb dolog sem tudja szorongatott lelkét tartósan lekötni. Rosmarienak most anya kellene. Anya, aki sejtse és érezze, hogy mi van gyermekével és ezzel a hosszú emberrel, akinek árnyéka egyre jobban rávetődik. Rosmarie előtte üdvözölte barátját, mintha nyolc napig sem lett volna távol tőle. Úgy beszél vele, mint a Lélekke. Művészetről beszélnek, mindig művészetről. Harro ugyan "terpentin-beszélgetés"-nek hívja, de mégis kéjeleg benne. Félelmes, hogy Rosmarie mennyire tájékozott minden művészeti kérdésben, a herceg még sohasem hallott ilyen kevéssé lányos beszélgetéseket. Mindez igazán csak szemfényvesztés és más nyelven beszélnek, ha magukban vannak? Egy anya megérezné, kiérezné ezekből a távlat-, hangulat- és cseresznyefagyanta-beszélgetésekből az igazi hangot. Igazán gyermek még Rosmarie s csak megszokásból szereti a magas férfit, ahogy mindig szerette? A herceg sóhajt és szót sem ért az uradalmi igazgató előterjesztéséből. S még más kérdések is szorongatják szívét.

Lassan az üvegajtóhoz megy, mely a verandára vezető előszobába nyúlik. Lármásan nyitja ki. Bizonyosan meghallották azok ketten, ott künn, de talán mégis elleshet egy szót. Azok ketten csakugyan hallották, de a szobát csak most rendezték be, az idegen ajtó semmit sem mond nekik. Nem is gondolnak rá. A herceg postáját intézi...

Harro a zöld székek egyikén ül, melyeknek minden ize recseg, s melyet, szerinte, csak fölmondásig lehet használni. Vázlatkönyvét tartja kezében, egy szitakötőharcot rajzol, melyet gyors szeme a veranda alatt fekvő üvegházon fedezett föl s melyet Rosmarie nem láthat.

A herceg hallja, hogyan nevet leánya halkan, csengőn a vázlaton, hogy tetszik neki a két parányi mérges sárkány. Hát művészet, megint csak művészet, gondolja s szorongó szívvel veszi elő az előterjesztést, közben megüti fülét Rosmarie különösen szívreható hangja.

- Szeretném előre tudni, nem szabad csak úgy eltűnnöd, hiszen olyan sokáig nem látlak. Ha már szüleimnél kell élnem s anyám akaratához igazodnom... S egyet meg kell ígérned: Karácsonyra mindig küldj valamit. Karácsonykor láttalak először. Tudod, hogy a vázlatkönyvedből kitépett lap is nagyon boldoggá tesz. Karácsonykor örülni kell valaminek.

- Igen, karácsonykor... - mondja Harro s hangja különösen fátyolos. - Igen, akkor jöttél el hozzám.

- És már előbb. Mikor a királylányt faragtad a szobában, ahol az aranyos inda-minta van a mennyezeten.

Őfensége leejti ujságját, róla bizonyosan megfeledkeztek - vagy azt akarják, hogy hallja?

- Ostoba vagyok és nehézkes és te... de hát hogy lehet az? Téged nem tart fogva a hús és csont börtöne, mint engem és a többieket? Ki tanított erre?

- Nem tudom. Talán nagy vágyam, a magányosság. S te csak nem próbáltad soha.

- Nagyon egyszerű. Nézd, fekszem és kinyujtózom, amennyire csak tudok, kezemet fejem alá teszem, nézd, így és lélekben visszamegyek gyermekkoromba. Ott te is ott vagy. Nem szabad másra gondolnom, nagyon erősen kell akarnom, nem szabad sokat ennem, egészen csöndben kell feküdnöm. S egy napra, egy órára gondolok, ahogy emlékezetemben őrzöm, nagyon erősen. A szívemen nyomást érzek, egyre erősödik, zúgást hallok, mintha a levegőben röpülnék... Harro, láttál egy évvel ezelőtt?

- Fölemelted a csészét. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy elaludtam és csak álmodtam.

- Akkor sikerült először. És ott voltam nálad a Romvárban; de annyira megerőltetett, hogy elájultam. És azután kerestelek téged, mikor itt egyedül voltam szégyenemmel és nem találtalak. Seholsem találtalak, a Romvárban sem, az erdőkben sem, ahol olyan sokszor jártunk együtt. Nagyon szomorú voltam. És végre mégis megtaláltalak a szobában, hol aranyos indadiszités van a mennyezeten.

- Igen, valaki, több-kevesebb szerencsével, Leonardo da Vinci arany zsinórmintáját próbálta utánozni.

- Nagyon nagy út volt, borzasztóak a sötét folyók, melyeken olyan nehéz átkelni. Mindig feketék és szélesek és halálos csöndben vadul rohannak odébb és partjukon megborzong a lélek, hiszen olyan gyöngéd. De át kell jutni. És aztán megtaláltalak. De úgy volt, mint az üveghegyi királykisasszonynál, aludtál...

- És egyszer láttalak, mikor a libákat faragtad... és mikor visszatértem, a szoba már üres volt... és megint elindultam keresni... De nem találtalak. Azután már nem is kereshettelek, mert beteg voltam és szenvedtem, s a test vasmarkával fogta a lelket. De karácsonyeste hirtelen megszűnt minden fájdalmam, ott feküdtem a braunecki fenyő alatt és egyedül voltam és korábban is volt, mint máskor. Azt gondoltam, utoljára kereslek. Mert sejtettem, hogy közeledik a szabadság, az aranyos s ha a többieknél vagyok, akik könnyű léptekkel járnak, akkor nem láthatsz és nem érezhetsz többé.

- Hogy csináltad, hogy végre ostoba, bezárt lelkem is megérzett? - suttogja Harro.

- Megtaláltalak, Harro; talán mert karácsony volt, rám gondoltál és kicsit elém jöttél. És szemem találkozott a tiéddel... mint akkor a csésze fölött.

- Olyan voltam, mint a bolond. Fölkutattam az udvart, melyben az örökzölddel futtatott kút van s melynek pedig nincsen kijárata. Kifutottam az uccára. Megint visszamentem a műterembe és föl-alá futkostam, míg lábam egyszer csak utazótáskámba botlott. Akkor észretértem. Bedobáltam holmimat a táskába. Tudtam, hol vagy, hiszen olyan fontos vagy az ujságjainknak. Kaptam vonatot, a legrosszabbfajta vegyesvonat volt, melyen nyomorúság utazni. Magam sem tudom, mit éreztem, mikor itt kiszálltam a vonatból. Mit keresek itt? De legalább azt akartam tudni, hol lakol. S találkoztam az urakkal... Ó, Lélekke, mit tettél? Egy darab életedbe került. És mégis mindig nem találtál igazán vissza.

- Rosmarie, miért? Apád mindent megtesz neked. Mindig úgy ragaszkodott hozzád. Nézd a szép napot, s hogy ragyog meleg fénye a kezeden. És néhány hét mulva megérkezik tengerentúlról a tavasz is, majd láthatod, milyen itt a hazájában.

- Ennyi szépség. De előbb még újra meg kell tanulnom örülni. A szépség is nyomasztó dolog, ha az ember egyedül van. És olyan könnyen beteggé örülöm magam, mert elszoktam mindentől. És vajjon meggyógyulok-e? Nem úgy érzem magam. De még nem ez volna a legrosszabb. Akkor nem kellene a borzasztó bálokba és társaságokba mennem, melyektől már évek óta félek és mindig Brauneckben maradhatnék. Harro, semmi derekat sem lehet rajtam találni, akárhol méregeti is a varrónő... a kacsalábam!...

Harro hangosan, vígan kacag, s halkan velecseng az ezüstös tündérkacagás is.

- Mama ugyan azt mondja, hogy táncosokban nem volna hiány; mert hercegnő vagyok, megparancsolhatnám az uraknak, hogy velem táncoljanak. S akkor egyre azt kellene gondolnom, hogy bosszankodik mindenik. Nevetsz, Harro, de ha nem szánalomból tennéd és régi barátságból, te szeretnél olyan táncosnőt, akinek nincs igazi dereka és kacsalába van?

- Nagyon szépen tudtál táncolni kacsalábadon, nem emlékszel már a pintyőketáncra s a liliomtáncra?

- Lefestetted, Harro. Olyannak festetted, amilyen. Nem emlékszel már a kis kegyetlen, rejtett mosolygásra? Macskát-egeret játszik velem.

- Ó, az rossz. Nagyon rossz. Erről nem tudtam. Nem éppen sokat törődött veled, de csodálatosan engedte, hogy azt tégy, amit akarsz.

- A ruháimat és cipőimet gondolod? Hát, tudod, ezeket maga is olyan csúfnak és nevetségesnek találta, s én is igyekeztem mennél esetlenebb lenni; így voltam leginkább biztonságban tőle. És meg is csúnyultam, csak a hajam szép és hogy gyűlöli!... Akkor éjjel is a hajam csinált minden bajt. Nem lett volna szabad leengednem, ha még úgy fájt is a fejem; tudhattam, hogy ingerli. És ez lesz az életem: ha apám mellett akarok maradni, szegény egérke leszek. Nagyon összekarmolva és megtépve gunnyasztok majd a sarokban. És mégis meg kell próbálnom, apám miatt... Mert nem szenved-e ő maga is? Ki örül az ő örömének? Ki érdeklődik a dolgai iránt? Tőled is tanultam egyet-mást a szép építkezésről és sok könyvet olvastam róla és még többet tanultam látni. És apámnak mindig nagy öröme telt régi kastélyaiban. De mindig, ami neki tetszett, az csak toldalék és stilszerűtlen, úgy, hogy elvesztette a biztonságát és nem is mert örülni. És mióta én tanulmányozok vele - csodálkozni finom hozzáértésén. De mama hallani sem akar régi kastélyokról. Öreg, csúnya, léghuzamos, pénzevő kísértetvárak. S mindentől, amit apa szeret, elveszik a kedvét. Pedig olyan gyöngéd mamához. Hogy örül, ha mama néha elégedett. Minden áldozatot meghoz, s magában azt reméli, hogy nekem lesz jó. Mert néha-néha már sejti, mit szenvedek. De máskor meg, mikor mama rám haragszik, apa is vele érez, s ez fáj legjobban. És van is oka rá, hiszen természetes, ha azt szeretné, hogy én is olyan legyek, mint más fiatal lányok és örüljek annak, aminek azok - báloknak, és akarjak az udvarhoz menni és ne üljek mindig a sarokban, mint a rút kis kacsa.

- Amelyikből sohasem lesz hattyú. Talán mégis lett volna belőle, a szegény Rosmarieból, mert ő - mert neki ó, Harro, most elpirultam. Kérlek, ne nézz rám, vagy legalább ne nevess, Harro... Légy olyan jó!

- Olyan elbizakodottan hangzik egy rút kis kacsától, de mondd csak, nem lehetnek néha csúnya emberek is szépek?

- Úgy van, te mindent legjobban tudsz, azért is mondom neked. Gondolhatod, hogy csodálkoztam, mikor először láttam. Éjszaka volt és Liza megmosta a hajamat; mindig kicsit sokáig tart, míg megszárad és azért ágyba küldtem. Egyedül ültem ott és olvastam és vártam, míg hajam annyira megszárad, hogy befonhatom. Mörike verseit olvastam, amit nagyon szeretek. Azt olvastam:

Hirtelen föltekintettem, mert éreztem, hogy a tükröm előtt ülök. A tükörben láttam a szememet, olyan volt, mint a görög lányé. Nem szeretem a tükörképemet, mindig szorongva látom, mintha egy szellem nézne rám, mely én vagyok és mégsem én. Mintha szakadék nyílna meg előttem, melybe nem jó belenézni... Ostoba gondolatok. És akkor megijedtem. Nem, mintha sötét, halálos nyilat láttam volna halántékom mellett, mint Sappho. Láttam, hogy szép vagyok. Könnyű, selymes hajam hullámosan övezte arcomat. Hogy ne hulljon a szemembe, föltettem azt a régi arany homlokkötőmet, melyet az uradalmi tanácsos úr szekrényeiből kerestem ki. Nagyon régi, egészen síma, s tanácsos úr azt mondta, hogy régebben koszorút fontak köréje a kisasszonyok. Talán jobban kiemelte a fejem formáját, vagy más valami tette... ott ültem, a tükörképemet néztem és csodálkoztam. És akkor kezdődött a szerencsétlenség. Mama jött be váratlanul, pompás udvari öltözékében, tollakkal és a gyémántdiadémmal a fején. Éppen akkor jött haza és azt kérdezte, miért ég még a lámpám? És milyen bolond dolgokat csinálok arany koronákkal?... Olyan gonosznak még sohasem láttam. Rosszabb volt, mit a képe. Letépte fejemről a pántot, és sok hajat is vele és a földre dobta és széttaposta, bár csak annyit mondtam, hogy: hajat mostam. Szegény homlokpántom! Középen eltörött, de egy ügyes berlini ember megcsinálta, keskeny pántot kalapált rá, mert nem akarta elrontani. És mama nagyon jól tudja, hogy a gyémánttiara az enyém, édesanyámtól örököltem, de igazán nem sajnáltam tőle, csak hagyja meg a régi homlokkötőmet. És azóta sohasem lett jobb, semmivel sem.

- Ó nem, elpanaszoltam a titkos-tanácsos úrnak. És azt mondta, hogy ha gyóntatóatyámnak tekintem, akkor mindent szívébe kell zárnia, amit neki mondok. Csak azt kérdeztem, mit tegyek? Olyan emberekkel kell élnem, akik örülnek szenvedésemnek. Ó, Harro, nem egyszer láttam a vörös tüzet lobogni. És védekezni nem tudok, tűrnöm kell. Éreztem, hogy mennél jobban szenvedek, annál nagyobb örömmel kínoz. De a titkos-tanácsos úr, - kicsit hasonlít a lelkész úrra, mindkettő olyan papi, - azt mondta, hogy égen-földön csak egy dolog van, amellyel a gyűlöletet le lehet győzni. Hogy a gyűlöletet csak szeretettel lehet legyőzni.

- Képmutatás, Rosmarie, képmutatás! Mi van azon szeretnivaló? Ha az urak a bibliát idézik, én is idézem: elviselhetetlen terheket raknak rá, de maguk egy ujjal sem segítik... szeretni!

- Eddig én is mindig gyűlöltem. Ó, hogy gyűlöltem, Harro! Minden szerencsétlenségemet a gyűlölet okozta. Azon a zivataros éjszakán, mikor leggonoszabbul gyűlöltem, azt gondoltam, hogy az a kis gyermek is olyan volna, mint ő és magával hozná az irántunk és a kedves régi dolgok iránt való ellenszenvet. És apa mindig azt mondja: Ha csak egyetlen tag hűtelen, úgy megszakad az aranyos lánc, már a mi napjainkban. Minden odavész, amiért a régiek küzdöttek és szenvedtek. Tudod, Harro, a piros fény, kialszik! S mert akkor éjjel olyan gonosz gondolataim voltak, nem tudtam Helén néni szemébe nézni, mikor faggatott, s mindaz, amit mentségemre mondhattam volna, torkomon akadt. Nem, sohasem akarok többé gyűlölni, soha...

- Ne fogadd meg. Aki szeretni tud, annak gyűlölni is kell tudni. Gyűlöletet szeretettel viszonozni, ezt senki sem tudja...

- Ha más nem is, de Jézus megtette. És te is belátod, hogy győzött. Ha megölték is. És most előtte térdelünk, Harro...

- És a titkos-tanácsos úr, azt is mondta, hogy nagyon nehéz és éppen azért olyan dicsőség, amilyet csak a legnehezebb dolgokkal lehet megszerezni.

- Csak mondd el a receptedet, nagyon kiváncsi vagyok rá, vagy megelégedett az általános utasítással?

- Nem, de olyan szépen és tudományosan, ahogy ő mondta, én nem tudom elmondani. Elgondoltam magamban.

- Először el kell temetni a gyűlöletet. Hiszen nagyon boldogtalanná tesz a gyűlölet.

- Engem boldogtalanná tesz. De, ha az ember el is temette, még nagyon elevenen fekszik a sírjában, készen arra, hogy bármelyik percben föltámadjon...

- Máris hibát csináltál költeményedben, Rosmarie, átugrottál egy állomást... de szerény leszek... tovább...

- De ha ott lent fekszik is, az üresség, mely utána marad! Igyekezni kell a sírra egy kis szeretet-virágot ültetni. Előbb nagyon szánalmas. Legjobb, ha egy kis részvétet ültetünk. Az ver legkönnyebben gyökeret a talajban, melybe a gyűlöletet temettük. Hát nem boldogtalan az, aki nem láthatja a másikat anélkül, hogy kínozni ne kívánja?

- Tán mégsem olyan sokan. És aztán. Nem jön-e minden elhajított kő vissza arra, aki elhajította?

- Igazán visszajön, Rosmarie? Nem hiszem. Némelyek pompásan érzik magukat gonoszkodásukban.

- Ó, de nem sokáig, Harro. Elhiheted, hogy kis dolgokban is visszajönnek a kövek. Nézd, mama bosszankodik, mert egy este pongyolámban és kibontott hajammal nem vagyok csúnya és letépi szegény homlokpántomat. Abban a percben olyan csúnya lesz, valóságos fúria, pedig előbb még olyan szép volt ékszerei díszében... És akkor éjjel! Ó, Istenem, hogy visszajöttek a nyilak. Egy egész nyílfelhő. Elvesztette a gyermekét, aki pedig talán meglágyította volna a szívét. És így nő a részvét-virágocska, persze, könnyel kell öntözni. És nincs is egyedül az ember. Egyszer csak aranyeső hull a sírra.

- Lélekke, én nem engedem, hogy mindenáron szentet csináljanak belőled, beszélek apáddal, én...

- De Harro, ne légy olyan heves! Hát ki bánt most engem! És sajnálod lelkétől ezt a kis nyugalmat, békességet is?

Napfényes kuckójában mozdulatlanul ül a herceg, a két lélek odakünn megfeledkezett róla, vagy nem is tudták, hogy ott van. Ujságját elejtette.

A nap ebben az esztendőben a Riviérához is jóindulatú. Ha esténként különös sötétkék felhők tornyosulnak is a hegyek mögött s éjjel szakad az eső, reggel napfény csillog az ugrándozó hullámokon s ragyogó zölden tündökölnek az olajerdők. A Villa Riposa kertjében ibolyák illata száll s a mandarinfák százával hullatják le apró, aranyszínű gyümölcseiket. Ahogy elvarázsolt kertekhez illik, egy lélek sem szedi föl őket, ott rothadnak meg.

- Itt csak az eget és vidéket szabad nézni - mondja a herceg Harronak, egyik hosszú sétájuk közben, melyet együtt szoktak megtenni. - Ha az embereket nézzük, nagyon is elkeseredünk!

A két úr egy sziklán ül, sűrű mirtuszcserjék között, a napon. Messzire ellátnak a tengerre, a fehér partra és a hegyekre, melyek lépcsőzetesen ereszkednek alá, kékesen ragyogva.

- Kék, kékebb, legkékebb - mondja a herceg. - Az ember kicsit megszokja a kék világot. Kedves Németországunkból azt az előítéletet hozzuk, hogy a világnak zöldnek kell lenni. Itt sárga és kék. Nézze amott a kék fákat.

- Olajfák, melyek a hegyoldalhoz símulnak és felöltöztetik. Ezek az olajerdők, - meg kell tanulni beléjüklátni. A tépett törzsek, finom, csavarodó, egymásba fonódó ágaikkal. Minden fa egyéniség. Legszebb, ha az alkonyodó nap keresztülsüt rajtuk s megvilágítja a fa legbelső titkait. Mert a fa mindig átlátszó, a finom keskeny levelek minden fénysugarat átbocsátanak.

Olyan szép itt fönn a napsütötte levegőben az ezerféle idegen növény illata között, kilátással a messze csillogó tengerre, melynek messzi kerülete szinte fenyegető, mintha le akarna zuhanni: a tenger magassága.

S a herceg lelkét valami még hótakarója alatt pihenő Brauneckje felé húzza egyre.

- Soha. Soha, legalább míg én élek. Mindig lesz valami rajta tennivaló. Mikor építeni kezdtem, éppen volt pénzem s nem tudom, mi ütött belém. - Még díszterme is van. Átlátni belőle Brauneckre. Díszterem, éppen a legszükségesebb a romok grófjának! De az ember nemcsak magának épít!

- Volt elég helyem és még sok használható anyagom is. Szép, régi oszlopfők s az újak is arra a mintára készültek. Az újak sem rosszabbak a régieknél. Rajtuk tanultam meg a vésőt kezelni.

- De mennyire! Valamennyi oszlopfőt magam faragtam ki. Némelyiket a nyers tömbből, később csak a simítást végeztem.

- Éppen úgy vonzódom a szobrászathoz, mint a festészethez. Így tanulhattam meg legjobban az anyagot ismerni. Finom dolog ott állani egy olyan nyers tömb előtt, melyben mindenféle szép dolog rejtőzhetik s nekifeküdni a fickónak, hogy kiadja a lelkét. És sok mindent csak így lehet megtanulni.

- Ez nem műteremi-munka, nyitott színben csinálják. Szükségem is van még az emberek segítségére. Volt egy nagyon ügyes olaszom. Amíg azt utolértem! Most már megkereshetném a kenyeremet.

A herceg összeráncolja homlokát. Olyan arcot vág, mintha keserű pirulát nyelne le. Aki bejött, ott láthatta a hosszú Thorsteinert az udvaron, kövei között kalapálni. Végre azt mondja:

- Nem jobb volna, ha egy dologra összpontosítaná a tehetségét? A festészetre, melyben olyan szép sikerei voltak már!

- Magam is mondtam magamnak, különösen, mikor valami nem sikerült, a véső elcsúszott vagy a kő megrepedt. Mennyi bosszúság akad! De fenségednek egyszer meg kell nézni az oszlopfőket. Mielőtt még az ablaknyílásokat bedeszkázták volna, sokszor voltam fönn. Milyen szép egy ilyen darab német haza, zöld erdők, kék ég, vonuló felhőkkel, rétek csillogó patakokkal, a szürke kőépítmény keretében. Megszépíti a képet, melegebb benne a zöld és ragyogóbb az ég kékje... S a termet festem. Freskók! Milyen színöröm lesz! A régi Thorsteinereket vonultatom föl... Képünk nem sok volt, el is égtek. De apám és a bátyja, pompás régi alakok. Magam is velük tartok!

A beszélgetésnek ez a fordulata már sokkal jobban tetszik a hercegnek. Botjával sárga bőrkamásniját veregeti:

- Pompás, a tengeri levegő. Itt sokkal jobban érezni, mint lent a parton. Ha Rosmariet fölhozhatnánk ide, még gyorsabban helyre jönne. De mondja csak, Harro, még mindig a Romvárban lakik?

- Le kellett bontani, nem ment máskép. A műtermemben lakom. Elég jó lakás nekem. Az már készen van. Később folyosó köti majd össze a házzal. Az udvart szépen zárja majd be s a meleg falat mindenféle virágdíszre használom föl. A folyosó fűthető s virágokkal díszítve, egyszersmind kis télikert is lesz.

- Nagyon jó gondolat - dicséri a herceg, akit a dolog rendkívül érdekel. - És a beosztás?

- Lent a háló- és fönt a lakószobák. Egészen fönt, a díszterem fölött a konyha. Most így csinálják, hogy seholse kellemetlenkedjenek a szagok. Ételfelvonó, központi fűtés és a többi.

- Régi fészkemet ma is sajnálom és valamennyi dísztermet, felvonót, fogadócsarnokot odaadnám, ha még megvolna.

- Fogadócsarnok! Az is van! Harro, talán őfelségét akarja fogadni? - A herceg egyszerre a legragyogóbb hangulatban van.

- Miért ne, ha őfelsége éppen arra kegyeskedik járni? Úgy gondolom, hogy annak a benyomása a legmaradandóbb, amit először látnak a házból. Különben mindez még csak a jövő zenéje.

Ha már ez a ház az életem munkája, lássák is, hogy ki és mi volt az építője. Azért a lépcsőfeljáratot félköralakúra bővítettem. A belépő érezze meg mingyárt a ház lelkét. Ünnepélyes, fehér körönd, felülről megvilágítva, kevés arany, valami zöld, egy márványmedence. A hozzávaló tömböt Rómában vettem meg, ez lesz a legközelebbi munkám. Azt hiszem, egy kis eleven víz pompás frisseséget és életet vinne a helyiségbe, ha különben elhagyott is. A falakat legszívesebben aranymozaikkal födném. Drága, sajnos, nagyon drága! A rajzokat már megcsináltam hozzá. Furcsa, hogy ezzel a helyiséggel kezdem, mielőtt egyetlen lakószoba készen volna. De nagyon jól élek magamban a műtermemben és kis hálófülkémben.

- Az aranymozaikok, ezek nekem is imponálnának, és drága! Kedves Harro, azon nem múlik, csak tartós legyen.

- Még nagyon is azon múlik, fenség. Parasztjainknak van egy közmondása: A pénz nem boldogít, csak legyen az embernek előbb.

- Mióta a pénzt, amit keresek, két kézzel szórom el, szerencsém van! Az utolsó napokban történt velem. A gazdag, fiatal amerikai hölgyek, akik, mint mondják, a legnemesebb vadra vadásznak, hercegekre és grófokra, ellenállhatatlanul kedvesek a reggelinél. Azt hiszem, mert gróf és festő vagyok, könnyű prédát sejtenek bennem, sajnos, ilyennel is meg kell elégedniük. Ahogy a parton egy vörös gerániummal borított sziklát festek, odajön hozzám a legcsinosabb s dollárokat kínál vázlatomért. Mint udvarias ember, mit tehetek, hamar befejezem a vázlatot s legjobb, a reggeliknél fölfrissített angolságommal átnyujtom neki. A fiatal hölgy a legkékebb szemeket csinálja, amilyent csak tud, de nevemet kéri a képre. Hiába figyelmeztetem a H. T.-re, mely később a bámuló utókornak az igazi Thorsteint igazolja, egész grófi nevemet kéri. Így gyógyultam ki a gondolatból, hogy művészetem ér annyit... Másnap odajön hozzám az apa, mr. Legington Milwaukeeből, egy cipőtalpszárazságú, ezüstfejű úr s azt kérdi, nem csinálnék-e nagyobb munkát neki s a bankárom címét kérdi. Első csodálkozásomban megneveztem, de azután mingyárt megmondtam, hogy sem időm, sem hangulatom nagyobb munkához. Mire meghívott az autójába, mely remegve, dohogva állt ott, egy sétaútra.

- Nem esküdnék meg rá, fenség. Elindulunk, őrült sebességgel, porfelhőket kavarva föl, a házak és fák meghajolnak előttünk, udvariasan elénk jönnek, azután kiegyenesednek megint. Széles folyó, völgy, melyben keskeny vizecske kanyarog nagyon széles mederben. Nagyszerű hegységháttéren az első rózsaszín mandulafák. Egy kiugró hegyen fekete kísértetvár. Város, melynek a házai mintha összenőttek volna, egyetlen tömegben, meredek uccákkal kapaszkodik a hegyre. Mintha a hegy szülte volna a várost, házai, mint lezuhanó sziklák és kiugrók. A város előtt híd, magos gótikus ív, mely sötéten kavargó víz fölött vezet. A híd közepéről, ahol az ív bezárul, ezüstös vízsugár ömlik a folyóba. Ez az ezüstsugár, akármilyen különös is azon a helyen, ez a pont az i-n. A háttér, a hókoronás hegyek, a vár, a város, mint egy ötfelvonásos tragédia. A meredek hegy, ezüstös sugarával a sötét folyó felett. S a folyó és város között, sötét sziklákon, egy csapat rózsaszín mandulafa, mint fiatal királyi gyermekek, akik kitipegtek apjuk sötét várából... Ha nem volna olyan nagyon száraz cipőtalp, megöleltem volna az amerikait. Azonnal vázlatot csináltam s mikor látta, hogy milyen komolyan veszem a dolgot, mialatt mi egy uzsonnáskosárból nagyszerűen megreggeliztünk, az autót elküldte festékeimért. Az idő állandó maradt, a misseket, akik velünk jöttek és zavartak, az apa nagyon udvariasan, de határozottan ártalmatlanná tette. Ma aztán sürgönyt kapok a bankáromtól, - igaz, hogy három délelőtt gőzerővel dolgoztam, - hogy kétezer márkát fizettek be neki egy Dolce Aqua képért. Azóta mindenütt aranymozaikot látok.

- Harro, mégsem szép magától. Rosmarie halálosan szerencsétlen lesz, ha elmesélem neki a képet, mely Amerikába megy. Gondolja, hogy az amerikai átengedné nekem? Nem tud valami embert - az amerikai biztosan jobban ért az üzlethez. Keressen egy üzletembert!

- De fenség, akár egész nap szívesen festek a hercegnőnek. Fenséged egészen boldogtalanná tesz. Csak festhetek a hercegnőnek ajándékba?

- Egyszer, volt és többször nem. Olyan számítás volna, mint a fiúcskáé, aki azt mondta: Apám száz márkát keresek naponta. De csak egyszer egy hónapban, a többi napon ingyen dolgozik.

- Igen szépen írta le a Dolce Aquát - síránkozik a herceg -, és: vagy megkapja Rosmarie, vagy ne is tudjon róla. Harro, engedjen magával beszélni, hiszen már visszamegyünk.

- Fenség, csak ha ajándékba adhatom a képet a hercegnőnek. Különben nem sikerül, örülnöm kell minden ecsetvonásnak...

- Akkor nem is gondolkoztam, csak festettem, de most egyre arra kellene gondolnom, ez a különbség.

Rosmarie ma este sokáig váratja édesapját a kis nappaliban, hol esténként tűz ég a kályhában. Mert az esték hűvösek és így barátságosabb, az ablakok nyitva lehetnek, ki, az éjszakába, melyből a tenger halk mormogása hallatszik be. A szomszédos ebédlőben terítve áll az asztal, magas kehelypoharak díszítik, bennük sötétkék íriszek, amilyenek ezrével szegik most a kert útjait. Most bejön Rosmarie, kicsit lassan és félénken, üdvözli édesapját s pompás szekfűt tűz gomblyukába. A herceg nagyon szereti, ha lánya gyöngéd keze rajta pepecsel. S ma csodálkozva nézi:

- Remélem, kellemes dolog, apa. Talán az, hogy nem kell már pongyolát látnod.

Rosmarie apja széke mögé menekül, nem szereti, ha nagyon megnézik, nagyon is megszokta a lesujtó kritikát. De édesapja szeliden előhúzza.

- Meg akarsz csodálni? Ahoz szívesen előjövök. Megpróbáltam kicsit megszépíteni magam s örülök, hogy ezt mingyárt észre is vetted.

- Hát nekem is van szemem. Mondd csak, Rosmarie, kicsit más, mint a többi fiatal hölgy, az igaz... És mint mama párizsi toalettjei... Ilyen szép holmija soha sincs, pedig az utolsó divat óta a szivárvány minden színében ragyog. Olyanok is a számlák. Az utolsótól csaknem kővé vált az uradalmi tanácsos úr. S legfeljebb kétszer visel egy darabot. Mi lesz velem, ha két párizsi dámát kell majd öltöztetnem. Ha Harro nem házasodik meg, könnyen megengedheti magának az aranymozaikokat. Kicsiség... Hát szép a ruhád! Olyan lágyan omlik le rajtad... és a hímzések. Mutasd csak! A pánt, mely ruhádat összefogja, egy nagy pillangó!

- Reméltem is, hogy észreveszed, ez a pillangóruhám s kicsit úgy érzem magam benne, mintha kibujtam volna a hernyógubóból. Gondolod, hogy tetszeni fog Harronak?

- Hallgass a ruhákról, Rosmarie, betege vagyok a csillogó rongyoknak! Ha meg kell lenni, hát meg kell lenni. Sejtelmed sincs róla, mennyi tervet akadályoz meg, fontosat, szükségeset halaszt el, ez a párizsi őrület.

Rosmarie bámulva néz apjára. Valami olyasmit hall, amiről igazán sejtelme sem volt. Apja székének karjára ül, minden hosszúsága mellett is karcsún, könnyedén, gyöngéd karját, melyet csak vékony fátyol takar, hogy a vakító fehér bőr átvilágít rajta, apja nyaka köré fonja s forró homlokát símogatja.

- Apa, a ruhám, csak nem akartam mingyárt megmondani, ezért nem kap számlát a tanácsos úr. Magam rajzoltam, Liza varrta s a hímzés a ládámból való. Mindig hímezek s mert nem mindig tudok vele mit kezdeni, beteszem a sárga ládámba, abból vettem most elő. És a selyem japáni, Helén nénitől kaptam és azt mondta, hogy nagyon sokáig tart.

- Liza varrta és most már nem vonhatod vissza, azt mondtad, szép! És nézd, az ujját, ezek a pillangószárnyaim. S ha megengeditek, apa, sohasem lesz két párizsi hölgyed.

- Jó felesége leszel egy szegény embernek, ha nem kapod mégis meg a párizsi őrületet. Mondd csak, beszélt már neked Harro a fogadócsarnokáról?

Már évek óta tudom, mindig annyit beszéltünk a házról és a levegőbe építettünk és mindent olyan szépre terveztünk, ahogy csak akartuk. S hogy most mégis megvalósul! És az aranymozaikokat is megtartotta! Ó, apa, ha hozzásegíthetnénk Harrot! Életemben sem kívánnék párizsi ruhát!

- Akkor jó üzletet csinálnék Harro aranymozaikjaival, Rosmarie. Ne ajánljuk föl neki?

- Ó, úgysem fogadja el! Nagyon is büszke arra, hogy mindenért maga dolgozott meg.

- Rosmarie, eszembe juttattál valamit, amiről le kell Harrot szoktatni. Maga farag köveket az udvaron! Mindenki, aki bejön, láthatja, ahogy ott áll fehér vászonköpenyben és köveket farag!

- Jó és szép, ha azok viselik. De Harro nyitott színben dolgozik a munkásai között! Gondold csak el, ha mama arra hajtat.

- Ó, az a szép ház - suttogja Rosmarie -, ahol még a köveket is az ő keze faragta. Egyszer meg szabad néznem, apa? S valamit ígértem neki a háza számára, azt talán elfogadja. - És Rosmarie elmeséli:

- Egyik szobának Gondűző a neve. Minden szobának nevet adtunk. Néniszoba is lesz, ott fognak lakni nénjei, a szigorú alapítványi hölgyek, ha egyszer meglátogatják... És a Gondűzőben kárpit lesz és keskeny pannaux-k. És azokat én hímezem. Megígérte Harro, mikor hímezni tanultam. És csupa vidám dolog legyen rajta, hogy aki rosszkedvűen vonul oda vissza, ragyogó kedvben kerüljön megint elő.

- Bevallom, apa, már egész csomó készen van belőlük. Egyik kék selyem alapon van. Üdezöld bükkágak, köztük sötét fenyőkarok, keskeny zöld út fölé hajolnak, melyre nagy fényfoltokat vet a nap. Aki látja, májusi erdőre gondol. A legkedvesebb, ami a földön van, egy német májusi erdő, lágy, selymes lombbal... Másik opálszín atlaszalapon ezüstszállal és kis kristályokkal van hímezve. Zuzmarás tövisbokor, s a sok ezüst, fehér és kékesszürke között még néhány piros bogyó tündöklik. Ilyen volt az erdő, mikor Harro-t először láttam... Van egy, melynek víziöröm a neve. Egy tó csöndes, sötéten zöld zuga. Egy darab a mi Wachunk-ból, apa. Magas nádszálak állanak szép, sötét tollkoronájukkal. Fölötte kéken csillogó szitakötők szállanak, sok, sok s egy helyen darabka kék ég tükröződik benne.

- Hiszen olyan szívesen hímezek; mióta senkit sem nézhetek, amint fest, ez a legnagyobb örömöm. Mamának már fölajánlottam a hímzéseimet, de nem tetszik neki, mert nagyon tarka és nem illik a bútoraihoz.

- Hogyne, mindenüvé magammal viszem őket. Megmutassam? Ó, már jön Harro, hallom a kertajtót.

- Nagyon finom hallásod lehet, vagy talán a szíveddel hallod. Tud Harro a pannaux-król?

- Nem, apa, és nem is tudom, megmondjuk-e neki. Úgy megváltozott. Olyan különös. Félek most fölajánlani neki. Nem találod te is, hogy egy idő óta egyáltalában nem a mi öreg Harronk?

- Úgy értem, amilyen azelőtt volt. Olyan nyugodt és hidegvérű. Hardenstein néni a kemény embernek nevezte tréfásan. Most alig kezd el valamit, abbahagyja, nem is nézhetem nyugodtan. És olyan, mintha, hogyan is mondjam, apa, mintha félne tőlem. Ó és titokzatos és ez fáj legjobban... Volt nekem valaha titkom előtte?

Rosmarie fölkel s egy percig figyelve áll. A lámpa fénye elömlik magas, gyöngéd alakján, ragyogó haján s a kis koronán, mert a régi homlokpántot viseli.

Olyan kedves, olyan poétikus lógó hajával és símuló ruhájában, mintha Schwind mester vázlatkönyvéből jönne s csak a két holló és a fehér szarvas hiányzik mellőle, hogy előttünk álljon a német mese, ahogy nagyanyó bűbájosan szépnek elképzelte. A herceg fölnéz reá. Most barátját várja és még csodálkozik, hogy az nem tudja többé a jó öreg bácsit játszani...

A várvavárt bejön s megáll az ajtóban, mintha gyökeret vert volna és egy szót sem tud szólni.

- Semmi különös... és jó estét, fenség... bocsánatot kérek... egy hír... azt hittem... - dadogja. Mi lett a kemény emberből! Végre összeszedi magát s mintha valami betanult dolgot mondana el:

- Azt hiszem, a napokban el kell utaznom. Rómába. A műterem miatt. - Megint megakad. A herceg kicsit mosolyog.

Mintha mindketten föllélegzenének. - Holnap még nem. Nem. Még egy napig élek, - gondolja Rosmarie és csaknem barátságosan mondja:

Harro bocsánatkéréseket dadog, ma a legjobb akarattal sem lehet mulatságos társalgónak mondani. És alig néz Rosmariera, úgy hogy az azt gondolja, hát nem tetszik neki a ruhám. Rosmarie igyekszik mennél vidámabb és szeretetreméltóbb lenni. Így valahogy eltelik az étkezés. Utána szokás szerint kicsit együtt ülnek a nappaliban és Rosmarie, aki még mindig kicsit sápadt lesz, ha sokáig ül, lefekszik a pamlagra. Az szép helyen áll, az ablaknál, hová benyulnak a rózsaindák. A lámpa megvilágítja a fehér virágokat, melyek titokzatos kedvességgel kukucskálnak be a kék éjszakából. Rosmarie nagy, lapos, haragos-zöld, aranyzsinóros párnán fekszik, mint egy vízirózsa, fehér és aranyos a zöld vizen, aranyhaja leomlik a párnán. A herceg selyemtakarót borít a lábára, Rosmarie fölmosolyog rá és azt mondja:

- Apa, mit gondolsz, ha Harro nem marad már soká, talán mégis merjünk neki a pannaux-król beszélni? Csak csöngetnem kell Lizának, behozza őket.

- A házáról beszéltünk, Harro, s mindketten, Rosmarie és magam is alapítókként szeretnénk szerepelni az aranymozaiknál, persze, teljes nevünkkel. Nem használhatná Rosmariet, mint korai-gót angyalt? A hosszúsága és vékonysága megvan hozzá! Mi Brauneckiek is akarunk a Thorstein-házban szerepelni. Tehát nekem hagyja az aranymozaikokat és Rosmarie már megtette a magáét. Csöngettél?

- Kedves Harro, ne haragudj rám! Emlékszel a Gondűzőre s hogy mit terveztünk a falakra. Szürkészöld vásznat akartál alapnak, melyet aranylécek tagoljanak és hímzett részek élénkítsenek.

Harro kinyitja. Zuzmarás tövisbokor, széles, ezüstös szalagokból készült ága-bogával, tompa opálfényű alapon. S a bogyók rubintként ragyognak a sok ezüst, fehér és kékesszürke között.

Harro kezében tartja a tekercset és nézi. A szenteste egy darabja, melyen karján ragadta el a gyermeket a télhaláltól.

A herceg Harro széke mögött áll, lenéz a hímzésre, azután a lányára. A szép sápadt fej most még jobban hasonlít a vízirózsához. Harro vállára teszi kezét.

- Nézd meg a májusnapot, Harro, - kéri Rosmarie, - vagy nem, itt a kökényág a citrompillangókkal. Tavaszsejtelemnek neveztük. Mert mindig havazott a kökényvirágokra s te azt mondtad, jobb, ha azt mondjuk, csak sejtjük a tavaszt. Mert az igazi tavaszban nem szabad hópelyheknek hullani az ember kezére.

Az inas jön be, sürgönyt hozott a hercegnek. A herceg homlokát ráncolja és kibontja. Nagyon hosszú lehet és bonyolult tartalmú. Rosmarie szomorúan, félénken néz föl megváltozott barátjára és azt suttogja:

- Rosmarie, köszönöm neked. Ennyi munka!... Elmélyedés egy hangulatba, melyet olyan hűségesen megőriztél, a sok aprólékos munka között...

A herceg bocsánatkérést mormog és kimegy a szobából. Bizonyosan választ akar írni. Egy darabig olyan csönd van, hogy hallani lehet a tenger halk lélekzését az éjszakában. Rosmarie sápadt arcán nagy könnycseppek peregnek; nem remeg, hangtalanul sír, mint az olyan emberek, akik ismerik a büszke, magányos szenvedést.

Harro kibámul a csillagos éjszakába, mely pálmák közül ragyog. Rosmarie halkan suttogja:

A férfi hatalmas alakja megremeg, lehajlik, - ott térdel már Rosmarie mellett s kezén csókja és könnye ég. Rosmarie szeme kitágul és megsötétedik. Ó, mi baja van Harronak? Mint félénk gyermek, teszi vállára kezét:

Ó, mi van a szemében! Forró hullám csap Rosmarie szívébe, olyan gyorsan, olyan hirtelen, ahogy a napsugár a csukott bimbót éri és kipattantja. A szeméből ragyog és az édes szégyenkezés arcába hajtja a vért. Kiszabadítja kezét és elrejti arcát. Harro lassan föláll.

- Hadd lássam még egyszer a szemedet, Szerelmem, Bűbájosom és aztán hadd menjek...

Lépések közelednek... a herceg jön be. A falnak támaszkodva ott áll Harro, sápadtan, beesett szemmel... Rosmarie piros, mint a pipacs, melyről lehullott a zöld burok, mely gyöngéd pompáját takarta...

A herceg gyermekére néz, olyan átszellemült, úgy tündöklik a belső üdvösségtől, mint egy fiatal, harmatos reggel; a gyermeke, szegény fehér Rózsája, aki még nem is olyan régen a lassú, ijesztő halált is inkább akarta, mint szegény életét. Hogy milyen küzdelmet vívott magában az utolsó hetekben, mennyi szép reményét temette el, azt ezek ketten nem tudhatják. Kezét Harro vállára teszi, aki az érintésre összerezzen és azt mondja:

- Harro, beszéljünk meg mindent szépen, nyugodtan. A gyermek amott... Nézd csak meg jól, hogy terjeszti ki szárnyát a napfényben, ahogy akkor mondtad. Nem tehetünk róla... De egyet kikötök: a nyitott udvaron nem faragsz több követ! - -

A Thorsteinerre úgy szakadt a boldogság, mint nehéz, terhes aranyeső. Még nem tudja megérteni, előbb meg kell neki magyarázni, hogy a herceg már hetek óta azzal a gondolattal jár-kel, hogy neki adja a gyermekét, ha kéri. Hogy hogyan látta be, hogy gyermekét sohasem tudja elszakítani a Thorsteinertől, azt ne tudják meg; ne tudják meg azt se, hogy kihallgatta beszélgetésüket. S még egy gondolat kívántatta vele, hogy bárcsak Harro kilépne már tartózkodásából.

A megismerés, hogy nem nyujthat többé otthont gyermekének. Rosmarie szavai villámként világították meg házának viszonyait. Most már tisztán látta, amit eddig mindig titkolt önmaga előtt. Hogy Charlotte egészen megváltozott, rideg és követelő lett, vonakodott bármilyen fájdalmat is megosztani vele, mindennapi befolyásával egyre jobban belehajszolta a Rosmarie miatti elkeseredésbe.

Szomorú ifjúság várna leányára s még több szomorúság reá, aki mindig nélkülözné. Tervei voltak, ragyogó tervei, de azt is belátta, hogy Rosmariet nem lehet kényszeríteni. A történet a találkozó lelkekről, akiket semmi testi távolság sem tud elválasztani... Az egyik lélek messzi országokon át megy keresni s a másik megérti a híradást. Testét bezárhatja, lelkét soha. Az kisiklik kezéből és utazni megy s egyszercsak nem talál többé vissza. S ha igazán kényszerítenie kellene, börtönőrnek érezné magát.

Hozzájárult még mindehez, hogy most sokáig élt a meleg, könnyű légkörben, mely leányát körülveszi s mely sok földi dolgot más megvilágításban mutat. Még sohasem volt ilyen sokáig és egyedül vele s még hozzá nagy aggodalomtól megrendült szívvel.

Ha már ősi nemzetsége, neve benne kihal, jusson legalább az utolsó sarjnak igazi boldogság. S ez a gondolat olyan jóleső érzéssel töltötte el, mintha önmagának teremtene örömmel és boldogsággal teli zugot, hová a saját házaséletének viharaiból és jeges légköréből menekülhet.

Voltak olyan órái is, mikor kemény küzdelmet vívott büszkeségével s égő fájdalommal gondolt Harro életére.

A gonosz nyelvek, melyek majd megrohanják, saját világának gúnyja, mely nem tudja megérteni, hogy egyetlen lányát önként adta szegény emberhez. De mindezt legyőzte Rosmarie bájos közelléte s a mindennapi életétől, foglalkozásától való távollét. Ahogy az emberek a magas, tiszta hegyi levegőben mind mások lesznek.

Most már egészen megnyugodott s nyugalmát még a sürgöny sem tudta megzavarni, mely nagyon sok felesleges szóval jelentette másnap reggelre a hercegné érkezését.

Valami nagyon megharagíthatta Berlinben, hogy eszébe jutott menekülni s az unalommal vívott mindennapi harcának színterét Berlinből a Riviérára teszi át.

Olyan jó ürügy a férje utáni vágy s a kötelesség, hogy gyógyuló lányát lássa. - A szavakból egészen más világ lehelete árad a herceg felé és nagyon jó, hogy már minden eldőlt.

A Thorsteinernek teher a boldogság. Idegen neki, nyomasztó, alig meri Rosmarie fehér kezét megfogni és boldogan álmodó szemébe nézni. Látja, hogy lesz egyre sápadtabb, ő, aki úgy ismeri a finom lelket, mint senki más, és tudja, hogy az öröm nagyon is hamar megárt hozzá nem szokott szegény szívének. Megy hát, mielőtt Rosmarie beteggé örülné magát. Még megcsókolja a hűvös fehér kezet és odasúgja a boldogító szót: - Holnap!

Le a tengerhez. Fölötte a csillagok ragyognak s a víz halkan lélekzik, amint a csikorgó kavicsokon lépeget.

A hegyek és pálmaligetek sötétek, csak messziről csillog néhány lámpás.

Életének hirtelen fordulata földre nyomja. Még minden olyan meseszerű, álomhoz hasonló.

Nem a külsőség, Rosmarie gazdagsága, magas rangja a csodálatos, nem, ha arra gondol, megborzad - ha elképzeli az egész braunecki ceremóniát a saját házába átültetve. A csodálatos az, hogy éppen őrá, az őrült Thorsteinre, a Romok grófjára akar a föld minden boldogsága rászakadni. A magányos éjszakában, az idegen tenger partján akarja megrendült lelkét megkérdezni...

Lelkem, én lelkem, igazán te vagy az? Te vagy, aki olyan sokáig éheztél a magányosságban s most olyan bőségben lesz részed, melyről álmodni sem mertél. Tiéd legyen az élet minden igazi értéke, élhetsz a tiszta művészetnek, föltámad új otthonod és abban a Bűbájos uralkodik majd, és finom kezével napról-napra boldogságod aranyszövetét szövögeti.

Miért jut mindez éppen neked, ami bőségesen elég volna három éhező léleknek is és egyik sem panaszkodhatnék: üres kézzel állok.

És lelke fölnyujtja kezét oda, a szikrázó fények felé, oda, hová mindig valami vonja a föld gyermekét, mikor "maradandó részének örök békéje" jut eszébe.

Ó, csak tudnék hálát adni, csak vehetném boldogságom az atyai kézből és meghajolhatnék előtte. Ostoba balgaként állok itt, aki csak elfogad, elfogad, mintha joga volna hozzá, ami ezrek és ezrek közül csak néki jut ki.

De idegenül, ellenségesen néznek le rá az égi seregek. Mi néki, aki ott fönn napjait és csillagseregét legelteti, egyetlen emberlélek?

Mint zűrzavaros lárma, úgy hangzik föl hozzá bizonyára a sóhajtás és panasz, az emberi könyörgés a sötét földről.

Különös, hogy fölbukkan benne egy félig elmosódott emlék. A thorsteini kastély régi, ünnepélyes, képes bibliájából. Egy lélek sok ezer esztendőelőtti éjszakai küzdelme és ugyanaz a kérése, mely most az ő lelkéből száll égnek: El nem bocsátlak, míg meg nem áldasz.

Ezeket a szavakat látja egyre; a sötét, csak tompa fényben ragyogó hullámok ezt suttogják feléje az éjszaka homályából, ez van írva az ég szikrázó csillagaiba: El nem bocsátlak, míg meg nem áldasz.

És valami szíve legmélyéről száll föl, még formátlanul, csak egy lehelet, idegen kép lelke megszokott dolgai közt... mintha átmelegítené - könnyek peregnek szeméből... el nem bocsátlak, míg meg nem áldasz.

Mintha halk, gyöngéd hullám ereszkednék alá reá az aranyos csillagokból, mintha valami idegen, fenséges és kimondhatatlanul titokzatos árasztaná el, hogy a test is érzi, amit a lélek, a "magányos" átél benne.

Mely belépett az életébe, tarka sugarával minden zugba bevilágít s vidám ezüsthangján kiáltja a léleknek: Itt vagyok!

A herceg azzal az érzéssel hajtatott másnap a vasúthoz, hogy néhány igen kellemetlen órában lesz még része ma. Máris borzong, mint aki sokáig állott a meleg napsütésben s most árnyékba kell mennie.

A hercegné nagyon jól aludt a hálókocsiban és hirtelen, váratlan s mint nagyon jól sejti, nem kívánatos megjelenése szívélyesebbé és simulékonyabbá teszi. Igaz, valami olyan tekintetet lát férje szemében, mely nem tetszik neki. Ez Rosmarie befolyása lesz.

- Hát ezt a szürke eget Berlinben is megtalálja az ember, mégis örülök, hogy elmenekülhettem az öreg köd- és esőfészekből. Te is örülsz, hogy jövök; bizonyára csak kellemetlenséged és bosszuságod volt.

- Nagyon aggodalmas napjaim voltak és Rosmarie még gyönge, de nagyot haladt az utolsó időben. Igen nagyot!

A Hotel Angst szép, pálmákkal díszített előcsarnokában állanak s a herceg gyorsan behúzza feleségét a liftbe. A mit sem sejtő Harrot látta fönt, virágbokrétával kezében. De a hercegnének nagyon jó szeme van.

A herceg jónak látja nem válaszolni a kérdésre s most már föl is értek a hercegné szobáiba. Nem a legjobbak a szállóban, azok már le voltak foglalva, de a hercegné egyelőre semmit sem kifogásol.

- Hát Fried, mit csinál a szegény Rosmarie, bizonyára még nyomorultabb lett.

- Gondolom, nagyobb és fakóbb, mint bárki más. Ez a szerencsétlen hosszúság.

- Egészen kiüt a családból. Olyan lesz a Brauneckiek között, mint hattyú a baromfiudvarban. Le kell festetnem.

A hercegné férjére bámul. Mi van vele? Valami egészen idegen vidámság van lényében.

- A nagy öröm teszi, Charlotte, az is szépít és jól láttad, a Thorsteiner itt van.

- Tehát, Rosmarie tegnap óta menyasszony. S hogy kit szeret és kit szeretett mindig, azt is tudod, hiszen láttad a bokrétájával.

- A romok grófja! A Thorstein Harro, aki mázolásaival kereskedik és a Rosmarie! De hát kell neki? Hiszen annyira terhére volt nevetséges szerelmével, már kislánykorában is!

- Legjobb lesz, Charlotte, ha igyekszel mennél előbb megbékülni a gondolattal. Mindig sokra becsültem Harrot s mindig hálás voltam segítségéért.

- Azt akarod mondani, hogy mikor Rosmarie egyedül volt ezzel a személlyel, ezzel a miss Grangerrel, utánavetette magát. Hát igaz, a Rosmarie igazi aranymadár egy ilyen szegény rablólovagnak!

A herceg háttal áll az ablaknak s olyan merev arckifejezéssel néz rá, amilyent a hercegné még sohasem látott nála.

- De hát nem gondoltál arra, hogy mit fognak mondani unokaöcséid, mit a testvéreid, hogy egyetlen lányodat egy kalandorhoz adod?

- Mi minden nem lett a derék Harroból, akinek az élete olyan nyiltan folyik le közelünkben! Rablólovag... kalandor...

- A párizsi életéről, - hogy a művészurak mit művelnek modeljeikkel, jól tudjuk, - biztosan nem tudsz semmit. És most Rómában! Csak nem gondolod, hogy Rosmarie, aki szemérmetlenül a nyakába vetette magát...

- Fejezzük be ezt a beszélgetést, Charlotte! Pihend ki az utazás fáradalmait és békülj meg a gondolattal. Thorstein Harro nem mindig volt ellenszenves neked; most, hogy családunk tagja lesz, ki kell békülnöd vele.

- Fried, te valamit eltitkolsz előlem! Azt hiszed, nem láttam meg mingyárt rajtad, mikor kiszálltam a vonatból? Ez az ember belopózott ide, kompromittálta Rosmariet, lehetetlenné tette - nem tehetsz egyebet!

- Ne nagyon erőltesd meg a képzeletedet, az igazat úgysem találod ki. És most bocsáss meg, beszélnem kell Harroval.

És olyan nyugodtan megy ki, mintha a legszívesebben beszélgettek volna egymással.

A hercegné utána néz némán, azután egy székre roskad. - Thorstein Harro... éppen ő! Rosmarieé lesz. Hát, bizonyosan tálcán kínálták neki s kegyesen elfogadta...

Vad, égő fájdalommal vág lelkébe. Mintha az élet mindent, mindent elvett volna tőle, hogy annak a másiknak adja. - Minden, minden az övé! - nyögi és eszébe sem jut, hogy ez milyen esztelenség. Bemegy a hálószobájába, haragosan kiküldi komornáját és ágyára veti magát. A hosszú Thorsteiner, amint legszebb mosolyával, hogy elefántcsont fogai kivillannak, fölnéz a kis Rosmariera, aki fölötte egy falon áll, virágos ágat tartva feje fölé. Egyre ezt látja maga előtt. Ha valaki másra mosolygott volna így... igen...

Egyre nagyobb keserűséggel gondol mostani életére, mely dologtalan élvezethajhászás, mennél kevesebb kötelességgel. Hogy ez nem nyujthat kielégülést, azt nem tudja. Hiszen mások még mohóbban, még ragyogóbban élnek s úgy látszik, pompásan mulatnak is mellette.

Elvesztett gyermekét nem siratta meg. Ó, nem, mikor a legrosszabb napok elmultak s a hívogató szabadság intett feléje, szíve mélyén fölujjongott. Talán nem volt ok nélkül való, hogy leendő anyaságát olyan kínzónak, nyomasztónak érezte, tán életével fizette volna meg gyermeke születését. De ezt már elfeledte.

Most sírva, jajgatva dobálja magát: - Fiam, gyermekem! Ha az élne, akkor is ilyen semmibe vennének? Hogy átnéznek rajtam, mintha itt sem volnék, a legfontosabb dolgokat elhatározzák, azután nagy kegyesen közlik velem, hogy bele kell törődnöm. De ez Rosmarie befolyása. Megint ura lett gyönge apjának. A kétszínű! Hogy fog most diadalmaskodni. Gonosz tettéről bizonyára szó sem esik már. Lehazudta és olyan eredményesen, hogy most azt hiszik, ő, a szerencsétlen, megrabolt anya találta ki az egészet!

És Rosmarie megszépült! Szegény hercegné, előre elképzeli Rosmarie diadalait. Hiszen ismeri a világot. Ha a Thorsteiner hercegnői férj lesz és egyik Brauneck-kastélyban lakik, senki se beszél majd rom-multjáról, csak az alapítványi hölgyek és női meg férfi pletykazsákok. A "világ" nem törődik azzal. Elmegy az estélyeire, megissza apósa pompás borát, kicsit megszólja s udvarol a szép asszonynak.

Mindaz, amije van, egyszerre értéktelennek látszik, mint a szegényes üveg a gyémánt mellett.

S ami a legkeserűbb: a gyémántok is Rosmarieé. Ó, milyen diadalmasan fogja villogtatni őket!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Rosmarienek is bele kell nyugodni. Szívesen szántam volna nektek még néhány szép napot, de ilyen az élet... mindennap más arca van. Nem éppen kellemes jelenetem volt a hercegnével s jobbnak tartom a jövőre nézve, ha csak akkor találkozik veled, ha már más hangulatban lesz. Miattad kívánom, Harro. És nem az volna a legjobb, ha Thorsteinbe mennél, hogy az építkezést gyorsítsd?

- Ne olyan hevesen, még nem minden érett meg a megbeszélésre. Azt akarom, hogy a gyermeknek nyugalma legyen. S azt hiszem, Rosmarie is megérti majd, hogy jobb, ha most mégy. Úgy gondoltam, most elmégy a Villa Riposába megreggelizel Rosmarievel és vele maradsz, mondjuk, tizenegyig, azután mingyárt elbúcsuzol tőle. Hidd el, mindent jól megfontoltam.

- Rómába, ott elrendezek mindent s azután Thorsteinbe. Szeretném, ha hat karom és két fejem volna. Ismerem Rosmarie kívánságait s most, hogy érette dolgozom!...

Harro veszi a bokrétáját, mielőtt elindul, egy pillantást vet a tükörbe, közben elpirul. A néhány ezüstszál a halántékán nem izgatja. Nem érzi magát öregnek s ahogy leugrál a lépcsőn, úgy érzi, hogy huszonkétesztendős kora óta, mikor egyszerre vesztette el apját és otthonát, nem volt ilyen fiatal.

- A hercegnőt még nem láttam, bizonyára előbb ki kell velem békülnie, vagyis új méltóságommal. És veled reggelizhetem.

Még az ajkát sem érinti meg, szép, formás ajkát, mely nem változott. És Rosmarie játszhatja a háziasszonyt s teát készíthet neki, mint régen s gondozhatja a virágát. Átszellemült ünnepélyességgel mozognak, alig mernek egymásra nézni, mintha érzelmeik túláradásától félnének. S a finom formák, melyek között egész életükben mozogtak, előkelő nyugalmat és méltóságot adnak együttlétüknek. Csak a multról beszélnek. A jelen csupa friss reggeli harmat s a jövő csodálatos aranyország. Hihető-e?

Igazán valóra válik legmerészebb álmod, Rosmarie! Szenvedéshez szokott szívének minden olyan hihetetlen és valószínűtlen!

Ott állanak a kis loggián s kinéznek a kék reggelbe. Gyönge reggeli szellő borzolja a pálmafákat s messze kimondhatatlan kékség, az ég földrehullt darabja, a tenger. Hogy illatoznak a rózsák s ott az ibolyatáblák.

Szegényes szavak, de milyen mély értelem van most mindenben, ezen a reggelen, melyen olyan új a világ, mintha a teremtés napja volna. Volt már ilyen kék az ég s az ott földi tenger?

Harro gyöngéden megfogja kezét s Rosmarie félénken vállára fekteti fejét, úgy, ahogy gyermekkorában szokta. Boldog hallgatás.

Mintha kis angyalok táncolnának körülöttük, mintha minden ágon csalogány dalolna, mintha először szállt volna a földre a bűbájos szerelem.

Lépés hallatszik, Harro fölrezzen, ó, a paradicsomi idő elszáll s a mindennap kopogtat ajtaján.

- Rosmarie, el kell ma válnunk, csak rövid időre. Föl kell építenem házadat, a legszebbet az országban, kedves. Apád kívánja, hogy ma menjek. Annyi hálával tartozom neki. Engedelmeskednünk kell. Ne sápadj el, kedves! Még sohasem váltunk el ilyen boldog reménységgel. Légy erős, Lélek. Merted volna valaha is remélni, amit tegnap ajándékba kaptunk? Fogd erős kézzel a boldogságodat, kedves! Most ne szomorkodj!

Ó, a kedves, kedves szavak, azt akarta, hogy szívére permetezzenek. Azt suttogja:

- Harro, nem is akarom, hogy most itt maradj. Ezerszer köszönöm apának, hogy most elküld. És minden - minden csúnyaságot magára vállal. És bátor vagyok, Harro... És valamennyi gyertyám ég!

Harro lehajlik s először csókolja meg tiszta fehér homlokát. Olyan szent előtte csak tegnap öntudatra ébredt lányságában. És kímélete mutatja, hogy méltó reá. Még remeg a karjában, még tavasz van, legelső tavasz a haláltól alig szabadult szívében, a nyár napfényes tüze még messze.

Így válnak el. Harro szívében ujjonganak a pacsirták, szeme csupa ragyogás és lágyság, amint ezen az első teremtésnapon odébbmegy a tündöklő reggelben.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Herceg és hercegné nyomott hangulatban étkeznek magas, napfényes hotelszobájukban. A herceg nem is próbálja a reggeli beszélgetést megismételni. A hercegné sem akarja kezdeni, életében először fél kicsit a hercegtől s ez nagyon jót tesz neki.

- Rosmariehoz megyek, Harro elutazott s azt hiszem, csak Brauneckben látjuk viszont.

Rosmarie viruló arccal jön eléjük, mint gyöngéd futórózsa, mely befelé pirul el. A herceg nagyot néz, ezt nem várta volna a ma reggeli búcsuzás után. Rosmarie kezet csókol anyjának, aki nagyon sápadt:

- Mama, köszönöm, hogy eljöttél. Ó, milyen rosszat kellett rólam gondolnod!

- Kedves apám, egyszer csak meg kell mondani. Mama elvárhatja. Persze most sem ismerhetem be, amit nem tettem, de hogy mamának különben minden oka megvan, hogy elégedetlen legyen velem... Ó, mama, nagyon szenvedtem miatta.

- Kérlek, Charlotte, legyen elég ebből, - mondja a herceg olyan elkínzott hangon, hogy még a hercegné is megelégszik egy szótlan vállvonással.

Így hát a herceg nagy megkönnyebbülésére a dolog egyelőre el van temetve, de sejti, hogy nem örökre.

Délután még magukra is hagyja a hölgyeket, míg postáját intézi el. A tegnapi nap nagy eseményéről még csak akkor egyszer esett szó.

A hercegné ott ül Rosmarie kosárszékében, igazán nagy szüksége volna a párizsi nő ráncok elleni szerére. Arcán ott a berlini tél nyoma, valamennyi ebédjével, estélyével, a mondain egész felőrlő életével. A szórakozás örök kergetése, mely ha kellő bensőséggel csinálják, nehezebb, mint a legnehezebb munka. Meghatóan panaszkodik is.

- Elég volt Berlinből. Apád olyan exkluzív, ahogy ma már cseppet sem divatos és így az ember mindig ugyanazokkal találkozik. És végre is, akármilyen nagy uraknak érzitek is magatokat Brauneckben, kik vagyunk Berlinben, ahol minden amerikai részvényember túlszárnyalhat! Csak látnád, hogyan élnek azok! Még autóm sincsen; meg kell elégednem a szent lovakkal, melyeket mindig kímélni kell. Ha meggondolom, mit pazarol apád régi kísértetváraira! Hiszen úgyis csak egyikben lakhatunk. Weitersbergben minden szék nyikorog s a gobelinekbe moly esett. Berlinbe akartam hozatni a gobelineket; benne lett volna az ujságban. Mesés értékük van most. De nem - Weitersbergben kell maradniuk.

- Kedves mama, sehova sem illenének úgy, hiszen a falak számára szőtték őket.

- Hát azt úgyis tudom, hogy mindenben apádnak adsz igazat s azt hiszem, ott fogtok majd lakni.

- Ó, minden jól van, ahogy van. Nagyon szép lesz, csodálkozni fogsz. Harro sokat maga csinált. Még soká nem lesz egészen kész. A díszterem fönt.

Rosmarie megijed. Nem mondott máris igen sokat? Anyja arca ijesztően elváltozott. Karikás, bizonytalan lánggal égő szeme alatt nagy piros foltok gyulladnak, melyet Rosmarie, mint gonosz jelenetek előjelét, már jól ismer.

De most az egyszer még elvonul feje felől a vihar. A hercegné minden átmenet nélkül keserűen kezd panaszkodni a saját életéről. Ha az asszonyok panaszkodni kezdenek, a logika rendesen elérhetetlen messzeségbe menekül. Így a szép Thorstein ház elképzelése is valami társadalmi mellőzést juttat a hercegné eszébe s ezzel egész tarka piramis dőlt fel.

Rosmarienak csodálkozva kell végighallgatni, milyen szenvedéssel teli életet él az anyja. Hogy hogyan utálja Berlint, a porosz merevséget és unalmat s hogy fél Braunecktől, a kísértetvártól. Rosmarie maga is beláthatja, hogy van rá oka! De az Istenért, csak ne beszéljenek róla, mert azzal csak ront a dolgon, és a világ semmiféle komornája sem maradna meg nála, akármilyen magas bért fizet is. S Rosmarienak is el kell ismerni, hogy ijesztő lehet az egész életet annyi halott, festett szem előtt élni le, mikor az embert sohasem ismerik el teljesnek, és mindennap éreztetik vele, hogy még mindig nem született fia.

Persze, csak mostanáig. Mert szentül hiszi, hogy ha utoljára nem keserítették volna meg rendeletekkel és tilalmakkal az életét, minden jó lett volna. De a régimódi orvosok, akiket Brauneckben őriznek, míg megpenészednek, mint minden más, csak azok az okai. Sohasem szolgáltatná ki többé magát nekik. És egész idő alatt be sem tenné a lábát Brauneckbe, ahol ajtók, emberek, képek esküsznek össze ellene.

- Szegény mama! - suttogja, remegő vállát símogatja s olyan mély részvéttel hallgatja a kifogyhatatlan panaszkodást és vádaskodást, mely mélységes szánalmat rejt. Milyen zilált lélekre mutatnak a szavak. És ő maga olyan gazdag! A szeretet és könyörület minden gyertyája ég szívében.

És különös, több mint különös, a herceg csodálatosan szelíd hangulatban találja két hölgyét. A nagy eseményt még mindig nem szabad említenie, Rosmarie tekintete óvja tőle. De milyen jótétemény, hogy a reggeli jeges szél elült.

Ma láttam a tavaszt. A tengeren túlról jött s ahol a partra lépett, kibujt a zöld a pálmák alatt. A zöld között pedig fehér, sárga, tűzpiros idegen liliomok állanak, mint lángok csaptak ki a gyönge fűből. Magas ciprusok néznek le rájuk s hogy azok se legyenek olyan egyedül fönn a magasban, tearózsák futnak föl törzseiken s lágy virágarcukkal a durva kéreghez símulnak, indáikkal összekötözik, egybefonják őket és gyöngéd, finom, sápadt arcukkal mosolyognak. Ismered az olajfát, melynek finom ágai százféle árnyékot vetnek a sárga sziklafalra? S amelyik olyan öreg és megtépett és szaggatott, hogy kankalin lakik és virul a törzsében?

Nem ismernél rá az öreg lélekre. Tele, tele van viruló rózsaszínű rózsával. A csúcsáig kúsznak föl, zöldjük nem is látszik, csak rózsaszínű fejecskéik és az ezüstösen kék és a ragyogó rózsaszín egymás mellett, hogy kacag az ember szeme!

Azután bizonyára a vízmosásom ment föl a tavasz könnyű lábain, ahol a sziklafal mögött a pálmák állanak. Azok kicsit köszöntik, az ő barátjuk a tüzes nyár, mely régi hazájukat hozza el, azért nem mozognak most jobban. A tavasz kék köpenye egy mimózabokorba akad.

Hogy föllángol a bokor! Aranyhegy lesz belőle, mely kitör a kövek közül s körül mindent eláraszt aranyos porával és illatával. Mint igazi csoda áll ott a mimóza, mintha ma ültették volna ki a paradicsomkertből. A tavasz bizonyára megállt mellette, hogy ragyogó szemével kicsit körülnézzen. A büszke pálmák között karcsú sötét fa áll. Egyet lehel rá s a fehér virágok elborítják a cseresznyefát, minden ága rakva virágfészkekkel.

Milyen meghitt, az otthoni fa. Ó, bájos tavasz, törj le egy ágat belőle, tűzd a kalapod mellé és vidd el neki a hétszer hét hegyen át, hó- és jégpaloták fölött a szeretett napfényes hegyoldalra, ahol most még csak félénk kankalinok és az első aranyvirágok bujnak ki a kövek közül. És fujd be a keserűnédes illatot, hogy föltekintsen, abbahagyja a munkáját, kisétáljon és lenézzen a völgybe!

Úgy-e, te sem tudtad, Harro, hogy ennyi csalogány van a világon? Néha nagy, sárga hold világít, amelytől a Liza fél, mert egészen más, mint a braunecki hold. És akkor énekelnek a csalogányok. És a békák kuruttyolnak, a kicsik, zöldek, ki ahogy bírja. Úgy kuruttyolnak, mintha száz meg száz apró malom járna s azok is egész éjjel szerelmet őrölnek. Az ember nem is alhatik a sok szerelemtől.

Apa megérkezett Brauneckbe és Helén néni ide. Milyen jó és milyen furcsa. Azt mondja, mindenben elütök a többiektől és nehogy azt higyjem, hogy az élet mindig porcellán kisasszonyként fog velem bánni, mint eddig. Azután megint megcsókol és azt mondja: - - Néked kívánom legjobban, hogy szíved szerint élhess. Csak azt szeretném tudni, hány száz év óta vagy te az első a braunecki lányok közül, aki nem sírja ki az esküvője előtt a szemét s akinek nem kell hímzőráma, papagály és öleb mellett meghúzódni a hercegnőpalotában! Ó, te porcellánkisasszony!

S hagynom kell, hogy így nevezzen és elmesélje, hogyan bántak a közönséges edénnyel, ilyennek mondja magát is Helén néni, aki pedig szintén eredeti Brauneck. És szívből szeretem Helén nénit.

Mama Wiesbadenben van s nehéz lesz megint Brauneckbe kapni, melyet egyre jobban gyűlöl.

És ez fáj apának, aki azt mondja, hogy a világon sem élni, sem meghalni nem lehet sehol olyan jól, mint Brauneckben.

Szép szobrod, a libapásztor királykisasszony, mindenkinek nagyon tetszik. A tanár úr mindig úgy ül, hogy láthassa, óvatos kézzel kicsit forgatja, hogy végre eldöntse, melyik oldalról is tetszik neki a legjobban. Azt is mondja, hogy még nem foglalkozott eléggé ezekkel az érdekes állatokkal, a libákkal, s nem igyekezett emberileg közelebb férni hozzájuk. Eddig csak sült állapotban becsülte őket. De ez már egy teljesen meghaladott, mert nagyon durva álláspont. Megvan győződve róla, hogy a legelső liba régen átlátta az egész helyzetet, melyet a Kürdchen még csak sejt. Azért is sétál olyan büszkén előre. És a második megvetően sziszeg az ostoba fiú, a Kürdchen felé, és kész minden támadástól, akár ügyetlen fiúkezektől, akár más teremtménytől, megvédeni királykisasszonyát.

Nem kedves dolog, hogy így belemélyed? S hogy szeretné valamelyik képedet látni. Legjobban az ősök termét. S képzeld, megígérte, hogy meglátogat Thorsteinben.

Ó, ez a szívemet érte. Hogy is merem mondani, - elfog a félelem. Tudod, úgy:

Ma hallanád a kutat madárdalával. A rigó fönt ül a fenyőn és dalol, dalol. És amit a kút abból csinál, az éppen olyan, mint amit te csinálsz a képeimből. Régi, zöld bársonyköpenye hirtelen fölragyog, kimondhatatlanul szép! Előbb azt hiszem, hogy a muzsikájának örül, azért ragyog. Végre mégis furcsának találom, este rendesen alusznak a színei. Rájövök, hogy a ház új ablakainak fénye tükröződik vissza benne. Gyerekesen örülök neki s a kút is örülhet, hogy a nap beragyogja onnan a magasból.

Hát ezt te is meglátod majd. És mindennap megígérem neki, hogy a Bűbájos egyszer ott fog ülni zöld káváján, leereszti hosszú haját s a kút sötét szeme visszatükrözi majd az aranyat és fehéret. Akkor megint itt lesz Hallgatásvár tündére. Még mindig nem tudod a történetet?

Apa tegnap itt volt s jó két órát mászkáltunk mindenfelé vödrök és létrák és a kőmivespipák és - kotelettek illata között. Hogy az utóbbi mi, azt Holdsugárhercegnőmnek nem merem elmondani. Életszükséglet az embereknél s apa is nagylelkűen eltekintett a különös illatszertől. Szerencsére nagyon meg volt elégedve s meg kellett esküdnöm, hogy minden munkát, amit nem ecsettel és palettával csinálok, mint szobrászat, faragás, csak a nyilvánosság szigorú kizárásával végzem el. Persze, a Gondűzőt, mely a te pannauxidat kapja s melynek a mennyezetét én festem - én is ott akarok szerepelni a te remekműved mellett -, csak a helyszínén festhetem, még mindig rettenetesen összemázolom magam a mennyezetfestés közben. Erre nem mertem figyelmeztetni. Majd bezárom az ajtókat.

Mikor legutóbb összemázolva lejöttem a műterembe, ijesztő volt rámnézni s félóráig mostam a hajam, míg tiszta lett, - persze, a sapkámat mindegyre elvesztettem. Nagyon fölüdített, mikor este magától Michel Angelotól olvastam, hogyan szenvedett, míg a Sixtinát festette. Megjegyeztem a leírást, hogy ha netalán apa valamit hallana a fejemen, köpenyemen és kezemen tomboló színorgiáról, mingyárt eléje tarthassam. Akkor legalább el kell ismernie, hogy jó társaságban vagyok.

Nehogy ezekből az esti olvasmányokból arra következtess, hogy könyvek mellett gunnyasztok. Ó nem, úgy dolgozom, mint egy ló, néha éjjel két óráig s másnap rendesen nem tudom, hogy kerültem fekvőhelyemre. Gyönyörűség így élni. Repül a munka. Még így sohasem kéjelegtem formákban és színekben.

Ó, kedvesem, alázatos Harrodnak kérése volna! Próbáld elképzelni, hogy a braunecki szertartás az én házamba, majdnem azt mondtam a Romvárba, átültetve, legalázatosabb szolgádat nagyon boldogtalanná tenné. A hosszú étkezések, éppen abban az időben, mikor legsürgősebb a munka, a csokoládé- vagy másszínű dologtalan lakájok szüntelen jövése, menése! - Tudod, nálatok is sokszor láttam, hogy zabot hegyeztek. Gondold meg, kedves, hogy mindez okvetlenül szükséges-e a boldogságodhoz. Hogy vajjon lealacsonyítva éreznéd-e magad, ha egyszer egy csinos, tiszta, fejkötős szobalány hozná be a tálat? De ha csak kicsit is félsz ettől a leereszkedéstől, akkor szerény leszek. Csak egy van, amiben nem engedhetek. Ez az, hogy kenyérért dolgozó férjed lesz. Tudom, hogy legszívesebben pehelyre fektetnél és minden gondot, küzdelmet távol tartanál tőlem, nehogy durva lehelet érhessen, ahogy már most is megpróbálod.

De bennem van valami, ami csak a szolgaágyon, amin még most is alszom, és viharban érzi jól magát. Mondd el mindezt meleg szívednek s az majd helyes tanácsot ad. Az emberek közt mindig te értettél meg legjobban, már akkor is, mikor még kicsiny gyermek voltál s tulajdonképpen mindaz, amit rólam hallottál, igen magas volt neked.

De hát már akkor is megvolt a hatodik érzéked! Különösen irántam. Mit szólsz a Gondűző mennyezetéhez? Mégegyszer elolvastam leveledet a tavaszról, s abból vettem az eszmét. Bár magát a tavaszt, kék köpenyével, akárhogy is szeretem, nem akarom oda föltűzni. Mégis kicsit megsokalná az ember. Így kék szimfónia lett. Kék, kékebb, legkékebb, ahogy édesapád a Rivierán reggeli sétánkon mondta. Kék, letompított ég, rajta egy csapat vándormadár, a sötét szárnyak még kiemelik a kék ragyogását. A végén könnyű aranyrács, melyen tavaszi áradat kúszik föl, aranyeső, orgona, virágos almaág, tűzszínű vöröstövis. Jó lesz így? A pannauxidat, amennyi készen van, szeretném megkapni, jó, ha néha odatartom, megerősíteni nem merem, a mázolás miatt. Úgy gondoltam, hogy a táblákat apró, fölfelé elágazó fácskák válasszák el, aranyszínűek, s ezek átolvadnak a mennyezetbe. Közte mindenütt a szürke falburkolat, nehogy nyugtalan legyen a kép.

Ha a kész szobákban csak fele annyi örömünk is lesz, mint nekem a munka közben, akkor sohasem kell félóránál tovább időznünk a Gondűzőben.

Büszkén látom, hogy már a negyedik oldalt kezdem. Még sohasem írtam két oldalnál hosszabb levelet.

Ne vedd nagyon tragikusan, kedves, amire kértelek. Boldog légy. Ez a fődolog. S ha úgy látszik, hogy a csokoládészínűek és az egész ceremónia nélkül, melyet gyerekkorod óta megszoktál, nem megy, azt is elrendezzük. Csak egyben nem engedhetek. Ami a munkámat illeti. De ezt te fogod legkevésbé kívánni.

Isten veled, bűbájos, édes! Csak tudnék olyan kék eget festeni neked, olyan kéket, amilyet szerelmed borított az életemre!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hát te is hallottál már róla, s azt kérded, hogyan lehetséges! Sajnos, mindent meg kell erősítenem... Elhiszed, hogy ebben is, mint sok másban, belátásom ellenére történt. Azt mondod, a dolog olyan kínosan érintette az uraságokat, hogy siettél megcáfolni, míg kicsit megszokják a gondolatot. Nem látom, hogy ez mire volna jó. Mert a dolgon változtatni már nem lehet! A herceg azóta egészen megváltozott. Kemény mint a vas, s egyre jobban a céltudatos intrikus befolyása alá kerül. Elhiheted, hogy szomorú napjaim vannak. Még nem tudtam rászánni magam, hogy visszatérjek Brauneckbe, ahol mindennap megeshetik velem, hogy találkozom ezzel az emberrel. Bár még nem járt Brauneckben, de a herceg mindennap átlovagol hozzá. Igazad van, nagy rövidlátás volt tőlünk, hogy egyetlen telet sem töltettünk Rosmarieval Berlinben, ahol más embert is megismert és így összehasonlíthatott volna. Most már tizenkilenc évével, amikor mások éppen hogy kikerülnek a gyermekszobából, egész életére el van ígérve.

Igen, kedves Effim, csak egyet akarok mondani... Nem is sejted, milyen munka lett volna Rosmariet csak kicsit is társaságképessé formálni. A dereka hatvannyolc centiméter. Többet nem is mondok. Azután a lába. Azt állítja, hogy csak szandálszerű holmit tud viselni, s így széles, formátlan papucsban járkál. Az uraságok állítólag azt mondták, hogy csodálatosan királynői járása van. Ha ezt a járást csak ilyen cipővel lehet elérni, akkor inkább lemondok róla. Az a hölgy, aki őfelsége ruháit szabja, nagy könyörgésemre elárulta, hogy hogyan lehetne Rosmarie alakját rövid idő alatt átformálni. Legalább hat hétig éjjel nappal finom gumiszalagocskákból varrt fűzőt kellene viselnie. Csakis ez használhat még ilyen hosszú elhanyagoltság után. De hogy tudjam ezt rákényszeríteni? Még egy társaságbeli vereség után is nehezen, ha ugyan egyáltalán észrevenné. Sejtheted hát a nehézségeket, melyeket lányom okoz. Hát, mint művészfeleség úgy öltözhetik, ahogy akar, s a férjének így is jó lesz. Hiszen egészen el van parasztosodva. Tulajdonképpen kár érte. Azelőtt különcségei mellett is gavallér volt. De hát a hosszas érintkezés művészekkel, modelekkel és ki tudja még kikkel, érthető. Azelőtt más is tetszett neki. Júliusban lesz az eljegyzés, addig Rosmarie Helén sógornőmnél marad, Badenben. Ismered eredetieskedő vágyát, s így nem fog meglepni, hogy egyáltalán nem nehezítette meg a dolgot bátyjának. Egyre kövérebb a jámbor, s egészen csinos bajuszkája van. Jelenleg nagyon jóba van Rosmarieval, aki tud neki hízelegni. Ehez Rosmarie különben is jól ért, még nálam is megpróbálta, de én nagyon is jól keresztüllátok rajta, s nem tudom neki elfelejteni, mi mindent csinált ellenem a hátam mögött. De ezt kegyeskedik teljesen elfelejteni.

Itt biztonságban vagyok tőle, Lenette van nálam, eljegyzése már csak idő kérdése, azért akad még izgalom. Itt vannak a lovaim, sokat lovagolok, s Lenette-vel együtt sokat érintkezünk a Schwelmekkel, akiknek a birtoka itt van a közelben. Odalovagolok, legtöbbnyire a fiatal Arno Schwelm kíséretében, aki nagyon mulatságos. Jó céllövő is és Schwelmben kitünő céllövölde van. Gyakran lövünk célba, s egyre jobban utolérem. Legutóbb felül is múltam. Sokáig lövöldöztünk, én nem sok eredménnyel. Akkor azt mondta, hogy nagyon hidegvérrel lövök. A cél bizonyára nem érdekel. Próbáljam elképzelni, hogy az unalmas céltábla helyett olyasmire lövök, ami fenyeget, vagy pedig, nevetett, amit gyűlölök. Az illetőnek úgysem árt. Van néha ilyen ötlete. Tudod, azt mondják, hogy nagy, csaknem félelmes szerencséje van a nőknél. Több párbajáról tudnak. Egyszer egy egész évig ült, de a dologról nem beszélnek többet. Nagyon csinos, csak kétféle szeme van, egyik kék, másik barna, ami valami kétszínűséget ad az arcának. Csodálkozom, hogy milyen buzgó mindennapi lovaglásainkon, s mondhatom, hogy mulattató és néha izgató társasága nélkül meghalnék itt az unalomtól és bánattól. Lenette sorsát is fárasztó mindig együttélni. De elfelejtettem mondani, hogy utasítása után folyton célba találtam.

Új párizsi tavaszi ruháim megérkeztek, s egészben kielégítők. Némelyikre kicsit ferdén néznek majd Brauneckben, ahol a nagymamásat, jámborat szeretik, s az emberből legszívesebben matrónát csinálnának. No, nem is akarok sokáig Brauneckben maradni. Nehéz, halott ott a levegő. Minden tárgyat kegyeletsugarak vesznek körül és nem szabad helyéről elmozdítani. Még autóm sincs, mellyel legalább néha gyorsan megszökhetnék abból a légkörből. Azután jön az eljegyzési ünnepély és néhány nyilvános fogadónap (rettentően unalmasak és fárasztók). Ó, sajnáld kicsit

A braunecki kastélyban megint ünnepre készülődnek. A hercegné visszatért a hercegnővel, aki az utolsó évben úgy megváltozott, hogy az emberek hitetlenül bámulnak rá, mikor anyjával arra hajtat. - Igazán Rosmarie hercegnő volna ez a csodaszép fiatal hölgy!

S ami még különösebb, a legfinomabb orrok sem vették észre, ami történt, míg egy csokoládészínű sorra nem járja az előkelőségek házait jelentve: - Őfenségeik tudtára adják az uraságoknak, hogy Rosmarie hercegnő eljegyezte magát Thorsteini Thorstein gróffal.

Ez aztán nagy ujság. A csokoládészínűt nemsokára gyereksereg követi házról házra, nemsokára látni, amint a gyógyszerészné látogatóruhában átsiet legjobb barátnőjéhez, a tanító feleségéhez.

A kérdezősködésre azt is megmondja a csokoládészínű, hogy a herceg, hercegné és a jegyesek kedden fogadnak látogatókat.

Hát ez volt az a főnyeremény, amit a romok grófja kihúzott. Akinek építési buzgalmáról már legendákat meséltek a környéken. Azt mondják, Thorsteinben minden csupa márvány és arany. Még a falakat is arannyal födték, s egész sereg olasz munkás dolgozik odaát, napi tíz márkát kapnak. Bár még egyetlen ember sem látta az épületet, de ettől még nagyszerűbb lesz.

Eddig megoszlottak a vélemények. Egyik csoport azt mondta, hogy a romok grófja háborúban elásott kincset talált a romok között. Határozottan ez a népszerűbb magyarázat.

A reálisabb elemek azt állítják, hogy a Thorsteiner kihúzta a főnyereményt. Mert máskép honnan az ördögből volna a romok grófjának egyszerre ennyi pénze? S rajta ugyan nem látszik meg anyagi helyzetének javulása. A zubbonyai még éppen olyan zöldek, s öreg filckalapja már harmadszor változtatja a színét.

Azt is tudják, hogy az építésnél, még a kövek kifaragásánál is, maga is segített, s mindenütt ott van, ahol különösen nehéz vagy kényes feladatot kell megoldani.

A hegyestetejű házacskák ablakai mind egy-egy kíváncsi szem, minden elsiető lakájt gyereksereg követ s a legmerészebbek azt kiáltják: lakodalom! lakodalom!

A szép, júliusi reggelen, melyen a nap olyan aranyfénnyel ragyogja be Brauneck négy vastag tornyát, a hölgyek egymáshoz mennek látogatóba. S mikor tíz óra tájban magas hajtókocsiján, a két szép aranypejt maga hajtva, a romok grófja elrobog, a kis ablakok függönye sorra mind félrehúzódik. A legtöbben csak akkor ismernek rá, mikor már odébbhajt. Mert a hűséges filckalap és zubbony is eltünt s a hátul ülő inasban egyetlen braunecki sem ismer a hűséges Märtre, aki annyi sorsfordulást ért meg már urával. A kocsi és lovak a herceg ajándéka a mai napra; azt akarta, hogy veje saját kocsiján érkezzék meg.

A herceg a nagy kapuig megy Harro elé, mely a fegyverterembe vezet, s melyet csak ünnepélyes alkalmakkor nyitnak ki. Az urak mindennap látják egymást, de a mai nappal más viszonyba kerülnek egymással s mikor Harro lehajlik, hogy a hercegnek kezet csókoljon, az vállára teszi kezét és szép, sötét szeme könnyes lesz.

Rosmarie és mostohája csak tegnap látták viszont egymást. Rosmarie dobogó szívvel, de bizakodva közeledett a hercegnéhez. Mamának is észre kellett venni, hogy igyekszik mindenben kedvében járni s apjánál is mindent lehetőleg a hercegné kívánsága szerint intézett el.

S a hercegné csaknem szeretetreméltó is. Azt persze senki sem tudhatja, hogy milyen lesz Harrohoz. Ez aggasztja Rosmariet és a herceget is.

Ma jön Harro, ezt írja a napsugár aranynyila a falra, ezt suttogja a hársfa, a folyó minden csillogó hulláma ezt adja tovább a másiknak és viszi hírül a völgybe. A fecskék, melyek mint sötét nyilak cikáznak a kastély fala körül, csicseregve kiáltják oda egymásnak.

Hogy játszik ma a reggeli szél a vörös torony bokrétájával; mintha ma még merészebben tűzte volna kalapja mellé a bokor-tollat s ragyogó szeme azt pislogja a nehéz pilla mögött: Tudom, ki jön! A levegő örömmel van tele, az ember úgy érzi, mintha boldogságot lehelne be. Ó, hogy ma szomorú és magányos emberek is vannak, akik csak a halált várhatják!

Lizának egész csomó ajándékot kell elfogadni, mert mindenkinek jusson ma az örömből, akivel csak Rosmarienak dolga van, különben nem is bírná el boldogságának terhét.

Világos, könnyű batisztruhájában, melyet keble alatt kék selyemszalag tart össze, lemegy a reggelihez, hol szülei már várják. Jön, mintha a nyarat hozná a magas, árnyékos szobába, melynek függönyeit leeresztették a nap ellen.

A hercegné föltekint, fakó, kiélt és fáradt az arca. Mikor Rosmariet meglátja, elsárgul. Az apa szeme fölragyog. Láttak már ezek az öreg falak valaha ilyen szépet? A sok festett szem alánéz a falról, némelyik árnyékban van, másikon napfény surran át.

Van köztük egy hölgy, merev ezüstderékban, tekintélyes görbe orral, akinek a szeme úgy van festve, hogy a ránézőre tekint. Bámult-e már valaha így az öreg braunecki dáma, aki olyan ünnepélyesen tartja kezében az ezüstveretes imakönyvet? Nézd meg jól, öreg hölgy, az utolsó, a legbájosabb braunecki gyermeket!

Rosmarie kezet csókol anyjának s kérve néz rá, nem szeretetet, csak türelmet kér. Amit a ránéző szemben lát, az valami megfejthetetlen, még sohasem látta.

Azután édesapjának nyujtja arcát, kicsit le kell hajolnia, hiszen nagyobb nála.

- Vigyázok, mama; előre engedhetem Harrot, ahol ő átfér, ott én is átjutok.

- Apa, érezted már a hárs illatát, elárasztja az egész kastélyt, az északi oldala virágzik, ó, hogy zümmög és zeng benne!

Leül a helyére, apjával szemben, a hercegné mellé, aranyszínű mézet ken magának a zsemlére, apja örömmel nézi, milyen pompásan ízlik neki.

- Csak egyél sokat ebből, a méz illik hozzád, átlátszó és édes leszel tőle.

- Tehát tíz órakor jön a vőlegény és tizenkettőkor van a fogadás. Istenem, milyen unalmasak lesznek az emberek, mindenik ugyanazt igyekszik majd másképpen elmondani.

- Az uradalmi tanácsos úrral van beszélni valóm. Rosmarie, ez az egész díszed, vagy jön még valami szebb is?

- Minden egyformán lóg rajtad, nehéz megkülönböztetni. Apád máskor nem olyan gyerekes a ruhaügyekben. Hát most már nem kell szégyenkeznem azért, hogy hogyan öltözködsz.

A herceg sürgősen eltűnik. Hogy gyűlöli ezt a hangot! Nem hagyhatná legalább ma békében a gyermeket!

Rosmarie elpirult, nagyon jól tudja, hogyan bosszantotta makacsságával mostoháját, aki nem tudhat arról, amit ő éveken át szíve mélyén őrzött.

- Mama, nem tudok eléggé hálás lenni neked, hogy engedted azt tenni, amit akartam! Csak most értem meg, milyen kellemetlen lehetett neked. S most nem szeretnék más lenni.

Csönd van a magas, hűvös szobában, csak egy éjjeli pillangó, melyet a nap fölriasztott, csapkodja szárnyával a függönyt.

Rosmarie fejét töri, hogy mi engesztelőt mondhatna anyjának. Ő ma az Aranymarie, milyen hálátlanság volna, ha nem próbálna másoknak is juttatni boldogságából. S mama olyan különös ma, egészen fakó, szeme alatt nagy, piros foltokkal.

Rosmarie arra gondol, milyen fogadás vár Harrora, ha mama ilyen rossz hangulatban marad. Kopognak, egy lakáj selyempapírba burkolt valamit hoz.

Rosmarie kibontja. Nagy, üde, harmatos bokréta. Örömében halkan fölkiált. Csak rózsaszín tollasszegfűk és gyöngéd, barna és zöld füvek, régi kék szalaggal összekötve.

Ismeri a helyet, ahol a virágok nőnek, a világos tölgyeket, ahol a fűvel benőtt út mentén állanak, a hajszalagot, melyet Lélekke elveszített és Harro megtalálta, mert megfakult és harmatfoltok vannak rajta... És a liliomnap, mikor gyerekes szerelmi vallomását füvekre szúrt szamócákkal nyujtotta neki át.

Harro már kora reggel ott járt tehát és összegyüjtötte élete első nagy ünnepnapjának gyermeki örömeit. Rosmarie szürke szeme megnedvesedik. Megfeledkezik az egész világról, elfelejti, hogy mellette a leselkedő gyűlölet és a sápadt, kinzó irígység van. Virágait kezében tartva, föléjük hajlik, ajkával érinti a virágfejeket s arca gyöngéden kipirul. Olyan szép, olyan boldogan néma, amint gyermekkorának üdvözletét tartja menyasszony-kezében.

Hirtelen fölrezzen, a hercegné megnyitotta a teafőzőt s föléje hajlik, hogy kiengedje a vizet. Mindig sok csésze nagyon erős teát iszik, melynek elkészítését nem bízza senkire.

- Ha lennél olyan szíves, mama, de ne olyan erőset, adj vizet bele. - S közben mosolyog és elpirul, valami juthatott az eszébe, míg csészéjét odatartja.

A hercegné előrehajlik s a következő pillanatban forró vízsugár lövell Rosmarie meztelen két karjára, széles vörös szalagot rajzolva rájuk. Fölkiált. A hercegné fölemeli hamuszínű arcát, melyből két vörösfényben izzó szem szikrázik:

Rosmarie elsápadt, szeme egészen sötét s összeszorítja fogát a fájdalomtól, szólni nem tud, csak büszke megvetéssel méri végig. A szelid, boldogan álmodó szűzben hirtelen fölébredt a büszke, királyi braunecki. Remegő kézzel veszi virágait, tekintete mintha azt mondaná, még a szegény virágokat sem bízom rád - és kimegy.

A hercegné, aki fölugrott, visszarogy székébe s remegő szájjal bámul maga elé. Egy percig még vad gúny lángol arcán, azután hamvad a parázs s kezét arca elé csapja, mintha hirtelen fölébredne.

Mintha az öreg braunecki dáma egészen feléje fordulna, ezüstveretes imakönyvével együtt. Furcsa, idegen lett a levegő az előbb még olyan barátságos szobában. A hercegné még a hátán is ott érzi a szemek égő tekintetét, mikor vad léptekkel kirohan a szobából.

Rosmarie fölsietett hűséges Lizájához, aki éppen fehér selyemruháját tartotta a karján:

- Liza, segíthetsz rajtam... ügyetlenség... nagyon szenvedek... az udvari tanácsos urat nem hívhatjuk, mert akkor mindenki megtudja... Vedd el a virágokat, ó, Istenem, nem tudod, mit tegyünk?

Lizának szerencsére eszébe jut, hogy Éva testvért látta a kastélyba bejönni, Lene tegnap megégette magát a konyhában; az ijedtségtől sápadtan siet le.

Rosmarie ágyára borulva, arcát a párnákba temeti. Már jön a fiatal, félénk diakonissza, a községi betegápolónő, kék kötényében hoz mindent, ami kell.

Rosmarie már nem sápadt, arca sötétvörös, ajka szünet nélkül remeg s egy óra mulva jön a vőlegény.

- De mégis meg kell majd mutatni az udvari tanácsos úrnak, fenség, különben nagyon nyugtalan lennék.

- Milyen jótékony angyal - suttogja Rosmarie -, ez is milyen szép hivatás. Liza, mikor az embert úgy várják, lesik a lépését! Éva testvér úgy jött be, mint egy égi kép. S kicsit jobban is vagyok.

- Még van időnk, egy perc alatt felöltözöm, nézz a ruhám után, hiszen rövid újja van s ha valaki kopog, mondd, hogy öltözöm. Senkinek sem szabad megtudni; senkinek.

Mozdulatlanul fekszik ágyán, bekötött karját feje fölé tartja, mert így könnyebb elviselni a fájdalmat, arcán nagy könnycseppek peregnek.

Lizának sietnie kell, a tű csak úgy repül a selymen és csipkén keresztül. És úgy sajnálja fiatal úrnőjét, aki élete legszebb napján, minden lélegzetvételért fájdalommal fizet. De Rosmarie szívében vad harag és felháborodás lángol; nagyon is jól látta a hercegné tekintetét. Azután valami más érzés tölti el, mérhetetlen szánalmat érez édesapja iránt, aki ehez az asszonyhoz van láncolva.

Szegény apa! Mennyit szenvedhetett már titokban! S megint a zivataros éjszaka áll előtte. Ha most gyermeke volna ennek a kegyetlen asszonynak, fia! És Rosmarie azt kérdi magától, elhallgassa-e a történteket? De csak egy percig, azután mingyárt belátja, hogy önmagának tartozik vele. S hideg megvetéssel gondol mostohájára.

Ebben a pillanatban kihal belőle minden szánalom, megérteni- és megbocsátanivágyás, amit hónapokon át összegyüjtött.

Milyen könnyűnek és egyszerűnek látott mindent, mikor a szeretet és jóság alamizsnamorzsáit akarta ennek az asszonynak odadobni. Mikor a gyűlölet sírjára szeretet-virágot akart ültetni, ahogy neki is megbocsáttatott. Azzal, hogy a hallgatás leplét borítja mindenre, éppen eleget tesz. És érezze a hercegné, hogy néhány keserűen fájdalmas órát és napot ugyan okozhat neki, de szívéhez nem érhet el.

A mérges gúnyos pillantás: Mára hát elrontottam az örömödet! Nem, ne legyen meg ez a diadala.

Rosmarie föláll, de előbb még meg kell tanulnia nyugodtan állni s a karját lelógatni. Liza félve nézi. Ahogy föl-alá jár s még szája áruló remegését is le akarja küzdeni. És könny szökik a szemébe, ha arra gondol, milyen boldogan örülhetne most!

A herceg már kétszer kopogott és kétszer küldték el. Ma nagyon szép akar lenni, a Rosmarie! S kicsit mosolyog. Ezt éppen akkor akarják a lányok, mikor, legkevesebb szükségük van rá. Mikor harmadszor jön, végre megnyílik az ajtó s kilép a leánya. Igen, szép, gyönyörű, de nem olyan, mint ma reggel.

Arca sápadt, ajka sötétpiros s fehér ruhája úgy simul hozzá, mint hattyútollazat. Aranyhajában ott a régi homlokkötő.

- Rosmarie, nem tudod, milyen lesz mama ma? Reggel nem volt valami jó hangulatban. Harro miatt aggódom...

- Ó, apám, nincs mitől félned, - feleli Rosmarie, aki érzi, hogy ma fegyver van kezében anyjával szemben. - Semmitől se félj és kérlek, menj eléje, mi mamával a kék szalonban várunk.

Összefogja hattyútollazatát, elsuhog a herceg előtt, végig a hosszú folyosón, a festett szemek sorfala között s valahányszor egyik ablakmélyedés előtt megy el, melyen keresztül a nap besüt a padlóra és falakra, fehér alakja és büszketartásu aranyos feje fölragyog a nap aranyfényében.

A kék szalonban, ahol Rosmarie édesanyjának nagy képe függ, még nincs senki. Egy percre megáll a kép előtt és szeme megtelik könnyel:

Mögötte ruha suhog. A hercegné, díszruhájában s Rosmarie mingyárt látja, hogy ki van festve. Pirosra és fehérre, nagyon művésziesen, és szikrázik rajta a mindenféle finom ékszer.

Tekintetük összevillan, a hercegné lesüti szemét s Rosmarie látja, hogy keblén a gyémántcsillag sokszínű fényben szikrázik. Nagyon nyugtalan szív doboghat alatta.

Kocsirobogás, Rosmarie gyöngén elpirul. Ebben a percben minden fájdalmat elfelejt.

Szürke szeme ragyogva nézi az ajtót - lépések. Örömpatakok öntik el a lelkét. Azután Harro karjában tartja, tekintetük egymásbamélyed s feledve van a világ.

Harro szót sem szól, de melegedni lehet a tekinteténél. Mikor a hercegnét köszönti, egy percre megdöbben.

Ahogy az ember megijed, de titkolni igyekszik, ha valakit, akit egészségesen hagyott el, halálosbetegen lát viszont. Az első benyomás mindig a legijesztőbb. Később megtaláljuk a régi vonásokat s tán egy idő mulva csodálkozunk is, hogy úgy megijedtünk.

És a hercegnő kegyes, nagyon kegyes. Még csak nem is leereszkedő, hanem olyan, amilyen akkor lehetne, ha Harro a legkívánatosabb vő volna számára. A herceg csodálkozik s azt gondolja, amit már annyiszor: A hölgyek mindig meglepetéseket okoznak az embernek és férfiember sohasem tudhatja kiismerni és kiszámítani őket. De mégis nagyon megkönnyebbült.

Azután leányát nézi újra, s megint az a különös, nyomasztó érzés fogja el, hogy így, éppen így látta már egyszer s végre meg kell tudnia, hogy kihez is hasonlít.

Azután ünnepélyes fogadás van és Rosmarie sok emberrel fog kezet és megrázzák és nagyon szenved, úgyhogy néha egészen elsötétül előtte a világ. A reggeli bájos, menyasszonyi boldogság eltünt arcáról. Már csak gépiesen mosolyog.

Végre ennek is vége s Rosmarie szülei mögött, Harro karján megy az agancs-folyosón át, mely most teljesen árnyékos, az ebédlőbe.

- Mi bajod, Bűbájos? Valami idegen van rajtad, mingyárt láttam... És olyan szép vagy! Megijedtem, mikor megláttalak.

- Semmi idegen sincs rajtam, Harro, csak minden olyan valószínűtlen és álomszerű; azt hiszem, mingyárt fölébredek és megint a rút kis kacsa leszek. Ó, Harro, köszönöm, köszönöm neked! Ó, milyen szegény volnék nélküled!

- Harro, kérlek, hallgass... Semmiség. Csak ügyetlenség ma reggelről... a kezemhez ne nyúlj, édes... de kérlek, ne áruld el apának. Holnapra már elmulik és nem érdemes róla beszélni.

Már az ebédlőben vannak, hol rózsák illata száll s olyan pompásan hűvös van és a festett szemek várnak rájuk. Csak négyen vannak, az ünnepi lakoma később lesz. Rosmarie és vőlegénye régóta nem látták egymást, ne zavarja hát senki első együttlétüket. Harro homlokán ránc. Teljesítenie kell Rosmarie kérését s engedni, hogy hallgasson. Szeme olyan könyörögve kéri.

Rosmarie kevés bort ivott s hirtelen kivirul mint a rózsa, szürke szeme csaknem ijesztő tűzben ragyog.

- Rosmarie, ne hagyj minden tányért érintetlenül, az ember nemcsak mézből és szerelemből él.

A kávét állva isszák meg a hercegné szobájában; milyen jól ismeri Harro az egész braunecki szertartást s hogy végigfut rajta a hideg, minden vőlegényi boldogság ellenére is, ha arra gondol, hogy most már fogva van benne örökre. Hogy szeretné Rosmariet karjába venni, átmenni vele a régi tanulószobába s megpróbálni, hogy szenvedésén enyhítsen. De kávéscsészéjét kell egyensúlyoznia és a hercegnével társalogni. Azután majd a herceggel, vagy a nyárszobába, vagy a céllövöldébe - ott van most a leghűvösebb - megy szivarozni. A hölgyek ittmaradnak és eltünnek. Ez így van öröktől fogva s így lesz örökké. S Harro azon töpreng, vajjon a herceg, fiatalkorában, nem kapott-e szintén idegrángást tőle. Hirtelen eszébe jut, hogy az ősgermánok néha el is szokták rabolni menyasszonyukat s őszinte elismeréssel gondol erre a sommás eljárásra.

Minden az ősi braunecki szabályok szerint történik. Rosmarie szobájába megy, Harro a herceggel szivarozik s a jegyesség tartamát beszélik meg. A herceg a következő nyárig tervezi. Akkor lesz Rosmarie húsz esztendős. Egy év sok is volna.

- Harro, beláthatod, hogy Rosmarie gyenge testalkata mellett okvetlenül meg kell várni huszadik évét. Hiszen eltelik ez az idő hamar.

Az idősebb emberek, akiknek már igen gyorsan repülnek az évek, mindig ezzel vigasztalják a fiatalokat, akiknek pedig egy esztendő rettenetesen hosszú idő. Harro nem felel. Nem akar már most követelőzni.

Hanem akkor igazán felesleges volt úgy sietnie az építkezéssel, napi négy órai alvást sem engedélyezett magának s magas alakja nagyon lefogyott.

Úgy érzi, hogy mázsás súlyt raknak a vállára, mert a herceg a "feltétlenül szükséges" kocsikról és lovakról kezd beszélni s Harro verejtékezve gondol arra, hogyan fogja mindezt eltartani. Eddig még mindig azt remélte, hogy maga tarthatja el a thorsteini háztartását. Azt nem bánja, ha Rosmarie a ruháit s ami ahoz tartozik, maga fizeti; de hogy Rosmarie vagyonából éljen, ez olyan pirula, amit még nem tudott lenyelni. S a braunecki álláspont bizonyára az arcképfestést is megtiltja majd, mellyel pedig mostani összeköttetései segítségével sokat kereshetne.

Így hát csak képeit s néha egy-egy szobrát adhatja el. S azt is sejti, hogy minden eladandó képért keserves harca lesz Rosmarieval.

Minden eladást nagy megbotránkozással fogad. Csak az építkezés szükségességével lehetett meggyőzni. Harro keservesen nyög magában, míg a mitsem sejtő herceg kedélyes terjengősséggel mesél legkevesebb négy hintóparipáról, két hátaslóról és két igáslóról.

Csaknem torkán akad a szó, mikor a reggeli, szép ajándékot akarja megköszönni. Rosmarie, a pénzeszsákod! Igazán árkon, bokron keresztül kell szegény Harrodnak cipelni?

S amellett hálátlannak érzi magát, akit minden jóval elhalmoznak, mint a jóllakott gyermeket, aki a mindig visszatérő édes kását kiüti anyja kezéből.

Végre a herceg is észreveszi, hogy Harro milyen rosszkedvű s azt gondolja: Persze. Szerelmes. És egyedül szeretnének lenni ketten.

- Az erdőbe kocsikázunk öt órakor, mikor már elmult a legnagyobb hőség s én magamra vállalom a hercegnét, a hideg kúttól a világos tölgyekig; persze, csak akkor, ha a hercegné nem sokallja. Nem szereti a sétát. De ti odáig mentek s odamegy értetek a kocsi.

Harronak hálás örömet kell mutatni, bár borzadva gondol a körülményességre, mellyel rövid, hátulról szemmel tartott együttlétet engedélyeznek nekik. Szent Isten, és ezt még egy évig! A türelmetlenség csaknem szétveti. Úgysem tartozik a legtürelmesebb emberek közé. De csúnyaság volna megbántani a herceget, aki a szerelmesek nagylelkű pártfogójának érzi magát. - Rámbízzák egy egész életre, tehetek vele, amit akarok, megölhetem benne lassan az életörömet, összetörhetem a szívét, de most nem ülhetek vele félórára a virágzó hárs alá a pompás melegbe, - ennyire nem bíznak bennem. Pedig szenved, a dolog nem olyan csekélység, mint ahogy mondja.

Végre valóra válik. Kikocsiznak az erdőbe, a herceg és Harro az új aranypejekkel, s a herceg kritikus szemmel figyeli, hogyan hajt Harro. Nemsokára őszinte csodálatát fejezi ki.

- Az ember azt hinné, hogy soha egyebet sem csináltál, Harro, mint lovat hajtottál.

- Nem. De azt tapasztaltam, hogy aki valamihez igazán ért, az többfélét is tud. Különben pompás lovak. Märt nem is tudja befogni a száját, egyre nevetésre áll. S nagyon jó ápolásban lesz részük. Märt is olyan ember, aki sok mindenhez ért.

- Hát, ha megbízható, akkor rábízhatod az istállók felügyeletét, a bakon nem jól fest. Még ha jól van is felöltözve, nagyon furcsa.

Harro homloka elborul, de szerencsére már itt az erdő, pompás hűvösség árad feléjük. Pár percig még lágy erdei talajon futnak a lovak, ragyogó kék- és fehértollú magtörő rebben fel előttük s a hercegnek megint van alkalma Harro hajtási tudományát megcsodálni. Azután megáll a kocsi.

A kevéssé dekorativ Märt a terebélyes tölgy alatt vár, átveszi a gyeplőt s Harro kisegítheti a hölgyeket a kocsiból. Széles, füves út vezet keresztül az erdőn, mely itt többféle fából áll. Nagy, pompás bükkök, törzsük mint szürke márványoszlop, melynek északi oldalán zöld moha-patina fut végig. Köztük magas fenyők, kitárt karokkal. Az út kelet felé kissé lejtősödik s az ágak olyan védve, melegen zárják körül, mintha innen nem is vezetne út a nyugtalan, rohanó világba. Ezt az utat, melynek ismeretlen okból "a Glória" a neve, mindnyájan szeretik, a herceg hétéves korában ide lovagolt ki először, minden fát ismer s egyre harcol erdészével életük meghosszabbításáért.

Harro Rosmarieval a napfoltos zöld szőnyegen megy. A magas, sápadt harangvirágok, melyek az út szélén állanak, feléjük integetnek, a vadgalambok egymást hívják s a magtörő, mint eleven drágakő, repked előttük.

Egymás mellett megy a két magas alak. Harro nem mer Rosmariehoz nyulni, vagy karját nyujtani neki, amíg nem tudja, hogy hol van megsérülve.

- Édes, ne nézz mindig félre, hadd lássam a szemedet. Szegénykém... nagyon fáj?

- Erről ne beszéljünk, Harro! Inkább mondd meg, hogy téged mi bánt. Redőt látok a homlokodon. Bánt, hogy apától a lovakat kaptad? - Kicsit megijedtem, mikor megmondta, de engem is meg akart lepni vele.

Rosmarie arca megvonaglik. Igen, meg van keserítve! De azt egyedül akarja elszenvedni. Harro, miután meggyőződött róla, hogy jószívű kanyarulat takarja el őket az utánuk jövők elől, karját Rosmarie vállára teszi.

- Nem, de Harro, látom, hogy valami bánt, a lovak lennének? Mama nagyon kellemes volt, amilyen csak tud lenni!

- Megijedtem tőle, szörnyű a fehér és piros festék az arcán. Mint egy festett fabáb. Ijesztő!

- Azt hiszem, ő szépnek találja! Mit beszélt apa veled? Mondtam neki, hogy meg fogsz ijedni ajándékától. Már régen szeretnél hátaslovat, de nem tarthatsz, mert nem él meg üres festéktubusokból és tépett levélborítékokból. Kinevetett és azt mondta: Te nagyon jól tudod, miből él egy ló.

- Igen és miből él hat, nem, nyolc ló! - dörmög Harro!. - Föl fognak egészen falni.

- Édes, ma megmagyarázták nekem, hogy a legkevesebb, amit te kívánhatsz, nyolc ló.

Rosmarie sápadtan, az ijedtségtől kővé dermedve áll. Harro nagyot kacag. Hogy tör ki széles melléből a hang! Szempillantás alatt eltünt homlokáról és szeméből a felhő, a ragyogó nyári nap kacag benne.

- Nincs már semmi bajom. Minden gondot vigyen az ördög! Ó, bocsáss meg, az ember nagyon tősgyökeres lesz, ha kőmívesek, vödrök és létrák között él! Nem, még engem sem ijesztett így meg a nyolc ló. Meg kell próbálnod egyiket a másik után lealkudni apától.

- Ó, nekem ne, tudod, hogy nem szeretek lovagolni. Te csak reggel szeretsz kilovagolni s olyankor legédesebb az álom.

- Ahogy akarod. De most beszéljünk másról. Szégyen, itt a fák alatt! Ma reggel erre jártam, mikor a nap fölkelt s virágot szedtem neked. Akkor igazán nem gondoltam, hogy ezen az úton lovakról fogunk beszélni. De lásd, nagyon megdöbbentem. Az egész braunecki kíséretet ott láttam már nálunk. Tudom, édes, hogy szeretnél vattába csomagolni, de vajjon nem gond és teher lesz-e belőle!

- Harro, én már nem vagyok olyan ostoba, mint te gondolod. Annyit tanultam Helén néninél. Nem, ne mosolyogj. Hallgass csak ide. Apa teljesen érintetlenül őrizte meg számomra anyám vagyonát, a kamatokat is hozzátette... de Harro, ne nevess hát, ha egyszer, igazán praktikus vagyok.

- Olyan csodálatos, hogy te itt a Glóriában kamatokról beszélj. Nevetnem kell. Tudod te, hogy mi az a kamat?

- Hogyne - mondja Rosmarie büszkén. - Kamatszámítást is csináltam a kántor úrnál, igaz, hogy sohasem tudtam hibátlanul megcsinálni; de a kántor úr kijavította s ezt te is megtehetnéd, te mindent tudsz! És apa azt mondja, ha nem leszek nagyon nagyigényű és nem kapom meg a párizsi ruhaőrületet, egészen jól megélhetünk belőle.

- S engem úgy képzeltél, mint a te nyugdíjasodat, a hercegnő-férjet és szelvényvágót! A festést még talán nagykegyesen megengedik. A szobrászatot, mert piszkos munka és csak zubbonyban csinálható, már nem. A plasztika, mert rontja a kezet és kézművességhez hasonló, egészen tilos... Az egész braunecki pompe funèbre átültetve. Az udvar tele zöld vagy más papagájszínű lakájjal... Három órai harangozáskor ebédelünk... Märtet, mert az orra eltér a klasszikus ideáltól, száműzzük az istállóba. Étkezés, reménytelen küzdelem a kövérséggel, mely nemcsak a testet, hanem a lelket is ellepi. Ezt akarod?

- Harro, hagyd már abba! Szörnyű vagy! Ó, hallgass hát végig! El akarom neked mondani a titkomat! Apának és mamának nem szabad megtudni. Titokban főzni tanultam Helén néninél! Mindenfélét tudok csinálni. Olyan dolgokat is, amik nem drágák. És vesepecsenyét és rizspuddingot, amit egészen szegény emberek esznek. Úgy igyekeztem!

- Ó, te édes kis bolondom, te édes, te! Te fehér báránykám! És igazán főzőkanalat vettél a kezedbe? Nagy stílushiba! Elhiszem neked, mert te mindent komolyan csinálsz, de holdsugárhercegnők és fiatal királynők nem főznek, van más ember, aki megteszi helyettük... Azok legföljebb bájitalt főznek s gyanutlan lovagokkal és romlakókkal itatják meg. Nézd ott az aranyfényt a fenyők között az égen...

- De igen, Rozsa, belelátok a szívedbe, egészen a közepéig! Ó, ragyogó kék mennyországom. Megint fölöttem ragyog... Csak a főzési tudományodat nem veszem nagyon komolyan.

- Hát te sem ennél belőle, mint Helén néni? És gondold el: végre is... ó, már megint nevetsz!...

- Hát ne örüljek? Persze, hogy eszem belőle, az erdei cukorházacskában, ahol te majd fánkot sütsz nekem.

- Harro - mondja Rosmarie csüggedten -, azt igazán nem szívesen csinálok. Nagyon sisteregnek és nagyon kell sietni és a tűz sem mindig azt teszi, amit kellene.

- Helyes, akkor hát én sütöm s te kavarod majd hófehér kacsóddal! Ó, te kék mennyországom! S egy egész évig várjak még, míg elvihetlek Thorsteinbe. Pedig úgy siettem! Három hónap alatt készen lehetnék a legszükségesebbel. Persze, nem mindennel, sokmindent te is végignéznél!

- Mi történt veled, Rosmarie? Azt hittem, csak ezer könny árán tudlak majd elszakítani Braunecktől.

- Más világ van most ott, Harro. Nem a régi Brauneckem ez. Már tegnap éreztem, mikor hazaérkeztem. Hogy örültem. De valami idegen van ott, valami, ami rámnehezedik, mint egy nagy teher. És ma - nem, nem lehet. Beszélned kell apával, meg kell kérned. Ha én tenném, nagyon fájna neki.

- Kérni fogom, szívesen, de apádnak oka, nagy oka van rá, amiért nem akarja.

- Ó, Harro, mama nem tud minket együtt látni! Nem tűri. Ma beléláttam! Ne kérdezz! Nem, de higgy nekem!... És félek tőle. Reszketek. Csak akkor vagyok nyugodt, ha te is ott vagy... Nem akarok megint egyedül maradni vele. A gyémántjai úgy csillognak. Gyűlölöm a gyémántokat. Gonosz kövek. Egyszer azt álmodtam, hogy egy nagy, ragyogó, szikrázó gyémánt rámvetette sugarait, mind a hét sugarát. S az utolsó a szívemet érte. Még két lépést mentem, azután elestem, előbb a jobb térdemre, azután előre. S tudtam, hogy halott vagyok.

- Rosmarie, különös vagy! Nem, álmokra igazán nem lehet nálad adni. Álmomban már én is mindenféle halálnemet szenvedtem, annyit, amennyi még nekem sem kellene, hogy meghaljak. Berlinben, borzasztó volt. De ha félsz... Csak apád érvei...

- S az igényeimtől nem kell félned, Harro. Makacs is tudok lenni. De még milyen! S hogy mit nem akarsz, azt is tudom...

Hallgatva mennek egymás mellett. Ott csobog már, a hideg kút, csodálatos alkonypír ragyog a körülötte álló tölgyeken. Öreg, villámsujtotta daliák, hosszú kígyókarokkal s vadul megtépett kéreggel. Mindenik egyéniség. Jóval túl az időn, kímélik őket, az erdész szemének szörnyűség, mert haszontalanok és elfoglalják a helyet, de a festő szemének gyönyörűség, a braunecki tölgyek. Ott várnak a kocsik és mama már beszállt.

Megengedik, de a hercegen látszik, hogy nagy áldozatot hoz ezzel a felesége mellett megtett úttal.

Ó, csak tovább tartana a felséges út. Az aranyfényű estében, előtte a tüzes lovakkal, melyeket Harro olyan biztos kézzel irányít, védve, magasan a földi dolgok felett, megvédve a leselkedő gyűlölettől.

- Nagyon jó kocsizni - mondja Rosmarie. - Nem is tudtam. De csak ha az ember szabadon ülhet ott fönn. Nézd csak, hogy virulnak az ég rózsái és a folyó amott aranyos szalag és a gyöngéd erdei árnyék! És nézd amott a park szélét, a hegyoldal felé, milyen titokzatos az átmenet a sötétbe... Ó, milyen szép az élet, kedves! És az otthon. És nem szeretnék meghalni. Élni szeretnék, veled, amíg egészen öregek és fehérek leszünk.

- Ki beszél meghalásról, Bűbájos, ez csak onnan van, mert még nem tudsz igazán hinni a boldogságban s félsz, hogy hirtelen elragadják tőled. Bennem több a hit. Nézd, hogy ragyog a vörös torony ablaka, mint egy kis piros tűz!

- Az a szeme. Olyan messzire ellát vele. Annyit látott már közülünk, akik itt lovagoltak és kocsiztak és többé nem látja őket. Eltűntek, mint az árnyak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Aki a hercegnét aznap este látta, bizony megijedhetett, olyan éles és természetellenes arcán a festés. Az örökké egyforma körülhatárolt piros és egyhangú fehér s hozzá a nyugtalanul villogó szem.

A hercegnek is, akinek pedig nincs művészszeme, mint Harronak, feltűnik valami s felesége különös, csapongó élénksége is.

Rosmarie alig beszél az étkezésnél. Harrotól már a kastély kapujában elbúcsuztak. Rosmarie odasúgta neki:

Így elhajtott, a herceg nagy csodálkozására. Azok ketten, máris történt volna valami köztük?

Maga is lehangoltnak találta Harrot. Pedig igazán semmi oka rá. Még a hercegné is kegyes volt hozzá. De Rosmariet nem kérdezheti. Szerelmesek között gyakori a nézeteltérés, mikor az érzelmek úgy föl vannak fokozva. Szívesen maradt volna még egyedül Rosmarieval, de a hercegné valósággal melléje ragadt és Rosmarie egyszerre olyan fáradtnak látszik, hogy hamar ágyba küldi. Némán búcsuzik anyjától s míg el nem hagyja a szobát, a hercegné tekintete egyre rajta csüng, s keblén a gyémántcsillag csak azután veszti el hétszínű szikráit és nyugszik meg.

Tehát Rosmarie hallgatott. Elhalasztotta bosszúját, vagy meg akarja tartani ellenében ezt a titkos fegyvert? De akkor legalább bevallhatta volna, hogy megsebesült.

Most egyszerre a hercegné is fáradt s azt mondja, nagy megnyugvás, hogy ez a nap is elmult. A világ legunalmasabb látványa egy jegyespár!

Ő is megy. Ott, ahol azelőtt a folyosóba vezető ajtó volt, most kristályból és fémből készült díszszekrényke áll. A hercegné a háromszoros tükör elé lép, mely alakját háromfelől mutatja s megijed.

Igazán ő volna ez? A festék rosszul van föltéve, ijesztően rosszul. Miért nem látta már előbb? Denise merte volna ilyen nevetségessé tenni? Keze, mely már a csengőért nyúl, lehanyatlik.

Mindazt, amire vágytam, elviszi előlem. S most, mert úgy ingerelt, csak mert olyan kimondhatatlanul ingerelt, kiszolgáltattam magam neki...

Ó, Istenem, mi mindent szenvedtem már ebben a házban! Megátkozott ház lehet. És egyre borzasztóbb lesz a ház. Megváltoztatja az embereket is, ijesztőkké teszi őket. Ó, csak sohase láttam volna!

A hercegné türelmetlenül tépdesi csipkederekát, mégis be kell hívnia a komornát.

De a francia nő, magasra tornyozott hajával, darázsderekával, magassarkú cipőjében, olyan ártatlan arccal jön be, azaz olyan ártatlan arccal, amilyen a Dubourg Deniseé egyáltalán lehet.

S a hercegné, aki kicsit fél is ettől a tekintélytől, engedi, hogy levetkőztesse.

Az ügyes kezek csakhamar megszabadítják pompájától, bő pongyolát adat magára s kivéve az ágy mellettit, valamennyi lángot eloltatja. Azután az ágya melletti mély karosszékbe süpped.

Nem villám futott át ott messze az égen? Villámlik. Akkor álmatlan éjszakája lesz. A braunecki viharok! Hogy gyűlöli őket! Minden gonosz braunecki varázslat ott tombol bennük. Alvásra hát gondolni sem lehet.

Maga elé bámul s összerezzen. Két hófehér kart lát maga előtt, melyeken széles vörös vonal fut körül...

Föl és alá jár a szobában. A tükörfalak alakját mutatják... ijedt szemét, remegő száját. Nyugtalanul jár, mint egy kísértet s tükörképe vele megy. Sohasem fogja többé elvesztett arcát tükrözni a síma lap.

- Félnem kell... Félnem, ettől a Rosmarietól! Megmondta a Thorsteinernek? Nem, nem mondta meg. Megcsókolta a kezemet, mikor elment... Nem tette volna meg, kemény nyaka van.

Majd megmondja holnap. Félnem kell tőle, a Rosmarietól. A szemében fogom látni.

Hogyan néz rá a Thorsteiner! Reám így sohasem néztek. Ha akarta volna... Nincs-e nekem is jogom élvezetre és szerelemre, mint másoknak? Örökre bezárva régi, merev formák közé, kísértetházba, falak közé, melyek hirtelen megnyílnak... Botrány. Ó, gondoskodtak volna róla, hogy ne legyen... Ezek a Brauneckek, családi bálványaikkal. Egyszer mégis éltem volna... S most végignézni ezt... Napról-napra. Hogy ilyen boldogtalannak kell lennem! S még vannak emberek, akik irígyelnek! Hát csak nekem jusson a szenvedés? És másoknak minden öröm?

S a tükör, mely előtt elsiet, olyan gonosz képet mutat, amilyent ezek a falak még nem igen láttak. Különben már nem állanának. Nyitott, kiégett barlangok lennének, a régi falak, melyen átsüvítenek a viharok s mély ablakfülkéikben baglyok és kuvikok tanyáznának.

Selymesen kék égen szálló felhők, aranyvörös őszi erdők, barna szántóföldek, melyeket már a jövő esztendő termésének ígérete fest zöldre, a hegyi városka házain lengő fehér-kék lobogók, és esküvőre hívó harangszó. Előkerülnek a régi várkastély híven őrzött kincsei és ereklyéi a nagy nap és az utolsó sarj tiszteletére. Milyen ősi pompa kerül napfényre, melyet különben csak az uradalmi tanácsos ismer.

Felbecsülhetetlen értékű gobelineket kölcsönöztek Eichenkronen kastélyból, száz meg száz ezüsttányér kerül elő a vasszekrényekből. A falakat és följáratot csodálatos aranyárnyalatú velencei tükrök ékesítik, melyekbe a braunecki címer van belemetszve. Az üvegházak és kertek minden virágukat ideadják, a nagy pálmák kivándoroltak a kapualjba, mely a fegyverterem kapuját a saroktorony kápolnájával köti össze.

A kis kápolna falait eleven zölddel vonták be, az oszlopokon fehér rózsaláncok, a három egymásfölé épült karzatról szőnyegek és brokátterítők függnek.

Ott keresztelték meg Rosmariet, ott állott édesanyja és bátyja koporsója is, az oltár előtt, a padlóba ékelt nagy sárgarézkereszt felett. Oda kerülnek valamennyien a Brauneckek, sok száz év óta már. Ma tarka szőnyeg fedi a keresztet, de a Brauneckek tudják, hogy ott van s nem felejtik el.

A vörös torony minden ágyát előszedték, éjszaka valamennyi ablaka messzire fénylik a völgybe s a tornyok lámpásai olyanok a kastély sötét tömege felett, mint hűséges őrök, melyek minden oldalra széttekintenek.

Komornák futkosnak ide-oda, a csokoládészínűek ma rákvörösek és fehér harisnyát, csattos cipőt viselnek. A régi ezüstcsattokat is az uradalmi tanácsos úr vasszekrényei őrzik máskor. Hintók robognak a hegyen túli kis állomásra, nyitott szekerek hordják a táskákat és koronás ládákat.

A brauneckieknek van mit nézni s a hegyestetejű házak körül édes sütemény illat száll, mert valamennyien kaptak süteményt. Az iskolásgyermekek hosszú sorban mennek fehérfőkötős gondozó testvérükkel, mindeniknek süteményeskosár a kezében, s mind ünneplőruhácskában. A büszke gimnázisták és elemisták, akik örök háborút viselnek egymással, most békés egyetértésben állanak a templomlépcsőn egy óriási süteményeskosár körül, melynek igazságos kiürítésére a sekrestyés ügyel föl. A kórház asszonyai több-kevesebb egyetértéssel kávé- és süteménydélutánt tarthatnak. Az idősebb özvegyek és beteg aggszűzek, akik egy tizenhetedik századbeli alapítványból minden héten nagy kenyeret, az úgynevezett kastélykenyeret kapják, a süteményen kívül még egy-egy üveg bort is vihetnek haza. Nincsen Brauneckben egyetlen lélek sem, aki ma üres kézzel kerülne haza.

Nagy, barna, pompás sütemények ezek, mazsolával s régi recept szerint sütik őket. Azt mondják egy nagyon gyermekszerető grófné osztogatott ilyen süteményeket valamikor. S az édes illattal ez a barátságos lélek is végigszáll az uccákon.

Akármilyen finom falatokat juttasson is később az élet a braunecki gyermekeknek, így nem fog többé semmi sem ízleni, mint ezek a sütemények.

Katonazenekar játszik az uccán, a polgárok és előkelőségek kisasszonyai szépen kiöltözve, párosával sétálnak a zeneszó mellett. Rosmarie az első az együtt konfirmáltak között, aki férjhezmegy s számukra ez a nap nagyjelentőségű. Mindnyájan úgy érzik, hogy megnyilt a sor. S vajjon ki lesz a következő? Az most eldőlhet. Összebeszéltek s valamennyinek a nyakában ott a kis, Rosmarie nevével ékes, aranyérem, melyet közös bérmálkozásuk után kaptak tőle.

A romok grófja ma csukott kocsiban érkezik. A fiúk, akik minden érkező kocsit hangos éljenzéssel a kastélyhídig kísérnek, még látják s azt mesélik, hogy rá sem lehet ismerni.

Éppen most jön le a lépcsőn a legujabb párizsi műremekbe öltözött hercegné, aranybrokát uszálya hosszan elnyúlva suhog utána. Rosmarie gyémántdiadémje a fején s annyi hétszínben szikrázó drágakő rajta, amennyi csak ráfér. Ma szép és tekintélyes - hiszen csak harminc esztendős. A herceg fönt találkozik vele; látszik rajta, hogy ideges. Felesége mitsem segít a nyilvános szerepléseknél. Pedig neki olyan fontos, hogy mindenki megkapja a magáét s minden az ősi formák szerint történjék. Hogy a magasrangú vendégekkel rangjuk és méltóságuk, de a kastélyhoz tartozó kis emberekkel is érdemük szerint bánjanak.

A polgári esküvő már tegnap megvolt, nem fért el a mai napirendben. A herceg sietve súgja feleségének.

- Éppen most érkeztek meg Harro nénjei; föltétlenül már odalent kell őket üdvözölnöd, egyetlen rokonai. Kérlek, jöjj le velem.

- Istenem, mi minden föltétlenül szükséges ma - dünnyögi a hercegné - az öreg hölgyek.

De a herceg már karjára tette felesége kezét s a lépcsőt szegélyező és föléje mennyezetként boruló rózsafüzérek között lemennek, a két ünnepélyes feketeselyemruhás alapítványi hölgy elé, akikről az inas éppen levette a köpenyt. Az egyik nagy lelkinyugalommal éppen fekete cérnakeztyűjét húzza le, melyet jónak tartott az útra s hófehéret húz helyébe.

A hercegné különben sem nagyon szereti az idősebb hölgyeket. Csak az a kellemetlen, hogy a két ezüsthajú Thorsteiner hölgy, acélosan kék szemével és fonnyadt ajka mögött pompás fogával, olyan sokkal magasabb nála. Fölfelé imponálni nagyon nehéz.

A herceg csupa szeretetreméltóság, a hercegnének nincs is alkalma hidegségével tüntetni. S a Thorsteiner-családban úgy látszik, gyakori az eredetiség. Mert az egyik hölgy, akinek olyan mély hangja van, hogy asszonyi hang annál mélyebb már nem is lehet, azt mondja a hercegnek:

- Hogy Harro így átverekszi magát s jutalmul még egy szép hercegnőt is kap, sohase hittem volna.

S a másik hozzáteszi: - Pogány pompa van Thorsteinben; ha az ember belép, azt sem tudja, templomban vagy múzeumban van-e. Áldozómedencét vagy múzeumszolgát keres. Szeretném tudni, mit szólt volna hozzá az apja. Nem talált volna helyet sem kutyáinak, sem ostorainak. A hercegnő bizonyára nagyon sok művészetet tud elviselni.

Rosmarie egészen egyedül van régi, kerek toronyszobájában, melynek a hársfabástyára nyíló ajtaja tárva áll. Az aranyszínű erdő ideragyog, a hársfa lombszőnyeget terít a kőre.

Rosmarie már menyasszonyi díszben van, fején ott a hosszú fátyol s a zöld koszorú, melynek fehér virágát és sötétzöld leveleit a régi homlokkötő köré fonta.

Nem szerető édesanya tette fejére a koszorút s nem ölelte meg, hogy érezhette volna az anyaszív dobogását.

A Lizát elbocsátotta, hogy az is öltözzék, édesapjának nagyon sok a dolga, nincs ideje vele törődni. Majd később érette jön.

A kedves szobában semmi változás, épp úgy, mint hálószobájában, melyben most is ott áll a régi kagylóágy. A falon ott lógnak a képek és tanulmányok, melyeket Harro néki festett, ott a könyvei s a sarokban a kis ezüst teáskészlet, melynek úgy örült valamikor. Minden így marad, ahogy itthagyja, hogy akármikor visszatérhessen gyermekkora szép helyére. Mégegyszer megnéz mindent a meghitt szobákban: a legszebb órák, melyeket itt élt, vele jönnek, azokat Harronak köszönheti. Lassan lemegy a hársfabástyára, fehér uszálya végigseper a sárga lombon, az őszi nap aranyos sugara végigsímogatja ruháját és fátylának gyöngéd meseképét.

- Isten veled, szívem hársfája -, súgja a suttogó ágaknak s ahogy szép fejét fölemeli, egy nagy, aranyos levél leválik az ágról és lassan kerengve ereszkedik alá kinyujtott tenyerére. Szép, szívformájú aranylevél, finom zöld erekkel. Bedugja a finom helyecskére, ahol drága csipke símul ragyogó fehér nyakára. És szeme megtelik könnyel.

- Isten veled, hársfa, Isten veled, vörös torony, hogy szeretlek benneteket. Ó, ne felejtsetek el. És visszajövök. Halljátok, visszajövök!

Isten veled, Gizella, Isten veled, Legszebb. Egészen megfeledkeztetek rólam, vagy azt hiszitek, nincsen már szükségem rátok, mert itt van Harro?

- De hát hol van Harro? - Még nem is látta. Apa azt mondja, hogy szerencsétlenséget hoz, ha a vőlegény az esküvő előtt fátyolban látja menyasszonyát - Mintha Harro valaha szerencsétlenséget hozhatna rám!

- Rosmarie! - Megfordul. A bejárat árnyékában ott áll édesapja, sötét szeme őt nézi, életének napfényét, aki ma elhagyja, akit ma odaad, hogy sötétség boruljon az ősi házra.

De a szertartás nem hagy időt érzelmekre. Egy percre még átölelheti édesapját, fehér arcát fejéhez szoríthatja és "köszönöm, apám, egész lelkemből köszönöm" mondhatja, azután a herceg karját nyujtja neki. Az ő arca is remeg, néhány fénylő könnycsepp hull a sok rendjel közé, melyek egyenruháját ékesítik...

- Rosmarie, először a néniket üdvözöld, azután csak jöjj, ahová vezetlek.

- Elfelejtetted? Csak a templomban találkoztok. Vedd a virágaidat és keztyűdet. - Ó, szépséges gyermekem! - Csak néhány szót beszélhetsz a nénikkel, azután a nagyherceg következik. Kedves Rosmariem, a szívünkből nem költözöl el.

Ünnepélyes hallgatással mennek végig a hercegnők folyosóján. A gobelinnel takart ajtó mögül halk zümmögés és sarkantyúpengés, érdemrendek csengése hallatszik eléjük.

Ahogy a nagy, ragyogó gyülekezetbe belépnek, csönd lesz. Minden szem a menyasszonyt nézi. A hölgyek különösen csodálkozva. A férfiak később csak arra emlékeznek, hogy csodaszép volt s nem toilettet, hanem köntöst viselt. A hölgyek szeme már a koszorún megakad, mely nem zöld-fehér virágépítmény, hanem olyan, mintha maga kötötte volna. Igazi koszorú, amilyent akármelyik parasztlány föltehetne s azon van áthúzva a csodaszép fátyol. De a hercegnéről feltételezik, hogy ez a legutolsó divat.

Rosmarie szelid szemét a sötét nénikre emeli, olyan megható bizalommal és kedvességgel, hogy az egyik, a magasabbik, akinek olyan mély a hangja, azt mondja: - Te szép, aranyos angyal!

Mellette öreg, fehérszakállú herceg áll, akinek szeme e szavaknál fölragyog:

Schillingsberg Róbert herceg szomszédjának, egy öreg tábornoknak azt súgja:

- Ha én volnék a herceg, egy ilyen csodaszép lánynak Európa trónjain kerestem volna férjet. A hercegné egészen mesquin a lánya mellett.

Az udvaron megzendül az esküvői kar, orgonaszó, harangkongás hallatszik. Harang, sok harang hangja, a hegyen kondulnak, a völgyből csengenek föl s a hegyek visszaverik őket. A levegő megtelik harangzúgással, beáradnak az ablakokon s elborítják Rosmarie szívét.

Megindul a hosszú, ragyogó menet a rózsák között, melyeknek fehér virágfeje közül ősi, gyilkos fegyverek villannak ki. A hangok erősödnek, egyre ünnepélyesebbek. Átlépik a szőnyeges küszöböt, az őszi szellő föllebbenti Rosmarie fátyolát, hogy az aranyhaj megcsillan alatta.

A harangok zúgnak, az orgona ujjong és - igazán fiúhangok azok, melyek a magasból hangzanak, vagy angyali karok?

Ó, hogy körülfonják a hangok Rosmarie szívét, elcsitítják és magukkal ragadják föl, oda, ahol az örök szeretet lakik.

Apa eltünt mellőle, Harro áll mellette. Sápadt, megváltozott Harro. Az egyetlen sötét alak a ragyogó, érdemjelekkel ékes seregben. Egy fejjel magasabb mindenkinél.

Az alapítványi lelkész úr ott áll a virágokkal ékesített oltár előtt s mélyenfekvő szeme egykori tanítványát nézi. Nem feledte el, mindig fájlalja, hogy nem érintkezhetik többé vele. S tudja, hogy lelkének párja mellett áll. Különben nagyon nehéznek érezné ma hivatását, mert ismeri a finom lelket s reméli, hogy nála és választottjánál valóra válik az írás szava... hogy egymást az égbe segítik.

Mikor Harro Rosmarieval az oltár elé lép, Rosmarie megborzong, olyan hideget áraszt a kereszt, melyen áll, a virágtakarón át is?

De ez elmúlik s még soha menyasszony ilyen nagy, szelid, komoly szemmel nem nézett a lelkész úrra. És tekintete olyan mély, hogy a főtisztelendő úr egyszercsak érzi, eltért kéziratától s a lélekhez beszél, mely a szemekből feléje ragyog.

S az előkelő társaságon is, mely az ország minden részéből az ünnepségre gyült össze s a templomi szertartást csak úgy mellékesen nézi végig, áhitatos érzés fut át. A lélek különös hullámzása ez s nincs szónok, aki meg ne érezné, mikor feléje árad.

Az összetartozás csodálatos érzése, melyet nem lehet meghatározni, s mely mégis megvan, jelentkezik, elárasztja, a testiségükbe zárt lelkeket s legyőzi őket.

Azután az esketés szavait hallja Rosmarie és megborzong s lágy, keskeny, gyöngéd kezét Harro derék, erős keze tartja. Azután mindent aranyos köd borít el. Egyszer csak megint ott áll a fegyverteremben a rózsák alatt, mama hegyesre csucsorított szájjal csókolja meg, kezét csókolják s annyi ember, akiknek címét gondosan betanulta s nem szabadon összetévesztenie, beszél vele és kíván neki szerencsét és Rosmarie nagyon igyekszik, hogy mindent helyesen csináljon, de az aranyos köd miatt nem tudja, hogy sikerült-e. Megint zene, a nagy teremben virágokkal díszített ünnepi asztal, Rosmarie helye Harro mellett, fehér rózsákból szőtt menyezet alatt, melynek ezüstbrokátból van a hátsó fala.

Úgy tesznek, mintha ennének s apa beszédet mond, melyről Rosmarie tudja, hogy diplomata-mestermű, mert valamennyi magas vendéget, akik valahogyan mind rokonok, meg kell említeni s mindet megfelelő sorrendben.

Harro halkan mondja, hogy nem is mer vele beszélni, nehogy az egész világról megfeledkezzék.

- Milyen szerencse, hogy a vőlegény befoghatja a száját! És, Rosmarie, igyál egy csepp bort és kóstold meg azt az ártatlan fehérségű valamit a tányérodon s ne légy egészen olyan, mint egy megdicsőült lélek. Nagyon szeretnék fölállani, hogy láthassalak zöldbrokát oltárfülkédben.

- Azt hiszed, nem volt nagyszerű, milyet villámlott Ulrike néni szeme, mikor meglátott benne? Úgy-e Ulrike néni nagyszerű? Itt kell még tartanunk; látnia kell a néni-szobát, melyet azért építtettem, hogy legyen hová mennie, ha kiszabadul néha az alapítványból - de nem akarja hinni, hogy neki készült.

Harro furcsán mosolyog s nagyon huncut arcot vág. A nénik visszaidézik az ifjúságát s mikor rájuk néz, nagyon fiatalnak érzi magát.

- Rosmarie, apa szeméből látom, hogy a lakomának nemsokára vége. A fülkém, bár nagyon kedvesen véd, mégis szorongat. Mondd csak, láthatnálak mégegyszer - nem úgy, mint most, mint imádat-tárgyat -, mielőtt leveted fátyladat?

- Nem tudom... Ó, Harro, olyan csodálatos... Nézd a szép, sápadt, sötétszemű lányt, olyan a szeme - "mit tettek véled, szegény gyermekem" - az orgonavirágszín ruhában. Ó, milyen bájos!

- Egy Tarn hercegnő és unokatestvér, s ma látom először és talán utoljára.

- Ez a sok ember, miattunk jöttek és többé sohasem látjuk őket, mint az árnyak, elvonulnak, - el, a többi árnyakhoz, akik már átvonultak a termen, s mi is csak árnyak vagyunk...

- Édes, most ne filozofálj... Balra nézz... a nagyherceg beszél. Mosolyogj kedvesen, Rózsa. Ó, egek, tegyek valamit, vagy ne tegyek?

A ragyogó társaság szétoszlik a termekben. Az aranyos címerekkel és festményekkel ékes ősi terem még egy percre előkelő keretbe foglalja a színes, ragyogó képet, a hölgyek ruháit, az urak egyenruháit.

- Milyen furcsa elgondolni, hogy itt, éppen itt kaptam Lélekkétől a gyűrűt. Talán álomszerűen már akkor is benne élt, ami ma valóra vált, - gondolja Harro.

A herceg megérinti: - Most átmégy Rosmarieval a kék terembe, azután eltűntök.

- Szót se erről, apám! - szeme szikrákat szór. De a herceg már továbbment, s most mindenki megmozdul.

- Köszönöm, önnek, olyan sokat köszönhetek önnek, s ma megint úgy volt, mint akkor, mikor önnél tanulhattam.

- És ne gondolja, hogy mindent elfelejtettem, mindig honvágyam van és lesz is örökké.

A herceg tekintete elválasztja őket, s a lelkész úr legjobb tanítványa csodálatosan finom szavainak emlékével hazamehet.

Rosmarie a herceggel megy, s szép, koszorús fejét mélyen lehajtja mostohájához, aki azt mondja: - Átmegyek veled, a herceg kívánja. Valamit oda kell adnom neked.

S mikor Harro az előcsarnokban kézenfogja Rosmariet, s eltűnik vele a hercegnők folyosóján, mögöttük már ott suhog kemény, recsegő suhogással. A hercegné jön utánuk. Harro ösztönszerűen elengedi Rosmarie kezét.

- Engem is, - mondja a hercegné furcsa, rekedt hangon. - A szentséges braunecki szokásokhoz tartozik, hogy az anya eltűnjék leányával. Tehát... mi röviden csináljuk majd.

Rosmarie keze jéghideg, szeme elsötétül, megragadja Harro kezét s magával húzza a toronyszobába.

- Szófogadó vagyok, mint egy bárány s egész nap azt teszem, amit mondanak. Kimenjek most?

De Rosmarie nem engedi, Harro érzi, hogy remeg, a fátyla is hullámzik. A hölgyek szeme összevillan, mintha apró, villogó tőrök ostromolnának egy ragyogó, széles kardot. Azután a hercegné vállat von.

A Thorsteiner nagyon kényelmetlenül érzi magát. Mintha párbajt nézne végig, melyben az ellenfelek láthatatlanul csapnak össze. A hercegné az asztalra csapja a tiarát, hogy a pompás kövek tüze föllángol.

- Ó, mama, kérlek, ne tedd! Nem szeretem a köveket, nagyon csillognak. Sokkal jobban illenek hozzád. Tartsd meg, mama! Nem igazság, hogy az enyémek legyenek. Te vagy a hercegné. Kérlek, mama.

- Nem mondhatod komolyan, Rosmarie, holnapra megbánod... Harro, ez a gyerek azt hiszi, hogy ilyen köveket az útfélen lehet találni.

- Rosmarie dolga - mondja Harro -, s nem hiszem, hogy visszavonná, amit egyszer kimondott.

- Kérlek, mondd meg apának, nagyon kértelek, hogy tartsd meg s hogy azt mondtam, a hercegnét illeti meg. Harro, nekem igazán nem kell.

A hercegné élesen kacag: - Bolond vagy. - S elveszi az ékszert, anélkül, hogy Rosmarie kezét érintené.

- Hát azt hiszem, eleget tettem anyai kötelességemnek, Rosmarie, ha nem vállalod apád előtt!

- De mama, hogyne tenném. Mindjárt reggel írok neki s megírom mennyire kértelek.

- Végre is, csak méltányos dolgot teszel. Neked, mint festő-feleségnek, igazán nincs alkalmad hordani. S most Isten veled. Istenem! csak ide Thorsteinbe, - igazán felesleges a tragikus búcsúzás.

Bólint, Harro fölrántja az ajtót, s a hercegné, kezében zsákmányával, kisuhog.

Alig tűnik el, Rosmarie az ura nyakába borul: - Ó, Harro, csakhogy velem maradtál, csakhogy nem mentél ki a bástyára...

- De édes, mi bajod, hiszen reszketsz. Milyen némajáték volt ez itt a szemem előtt?

- Harro, nem tudom. Úgy éreztem, - nem, Harro, ne higyj nekem! Bolond vagyok. Azt hiszem, mégegyszer megváltottam magam!

- Olyan izgatott vagy! Mitől váltottad meg magad? Igazán utána kellett hajítanod édesanyád ékszerét? Köszönetet csak úgy mondott, hogy bántani akart vele. Tudom, te nem úgy fogod föl a "festő-feleséget".

- Ne beszélj erről, Harro... szót se... csak képzelődtem, biztosan csak képzelődtem... magad is mindig mondod, hogy olyan élénk a fantáziám. S kell is nekem a gyémánt, tudod, hogy nem szeretem őket!

- Izgatott vagy, Lélek. Most okosaknak kell lennünk. Ma! Nagyon bölcs és józan embereknek. S most hadd lássalak. Alig hagytak időt rá... Hát ilyen egy menyaszony!

Két karjával maga elé tartja s látja, hogyan tűnik el róla minden félelem és izgatottság, hogyan száll föl szívéből a boldogság s festi rózsásra arcát.

Rosmarie szelíden kibontakozik. - Menj hát, Harro, a hársfabástyára, mindjárt készen leszek.

Harro gyöngéd kézzel veszi le fejéről a koszorút és fátylat: - Friss koszorút mindig lehet fonni. S a fátyolt magaddal hozod.

A nap éppen alászáll, mikor a fiatal Thorstein grófné behajtat a kapun, melyet a ragyogóarcú Märt tár ki előtte. A fehér galambok ott keringnek az őrtorony felett s a nap aranyszínűre festi a Thorstein-ház ablakait.

A régi kút halkan énekel, az előcsarnok ajtaja tárva, sötéten villog benne az arany. Kézenfogva lépik át az új otthon küszöbét.

- Nekem is idegenebb lett, most, hogy eltünt belőle a munka zaja, pedig magam terveztem az egészet. S fehér ruháddal és fátyladdal kellett volna fölszentelned. Akkor lett volna igazi ünnep. De most jöjj a Gondűzőbe. És engedd meg - itt ember vagyok, az lehetek -, hogy ezt az ünneplőruhát, ezt a szolgaruhát, ledobjam magamról.

- Hogyne, édes, ha akarod, vedd föl a szarvasgombos zubbonyodat, ha még megvan.

- Annyira szegényes nem lesz. S még valamit. Nemsokára megérkeznek a nénik. Nem akartak jönni a jó lelkek; csellel csalom ide őket. Abban a hitben szállnak kocsiba Brauneckben, hogy a kupferbergi pályaudvarra hajtatnak, azt állítottam, így jobb, mert egyenes összeköttetésük van. Ott is van a csomagjuk. De a valóságban a Hack kocsis idehozza a holmijukat. Addigra besötétedik s a nénik nem ismerik az új fasort. Észre sem veszik s egyszercsak itt vannak. Ó, hogy fog haragudni Ulrike néni s hogy fog szidni! Majd nézd meg, nem kap-e a hajamba, ez a pedagógiai fogás, mellyel tapasztalatlan ifjúságomat irányította. Rosmarie, légy kedves hozzájuk; olyan nagyon örülök.

- Ó, te még nem is láttál így haragudni. Dühöngni fog Uli, az öreg! De nagyon jó, ha kicsit félsz tőle, az hizeleg neki.

S Harro a folyosón át, mely a házzal összeköti, eltűnik műtermében. Rosmarie a Gondűzőben vár, ahol hímzett képei néznek rá a falról... S nagyon nehéz elhinni, hogy most már idetartozik. Minden nagyon szép, s amott a ragyogó színekben sok titkos fájdalom van.

Maga sem tudja, hogy a zeneterembe menjen-e, amely még zenélő vendégre vár vagy az ebédlőbe vagy a saját hálószobájába. Liza még nem lehet itt.

Mégsem olyan könnyű dolog új életbe lépni. S még ha az maga a menyország volna is!

Harro az ebédlő küszöbén találja, mintha maga sem tudná, hová menjen. Harro kiöltözött. Kék bársonyzubbonya van, puha gallérja, melyből erőteljes, szép nyaka olyan máskép emelkedik ki, mint a merev csőből, rövid térdnadrágot visel, s mellény helyett széles, fekete selyemövet.

Ha Harro itt van, eltűnik az idegenség érzése. Erőteljes, eleven egyénisége betölti a házat s otthonosabbá teszi.

Bejárják a szobákat, melyeket óriási szorgalma díszített föl. Sok helyen ott a kezenyoma, mindenütt a lelke. Az ajtók faragása, a frizek, a lámpások közös örömökre emlékeztetik őket.

A zongora felett Rosmarie kék emberkéje függ s ujját tréfás figyelmeztetéssel tartja szájára. A hálószoba szekrényén Wurmhaber úr, mint apró törpe, nagy aranycipőt visel.

- Rosmarie, a legtöbb megvalósult... sokmindenen talán meglátszik a sietség.

- Talán, hogy nincsenek benne régi holmik! De a régi holmi is új volt valamikor.

- Valami hiányzik, amiből nálatok Brauneckben túlságosan is sok van. Nem jól válogattam volna össze a dolgokat?

- Nem tudom. De ha van ház, mely nehéz munkából, néha csaknem kétségbeesett küzködésből és nélkülözésből épült, akkor ez az, s így lelke is lehetne.

- Van is lelke. De, Harro, talán még fiatal. Gondold csak meg, milyen öreg már Brauneck lelke. Mi minden tapad a falakhoz.

- S mondom, hogy nagy szamár, s azt sem tudja, hogy hol a feje s már félóra óta rossz úton hajt. Ha a hercegnek még több ilyen hülye embere is van...

Kézenfogva szaladnak le. Harro futás közben fölcsavarja a villanyt, hogy a kastély udvara egyszerre fényárban úszik. A kapu előtt ott áll Ulrike néni, feketén, fenyegetően, s esernyőjét emeli az egészen meggörnyedő braunecki lakájra, aki a kocsi ajtajánál áll.

- Ulrike néni, be jó, hogy jössz. Így van jól. Marga néni, kiszállsz úgy-e?

Harro már ki is emelte nénjét, becsapta az ajtót, a lakáj majomgyorsasággal ugrik föl a bakra s a kocsi elrobog.

- Megállj, megállj! - kiáltja Ulrike néni legmélyebb hangján. - Elhajt, igazán elhajt. Igen, fiam és te vigyorogsz! Talán te...? - s a cérnakeztyűs kéz a levegőbe markol, mert Rosmarie fehér keze megfogja.

- Igazán? Hoho, most elérte a bűnhődés. Valami csinyt tervezett, valamit együtt eszelt ki ezzel a lakájlélekkel, s a sors fülénél fogja s menyegzője estéjén két öreg nénit hoz a házba. Ezt nevezem igazságnak. Mit szólsz ehez, Marga?

- Hogy már itt vagyunk. Ha van ebben a művészházban valami vendégágyféle is, mutassátok meg, hogy eltünjünk benne - sóhajt Marga néni. - Igaz, hogy a csomagunk a kupferbergi pályaudvaron van.

- Ó, kedves Marga néni, jöjj föl a néniszobába - kérleli Rosmarie, mert Ulrike nénihez még nem merészkedik.

- Úgy, Harro. Hát ez a művész- és szobafestőöltözeted? Nézd meg, Marga! És ennek az embernek szalagöve van, mint egy nőszemélynek és nem szégyenli magát. Talán még művészfürtöket is növesztesz?

- Ó, az nagyon szép volna - mondja Rosmarie -, de mindig levágatja, éppen, mikor már szép hosszúak kezdenek lenni.

- No, fiatalasszony -, dörmög Ulrike néni -, itt hát mindent keresztül tud erőszakolni. Hanem csak annyit mondhatok: mai csínyjének eredményéért csöppet sem sajnálom. Természetesen azt kívánod, Harro, hogy nénjeid veled és fiatal feleségeddel vacsorázzanak! Esküvőd estéjén nem is lehetne nagyobb vágyad!

Harro egy szót sem tud szólani. Föltünően táncol ide-oda, azután kitör belőle, s hangos hahotára fakad. Az őrtorony visszaveri s a kút csodálatos hangfűzért csinál belőle.

Rosmarie is nevet: - Harro, az őrtornyod, nevetni is tud... Ó, hogy örülök. Jöjjetek, kedves nénik.

Ulrike morogva követi, mint egy messze elvonuló vihar. A fogadócsarnokban aranyos tűzzel csillog a mozaikburkolat.

Rosmarie előresiet a szépen kanyargó lépcsőn az emeletre, ott van a nagy, háromablakos szoba. Jobbra, balra kiugró, melyet könnyű redőnnyel el lehet zárni, mögötte a széles, hivógatóan megvetett ágyak. A nénik toilettkészlete már szétrakva. Az asztalon nagy rózsabokréta.

- Igen és Harro nagyon örült és kicsit itt kell maradnotok. A házunk nagyon új és nagyon szép és kicsit még idegen. És ami hiányzik, kérlek, mondjátok meg nekem és legyetek türelemmel hozzám, míg mindent megtanultam, - dadogja Rosmarie a mereven reánéző acélos kék szemek tekintetétől zavartan.

Ulrike testvéréhez fordul s mintha Rosmariet elérhetetlen messzeségben tudná, ahol semmiképpen sem hallhatja meg szavait, mondja: - Nézd ezt a gyereket. Láttál már valaha ilyen fehér báránykát!

Rosmarie szeme megnedvesedik, de Ulrike átöleli s megcsókolja aranyos haját.

- Menj most le, Százszorszép hercegnő s küldd föl nekem azt a hosszú csirkefogót, a Harrot. Hoho, nem egyszer elbántam már vele!

Ulrike néni "hoho"-ja olyan fenyegető, hogy Rosmarie mégegyszer megkéri, ne haragudjék Harrora tréfája miatt.

Marga néni egyik mély karosszékbe telepedett s onnan int Rosmarienak: - Életben hagyjuk neked.

Rosmarie kimegy s nagy csodálkozására, Harrot az ajtónál találja, biztosan hallgatózott. Karjába kapja s gyorsan összecsókolja, hogy Rosmarie csaknem lélegzetét veszti.

- Menj le, Lélekke, itt van a kisírt szemű Lizád, úgy látszik, Thorstein sokkal messzebb van Braunecktől, mint Bordighera. Vigyázz, nehogy összesírja az estélyi ruhádat.

Harro alázatosan bekopog s kettős engedelmet kap a belépésre. Ulrike néni még kalappal és esernyővel jön eléje.

- Hogy az ember a saját házában is szívesen látja a kedves rokonait, - feleli Harro kétszínűen.

- Hoho, - kiáltja Ulrike néni, esernyőjét harciasan lengetve, - kedves rokonokat!

- Gyerekek, - inti őket Marga, - intézzétek el röviden. Maradunk, vagy nem maradunk?

- Maradtok. Nem elég szépen kért Rosmarie? Láttatok már valaha ilyen bájosat? Féltett az esernyődtől, hogy megversz vele. Marga néni, láttad? Megfogta a kezét, mikor Uli a hajamba akart markolni.

- Bár az volna, - sóhajt Harro. - De sajnos, nem az. Uli néném, köss békét mára. Tedd le az ernyődet, ide a rózsákhoz, miket az én Rózsám állított ide nektek. Itt mindjárt megtalálod. Hát itt kell maradnotok.

- Marga, ha egy férfi selyemövet hord, annak nincs rendben az esze, - mondja Ulrike néni.

- Nagyon is helyén van. Rosmarie nagyon fél az idegen házban egyedül, segítsetek neki beleszokni. Mindent kedvetekre fog tenni. Ó, Istenem, ne nehezítsétek meg a dolgomat... Szükségem van rátok... Marga néni, légy szíves, nézz a Rosmarie után, beszélnem kell Ulrike nénivel.

- Az vagyok. De inkább legyek bolond, mint gazember. Nézd, a Rosmarie bizonyos tekintetben még egészen gyermek. Nincsen édesanyja, ki okos szót beszélhetne vele. Nem is szükséges, így jobb.

- Igen, jobb. Semmi sem fog hiányozni néki és semmin se csodálkozik. A hálószobáján, melyben csak az ő ágya áll, cseppet sem csodálkozott. Anyja kellemetlen hölgy.

- Hát Rosmarie valami rosszat élt át mellette. Nem tudom mit. Az esküvőnket jövő esztendőre terveztük, mikor Rosmarie húszesztendős lett volna.

- Most tizenkilenc. Még ma is érthetetlen módon felizgatta magát mostohája miatt. Lehet, hogy Rosmarie, akinek nagyon élénk a képzelőtehetsége, csak beleizgatta magát valamibe.

- Erről az asszonyról, aki minden mögötte álló férfinak megengedi, hogy belelássanak a gyomráig, mindent elhiszek. De talán művészeknek ez tetszik. Pogányság.

- Mindegy, hogy Rosmarienak oka van-e rá, vagy nincs, az ellenszenv megvan s a két hölgy nem maradhat együtt. De hát hová tegyék Rosmariet? Badeni nénjéhez nem mehet, az kitörte a lábát s a göggingeni csodadoktornál van.

- Míg Rosmarie húsz éves lesz, a napnak nem kell éppen a naptárhoz igazodni. Rosmarie egy évvel ezelőtt halálos beteg volt.

- Csak engem ér. Rosmarie semmit sem fog nélkülözni s majd eltelik az idő. Akkor lakodalmat tartunk. Az lesz az ünnep... Rózsaünnep. Ma igen, ma vezényeltek és köszöntöttek, ide-oda tologattak és megbámultak, mint egy új állatot a Zoo-ban. S hozzá a szörnyű érzés, hogy közben mindenik a pénzeszsákra gondol, melyet olyan nehezen és fogcsikorgatva cipelek. Bah - ne gondoljunk rá.

- Harro, ha még itt a bolond aranyváradban és Százszorszép hercegnőddel jajgatni is kezdesz. Haszontalan a halál és annak az élet az ára. Nem minden szolgálaton kívüli hadnagy és romok grófja kap hercegnőt feleségül. Hát valamit el is viselhet érette. Hoho!

- Ulrike néni, milyen jót teszel nekem, tetőtől talpig! Olyan vagy mint egy acélfürdő! Még sincsen jobb a kedves rokonoknál. S most jöjj le a Rozsához. Különben azt hiszi, hogy egész idő alatt szidást kapok.

- Azért mégis gazfickó vagy, Harro, - mondja Ulrike néni s nagy egyetértésben mennek le az ebédlőbe, hol terített asztal és rajta egy nagy tál őszi ibolya várja őket.

Marga néni nagyon élénk, s úgy látszik, hogy mindent látott és hallott ma. Kicsit együtt ülnek még a Gondűzőben, azután Harro kijelenti, hogy az ünnepségek nagyon fárasztóak s hogy a nénik fektessék le Rosmariet.

És nagyon jól figyeljen az álmára, mert ő az első ember, aki a házban alszik...

- Én még mindig a műteremben alszom, a régi ágyamban, melyet átmentettem a Romvárból. - S Rosmarie csak nem fél?

- Ó nem, de mégis nagyon kedves, ha a nénik kicsit még velem maradnak. - És Rosmarie fölmosolyog rá. - Jó éjszakát! - ragyogva, boldogan. - Viszontlátásra holnap!

A nénik is vele mennek s a két merev öreg hölgy olyan, mint a gyermekek, akik új babát kaptak. Megsímogatják a kezét, megcsodálják pompás aranyhaját s úgy állanak párnája mellett, mint két hosszú, sötét őr.

Másnap reggel Rosmarie olyan ragyogóan jelenik meg, mint egy viharfelhő. Ulrike néni pedig olyan komor, mint egy viharfelhő. Harro barátságos kérdésére, hogy hogyan aludtak, hirtelen a hajába akar kapni. És Marga azt meséli:

- Harro, nem is hiszed, hogy tud Ulrike mászni. Mint egy gazella. Vagy azok nem másznak? De addig nem nyugodott, míg műremekedet törülközőjével be nem takarta.

- Rosmarie, remélem, te nem tudtál róla, milyen nyugvóhelyet szánt nekem kedves, gyöngéd öcsém.

- Uli meggyujtja a villanyt, befekszik az ágyába s egyszercsak azt mondja: "Ez már mégis sok". Éppen, mikor én is megpillantom ágyfülkémben a magam képmását. De nékem hizelegtél, Harro, amit Ulrike az övéről nem mondhat.

- Ti vagytok a Thorstein-ház jó szellemei s igazán méltányos, hogy képmásotok ékesítse a néniszobát. Olyan kevés ősasszonyunk van, hogy igazán megérthetnétek s méltányolhatnátok gyöngéd figyelmemet.

- Gyöngéd figyelem! Ha az emberről föltételezik, hogy saját magával szemben aludjék.

- Az ágyakat fölcserélték, - fuvolázza Harro, - neked kellett volna Marga ősasszony védőszárnya alatt és neki alattad aludni. Hiszen olyan elválaszthatatlanok vagytok. Fájdalmas dolog, ha az embernek a legjobb szándékait félreértik.

Marga megveregeti Harro kezét. - A szoba nagyon szép, szebbet nem is kívánhatnánk magunknak. Rezedát és sarkantyuvirágot nevelnék fönn.

- A virágözön jövőre jön, Rosmarie majd kigondolja. És most meghívlak benneteket a műtermembe, hogy lássátok, hogyan keletkezett mindez.

- Ha nincsenek benne pogány, meztelen nők - azt hiszem, aktnak nevezitek őket - akkor átmegyünk.

Ulrike néni néma megbotránkozással emeli kezét ég felé, hogy Rosmarie már aggódni kezd.

Gyönyörű őszutója van s a jó nénik úgy sütkéreznek tetőszobájukban, mint a macskák. Ulrike néni szigorúsága már régen elolvadt Rosmarie bájával szemben. Harro azt állítja, hogy mindennap kisimul néhány ránca s mellszobrát is, melyet még mindig törülköző takar, ki kell javítania.

Hogy vajjon Rosmarie így képzelte-e házassága első idejét? De megszabadult mostohája folytonos, nyomasztó jelenlététől s olyan vidám és boldog szerelmesénél. A nénik sem zavarják; már régóta nem fél tőlük, nagyon, nagyon megszerette őket. Igaz, hogy tüskések és kemények, de csupa lélek a két öreg hölgy, akik úgy tudnak örülni, mint a gyermekek.

De Harro nem olyan átlátszó, mint azelőtt. Megint, akárcsak Bordigherában, titokzatos napjai is vannak. Óriási buzgalommal dolgozik egy nagy őszi tájképen s mindennap több órát van oda. S néha kerüli a vele való egyedüllétet.

S mikor Rosmarie szíve mélyén emiatt búsulni kezd, akkor megint csupa vad gyöngédség és túláradó szeretet, mely Rosmariet, mint valami ismeretlen, félelmes dolog, remegteti meg. De ezek eleinte csak átvonuló felhők a ragyogó kék égen.

A hercegné egyetlen egyszer sem mutatkozott, a herceg az első nyolc nap elteltével mindennap átlovagol s az enyhe, szép őszi időben ott ül az ebédlő előtti nagy terraszon, mely a kertbe vezet. A kertben persze, még csak zöld gyepágyak és sárga utak vannak. De alatta, a hegyoldalon, aranyvörös erdő s köröskörül is aranyvörös hegyoldalak egészen az Odenwald kéklő csúcsáig.

Ott ül a herceg leányával, ki művészi himzésén dolgozik és melengeti testét, lelkét. A nénik megjelennek és megint eltűnnek. Harro csak pillanatokra kerül elő.

A herceg haja hirtelen megfehéredett s arcán egyre több a finom, jellegzetes ráncocska, egyre jobban hasonlít ősei képéhez.

Mikor az első hó leesik, a jó néniknek vissza kell térni rendházukba, melyet Ulrike néni olyan bölcsen és csodálatos pártatlansággal vezet.

Ebben az időben a braunecki favágók azt a hihetetlen dolgot mesélik, hogy megint látták Thorstein grófot az erdőben, hátán festőállványával, a lodenzubbonyban és háromszor kifakult kalapjában. A romok grófja, ahogy régóta ismerik, mintha nem is szerzett volna magának aranyházat és hercegnőt. Mert a Thorstein-házat a mozaikokról, amilyeneket errefelé még sohasem láttak, aranyháznak nevezik.

Rosmarie nehezen vált meg a néniktől, különösen a tüskés Ulrike nénit szerette meg, megérezte harcias külseje mögött is a gyöngéd jóságot.

Rosmarie egyedül van hát forrón óhajtott aranyházában. Brauneck kastélyon bevonták a fehér-kék lobogót valamennyi lámpása kialudt csak az uradalmi tanácsos úr dolgozószobájának ablaka fénylik.

Odakünn, Rosmarie jövendőbeli kertjére, a zöld fűágyakra, sárga utakra, a tölgyek kopár ágaira havas eső esik.

Rosmarie a Gondűzőben ül, tarka selyemgombolyagokkal borított himzőasztala mellett. Minden reggeli kötelességét elvégezte. Volt a szakácsnőnél, aki megbotránkozva áll a darabka sült és kis puddingforma előtt megbotránkozva, hogy tudását csak ilyesmire használják.

- Ehez elég volna a hercegnőnek egy mindenes is, - dörmögi fiatal úrnője mögött Lizának alig tud munkát találni, a nagy szekrények tele vannak új holmival.

Most rózsaszín és kék ruhácskákat varr, mert Rosmarienak eszébe jutott, hogy Thorstein falvában minden újszülött gyermeknek ruhácskát ajándékozhatna. Mind egyformát, nehogy az asszonyok egymásra irigykedjenek. Harro bezárkózott műtermébe, be akarja ma fejezni a képet.

Rosmarie finom keze gyorsan öltöget, a tű villog, a hó sűrűbben hull, már fehér takaró borítja a zöld gyepet.

Csak ne volna olyan csönd! Csöndes a hó s a házban is olyan nagy a csönd! Nem úgy, mint Brauneckben, ahol a sok kőgalériák valamelyikén mindig járnak, Liza a közelben tesz-vesz, valahol egy vadászkutya vakkant vagy kocsi gördül az udvar ősrégi kövezetén.

Rosmarie tarka selymein két könnycsepp ragyog. Ijedten néz föl. Ha ezt valaki látná! Könnyek itt. A legszebb házban, pár lépésnyire Harro műtermétől!

- De Rosmarie! És ne akard elhitetni magaddal, hogy apa után sírsz, aki Berlin felé jár. Vagy a fáskocsi után, mely a braunecki kövezeten döcög.

A munka lehanyatlik s Rosmarie feje az aranyos fonatokkal, melyeket itt nyugodtan lelógathat, kezére hajlik.

Odakünn hull a hó s holló károg a fenyő csúcsán. Egy percig, azután kiterjesztett szárnnyal kél útra. Rosmarie fölemeli szép arcát.

- Szégyen és szeretném tudni, mi okod van panaszra! De a lelke tovább panaszkodik: Ködfal van köztem és Harro között és mindennap vastagabb lesz. Ha utána nyúlok, ködöt markolok. És Harro szeme egyre messzebb, messzebb ragyog. Van valami rajtam, amit szeret s valami, amitől fél. Ó, Istenem, hát félelmes vagyok én. Valami félelmes van rajtam.

Föláll s ide-oda megy sok szerettei díszített szentélyében, szelid szeme földresütve, keskeny keze halántékát szorongatja, mintha gondolatait akarná megfékezni.

- Szeret, érzem, ha a kezemet megfogja, tekintete rámragyog, ha munkám fölé hajolok. De nem akar megtűrni a közelében.

Nem, bezárta előttem az ajtót, pedig tudja, hogy nem zavarom munkájában. Mi van rajtam, ami félelmes? Mikor kicsi voltam, azt mondták, ijesztő gyermek vagyok. Halottakat látok. De most már semmit sem látok. A Legszebbet sem, a Gizellát sem. S mégis van valami a kezemen és hajamon, amitől fél.

- Nemcsak köd, vasfal van közöttünk. Lelkem az övét keresi és nem találja. Keserű és édes lett a szerelmem egyszerre. Miért szaladgáltam olyan sokáig vakon és elrejtőzöm a saját lelkem elől, és elfojtom panaszszavát.

- Balgának szidod a lelkedet, pedig nem az - te vagy az, Rosmarie, aki elrejtőzöl önmagad elől s néha-néha odavetett kegyelméből élsz.

- Nem, ne mondd "odadobott kegyelem" - ilyen keserű szót mondasz a szerelmedről, lélek?

- Csak szövögesd a rózsaszínű ködfátyolt, Rosmarie s takargasd vele a vasajtót - mégis tudod, hogy ott van. Úrnő vagy itt a házában? Nem vagy-e te is csak vendég, mint a nénik, akit mosolyogva enged háziasszonyt játszani, ahogy valamikor teáskészleteddel csináltad. Cselédeiddel és szobáiddal játszol, ahogy teáskannáddal játszottál. - Van jogod bemenni műtermébe, szobáiba, - már régóta érzed, hogy nem szereti s ma bezárta előtted az ajtót.

Hosszú, keskeny, falba illesztett tükre előtt áll, mely visszatükrözi a kertet. Látja, nagy, fájdalomtól izgatott szemét, melyből síró lelke kérdve néz reá, szép, büszke fejét, melyről hosszan lóg alá a két aranyos fonat. Gyöngéd, finom alakját, melyen semmi sincs eltorzítva, szürke szövetruháját, melynek nyakán széles velencei csipkegallér. Aggodalmasan nézegeti képét, mintha azt várná, hogy egyszercsak kiugrik belőle a különös, félelmes, amitől Harro fél.

- Nem színarany a hajam, lágy és illatos? Nem fektethetném-e kedves fejét az aranyos tömegre s karom, melyet nyaka köré fonnék, nem fehérebb-e a világ minden fehérségénél?

Vagy a lelkemen lát fekete foltot, melytől irtózik? De ha maga Isten nézne is belé, sok kicsinyességet látna és olyat, ami a földhöz tapad. Gyomot és csalánt. De a szép szerelem jár a kertben. Ünneplőruhában jár a szerelmem, fején rózsakoszorú s Harro maga is látja, hogy mindent áthat lehelete.

- Ó, Rosmarie, balga gyermek vagy. Néki mindez nem is kell. Büszke férfi, aki művészetét szolgálja, az pedig szigorú úrnő. Alázatosnak kell lenned. Ne kívánd, hogy sokat adjon a lelkéből. Meg kell elégedned a morzsákkal, melyeket néked juttat.

- Nem, Rosmarie - mondja a lélek -, nem kell megelégedned. Ez a halál. Te mindent adsz.

- Ó, Rosmarie, sallo dio, be ostoba vagy... Ó, ezek a gondolatok, hogy kínoznak. Mintha parázson feküdnék...

Régen elmenekült már tükre elől, elbujt a legsötétebb sarokban s arcát selyempárnába temeti.

- Azt hitted, királyné vagy Harro birodalmában - de nem, künn állasz a hidegben, hóban és hollók kárognak körülötted.

A vasajtó zárva s csak kulcslyukon át nézheted, milyen szép és kedves odabent, hogy nyílanak a napvirágok és kék harangvirágok és rózsabokrok és milyen zöld a lugas, melyen keresztül a nap aranyfoltokat rajzol a földre. Ne csald meg magad Rosmarie, ahogy eddig tetted. Nézz a szemébe. Hagyd a balga könnyeket, azok csak elgyöngítenek, ellágyítanak. Kényszerítsd, hogy számot adjon neked. Ha nem is szeret, ahogy a boldog asszonyokat szeretik, mégis barátod volt. És nevét viseled, ne zárja be hát ajtaját előtted, csak akad még szegény lelkedben valahol egy parányi büszkeség.

- Itt vagyok, braunecki. S megtiltom az ostoba könnyeket. És ne lágyulj el mindjárt, ha szeretett - ó, nagyon szeretett szemét látod. Ellágyulsz, ha csak a lépteit hallod és hálás vagy, ha csak annyit mond is: Rosmarie, szorgalmas voltál? Ne fogadj el odadobott morzsákat, - zúgja a kalapálás, csengés az ősi pajzson.

Rosmarie föláll. Hátrasimítja arcába hulló fürteit, nem néz a tükörbe. Lelke olyan tiszta, átlátszó az elsírt könnyektől, hogy eszébe sem jut ahoz fordulni segítségéért, amiből több jutott néki, mint ezer másiknak.

Az ajtó megnyílik. Ott áll Harro, porosan, bosszankodva. A padlón szétdobált vázlatkönyvek és vázlatok, némelyik eltépve.

- Ó, régi lom. S amit keresek, nincs közte. Sehol sincs... A szakácsné kávét főzhet vele.

Rosmarie letérdel s fölvesz egy olajvázlatot. Meztelen, egészen fiatal lány, zsámoly fölé hajolva, formátlan, ostoba, panaszos arckifejezéssel.

- Egy modell - magyarázza Harro. - Iszonyú. Berlinből, a modellpiacról. Van még ijesztőbb is. Nem, azt hiszem, mégsem való a Sophienak és Babettenek tüzelésre és fölvilágosításra.

- Ó, nem. Te a lelket fested, Harro, ha nem is tudsz róla. Borzasztó lehet ilyesmit tenni! S nem voltál egyedül. Mások is voltak ott... szegény.

- De hát mit tegyünk, Rosmarie. Mi is sajnáltuk. S ebből aztán vidám művészet legyen! - Pah. - Különben mit akartál?

- Azt Märt elvégzi. Ne nyúlj hozzá fehér kezeddel. Nézd, milyen poros vagyok.

- De Harro, hiszen új képet feszítettél föl s nem is mondod nekem. Ó, a zengő kút, a fal a rózsabokorral! És a két alak?

- Semmi sem lesz belőle. Tegnap álmodtam valamit. Mintha Hallgatásban lettem volna veled s elmondtad volna a tündér és a braunecki mondáját. Megint a Lélekke voltál és nagyon buzgólkodtál s mindent egészen pontosan tudtál.

- Persze, nem egészen. Csak annyit, hogy ketten álltak a kútnál, a tündér és a braunecki. S annyira éreztem, hogy vázlatot csináltam, de tovább nem igen fog sikerülni.

Harro zsebébe mélyeszti kezét s vállat von. Rosmarie lesüti szemét. A sok vázlat - valami átreszket a szívén, sötét pir borítja el arcát s valami megszólal benne: - Ma reggel mindent akartál adni néki. Mindent, mindent. S most alkuszol.

Harro eltünt a másik szobában s vízcsobogás hallatszik. Eszébe jut, hogy még sohasem látta férje hálószobáját. Mikor a műtermet megnézte, az be volt zárva. S azóta sohasem volt itt egyedül. De most látni akarja. Harro kijön s azt mondja: - Megyek Märtért. Takarítsa el ezt a borzalmat.

Alig megy ki, Rosmarie belopózik. Magas, keskeny szoba, ablaka a kertre nyílik. Meszelt falak, ősrégi hosszú tölgyfaágy, esetlen lábakon, benne valami kemény zizeg, fehér lepedővel borítva, kis fejvánkos s fehér lepedő között gyapjutakaró. A falból kiálló vízcsap alatt fakád, vasmosdóasztal, zöld kancsóval és tállal. Fenyőfaszekrény, bizonyára fehérnemű van benne. Se függöny, se szőnyeg. Rosmarie látott egyszer egy szerzetescellát, az lakályosabb volt.

S odaát menyezetes ágya, csipkefüggönyével, selyempaplanával, metszett tükre, faragott szekrényei! Itt árva fürdőlepedő lóg a szegen s a tükör tenyérnyi.

Harro nevet. - Háziasszonyi lelkiismereted bánt? Megnyugtatlak. Pehelyágyban, mint te, nem is tudnék aludni.

- Szalmán, drágám. Szép, friss szalmán. Minden félévben új ágy. Ezt még te sem kapsz. Az ember nagyszerűen alszik rajta s megvan az az előnye, hogy reggel magától kidob az ágyból. Az ember ébredéskor nem mondhatja a pillanatnak: Maradj velem, szép vagy nagyon!

- Ó, te balga Rózsa. Jöjj hamar, ebédhez csöngettek s éhes vagyok. Különben a tündér éppen így ült a kút káváján, mint te az ágyon.

Átmennek. Olyan korán sötétedik. S Harro ma nem siet el, ahogy szokott, munkájához. Keze, mely nem tud tétlenül pihenni, viaszt és plasztilint gyúr s ha valami alakot akar ölteni, megint összegyúrja.

Rosmarie olyan hallgatag ma! S olyan szépen békében hagyja. Nem símogatja finom kezével halántékát, nem jön közel haja illatával, hogy a szíve vadul dobogjon. A szemén kicsit úgy látszik, mintha sírt volna. De a hangja egészen tiszta. S olyan szépen messze ül tőle s olyan erényesen hajlik himzése fölé.

- Nem megy máskép. Apádat szerettem volna. Van fiatalkori képe? Vagy a lovag nem is volt már olyan fiatal.

Rosmarie finoman, furcsán mosolyog. Harro hátradől székében és jóízűen nevet.

- Ez egy norvég monda. Királylányokról, akik hattyuruhájukban röpülni tudnak. Nem ismered Burne Jones képét, melyen a hattyuszűzek leereszkednek a tó partiára s levetik ruhájukat? Ha valaki megtalálja a ruhát és elviszi, akkor fogva vannak és nem szállhatnak többé vissza. De aki megtalálta, annak el kell égetni, különben a királylány egy napon ráakad s ha gyermeket is ajándékozott már férjének, elszáll. S mikor magára öltötte hattyuköntösét, megint szűzzé válik. S a férfinak többé semmi joga hozzá s bámulhat utána a kék levegőbe.

- Volt egy Brauneck, egy vaspáncélos, sisakos lovag. Zöld-zöld erdőn lovagolt keresztül. Vértjén vörös kereszt ragyogott, mert a szentföldre indult, a szentsír fölszabadítására esküdött. Emberei mögötte lovagoltak s a lovak szuszogása, fegyverzetük csörgése fölverte az erdő csendjét, hogy a madarak fölrebbentek az ágakról s énekük elnémult. Egyszercsak látja a Brauneck, hogy zöld ösvény ágazik el az útról s mindjárt az elején vörös liliom áll, amilyent még sohasem látott. Belovagolt az ösvényen, mert csábította s azt gondolta, majd visszatalál megint a széles útra. Lova patája hangtalanul süppedt a magas, lágy fűbe, pillangók repkedtek előtte, a bükkfák ágai összeborultak felette. Messziről csodálatos csengést-bongást hallott, mintha a Csodabáj madárka énekelne, azután megint, mintha kacagna s a kacagás is finom, gyöngyöző sugár lett. Egyre messzebb lovagolt a hang után, egyre beljebb az erdőbe. Egyszercsak megnyilt a zöld kapu s a lovag kis rétre ért, melyen túl magas sziklafal emelkedett. A réten nyiló csillagvirágok és kék nefelejtsek s a szikla tövében kút zúgott. A kútnak három egymásra állított medencéje volt, melyből egymásba csorgott a víz, a bronzból a kőmedencébe. S a legalsó medence szélén ott ült a tündér...

- Ó, nem, Harro, dehogyis. Mint a fehér mákvirág, mikor kipattantja szürkészöld bimbóhüvelyét. S arany hajából szőtt köpenyben, mely ragyogott a napfényben.

- Ó ég, - mondja Harro -, ez a középkor eleje és a tündér pogány és a történet nem is volt ilyen szép. Mint egy fehér mákvirág, kék erekkel. Egek!

- A lovag leszállott lováról és a tündér összefogta mellén a haját, fölöttük rigó fütyölt és a kút visszaverte és páncéljának csörgését is s ebből szőtte a kút dalát a Csodabáj madárról. A lovag akkor letette fegyvereit a rét zöld bársonyára.

- És a kútból drága, ezüsttel kirakott gyöngyházkagylót húzott ki s inni adott a lovagnak. A lovag ivott és a tündérnek is kínálta és az is ivott. - Akkor ketten egyek lettek és a lovag megfeledkezett az egész világról, a vörös keresztről is vértjén. - Bőriszákjából biborselyem köpenyt vett elő, beleburkolta a tündért s ellovagolt vele várához. Az öreg várkáplán adta össze őket, de előbb megnedvesítette a tündér homlokát a szentelt vízzel. És a tündér akkor egyszerre csak tudott beszélni, mert eddig még egy szót sem szólt. - És mert mostanáig hallgatott s mert a lovag az egész világ elől el akarta titkolni boldogságát, a tündért is és várát is elnevezte "Hallgatás"-nak. És eleinte talán boldogok voltak. Én nem tudom. De azután valami lassan leereszkedett a lovag és Hallgatás közé. Előbb csak olyan volt, mint a köd, mint a nyári estén a rét felett szálló halvány köd. Azután egyre sűrűbb lett a köd, úgyhogy tekintetük már csak messziről találkozott. És mikor Hallgatás halk léptekkel a lovag után ment, zárt ajtók előtt állott és néha reggel könnyes volt a párnája. Biztosan sírt álmában, mert tündérszemének nappal nem volt könnye. Ott nem ismerik a könnyeket, abban az országban, honnan ő jött. És beszélni nem tudott és a ködöt szavakkal megfogni és eloszlatni, mert nem igen beszélt és még mindig megérdemelte nevét. Azután azt gondolta: Nem vagyok abból a fajtából való, amelyikből az emberek asszonyai és lányai, azért fordult el a lelke tőlem. És talán, ha nappal is tudnék sírni, mint a többiek, akkor elfelejtené, hogy idegen fajtából való vagyok. De a braunecki ott ült várában, kinézett messze, messze vidékre, ahol az emberek mentek és lovagoltak, egyenként és csapatokban és nem egy zászló lengett és a nyári szél messze kiáltások hangját hozta feléje. Mellette ott állott a pajzsa, rajta a vörös kereszt. Éjjel-nappal a vörös keresztet látta, melyet elárult az asszony miatt. És mégsem tudott megválni tőle, mert szerette. És nem is hagyhatta a tündért egyedül a világban, melyet nem ismert, melyről mitsem tudott. És egyszer az történt, hogy a napsugár besurrant a kulcslyukon, mely mögött a tündér állott s megvilágította a vörös keresztet. Akkor a tündér azt gondolta, ez a varázs választ el bennünket, ez a gonosz varázs. Ha ezt szétrombolhatnám, megint az enyém volna. S egy este, mikor a lovag aludt belopózott a kemenátába, mezítláb, kis kalapácsot tartott a kezében s le akarta venni a díszítést a vértről, hogy szétrombolja. Kék fénnyel sütött a hold. Fülesbagoly ült az ablakon, kerek sárga szemével benézett s szárnyával csapkodott. De mikor az első csapás elhangzott csengve, ércesen, a Brauneck, aki mellette aludt, megmozdult s a tündér hallotta, hogy beszél álmában és föléje hajolt, hogy hallja, amit mond és a lovag azt mondta: Szívembe van égetve a vörös kereszt szívembe. A tündér látta, hogy hiába venné le vértjéről az ékességet ha úgyis szívében hordja. - A lovag fölé hajolt, megcsókolta s kiperdült szeméből az első könny, amit ébren sírt. Megoldotta ővét, lebocsátotta nehéz bársonyruháját, melyet mint a lovag felesége viselt, levetette vásznait is s kibontotta aranyhaját. Odament a nyitott ablakhoz, akkor a bagoly kiáltva repült el s nemsokára zúgott a levegő a szárnyaktól, baglyok és kuvikok jöttek fekete csapatban. Kerek, sárga szemek ragyogtak, mint kis aranygolyók s holdszürke szárnyak csapkodták a falat. És mikor a tündér látta, hogy elegen vannak, selyemtakarót dobott rájuk, és kilépett. Szárnyukon vitték el a holdfényes éjszakában, hosszú haja utána lengett s az apró éjjeli állatok, denevérek, nagy éjjeli pillangók, ott repkedtek körülötte. Háromszor repülte körül a braunecki várat és azt mondta: maradj épen, akkor is, mikor körülötted már minden romokban hever. És köszönöm neked, braunecki, hogy könnyeket adtál nekem. És ha elmegyek az égi kapuhoz és megmutatom gyöngyékszeremet, akkor a kapus megnyitja előttem az örök kaput. Ezt köszönöm neked. És igyekezz, hogy te se téveszd el az utat. S mikor az éjszakai szélre, mely a torony körül jár, rábízta a szavakat, eltünt madaraival a végtelen csillagos éjben. - Mikor a braunecki másnap reggel fölébredt, egyedül volt, csak a ruha feküdt ott és a vért mellett egy kis ezüstkalapács. Akkor látta, hogy Hallgatás eltünt. Vette hát pajzsát és ellovagolt a szentföldre. És Acconnál elesett és így bizonyára nem tévesztette el az utat.

- Hibát csináltál, Rosmarie. Valami egyebet is hagyott neki a tündér, nemcsak üres ruháját. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy te egyenesen Hallgatás tündértől származol. Nagyon is hattyúszűz ez a te Hallgatás tündéred!

- Hát egy helyen annak is ott kell állani: És fiut szült neki. Azt mindig megteszik a hattyúszűzek, mielőtt eltünnének. Engedd legalább egy éjjel visszajönni a holdszürke madaraidat, hogy a szőnyegbe, melyet magukkal vittek, egy gyermeket hozzanak. Az öreg várkáplán fölnevelheti. Akkor jogosan mondhatod Hallgatás tündért ősanyádnak.

- Látom, hogy te jobban tudod a történetet, Harro. És most jó éjszakát. Nagyon korán keltél, már hajnalban láttam a lámpádat kigyulladni. S holnap szorgalmas akarsz lenni.

Rosmarie bólint, veszi tarka selymeit és kimegy. Harronak csak annyi ideje van, hogy kinyissa az ajtót, Rosmarie már elsiet.

Egy darabig föl-alá jár, azután fölrántja az ablakot. Kavargó hópelyheket sodor be a szél. Beszívja az éjszaka hideg leheletét... még, még... az egész testet tombolja át a vad folyam. Becsapja az ablakot s hosszú lépésekkel átmegy műtermébe.

Rosmarie, aki ablakánál áll, látja a lámpát kigyúlni és megint elaludni, hallja a kútban lépései visszhangját s a viharos éjszakán keresztül is hallja a kastély kapujának becsapódását.

Én kergetem el, gondolja Rosmarie. Azután becsöngeti Lizáját. Az kifésüli, kikeféli és újra befonja a haját s közben arról mesél, hogy milyen szép volt a karácsony Brauneckben. S hogy vajjon ez a szakácsné tud-e igazi mézeskalácsot sütni, olyat, amitől az egész braunecki kastély illatos volt.

- Meg kell szereznünk a receptet s ha a szakácsné nem akarja, megcsináljuk mi ketten.

- Akkor elküldjük egy délutánra s azt tesszük, amit akarunk. S talán az úr kivágja majd a mézeskalácsokat, akkor te egy szép férjet kapsz.

- Inkább olyat, amelyiknek leharaphatom a fejét, ha nem tetszik, mint egy igazit - mondja Liza -, amit a magunkfajta kap... te jó Isten!

Rosmarie ágya mellett, az asztalkán szép lámpa áll, egy Rock-madár, mely karmai közt ragyogó követ visz. Csak azt kell még eloltania. Az egész ünnepélyesen szép szoba félhomályban van. Rosmarie hallja, hogyan megy Liza a folyosó végén levő szobájába s bezárja az ajtót. Most halálos csend van. Künn, az őrtorony körül üvölt a szél, de korántsem tud olyan sokféleképpen, mint a braunecki galériákban. Egész csomó hangja hiányzik.

A házban is csend van. A lépcsők nem ropognak titokzatosan suhanó lépések alatt, semmi sem oson a falak mellett, mintha kezek siklanának forrón szeretett helyek fölött.

A Thorstein-ház fiatal lelke bizonyára félig alszik még. Rosmarie ledobja takaróját s mezitláb áll szobája közepén.

Remegő kézzel bontja ki haját, elrendezi a fürtöket, kigombolja nyakán a fehér hálóinget s lecsusztatja válláról.

A félhomályban a szőnyegen ott áll Isten csodakertjének legszebb lilioma. Azután a tükörhöz megy, kezét arca elé tartja s a finom ujjak közül könnyek peregnek, a fehér alak borzong.

- Meg kell szoknod - suttogja -, kell. Holnap is remegni akarsz és elsápadni, hogy megrontsd művészi gyönyörűségét? Ha látja, hogy szenvedsz, akkor áldozatod hiábavaló. Nem, amit adsz, mosolyogva kell adnod.

S közben összerogy és karjába temeti arcát. A fehér liliom remeg, mintha vihar rázná. Haján táncol a fény.

- Bolond vagy, Rosmarie. Hát ki kívánja tőled? Nagy szavakkal és panaszszóval bírod, de ha egyszer, csak egyszer valamit szenvedni is kellene érette, akkor tiltakozol.

És te kergetted ki az éjszakába és a viharba. Miattad fekszik a cellában odaát, szalmán.

Rosmarie feláll, letörli könnyeit, odamegy a falhoz, hol a kis gomb van, megcsavarja, hogy a szoba ragyogó fényben fürdik. A menyezetről meleg, sárga és rózsaszínű fénnyel ragyognak az üvegrózsák.

Rosmarie parancsoló szürke szemmel nézi fehér tükörképét, haját homlokán elválasztja, fölteszi az arany homlokkötőt s azt suttogja:

A fali polcról ezüsttel díszített gyöngyházcsészét vesz le, a széket a tükör elé tolja, letakarja zöld kendővel s megpróbálja a beállítást, azután már kedvet kap hozzá. Elég szép így? A legszebbet majd Harro adja hozzá. Azután eloltja a villanyt, a Rock-madárban is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rosmarie mindig egyedül reggelizik, jóval később kel föl. Reggel áttelefonált s egy lovaslegény már elhozta a rózsákat. Harro nagyon későn jött haza az éjjel. Most bejön, frissen, jól átjárta a szél, mert már nagyot sétált. Nagy fenyőágat hozott, tele vöröses tobozokkal.

- Jó reggelt királyasszony. Szagold csak ezt. Pompás, ugy-e? Az erdő mélyéből. Ma reggel még nem sok látnivaló van... de nézd, kiderül!

Kavargó felhők közül kivillan a napfény, hogy az ezüstnemű fölragyog s egy percre aranyfényben úszik.

- Még többet ebből, napasszony, ez jól esik! Az ember azt hiszi, hogy meghalt a derék, s egyszercsak megjelenik s azt mondja: itt vagyok!

- Ej, a tündér végre megtanult beszélni? Mi baj, Rózsa? A szakácsnő mondott fel, vagy kedves anyósom írt levelet? Olyan ünnepélyes vagy, mint a Lélekke, mikor valami egészen különlegeset eszelt ki. Tegnap este szép történetet meséltél...

- A kertész volt ilyen előzékeny? Ha van más is, mint ez az édesség, csak kínáld meg vele szegény uradat.

S szeme lopva végignézi. Rosmarie olyan különös tegnap óta. Talán szeszélyes kezd lenni? De egyelőre jóízűen falatozik s Rosmarie a szokott figyelmességgel szolgálja ki. Az ég egyre jobban kiderül, a felhők, mint szürke függönyök, széthúzódnak s leereszkednek a völgybe. Már fehér pehelytakaró fedi egészen.

- Nézd, Rosmarie, hogy gomolyog. Gyerekkoromban mindig arra vágytam, bárcsak belevethetném magam a lágy hullámokba, az lett volna az ágy!

- Úgy látszik az nagyon bánt, hercegnő. Nézd, hogy ragyog. Most mi vagyunk az urak a hegyen. S amott a Gabelweih. A barna hátát látjuk csak, lenézünk rá. Rosmarie, ma Hallgatás tündért választottad mintaképül!

- Ó, nagyon szép. S a harangszót hallgatom, mely fölhangzik az elsülyedt világból. És dolgozol most, Harro?

- Szeretnék veled menni, Harro. A fehér rózsákból majd koszorút kötök aranypántomra. És... igen... ha úgy gondolod, hogy ma kissé... kissé ősanya vagyok... - mélyen elpirul -, nem csinálhatnál vázlatot rólam?

Harro hirtelen feléje fordul. De Rosmarie a rózsákat nézi, melyeket szétválogat.

Rosmarie szíve a megpattanásig dobog... Talán azt mondja majd: "Nem, nem használhatlak" vagy: "Már, mást kezdtem el" s új lakatokat akaszt a vasajtóra.

De Harro mitsem szól s Rosmarie érzi, hogy tekintete rajta ég. Végre egészen elváltozott, kínosan vidám hangon mondja:

- Bizonyára unatkozol itt, Rosmarie, ilyen egyedül. Már gondoltam is, mi volna, ha egy hétre Münchenbe mennénk. Elmehetnél a színházba, jó muzsikát hallgathatnál, megnézhetnéd a könyvtárakat... A csend, mióta az építés lármája megszünt - amit annyiszor megátkoztam -, néha igazán az idegeire megy az embernek.

- A ház még nagyon csöndes és a thorsteini szél nem tudja azt, amit a braunecki. Hallottad már éjjel? A thorsteini dilettáns hozzá képest. Mi minden elevenedik meg Brauneckben. De nem szeretnék most elmenni hazulról és átmehetek, kérlek?

Harro az ajtóhoz megy. - Olyan makacs vagy, mint a Lélekke, ha valamit akart...

Harro a festőállványa előtt vándorol, festékeit rendezgeti, a függönyöket tologatja. Azután keze lehanyatlik, s töprengve áll.

- Igen, most ide fog jönni, a bájos kínzó. Hogy a tündér és a braunecki boldogok voltak-e, azt nem tudja. Harro, barátom, ez neked szól! Valamit forgat édes, balga fejében. Ó, majd megnyugszik megint. Nagyon is sokat hagytam egyedül. Az egyedüllétet, a felhők felett, vigye az ördög. El kell utaznunk, hogy teljék az idő. Hát majd festek egy szép fejecskét neki a nagy vászonra, s az elszórakoztatja.

Mögötte halk suhogás. Rosmarie áll ott, bő reggeli pongyolában. Kísértetiesen sápadt, szeme sötéten ragyog, csaknem fekete. Harro ismeri ezt, s tudja, hogy most lelke mélyéig izgatott.

- Nincs, Harro. - És sápadt ajakkal mosolyog. - Nézd, elhoztam a régi zöld bársonyt. - Märt behozta - igen -, itt van. Úgy gondoltam, ez legyen a kút kávája, ezen az alacsony asztalon.

- Csodálkoztam, hogy le van rakva róla. Kieszelted - milyen kedves -, mondja Harro gépiesen.

- Nagyon jó - de ez az éles kék, Rosmarie. Mért nem jöttél inkább szürke szövetruhában?

- Minden jó lesz. Szeretném, tudni, jól van-e megvilágítva. És aztán: Melyik pillanatot gondoltad? Mikor, átnyujtja neki a csészét?

- Három lehetőség van. Az a perc, mikor a lovag megpillantja a tündért, s a tündér megijed... akkor a lovagnak hátrább kell állani... vagy...

- Akkor bízd rám. Én a másodikat választom, mikor a tündér már nem fél.

- Harro, egy percre. Egyedül akarom beállítani a képet. Menj oda az ablakhoz és várj. Egy percig. Míg hívlak.

Harro arcát elborítja a vér, egészen a homlokáig. Vadul dobogó szívvel megy az ablakhoz. Tüzes szikrákat lát. Milyen bolond is ő! Rosmarie bizonyára nagyon szépen felöltözött, reggeli pongyolája alatt talán egyik estélyi ruhájába, s meg akarja vele lepni. Nem ronthatom el az örömét. - Szólítottál?

Nagyon halk igen - Harro mosolyogva fordul meg. Azután mozdulatlanul áll - egész lelke a szemében... mélységes nyugalom száll kínzó vágyára. Ez nem az ő fiatal hitvese... ez a tündér.

Sápadtan, komolyan, sötét szemmel, fölemelt kezében az ereklye, vállán csak az, amit maga Isten keze borított rá, hajának királyi palástja. Ragyogó fehéren, mint a mákvirág, ha szétpattantotta zöld burkát, méltóságteljes, bájos, mintha a tökéletesség országából szállott volna alá.

Harro nagyot lélegzik, hogy széles melle kitágul, napsugaras szeme fölragyog. Ecsete után nyúl, s az repül... Szeme most acélkemény, amint föl-alá jár.

Halálos csönd van, csak Harro lépte hallatszik, amint néha ide-oda megy. S a nap megteszi rövid útját a hegy körül.

Hirtelen bealkonyodik. A fehér alak meginog. Még tartja a csészét, s földre roskad.

Harro odarohan, s fölemeli hófehér arcát... - Édes, bocsáss meg... Ó, Istenem, mit tettem! Nyisd föl a szemed... Jéghideg vagy. Édes!

- Ó, ne sírj, édes. Add a ruhámat, igen, elgyöngültem - de mégis kitartottam... Add hamar.

Harro remegő kézzel burkolja be, átviszi az ágyára, s takarókat halmoz rá. Ott fekszik. Fején még a fehér rózsakoszorú.

- Szép lesz a kép? Láttam a szemedből. Nagyon sokáig álltam mozdulatlanul, s most megijesztettelek, te szegény!

- Durva fickó vagyok... mindenről megfeledkeztem - a tündér - a tündér... őrület fogott el. Még sohasem éreztem ilyesmit. Azt sem tudom, mit csináltam... az isteni tűz égett bennem!

Harro föléje hajlik: - Megcsókolhatlak. Ó, te - te édes, szent, nem is tudod, mit adtál nekem - nem is tudhatod. Önmagam fölé emeltél - te. Te kék menyországom. Igen, megyek... mondd, hogy nem ártottam neked.

Harro megy. Rosmarie sápadtan mosolyog. - A ködfátyol már nagyon vékony... nincs is vasajtó mögötte... türelmesnek kell lennem... és szolgálhattam...

Künn, sűrű hóesés, károgó hollócsapatok; az aranyházban krizantémbokréták, amerre az ember néz. Az új ház lassanként életre kél, s készülődik a karácsonyra. Rosmarie és Lizája a híres mézeskalácsreceptet tanulmányozzák. Már a tiszteletreméltóan barna, szélén kirojtosodott eredetit is elhozatták, melyben titokzatos súlyocskák és adagocskák szerepelnek. S mert a vastag, sokat szenvedett papíron a kézírás olyan szép, Rosmarie megmutatja Harronak is. Harro, aki nagy barátja a kéziratoknak, s szép gyüjteménye is van belőle, elragadtatva nézi.

- Pompás recept lehet, már a szélén látszik. Ha nem volna nagyszerű papír, nem állta volna ki ezt az ostromot. Rosmarie, ezt nem kapják vissza. Leírjuk nekik kicsit megfüstölt papírra, valamennyi súlyocskával és adagocskával. A konyhában nem igen értenek a kézírásokhoz.

- Mintha ez a konyhában állana! Az uradalmi tanácsos úr már harminc évvel ezelőtt megmentette a régi nagy szakácskönyvből. Másnak nem is adta volna oda - csak nekem. A borítékra rá is írta: Vigyázat! - mintha üvegből volna.

- Akár ért a tanácsosotok a kézíráshoz, akár nem, ezt a lapot többet nem látja. Beleszerettem az írásba. Nézd a tiszta vonalakat! És csak egy szavadba kerül. Régi receptet akarok. Ez nem gyémánt, ki akarná elvenni tőled... ezt nem konyhatündér írta.

Harro nagyítóval vizsgálja a vonalakat, s Rosmarie számára érthetetlen érdeklődéssel és buzgalommal nézi.

- Mint annyi egyébhez sem, - sóhajt a fiatal grófné. - Kicsit megszánhatnál feneketlen balgaságomért!

- Nekem így is jó vagy. Különben is, ahogy az ember belátja, hogy balga, ez már a bölcseség kezdete.

Harro még mindig a papírlapot bámulja. - Egek, milyen akaraterő! S hozzá még szelíd is volt. Olyan keverék, melynek nem lehet ellentállani. Jó, hogy már nem él, különben még féltékeny lehetnél rá, Rosmarie.

- Borzasztóak vagytok ti asszonyok. Még a sírban is sajnáltok valamit a másiktól! Átlovagolok Brauneckbe, s megkérdem a tanácsos urat, van-e még neki több is ebből a fajtából. S téged teszlek felelőssé a papírért, nehogy a konyhába vándoroljon, ahol tűz és loccsanó dolgok vannak. S ha ebédre nem jövök meg, akkor odaát vagyok és kutatok.

Rosmarie elküldi Lizát, hogy vigye el a legutoljára született gyermeknek a ruhácskát, maga pedig a Gondűzőbe ül, Harronak szánt karácsonyi kézimunkája mellé. A Liza nagyon hamar visszajön, tűzpiros arccal: - Grófné, ezek a thorsteiniek egészen közönséges népek! Igaz, hogy magam is gondoltam, hogy fenségednek nem kellett volna megtenni...

- Ruhácskát küldeni a bodnárék Lottejának. Most az asszonyok úgy gyűlölködnek és a lelkészné asszony is mondta és a szememre vetette, hogy ha az uraság nem tudja, hát a lelkészház a felelős érte. És az asszony alig nézett a ruhácskára, s csak kigúnyolta.

- Persze, hogy szegény. A férfi börtönben van, mert a vadászok őzet találtak a veteményes kertjében a csapdában, az asszony vak és a Lotte! Az a legkönnyelműbb fajtából való.

Rosmarie elpirul. - Mit kerestek a vadászok a bodnár kertjében? S a herceg bizonyára nem akarta, hogy följelentsék az embert.

- A vadászok nem jelentették föl. De a csendbiztos hallott róla s az tette a jelentést.

- Milyen szörnyű ember lehet a csendbiztos, - gondolja Rosmarie. - S nélküle nem is derült volna ki?

- Azt mondják, a vadászok tették a csapdájába a halott őzet és meglesték, hogy elviszi-e. Mert már régen gyanakodtak rá s a bognár nagyon ravasz ember.

- Majd írok a hercegnek, - mondja Rosmarie haragosan. - S a vak asszony most egyedül van?

- A Lotte a bergheimi köténygyárnak dolgozik. S már megint fönt jár és szaladgál és csinosítja magát s henceg a kék ruhácskával.

Rosmarie sopánkodik: - S éppen, mert szegény és az anyja vak és apja a börtönben, ne adhassunk neki semmit!

- Igen, de ha ennek pártját fogjuk, akkor a többi is azt hiszi, hogy tehet, amit akar. S fickók, akik csak erre várnak, mindig akadnak!

- Hogy a lány azt tegye, amit ők akarnak, - mondja a nagyon titokzatos Liza, aki ma egészen más, mint máskor s olyan dolgokról beszél, amit máskor szájára nem vett volna. Nagyon fölizgathatta a thorsteini asszony-vihar.

- Lotte is széllel bélelt haszontalan! A jó lepedőket teríti a lépcsőre, hogy ne ropogjon s az anyja ne hallja, mikor a legénye fölmegy a kamrájába.

- De a néném, aki mellettük lakik és figyel, hallotta, mikor megbeszélték. Egy lány sem ül melléje a templomban.

- Szegény gyermek! Nem szabad szeretni, pedig ő ártatlan. Ó, a Lotte talán nem is tudta, mit tesz, különben...

- Nem tudni, fenség! Olyan buta nincs is! És előbb meggondolni! Nem gondolnak azok semmire, csak legyen a legény náluk a kamrában.

Liza szörnyen megijedt attól, ami kicsúszott a száján, elpirul és sietve menekül. Rosmarie félredobja munkáját, szürke szeme villámlik: - Ó, hogy elbutítottak! S engedtek vakon járni a világban! S Harro játszott velem, mint egy bábuval. És a nénik is.

- Hogy kavarognak fejében a gondolatok... Föl-alá járkál, ide-oda fordul s megpróbálja szemét bizonyos vakító világosság elől behunyni.

Végre lódobogás hangzik. Harro jön haza. Nagyon bölcs, a saját bölcseségétől elvakult és elszörnyedt Rosmarie megy eléje.

- Tetszem neked? - Lemosolyog rá magas barna lováról. - A braunecki számára szükséges sisakot egyszerűség kedvéért a fejemen hoztam el. Ki akartam próbálni, hogy esik egy ilyen vasfazékban a lovaglás. A dünsbergiek tűzoltónak néztek.

Milyen szép barna arca a sisakban, villámló szeme, kacagó szája, erős fogaival.

- Az is, Rózsa - Harro lepattan a lóról, melynek hátára, a nyereg mögé, ősrégi bőriszák van csatolva.

- Milyen kincseket találtam! Ez az uradalmi tanácsos úr igazi kincs s a szent égi lény, a rend sem megvetendő dolog. Igaz, hogy a hozzávaló szerelmem csak platonikus, - azt mondják, Schillernél is így volt.

Harro gondos szeretettel oldja le lováról a bőriszákot s beviszi a műterembe. Azután kézen fogja Rózsáját! És te mit csináltál?

- Hegyeket, mondom, hegyeket! A tanácsos úr csak belenyúl és megvan. De a receptet visszakéri és talán meg is kapja. Itt, nézd, tele ugyanazzal a kézírással. Végre megvan. Az ősanya! Thorstein-ház megtalálta olyan keservesen nélkülözött ősasszonyát. Minden eddigi kritikádnak, a dilettáns thorsteini szélről, nem elég hangulatosan recsegő falainkról, el kell némulnia!

Megénekelheted, Rózsa, de ha nem szépnek írod le, akkor nem hiszek neked. Kép nem maradt róla. Annál jobb, olyan szépnek képzelhetjük, ahogy akarjuk. Gondold csak el, ha ehez a kézíráshoz kicsi, kövér, krumpliorrú lenne, nem egyhamar heverném ki. Vagy valami rossz festő kötné meg a képzeletünket.

- Ennyit írt? - kérdi Rosmarie aggódva, mikor Harro kirakja az iszák tartalmát. - Hát regényeket írt?

- Majd meglátjuk. S most együnk. Azután fölfedezőútra megyünk a tizenhetedik századba.

Már ég a lámpa, mire a műterembe a nagy asztal mellé telepednek, mely rakva van régi, vastag papirossal.

Kóták, kóták, megint csak kóták. Csak számozott basszusban írva, magyarázza Harro tudákosan. Oboák, fuvolák, hegedűk és orgona számára - oratorium.

- Rosmarie, milyen különös! Hogy ezek ilyen vidámak voltak ezerhatszázhetvennyolcban! "Újjongjatok az egek urához, dícsérjétek hárfák és hegedűk szavával. Jöjjetek eléje örvendező szívvel!"

Nézd az írást. Mintha hattyú siklana tova. Ó, hogy ilyen bután ülünk előtte, betűt sem értve, bután! Mit szólnál hozzá, ha meghívnám berlini vígasztalómat, a muzsikust? Jövő nyárra akartuk meghívni. Azt írja, hogy nagyon vágyik utánam, de szörnyűködve olvasta, hogy hercegnőt vettem feleségül - tizenhat őssel - nagyon alacsonyra becsül, Rosmarie - s most már nem mer jönni.

- Ne légy tragikus, Rózsa. De lásd, nőismerőseid legtöbbnyire vadul fölborzolt hajú, s néha félretaposott sarkú akadémiai növendékek voltak. Hercegnőt még sohasem látott. Az én rangomról sem tudott sokáig, nagyon rosszul illett volna a grófi cím a mosoda melletti lakásomhoz... Igaz, a vasalónők is érdekelték, nagyszerű lelki mélységeket sejtett bennük. Nagy szerencsétlenség történik, ha téged meglát. Rajongva szeret minden szépet. Olyan nagy a szíve kis, összenyomott mellében. Kicsit ferde. S mikor leült régi zongorájához, s hosszú pókujjait végigjártatta rajta, s berlini poklomból hirtelen gyöngéd szárnyon elröpített oda, ahol pálmák suttognak, az örök tenger kéklik, s az ég leányai aranycipőben szállanak alá -

"Nagy felfedezés: oratórium a tizenhetedik századból. Kérünk, légy: keresztapa. Család nagyon érdeklődik, viseli a költségeket."

Úgy, ez szép. Ha a régi zenének nincs is már értéke. Hans Friedrichének van. S a néma zongora, hogy fog örülni! S este ott ülünk és hallgatjuk. Lásd, mit köszönhetünk az ősanyának.

- Nem. Nézd - néhol vörös irónnal van belejavítva. Elég hanyag férfiírás. Az ősanya csak másolta. Nézd, ez pompás. Vörössel: "Ó, bűbájos; végy kéket, végy kéket. Ne szomorítsd legalázatosabbadat vörössel, mely háromszor fölhigult az esőben!" Ez az utasítás talán az énekesnőnek is szól! Tulajdonképpen többet is szerettem volna megtudni róla, mint csak azt, hogy másolt.

- Még egy csomag és különböző holmi. Zöld selyempárna, nádpálca, festett famadár, pipával a testében és egy selyemtarsoly.

A két unoka feje a régi könyv fölé hajlik. Név nincs benne. S újabb csalódás. A könyvnek csak néhány oldala van teleírva, s azon is csak bibliai idézetek állanak.

- Nézd! - Rosmarie egy lapra mutat, melyen csak ez áll: Szeressétek ellenségeiteket.

- Nálam csak szegényes kísérlet maradt, Harro. Én csak a legalsó fokig jutottam el.

- Nézd hát meg, igazán nem akarok róla beszélni, olyan szánalmasan kevés.

Gondosan széjjelhajtogatják. Sötét, lágy hajfürt hull ki belőle, felül ezüstszállal összekötve, melyről kis papírlap csüng. Rajta a vörösironnal javítgató férfiírással:

- Igen, néha hallani, itt vagy Brauneckben. Mint átkozódást vagy ha valami nagyon együgyűt akarnak vele megjelölni. És ez alatt is kóták vannak. Hans Friedrich motívumnak nevezné. Két motívum. Bizonyára egy az övé, egy pedig a bűbájosé... Ó megint buták vagyunk, Rosmarie! - No, végre, ezt bizonyára ő írta. Rózsa, el tudod olvasni, akkor olvasd föl.

- A legfelső rész is bizonyára motívum, - mondja Rosmarie s elolvassa. Olyan könnyű olvasni a tiszta kézírást...

Rosmariet kézenfogja s a Gondűzőbe vezeti. Ott egy darabig némán ülnek egymás mellett. Azután Harro melegen mondja:

- Térjünk vissza a huszadik századba. Tán mégsem kellene régi dolgok között kutatni. A szellemidézés sohasem volt jó dolog. Különben még a te gyónásod is hátra van. Mi mindent gondoltál ki?

- Ez veszedelmesen hangzik, - bevezetés, mely után rendszerint kellemetlen közlés következik. Hát itt ülök már a vádlottak padján, halljam!

- Ó, ha így kezded s csak játszol velem, akkor hogy merjem? Mindig csak játsztok velem te és a nénik. Mintha sohasem okosodhatnék meg. És igazatok van. Ostoba gyermek vagyok. Olyan ostoba, amilyen hosszú. Mikor kicsi voltam, mindenki nevetett rajtam. Csak te nem! Harro, te nem! És ezért szerettelek téged. Harro, miért csatlakozol te is a többiekhez?

A Thoresteinernek a homloka is elpirul, lecsüggeszti fejét s úgy áll Rosmarie szelíd szürke szeme előtt, mint egy megdorgált fiú.

- Rosmarie, így könnyebb volt. Elég nehéz a dolog nekem. Ezt te nem is tudhatod. Igazán igazságtalanság volt irántad? Azt gondoltam, meghagylak boldog gyerekességedben.

- Ne takargasd többé, Harro. Mondd, Harro, mondd meg nekem. Miért nem vagyok a feleséged? Valami van rajtam, amiért nem lehetek?

Harro nagyon megijed. - Csak nem hordozod magadban ezt a gondolatot már régóta! Az rettenetes volna. Rózsám, szegény Rózsám! Nem, minden olyan egyszerű! Nagyon fiatal vagy még, kíméletre szorulsz. Nem olyan régen volt, hogy kiszakítottak a halál karjából! Milyen borzasztó volna, ha ártanék neked! A legborzasztóbb lenne számomra. Nem tudom megtenni. Némely dologban nagyon gyáva vagyok. Nem tudhatod, mit szenvedtem, mikor ott állottam melletted Bordigherában s úgy feküdtél előttem, mint egy megkínzott árnyék. S nem akartál Brauneckben maradni, kértél. - Így hát azt ajánlottam apádnak, légy itt nálam, ahogy a Lélekke lett volna. Szavamat adtam neki. Hogy ezzel rossz órákat szerzek neked...

- Ó, Harro, hogy szégyenlem magam! Ó, Harro és olyan boldog vagyok és úgy szégyenlem magam. És sejtem, hogy nem is tudom, mennyire kell magam szégyelnem. Jóságodból élek, annyi idő óta.

- Boldog légy, Rózsa. És annyit adtál nekem. Hogy is tudhatnád, hattyúszűz, hogy mit érzünk mi, férfiak. És életem legmagasztosabb óráit tőled kaptam. Áldozatot hoztál nekem. Az üdvösség vihara zúgott át rajtam. Nézd, a többiek számára való az arc, talán még a kezet is nézik, a többiről a szabónő gondoskodik.

Számomra a váll, a hát, a csípő szelíden hullámzó vonala éppen annyit mond mint az arc. Mindig sejtettem, hogy gyönyörű vagy. De hogy lelked így építette és így megőrizte lakását, azt csak most tudom. Szent lettél előttem. Finom érzésed megsúgta, hogy mit tehetsz és mit nem, hogy még nyugodtabban maradhassak veszedelmesen édes szépséged mellett is. A teremtés óráit élveztem, míg festettelek.

És most már ne búsulj, Rózsám. Nyáron lakodalmat ülünk. Hát mért rejted el az arcodat, nem tudsz rámnézni...?

Az lesz az ünnep... Ünnep, melybe senki sem szól bele. Az ünnep! A rózsa ünnepe! Amihez képest a többi ünnep mind csak előjáték volt. A fátyladat magaddal hoztad s a braunecki fehér futórózsákból kötünk neked koszorút. Azok hasonlítanak hozzád legjobban! Drága tested fehér selyemköntös borítja majd, lábadon aranycipő, az örömcipők. És egyetlen idegen szem sem lát bennünket. S a kút legszebb dalát zengi nekünk. Miért nem szólsz egyetlen szót sem, Rózsa, fehér Rózsám!

- Most mennem kell, Rosmarie. Még messze van a nyár. Még egy csókot, de hamar! Mennem kell.

Mikor Harro másnap bejön az ebédlőbe, a napfényes szoba üres és Rosmarie számára nincs is terítve. Helyette egy néki címzett levél van az asztalon:

Rosmarie sürgönye nagy feltűnést keltett Berlinben, a Brauneck-palotában. A hercegné szeme csodálatosan fölragyogott, mikor a herceg megmutatta néki a sürgönyt.

- Különös! Reméljük, nem jelent semmi rosszat. Ha fiatalasszonyok váratlanul megjelennek szüleiknél, az vihart jelent...

A herceg sopánkodik, hogy Harro egyedül engedi utazni Rosmariet, aki pedig olyan járatlan. Vajjon tudja-e, hol kell jegyet váltani! Egész délután, - Rosmarie csak Würzburgból sürgönyözött, - nem találta helyét, mindenféle vonatszerencsétlenség eszébe jutott, ami leányát fenyegetheti. Mintha hirtelen szakadékok nyíltak volna meg Würzburg és Berlin között. - Lelkiismeretlenség Harrotól, - sóhajtozza egyre. Már negyedórája sétál az anhalti pályaudvaron, mikor a vonat végre megérkezik. Az ajtók megnyílnak, s tarka tömeg özönli el a pályaudvart.

A herceg mereven néz, hogy belefájdul a szeme; teljesen hihetetlennek tartja, hogy Rosmarie csakugyan megjelenjék.

A herceg úgy öleli meg, mintha a világ másik feléről érkeznék. - Itt vagy hát! - S szeme megnedvesedik. Milyen rózsás Rosmarie arca, a hosszú utazás ellenére is s szeme vállalkozókedvtől csillog.

- De apa, csak elég nagy vagyok már ahoz, hogy egyedül, azaz Lizával el merjek jönni Berlinbe. Második osztályon utaztunk, az elsőben nagyon unatkoztunk. S volt egy hölgy, két gyermekével, nagyszerűen mulattunk.

- Nagyon örülök, - mondja a herceg, aki csak most érzi, milyen kő esett le a szívéről. A Brauneck-palotához hajtatnak s Rosmarie szája be nem áll, annyi a mesélnivalója, csak azt nem árulja el, hogy miért is jött.

A hercegné feszült figyelemmel várja, de ahogy egyetlen pillantást vet Rosmarie szép arcába, érdeklődése hirtelen lelohad. Néhány közömbös szót vált vele, azután hirtelen eszébe jut, hogy megnézi egy premiere harmadik felvonását, mely különösen érdekesnek ígérkezik. Az ajtóban visszafordul:

Rosmarie apja dolgozószobájában a kényelmes bőrdívánra telepszik s a herceget is maga mellé vonja.

- Egyszer már én is önálló akarok lenni. S Harro nem fog haragudni. Hadd meséljem el...

- Úgy látszik, nálad időnként lelki szükség a megszökés. De mégis aggódom, hogyan fogja föl Harro a dolgot.

- Hallgasd csak, hogy csináltam. Tegnap határoztam el. Liza megtalálta a menetrendet és tanulmányozta, de hasztalan, míg végre Märthez folyamodtunk. Thorsteinben semmi sem történhetik Märt nélkül. Azt mondtam neki, hogy meg akarjuk lepni az urat. Azután áttelefonáltam Brauneckbe s kocsit rendeltem a Schlossberghez. Életemben sem keltem ilyen korán! Fekete éjszaka volt még. Märt vitte a csomagot és egy lámpást, úgy mentünk le a hegyen. A szél sóhajtott a fák között és Liza tudja, hogy arra kísértetek járnak és nagyon félt. Hallottuk a gémek kiáltását is. Märt ment elől, mintha nem is volna egyszerűbb dolog, mint hófuvásban a nedves avarban járni s széles háta nagyon vígasztaló látvány volt. S hogy örültünk, mikor megpillantottuk a kocsi lámpását. Onnan már minden símán ment.

- Hogyne! S ne csinálj ilyen gondbaborult arcot, apa! Ha jövök s megint nálad vagyok!

- Kedves Rosmariem, nagyon leköteleznél, ha végre megmondanád, mire volt jó ez a hirtelen utazás, gyalog és éjszaka?

- Kedves apám, az ilyen álmodók is lehetnek néha erélyesek. Fölébredtem hétszer hét álmomból s már megelégeltem a hattyúszűzeket. Harro szavát adta neked.

- Addig kínoztam érte. Nem engedhetem, hogy örökké úgy bánjatok velem, mintha kiskorú gyermek volnék! Harro mitsem tud arról, amit most teszek. Föl kell oldoznod adott szava alól, apám!

- Már esküvőd napján föloldoztam, - de hallani sem akart róla. Az okát is tudod. De Rosmarie, nem is csak rólatok van szó! Házatok jövőjéről. Nagy vihart éltél át az utolsó években, vajjon igazán elég erőteljes vagy-e már, hogy egészséges gyermeked lehessen... Rosmarie, te vagy az egyetlen reménységem! Ha ezt is elvesztem, akkor igazán nem tudom, miért éltem!

- Hát hallgasd meg, Rosmarie... Nincs már reményem, hogy magamnak is lehessen gyermekem. Néha úgy érzem, hogy így van jól s még szerencsétlenebb volnék, ha kívánságom teljesülne. De máskor megint, mintha a fejszét érezném a gyökéren. Egész életem munkája hiábavaló volt. Sokmindent kezdtem el, aminek haszna harminc, negyven esztendő mulva mutatkozik majd. Megtartottam a régi dolgokat, mert azokon, ha nincs is más értékük, mint amit a kegyelet lát bennük, áldás van. Igy tett nagyapám és apám is. Az unokáinkért élünk. Egy lánc részei vagyunk s ha csak egyetlen láncszem elkorhad, megszakad a folytonosság. Egy nemzedék szétrombolhatja, amit tíz épített. S az idő hatalmas erővel tépdesi a régi láncokat!

S most képzeld el, Rosmarie, milyen egyedül állok - megpróbáltam kibékülni a gondolattal. Szép örökséget gyüjthetek neked, anélkül, hogy az utódnak ártanék - de életfeladat ez?

- Tudom. De az örökséggel kötelesség is jár. Az tette Harrot előttem olyan kedvessé. Az ő öröksége egy ősi név s néhány összeomlott fal volt! S mégis mennyire érezte, hogy az is kötelez! S mert az ember nem élhet remény nélkül, Harro családi papírjai között kezdtem kutatni. Szerencsére, az öreg úr a legfontosabb írásokat magával hordta vasládában, ezek megmaradtak. Beszéltem egy lipcsei tudóssal, aki ezzel foglalkozik. Puhatolóztattam őfelségénél. Úgy-e, Rosmarie, értesz?

- Sajnos, apám, egyáltalában nem. Vasszekrények és tudósok kavarognak a fejemben. Tudod, hogy milyen balga vagyok!

A herceg megfogja lánya kezét s szép barna szemével úgy néz rá, ahogy még soha, tekintete csupa sürgető vágy.

Rosmarie arcát elönti a vér, keble kitágul a ránéző szem mélységes pillantásától. Mintha hegytetőn állana, kavargó köd felett, egyszercsak a ragyogó napfény széttépi a ködgomolyagot s ott áll előtte a folyó ezüstszalagja, a braunecki hegyek és dombok s maga a kastély, tornyaival s napfényben tündöklő ablaksorával.

- Még messze van odáig, Rosmarie! Húsz évig kellene még élnem, hogy biztosan megígérhessem neked. S valami még fölfordíthatja az egészet. Személyes érdek is közrejátszik. Nagy és nehéz áldozatokat kell hozni. Fiaid nem lustálkodhatnának, mindent nem tarthatok meg. Az öccs urakat, a két utolsót, Csehországban, ki kell elégíteni. Egyik maga zárta ki magát rangjához méltatlan házasságával. A másik... csak az élvezetnek él... könnyelmű ember. Mennél tovább élek, annál hajlandóbb lesz egyességre.

De erős unokákra van szükségem, akik elbírják az élettel való küzdelmet.

Álmodozónak csúfolnak majd, aki mindent egy kártyára tesz föl. Áldozatba kerül, Rosmarie. Brauneck palotát eladom, az értéke most harmincszoros lett. Apám vette, hogy ne gubózzam be magam igen korán Brauneckbe. Azt akarta, hogy tevékeny részt vegyek a német életben s ne nézzek mindig hátra...

- Nem lesz ez nagyon nagy csapás mamának? - sóhajt Rosmarie. - Ha mindig Brauneckben kell maradnia s áldozatot hozni olyasmiért, ami alapjában sértheti?

- Rosmarie lelkedre kötöm a dolgot, ez a legmélyebb titkod. Még az urad se tudjon róla. Légy hű, Rosmarie!

Nézd, Rosmarie, megpróbáltam kibékülni sorsommal. Megfigyeltem az öccsurakat. Egy nemzedék szétrombolja, amit annyi épített. Ezek az élvezetnek élő emberek... Kínos nyugtalanság fogott el. Mintha az öreg Brauneckek nem tűrnének egykor meg maguk mellett. Hogy kísértenem kell majd az elhagyott és elpusztult Brauneckben.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rosmarie nem nagyon siet haza. Igaz, a Brauneck palotából hamar elűzte az ott uralkodó jeges levegő. Még egy szép délelőttöt tölthetett apjával kettesben a sakrowi tó partján. Azután Helén nénjéhez sietett, akit balesete nagyon megviselt.

A jó nénit jövetele nagyon meghatotta s nem akarja elengedni. S végre megjön az urától az olyan nagyon várt levél. Eddig csak lakonikus levelezőlapokon értesítette hogylétéről. S Rosmarie a levéllel szobájába oson.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Helén néni vigasztalhatatlan, mikor Rosmarie közli vele, hogy a legközelebbi vonattal haza kell utaznia. A férjek hitvány önzésén sóhajtozik s huga tökéletes védtelenségén.

- Ne légy már előre türelmes rabszolganő. S ha az ember a férfiaknak minden kívánságát teljesíti, a legtisztességesebből is házi zsarnok lesz. S a te Harrodnak tehetsége is van hozzá, látszik a kemény nyakán. Sürgönyözz: Szombaton érkezem. Ma csütörtök van. Ezzel eleget teszel kívánságának s mégis tiltakozást jelent a zsarnoki parancsolgatás ellen. Így tesz egy okos asszony, aki tudja, mivel tartozik félig béna nénjének.

- Helén néni - könyörög Rosmarie -, már nem is vagy olyan béna, magammal viszlek Thorsteinbe.

- Mintha kedvem volna szerelmes fészketekben a kényelmetlen harmadikat játszani! Mindig nénikre van szükségetek! Az nem stílusos. Harro nem nagyon örülne. Nem, maradsz és önállóságot és akaraterőt tanusítasz.

Rosmarie mosolyog: - És akaraterővel és önállósággal azt teszem, amit Helén néni akar.

- Rosmarie - panaszkodik a néni -, belőled már a dacos Thorsteiner beszél. Menj hát és thorsteineresedj el egészen.

Semmi könyörgés sem használ. Rosmarie még eléri a háromórai vonatot s este tízkor berobog a braunecki coupé a thorsteini kapun, melyet Märt tár ki.

Rosmarie az ebédlőbe siet, az asztal szépen meg van terítve, virággal s levél várja.

Rosmarie, szívén tompa nyomással, ül magányos vacsorája mellé. Helén nénire gondolni sem mer. S a levest hirtelen sósnak érzi. De türelemre inti magát s megpróbálja elképzelni, hogy ez a téli utazás nagyon élvezetes lesz Harronak. S holnap megint kap hírt. A másnap a két jól megtermett takarítóasszonyon kívül - akiken meglátszik, hogy művészeti tárgyakat felügyelet nélkül nem igen lehet rájuk bízni - levelezőlapot is hoz. Látképeset.

Különös, de Rosmarie reggeli teája is sós. Betéve megtanulja a kártyát, de a Bädekert nem veszi elő, hanem nehéz napi munkája után lát. Lizát úrnője jelenléte megdöbbenti, de mikor látja, hogy a fafaragásokat gyökérkefével és szappannal támadják meg s egy feldöntött vederben ott úszik néhány vázlat, maga is belátja, hogy két szem nem elég a szerencsétlenség megakadályozására, négy kell legalább. Rosmarie fölveszi sealskin-kabátkáját és sapkáját, mert a takarítóasszonyok rettenetes léghuzamot csinálnak, talán a szoknyájukban hozzák magukkal. Kétségbeesett kísérletet tesz, hogy a zűrzavarban rendet teremtsen. Hová tegyék ezt, hová amazt, hogy kell ezt tisztítani?

Összetörve, sajgó tagokkal s azzal az érzéssel, hogy ebben az életben sem lesz tiszta többé, már délután öt órakor félbeszakítja a tisztogatási orgiát s a takarítónőket, azok nagy elragadtatására, teljes napszámmal, hazaküldi. Először is a fürdőszobájába menekül; borzasztó volna, ha Harro most váratlanul hazajönne. Olyan felfordulást találna, amihez képest az előbbi állapot még paradicsomi volt. Este a Babette megint levelezőlapot hoz. Megint látképes. A stuttgarti Solitude! Alatta: "Nagyon hangulatos, ugy-e! Remélem, te is vígan vagy, mint mi. Köszönt Harrod." S alatta egy finom "H. Fr."

Vidám! Ez a szó úgy elkeseríti Rosmariet, hogy hirtelen befejezi vacsoráját. A Gondűzőbe vonul vissza s úgy érzi, hogy elárulták, elhagyták. S a reggel megint elhozza a takarítónőket. Rosmarie már annyira jutott, hogy kölcsönkér Lizától egy nagy kötényt, föltűri liliomfehér karjáról a ruhát s maga is hozzálát. Így jobb, mintha csak nézi. S lassan-lassan reménysugár tűnik föl. A víz lassan lefolyik.

Ha a herceg most látná leányát! Egy nagy asztal mellett áll, azon megkezdett fafaragások, előtte fehér-piros csíkos kötény, feje bekötve. Most minden darabot egyenkint gondosan leporolnak, ledörzsölnek, a fali-polcokra helyeznek s minden polcról jegyzéket készítenek, hogy akármit könnyen meg lehessen találni. A jegyzéket Rosmarie írja s Liza ragasztja be a polcokra. De ez csak a munka kis része. A mappákat még el sem kezdték. S Liza úgy érzi, nem szabadna engednie, hogy fiatal úrnője így megerőltesse magát. De azt is érzi, hogy egymaga nem tudná ezt a sokféle dolgot elintézni.

Hanem ma vacsorázik Rosmarie, akármilyen jókedvű levelezőlapok jönnek is. Életében, sem volt még ilyen éhes. S vele szemben koránt sincs a szakácsné azon a véleményen, hogy inyenckedni is lehet. A sült kemény, mint a talpbőr, s a burgonyapiré szent Flórián nyomait mutatja. Ha Rosmarie nem volna olyan zöld háziasszony, észre kellene vennie, hogy a szakácsné nevelni próbálja. S a levelezőlap is megjön.

Rosmarie arca nagyon piros. Milyen régóta vágyik már, hogy valamelyik képét megnézhesse vele künn, az idegenben. S most megérhette volna... S elesik ettől a gyönyörűségtől! És a szép zene! Ehelyett cselédmunkát végez s még azt kérdik, hogy mulat? Minden izma fáj a szokatlan munkától. De Harro erre nem is gondol s ha apa tudná! Harro bizonyosan azt hiszi, csak mondani kell a nőknek s már meg is csinálják. De nem, ennek ellentmond, hogy Harro nagyon is jól ismeri a takarítónőket. S Rosmarie kezdi belátni, hogy tévedett. Eddig attól félt, hogy Harro haragudni fog, ha megtudja, mi mindent dolgozott. De mennél jobban áttekinti az elvégzett munkát, annál jobban belátja, igenis Harro tudta, hogy néki is mindenben segíteni kell. Kicsit keserű megismerés őfensége, Brauneck hercegnőnek.

S még nincsen is készen! Egy pillanatig gondolkozik, ne sztrájkoljon-e. A mappákat már nem is kívánhatják! De azután fölébred benne a dac. Ha már cselédmunkát végez, nem akarja, hogy rossz cselédnek mondhassák. S másnap hozzáfog a poros mappák rendezéséhez, melyeknek némelyikét évek óta sem nyitották ki. És nagyon jó volna kicsit nézegetni, de akkor olyan ijesztően gyorsan elszáll az idő s nem akarja, hogy munka közben lepjék meg. S ma újabb ösztönzést hoz a posta.

Rosmarie elégedetten érzi, hogy Harro igen keveset tételezett föl róla. Hát majd meglátja! Rosmarie szíve szánalmasan ellágyul. Alázatosan gondolja: csak jönne már! Helén néni azt mondaná, hogy semmi akaratereje sincsen - olyan kevéssé modern nő, mondaná a tanár úr. Másnap megint felölti munkaruháját és porol és kapar és válogat és tartalomjegyzékeket ragaszt a mappákba. S este levél jön. Csak borítékba zárt levelezőlap. Egyik oldalán nagyon szépen díszített reggelizőasztal, közepén krizantémbokrétával, mellette levél. S a kártya hátlapján:

Ó, Harro! Hát apának mégis igaza volt, mikor félt, hogy Harro mit szól majd szökéséhez. S lassan dereng benne a megismerés, hogy öreg Harrojának is, aki pedig iránta csupa szeretet és jóság, megvannak a maga bogarai. Talán a gőgből és nagyon is hercegnői modorából is ki akarja gyógyítani? Most mutathatná meg Rosmarie, hogy milyen jellem! Helén néni tekintetét érzi magán. "A házasság, még ha boldog is", - szónokolta a jó néni, - "küzdelem. S nem szabad már előre engedni, hogy legyőzessünk. És túlságos engedékenységgel az ember csak elrontja a férfiakat. Azok persze, akármilyen moderneknek mutassák is magukat, legjobban egy Grizeldiszt szeretnének. De mondd csak, - ha ugyan egyáltalán létezett ez a mesebeli nőszemély, amit én nem hiszek, - nem tette-e gyöngeségével férjét utálatos zsarnokká? Elrontotta s magát is, az urát is megfosztotta minden életörömtől."

Rosmarienak egyre ezek a szavak s a hozzáfűzött tanulság jár az eszében. S ez a takarítómunka kicsit Grizeldisz-szerű. Thorstein fiatal úrnője nagyon sokat gondolkozik ma este... S másnap átmegy a műterembe, hogy művét áttekintse. Ezek a szerteheverő mappák nagyon zavarók. Különben minden olyan tiszta s Liza segítségével nagyon ügyesen van elrendezve, óriási munka s nem tagadhatja meg magától az elismerést. S ez a reménytelen rabszolgaasszony sóhajtva fog újra munkához. Az aggodalom is sietteti, a világért sem akarja, hogy meglepjék. S már üt is a szabadulás órája. Az utolsó mappa is rendben van. Rosmarie megfürdik, Liza megmossa a haját is és fürdőköpenyben, hálószobájában vacsorázik. Levelezőlap nem érkezik és holnap vasárnap van. Éjjel hall ugyan valami zajt, de olyan mélyen és nyugodtan alszik, hogy reggelre megint elfelejti.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rosmarie szükségét érzi, hogy Grizeldisz-napjait ünnepi öltözékkel fejezze be. Régi csipkével díszített lila bársonyruhát választ. Igaz, hogy senki sem látja benne, de mégis jót tesz megsebzett önérzetének. Igaz, hogy valami hercegnőszerű elkerülhetetlen lesz. Grizeldisz csak szolgáló volt, mielőtt grófné lett. A haját alig tudja befonni, olyan könnyű és hullámos s úgy áll a feje körül, mint a dicsfény. Kincsei közt kutat s előszed egy nyakéket, tüzes amethysztet, melyet két ezüstkarom tart. Kopognak az ajtaján, kopogás, mely arcába kergeti a vért. Ó, gyönge Rosmarie! Egy kopogás s már mindent elfeledtél, - hogy milyen hűvös leszel és hogy fogsz csodálkozni... de csak szívetdobogtató örömet érzel most, hogy Harro megint itt van. Az ajtóhoz siet, kinyitja s az ura karjába borul.

Harro a Gondűzőbe viszi s térdére ülteti, ott kedvére turkálhat a rövidre vágott göndör hajban s elrejtheti arcát az ura szemének acélosan ragyogó tekintete elől. Mert nem kell neki mindent mindig látni, ami szürke szemében olyan világosan ki van fejezve.

- Harro, csak tudtod nélkül mehettem s ezt nem lehet megírni! És apa mindjárt sejtette, hogy elégedetlen leszel velem.

- Úgy, sejtette. Szép tőle. Mondd csak, akarsz-e mégegyszer, ha a legjobb okból is, elhagyni?

Harro elsápad, olyan nagy bajt sejt - a takarítóasszonyok! - Azt hittem legalább egy-egy tekintetet vetsz majd rájuk, láthattad volna mire képesek ezek az asszonyok!

S Harro a legrosszabbra elkészülve, sétál Rosmarie mögött. Hideg téli nap ragyogja be a szobát, ott állanak a gondosan elrendezett mappák, a polcokról félre van húzva a függöny, hogy látni a mintákat és faragásokat, a nagy asztalon szépen elrendezett agyag- és viaszvázlatok. A faragószék melletti szekrényben mindenféle anyag, ezüst, gyöngyházlapocskák, viasztömbök. Harro aggódva nyúl mintagyüjteményébe, nem, nem gyökérkefével súrolták meg őket.

Megkönnyebbült sóhajtás. Tekintete most a fölragasztott tartalomjegyzékekre esik, melyeket Rosmarie írt. Rosmarie aggodalmasan összeráncolt homlokkal áll mögötte. Úgy érzi magát, mint élete egyetlen vizsgáján.

- Rosmarie, ezt álmodni sem mertem volna! Elkezdted és elvégezted! Segélykiáltást vártam!

- Ó, Harro, - mondja nénje mitsem ígérő tanítványa, - hát mégis dolgozhattam valamit érted. Azt mesélik, hogy mikor a néniszobában beillesztetted a faragásokat, elaludtál a faforgácson s ott találtak meg reggel.

- Märt. És már régen tudom, de csak ma jutott eszembe. És most nagyon nevetségesnek találom gőgömet. És ne gondold, hogy nagyon vidám voltam a mappák mellett, - mondja őszintén. - Te nagy művész vagy és mégis sok szolgai munkát végeztél a házban.

Harro két kezébe fogja a fejét, hogy keze egészen belesüpped az aranyhajba.

- Kis bolondom! S a lelkem legmélyén mégis reméltem, hogy megcsinálod, Rosmarie. És álmodoztam: Ha igazán megteszi, koronát készítek neki a szívemben. Ó, te libapásztor-királylány! A takarítóasszonyokat igazán könnyű libáknak képzelni. És most jöjj és üdvözöld Hans Friedrich barátomat, aki nagyon fél tőled. És ó egek, van is oka rá! Tulajdonképpen miért is öltöztél ilyen szépre?

De Rosmarie nem áralja el, hogy miért. A reggelizőszobába mennek, háromra van terítve, de Hans Friedrich sehol sincsen.

- Hát nem éhes? Nagyon későn érkeztünk Kupferberg felől, mert nem akartunk zavarni. Utána nézek, mert nem ígérte biztosan, hogy ma ágyában találom-e.

Harro fölsiet s barátját idegesen föl-alá járkálva találja. Finom, sötét, göndörhajú művészfej ül nagyon ferde vállán. Mozdulatai mégis könnyedek, különösen jellegzetes ideges kezéé, melynek mintha minden ujja külön élne.

- Kedves Harro, bizonyára száz szolgálattevő embered van aranyházadban, nem reggelizhetném idefönn? Nem érzem magam elég erősnek arra, hogy egészen üres gyomorral, "fenség"-et mondjak.

- Akkor ne mondd, hanem mondd: Jó reggelt, Rosmarie asszony. Nagyon eredetinek és művészinek fogja találni.

Harro nagyot nevet. - Adok neked egy jó tanácsot. Tégy úgy, ahogy mi, jókedvű zászlósok néha öreg kegyelmesekkel tettük. Kezére hajolsz s azt mormogod: Fehér babok, kék babok! - Hogy hagyhatsz ennyi ideig éhezni?

Hans Friedrich beletörődik sorsába s lemennek a lépcsőn. Harro rettentően siet.

Az ebédlőben napfény árad szerte s a muzsikus ott áll a fiatal királyné előtt, aki keskeny kezét nyujtja neki s lágy hangon mondja: - Isten hozta, Friedrich úr!

Friedrich úr pár perc mulva megállapíthatja, hogy semmi figyelmeztetés sem használt, szegény szíve odavan.

Még csak arra emlékszik, hogy szörnyen erős kávét ivott, abból is nagyon sokat, mert csak meg kell ismételnie az élvezetet, hogy a fiatal királyné öntse tele a csészéjét. A háziúr közös tetteiket meséli és Rosmarie félénken kérdi, vajjon ki lehet-e betűzni az énekkari művet.

Erre már Hans Friedrichnek értelmes szavakban kell felelni. Igen, reméli, hiszi, azaz biztosra veszi. Hogy előadható-e, az megint más kérdés. De egy darabját, azt bizonyára lehet.

- Hogy örülök ennek, - mondja a fiatal királyné. És Hans Friedrich buzgalmán nem mulik majd a dolog. És most átmennek a zeneterembe, a szép zongorához, mely mindeddig néma volt, de Harro nem engedi, hogy hozzányúljanak.

- Este van a zene ideje... Akkor van a lelkem legjobban nyitva. Hans Friedrich különben is otthon kuksol reggelenként. Csak este él, de akkor nagyon is alaposan. Elhatároztam, hogy kicsit kiszellőztetem, a keze egészen átlátszó. Rosmarie, azt ajánlom, hogy sétáljatok a Gémlejtőre vagy az erdőbe. Láttad már az erdőt téli reggel, Hans? Rosmarie, még sohasem láttál megcsontosodottabb szobakukacot.

Hans Friedrich bizony nem emlékszik, hogy valaha is járt volna az erdőben téli reggelen.

- Én nem mehetek veletek, dolgom van a képemmel, aminél senkit sem használhatok.

Hans Friedrich és a fiatal királyné ott mennek a magas, fekete fenyők alatt, melyek zuzmarás mohapámán állanak, mely olyan lágyan domborodik a gyökerek között; a pompás levegőben, mely úgy fölüdíti a vért, hogy az egész test életörömtől bizsereg. Hans Friedrich úgy érzi, hogy egészen más világba lépett. Lehetséges az, hogy az erdő télen ilyen üde zöld legyen, csak annyi ezüst-lehelettel, hogy a moha még szebben csillog? S a gyöngéden finom gombák, melyek olyan kifogástalan körben ölelik a fát, nem a meséskönyvből valók? Rosmarie megmutatja neki s megmagyarázza, hogy ezek a tündérgyűrűk, azon ülnek a vidám kis uraságok s nézegetik az erdei egerek tornagyakorlatait.

De melyik meséskönyvből való a fiatal királyné, aki melegfényű bársonyruháját villogó csattal tűzte föl s hermelingallért és sapkát visel! Az üde, pompás levegő pirosra festi arcát, szeme olyan tiszta s a fehér benne olyan gyerekesen kék. És mindent észrevesz. Az aranyos napsugárcsíkokat a mohapárnán, a magtörő szárnyának kék csillogását, az őznyomokat a fagyos úton. Azután annyi mindent szeretne tudni közös életükről a mosoda mellett s a "Kék légy"-ben töltött estékről és csodálatos törzsvendégeiről, ahogy a nagyváros szele összesodorja őket. Nyúl fut át az úton, lassan, félve s egy mókus mint kígyó fut körül a fán.

Hans Friedrich álmodozva gondolja, hogy egy jótékony tündér, melytől sok mindent várt gyermekkorában, most hirtelenül, váratlanul ráemlékezett s megajándékozta ezzel a reggellel. Paribanu volt a tündér neve s egy nagyon meleg nyári délután ismerkedett meg vele, mikor, mint kántorék legidősebb gyermekének, otthon kellett maradnia, hogy a legkisebbet őrizze. A könyvnek nem volt sem eleje, sem vége s valószínűleg valamelyik kis haszontalan iskolásgyerektől szedték el. Nagyon piszkos volt már, egész oldalak hiányoztak belőle, de Paribanu és varázsvesszeje benne voltak.

Egyszerre csak azt veszi észre, hogy Paribanu tündérről mesél a fiatal királynőnek s a kis testvérről, aki olyan zsarnok volt, meg boldog óráiról apja orgonája mellett, ha testvérei, persze, csak jutalomért, a fujtatót nyomogatták. S hogy a tündér már korán megtanította, hogy számlálja a boldog napokat. Hogyan jelölt meg egy parányi naptárban minden ilyen áldott napot, hogy őrizte azt sokáig s csak akkor hagyta abba, mikor azt gondolta, hogy szégyelnie kell gyerekességét. Rosmarie, élettapasztalatai alapján, megkorholja érte.

- Majd kap tőlem naptárt, Friedrich úr s újra kezdheti a vörös jelzést. Az ember az ünnepnapjaiból él, - bizonyítgatja komolyan, - s majd csodálkozik, hogy mennyi is van. Olyan csodaszép ünnepeket ünnepeltem Harro barátommal, mikor még kislány voltam. S mikor már nem voltak ünnepeim, beteg lettem és majdnem belepusztultam.

Ó, csak ne vezetne út kifelé az erdőből! Nagy kapu tárul eléjük, óriási fenyők alkotják, melyek lelógatják rojtos karjaikat s előttük a hegyen ott áll Brauneck-kastély valamennyi tornyával és renaissance-tetejével. S Rosmarie odamutat, mintha a Mont Salvatot mutatná: - Az ott Brauneck!

Szeme úgy ragyog, hogy Hans Friedrich megérti, ez a fénypontja az előadásnak.

Este mindnyájan a zeneszobába mennek. Először gyúl ki fény a kék emberke lámpásában. Miután ma zongoraszentelés és az aranyház első ünnepe van, Harro, aki ragyogó hangulatban van, fölvette bársonyzubbonyát és selyemövét, ami a hangulat emelkedettségét jelenti. Rosmarie is parancsot kapott, hogy ha lehet, öltözzék föl még szebben. Rosmarie meg is engedheti magának, még mindig gyerekesen irtózik a báloktól és nagy társaságtól s így egyik kincsét sem kell ilyen alkalmakra tartogatni.

Hiszen teljesen felesleges, hogy férjén és vendégein kívül más is szépnek találja.

- Hát Liza, akármilyen szerencsétlennek érzed is magad, elő az ezüstbrokát ruhámmal.

- Őfensége a hercegné azt mondta, hogy ez kisebb udvari ünnepségekre való.

- Magam vagyok az udvartartásom s hallod, hogy ünnepünk van! Märt hozzon az őrtoronyról szép borostyánindákat, amelyek kissé vörösek.

Märtet mindenre lehet használni. Rosmarie három koszorút köt. Kettőt borostyánból, egyiket sötétpiros, másikat halványsárga, csaknem fehér krizantémmal. A harmadikat nizzai ibolyából, melyet apja küldött.

- Ezek ittmaradnak, míg értük jövök s mondd csak, nem volna-e furcsa, ha legszebb ruhámat idegeneknek tartogatnám!

Kimegy, ragyogó arany- és ezüstjelenség, Märt, aki éppen a zongorát segítette másként állítani, nyitott szájjal bámul rá. Fiatal úrnője rámosolyog.

- Tetszem neked, Märt? Úgy-e, szép ruha, maga az úr rajzolta, hogy milyen legyen. S tudod-e Märt, hogy nemsokára nyolc éve lesz, hogy a Romvárba jöttem? Ó, milyen szép volt nálatok. S a jászolt is újra fölépítjük.

S elsuhog a teljesen megnémult Märt előtt. Az még egy darabig az ajtót bámulja, melyen át fiatal úrnője eltűnt. Azután aggodalmasan csóválja meg fejét, két ujjával mellénye balzsebébe nyúl, néhány szem sót vesz ki, balvállán át hátradobja, valamit dünnyög hozzá s nehézkesen kicammog.

Hans Friedrich mai estéjét Paribanu varázsvesszeje irányítja. Nagy, sötét szemében mintha karácsonyi gyertyák lobognának s Harro csak a legkönnyebb asztali borból mer neki tölteni. Igazán nincs szüksége élénkítésre. Rosmarie ragyog. Ő, aki máskor idegenek előtt olyan félénk, ma kedvesen parancsolgat s új, pajkos oldaláról mutatkozik be, melyet Harro még nem is ismer.

- Ma nekem engedelmeskednek az urak, meg is kapják érte jutalmukat. Átmegyünk a zeneszobába s mert az urak még nem elég ünnepélyesek, koszorút kapnak a fejükre, én teszem föl.

- Én is, de nem akartam föltenni, míg rajtatok is nincsen, különben nagyon is fölülmúllak benneteket ezüstruhámmal.

Harro asztalt bont. Rosmarie elhozza a koszorúkat. A zeneszobában kigyulnak a lámpák. A zöldselyem függönyöket összehúzták, a zongorát kissé középre tolták. Az egész szoba nemesen egyszerű. Szürke falak, tompafényű fából. A keskeny falon egyetlen kép függ egyszerű aranyrámában. Dolce Aqua, nagyszerű színeivel, a hegyek, a sziklavár és komor város s előtérben a kacagó olasz tavasz. Harro eljegyzési ajándékul festette meg Rosmarienak. A szürkéspiros márványkandallón két óriási, fenyőággal és krizantémmal teli váza áll. A szoba megtelik az erdő erőteljes, tiszta illatával s a különös, gyöngéd keserűnédes őszi virágillattal. Kényelmes, mély tompazöld székek. Harro azt mondja: keretül a szép emberi virágoknak.

- Remélem, a hölgyek is olyan okosak, mint a virágok s a kehelyhez és sziromhoz illő színt választanak.

- Pompás zeneterem, - dícséri Hans Friedrich. - Semmi felesleges drapéria vagy szőnyeg vagy nyugtalan műremekek. A képeden, Harro, minden ott van, ami kell. Hátul a hegyek, hősköltemény, a sziklaváros tragédia s elől a cseresznyefák és mimózák idill vagy lírai költemény.

Harro a vállára vereget: - Ezt szépen mondtad, Hänschen s jutalmul te kapod az első koszorút. Nem tiltakozhatsz, az úrnő parancsolja. Melyik koszorút szántad neki?

- Amit mindjárt fejedre is teszek. Úgy, itt a koronád. Hans, mit gondolsz, ne fessem így le a Thorsteinház jövendő ősi képtára számára, mint az ősanyák legbájosabbikát?

- Nem, Harro, nem így, - feleli Rosmarie. - Beismerem, hogy tetszem magamnak ebben a ruhában. Teljesíti álmaimat. Emlékszel, hogy ostromoltalak kislánykoromban is ezüstruháért. És sohasem tudtam megmondani, hogy milyen is legyen. Szeretném, ha lefestenél, de ne a Thorstein-ház számára. Különös volna, ha mindig találkoznék magammal, ahányszor fölmegyek a terembe. Apának fesd a képet, Brauneck számára. Tudod, hogy csaknem mindenkit szerettem és becsültem, a csöndes emberek közül a falakon. Éreztem, hogy hozzám tartoznak. Ha apa nem volt otthon, jobban hozzám tartoztak, mint valamennyi körülöttem szaladgáló élő. És szívesen élnék köztük képemben is. S most, Harro, hajtsd meg büszke nyakadat, mely olyan nagy hatást tett Helén nénire.

- Úgy, igazán - akkor ezt ne áruld el neki! - Harro féltérdre ereszkedik s Rosmarie göndör fejére teszi a koszorút. Harro feje fantasztikusan szép s különös ruhája is nagyon nyárspolgári ehez a fejdíszhez.

- S meghívjuk Ulrike nénit is, mikor először veszem föl. És most jöjj, Hänschen. De neked se legyen jobb dolgod, térdre!

Hans Friedrich letérdel a szép királyné elé, gyengéd rózsaillata körüllengi s keze haját érinti.

- Ó, Paribanu, el ne vágd most az aranyos fonalat, - sóhajt magában, - nehogy egyszerre csak a Büchsenstrassén ébredjek föl! - Egészen közelről látja a szépen formált szájat, kicsit nyitva, hogy fehér foga kivillog s a pompás nyakat hófehér csipkéi között. S nem hallja a Büchsenstrasse lármáját, csak Harro fogja meg a vállát s leglágyabb hangján mondja:

- Hänschen, tudod, milyen vagy? Mint Schubert litániájában a fiatal fiúk lelkei, aminél nemcsak a szavakra, de még inkább a zenére gondolok. S most megnyitom az ünnepet.

- Nézd csak, milyen szépen parancsol hallgatást. Nem is beszélünk többet. Te, Rosmarie ülj oda a mély karosszékbe s ha nagyon elfog a gyönyörűség, engedd meg, hogy úgy helyezkedjem el, ahogy legjobban szeretek. Nézd, már gondoskodtam róla.

S az aranyházban először szólalnak meg a zene fenséges hangjai. Hans Friedrich halkan, gyöngéden kezdi a dallamot, melyet Harro szava keltett életre benne. "Minden lélek békében pihen"... s az új ház fölfigyel a dalra. Csodálatos művészete szárnyára veszi a dalt, hatalmas akkordokban zúg, bájos, könyörgő, kimondhatatlanul édes gyermekhangokban zeng, elszáll az alvó erdők, magányos, messzi pusztaságok felett, ahol régi emlékek állanak, leszáll elhagyott falusi templomudvarokra, hol süppedt sírokon gyermekek játszanak s bodzavirág illatozik, átzeng az erdők napsugaras útjain, hol kidőlt feszület hever a gyepen, a halottsápadt vadrózsák alatt.

Rosmarie lehajtja ibolyakoszorús fejét, finom keze térdét kulcsolja át. Lábánál, hosszan elnyúlva, Harro fekszik, kezét feje alá kulcsolta, lelke a hangok árjában fürdik.

Künn az éjjeli szél gyengéd keze simogatja az aranyházat s csillagok szikráznak a téli éjszakában.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kitavaszodott s az aranyházban ünnepet ültek, melyről más senki sem tudott. Egyetlen hideg, kíváncsi szem sem látta, mikor a fiatal királyné fölhúzta örömcipőjét s menyasszonyi koszorút tett aranyhajára. Az új kert első virágai nyíltak éppen. Ebben az esztendőben olyan az aranyház, mint egy nagy virágkosár. A délre néző ablakok előtt virágosládák, melyben ragyogó sarkantyúvirágok virulnak, kék és fehér tölcsérvirágok nyitogatják titokzatos kelyhecskéjüket, melyekben olyan csodálatosan csillog a fény és geránium özöne nyilik. Märt mikor reggelenként végignéz a kék levegőben kacagó virágfejeken, a ház napfényben fürdő tetején s látja a fehér galambokat az őrtorony körül kerengeni, furcsa száját nevetésre húzza szét s igen sok sót használ el.

Októberben, mikor Rosmarie kertjében a szépséges késő-őszi virágok nyílanak, egy napfényes ebédután, Harro lovára pattan s átlovagol Brauneckbe.

Elvesztegeti a szép, világos délutánt s odaát nagy csodálkozással fogadják, mert megszokták, hogy pontos beosztás szerint éli napjait. - Valami történt? - fogadja apósa aggódva. A hercegné ilyenkor már kikocsizott, így a herceg a nyárszobába vezeti. Ott lóg Lélekke képe s minden belépőnek megakad a szeme rajta. A herceg meg is szokta, hogy mindenkinek, aki először látja, bemutassa: - Leányom, Thorstein grófné. Tizenegy éves korában. A vőm festette. -

- Harro, lehetséges, Rosmarie, az én Rosmariem! Harro, könyörgöm, vigyázz rá!

- Mi már régebben tudjuk, apám, csak azért titkoltuk előtted, hogy ne érezd olyan hosszúnak az időt. Márciusban apám.

A herceg föláll és ide-odafutkos, remegő kézzel emelgeti föl a tárgyakat íróasztalán, azután megint leteszi. A képre néz s halkan mondja: - Kicsi Rosmariem!

Azután a jó tanácsok özönével árasztja el Harrot, amit az stoikus nyugalommal hallgat végig.

Olyan különösen rossz hangulatban van, hogy Thorsteinben is megérzik. A háziúrnak megint szüksége van óriáscsizmáira, hogy kemény emberként dacolhasson az árral. A hercegné egyszer azt kívánja, hogy Rosmarie jobban kímélje magát, máskor megint, hogy ne kényeztessék úgy el. Egyszer, hogy hívjanak hozzá híres tanárt, máskor meg, hogy ne bízzék senkiben.

A fiatalasszony mindezt régi gyermeki makacsságával viseli el. S mikor alszik, olyan bűbájos, ébredő mosolygás van szája körül, hogy az ura, aki megleste, mindég megnézi ébredés előtt. S a hercegnek végre mégis csak el kell utazni Berlinbe, bármennyire halogatta is. A hercegnét már nem lehet visszatartani, előremegy Berlinbe, ahol titokban izgatóan veszedelmes tűzzel játszik. De igazán drámai negyedik felvonástól óvakodni fog. Olyan mohón veti magát a berlini kavarodásba, hogy a herceg már csak étkezéseknél találkozik vele. A herceg mielőtt elutazott, négyszemközt beszélt Rosmarievel Brauneck palota eladásáról. S Rosmarie mégegyszer figyelmeztette, milyen rosszul fog ez esni mamának.

- A berlini levegő nem mindenkinek tesz jót. S mamának végre meg kell tanulnia, hogy egy Brauneck-hercegné életét élje.

Március elsején fölröppen a braunecki zászlórúdon a fehér-kék lobogó. Rosmarie látja meg, amint az erdőben jár az urával. Éles szeme azonnal észrevette a napfényben.

Odamutat s fiatal szíve megborzong. Harro is oda néz, a kis színes foltra. S mintha ő is hűvös szellőt érezne. Lassan mennek a mohazöld úton. Egyszercsak ezüstösen csendül meg felettük az első rigófütty. A fenyő legfelső ágán ül a rigó s énekel, fütyül, mintha szíve akarna megszakadni az ujjongástól. Kézenfogva mennek, majd Harro szelíden átöleli s így megy Rosmarie a leghívebb őrködés mellett.

Szelíd szeméből a benne lakó másik lélek is kitekint a világba. Úgy jár, ahogy királynék lépkednek, akik sok ember reménységét hordják áldott testükben. S felettük ujjong a dalosmadár. Ezen az estén kérdi tőle Harro először:

- Miért félnék? Ma egy percre kicsit megdöbbent a szívem, mintha mégsem lenne olyan könnyű, mikor az új élet megérkezik. De hiszen valamennyi ember ugyanazon a kapun át jön a világra, hát nem lehet olyan borzasztó. S úgy-e, te mellettem leszel, Harro!

- Az erdészné mondta, hogy az ő ura mindég elmegy az erdőbe. De te maradj a közelemben. Gondolj csak a nagyon okos hölgyre, akinek az arcképét apa elküldte! Hogy fogok borzadni tőle. Hogy le fog nézni, hiszen olyan fölényesnek látszik és sokat is tanult!

De Harro kineveti és megvigasztalja és magában örül, hogy ilyen szépen megvédte minden vénasszonybölcsességtől és ijesztgetéstől.

Rosmarie délelőttönként benn ül a műteremben s nézi, hogyan dolgozik Harro a fogadócsarnoki kúton. Mert a kút talapzata mostanáig üresen állott. A kút igazi műremek. Egy csapat vidám, négy-hat esztendős gyermek, fiúk, lányok vegyesen, de nem angyalkák, hanem nyulánk gyermekalakok, állanak egy medence körül, melyben mindenféle állat nyüzsög, teknősbékák, nagy békák. Valamennyinek az arcán ragyogó gyermek-öröm. Gömbölyű karocskák támaszkodnak a medence szélére, egy kis fickó nyitott szájjal bámulja a vékony vízsugarat, másik a medence párkányán ülve finom, álmodozó arcocskával nézi a víz felületét.

Rosemarienak nagy öröme telik a remekműben. Ő választotta ki a gyermekeket, legyőzte félénkségüket, otthonossá tette őket a műteremben, hozzászoktatta a rövidujjú ruhácskákhoz s megtanította rá, hogy a szappan és víz nemcsak a szemnek, szájnak és orrocskájuknak való. Nagyon fáradságos munka volt s csak az ő fáradozásának és a fényes márkának, melyet minden csokoládélátogatás után megkaptak, - köszönhető, hogy végre sikerült a dolog. A műterem gyermekszobává lett, ahol a háziúr hosszú karja nem egyszer választott széjjel két kis hajbakapott bűnöst.

A gyermekeknek pillanatig sem kellett csöndben ülni. Harro lapos fürdőkádját megtöltötték vízzel, biztos alapra állították, minden gyermek kapott valami vízijátékot, hajócskát, vagy néha csak egy darab fát s bele nem fáradtak a játék gyönyörűségébe. Valamennyi pompás csoport magától alakult s Harro egyre lesben állott. Gyermekek sohasem állanak szívesen modellt. Így addig rajzolta, mintázta, vázolta őket, míg minden mozdulat a kisujjában volt már, az is, hogy mi felel meg a különböző kornak, nemnek és egyéniségnek. Az előmunkálatok hónapokig tartottak. Maga a munka nagyon gyorsan ment. Most már csak a medence díszítésén dolgozik s a műteremben, melyben nagy az egyszerűség, isteni béke honol. Képek sincsenek a falon. Harro nem szereti régi képeit maga körül látni. Mert vagy nem elégítik már ki, és hibát talál rajtuk, ami izgatja vagy fél, hogy egyiket-másikat nem tudja többé utólérni.

Így a műterem csak nyugodalmas munkaszoba, melybe Rosmarie kis szőnyege, munkaasztala visz meleg életet.

Rosmarie ma is ott ül bő, redős fehér gyapjúruhájában, kicsit sápadt és fáradt s még a kis csipkefejkötőcske sem érdekli eléggé. Künn tombol a vihar, a szél sötét, nehéz felhőket kerget, melyekből néha fehér pelyhek hullanak. A kertben már apró boglárok kukucskálnak sötét leveleik közül. Márciusi kehelynek hívják őket Thornsteinben. Egy kivillanó napsugártól valamennyi virágkehely színe fölragyog, mindketten azt nézik.

- A legszebbek nem a kertben nőnek, - mondja Harro, - hanem Hallgatás vár nyugati oldalán, a megtépett nyíresben s színük a legmélyebb kék.

- Rosmarie, valamikor szép meséket mondasz majd gyermekeidnek. Műteremcélokra nagyon is szépek voltak meséid, igen megkötötték a kezet. De majd itt mesélhetsz egy csapat lánykának és fiucskának, kik közül a legidősebb Gizella lesz.

Hogy a herceg nagyon is heves, mindenáron fiút akaró vágyát féken tartsák, elhatározták, hogy a gyermek lány lesz.

- Szerencse - filozofál Harro -, hogy az Istenség magának tartotta fönn a döntés jogát. Milyen bajokat csinálnak az emberek! Egyszercsak nem volna lány, akit a fiúk elvegyenek. És nagyjából mindég egyforma az arány, kicsit több fiú születik, mert azok gyöngébbek s az élet nagyobb igényeket támaszt velük szemben. Milyen bonyolult könyvvezetés lehet az égi iroda ezzel foglalkozó osztályában. S amellett nem is mindég egyformán történik. A hétéves háború után sokkal több fiú született s mikor a renaissance férfipusztító kora tetőpontján állott, Firenzében hétszázzal több fiút kereszteltek, mint lányt. Szent ég, milyen misztériumok között élünk s milyen bölcsességkalmárok vannak s mennyi zöldet összehordtak már. Például az, hogy jóságos anyatermészet, mindég rosszul vagyok, ha hallom. És ez a butaság olyan igazán német!

Egy tálból ragyogó ibolyaszínű leánykökörcsint vesz ki. - Nézd, Harro, milyen csodálatosan finom prémecske borítja a szárát, egészen föl az arcáig. Mert olyan korán kikívánkozik a napfényre, hát hogy a vad márciusi szél ne ártson neki. És gondolj csak kedvenceimre, a vándormadarakra, hogyan csalogatja őket, megerősíti szárnyukat s a csillagok fénye mellett vezeti őket országokon, tengereken át. S szívükbe oltja a honvágyat, hogy mikor nálunk csupa arany a világ, tanácskoznak és gyakorolnak, míg a nyugtalanság annyira erősödik bennük, hogy megindulnak.

- Fáradt vagyok. Nem is magamról beszéltem, hanem a vándormadarakról. Nemsokára visszajönnek, de nem maradnak itt. Házat építenek, olyan fontoskodva, mintha örökre készítenék s alighogy gyermekeiket fölnevelték, kezdődik a nyugtalanság. Délen sem tudnak szabadulni tőle. S valahányszor nyárutóján elvonulni látom őket, csodálatos, mintha engem is valami húzna s honvágyat érzek, de nem tudom, mi után. S minden éjjel repülök álmomban. De hát mért csinálsz olyan aggodalmas arcot, Harro?

- Ezek olyan dolgok, amelyekről alig lehet beszélni, néha olyanok, mint a leggyöngédebb pihe, máskor meg úgy zúgnak át az emberen, hogy csaknem magukkal tépik a lelkét. Éjszaka, vagy mikor ősszel aranyszínt ölt az erdő s az ég olyan a fák mögött, mint bíborszínű szőnyeg. De én nem akarok elmenni, nálad a legjobb. S azt hiszem, ezt minden ember ismeri, ha befelé figyel. Bizonyára a lélek próbálgatja szárnyait.

- Ó, Harro, mit jelent ezekben a dolgokban az idő? Ha majd egyszer a rózsaszínű esti felhőről tekintünk vissza az erdőkre és kastélyokra, az időt is csak összesodort papírlapnak látjuk, melyet belepett a zuzmara. Ha meghalnék...

- Hallgass, Rózsa, egészséges asszonyok ebbe sohasem halnak bele, csak betegek és rosszul ápoltak.

- Igen, édes, - mondja Rosmarie alázatosan, aki megszokta, hogy új állapotában oktassák. - Bocsáss meg, hirtelen magamban éreztem a szót.

- Akkor küzdj ellene, Rosmarie. Ó, Rózsám, melyik menyországban akarsz elrejtőzni, ha én idelent elepedek érted! Jöjj, kisütött a nap. Nézzük meg hóvirágaidat. A királygyertya is kidugta már leveleit.

Rosmarie korán lefekszik s azonnal el is alszik. Harro még megvizsgálja a vezérkarát, mert mennél hamarabb segítséget akar, ha valami történik, de idegen emberek jelenlétével sem akarja Rosmariet izgatni. Úgy rendezte hát el, hogy meghatározott csengőjelzésre mindenki tudja a házban tennivalóját. Harro meggyőződik, hogy okosan kigondolt készüléke jól működik s mosolyog. Persze, hogy nem akkor jön majd, mikor ilyen jól felkészültünk rá.

Azután beoson a hálószobába. Gyönge világosság árad a Rock-madárból, mely most az ő ágya mellett áll. Elég világos van ahoz, hogy láthassa a párnán nyugvó szép fejet s az ő fekvőhelye felé kinyujtott kezet. Rosmarie megszokta, hogy arcát az ura tenyeréhez szorítsa s csak akkor tud igazán mélyen, nyugodtan aludni. Ma olyan sápadt és nem mosolyog. Komoly, ünnepélyes az arca s a vékony pillákon átcsillog a pupilla, mintegy nedves drágakő. Harronak hideg fut végig a hátán s érzi, hogy haja halántékéhoz tapad. Valami közeleg, feltartóztathatatlanul. Nem kerülhetik el... s Rosmarienak jut a szenvedés, ő meg csak nézi. Minden perc, amit a kis óra amott lejár, közelebb hozza, visszavonhatatlanul. Harro óvatosan leül ágyára s igyekszik bátorságát összeszedni. Egyszercsak Rosmarie fölriad s hangosan mondja:

- Igen, álmodtam s jó, hogy fölkeltettél. Azt álmodtam, hogy egy szép, idegen fiú ment át a szobán. S mikor eltűnt, valami megrántott s egy szörnyű öreg asszony volt, a szeme úgy villogott, mint a macskáé s te azt mondtad: Sohasem bíztam jóságos természetanyánkban. Ó, olyan fáradt vagyok. Add a kezed, hogy jobban tudjak aludni.

Harro lefekszik s Rosmarie kezéhez szorítja arcát, melyen ott ragyog a régi gyűrű: Isten akarja, úgy legyen. De Harro csak félig alszik, mint hűséges őrhöz illik. S éppen nehéz álomfelhők gyülekeznek felette, mikor valaki megrántja kezét, azután ellöki. Fölül. Rosmarie tágranyílt szemmel mered rá s azt mondja:

Egy pillanat alatt fölkapja ruháit, megszólal a csengő s nemsokára sebes lódobogás hallatszik az éjszakában. Az aranyház kinyitja minden szemét. Harro készüléke nagyon is jól működik.

A magas, karcsú berlini nő, akit eddig a lelkészházban helyeztek el, pár perc alatt megjelenik, tekintélyes fehér ruhájában s fehér kötényében.

- Kedves Harrom, a lovak már be vannak fogva, csak az udvari-tanácsost várom, egy óra mulva ott leszünk.

- Te is, apám! Minek? - nyögi Harro, de a telefón már nem felel. Harronak már semmi dolga sincsen. A berlini nő bent van Rosmarienál s őt kiküldte. Csak volna most szép fölfordulás, amit elrendezhetne! Most megjelenik a fehér alak s megnyugtatja, hogy minden nagyszerűen megy. Semmi ok az aggodalomra.

Bemehet s megnézheti Rosmarie idegenné vált szemét. - Az álomasszony, - dadogja. S szürke szemében rémület ragyog. - Kedves Harro, mondd hát... nem így kellene. Lehetetlen, bizonyosan beteg vagyok.

Csak jönne már a tanácsos, itt kellett volna aludnia, gondolja. Harro az óráját nézi s kifelé hallgatózik az éjszakába. De ez ostobaság, csak nemrég indultak el.

Rosmarie félénken néz a fehér alakra. Úgy érzi, mintha az bocsátaná rá a kínokat. Ó, és a szünet nagyon rövid s megint itt van az álomasszony. Rosmarie jól látja, ha kicsit behunyja a szemét. Harro összeszorítja fogát s félóra mulva tenyérnyi száraz hely sincs a testén. S a braunecki kocsival valami szerencsétlenség történhetett, hogy még nem jön. A berlini nőben már nem hisz. Olyan mozdulatlanul áll ott. S lehetséges, hogy valamennyi óra megállt?

- Märt szaladj a hegyoldalra s nézd meg, nem látod-e meg a kocsi lámpását!

Märt ura zavart arcába néz, álkapcsa remegni kezd, nagy, csontos keze pedig egymáshoz csapódik. Azután elrohan, mintha gyorsaságán múlnék az élet. A hegyoldalon zúg a márciusi szél és üvölt és süvít az erdő felől. Märt a sötétségbe bámul, hogy szeme szikrázik. - Miatyánk az égben - dadogja -, ó, Istenem, nagyon is jó dolguk volt, mint az angyalok odafent az égben, úgy éltek. Ha most csak egy kis baj is jön... Igy nem is mehet a világban. - Mint két galamb a fészkében s még hozzá mindaz, amit a világ csak adhat. De csak azt ne, hogy az asszonynak meg kelljen halni! Egy kis bajt, Miatyánk az égben, csak azt ne!

Végre valami fölvillan a messzi sötét hegyen. Egy percig vár, míg meggyőződött róla, hogy csakugyan két lámpás az, azután visszarohan. Gazdája ott áll a kastély udvarán, hajadonfőtt, kigombolt mellénnyel s a csöndes udvarban nyögés hangzik. Harro vasmarka megragadja Märt karját s szorítja, míg a kútban elhal a hang. Kerékzaj hallatszik az éjszakában.

- Legjobb, ha fenséged a műterembe megy, - rendelkezik az udvari tanácsos a legnagyobb nyugalommal.

Harro ott áll aranyosan csillogó fogadócsarnokában. Hogy fáj ma a csillogás, ragyogás! A színek is visszatarthatnák lélegzetüket s szürke fátylat ölthetnének. S milyen lassú ez az orvos. Harro már előveszi az óráját s egyre nézi, mert megint egész órának érzett egy percet.

A tanácsos úr kijön, mindent a legjobb rendben talált. A kolléganő nagyon derék személy. S még eltart pár óráig. Nem ezt mondta a berlini nő is ezelőtt nem tudni hány órával? Menjen most be, gróf úr, őfensége is összeszedte bátorságát, nagyon is egyszerűnek képzelte a dolgot. Igen, az elhallgatás! Az sem mindig jó. S én még emlékszem, hogyan kell őfenségét kezelni.

És a tanácsos begombolja Harro mellényét, megkínálja pezsgővel s átmegy a műterembe, a herceghez. Harro megfordul, a tükörben ott a képe. Nem, így nem mehet be, minden szál haja égnek áll. Hamar fölhajt egy pohár pezsgőt, mégegyszer benéz a tükörbe s bemegy.

A kolléganő mozdulatlanul áll s Rosmarie elkínzott szeme egészen másként néz rá, mint előbb. S most feléje nyujtja remegő kezét.

Azután az ijesztő rém megint eltorzítja arcát, láthatatlan kézzel rázza, dobálja s csak akkor engedi el, mikor már teljesen kimerült. Két-három lélegzetvételt enged, azután előlről kezdődik a játék. Egy órát, két, három órát s ez az orvos és a kolléganő azt mondják, hogy jól van így. Harro egyszer kiment s Märt a kútnál talált rá. S a szeretett kút most kehely, melynek mélyében a világ minden keserve jajgat s a borzalomba mégis valami édesség vegyül. Mégis Rosmarie hangja.

A herceg megfogja a karját: - Térj magadhoz, Harro, ha az éjszaka jól... Istenem, hogy már késő fogadalmat tenni!

Harro fölkacag: - Jóságos anyatermészet! - S Rosmarie székébe veti magát. - Te végignézted már valaha, apám?

A herceg bólint. - Keserves dolog. Átok. S olyan ártatlanul éri. Szegény Rosmariem! Olyan fiatal volt... Harro!

- Miért mondod: volt - apám? - nyög Harro s megint átmegy. Ott most változást talál, a tanácsos úr arcán feszült várakozás, csak a kolléganő változatlan. Rosmarie mozdulatlanul fekszik, arca eltorzult, alig lehet ráismerni, finom kezét ökölbe szorítja. S most újra kezdődik, az előbbi csak előjáték volt ehez a küzdelemhez képest, már nem is az ő hangja, hanem egy idegen vadállaté, mely egyre azt kiáltja: - Könyörülj rajtam, könyörülj rajtam! - A tanácsos és a fehér asszony hirtelen megelevenednek.

Harro egy elkárhozott tekintetével nézi a szörnyű, idegen lelket, mely ott vonaglik előtte. Még egy lökés s ez a vég. Mintha most simogató kéz siklana végig az arcon, a szemen, eltűnt az idegen torzkép. Előtte felesége fekszik, tiszta homlokán fényesség ragyog, nagy szemében idegen szépség.

Harro tekintete rajta csüng. A zúgáson át valami kis mekegő hangot hall s az orvos szavát.

De Harro nem látja a kis kapálózó valamit, amit az orvos eléje tart, nem a szegény leleplezett, véres testet, csak az arcot látja, mintha a menyország nyílt volna meg előtte. Rosmarie él s már mosolyog is és tekintete az asszonyt követi, aki gyermekét tartja karján. Szürke reggeli világosság árad be, a fenyő csúcsán megszólal az ujjongó madárdal s az őrtorony és a kút visszafelel rá.

- Menjen át gróf úr a herceghez s bízza ránk még egy percre őfenségét. Nem, már nem bántjuk, őszinte szerencsekívánatomat. Nagyon gyorsan és szerencsésen ment.

De Harro annyira fáradt, hogy még ezek a szavak sem botránkoztatják meg. Még egy tekintetet vet a vörös, kapálózó valamire, azután átmegy. A herceg nagyon gyorsan állott föl, de Harro úgy látta, mintha térdelt volna.

- Fiú, - mondja Harro s életében először ájul el. Szerencsére, nem tart soká s láthatja apósa, számára egészen érthetetlen, örömét.

Egy órával később mindketten bemehetnek egy percre a hálószobába. Minden ijesztő dolog eltűnt. Rosmarie kinyujtózva, csöndesen fekszik fehér takarója alatt. Olyan szép, hogy Harronak eláll a szívdobogása. Bár az égi fény eltűnt homlokáról. Nem érti, hogy nem szokás előtte térdre borulni. Azután megnézi a fiát, akiben a herceg hangos elragadtatással gyönyörködik s "emberformának" találja. De Rosmarie nagy fájdalmára mindkettőjüknek ki kell megint menni s Harro, csodálkozva látja, hogy Rosmarie nagyon gyöngéden bánik a kolléganővel s tekintete egyre rajta csüng. Azután Harro fölmegy a néniszobába s nagyot alszik. A herceg föl-alá vándorol a műterem és fogadócsarnok között, nem tud még megválni.

Az aranyházban nagyon szép keresztelési ünnepség volt. Fekete selyemben, ragyogó arccal, megjelent Ulrike és Marga néni is. Helén néni is eljött Badenből s félénken, csodálatos fekete kabátban, Hans Friedrich is, mint keresztapa. A hercegné is ott van s csaknem kifogástalanul viselkedik. Egészen barátságos Hans Friedrichhez s elnéző a nénik iránt. Csak Helén nénit kerüli. S ha az feléje néz, magasra húzza szemöldökét. A herceg arca ragyog s cseppet sem szégyenli, hogy a lelkész úr keresztelőbeszéde közben zsebkendőjét kell használni. Csodálatos áprilisi nap van, az égen fodorfelhők s valamennyi vázában virágzó almafaág. S Märt bizonyára egész marék sót használ el.

Este, mielőtt hazamenne, a herceg még bejön Rosmarie szobájába, aki az ablaknál ül s alvó gyermekét tartja karján. A két legkedvesebbje fölé hajlik, megfogja lánya kezét s valamit csusztat belé. Rosmarie csodálkozva néz rá:

- Apám, hát még mindig nem adtál eleget? És mit adtál! Ezt nem volna szabad, a menyasszonygyűrűt!

Ijedten néz kezére, melyen a braunecki gyűrű ragyog, drága, valószínűleg olasz munka. Közepén saphir, melynek mélyében csillag tündöklik. A gyűrű minden kézre illik, mert rugó van benne, mellyel tágítani és szükíteni lehet. Rosmarie anyja viselte, valamennyien hordták, a braunecki asszonyok.

- Akarta valaha? Felháborodott a feltevésre, hogy egy halott gyűrűjét viselje. Emiatt volt az első vitánk. Engedtem s megvettem neki a nagy brilliánst, melyet mindig visel. S ez legyen annak a jele, amit esküvőd után, akkor éjjel veled Berlinben beszéltem.

- Rosmarie, viseld abban a reményben, hogy valamikor megillet. Mamának annyi szeszélye van s annyi minden botránkoztatja meg és izgatja, hogy ez föl sem tűnik a többi között.

Rosmarie nem mer többet szólani s alvó gyermeke fölött megcsókolja édesapját. Mintha csókja letörölné apja homlokáról a komorságot. Az ajtóban a herceg visszafordul.

- Azt mondják, hogy a gyűrűnek csodálatos ereje van. Kérdezd meg Helén nénit.

És kimegy. Rosmarie a gyűrűt nézi és sóhajt. Mama olyan békés hangulatban volt ma s most megint ingerlik. Pedig ez a nap úgyis elég nehéz lehetett számára. S hogy Harro mit szól majd az ajándékhoz, azt sem tudja. A mélyebb jelentését nem árulhatja el neki. Megpróbálja lehúzni a gyűrűt, de nem lehet, a rugó nem engedi. Eszébe jut, hogy már hallott a gyűrűről. Azt mesélik, hogy a ragyogó csillag elhomályosodik, ha viselője megszegi a hitvesi hűséget. S Rosmarie szívén átsuhan a sejtelem, hogy a braunecki gyűrű is lehetett már nehéz rablánc.

Helén hercegnő Brauneckben lakik s késő este fölkeresi bátyját a nyárszobában, mert beszélnivalója van vele. S előbb a nagy örömről beszélnek. A kis kékszemű, göndörhajú Heinz Friedrichről. És Helén azt mondja:

- Okosabbat nem is tehettél volna Rosmarieddal. Megváltoztatni úgysem lehetett volna. S most gyönyörűség látni. Csodaszép. Szeretném tudni, kitől örökölte. Azelőtt, mikor még olyan gyenge volt, csak a braunecki nőkre hasonlított, most idegen tündér. Hogy kerül ez a ragyogás szerény kunyhónkba? Ma végignéztem valamennyi öreg nénit. Ó, egek! Valamennyi igazi braunecki és csúnya. Minden szépség a férfiaknak jutott.

- És Harro! Fried, ez a Harro igazán nagy művész. Láttam egy képét, még senki sem látta. Szegények senkinek sem mutathatják meg. Mondhatom, úgy éreztem magam egész nap, mintha valami nagy ajándékot kaptam volna. Mintha szívem legbelső kamrájában lámpás égne, mely mindent beragyog.

- Éppen ez az. A műteremben függ, s kívülről olyan, mint egy nagy lapos faliszekrény. Föl sem tűnik. Rosmarie nyitotta ki nekem. Benne a kép, aranyrámában. Hallgatásvár tündérét és a braunecki mondáját festette meg Harro. A thorsteini fal, tele virágzó rózsával, s a zengő kút. A kút káváján ül a tündér, kezében gyöngyházcsésze. Rosmarie az, ahogy Isten megteremtette. Fején rózsakoszorú. Komoly, királyi és bájos, amilyen tud lenni. Emlékezz vissza, mikor ma a keresztelésnél kezét a gyermekre tette! A zöld réten előtte térdel a braunecki. Harro az, tetőtől-talpig páncélban. Pajzsa és lándzsája mellette fekszik a fűben. Fején sisak, s valami csodálatos áhitat van az arcán. S az ellentét a keményen villogó fém és a virágszerűen gyöngéd tündér között. Valami magasztos van a képen, szerelmi varázs gyöngyözik a kútból, csupa tisztaság és áhítat az egész. És titokzatos is. Rosmarie nem csábító nő. A tündér. S mégis, mintha kettőjük felett valami tragikus árnyék lebegne. Rosmarie jobban ki tudná fejezni. Nagyon megdícsért, hogy kiéreztem, mert a mondában is így van. A tündérek tán nem is adják magukat oda egészen soha. Igen és ott lóg és senki sem élvezheti, ez a Harro nem valami praktikus. De tán nem is talált volna a testhez illő fejet. Rosmarie azt mondja, ha meghalt és már senki sem ismeri, a kép akkor is élni fog. A képek hosszúéletűek...

- Brauneck-palotát, Fried! Ezt nem mondod komolyan. - Helén fiatalságának legszebb emlékei a palotához fűződnek s minden évben ott tölt most is néhány hónapot.

- A csúnya sárga háznak óriási értéke van. Nagyot nézel, ha megmondom az összeget. S természetesen arra is gondoltam, hogy hogyan kárpótolhatnálak.

Egy csomag fényképet szed elő: - Kis villa Grunewaldban, vagy a Wannsee partján, ahol télen is lehetnél. Nézd meg a fényképeket.

- Fried, te angyali testvér! Azt hiszed, nem tudom, hogy a palotához való minden jogom csak a te jóságodtól származik? De Fried, talán igazad van, a berlini levegő...

- A villád megillet, Helén; ha ilyen jó üzletet csinálok, rád is gondolhatok.

- Fried, te igazi anakronizmus vagy, nem illesz ebbe a századba. Istenem s nekem valamit el kell mondanom. A szívemen rág, s csak akkor tudtam megfeledkezni róla, ha a szép képre gondoltam. Mikor most benyitottam a nyárszobába, úgy reszkettem, mint azelőtt, ha apánk hivatott. Tudod, hogy az mit jelentett.

- Úgy lesz. Ismered Trauteneck grófnét, teljesen visszavonultan él, mióta unokaöccsét elvesztette. Írt nekem. Charlottet és Arno Schwelmet egy elhagyott vendéglőben látta a Paulsseenél. Igaz, hogy külön-külön érkeztek és úgy is mentek el. A grófné nem mutatkozott, Arno Schwelmet nem akarja látni. Nem vadászszerencsétlenség volt, ami öccsét érte, mint ahogy mondták, hanem párbajban esett el. S mert annyi más életet is szerencsétlenné tettek volna vele, azért választottak eldugott helyet a párbajhoz, egyiknek ott kellett maradni a gyepen. A grófné azt írja, hogy ez az ember gyilkos, s érintése csak szerencsétlenséget hozhat. Beszennyezi az asszonyt, aki bármi bizalmasságot enged meg neki.

- Fried, könyörgöm... Tudom, hogy uralkodni tudsz haragodon, hagyd ezt az embert továbbmenni gonosz útján s tedd lehetetlenné, hogy Charlotte még több bajt csináljon.

- Sokkal többre becsülöm az életemet, semhogy prédául dobjam ennek a nyomorultnak. Még húsz évre van szükségem. És semmiféle tisztességről és kötelességről megfeledkezett nő sem tarthat fel. Nem, ne félj. Nem is ujság nekem, amit mondasz. Már kaptam valami figyelmeztetésfélét. Volt valami a levegőben, amit éreztem, de nem tudtam megfogni. Ide nem mer jönni Arno Schwelm és Charlotte itt marad. Pokoli életem lesz. De napsugaras óráim is vannak, odaát Thorsteinben, Rosmariem és a gyermek mellett... Charlotte őrült szabószámláit is korlátozom. Végső esetben apjához fordulok, az az egyetlen ember, akitől kicsit fél. Talán még nem történt semmi. Semmiesetre sem kutatunk. Ha gyermekeim anyja volna, nem tudnám elviselni. Így legalább a nevemet ne szennyezze be. És Helén, szót se többet erről, még a palota eladásáról sem. A grófnénak köszönd meg közlését. Charlotteval nem beszélek a dologról. Valószínűleg mindent letagadna. Szenvedélye bizonyára nem olyan nagy, hogy elfeledtesse vele, mit veszít, ha elhagyja Braunecket. Itt történt, hogy Rosmarie szeméből azt olvastam, nem tudja elvesztett fiamat gyászolni. Akkor azt hittem, sohasem fogom neki megbocsátani. És most - - Valami jövőbelátás van benne... a Rosmarieban.

A herceg föláll s Lélekke képe elé lép. Testvére szemével követi. Olyan szeretetre érdemes, s mégsem talált boldogságot. S Helén hercegnő fegyelemhez szokott szíve remegni kezd.

Megérkezett a május, s Rosmarie úgy élvezi, mint még soha. Azt állítja, hogy a tavasz évről-évre szebb.

Harro nagy feltűnést keltett Brauneckben. Híre jár, hogy egy szép napon elküldte a fiatal Thorstein egész női udvartartását. A dajkát, aki még mindig ott várt gyermekével együtt, hogy talán mégis szükség lesz rá, az elegáns kisasszonyt, s a gyermeklányt.

Mikor a hercegné hallja, hogy a gyermek ágyacskája szülei hálószobájában áll, egy egész napig örül a gondolatnak. Milyen nyárspolgári! Rosmarie éjjel is fölkel, hogy ellássa a gyermeket! Akkor hát hamarosan sovány és csúnya lesz. Szőke asszonyok hamar hervadnak. A hercegné egész nap melegszik a hírnél s Harrot apósa nagyon barátságtalanul fogadja.

- Igen, úgy van. - De Thorsteinben annyira túlsúlyban voltak vele és Märttel szemben a nők - miután Heinzet még nem lehet számítani -, hogy a legrosszabbtól félt. Rosmarie még egyszer sem kelt föl éjjel. Azt elvégzi ő. Nagyon érdekli a kis gyermek lelke, s tanulmányozni akarja. Azt pedig csak eleven példányon lehet. S a kutatásnak ez a területe csaknem ismeretlen még.

- Ez az érdeklődés egészen új, Harro. Nem kísérletezel máris nagyon sokfélével?

- Nekem is új, apám. De mikor ismerhetjük meg a lelket jobban, mint ébredésekor s alapos megfigyeléssel? Nem is engedhetem, hogy úgynevezett kisasszonyok, azaz buta libácskák beleszóljanak a nevelési elveimbe. Tudom, apám, mit akarsz mondani, de nekem az a véleményem, hogy a nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. És - megint hízott egy fél fontot! Különben nagy kérésem van. Rosmarie nagyon is fiatal még a sokféle kötelességhez. Nem szeretném, ha kára volna belőle...

- Szeretném Rosmariet mennél kedvezőbb körülmények közé juttatni s kieszeltem valamit, ami egyúttal az én zavartalan tanulmányomat - a herceg kicsit irónikusan mosolyog - is biztosítja. Szeretném tőled elkérni a kis vadászházat a Rómairéten. Ott az egész napot az erdőben tölthetjük. Rosmarie nagyon örül a tervnek. Este kikocsizhat s este vissza. De a házat kicsit rendbe kell hozni. Megkérhetlek rá? A hegyünk még nagyon szeles s az erdő messze van, legalább is a belső része s az ember szeretne zavartalanul élni.

Persze, hogy Harro a nap hőse. A herceg kilovagol vele a Rómairétre s elhatározzák, hogy üveges verandát építenek. A vadászházban fönt van egy kis terem, régi stukkós menyezettel, hét ablakkal, s tágas hálószoba. Lent kis konyha, ősrégi kőtűzhellyel, s szolgaszoba, istálló hat ló számára, s rengeteg takarmány, mert télen innen etetik a vadat. A herceg mindig boldog, ha örömet okozhat a leányának.

Május tizenötödikére el is készül a ház, zöldrefestett verandájával, mely furcsán illik a régi, ezüstszürke faházhoz. A termet kimeszelték, valami mást Harro stilustalannak tartott volna, s világos, fonott bútorral bútorozták be. Egyetlen ablakon sincs függöny, mindenfelől bekukucskál az erdő és a virágzó rét. A Rómairétnek sok kanyarulata és szeglete van, s minden oldalról erdő veszi körül. A ház mögött, északról magas fenyőfal zárja el, a hátsó istállóajtóhoz széles, kettős bükkfasor vezet, délen és nyugaton a rét öleli körül. Öreg gesztenyefa áll a ház előtt, most tele karácsonyi gyertyával, s ágai szeretettel simogatják az ezüstszürke zsindelytetőt. Alatta ott áll Heinz magas kosárágya, felette madár dalol, pillangó száll és szorgalmas rovarok zümmögnek.

Az esték egyre pompásabbak, enyhébbek, s Rosmarie csak egyszer szeretné legalább hallani, hogyan suttog az erdő éjjel. Harro csak erre várt. A hálószobába két ágyat tesznek.

Harro rendezőtehetsége megint igazolja magát. Főelve - mennél kevesebb személyzetet, akiket aztán megint másoknak kell kiszolgálni - diadalmaskodik. Minden délelőtt tizenegykor megérkezik a thorsteini kocsi Lizával és két födeleskosárral. Egyikben melegen betakarva ott a kész ebéd, melyet aztán a mindenre használható Liza készít el teljesen, a másik kosárban tiszta fehérnemű van anyának és gyermekének. Mert Rosmarie nem tudja, hogy egy fehérneműdarabot és ágyhúzatot két napig is lehet használni. Háromkor a kocsi megint elmegy. Addigra Liza kitakarított, leszedett, s újra megtöltötte kosarait. A vacsora mindig hideg és nagyon egyszerű, s Rosmarie, akinek a kis munka igen nagy örömet okoz, maga terít és díszíti az asztalt fönn a verandán.

Az igazi okot, amiért Harro ezt az erdei-, réti- és gyermeki életet kieszelte, senki sem sejti. Életében először kénytelen szünetelni a munkával. Szédült, a szeme szikrázott s ez megtanította, hogy nem dolgozhat büntetlenül tovább is olyan tempóban, mint az utolsó években. Különösen a szeme ijesztette meg. S hogyan pihenhetne Thorsteinben, amíg üres falak vannak ott! Rosmarie erről mitsem tud. Gyerekesen örül férje lustálkodásának, amihez nincs hozzászokva.

S néhány nap alatt el is múlik a szem-szikrázás s ez lesz Rosmarie legszebb tavasza. A háztól alig tíz lépésnyire rengeteg gyöngyvirág nyílik, a kakuk fáradhatatlanul kiabál az erdőben s ezerféle élet hegedül, cirpel, fütyül és zümmög a rét felett. Rosmarie egészen könnyű ruhában, lógó hajjal ül a verandán s ha nem volna olyan vidám, a kis Heinzzel együtt, szép Genovéva-kép lehetne. A gyermek szundikál vagy anyja keblén élvezi a legnagyobb gyönyörűséget, vagy nyitott szemmel bámul a csodálatos, zöld, mozgó világba. Harro szürke vászonkabátban, térdnadrágban, gallér nélkül hever a fűben, a gesztenyetetőn át a mélységesen kék eget bámulja s közben filozofál. A gyermeknek sok neve van - az élvező, a sybarita, a zsarnok, a kis féreg s ha Harro bosszantani akarja Rózsáját, a szegény gyermek!

Este megérkezik a herceg, lóháton, lovász nélkül s nem engedi, hogy lovát Harro lássa el, maga köti be az istállóba. Azután lefektetik a zsarnokot s úgy látszik, a gyermek lelke már ébredezik, mert követeli, hogy apja minden este ugyanazt a játékot ismételje meg vele.

Harro ezt a lehető legtudományosabb szavakkal magyarázza el apósának. Hogy ez a kívánság a legfontosabb szellemi működést, emlékezetet, akaraterőt tételezi föl. Miközben szónokol, gyakorlott kézzel forgatja a kis testet, puderrel és szivaccsal kezeli.

- Egészen világosan kedvetlenséget fejez ki most; s hogy ennek vége, amint látod, nagy fáradsággal igyekszik előkészíteni lelkét az örömre, mely következik.

Harro fejét a pólyapárnára fekteti s a kis száj azonnal mosolyra húzódik. A kezecske, lábacska kapálózik, tapogat s végre sikerül! Megragadta Harro egyik göndör hajfürtjét s nagyot kiált. Közben a kis, befelé görbülő lábacska szaporán rugdossa apja arcát. S mindennap új hangocskát talál öröme kifejezésére. A fiatal anya mellette áll, fehér keze Harro vállán pihen. És Harro nyugodtan továbbszónokol öntudatlanságról, tudathullámokról és a többiről, a herceg áhitatosan hallgatja és egészen megfeledkezik arról, hogy figyelmeztetni akarta vejét: a gyereklányt játszó férfi mégis különös figura. Azután Rosmarie a verandán ülve, mellén gyermekével, lehajtott fejjel álmodozik. Harro és a herceg szivarozva sétálnak a gyepen s ott, a rét szélén őzike kukucskál erre. Így nő és fejlődik Heinz Friedrich az erdei levegőben és virágzó nyári réten. S első kalandját is átéli, mikor egy szép napon parányi béka ugrik nagymerészen a takarójára. Hangosan fölujjong s mikor a béka elugrik, sírva fakad. Nagy, fényes könnycseppeket sír, az elsőket életében.

A június szörnyű zivatarokat hoz. A hercegnek sok aggodalmas éjszakája van, ha az erdei szerelmes fészekre gondol. Néha nem is tudja magát tűrtőztetni, a legnagyobb zivatarban lovára pattan. Egyedül vágtat ki a viharba, végiglovagol a bükkfasoron, hol a vakító villámok megvilágítják az ezüstszürke házat s mikor a zivatar elült, megint haza vágtat. "Lecsöndesíti a vihart" - mondják a parasztok, ha az éjszakában lova dobogását hallják s megbocsájtják érte őzbakjait.

Harro azt feleli: - A vad vadászt hallod. Kutyái ugatnak, kuvikmadár száll körülötte, macskák rikoltanak s ma a szegény lelkek is üvöltenek. Huj - hallgasd csak, hogy lövöldöz a csúcsok felett!

A hercegné egész nyáron úgy él Brauneckben, mint egy fogoly. Szokott wiesbadeni utazását a herceg kereken megtagadta. Pedig egész lénye lázasan vágyik szabadulni a braunecki nyomasztó levegőből s az édes mérget sóvárogja, melybe belekóstolt s melynek tüze átjárta ereit. És rideg ellenállásra talál. Hiába tetteti magát betegnek. Igaz, hogy nem is következetes. Hamar belefárad a fekvésbe, vánszorgásba s vad vágtatásban tombolja ki magát, mire a herceg részvéte is elpárolog.

Egyszer átlovagol a Rómairétre, hogy Rosmariet szolgálói munkája közben élvezhesse. Rosmarie egyedül van s kékselyem ruhában, fején margitvirágkoszorúval ül az alvó Heinz mellett. Ahogy meglátja a hercegnét, azonnal letépi fejéről a koszorút s félénken üdvözli. De mikor mostohája a gyermek fölé akar hajolni, karját eléje tartja s azt mondja: - Nem szereti, ha álmában nézik.

A hercegné megpillantja kezén a gyűrűt. Remegő hangon mondja: - Hogy lehet, hogy az én gyűrűmet viseled?

- Azért mégis az enyém, csak a követ kell másként foglaltatnom s már megfelel. A követ akarom. Add ide a gyűrűt!

A hercegné négyszemközt van leányával, nem kell hát udvariasságot tettetnie.

- Nem tudom lehúzni, - mondja Rosmarie s gyermekét takarja a hercegné elől. - Nem jön le, rugója van. Csak apám ismeri a titkát. Tudom, hogy nem illet meg.

Ó, csak jönne Harro, megint elfogja a félelem, a balga, ostoba félelem. A hercegné mereven néz rá:

- Hát még ez is! Bizonyára azt is tudod, hogy miért nem mehettem Wiesbadenbe?

Rosmarienak megvan a szerencsétlen tulajdonsága, hogy gondolatait nem tudja eltitkolni. Helén nénitől hallott egyet-mást. A hercegné egyetlen tekintettel látja, hogy tud valamit. De az igazat nem találja el. Mindig van eltitkolt szabószámlája s Rosmarie bizonyára hallott az utolsó braunecki nagytakarításról. Talán a vidéki tartózkodással távol akarják tartani tőle a kísértést. És Rosmarie is tud róla, gondolja magában s mégis titkos félelemmel.

- Mama, - könyörög Rosmarie, de megint elhallgat, mert érzi, hogy örülni fog, ha anyja megint lovára száll.

- Így hát nem látom be, miért örvendjünk továbbra is egymásnak. Hát Isten veled, drága Rosmarie, s kívánom, hogy mindazt a kedvességet, amit velem szemben tanusítottál, visszafizessék neked. Szép, hosszú listám van, Rosmarie. Sok évről...

S lovaglóruháját fölfogva a ház mögé megy, lovászához. Rosmarie nem is próbálja elkísérni.

Ebben az évben, késő ősszel, Harro megfesti felesége képét a braunecki ősök-terme számára. A kép neve "A hársfahercegnő" s Harrot egy csapásra híressé teszi. Rosmarie a képen ezüstruháját viseli s hajában a régi pánton két csomó hársfalevelet és - virágot. A háttér maga a terem, késő délutáni megvilágításban, mely legjobban illik hozzá, mégpedig az üres fal, melyre a képet szánták. A hercegné a festés alatt szüleinél volt, egyik testvére ment férjhez.

Mikor visszajön, megtudja Brauneck-palota eladását és hogy a telet Brauneckben kell töltenie.

Első gondolata: ez Rosmarie. Arno Schwelmet nem látta viszont, s most már nem is fogja többé látni. Brauneckbe nem jöhet. Levelei olyan ritkák, mint a gyémántok. S ha ír is, őszi érzésekben kéjeleg, hervadt rózsalevelekről, szürke alkonyi felhőkről - nagyon vékony, de vastag papírra nyomott versesfüzetet adott ki -, lemondásról, elmúlásról, s a messzeségben eltünő árbocokról érzeleg.

A hercegné nincs erre a húrra hangolva. Sokkal jobban tetszett néki a férfi, mikor célbalőtt, s kétféle szeme nyugtalanul villogott. Mi köze neki eltünő árbocokhoz?

A hársfahercegnő diadalmenetben vonul végig a kiállításokon. A magas arisztokrácia tagjai mind Harroval akarják magukat lefestetni, s egy akadémia tanári állással kínálja meg. Képeinek értéke nagyot emelkedik. A sok levél között, melyet naponta kap, van egy, melynek az aláírása nagyon értékes. Egyik nagynevű művésztársa írja, akivel régebben találkozott egyszer. S Rózsájának mégsem mutatja meg:

Harro hangosan nevetve teszi a levelet a többihez. Sokszorosítási ajánlatok, melyeket mind elutasít. - Nem kerülsz a műkereskedelembe, Rosmarie, hogy minden ifjú kereskedősegéd a falára szögezhessen, valami varietészépség mellé.

A herceg már türelmetlen, szeretné visszakapni a képet s mégis örül minden kivágott ujságbírálatnak, melyet Hans Friedrich küld el nekik. S egy nap a hercegné is megtudja, hogy a képet a nagy terembe szánták. A saját képe, melyet még mindig nagyon szeret, a kék szobában lóg. De Rosmarie képének semmi helye az ősök termében. Még Harrot is megtámadja vele; s bár Harro máskor nagyon jól tud vele bánni, most nem is igyekszik. Nagyon makacs s a herceg gyönyörűséggel tólja előtérbe. A képet a nagy terembe szánták, oda is festette, máshová nem illik s nem enged. Keresztül is viszi, legalább elméletben, de Rosmarie bűnlajstroma új vonást kap. Ehez járul Brauneck palota eladásának hire s hogy a hercegné egyre biztosabban érzi: a veszedelmesen szép játéknak, mely a firenzei virágos csónakban kezdődött, vége. Az árbocok igazán eltűnnek a messzeségben. - -

Egy szép novemberi napon megérkeznek a bútoroskocsik a berlini berendezéssel. A braunecki kastély, mely pincétől padlásig úgyis tömve van már, hasztalan próbálja még ezt a tömeget is elnyelni. Mikor a nagy, szürke kocsik kirakodnak a kastély udvarán s minden galéria képekkel, tükrökkel telik meg, hontalan diványok a kápolnában találnak kétségbeesett elhelyezést s a zöld zsákokba burkolt csillárok az udvar bolthajtásai alatt hevernek, akkor látja a hercegné, hogy a dolog visszavonhatatlan.

Azt érzi, amit egy fiatal, büszke parasztasszony, akit hirtelen az öregek közé száműznek.

Brauneck öregeknek való hely. Ezentúl egy matróna életét éli majd, mely mindig ugyanabban a körben mozog. Néhány vadászó vendég, fogadások, jótékonyság. Nem a mulatságos berlini jótékonyság, hanem a szomorú vidéki. Ami abból áll, hogy pénzt ad, betegápoló testvéreket fogad, ízléstelen ruhákba öltözött gyerekektől nyüzsgő iskolákat látogat meg. Mintha a bútoroskocsik, melyek egyre újabb letakart tárgyakat ontanak, szürke koporsók volnának. Ha elmennek, magukkal viszik a fiatalságát.

A hercegné az udvart nézi, hol egyre nagyobb a tanácstalanság, még a kitünő Berger kisasszony is fejét veszti. Éppen kocsi érkezik. A hercegné megismeri a lovak járását, a thorsteini aranypejek. Már jön is Rosmarie és bámulva áll meg az udvaron. Nincs egyedül, hátrafelé beszél valakihez, valószínűleg az ura áll ott. Most fölkacag. Még mindig a régi gyerekkacagással. Körülmegy az udvaron, fölemelgeti a takarókat s a bosszús arcok földerülnek. A hercegnőt, ahogy az emberek most is nevezik, mindenki szereti. S most bizonyára rendeleteket ad. - Úgy rendelkezik ott lent, mintha a magáéban volna, - gondolja a hercegné. Igaz, hogy ő maga elnézte a zűrzavart, anélkül, hogy tehetetlen haragnál egyebet érzett volna.

Rosmarie nem láthatja a hercegnét, magas tükör mellett áll, amely vakít. Nem is gondol rá, gondtalanul vidám a régi otthonban, az emberek között, akik közül legtöbbet gyermekkora óta ismer.

A hercegné szeme belefájdul a lefelénézésbe. A kerék még mindig nem fordult vissza. Nem, még mindig az ő szívét tapossa. Sejti, hogy a palota eladása is összefügg valahogy Rosmarieval. Lehetetlen, hogy a herceg csak pénzért tette volna. Valami más oka is van! S az ok ott lesz a szürke bársonyruhás asszonynál. Eléje léphetne s odakiálthatná neki: - Te tudod, mért kellett ennek így történni, - s a választ kiolvasná a szürke szemből.

A herceg is lejön, kezetcsókol a lányának s tanácskoznak. Mintha ő maga már ott sem volna. És Rosmarie nevet. Hogy mit beszél, nem értheti, de róla beszélnek, mintha a nevét hallaná s mindketten nevetnek.

Olyan egészen kicsi dolog, parányi igazságtalanság, amit azok ketten odalent tesznek vagy nem tesznek. De a hercegnén új sebet ütöttek, csak egy porszemecske kell, - a seb nagyon könnyen mérgesedik.

Rosmarie és édesapja már régen eltűntek, de a hercegné még mindig ott áll, az udvarról eltűnik a napfény is, szürke árnyék borul rá. A hercegné megborzong s lassan szobájába megy. Bezárkózik. Egy gondolatot szedett föl odakünn, azzal játszik. Már a játék is fölmelegíti. Egyszer meg is fordulhatna a kerék! Az ember maga nyúlhatna a küllők közé, hogy megfordítsa. Hogy másoknak a szívén guruljon tovább.

Mintha egy jégbarlangban parányi tüzet gyujtanának. Nem kell attól félni, hogy a barlang elolvad, - de mégis ott a vörös pont, melyet elnézhet az ember s dermedt szívét titokban megmelegítheti. Azután számolni kezd. A bűnöket. Mélyen elrejtve pihen Rosmarie legnagyobb bűne - ez az elparasztosodott Thorsteiner! S mégsem tudja szívdobogás nélkül látni büszke fejét. S ha néha reggeli lovaglása közben szembe jön vele magas lován, öreg filzkalapjában, apjától örökölt tiszteletreméltó bőrnadrágjában, mindig viharos elragadtatást érez. Minden barátságos köszöntésért hálás, a napfényes szem minden tekintetéért... De ennek mélyen rejtve kell maradni s jobb, ha befejezi a listát. S most Rosmarie már Braunecket is el akarja foglalni. A gyűrűt már hordja, nem talált alkalmat, hogy levétesse. A képe az ősök termébe kerül. Miért adták el a berlini házat? Most szétosztja a zsákmányt és nevet. Igen, nevet. Anyja esztelen fájdalmán és haragján. A hercegné aranyceruzát vett le órájáról s egy fehér márványtömbre vonásokat csinál. Mindig új vonásokat. Azután a kis tüzet bámulja a jégbarlangban s melegszik mellette s a képeknél, melyek fölszállanak belőle.

A kis Heinz már régen elhagyta kosarát s kimászott a nagyvilágba. Megpróbál ingó lábacskájára állani, de apja figyelmeztetve füttyent neki. Világoskék szeme van s határozott érzéke a humorhoz. Igaz, hogy ez még kicsit durván és esetlenül nyilvánul meg, de apja reméli, hogy majd kifinomodik.

Inkább apja, mint anyja-fia. Mikor megkezdődött vele a nagy küzdelem s elvették tőle drága üdítőitalát, panaszos sírással s az üveget erélyesen eltaszítva próbált akaratának érvényt szerezni, de hiába. Néhány jótékony ütést kapott jól kipárnázott hátsórészére s azóta határozottan apjához húz jobban. Nevet, ha anyja hajlik föléje, de sikoltozik, kapálózik, ha apja jön. Az első szó, melyet nyelvgyakorlatai között határozottan meg lehet különböztetni: Alo. S hamar kitűnt, hogy kinek adta ezt a nevet. Rosmarie egyszer a karján tartotta s kinézett vele az ablakon. Harro éppen akkor lovagolt be az udvarra. A kis arc gyönyörűségtől húzódott széjjel. - Alo, Alo - kiáltotta s azután panaszos sírásra fakadt. Lelke első szárnycsapása megviselte a kis élőlényt.

Ezt a napot megünnepelték s megjelölték a naptárban. S akárhogy próbálják is, nem tudják leszoktatni erről a névről. Harro kijelentése szerint anyjától örökölt makacssága nyilvánul meg ebben. Még alig érintette más kéz, mint a szüleié.

- Csak így ismerhetjük meg igazán, Rosmarie, ha mindig körülötte vagyunk és időt és kényelmet áldozunk neki. Emlékezz csak rá, hogy szenvedtél gyermekkorodban, mert mindig idegen, váltakozó emberek voltak körülötted, akik távoltartottak apádtól. Mindenféle megnyilvánulásában látjuk, nemcsak mikor szépen felöltöztetve, jóhangulatban elénk vezetik. S nagyszerűen megismertem a gyermeki testet, ami nagyon is rámfért s bár fiad egyáltalán nem hasonlít Rafael angyalkáihoz.

Harro vázlatkönyvei tele vannak néhány vonással odavetett fekvő, mászkáló, fürdő, kiabáló, alvó Heinz Friedrich-el.

S Rosmarie nem is kíván más életet. Azt is igazságosnak találja, hogy a gyermeke az apját szereti jobban. Én is így tettem volna, gondolja. S azt is jól tudja, hogy neki is jut a kis lélekből, csak másik rész. Harroé az eleven, vakmerő, vidám, vad Heinz; az övé, mikor tágranyitott, nagy, kék szemmel bámul valami szépet. Akkor angyali arcocskája van, amit különben igazán nem lehet róla mondani. Fájdalmait is, pedig egy nap sok felhő vonul át az érzékeny gyermeki lelken, még a legkedvezőbb körülmények között is, - anyjához viszi. A műteremben ott az istállója, hol mindig összegyűrt szőnyege és szeretett posztómedvéi állanak s éjszaka apja ágya mellett alszik. Ha reggel már korán nagyon eleven, kiviszik - mama sokáig alszik -, megmosdatják, felöltöztetik s beviszi az istállócskába. Fürdési idejét nagy körültekintéssel kell megválasztani, mert utána hosszabb alvással boldogítja szüleit. Este úgy kifárasztja szüleit, hogy megkönnyebbült sóhajtással fektetik le fehér rácsos ágyacskájába.

- Így nem is mehet tovább, Rosmarie, meg kell majd tanulnia, hogy nélkülünk is ellegyen pár percig. De most van abban a korban, mikor legtöbbet tanul. Egy év alatt megtanul egy nyelvet s minden érzés átfut kis szívén.

A második év végén a világról való kis képe kész, el tudja magát választani tőle, odaállhat eléje s azt mondhatja: Én.

A tél hamar elröpül az aranyházban. Harro Rosmarieról és az alvó Heinzról megmintázza a jászolbeli Máriát. S nyári rétet fest, rajta hancurozó angyalsereg. S az angyalok még mindég szárnyatlanok, ami könnyedségüknek csöppet sem árt.

Brauneckben olyan nehéz a levegő, hogy a tiszteletlen Harro az ottani ebédet a bannokburi lakomához hasonlítja.

A hercegnek szerencsére nagyon sok dolga van. A könyvtárban, nagy halom régi papíros és pecsétes pergamen között fiatal, szeplős tudós, Felsing doktor ül. Néha az ebédnél öreg, frakkos urak jelennek meg, igazi és nem igazi titkos tanácsosok. - Mit akarnak ezek? - kérdi a hercegné lanyha érdeklődéssel.

- Egy jogi dologban adnak tanácsot. - S a hercegné érdeklődése elalszik. Harro csodálkozik, miféle pöre lehet apának. Rosmarie elpirul s most már a hercegné tudja: Rosmarie tud a dologról. Most már ő is tudni akarja.

A dolgot nem nehéz kideríteni. Csak egyszer éjjel át kell mennie a nyárszobába, ott, az íróasztalon áll a herceg ládikája, abba teszi a napközben érkezett leveleket, melyekre maga válaszol. S ha egyik nap nem is talál semmit, majd talál másnap.

Hanem ez is csak haszontalan gondolat. Soha sem lesz elég bátorsága ahoz, hogy átmenjen a folyosókon, melyekben mindég sóhajt a szél s a láda zárva is van. De néha, néha mégis elgondolkozik azon, hogyan lehet ládákat fölnyitni...

Brauneckben nem lesz könnyebb a levegő s a herceg egyre jobban érzi, hogy valamit tenni kellene. Csak azt nem tudja, mit.

Öccse ír, legfiatalabb öccse. A semmirekelő, aki minden életpályát megpróbált és abbahagyott már. Utoljára a gyarmatokon volt, beteg lett s végleg hazaküldték. Otthon apai menydörgés és anyai könnyözön fogadta. Szegény Brandenstein grófnénak igen sok anyja tudna lenni, de hét van belőle. S egyik gyermeke elvonja az érdeklődését a másiktól. Csak ezt a fiút szereti nagyon s éppen ez okoz annyi gondot! Charlotte fényesen el van látva s ha nincs megelégedve, az az ő baja. A mostohalánya, ki olyan szörnyűségesen kínozta, férjhezment. S hogy nincs gyermeke, az fájdalmas, de hét gyermek is nagy kín, különösen, ha az ember nem tud velük mihez kezdeni, mint a szegény Alfréddal. Apja ugyan másként hívja s mindennap egy második osztályú Norddeutscher Lloyd, Bremen-Baltimore jeggyel fenyegeti.

A fiatal úr otthoni tartózkodása tehát nagyon kényelmetlen. - Apánál tűz, anyánál víz -, írja s hosszabb időre szóló meghívásért könyörög testvérénél. - Amíg valami akad -, hogy ez megtörténik abban a szép Alfréd nem kételkedik. Életében csak egyszer ijedt meg, mikor maláriát kapott a gyarmatokon. Most még kicsit sápadtan, soványan, barnán s nem egészen olyan elegánsan, mint régen indul Brauneckbe.

Leveleitől a hercegné megint az lett, aki volt. Alfi jön, más levegőt hoz magával, együtt nevetnek majd a braunecki családi bálványokon. Együtt lovagolnak, vadásznak, Alfi elmeséli bolondságait s ő megint megtanul majd nevetni! Istenem, hiszen olyan fiatal, csak eltemették, s csak a koporsófödelet kell feltörni, hogy újra éljen.

A herceg is észreveszi, hogy felesége hangulata hogy megváltozott, nagyon örül és sógorát a legszeretetreméltóbban fogadja. Hátaslovat bocsát kizárólagos rendelkezésére s megbeszéli vele egy autó beszerzését, mellyel feleségét akarja meglepni. A fiatal urat ez az előzékenység nagyon meglepi, Charlotte panaszos levelei után nem várta volna. S úgy találja, hogy Brauneckben is lehet élni. Igaz, hogy Charlotte állandó társasága kissé fárasztó, de mégis biztonságban s minden gondtól mentve érzi magát. És testvére föléled. Nevet a tréfáin, kilovagol vele, célbalőnek. Alfréd megcsodálja tudományát, mely még Arno Schwelm idejéből származik s a hercegné elpirul a dicséretre.

A thorsteiniek nem jelentkeznek. A kis Heinzet beoltották, s nagyon haragszik érte. Megint átköltöztek az erdei házba, Harronak, nagy bosszúságára megint pihenésre van szüksége. A hercegné úgy érzi, hogy öccse csak addig az övé, míg nem volt Thorsteinben. Nem akarja, hogy átlovagoljon s meglátogassa ellenségét. Idővel majd átjönnek s akkor nem lehet elkerülni a találkozást, de mégis szebb, ha nem kell mindennap a thorsteiniek miatt bosszankodnia, - mondja egy este öccsének haragosan.

S a thorsteiniek nem is nagyon érdeklik a fiatal urat. Rokoni látogatás! Embereknél, akik egészen Rousseau-szerint élnek s akiknél az egész ház egyetlen gyerekszoba! Csak egy dolog lenne érdekes, együtt látni a két hölgyet, akik olyan szívből gyűlölik egymást. A királynék viszályát biztonságból nézni -, hogy mennyire kellemetlen lehet, ha az ember maga a viszálykodás tárgya, azt a csinos Brandenstein Alfréd tapasztalatból tudja.

Egy este testvére nagyon sokáig nem engedi lefeküdni. Alfréd titokban ásít, a tizedik cigarettára gyújt már s végre is azt mondja, hogy láza lesz holnap, ha most le nem fekszik. Testvére, aki éppen olyan füstfelhőket fúj, mint öccse, elbocsátja. De az ajtóból mégegyszer visszahívja. Valami eszébe jutott, amire szüksége van. Elhozhatná neki, mert a cselédség már alszik. A szürke ládát hozza el a nyárszobából, a herceg íróasztaláról, valamit beletett, amit holnap korán reggel el kell küldenie. Könnyen megtalálhatja. A fiatalember álmosan átmegy, fölcsavarja a villanyt s meglátja az íróasztal felett lógó szép képet.

Csinos kislány, ásítja, és itt a láda. Milyen szeme van! Milyen eleven egy ilyen pompásan festett kép. Mintha utána fordítaná fejecskéjét, mikor kimegy. Testvére az ajtóban várja s hanyagul elveszi tőle a ládát. Alfréd ásítva megy szobájába.

Csinos, finom fehér leányka. Szép lehet, az ellenség. Az ellenség, ez a szó csiklandozza. Istenem, Charlotte bizonyosan féltékeny! S egy név zümmög a fülébe, míg a braunecki vendégágyban kinyújtózik. A hársfa-hercegnő... Másnap reggel már határozottan emlékszik, hogy hallott a képről. De nem bolond, hogy testvéréről kérdezősködjék felőle. A közös reggelinél kérésére a herceg készségesen, büszkén mesél a képről. S közben felvidul. Előbbi rosszkedvét azzal mentegeti, hogy már gyermeke van. Két vagy három gyermeknek nagyszerű üres gyomorral bosszankodnia kellett, mert elrontotta a ládája zárát.

A sógor uram homloka elpirul, föl, egészen rövidrenyirt hajáig. Egek! Ha Charlotte idegen vizen való tiltott halászásra használta volna föl! S nagyon nyomasztó érzéssel hallgatja a férfit, aki annyi szívességgel halmozta el. Persze, hogy nem mindig a feleségnek való olvasmány a férj íróasztalának tartalma! Tegnap azt hitte, hogy csak inasmunkát végzett. Amint zsebretett kézzel kiballag a legszebb májusi napfényre, édesapja hangját hallja:

- Végtelen könnyelműséged, mely csak másnap eszmél arra, amit tett, mindenütt, lehetetlenné tesz még! - Leverten kószál a parkban. Bemegy az istállóba, benéz a rekeszekbe, a lovak szép fejét nézegeti, melyek feléje fordulnak. Ez itt az Aranybabyje. Szörnyű, hogy bántja a lelkiismeret, ha a szép állatra néz. Fölhúzott vállal kopog be testvéréhez. A hercegné arcán látszik, hogy nem aludt, egészen szürke - a szép Alfréd már menekülésre gondol, de az erszénye lapos, nagyon lapos. Haza! Brrr...

- Nem, azt hiszi, elrontotta a zárat. Charlotte nem volt valami szép tőled. Nagyon kedves hozzám s most olyan szörnyű érzés az asztalánál ülni.

Lerázza magáról a nyomást, melyet így is túlságosan sokáig érzett már. De mégis elhatározza, hogy óvatosabb lesz testvérével szemben. Úgy látja, mintha figyelmeztetőtáblát kellene ráakasztani:

De nem szokása sokáig töprengeni valamin. S a reggel csodaszép. Mikor testvérét hazakíséri, még sem ő, sem a lova nem elégelték meg a mozgást.

A semmirekelő fölveti a fejét, mint egy fiatal kutya, ha csontot érez. A hársfahercegnő! A thorsteini szépasszony. Éppen ideje, hogy látogatást tegyen náluk. De úgy látszik, tegnapi kalandja óvatos embert csinált belőle. Nem, nem akarja Charlottét azzal ingerelni, hogy ellenségét meglátogatja. Nem, csak megkerüli az erdőt s ha mégis meglát valakit a családból, nem az ő hibája. Nagyon meleg van s érzi, hogy testvére figyelmeztetése nem volt teljesen alaptalan. Az erdőben már csak lépésben tud haladni s néha szánalmasan gyöngének érzi magát. A lovászt persze visszaküldte. Hirtelen összefolyik szeme előtt a világ. Csak szerencsésen lent volna már a nyeregből! Most valaki megállítja a lovat.

Lecsúszik, valakinek az erős karjába. Azután valami puhán fekszik a feje, aminek rózsaillata van.

S finom csipkefelhő simít végig a homlokán. Olyan menyei érzés, hogy meg sem mozdul. Végre mégis ki kell nyitni a szemét. A legszebb asszony hajol föléje s szelíd, szánakozó pillantást vet rá.

Jószerencséje éppen a Szépséges karjába hozta. Jónak látja még egy kicsit a halottat játszani. Nagyon rosszul érzi magát, de a szíve nevet. A másiknak a nyugtalan lóval van dolga. Hallja, amint rendelkezik, hogy nyissák ki a gallérját. S most nyakán érzi a finom kezet. Nem nagyon ügyes, de annál jobb. S elhatározza, hogy végre visszatér az életbe. Fölnyitja szemét, nagyon csinos, világoskék, és azt mormogja:

- Kicsit jobb színe van már. Tud járni? Erdei házunk egészen közel van, ott összeszedheti magát.

S Alfréd sápadtan, összeszorított foggal megy a réten át. A Szépséges - mije is?... unokahuga, igaz, hogy mostoha - mellette megy. Nemsokára jól betakarva, kényelmesen fekszik a verandán. Rosmarie vajaskenyeret ken neki, a ház ura cseresznyepálinkát hoz és enyhén dorgálja.

- Ha ránk nem akad, senki sem segített volna magán, hiszen már csak lógott a nyeregben.

- Nagyon hirtelen jött. Súlyos maláriám volt. S most megijesztettem, cousine.

Hugom, ez nem jó, nagyon bácsiszerű. Rosmarie boldog, hogy betege jobban van. Nagyon megijedt s egyre bizonyítgatja: Ha Harro nincs ott!

A fiatal úr csodálatos órát él át a virágzó gesztenyefa alatt. Még tovább is nyujtaná, de nem szabad sokáig elmaradnia s eszébe sincsen kalandját testvérének elmesélni. A fiatalasszony meghívja, hogy jöjjön el megint. Csak a háziúr nem beszél erről, de elkíséri az erdő szélére s vezeti a lovát. Azután megnézi az érverését, meg van elégedve s fölsegíti Aranybabyre. Egy óra mulva már Brauneckben van, úgy látszik, testvére észre sem vette hosszú távollétét. Annál jobb. Úgy őrzi titkát, mint egy pompás fészket tele husvéti tojással. S kacagja csirkefogó-szerencséjét, mely olyan biztosan elvitte a szép asszony karjába.

Testvére egyre különösebb. Egyszer a herceg megemlíti, hogy Alfréd látogatást tehetne Thorsteinben. A hercegné azonnal fölcsattan. Alfréd üdülni jött ide s annak semmi sem olyan káros, mint a látogatások. A herceg vállat von; mikor felesége heveskedik, mindig elhallgat. A semmirekelő meglapul és hallgat. Milyen okos volt, hogy semmit sem árult el. De Brauneckben megint nehéz a levegő s testvére panaszkodik:

- Ha a legmulatságosabb emberek jönnek is Brauneckbe, nem tart sokáig s éppen olyan mélabúsak lesznek, mint minden egyéb. - S Alfréd is erősíti, hogy Brauneckben nehéz, nyomasztó a levegő. Az sem lehetetlen, hogy kísértet jár. Persze, nagyon stílszerűen. De éjjel valami sóhajtott az ajtaja előtt s a nagy teremben a sötétarcú Krafft Brauneck határozottan utánafordult.

S Alfréd elhallgat, de másnap reggel másik szobát kér s egyedül lovagol ki, bár még nagyon megerőlteti a lovaglás.

Testvére villogó szemmel járkál szobáiban, késő éjszakáig. Már tudja, miért kapta Rosmarie a gyűrűt s miért kerül képe az ősök termébe. A kerék még mindig az ő szívén forog, de a tűz magasra csap föl a jégbarlangban.

Nem, Alfréd ne menjen át, a balga fiút megbabonázná a szőke haj. Ő az egyetlen, aki mellett még kicsit a régi Charlotte lehet. Az utolsó darab ártatlansága és fiatalsága.

A Rómairét csupa szín és illat. Pillangók felhője kavarog fölötte. A gyepen apró nyulak hancuroznak s Heinz integet az őzikének, hogy jöjjön és játsszék vele. A gesztenyefa árnyékában, fehér batisztruhában ott ül Rosmarie, kezét gyermekének nyujtja, hogy egyik ujjába kapaszkodva, tehesse meg a hosszú utat a térde körül.

Mellette a fűben, a legnagyobb földi boldogság érzésével hever a fekete bárány, a Brandenstein. Kicsit szerelmes, éppen csak annyira, hogy a színeket ragyogóbbnak, az eget kékebbnek látja, a levegőt balzsamosabbnak érzi s mégsem annyira, hogy már szívfájást okozna. Rosmarie még mindig úgy bánik vele, mint beteggel, gondoskodik a kényelméről és meg-megdorgálja. Harro a nyári díszében pompázó rét egy darabját festi a pillangófelhőkkel, nagyon kényelmesen... csak éppen a látogató nem kellemes neki. Bizonyos, gondolja Harro, hogy a fickó nem árulja el, hová megy, különben néha üzenetet is hozna. S hogy egyiküknek sem egészen tiszta a lelkiismerete, az is mutatja, hogy a hercegnek sem beszélnek a dologról. Rosmarie bizonyára azt gondolja, hogy Alfréd megérdemli a pihenést mama társasága után, Harro pedig nem akarja apósa esti békéjét, aki gyermekei körében mennél kevesebbet beszél a feleségével kapcsolatos dolgokról, megzavarni.

Ma ujságot hoz Alfréd. Az új autó, mellyel a hercegnét meg akarják lepni, ma megérkezik kitünő soffőrjével. Már holnap végigszáguldhat a vidéken. A herceg már most is reszket minden élőlény életéért, aki útjukba talál tévedni. Nem is ül be soha az alkotmányba, melybe teljesen büntetlenül száll be az ember s mint többszörös gyilkos kerül ki belőle. Alfréd kicsit léhán beszél, ami Rosmarienak nem nagyon rokonszenves, de talán a fiatal katonatisztek mind így beszélnek a gyarmatokon. És sajnálja is az erőtlen alakot.

- És van is okod szánni, - mondja Harro. - Könnyelmű fickó s a családja nem igen tud már vele mit kezdeni. Nem marad számára más, mint U. S. A. vagy omnibuszkocsisnak menni. Hadd feküdjön hát a napon, tán ezek az utolsó jó napjai az életben.

Ma Alfréd ebédért könyörög, megelégszik akár Heinz megmaradt kásájával is.

Igen és otthon azt mondta, hogy a bronnweili birtok mintagazdaságát akarja megnézni. Mert talán egyszer maga is áttér a gazdálkodásra.

- Helyes - mondja Harro -, s akkor nézze is meg. Hát, talán éppen annyit ér, ha nyujtózkodik. Nem nagyon hiszek gazdasági tehetségében.

- Mi lehet még jobb a világon, - sóhajt Alfréd. - A nyujtózkodás! A lustaság költészete! Milyen kevés ember tudja igazán méltányolni.

- De ma este mégis sétálunk egyet - jelenti ki Rosmarie -, ha a gyermek elaludt; olyan korán álmosodik most el. S nagy, nagy bokrétát akarok szedni. Nefelejtset és galagonyát és gólyahírt és bükkfagallyat, vasárnap pünkösd, azt meg kell ünnepelni.

- Annyit hallok önöknél ünnepről s úgy szeretnék egyet én is végigcsinálni. Eddig az ünnepeket nagyon szomorú dolognak tartottam. Az ember az apró örömeit inkább egyedül szereti élvezni.

- Azt akarja mondani, kettesben, - veti közbe Harro. - Rózsa, szeretnék a terem fölszentelésére ünnepet rendezni. De valami egészen újat! Nagy csapat emberrel, zenével, rózsakoszorúkkal. S egyetlen fekete szolgaköntösbe és csőrendszerbe öltözött férfiembert sem engedünk be. Fegyházfrizurás embereket sem, mint maga, Alfréd.

- Szent ég, hát mit tegyek, csak nem növeszthetek magamnak világossárga tüskéket!

- Ó, hogy sajnálom - csipkedi Harro -, mindig így volt - csak tüskék nőnek a fején!

- Harro, ne gonoszkodj, - korholja Rosmarie. - Alfréd, tudnia kell, hogy az uram ki nem állhatja a borotvált fejet.

- Nagyon boldogtalan vagyok, majd meglátom, mit tudok még ezen a rosszul kezelt talajon növeszteni. Mikor lesz az ünnep?

- Az utolsó falnak is készen kell lenni. És sajnos, a Rózsának nagyon sok eszméje van. Éppen, mert ez az utolsó, veszedelmes mennyiségben jutnak eszébe. Nyáron különben sem lehet négy fal között ünnepelni.

- Embert kapunk eleget, ha nem ragaszkodunk a góthaihoz. - Hát még van ideje megjavulni, Alfréd. Rózsa, apádat szeretném Philipp Brauneck öltözetében látni. Csak akkor látnád, milyen is igazában.

- Szépségünnepet. Miért ne legyen a szemünknek is ünnepe, melyen minden ember a lehető legszebben öltözzék föl, ahogy a Rómairét ma, pedig neki is megvan a hétköznapi ruhája. Alfréd, a testvérét egy velencei nemeshölgy ruhájával próbálom kibékíteni. Magam rajzolom neki. S a teremtés urainál a legkülönösebb dolgokat éri meg az ember. Mindenik boldog, hogy kibújhat a bőréből. Az okosabbja jól sejti, hogy mikor ünnepélyesek akarnak lenni, nevetségesek.

A Brandenstein a sokféle egyenruhára gondol, melyet már eddig viselt s nagyot sóhajt.

- Mit rendel számomra, szigorú bátyámuram, föltéve, hogy a tüskenevelés sikerrel jár...

- Nagyszerű Sankt Jürg volna, Tilman Riemenschneider után, utazzék el Rothenburgba s nézze meg a védőszentet.

- Nem látja, hogy csigát talált? Ez a legnagyobb gyönyörűsége. Minden más állat nagyon hamar eltünik látóköréből. Az őzek nem akarnak vele játszani, a nyulak elszaladnak, a madarak fölrepülnek, a lovak nagyon nagyok. De a derék jó csiga!

- Tiga! - kiáltja a kis fickó elragadtatva. Egész idő alatt hasacskáján feküdt s egy nagy csigát nézett. Néha ujjacskájával hozzáér a csiga házához, mire a sárga fej visszahúzódik, azután lassan megint kibújik. Heinz nagyokat nevet s kicsit mégis fél a szarvaktól. Harro előveszi vázlatkönyvét és szorgalmasan firkál, de mintha a gyerek észrevette volna, fölemeli fejét s megrántja édesanyja ruháját.

- Látja, most költői megvilágításban akarja a csigát Rózsa, mesélj. - A fiucska anyja elé áll, térdére könyököl s gyönyörűséggel csüng anyja ajkán.

- Volt egyszer egy csigabiga, - Olt etszej, - visszhangozza a kis lurkó. - Fölment egy nagy, nagy hegyre. Bumm, leesett a csiga a hegyről, letörött a szarvacskája. Hazamegy a csigabiga és sír, rí keservesen. Nincs már szarvacskája! - Heinz nagyot sóhajt.

Heinz gyönyörűségében nagyot kiált, fölkúszik anyja térdére és hízeleg: - Még ed olt etszej.

- Hallja, Alfréd, da capo. Nagyon büszkék vagyunk erre a mesére. Az ötödik ismétlés előtt nem nyugszik meg. S a történet már három hét óta teljesít szolgálatot. Rosmarie, aki nagyszerű mesélő-anya, bármit ajánlhat neki, csak a csigáját akarja hallani. S mindig egyformán élvezi. A történet tökéletes is. Érdekes, fordulatos, jól végződik. Mindig újra élvezhető, mint egy Keller-legenda. Még álmában is ezzel foglalkozik. Gyöngéden, részvéttel, boldogan suttogja: - Tiga!

Rosmarie már a negyedik csigát meséli ölében ülő gyermekének. Egymás szemébe néz az anya és gyermeke s Rosmarie haja felcsillan a gesztenyelevelek között átragyogó napfényben. Milyen szépen ragyog fehér ruháján a zöld fény! A gesztenyefa virágját hullatja s a nyári rétről ezerhangú ciripelés, messzi csengés hallatszik, a számtalan apró lény hangja, akik most a napfényben örülnek rövid életüknek.

- Május vége, - mondja Rosmarie, - ma van utolsó gondtalan napjuk az őzeknek. Apa estére már bizonyosan lesen lesz.

- Ó, a kedves, finom állatok. Hadd pusztítsák őket mások, ha már meg kell lenni. Te ne! Milyen szép, hogy nem sejtik. Nézd, ott megy egy... Nagyon örülök, mert itt a Rómairétünkön nem szabad lövöldözni, Heinz megijedne a durranástól s most nyáron sok őzikénk lesz. Hamar észreveszik, hogy hol nem bántják őket.

A gesztenyefa alatt nagyon meleg van, a gyermek elálmosodik. Bemennek a házba, a kis terem pompásan hüvös.

Megérkezik az ebédet hozó kocsi. Milyen pompásan ízlik az étel a kis teremben, melynek mind a hét ablaka tárva áll, hogy az egészet átjárhassa az erdő lehelete.

A vászonkabátos háziúr ragyogó jókedvben elnököl, a fehérköntösű háziasszony álmodozva mosolyog s az egykori hadnagy úr sóhajtva gondol a braunecki ebédekre, a felszolgáló lakájokra, a pár ember rossz hangulatára, mely sohasem derül fel.

- Harro, - kezdi - nincs szüksége festékkeverőre? Megvizsgáltam mindenféle képességemet s igaza van, nem nekem való a gazdálkodás. Olvastam, hogy a régi mestereknek volt festékkeverőjük s színeik azért olyan ragyogók, mert mindig frissen kevert színt használtak.

- Jól van, - mondja Harro, - úgyis régen vágyom már kísérletezni. Falapok és cseresznyefagyanta! Alfréd, majd lecsiszolja a fát és előkészíti a krétaalapot. Terjessze elő testvérének. De szép időben a szabadban, a kastély udvarán kell dolgoznia. Tízórás munkaidő. Napszám és meleg étel. Szállás is a házban. Vasárnap háromtól hétig kimenő.

De Alfréd nem ijed meg s a tervet Rosmarie nagy megbotránkozására tovább fejtegetik. Harro kielégült gonoszsággal mosolyog s Alfréd belepirul az igyekezetbe.

Az első cseresznye a csemege. A herceg küldte. Harro mindenekfelett a színösszhangot dícséri. A piros gyümölcsöket az ezüstkosárban a zöldesfehér teremben.

Pintyőke repül be a nyitott ablakon, körülrepül a szobában s leül az ablakszárnyra. Nem fél s ragyogó szemével ide-oda néz. Csak azt nem szereti, ha nagyon nézik. Éles füttyel röppen el.

Estefelé, mikor a gyermeket lefektették s Lizát otthagyták mellette, hogy mégse legyen olyan egyedül az erdőben, elindulnak, hogy összeszedjék Rosmarie bokrétáját. Rosmarie könnyű fátyolt kötött hajára, melyet az esti szél lebegtet, hogy könnyű felhőként repked utána. Alfréd virágok után futkos, tönkreteszi kifogástalan nadrágját a nedves gyepen, hol a nefelejtsek nyilnak, összecsípi a csalán s olyan jókedvű, mint Könnyüláb bátya a mesében. Harro nyugodtan ballag és szemével ünnepel. Rosmarie bokrétája egyre nagyobb, hallgatva mosolyog befelé. Harro mindig mögötte megy, hogy lássa, hogyan lépeget, - ahogy királynék járnak. Csupa muzsika a járása.

Egy rigó tele torokkal fütyöl. A bárányfelhős ég egyre aranyosabb s most pompás bíborszínt ölt.

A Rómairétbe benyúló erdőnyelvekből kék árnyak emelkednek már s az égerfairtás felett finom, fehér ködfoszlányok kavarognak.

- Édes, nézd csak az égi rózsamezőket! - szól Rosmarie s nehéz bokrétáját két kézzel emeli föl. - S a rét felett suhanó árnyakat s az erdőt, milyen titokzatos. Őzbak vágtat el előtte, valamitől megijedhetett. Ugyanakkor durranás hangzik.

- Ó, nem tudják elhagyni! - kiáltja Harro bosszúsan. Rosmarie feléje fordítja szép arcát, bokrétája meginog. Még néhány lépést megy, azután térdreroskad, majd lehanyatlik s arcát virágaira fekteti.

- Rosmarie, megijedtél, vagy megbotlottál? - Harro átkarolja s gyöngéden föl akarja emelni. Alfréd halálosan sápadt s egyre azt suttogja: - Ó, Istenem! Ó, Istenem!

- Alfréd, - rivall rá Harro, - ne legyen olyan ideges, tán elájult, nem tud vizet hozni?

De Alfréd nem mozdul, a földre veti magát Rosmarie mellé. - Ó, Istenem! Ó Istenem!

Harro térdére emelte Rosmariet, aki nagyon sápadt, de már fölnyitja szemét. Nagy, sötét, elváltozott szemét. Harro látja, hogy mellén a csipke egyre pirosabb. S mindent megért.

- Harro, - suttogja Alfréd, - hová? A házba? Az erdei házban semmi, senki sincsen. Ott, a rúdak. - Föláll s repül, át a réten, a rejtett leshely felé. A szerencsétlen vadásznak nyoma sincsen már. Mindennek segíteni kell, a kabátjának, a zsebkendőjének, erős fűzfavesszőknek. Pár perc mulva visszajön, összetákolt hordágyat vonszol maga után.

Harro megpróbálta karjára venni feleségét, de Rosmarie nyöszörög. - Nem is volna ereje vinni. Teljesen kábult, az erdőből árnyékok kúsznak elő s mintha nagy, sötét szemek bámulnák. Harronak is le kell vetni, amit csak nélkülözhet, azután a fehér alakot, amilyen gyöngéden csak tudják, fölfektetik a hordágyra. Harro úgy megy, mintha álmában járna. Előre. A nedves, füves erdei úton, hol a fák között fehér köd száll. A teher nagyon nehéz a két férfinak, akik közül az egyik lábadozó, a másikat pedig a rémület bénítja meg.

Ostorpattogás. - Letenni, - rendelkezik Alfréd s a sarjadó erdőn át a hang felé rohan. Elkésett ökrösszekér, herével megrakva. A paraszt megijed a félig levetkőzött embertől. Végre megérti. A legközelebbi telefonállomáshoz kell sietnie, Brauneckbe telefonáljon, az új autó jöjjön azonnal, nagy szerencsétlenség történt... Csakhamar elhelyezték Rosmariet a hereágyon, hála Istennek, érzi, mert szépen kinyujtózik. Alfréd az ökröket vezeti s Harro mellette megy, keze a másik sápadt kezét fogja. A derék kéz - Rosmarie ráfekteti arcát. A kocsi lassan döcög az erdei úton. Leszáll a sötét éjszaka, a szomorú menet felett fölragyognak a csillagok. - Végre... Thorstein.

Märt tudja, hogy mégis rájuk szakadt a nagy árnyék. Alig fektették ágyára Rosmariet, zúgás, búgás hallatszik s az autó két óriás lámpaszemével begördül az udvarra. Az udvari-tanácsos úr s a betegápolónő szállnak ki belőle. Minden olyan, mint egy szörnyű álom, melyből jó volna fölébredni. Harro mereven, egyenesen áll az ágy lábánál, míg azok ketten dolgukat végzik. Az orvos arcán egy vonás sem mozdul, míg a kis sebet vizsgálja. Harro áll és vár. Hogy mit fog mondani amott az az ember, aki az életet tartja kezében. Most a tanácsos úr kiinti a szemével. Az aranycsarnokban állanak, a gyermekkút mellett. Alfréd a telefónnál, kezében a telefónkönyv.

- Gróf úr, félek, hogy a golyó a szív alatt van, szeretném a würzburgi urak egyikét elhívni.

- Würzburg, - szól be Alfréd a telefónba. Egy percet sem veszít. A tanácsos lediktálja a nevet, címet és mennél nagyobb gyorsaságot kíván. Az autó menjen a gyorsvonathoz, csak így lehetséges. -

- Ezzel a pokoli masinával minden lehetséges. Valami élőt, ami szerencsére négy lábon járt, már elgázoltunk. Nem, nem mondunk le minden reményről, gróf úr. Az éjszaka rossz lesz. De Birt tanár már éppen ilyen súlyos eseteken is segített. Csak azon kell igyekeznünk, hogy az erejét megtartsuk...

Azután megint ott állanak a szép hálószobában, melyben most olyan idegen szag van. Az autó elzúg az éjszakában. -

- Harro, - mondja a remegő Alfréd, - a lány ott van az erdei házban a gyermekkel. Ne hozzam el őket a kocsival?

A kocsi kigördül a kapun, azután csönd van Thorsteinben. Harro az ágy szélére ül, hol a sápadt kéz egyre emelkedik s megint lehull. A szép arcon idegen vonás, mely egyre erősödik. Mintha finom ecsetek dolgoznának az orr vonala körül, hogy egyre élesebb legyen. Ijesztően előkelő az arc, melyet még mindig a fehér fátyol vesz körül. Az ajak furcsán szürkéspiros s a szem egészen sötét. S Harro művészszeme jól látja ezt. Látnia kell. A homlokon idegen fény s a néma fájdalomtól tágranyitott szem...

A fehér szárny mégegyszer elsuhan. Lódobogás: a herceg. Harro könyörgő pillantást vet az orvosra: menjen ön. S a tanácsos kimegy. Jól tudja, mit visz urának. Minden reménysugarat összeszed. S a herceg különösen nyugodt. Azt mondja:

- Isten keze van felettünk. Három napja érzem, hogy valami közeledik. S most lecsapott a villám.

- Szegény Harrom. Nem, nem lehet Isten akarata. Jöjj, feküdj le. Majd én itt ülök leányom mellett.

Rosmarie lelke mégsem lehet nagyon messze. Látszik a szemén, hogy megismerte. Beszélni már nem tud. Csak a kezét emelgeti s ejti le újra. Künn ezer csatornából ered meg az eső. Felhőszakadás s a thorsteini kocsi alig tud előrevergődni az elárasztott és fölázott úton az alvó gyermekhez és zokogó, imádkozó Lizához. A Brandenstein láztól remegve, s hangosan zokogva ül a bakon. Végre szerencsésen visszajut lovaival a kastélyudvarra, éppen, mikor valóságos vízözön szakad le. S a hálószobában nagy a tanácstalanság. Rosmarie valamit szeretne mondani. Ó, hogy könyörög szegény szeme.

A herceg föléje hajlik s Rosmarie a legnagyobb erőfeszítéssel suttogja: - A csendbiztos... és szívettépő aggodalommal néz rá. Azután lelke megint elszáll az álomországba.

Mit akar? Egyikük sem tudja kitalálni, - mondta valaha ezt a szót? S többet nem beszél. De mindnyájan látják, hogy küzködik. Mintha nehéz kő feküdne a mellén, mindig le akar valamit emelni róla. Végre a szürke felhőkön átdereng a reggel. Az udvari tanácsos órával kezében megy a lépcsőkön föl-le.

Ha a pokoli gép nekiment valaminek! Százszor is azt hiszi, hogy a zivataron keresztül a búgást hallja. S most... Nem lehet csalódás. A két fénysáv föl a hegyen. Egy pillantást vet Rosmariera, azután kisiet.

- Kolléga úr, hagyjon időt, hogy megtaláljam a lábamat, elvesztettem velük az összeköttetést. Milyen út! Él még?

Harro a vörös ködön át ismeretlen arcot lát föltűnni. Keskeny, virrasztástól sápadt, égő sasszemmel, mint az övé.

Aztán eltakarja szemét, nem nézheti, mit csinálnak az idegen férfiak a tehetetlen testtel. Még mindig szörnyű álom, az éjjeli - - Egészen világos van már, s a rigók fütyülnek az esőben is.

A herceg bekopog, nem tud tovább várni: - Tanár úr, egyetlen gyermekem. - Sötét szemének egészen gyerekes a pillantása.

- Fenség, minden lehetőt megteszünk. De mindketten félünk, hogy a hercegnő nem éli túl az operációt -

S meg kell magyarázniok a férjnek a borzalmasat. A tanár úr nem beszéli rá. Csak gyönge reményt nyujthat, Persze, a másik oldalon ott a sötét éjszaka. S mégis, hogy az idegen emberek kése közben haljon meg... Pokoli kínt érez.

A házban vadul nyüzsgő élet. Szegény Harro, a dísztermed! Szép dísztermed, a zöld világba tekintő sok ablakával. Hogy siet, röpül mindenki. Pár percig még ott ülhet az ágy mellett s foghatja a sápadt kezet. - Rosmarie. - Csak suttogja. Meghallotta a hangot s lelke remegve száll vissza. Harro térdreborul az ágy mellett, tekintetük egymásba mélyed. - Ne menj el tőlem, Lélek, én Lelkem, kék menyországom!

A műterembe megy a herceggel. Nem látja a hordágyat, melyet Märt és a tanársegéd visznek föl a díszterembe,

Imádkozni, most imádkozni... míg a vak kerék forog s szépséges boldogságát fölcipelik! Megrázza fejét, Van még szívében hely, melyen ne taposott volna a kerék?

- Akkor helyetted is imádkozom, Harro. Egész éjjel sem tettem egyebet. Isten meghallgat minket. Nem hagyja el a gyermeket!

Harro merev szemmel bámul maga elé. - Csak egy lépést apám, egyetlen lépést...

- Isten akarja, úgy legyen. Egész éjjel látom a mondást. Különben nem tudnék ilyen nyugodt lenni. S hogy már előre tudtam - valami jön...

A herceg Rosmarie székébe ül s eltakarja arcát. - Harro hallgatózik. Egész lelkével. Ajtónyitogatás, lépések, azután csönd. Lassan föláll. Nem, nem tud ittmaradni. Egyik szobában sem, ahol még jelenlétét érzi. A herceg hiába próbálja visszatartani. Kimegy. Märttel találkozik, aki fentről jön.

- Märt, itt nem maradhatok - látom az ablakokat... ott sem tudok megmaradni. Egyedül kell lennem.

S Harro fölmászik a meredek lépcsőn a kerek, fehér szobába, mely olyan tiszta és barátságos. Märt tiszta lepedőt terít az ágyra. Becsukja a házra néző ablakot. A galambdúcban búgnak a fiatal galambok.

- Märt, ha meghalt, te mondd meg nekem. És senkit se engedj be! Csak te jöjj.

Kimutat az ablakon, hol a szürke felhőket áttörte a napsugár s darabka szivárvány ragyog. Arca kiderül. Azután kimegy. Harro a szolgaágyra veti magát. A nap eltünt, megint zuhog az eső, mely minden nyomot elmos. Azoknak a nyomát, akik ma a Rómairéten jártak. Harro kinyujtózik. Már maga a fekvés is nagy jótétemény.

Ott áll Märt vizeskancsója. Kiszáradt ajkához emeli. S amott egy darabka kenyér a nyomorult gyöngeség ellen. Már alig tud gondolkozni. Nagy nehezen nyel le egy darabot a fekete kenyérből, az első étel, melyet a cseresznyék óta izlel. Azután újból kinyujtózik. Megint megrohanja a fájdalom. Most... odaát a dísztermében... A vér vadul döngeti a szívét. Csak nem gondolkozni, nem gondolkozni, - mint az előbb, enni és kinyujtózni - de hova meneküljön a gondolatok vad hadserege elől. Mindent képekben látó képzelete, mely máskor megszépíti az életét, most vad fúriává lesz, ezer borzalmasnál borzalmasabb képet mutat. A díszterem, a fehér alak, a fehér kebelről lecsurgó vércsík. Nem, a képek mögött az őrület vigyorog!

A lélek menekülni akar... valahová. Föl-alá járkál a szűk szobában, azután a legsötétebb sarokba menekül. A künti dolgok, a felhők, erdők elől - s kezébe temeti arcát. Most - mintha valami megérintené lágyan, mint a leggyöngédebb kéz s valami aranyos áradat önti el megkínzott szívét! Föltekint, a szoba üres. Künn egyhangúan ömlik az eső. S valami mégis itt volt. Üdvözült lélek érintette meg, mielőtt elköltözött? Fölfigyel, de senki sem jön.

S megint megrohanja a fájdalom... Fölötte nyüzsögnek, búgnak, szárnyukkal csapkodnak a galambok. S az aggodalom óriás fekete szárnya elborítja. Milyen sokáig tart. Arccal a földre borul. S megint az aranyos áradat... Valaminek az érintése, ami láthatatlan. Vad, dacos szíve megtörik. Térdreborul, kitárja karját. Szeme csukva, hogy a lélek csak befelé láthasson.

- Te, te - ha hallasz... Könyörülj, könyörülj! Ne vedd el tőlem... Ne így... Miatyánk az égben - atyánk... - Az arany egészen elárasztja lelkét. - Atyám... szolgálni akarlak. Mindennel, amim van, - dadogja. - Mindennel... Ó, hogy sír, hogy egész teste remeg bele. S a könnyek elmossák a pokoli kínt. Lépés hangzik a lépcsőn. Märt. Olyan fehér, mint a fal.

- Märt, hűséges Märtem! - A szolga csöndesen áll. Azután óvatosan levezeti urát a meredek lépcsőn. Fiatal, idegen férfi áll a herceg mellett.

- Nem, most nem lehet megnézni a beteget. Minden változásról hírt hozunk. - Azután kocsi érkezik, melyben ott ül a csendbiztos is. S hirtelen eszébe jut Rosmarie szava. A törvény emberei. A műterembe vezetik őket s a sápadt, láztól remegő Alfrédet is előhívják. De egyik úr sem sokat tud. A herceg azt mondja: - Az utolsó időben elszaporodtak a vadorzók. Nem az én embereim lőttek. Nem volt olyan sötét, hogy magas fehérruhás lányomat őznek nézhették volna.

- Őzbak ugrott el előttünk, - mondja Harro - s mindjárt utána hangzott a durranás. Talán egy éretlen fickó, aki nem tud a fegyverrel bánni! - Egyebet nem tudnak az urak. Alfréd, aki a leshelyen járt, sem tudott többet fölfedezni. S a zápor minden nyomot elmosott.

Őt nem lehet kihallgatni. A herceg izgatottan mondja: - Nem az én embereim közül való... Kérem az urakat, hogy ne zavarják meg az embereket.

A vizsgálóbíró bosszankodik. Azt mondja: - Még nem tudjuk, hová vezetnek a nyomok. - Azután elbúcsúznak az urak.

- Mi van magával? Märt azonnal fektesse le... Amit ma éjjel érettünk tett, nem felejtem el soha, - soha. Ön nélkül későn érkeztünk volna ide. Az autó sem jutott volna eszembe.

- De Harro, ne mondjon ilyet, - Alfréd görcsös zokogásra fakad: - Mért nem engem? Mért nem engem? - A herceg csodálkozva nézi.

De Harro kivezeti a tántorgó embert, átadja Märtnek s fölküldi hozzá az udvari tanácsost. Azután megint lejön a herceghez s szótlanul fognak kezet. S Harro haját tegnap óta belepte a dér.

A lomha reggel lassan cammog, de minden óra hoz valami kis reményt. A herceg alszik egy keveset, de Harro, bármilyen halálosan fáradt is, még nem mer. Nagyon fél a fölébredéstől. S megérkezik a komor, esős este. A néniszobában keservesen jajgat és sír a kis Heinz, panaszosan kiáltja: - Mama... Alo... - Úgy zokog, hogy Liza gazdájától kér segítséget. Harro nehézkesen áll föl. Ennek is meg kell lenni! Még azóta nem látta gyermekét. Szegény gyermekét! Ahogy a gyermek ágyacskája fölé hajlik, megszűnik a zokogás. Csak a kis test remeg még az izgalomtól.

- Alo, Alo! - Hát nem mentek el mindketten, nem hagytok egyedül az idegen világban! Harro karjára veszi s fejét a párnájára fekteti, mint minden este. De ma nem kap a hajába. A kék gyermekszem tágranyitva nézi. - Mama. - Harro szeméből kicsordul a könny s a gyermek is sírva fakad. Halkan, panaszosan, már fáradtra sírta magát. Harro ide-odahordozza, mint egykor Lélekkét. Ettől elalszik.

Harro átmegy Alfrédhoz. A fiatalember szánalmas és nagyon különös. - Alfréd, - kérdi Harro s megfogja a kezét, - mi baja, hiszen úgy reszket, mint a nyárfalevél?

- Milyen hálás vagyok, hogy itt tart! Igazán nem akarok sokáig alkalmatlankodni. De még nem tudok visszamenni Brauneckbe. Irtózom tőle.

- Nem, így nem is engedem vissza. Maradjon fekve. Semmi ellentmondás! - Harro vállára teszi kezét. - Ne izgassa magát, Alfréd. Ittmarad és ágyban fekszik! Tegnap nagyon megerőltette magát. Majd föltápláljuk s azután keverheti a színeket!

Brauneckben és a többi erdészségben kihallgatják az erdészeket. Valamennyien úton voltak, mindeniknek egyforma vadászfegyvere van, mely megfelel a megtalált tölténynek. Kettő közülük a Rómairét felé járt s hallotta is a lövést. Egyik sem tudja bebizonyítani, hogy nem ő volt, de egyikről sem lehet könnyelmű lövést föltételezni. Azonkívül nem is szabad lőniük. Csupa derék ember, aki régóta van a herceg szolgálatában.

A csendőrök néhány gyanús fickót szednek össze, de megint csak szabadon kell bocsátani őket, mert be tudják bizonyítani, hol voltak. Végre a hercegné vadászát is kihallgatják. De az a hercegnét kísérte. Őfensége a Kreuzklingén lőtt egy őzbakot, Rappoldsweiler felé, az erdőszélen várta a kocsi, onnan hajtottak haza, Brauneckbe.

Fölhajtotta a bakot, azalatt a hercegné fölment a tetőre. A keresztútnál találkoztak.

A Kreuzklinge? Az nincs messze a Rómairéttől. Hallott lövést? Igen, egyszer mintha hallott volna durranást. Az embernek vaskeresztje van s harminc éve szolgál Brauneckben. Nagyon meg van rendülve s néhányszor fölzokog... A grófnét nagyon szeretik az emberek!

A Kreuzklingénél, az erdőben, egy kis barlangban, amilyenek ott gyakoriak, - némelyikben még borz is akad - csavargót találnak a csendőrök, különös reggeli mellett. Szalonnát, sajtot evett s hozzá pezsgőt ivott. A csendőrödnek ez a furcsa összetétel elég ahoz, hogy a csavargót elfogják. S a borzlyukban gyapjutakarókat, ruhákat, csizmát, húzósharmonikát, órákat, revolvert s egy hercegi vadászpuskát találnak, félig megnyúzott őz társaságában.

Az utolsó időben sok betörés történt a máskor olyan nyugodt vidéken. Egész bandát gyanítanak s a ház gazdája minden magányosan álló házban előszedi régi fegyverét. Az éjjeli őr bárdjától kezdve egészen a nyársig. Most kiderült, hogy az egész banda a magányos reggelizőből áll, az pedig szökött fegyenc. Megbilincselték s az egész tarka lomot szekérre rajták. A fegyvert egy majorságból lopta, ahol a vadász kicsit sokáig időzött a söröskancsó mellett. A fegyver kalibere is megfelel. Bár az ember tagadja, hogy ő adta volna le a lövést, de hétszer volt már büntetve s még jó néhány évvel adósa az igazságszolgáltatásnak.

A bíróság nem tételez föl szándékos emberölést, mert ugyan mi haszna lehetett volna a hölgy halálából, akit két férfi kísért! Biztosan csak őzet akart lőni. A csendőrök alig tudják megvédeni az embert a parasztok öklétől. Ha nem volnának öten, rosszuljárna. Visszatér a börtönbe s terjedelmes ügyiratai új aktákkal szaporodnak. - A néplélek megkönnyebbült, hogy nem közülükvaló, hanem idegen. Csak egy idegenről tudnak ennyi gonosztettet föltételezni.

Este a herceg hazamegy. Lassan, holtfáradtan megy végig az agancsosfolyosón, a hercegné a nyárszoba ajtajában várja. A szerencsétlenség óta még nem látták egymást. Az eget a lenyugvó nap festi pirosra, az egész nyárszoba piros fényben úszik. A hercegné ma feltűnően szebb, mint máskor, még a mélységesen szomorú férj is észreveszi. És azt kérdi:

- Rettenetes éjszaka, rémséges reggel, Charlotte. Az autód nélkül meghalt volna.

- Nem volt egészen eszméletnél... Valamit akart mondani, de nem tudott beszélni. Kínos volt nézni.

- Harro beszélt vele. S mindig ugyanazt a szót mondja: A csendbiztos. Hogy mit képzelhet hozzá? Biztosan nem akarja, hogy a szerencsétlen puskást elfogják.

- Nem akarja, - ismétli a hercegné. Hangja különösen cseng. És egyetlen résztvevő szava sincsen. A herceg ráemeli fáradt szemét. Most sem tud vele érezni! A rettentő szerencsétlenségben sem, mely érte!

A hercegné szeme ragyog, szája sarkában kis mosoly. S a hercegnek Harro képe jut eszébe.

- Reméljük, Charlotte... De hogy visszanyeri-e üdeségét! Ezt a tanár sem, igérhette meg.

A piros fény kialudt. Komor alkonyi homály borul a szobára. Lélekke szeme szürke fátyolon át néz a hercegre. A hercegné összerezzen.

- Ó, a rémes állat, lődd agyon, lődd agyon, - sikolt a hercegné vadul lángoló tekintettel.

- Rettenetes állatok, mindenütt utána jönnek az embernek. S úgy csapkodnak szürke szárnyukkal, mint apró ördögök. Lődd agyon... lődd agyon!

- Jöjj, Charlotte, menj át. Az állat majd kitalál. - Belékarol és szobájába vezeti. Hogy reszket; selyemruháján át is érzi szíve verését. Finom lelke a legnemesebb magyarázatot találja. A szerencsétlenség mégis megrendítette a hercegnét. Csak nem tudja érzéseit mutatni.

- Fölküldjem az udvari tanácsos urat? Alfrédet sajnos odaát kellett hagynom. Lázrohama van s nem akarták hazaengedni.

- Jobb is, ha odaát marad. Ha láza, van, megárthat neki az éjjeli levegő. Valakit át lehetne küldeni, én nem értek a betegápoláshoz.

- Nagyon meghatott, hogy Harro a saját nyomorúsága mellett még róla is gondoskodik. Azt mondja, Alfréd nagy szolgálatot tett neki. Szegény fiú. Egészen meg volt törve. S most jóéjszakát.

Egy percig még vár - egy szót, valami jelet, azután kimegy. Karcsú dereka már görnyedt s mintha ma új terhet hordana.

A hercegné égő szemmel néz utána, míg az ajtó becsukódik. Akkor fölrezzen. Kuvik száll az ablak előtt, látni villogó sárga szemét. Mi ez? Az előbbi szürke állat, csak nagyobb és a szeme tüzesebb! Egyetlen fogással összehúzza a sárga selyemfüggönyt. Künt van hát! Bent nagyon barátságos a kép. A fény aranyszínű. Csak a sötétség borzalmas. A nagy csillárt is meggyujtja. Nincs egyetlen sarok, melyben valami árnyék húzódhatna meg. Csak nyugodtan tudna maradni! A lába olyan csodálatosan rángatózik. Még ülve is a padlót veregeti. Nagyon fáradt, de fáradtságával nő lábában a nyugtalanság is. Ledobja cipőjét, a talpán kell állania.

Selyemharisnyájában ide-odamegy a szőnyegen. Így jobb. Mintha finom, gondosan ápolt rejtekutakon menne, ahol egyetlen galyacska sem recseg. De az embert kifárasztják az utak! S holnap átmegy Thorsteinbe és személyesen érdeklődik. S ha megengedik, talán bemegy és megnézi Rosmariet, amint ott fekszik. Sohasem fog többé a viruló réten járni s bokrétákat tartani az alkonyi ég felé. Soha többé. Mi lett a kis piros tűzből? Óriási máglya, vörös, lángoló vörös, melytől az egész jégbarlang elolvadt. Mindenütt lángok, sok is a lángokból. De fázni többé nem kell. Az elmúlt. A világ is megváltozott s hozzá kell szokni. Minden dolognak vörös fénye van. S a láb alatt apró lángok cikáznak, játszanak, hogy nem lehet egy helyben állani. Rosmarie sohasem jár többé lobogó fátylával a virágos réten. A lángok vörösek, az aranyfény minden zugot bevilágít s az éjjeli madarak nem jöhetnek be. Sohasem jár többé virágos réten.

Az égen felhők szállnak s az éjjeli szél végigborzolja a sötét, esőtől fáradt erdőket. Pirkad s a madarak ébredeznek. Thorsteinben, a Rock madárban egész éjjel égett a fény s néha a nagy ablakok mögött is kigyúltak a lámpák. Harro fölébred műterembeli ágyán s mint széles folyó önti el lelkét a fájdalom. Fölugrik, hogy is alhatott ilyen sokáig s hamar felöltözik. Átsiet. A testvér fogadja: - Őfensége nagyon várja már a gróf urat.

Ó, mennyivel mélyebb lett homlokán a fájdalmas redő s nagy, sötét szeme, hogy ég. - Semmit sem tudtál pihenni?

Kisiet, a testvér repülő fejkötővel utána s még elkapja a kabátja szárnyát. - Gróf úr... - dadogja rémülten, - lehetetlen... fölkölteni a tanár urat!...

- Gróf úr, a tanár úr nem fog kijönni. Az ajtón át az érverést és hőmérsékletet kérdi majd. A tanár úrnak szüksége van öt órai alvásra. Az utolsó éjszaka az autóban! Mások is várnak rá... gróf úr. Ma este Würzburgban megint operál. Hogy bírhassa ki az életet, ha öt órát sem hagyják aludni. - A testvér, komoly, fiatal teremtés, nagy barna szemmel, elfulladva szalad mellette, hogy gazdája álmát megvédje.

Hát mások is várják... nincs egyedül a világon szenvedésével. Megáll s a testvérre néz.

A testvér félénken megfogja a karját. - A tanár úr úgysem ad semmit, ha haragszik. S nagyon fog haragudni. S ma éjjel egy hatgyermekes anyát operál, akinek rákja van.

Harro keze lehanyatlik, pedig már fogta a kilincset. A tanártól nem fél, akár haragos is lehet, de maga előtt látja a hat elhagyott kis férget s a kezet, melynek nyugalmától függ minden.

Lassan megy le a lépcsőn. A tanársegéd nem adhat. Ezt megérti, ez fegyelem dolga. Lassan jön be, Rosmarie már a járásán látja, hogy nem hozott segítséget.

Megint ott ül az ágya mellett. A szegény sápadt kéz kezén fekszik a szeme szótlan szenvedéssel néz az övébe. S Harro hirtelen meggörnyed, zokogni, remegni kezd...

A testvér megint megrémül. Ezek a privátbetegek! Csak volna itt egy betegápoló s egy tanársegéd, hogy kivezesse ezt az embert!... - Gróf úr, menjen ki, - rendelkezik halkan s olyan erélyesen, hogy még Harro is megérzi.

De van itt még más valaki is, aki tud akarni. A grófné, aki eddig semmi ellen sem tiltakozott, mindent csinálhattak vele s néma türelemmel viselte el a szörnyű órákat. Szeme most idegen, parancsoló, s arca ijesztően előkelő. A braunecki!

S a testvér életében először szegi meg főnöke parancsát. Bemegy a másik szobába s még az ajtót is behúzza maga után. Engedelmeskedik az erősebb akaratnak.

- Harro, édes, - suttogja Rosmarie. - Jöjj ide, tedd a fejed az ágyamra. Hogy megvígasztalhassalak. - Megsimogatja a haját.

Ó, milyen jól esik Harronak a sírás. S a kéz, mely nemcsak fejét, lelkét is simogatja. - Hadd maradjak nálad, Rózsa. Ó, semmit sem akarnak adni neked, ami kicsit átsegítene.

- Nem is kell, itt vagy nekem te és meg akarlak vigasztalni. Hallgasd csak, milyen édesen dalolnak a madarak. Nálad maradok, Harro. Nem tudod, hogy csaknem elhagytalak! És Heinzet. Már utánam nyúltak a hideg kezek. S a néma lény közeledett. Ó és ti olyan erősen fogtatok, te és apám. Mindég elragadtál tőlük, akik el akartak vinni édes, könnyes fátylaikban.

Harro előtte térdel, elfeledte a testvér minden figyelmeztetését. Az ágy szélére könyököl és Rózsáját nézi. Idegenül szép arcát, homlokát, melyen megint ottragyog a titokzatos fény, mint akkor éjjel, mikor fia született. Ilyen hát a homlok, melyet a halálangyal hosszú, sötét szárnya érintett, gondolja.

A kép szívébe vésődik. El kell mondania, amit az őrtoronyban átélt. - Rosmarie, Istenhez könyörögtem éretted. Széttéptem mind a hét fátylat. És meghallgatott. Lehajolt hozzám. Végtelen magasságból, napjai és csillagai magasságából. Hozzám. Egyre tapogatózom, még nem értem. Hozzám. Ilyen porszemhez, féreghez. Már egyszer felelt nekem, akkor éjjel, mikor kerestem az éjszakában, mikor megtudtam, hogy az enyém leszel. S azután nem akartam hinni magamnak. Szerelmes, túlboldog rajongó voltál a pálmás, csillagfényes éjszakában. Mi mindent éreztél! Így gúnyoltam magam s megkeményítettem a szívemet.

- Ó Lélek, Lélek... Megint sírnom kell... Nem, hagyj csak... annyi mindent kell lemosni.

Rosmarie nagy szeme ragyog. Nem, nem kell Harro nélkül szállania az égi mezőkre. Minden titka kivirágzik.

Künn fölragyog az első fénysugár s a madarak fölujjonganak. Harro sohasem fogja elfelejteni, hogy énekeltek ezen a reggelen.

- Most nem tudom, mit tegyek, Rosmarie. Meg kell változtatnom az életemet. Amit átéltem, az kötelez.

Rosmarie kicsit mosolyog. - Ó, Harro, megváltoztatni az életedet! Istennek mindennap öröme telhetett benned. Mit akarsz megváltoztatni! Olyan jóságos vagy hozzám és a Heinzhez, olyan hűséges. És a művészeted. Tettél valaha valamit, amit Isten szeme nem láthatott volna?

Harro kezére támaszkodva töpreng. - Mégis, Rosmarie, valaminek másként kell lenni, alapjában másnak. Nagy harc lesz. Ha az ember maga keményítette meg a szívét.

- Olyan kedves, hogy ezt mondod, olyan kedves. Veled nem is akartam kemény lenni s bizonyára mégis sokszor voltam.

- Soha, Harro, soha. Egyetlen egyszer sem, soha. Semmiről sem tudok. Azt hiszed, Isten nem látta, mit csináltál a szegény, félig megfagyott Lélekkéből? És most: Ha úgy fekszem is itt, mint egy szárnyaszegett madár, azt hiszed, azért nem lehetek boldog. Általad, Harro, boldog! Végtelenül boldog vagyok.

- Tudok vigasztalni? Nem engedjük a boldogságunkat. Van valamink, ami örök. Erősen tartjuk aranyos szalagunkat, mely szívünket Istenhez köti.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Komor, borús napok, zuhogó eső, az aranyházban nyomasztó csend. Senki sem láthatja a fiatal úrnőt. A sasszemű tanár elzúgott az autóval, de itthagyta tanársegédét és a sápadt testvért. Visszajön még s addig senkit sem szabad bebocsátani Rosmariehoz.

Harro ide-oda vándorol aranyházában, bemegy a műterembe, - Heinz is ott van egész nap, - vagy ott áll az emeleti boltíves ablaknál, hol legmesszebbre ellátni az erdők s a gémek korhadt fatörzsei felett, melyeken fészkelnek. Tovább nem megy, mert ott a folyosó a díszterembe vezet. A díszterem! Märt, aki kitakarította s eltüntette az orvosi munka nyomait, úgy jár-kel, mint aki megzavarodott. Hangosan beszél magában, de egy szót sem érteni abból, amit mond, azután munkaközben hirtelen megáll, mintha sóbálvánnyá vált volna s aztán megint fölrezzen, mint aki mélyen aludt.

Harro úgy érzi, mintha ablaktalan házban laknék, ahol az ég és föld minden vihara szabadon zúghat keresztül s nincs egyetlen sarok, hol meghúzódhatna.

Pár nap mulva visszajön a tanár s miután Rosmariet megnézte, különösen fátyolos szemmel keresi föl Harrot s azt mondja:

- Menjen hát be a feleségéhez; már eddig is beengedhettem volna néhány percre, de az ilyen rövid látogatások nagyon izgatók. Most már bent is maradhat kicsit.

- Amennyire csak lehet; persze, ön úgy találja majd, hogy semmi javulás nincsen. Rettenetes beavatkozás volt, és meg nem mertem volna tenni, ha akkor tudom, amit most tudok. Nem mertem volna. Minden hajszálon függött. Ahoz képest minden kielégítő. Persze, a gyógyulás jó ideig el fog tartani. De azt hiszem, ha őszig nem rosszabbodik az állapota, visszanyeri előbbi üdeségét. Igaz, azt sem hallgathatom el, hogy komplikációk is jöhetnek.

- Hogyne, hogyne, - mormogja Harro s igyekszik a szívét ostromló boldogságot lecsitítani.

Azután Rosmariehoz megy. De Rosmarie éppen alszik s nem szabad fölkelteni. Bizony, most meg kell szoknia, hogy sokszor talál zárt ajtókra.

Apósa érkezik. Eléje megy. A herceget, úgy látszik, megijeszti veje arca. - Harro!

- Semmi baj, apám, - feleli olyan reménykedve, ahogy csak tud, - csak én vagyok kicsit oda. - A herceg leugrik a magas bakról s nagy, selyempapírba burkolt bokrétát vesz elő a kocsiból.

- Japán liliomok. Rosmarienak hoztam. Talán örül neki. - Harro átveszi a virágot.

- Későn jöttem, Harro, de Charlotte okoz gondot. Már kezdettől fogva nagyon fölizgatta szerencsétlenségünk, ha nem beszélt is róla s ma olyan állapotban van, hogy megijesztett. Ezek a tapintatlan emberek, a vizsgálóbíró és a bizottság még az öreg Christiánt is megtámadták együgyű kérdéseikkel. Az öreg Christiánt, aki inkább saját testével fogná föl a golyót, semhogy a lányomnak baja essék! A dolog úgy fölizgatta az öreget, hogy sírógörcsöt kapott. A hű lélek! Voltam nála, de én sem tudtam megvigasztalni. Egyre azt zokogja: - A hercegnő! - S milyen felesleges volt az egész! Elfogták a tettest. És a fegyvert megtalálták. Harro, ijesztő az arcod. Végy erőt magadon, gondold csak el, hogy aggódnék Rosmarie érted.

- Az az ember, - nyögi Harro, - az az ember! - Úgy remeg, hogy apósa a pamlaghoz vezeti, lefekteti, feje alá teszi Rosmarie selyempárnáját s Rosmarie takarójával betakarja. Azután melléje ül. Hajlott háttal, megőszülve. Hátulról olyan, mint egy öreg ember.

- Nem, nem, az urak sem hiszik. Tolvaj és vadorzó. Az őzre célzott. Persze, tagad. Tizenhét betörést követett el. Mindenki megkönnyebbült, hogy egy idegen. A parasztok agyon akarták verni.

A herceg ősz fejét csóválja. - Mi minden sujt le rám... Rosmarie édesanyja. A fiaim. S most egy gazember lelövi az egyetlen gyermekemet.

Harro föltekint. Milyen önzővé tette a fájdalom. A mellette ülő férfi még többet vesztett, mint ő. Úgy érzi, még sohasem értette így meg, még sohasem állott ilyen közel hozzá.

Nagynehezen föláll. A kis Heinz hangját hallotta. Behozza a kicsit, leteszi az ajtóban s azt mondja: - Nos, Heinz!

- Opa, - kiáltja a kis fickó örömmel, a herceghez szalad, akinek földerül az arca.

- Heinz, te jársz! És egészen egyedül! - Ölébe veszi, megcsókolja kócos fejecskéjét, megmutatja neki az óráját s fölhúzza, hogy üssön. Harro elnézi őket s jól esik neki, hogy a gyermekből olyan édes vigasz árad.

Kopognak. Harro kimegy, a tanár úr áll az ajtó előtt: - Ma nincs szükség rám Würzburgban. Szeretnék egy napot pihenni. Nincs kizárva, hogy a grófnénak mégegyszer szüksége lesz rám. Itt tarthat vagy...

- Apósom, aki éppen most érkezett, nagyon fog örülni, ha még itt tarthatjuk.

- Helyes. Most sétálok egyet. Ezt különben csak augusztusban és szeptemberben engedhetem meg magamnak, évek óta nem láttam már virágzó vadrózsát. Van errefelé?

- Hogyne, tanár úr. A lovak is rendelkezésére állanak, feleségemnek szép viktóriája van. S majd a herceg kocsisa hajt.

- Ha ilyen jó dolgom lehet! Kiszállhatok közben is sétálni. Majd megmagyarázom a kocsisnak az utat.

A kocsi hamar előáll s elrobog a tanár úrral. De nem a vadrózsákhoz. Azt kérdi a kocsistól:

A kocsis nem hagyhatja ott a lovakat, de pontosan leírja a rejtett utat, mely a bokrok mögött az egész rétet megkerüli. S a leshelyet is, melyről a lövés történhetett.

Keskeny, kifogástalanul tisztántartott ösvényen megy a tanár úr, mogyoró- és fagyalbokrok, vadrózsaindák között, felette az erdő. Hamar megtalálja a helyet. Nagyon sok láb járhatott erre, össze-vissza van taposva a rét, a virágok lekonyultak, szomorúak s az eső mindent föláztatott. Mintha a rét is gyászolna.

A tanár úr sasszeme kutatva néz körül, mintha különösen érdekelné a tett. Ott fehér pózna van a földbe tűzve. Bizonyosan ott rogyott össze a fiatal asszony. Onnan kezdve érintetlen a rét. Lassan visszamegy az erdőbe, hogy megkeresse a kocsit. A rejtett ösvényen halad, de bizonyára eltévesztette az irányt. Az utak keresztezik egymást s nem talál vissza a helyre, hol a kocsi várja. Mindig új keresztutakra bukkan, mindenikről azt hiszi, ez az igazi s megint csak az átkozott rétnek egy csücske van előtte.

Lépéseket hall. Egyik ösvényen, mely az övével párhuzamosan halad, zöldruhás hölgy tűnik föl, mögötte vadászlegény viszi a fegyvert. Végre, ezek majd megmutatják az utat. Átugrik egy kis patakon s mocsaras talajra bukkan, ahol égerbokor csap az arcába s alig tud kimászni onnét. A hölgy bizonyára már messze jár. De nem, ott áll. A fiatal legény átadja a fegyvert, a hölgy egy pillanatig céloz, azután eldördül a lövés. Bizonyára nem talált, mert vállat von, visszaadja kísérőjének a puskát s továbbmegy. A tanár megint átugrik az árkon. Előtte ott a napfényben csillogó rét, a fehér póznával. Mellette, egy bokor, takarta csak, ott a zöld utacska. - Mintha meg volna babonázva! - csap a homlokára.

S hirtelen előtte terem a hölgy. Köszönti, ahogy az erdőben egy úrihölgyet köszönteni szokás. A hölgy nem fogadja, arcába bámul, mereven, mintha nem is látná. Fiatal, szép nő, elegáns vadászruhában, de az arca olyan, mint a lárva, melyből nagy merev szem lángol. A vadászlegény udvariasan köszön s a tanárnak föltűnik, milyen fakó és zavart az arca. Befordulnak egy mellékösvényre s azonnal eltűnnek.

A tanár a kocsihoz siet. A kocsis kicsit aggódva várta már. Azt kérdi tőle:

Özvegyembernek tartotta a herceget, mert az édesanya bizonyára gyermeke mellett lett volna.

- Úgy, - beül a kocsiba, mely gyorsan gördül odébb. Hát a mostohája. S ő is fölkereste a helyet, hol mostohalánya szerencsétlenül járt. S odalőtt. Különös emlékünnep. Eszébe jut a fickó zavart arca.

S mintha most agyában titkos papírlap tekeredne széjjel, melybe tudtán kívül bevésődtek a hallott szavak... "Ne lőjj, mama, az Istenért, ne lőjj. Visszajön a golyó. Rád jön vissza..." Mintha jeges lehellet érné a homlokát... Lehetetlen, a grófné nem láthatta, hogy ki lőtt. A leshelyek olyan jól el vannak rejtve.

Azt kérdi a kocsistól: - Vadászat közben járt szerencsétlenül a grófné?

A kocsis a szökött fegyencről és a vadászpuskáról mesél. De hozzáteszi: - A fickó lehetett is, meg nem is. Látnia kellett az uraságokat s még mindig volt ideje leereszteni a fegyvert. De az emberek örülnek, hogy megvan a tettes. A fickók, akik szétszedhető fegyvereket rejtegetnek s korommal bemázolják arcukat, éppen olyan jól lőnek, mint a vadászok. Tán még jobban. S a fegyenc is tudhat lőni, de mi hasznot várt volna belőle az uraságok előtt. Szemük láttára csak nem viheti el a vadat.

A kocsis ábrázata széles mosolyra húzódik. Szitkozódás, az van néha. A kocsmákban. Különösen néhány részeges. S van három szociáldemokrata is. Egyik még a "Vorwärts"-t is olvassa. De attól őfensége még nyugodtan járhatott volna éjjel-nappal valamennyi erdőben egyedül. Azután elkomolyodik. S rövid szünet után: - Tanár úr, szabad kérdeznem, tudom, hogy hallatlan merészség, de talán szíveskedik mégis felelni! Meggyógyul még őfensége? Braunecki vagyok és az apám is udvari kocsis volt s én vittem a hercegnőt, mikor még egészen kicsiny volt. S nincsen Brauneckben senki, aki néki rosszat kívánna, még az sem, aki a Vorwärts-t olvassa. Nincs senki, akire valaha barátságtalanul nézett volna. Amerre ment, mindenki nevetett Brauneckben. S a brauneckiek nagyon büszkék rá.

Mindezt akkor meséli a jó ember, mikor a tanár úr kiült melléje a bakra s így kilépett az urasági légkörből.

Nagyon büszkék a hercegnőre. És királyné is lehetett volna belőle, ha akarja. És a legszebb hercegnő messze földön. Van egy képe, amitől az emberek egészen megbolondulnak. A nagy teremben fogják fölakasztani. Akkor mindenki megnézheti, őfensége maga ígérte meg.

A grófné még mindig alszik s még a testvér is eltűnt mellőle, átadta helyét Lizának. Nincs más dolga, mint ott ülni és vigyázni.

Négy órakor, éppen, mikor a tanár fölébred délutáni álmából, kocsi érkezik. A reggeli hölgy, de most pompás tollaskalapban és esőköpenyben, száll ki. A sasszemek minden mozdulatát figyelik. Jól láthatja, mert a hölgy egy darabig az udvaron áll. A herceg, a kis Heinzzel, eléje jött s ott beszélgetnek...

- Tanár úr, kérem, nem jöhetne le a grófnéhoz? Fölébredt, valamitől nagyon megijedt s most borzasztó fájdalmai vannak.

Baj, nagy baj. A tanár lesiet. S eddig minden olyan jól ment... Rosmarie remegő szájjal, rémült tekintettel fekszik ágyában.

- Szenvedek, tanár; úr, nagyon szenvedek. Gyermekemet akarom látni, az uramat és apámat. Jöjjenek be.

A tanár megfogja az érverését s int Johanna testvérnek. Az kisiet s egy perc mulva bejön Harro és a herceg, köztük a gyermek. A hercegnek megroggyan a térde, mikor leányát meglátja. A gyermek elfordítja arcát, fejét apja térdébe rejti és: - Nem, - kiáltja. - Nem.

Az apa megteszi s a barna fejecske keblére rejtőzik. Rosmarie szeme egyiküktől a másikhoz vándorol, mintha beléjük akarna kapaszkodni. S még hozzá sem nyúlhatnak, mert egyik kezét a tanár úr tartja.

Thorstein fiatal úrnője nagyon rosszul van. A tanár gyöngéden leteszi a hideg kezet s átmegy a másik szobába. De úgy, hogy azért látja az ágyat s rajta a fehér alakot.

Hirtelen megnyílik az ajtó: suhogó ruhák, a hercegné. Halkan odasurran a herceg mellé. Rosmarie most őt nézi. A herceg kedvetlen mozdulatot tesz, szeme lányán csüng. Harro nem is néz a hercegnére. Csak a tanár úr látja az arcát.

A hercegné egy szót sem szól, csak áll és nézi halálsápadt lányát s a ruhája egyre suhog. Egy pillanatig sem tud mozdulatlanul állani...

- Mama, - mondja Rosmarie halkan. A suhogás erősödik. - Mama, nagyon sajnállak! Nem, nem szeretnék még meghalni. Kedves Harrom, imádkozz értem! S te is, apám, édes jó apám!

A tanár úr párnát hoz, gyöngéden fölemeli Rosmariet, férje karját alája tolja s halkan súgja: - Tartsa jó magasra.

Ott fekszik férje karján, apja a kezét fogja. Kis Heinz, most, hogy nem látja a sápadt arcot, buzgón tipeg ide-oda s Johanna testvér pamutgombolyagjával letelepszik a földre.

A tanár úr karját nyujtja neki: - Szabad kérnem, fenség? Azt hiszem, fenséged itt fölösleges! - A hercegné ránéz, tekintete elváltozik. Engedi, hogy kivezessék. A tanár kocsijához vezeti. Az inas a vállára borítja a köpenyeget. - Mintha most magához térne. Ránéz, hogy a tanáron hideg fut végig a tekintet vadságától. Azután fölveti fejét, végigméri, mint egy undorító állatot, kocsijába száll s elrobog.

A tanár úr sokáig néz utána. Azután bemegy... Rosmarie feléje nyujtja a kezét: - Már jobban vagyok, kérem, nézze meg s mondja az uramnak is, hogy elhigyje.

Este a tanár kéri a grófot: - Gondoskodjék róla, hogy a hercegné egyhamar ne jöjjön át. Határozottan láttam, hogy a látogatás fölizgatta a grófnőt. A hölgyek bizonyára nem szeretik egymást.

- Nem, igazán nem. Nem is volt kedvemre, hogy bejött. De nem tarthattam vissza, ha végre valami részvétet akar mutatni. De igaza van. Feleségem néha érthetetlenül fél tőle.

A tanár azt gondolja: - Hogy lehet ilyen vak az ember! A hercegné szeméből világosan ki lehetett olvasni, hogy áldozatát látja maga előtt, de a gróf nem is nézett rá. - Azután azt mondja: - A hercegné beteg, nagyon beteg. Nem szabad szabadon járnia, ideggyógyintézetben a helye.

- A hercegné beteg? De kérem! Mindig makkegészséges volt. Egy dolgot kivéve. De az már elintézett dolog.

- Nem, gróf úr. Én nem szólok az ön dolgába, hogy olaj vagy tempera, de ami az én dolgomat illeti...

- Hogyne, tanár úr. Csak csodálkozom... Senki sem sejti. Bár apósom mondta, hogy nagyon izgatott volt.

- A nyugtalansága. Egy percre sincs nyugta! A suhogást ön is hallhatta. Mindenesetre gondoskodjanak ápolónőről. Valóságos istenkísértés, ha egyedül hagyják járni. Átkocsizom hozzá s meglátogatom. Mondja meg a herceg őfenségének. Azután megbeszélem a dolgot az udvari tanácsossal. Mondjuk, nyolc órára hazaküldi a herceget és előkészíti.

- Nagyon hálásak vagyunk önnek, tanár úr. Gondolja, hogy feleségem rohama elmúlt? Úgy-e, neki nem szabad arról tudni, amit most beszéltünk?

Märt viszi át a tanár urat. Nem éppen a legmegbízhatóbb kocsis számára. Jó, hogy nem sejti, mit forgat magában a vastagfejű.

- Én is nagyon sajnálom, - mondja a tanár, félretólja a megdöbbent embert s bemegy. Az nem mer utánamenni. A hercegné eléje jön: - Hogy merészkedik, uram!

- A thorsteini uraságok megbízásából jövök. Sajnálattal láttam, hogy fenséged nagyon ideges s jöttem, hogy szolgálataimat fölajánljam.

- Fenségednek meg kell engedni, hogy más véleményen legyek. Láttam fenségedet ma reggel is s már akkor észrevettem.

- Fenséged nem látott engem. Fenséged a Rómairéten volt, ott, ahol a kis fehér pózna van. Fenséged arra célzott...

A magasrangú hölgyön már semmi sem suhog... Úgy áll, mint a szobor. Kifestett arca olyan a göndör fürtök alatt, mint a Meduzáé. Székére hanyatlik. A lángok, a töméntelen láng, összecsap felette... Gondolatai megbénulnak, a sasszem beléfúródik s megbénítja akaratát... A tanár úr le nem veszi a szemét róla. Folytatja: - Fenségednek nyugalomra van szüksége hosszabb pihenésre. Majd megbeszélem az udvari tanácsos úrral, hogy hogyan jobb, ha ittmarad a házban vagy gyógyintézetet kell fölkeresnie. Én az utóbbit ajánlanám.

- Egyáltalán nem komédia. A láb ideges rángatózása, a nyugtalanság, a rémes álmok... a félelemérzés, mint éppen most is. Semmi hivatottságot sem érzek magamban, hogy amatörszolgálatokat végezzek az igazságszolgáltatásnak. Orvos vagyok s használni akarok a családnak, mely bizalmával megtisztel. Különösen a sokat szenvedő fiatal Thornstein grófnénak. Hercegné, ön veszedelmes. Ahogy nem engedném, hogy egy himlősbeteg szabadon járjon s terjessze a betegséget, éppen úgy nem fogom tűrni, hogy fenséged ide-oda kocsikázzék s réteken lövöldözzön. S hogy a nehéz, hősi türelemmel viselt szenvedéseket jelenlétével súlyosbítsa.

- Nem tudja bebizonyítani... Semmit sem tud bebizonyítani... Az öreg Christiánnal voltam a Kreuzklingén...

- Kreuzklingékkel nem foglalkozom. Nem vágnak a szakmámba. De hogy fenséged beteg, azt be fogom bizonyítani. Vizsgáltassa meg fenséged érverését és szívműködését az udvari tanácsossal s kérdezze meg, miért nem tudja nyugton tartani a lábát.

- Fenséged választhat: engedelmeskedik-e vagy kényszerít, hogy reggeli találkozásunkat elmondjam Thorstein grófnak is. A herceget szeretném megkímélni. Mint orvos is.

Ettől megtörik. Arcát kezébe temetve, leborul a pamlagra. A tanár úr kimegy.

Jön az udvari tanácsos s az urak sokáig tárgyalnak. A Rómairétről nem beszélnek. De különös, hogy a tanácsos rögtön megérti, mikor a tanár azt mondja:

- Meg kell akadályozni, hogy a hercegné lovagoljon, kocsizzon s lövöldözzön. Ezek a látogatások ártanak a fiatal grófnénak. - A tanácskozás úgy fölizgatja a tanácsos urat, hogy kollégájának várni kell, míg kissé összeszedte magát.

Különös, hogy milyen gyorsan, milyen őrült gyorsan megy minden. Nyolcra már vissza is jött a tanár úr, megnézte a fiatal grófné érverését, nagyon örült neki, azután ketten a gróffal közrevették a herceget s lehetőleg gyöngéden közölték vele, hogy a hercegné beteg. A herceg nagyon hálás s az urak előtt nem is titkolja, hogy ez megkönnyebbülés neki.

Két gyakorlott ápolónőért sürgönyöznek, akik majd felváltják egymást. Mert a hercegnét soha többé nem szabad egyedül hagyni. A felső emeletet rendezik be neki, ahol a szobák nagyrészt egymásba nyilnak és elkülöníthetők a ház többi részétől. Ott csak a beteg és ápolói laknak majd. A hercegné szobáira üvegajtókat csinálnak. Mindent megbeszélnek.

A tanár lelke legmélyén azt gondolja: - Talán mindez nem is lesz szükséges. Olyan jól tud a fegyverrel bánni, talán maga ítélkezik.

- Johanna testvér, - mondja a fiatal ápolónőnek, - még tizennégy napig nélkülözöm.

Harro csodálkozik. - De hiszen azt hittem, hogy tizennégy nap mulva már nem is lesz szüksége a feleségemnek ápolásra?

- Remélem! Persze, minden a betegség további lefolyásától függ. Felesége huszonkét esztendeig egészséges volt. Persze, kimélni azután is kell. Mondjuk, a nyáron át. Őszre elvárom önöket Würzburgban. Remélem, akkor minden tilalmat megszüntethetek.

- A tanár úr, nem tudnék valamivel örömet szerezni önnek? Úgy szeretnék. Talán elkezdett dolgaimból. Amit befejeznék. Itt egy vászon. Ma reggelről...

Harro kicsit habozva emeli föl a leplet. Rosmarie aranyos feje az. Sápadtan, fáradtan fekszik ott, homlokán a titokzatos fény, szeme félig nyitva s a legszebb szerelmes tekintettel néz. Harro semmit sem enyhített rajta, a halántékon ott a kékes árnyék, orr és száj körül mély fehér vonalak. A tanár úr reményteljes szavai nem nagyon illenek a vázlathoz.

- Várjon még pár napot, gróf úr, csak pár napot. S akkor küldjön nekem vázlatot. Talán már jövő vasárnap s azután hasonlítsa össze ezzel, megérdemli a fáradtságot. S engem nagyon lekötelez vele. - S még valamit! Csak a tanársegéd és Johanna testvér jelenlétében beszélhet a feleségével. Azt hiszem, ha ennyi szépet ígérünk önnek, lemondhat erről a pár napról.

S a hercegné autója, amelyben soha többet nem száguldozhat a vidéken, elzúg a tanár úrral.

Harro úgy találja, hogy a tanár úr rendeletei nagyon szigorúak s a két őr annyira rabja főnöke vasakaratának, hogy jóformán egy szót sem beszélhet Rosmariejával négyszemközött. Rosmarie a hercegnéről kérdezősködik. S mikor hallja, hogy beteg és kezelni kell, csak annyit mond:

A herceg minden délután átjön s Harro nagy fájdalmára, neki sokkal többet engednek meg. Negyedórát tölthet Rosmarie mellett és szórakoztathatja. Harronak nem szabad melléje ülni. Állnia kell, mellette a tanársegéd s az ajtónál Johanna testvér. És Rosmarie olyan szomorúan néz utána, mikor mennie kell. S annyi gondolata és érzése van, amihez Rosmariera volna szüksége. Mintha a lelkét megrohanó titkok és rejtélyek nyitja az ő keskeny kezében volna. Néha csaknem szétveti a türelmetlenség.

A kis Heinz napról-napra erőszakosabb és rosszabb. Szörnyen zsarnokoskodik szegény Babetten. Ha nem teljesedik amit akar, azonnal, földre dobja magát és sír, míg belekékül. A szegény anyja is hallja, mert a hangja nagyon erős. Így aztán mindenfélét meg kell neki engedni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Märt komoran, töprengve jár, kél. Senkinek sem engedte át a díszterem kitakarítását. Harro ráhagyta, hogy csinálja. Azt kérte, hogy éjjel végezhesse el és senki se zavarja benne. Egy reggel aztán tárva állnak az ablakok s a nyári szél játszik a függönyökkel.

Hajnalban egyik erdész találkozott a thorsteini Märttel, amint piszkosan, kezében ásóval, megzavarodva jött a Rómairétről. Reggel már dolgát végezte, haragosan, komoran. Este, mikor az istállóajtónak támaszkodva áll, kijön a gazdája, vállára teszi kezét s azt mondja:

De Märt a toronyra mutat. Harro fölmegy vele a kis szobába, melyben a csoda történt.

- A vért és a véres holmit... a Rómairéten ástam el. A föld elnyelte. El kell nyelnie, a vért. Hogy lecsurogjon az alvilágiakhoz..., hogy igyanak belőle és felfuvódjanak és fussanak, fussanak a föld alatt, mindig messzebb, míg megtalálják, aki tette. És egy Miatyánkot is imádkoztam hozzá: Bocsásd meg a mi vétkeinket.

Märt álmatlanságtól vörös szeme lángol, minden hajszála égnek áll s kemény keze az asztalt veri, hogy beléremeg.

Harrot valami rázza és fojtogatja... valami ismeretlen, mintha idegen kéz nyúlna utána.

De Märt tovább beszél. - A gróf úr hallotta... A föld alatt mennek, mindenütt van föld, mindenüvé eljutnak... Azután megkopogtatják a földet a talpa alatt. Annak, aki a vért kiontotta. S a lába rángatózni kezd. Szaladnia kell. - A borzalmas, őrült gyűlölet Märt arcán. - Szaladnia kell éjjel, nappal! - Ökle az asztalra csap. - S ha pihenni akar, nem tűrik, egyre csak kopognak. Körülkergetik az egész világon, vagy egy szobában, körbe, körbe. Mindegy nekik... És gyorsan futnak! Már most rátaláltak és addig el nem hagyják, míg le nem húzták maguk közé. Hó, a rendőrség! Elfog valakit és azt sem tudja, megtartsa-e és szóbeszédet csinál s kikérdezi az embereket, akiknek semmi dolguk vele. Gróf úr, nekünk nincs rájuk szükségünk. Ha megint jönnek, engedje, hogy kikergessem a fickókat az udvarról. És gróf úr, ha egyszer valaki jön, aki a lábát nem tudja nyugton tartani, mintha a föld égne a talpa alatt, azt mutassa meg nekem!

- Märt, rettenetes vagy. Ha a grófné így látna. Märt az asztalra borul, a két karjára.

- Märt, úgy-e magad is érzed, hogy nem szabadna így látnia. Szomorú lenne, Märt. A szerencsétlen, aki tette, nem gyilkos. Bizonyára maga is holtraijedt attól, amit tett...

- De Märt, persze, hogy hiszem. Más gondolatom nem is volt... Märt, milyen utakon járkálsz. A varázslatod szörnyű. Borzalmas. A vérrel, mely kedves szívéből folyt, pokolbeli munkát csinálsz! Utálatos vagy, Märt, borzalmas babonáddal! Ha nem a legszorosabb kötelék fűzne hozzám, azt mondanám most: csomagolj és menj a szemen elől.

Märt egész teste remeg. - Azt nem teszi a gróf úr. Csak itt tudok élni Thornsteinben. Akkor mindjárt a kötelet is hozzáadhatná a gróf úr.

- Nem is teszem, nagyon jól tudod. De mondd csak te magad, ha a grófné megtudja. - -

- De hogy a gróf úr futni hagyja, aki ezt tette. A grófné asszonyt fölkötözik egy asztalra...

- Ha igaz! Sohasem fog többé kacagni, ezüstruhában járkálni s karján tartani a fiatal urat. S egészen egyedül csináltam, hogy a gróf úrnak semmi köze se legyen hozzá. S ha pokoli a varázs, szálljon vissza rám, de aki ezt tette, ne szaladgálhasson többet kacagva, tükörbe nézegetve és ne aggathasson mindenféle csillogó holmit magára.

- Märt, térj magadhoz. Mihelyt az orvos őrsége elmegy, beviszlek a grófnéhoz. Ha látod, jobban leszel. Hiszen meggyógyul!

S Harro nehéz szívvel megy le a lépcsőn. Märt vad, komor ostobasága megkínozta s mégis van benne valami megható is. És Märt démoni bosszúvágya benne semmi visszhangot sem kelt? Ha Märtnek igaza lenne s csakugyan volna egy ember, aki kezében a fegyverrel, utánuk osont, hogy megsebezze a legjobb szívet? Kegyetlenül, gyáván s aztán eltünt, mintha a föld nyelte volna el s most titokban örül gaztettének? Nem, ez rémregénybe való rémkép. Märt szuggerálta. S ide-oda járkál a házban és nem tud nyugton maradni, mintha Märt varázslata nála kezdeni hatni.

Rosmarie szobája elzárt paradicsom. Ma először s szabad bal karját mozdítani, visszakapta párnáit s Babette a haját is kezdte kifésülni. De Johanna testvér csak egy darabig engedi. Hirtelen abba kell hagynia s most ott fekszik az aranyos fátyol az ágyon széjjelterítve s a nyári szél játszadozik a végével. Johanna testvér csöndesen horgol s mintha az arca kicsit pirosabb volna. S a házról mesél, a tanár úr magánklinikájáról, ahol dolgozik.

Rosmarie hallgatja s mindenféle gondolatot sző a finom sápadt leányról és főnökéről. Minden nehéz operált betegnél ő virraszt első éjjel. Mindég ő, másra nem is bízza a tanár úr.

- Némelyiknek fölolvasok, fenség, ha nagyon kívánja. De soha még úgy nem féltem, mint mikor a gróf urat beengedtem.

- Ó, az öröm nem öl. - Az ijedtség, igen, délben a nagy ijedtség, az fájt. Az szenvedést okozott.

- Majd megmondom, miért. Mert mindég kikülditek a gróf urat s akkor szomorúan jár-kel odakünn s aggódom miatta, hát hogy legyen jobban a szívem...

- Holnap, - fenség, - hízeleg Johanna testvér. - Legyen türelemmel holnapig, akkor kivisszük a verandára.

- Ó, Johanna testvér, azért ma is beengedhetnék a grófot. Vágyik utánam. Érzem. Az ilyesmit megérzem. S a szívem úgysem lesz többé egészen egészséges.

- A tanár úr azt mondja, hogy fenséged egészséges lesz megint. Ez nem betegség, melynél a vér a beteg, vagy valamelyik szerv. Be is gyógyult már minden.

- Igen, Johanna testvér, de mégis minden másként van, mint azelőtt. Látja, ezelőtt, az utolsó három évben, nem is tudtam, hogy van szívem, ha nagyon izgatott voltam, kicsit dobogott, de különben észrevétlenül végezte a munkáját. Mint a többi furcsa dolog, mely az emberi testben van s melyeket az uram nagy, furcsa lapokra fest. Nagyon sok furcsa dolog. Azokat sem érzi az ember. S most mindez megváltozott... Mindég van szívem. Nincs egyetlen perc, melyben megfeledkezhetnék róla. Megindul és igyekszik és intek neki, hogy jól van s erőlködik, hogy jól végezze a dolgát, azután megint megbénul s abbahagyja. Nehéz dolog, pedig még mennie kell egy darabig... akármennyire nem akarja. Kedves Johanna testvér, meddig lehet ezt elviselni? Ezt az alkudozást a szivemmel?

Johanna testvér buzgón nézi a horgolását. Ő is szomorú, alig tudja visszafojtani a könnyeit, pedig annyi szenvedést látott már a würzburgi fehér házban.

- Ez attól van, mert fenséged még fáradt. Pedig már egészen más színben van. Mások ilyen operáció után olyanok, mint az árnyék.

- Milyen hosszú idő egy hét. Azt hiszem, hónapok teltek el, mióta a Rómairéten jártam és... Gondolja, hogy később megint járhatok?

- Tudja, hogy még fölülni sem tudok egyedül. Rettentően zsarnokoskodik rajtam. Nehezen férünk meg, a szívem meg én. Ha nem teljesítem az akaratát, felmondással fenyeget.

- Ha fenséged nyugodtan fekszik... a karját úgy tartja, ahogy a tanár úr kívánja.

- És Johanna testvér, ha így fekszem... s megpróbálom jó hangulatban tartani... Csak nem maradhat mindig így. Huszonkét esztendős vagyok. Csak nem fekhetem egész életemben a hátamon, az eget bámulva. S a karomat úgy tartva, ahogy a tanár úr kívánja?

- Hogyne! Mások hat hét alatt sem jutnak odáig, mint fenséged hat nap alatt.

Másnap, a Gondűzőben, a pamlagon, a nyitott üvegajtónál, már jobb. A herceg ott ül mellette a csodaszép rózsákkal, miket hozott. Kis Heinz a verandán építőkockáival játszik, melyekkel egyelőre még csak lármázni tud. S Harro a nyitott ajtóhoz támaszkodik. Hosszú, sovány, szomorú. Haja mindennap ezüstösebb.

A hercegnéről és betegségéről beszélnek. Nem talál nyugtot, csak altatóval tud elaludni. Míg azt megkapja, halálra kínozza embereit. A legborzasztóbb, hogy nem tud egyhelyben ülni. A lába pillanatig sem marad ugyanazon a helyen. Ágyba fektették, de ott még rosszabb. Most addig járkál, míg összeesik a fáradságtól.

Künn nagy csörömpölés, edénnyel teli tálca esett le. Märt megtisztította az ezüstöt s bevitte az ebédlőbe. Rosmarie megijedt, de Harro még jobban, egészen szürke az arca.

- Azt hittem, Märt sohasem tör össze semmit, - mondja a herceg. - Hát mégsem olyan földöntúlian tökéletes.

Harro átmegy az ebédlőbe, ott áll Märt a falnak támaszkodva, körülötte az ezüst és az edénycserepek s nem is próbálja fölszedni. Egy percig egymásra néznek, azután Märt azt suttogja: - Csak engem sujt, gróf úr, csak engem...

Bejön a herceg: - No, Märt, így oda van. Ne búsuljon, majd én mindent pótolok, csak küldje át a holmit... Jöjjön be a lányomhoz, beszélni akar magával.

Märt panaszos tekintetet vet urára, hogy a herceg azt gondolja, ha nálam is minden eltört kancsót így megsiratnának! Märt sokáig tisztogatja magát, azután becammog, még esetlenebb, mint máskor. Isten tudja, mit várt... megkönnyebbülésében nagyot sóhajt. Itt fekszik az úrnő! Haja éppen olyan aranyszínű és lágy, mint volt, szép szeme még szebb, arca sápadtabb és keskenyebb s olyan szép a selyempárnán... S feléje nyujtja keskeny kezét. - Märt, örülsz, hogy már ennyire vagyok? Add hát a kezed. - Kétszer kell mondania, míg megteszi... s azután ott fekszik a finom kéz, mint egy rózsalevél, óriás tenyerén.

S az érintésre minden vétke eszébe jut... ó, ha az úrnő tudná! S már hatott a varázs. S nem lesz kedvére! Nem, nem hagyná kezét a tenyerén, ha az ásóval látta volna. Märt nem tud szólni. Csak sóhajt.

- Kedves Märt, nagyon búsultál miattam? - Kócos fejével bólint s arca nevetséges is és borzalmas is. - Vagy valami más bánatod is van, Märt? - Ó, az asszony, az asszony... a szívébe lát... talán azt mondja majd, mint a gróf úr: Menj, Märt! Akkor csak a legközelebbi fenyőágig mehet, a kötelet már a zsebében hordja.

- Kedves Märt, látom, hogy nagy bánatod van. Mindnyájunknak bánata volt. Egyszer, majd ha a kertben leszek és te gyomlálsz, odajössz és elmondod. Most itt van a herceg. Mindnyájunknak el kell viselni a terhet, Märt!

Märt kimegy, még egy darabig élhet. Késő éjszaka van, amikor fölmászik a toronyba s lámpát gyujt, amit pedig sohasem szokott. Az ágyát a sötétbe is meg tudja találni. A fiókos szekrényből régi énekeskönyvet vesz elő. Ott fekszik az édesanyjáé is, de neki jó lesz a magáé is. Katonakora óta nem nyitotta ki. A prédikációt nem értette s egyáltalán terhére voltak a "népek". Nem is járt oda, ahol sokan voltak együtt. Lapozgat benne, nézegeti a címeket, de csak megzavarják. A babona, a pokoli babona... Vad, bosszúálló gondolatai egyre a hercegné körül kerengnek.

Märt nagyon jóban van a Babettetel, a barátság alapja nem erotika, hanem Märt olyan ügyes és mindenhez ért, hogy valamennyi fehércseléd sokra becsüli. S éppen úgy szereti a hercegnőt, mint Babette. És Babettetől sokmindent hallott. És látott is. A hercegné tárgyaknak tekinti a cselédeket. Az ember a széknek sem mond köszönetet s a szekrénytől sem kérdi meg, hogy mit gondol! Märt sohasem bízott nagyon a magasrangú dámában s Babette történeteit is más színben látta.

Ott ül és az énekeskönyvben lapozgat. Ami történt, megtörtént. S bosszut állt uráért. És semminek sem kell kitudódni. Semmiféle rendőrség szaglászására és ostoba kérdezősködésére sincsen szükség. De bosszúról semmi sincsen a könyvben. Az öreg bibliában, ott van. De édesanyja mindig az énekeskönyvből "imádkozott".

Halotti dalok... Előkészület a halálra... Märt nagyot sóhajt. Ha föl kell akasztani magát, akkor úgysem használhatja, nem kerül jó helyre úgysem... Vigasztaló énekek... De nem talál bennük vigasztalást. Ami történt, megtörtént. Semmi sincs benne a bánatról, sem a gyűlöletről, még a szeretetről, sem. Most egy lapocska esik ki a könyvből. - Ó, ezt énekelték az éneklőgyerekek az édesanyja koporsója mellett.

Ó, fejét rázza... ezt eljátszotta... ennek vége... pokoli babona, mondta a gróf úr... S milyen szépen vigasztal a dal tovább...

Ez jól esik. S az ének még arról a reggelről is tud, mikor a grófnőt hordágyon vitték föl. Märt ujja a betüket tapogatja. Igen, ez az ének mindenre jó.

Bizony, már előbb is mindig sót szórt széjjel. Mert hogy igen sok jutott nekik a boldogságból... több, mint más embereknek együttvéve. Az ének világosan megmondja:

Ó, csak tudna a dal számára is valamit. Hogy megszabadulhatna a pokoli varázstól! Hogy ne kellene olyan nyomorultul elpusztulnia, mint Judásnak, még ha a grófné azt mondja is: "Märt, elmehetsz, utállak". Ó, ezt nem tudja elviselni, nem tudja elhagyni Thorsteint, a galambokat, kicsi és nagy gazdáját. És az asszonyt, az asszonyt! A galambok csak turbékolnak, búgnak, szárnyukkal csapkodnak s nem is sejtik, hogy a torony talán nemsokára üres lesz.

Ó, a kedves, jóságos ének... mégegyszer kezdi... Igazán ott áll. Mintha egész idő alatt csak őrá várt volna, úgy áll ott...

Märt, ez tán sok is neked! Hogy még enyhülést is találj... És a pokoli varázslat, Märt!... És a földbesuttogott átkok és a megcsonkított Miatyánk!

Märt föláll és veszi az ásót. Kioson a rétre, hol a letört virágok gyászolnak és baglyok szállanak csapatostul... Süvít az éjjeli szél és süt a sárga hold... hogy mozog az erdő. Ott, mintha aggódó szív dobogna, amott valami surran és zörög s az ágak mozognak, mintha valaki integetne. Csak segítene! De muszáj segíteni. Még ha a földalattiak rárontanak is, hogy futnia kell a világ végéig, csak a pokoli varázslat legyen megtörve. A legerősebb jelet választja, ami csak van. Mogyorógallyat vág s kis keresztet köt belőle. Ott a hely, ahol a véres holmit elásta. Mohával takarta le, hogy ne lássák. A hold segíti. Letérdel s mélyen bedugja a keresztet a földbe. Azután megint erőt vesz rajta a fájdalom. A grófné meg fog halni. Mondjanak, amit akarnak, látta a szemén. Ő, aki soha semmit sem tudott megtanulni, most megjegyezte a szavakat: "Vándorolok az úton, Mely hazámba vezet..." Igen, azon vándorol az úrnő, a kedves, jóságos úrnő.... és ők nézhetnek utána... a nagy, meg a kis gazdája... Már most is a sírján térdel... Ó, és minden gonosznak, haragnak, vadságnak el kell tűnni innen. S a pokoli varázs utolsó cseppjének is... Miatyánk, ki vagy a menyekben... bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek... Hangosan visszhangzik a vérrel szennyezett Rómairéten, melyen a sárga hold világít, a letörött virágok gyászolnak s baglyok szállanak csapatokban.

Viharos, esős napok után végre megint kisütött a nap. Minden bokor tele vadrózsával, a sarkokban és zugokban bodza illatozik. Rosmarie kertjében a legszebb rózsák nyilnak, a hajlított íveken futórózsák virulnak, a sok alacsony rózsabokor mind rakva virággal, reggelenként finom szirmukkal telehintve a ragyogó gyep.

Rosmarie ma először fekszik egész reggel a kertben. Pamlagát kivitték a szőlőútra, melynek napos oldalát elborítja a futórózsa. A nap aranyfoltokat vet az út finom homokjára, mely az egész kerten végigvezet. Itt árnyékban sétálhatnak s mégsem fülledt a levegő, mint egy lugasban. S a kert kacagó színei sokkal barátságosabbak a nyitott zöld boltíveken át, melyek meg-megszakítják a szőlőfalat. Olyan csönd van, csak néha hallatszik a kis Heinz nevetése vagy kiáltása s az erdőzúgás fölhallatszik a ragyogó virágok közé.

Rosmarie aludt egyet, most fölébredt s keresi hűséges őrét. De a testvér nincsen itt, helyette halk lépések... Harro... Ó, csak a szíve ne kifogásolna minden örömet.

Letérdel melléje s átkarolja a székét. Őt magát még nem veheti erős karjába.

- Édes... Csakhogy végre egyedül vagyunk! Elepedtem már, egészen elepedtem. Hogy mi mindent forgatok magamban az éjszaka óta!

- Öreg úr vagyok, úgy-e... Mindig mondtam neked, Rózsa, hogy öreg urat akarsz s most megkaptad.

Olyan jó együtt lenni, Harronak annyi mondanivalója van s most mégis hallgatnak, elég, hogy egymás mellett lehetnek.

- Ma lefestelek, megígértem a tanár úrnak, igaz, hogy később van, mint gondolta... de így is jó s a leveleken keresztül csodásan szűrődik a fény, a ruhád tökéletes, csak másik párnát hozok. Amellett folyton nézhetlek s nem kell nyugton maradnod.

Aztán panaszkodni kezd: - Rózsa, parancsolj rám, hogy csináljak valamit. Egyre jövök, megyek, szétdobálom a holmimat s megint mindent abbahagyok. A gesztenyéssarkot, a fehér virágokkal, tökéletesen elrontottam, pedig hogy örültél neki. Most már nem is merek semmibe belefogni. Idegenkedem minden elkezdett munkámtól. Ha még a te képedet is elrontanám. Nem is merek hozzáfogni. Olyan nyugtalan vagyok, mintha a Märt engem babonázott volna meg. Beszéltél már vele? A bánat és a miattad való aggódás úgy megzavarta szegény fejét, hogy mindenütt kísérteteket lát. A legborzalmasabb kísérteteket. Igazi szörnyeket. S csaknem elkaptam tőle. Az ilyen őrültség ragályos. Már én is kísérteteket láttam. Märt jobban van.

- Harro, Märt nagyon szép éneket talált a zsoltároskönyvében, amely megvigasztalta. Azt mondja, neki és nekünk írták az éneket. Ennyit még sohasem beszélt velem a Märt. Csak úgy ömlött belőle. Lehozta édesanyja zsoltároskönyvét - a magáé nagyon kopott számomra - és megmutatta...

- Hogy Märt költészettel foglalkozzék, sohse hittem volna! Märt és vers! Már az olvasás nagy kínnal ment neki. Ha katonakorában olvasnia kellett, az egész század nevetett. Ezek voltak a legborzasztóbb órái. Szegény... Ha az embert kinevetik, az fáj. Ezt jól megjegyeztem. Hadd olvassam én is a remekművet, mely Märtnek olyan jót tett.

- Azt mondja, minden benne van Thorsteinről. A borzasztó éjszakáról és reggelről. S az is benne van, hogy az embernek nem kell felakasztani magát... én nem találtam benne. Az a fő, hogy Märt megtalálta... Olyan kedves, vigasztaló ének. Mintha az édesanyja ringatná el az embert. Vándordal. S az ember látja a szép célt. S érezzük a szegény német világot, melyben írták. Leégett falvakat, beomlott templomokat, legázolt vetéseket, szegényes szobában gunnyasztó árvákat és özvegyeket.

Harro a szépen formált szájat nézi, mely olyan csodálatosan szép, ha beszél... Rosmarie eléje tartja a könyvet, Harro belenéz.

- Hogy lehet verseket így nyomtatni. Szégyen. Inkább te mondj belőle valamit. Legszívesebben tőled hallom.

- A honvágyról szól, Harro, a német nyomorúságból kivágyik az égi hazába...

- Igen, ezek az akkori fáradt emberek... Szegények. Én még nem fáradtam el a világon való járásba-kelésbe. Amíg ilyen szép.

Rosmarie mosolyog s leteszi a könyvet: - Nem, kedves Harrom, te még nem vagy fáradt.

- Ó, még sokáig nem... Nagyon bátor vagyok... s minden órában újból bátor vagyok... Tudod, nehéz a küzdelem.

- Johanna testvér azt mondja, hogy nagyon türelmetlen vagyok és sokat kívánok magamtól. Nem, ne nézz rám olyan szomorúan. Akkor holnap még több szürke hajszálat találok, melynek én vagyok az oka.

- Ó, már itt jön a sárkányok legszelídebbje: Johanna testvér, el kell tűnnöm színe elől?

- Minden idegen embertől irtózom, ha beteg vagyok. Johanna testvér ön olyan jó és kedves volt.

- De azt maga is belátja, hogy nem szaladgál két példányban a földön, - mondja Harro. - S a főnökétől elbocsátani, lehetetlen.

A testvér kicsit elpirul. - Olyan régóta dolgozom ott... - S a finom, jóságos teremtés megint megy.

- Rosmarie, ez már félszabadság! S úgy örülök neki. Nem tudod, mit jelent egy férfinak az én koromban, ha hirtelen az egész megszokott világ megváltozik körülötte. Hirtelen. Minden más távlatot kap. Végtelen távlatot. S olyan tanácstalan vagyok. Ha a bibliába nézek, csak az öreg Jehovát, a zsidóistent találom vagy a protestáns templomi Isteneket.

- Édes, balga Rózsám. Mit segíthet az emberen a legjobb pap is? Ezt egyedül kell elintézni önmagunkkal. S vissza sem térhetek többé régi életembe. Annak minden ablaka betörött s keresztül-kasul járja a vihar. Nem lakhatom benne. Előbb azt hittem, hogy mindenben meg kell változnom... de most már kezdek észretérni. Ha már Isten teremtménye vagyok...

- Ó, Rózsa, hogy mondod ezt. Lásd, benned éppen az van meg, ami a papokból hiányzik, akik mindent olyan biztosan tudnak, úgy belelátnak Isten terveibe s mindenütt ott voltak. S azután az érthetetlen, ami mindig olyan borzalmas volt nekem. Hogy Isten az egyetlen ártatlanon áll bosszút.

- Én nem is szeretném reáhárítani bűneimet. Nekem is borzasztó, ha azt hallom. Tudod, hogy nagyon szeretem Őt! Senkit a világon úgy nem szerettek, mint Őt, mondta az alapítványi lelkész úr. És senkit sem kell minden nemzedéknek úgy újra fölfedezni, mint Őt.

- Mindig nagyon sajnáltam a magános zsidót a zűrzavaros régi Zsidóországban. Hogy tapogatóznak körülötte és nem értik meg. És borzalmas vége... Melyből minden aranyozáson és stilizáláson is hozzánk hallatszik a kiáltás - a szó, mellyel zöld könyved végződik, Rosmarie. - Hogy van az ott írva! Őrült lehetett, mikor írta... Betűi táncolnak, tántorognak. Utoljára már csak vad vonalak. És ez a vég. Szegény ősanyám! Sötétségben, kétségbeesésben pusztul el a szív.

- Harro, talán Őt követte. Az Ő útját járta. S az sem végződött sötétségben és kétségbeesésben. Harro, meg kell tanulnod Őt szeretni, akkor nem leszel egyedül a világban...

- Honnan tudod, hogy olyan borzasztóan árvának érzem magam? De te is elrejtőztél előlem, Rózsa. A lelked legbelsejét nem mutattad meg soha.

- Tudod, Harro, a kék emberke! De nem mondhatod, hogy sohasem próbáltam veled ezekről a dolgokról beszélni. Csak nem szívesen kezdtem és félénk is vagyok. S te mindig azt mondtad: álomrózsa. S nem akarod, hogy még jobban holdfénnyé váljak. És nem szentet vettél feleségül. Kedves Harrom azt hiszem, egészen jót tett nekem. S ha vitatkozni kezdtem veled, két perc alatt úgy legyőztél, hogy többé szót sem tudtam szólani. Kicsit mindig ostoba voltam. És néha nagyon fájt, hogy olyan ostoba vagyok. De aztán megtaláltam a zöld füzetben azt, ami megvigasztalt: "Mit ér a világ minden tudása és bölcsesége, ha nincsen a szivemben szeretet." - Boldog voltam... Mert ha az agyam szűk is, a szívem tágas lehet és tömérdek gyertyát gyujthatok benne... Egész karácsonyfára valót... S ha eljön a tél s künn sötét van s alig, alig süt a nap, majd világítanak a gyertyáim! Arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar szükségünk lesz rá... S most már nincs is szükség az én gyertyáimra. Kezedben tartod az aranyos szalagot. Még vakít...

Johanna testvér jön Märttel. Märt arca ragyog, tiszta kötény van rajta s látszik, hogy éppen most kefélte meg a haját.

Beviszik s Harro megkérdi: - Ugy-e, hogy ez sokkal kíméletesebb, mint a tologatás volna?

- Hogyne, - mondja Rosmarie mosolygó szájjal, ragyogó szemmel. Még szebb lett, gondolja Harro. A tanár majd el sem hiszi, ha látja.

Märt boldogan megy ki, mert úrnője rámosolygott, Harronak is ki kell menni. Johanna testvér kívánja. No, nemsokára véget ér az uralma, addig még türelmes lehet.

Johanna testvér szó nélkül fekteti le Rosmariet, kinyitja az ablakot, azután örökös horgolásával melléje telepszik.

- Szólhatna már valamit, Johanna testvér, - mondja Rosmarie hosszú idő mulva.

- Ha százhusz jobb, mint hetven! Fenségednek meg kell tanulni, fegyelmezni magát...

- Johanna testvér, nem tudja, mit mond... Fegyelmezni magam... Hát ha nem szabad élnem, az is élet?... Mindig a szívemet figyelni s hozzá alkalmazkodni. Nemcsak magamért vagyok a világon...

- De nem tudja. Úgy örült, hogy megint pirosabb az ajkam... és jobb színben vagyok.

Johanna testvér jeges borogatásokat csinál... nyoma sincs már rajta a neheztelésnek... csupa segíteniakarás és részvét.

- Johanna testvér - nyög Rosmarie, - a szívem a legnagyobb ellenségem. Minden percemet nehéz küzdelemmel kell megvásárolnom tőle.

Johanna testvér vigasztalni próbálja. A forró kezet kezébe veszi s gyöngéden símogatja. - Olvassak valamit?

- Nem, Johanna testvér. Ma nagy szavakkal dobálóztam s a nagy szavak most visszatérnek s rámbámulnak... És néznem kell szép életemet, erdei házamat, nyári rétemet és világos tölgyeimet... Hogy hogyan tűnnek el lassanként előlem... és még sírnom sem szabad. A szívem nem tűri.

Leszállt az alkonyat s rövid, magános étkezése után Harro még a műteremben tesz-vesz. Egyszercsak erélyes lépéseket hall, kitárul az ajtó s bejön rajta, esernyővel és utazótáskával Ulrike néni.

- Kupferbergből, gyalog, - s Ulrike néni Harro vázlataira teszi esernyőjét.

- De hát miért, édes néném? A lovaink semmit sem mozognak s te gyalogolsz! Sürgönyözhettél volna.

- Ha nekem így tetszett! Azért jöttem, hogy utánadnézzek, öcsémuram. A leveleid nem elégítettek ki.

- Ulrike néném, ugyan mi jót írhatnék? De jöjj hát föl. Igaz, hogy a szobátokban Heinz lakik, a nyugati szobában szegény maláriásbetegünk fekszik, de ha megelégszel északkal...

- Eszembe sincs. Delet akarok. Lépcsőt nem mászom. A Rózsánál akarok lenni.

- Itt van, - mondja Ulrike néni s az esernyőre mutat. Ezzel azt akarja jelezni, hogy átveszi a Thorstein-ház vezetését.

- Átadtam őket Marganak. Nem fog rendet tartani köztük. Nagyon lágyszivű. Befolyásolják. Zürzavar lesz. Tudom...

Minden mondat kalapácsütés, mely elhatározásának szögét mélyebbre veri.

- Nem használ semmit... Mind a hét üdvösségből kijutott neked. Most majd mind a hét fájdalmon keresztül kell vergődnöd. Mindent meg kell fizetni, Harro. Még mindig van fölösleged.

Ulrike föláll, átöleli öccsét és megcsókolja a homlokát. Ezt még sohasem tette... Harro a meglepetéstől megnémulva néz rá. Ulrike arca piros, remegő mosollyal ül le. Azután azt mondja:

- Nehogy azt hidd, hogy Rózsád fél tőlem. De nem tudnám elviselni, hogy az apróhirdetésekben keressetek ápolónőt, azután valami Istentől elrugaszkodott nőszemély kerüljön ide. Rózsát ismerem, azzal mindent tehetne, nem védekezik.

Ulrike néni ránéz... fehéredő hajára... keskeny arcára... s szemében az ismeretlen lágyságot nézi.

- Csak akkor nyugszik meg, ha azt mondjuk neki, hogy sohasem lehet kideríteni, ki volt. - De jöjj hát, néném. A hosszú út után.

- Hoho, ne gondold, hogy olyan ápolónőt kapsz, akinek már nincs elég ereje!

- Akkor hát engedd, hogy megöleljelek. Vissza kell adnom az előbbi csókodat.

- Harro, kedves voltál az előbb, életedben sem voltál ilyen kedves, úgy látszik, télikörte vagy. Csak akkor érnek meg, ha belepi őket a dér. Hogy most, mikor azt várom, hogy öklelj, mint egy vad szarvas... Harro, tudom, milyen sebet kaptál - belátod, hogy mégis kell még tartalékodnak lenni? Harro, csak most lettél egész ember, eddig csak hatalmas, dacos gyerek voltál. Sohasem kapok többé a hajadba. Nem merek.

- Ne igérj túlsokat, néném. Reméljük, hogy megint megteszed. Reméljük, hogy megint megtaláljuk önmagunkat... Uli néni, az övemhez dolmányt is csináltattam!

- Uli néni, a doktor megigérte, hogy Rózsa meggyógyul: micsoda dolmányokban látsz majd akkor!

Harro elfordul. Ezt nem igérheti. - Csak megtarthassam... Nem engedjük elvenni a boldogságunkat. Rosmarie is mondja. Uli néni, nem, te még nem ismered a Rózsát... Hogy milyen szép... Soha sincs egyetlen panaszszava sem... És hogy tud vigasztalni. Egymásután szedi elő a kincseit, titkait és megmutatja... Hogy már elfog az ostoba félelem, talán igen is szép nekünk. Pedig hogy gyűlöltem ezt a félelmet másoknál. De hát a nagy ijedtség nem múlik el nyom nélkül...

- Tárgyalj Johanna testvérrel. Nem megy könnyen. Megtanultam előszobázni. Amit sohasem hittem volna magamról. Ez a kis, sápadt nőszemély nagyon erélyes tud lenni.

- Vigasztalódj, Harro, - mondja Ulrike néni, mikor végigmennek a télikerten - ha már felesleges a zsarnok, kidobjuk. Rámbízhatod a dolgot.

Félóra mulva Ulrike néni Rosmarie sápadt arca felé hajlik s gyöngéden megcsókolja. - Szegény Harrom... - gondolja -, a többi fájdalmad, az sem marad el...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Ne ijedjen meg, Harro, szabadonbocsátottak. Már nem vagyok bacillusfészek. S most jöttem, hogy megköszönjem a jóságát. - Alfréd leül és sírvafakad.

- Ó, Harro, mit állottam ki! Minden reggel az üvöltő nyomorúság és az ápolónőmbe beleszerettem s feleségül is vettem volna, ha...

- Ó, csak képzelődés volt, de valami vigasztalás csak kell az embernek, nem élhet meg zabdarából és erkölcsi rohamokból. Az összetétel nem tesz jót nekem. S most köszönöm Harro és elmegyek.

- Hogyisne. Ilyen csontvázakat nem engedek el. Előbb majd fölhizlaljuk és megjavítjuk. Eszik zabdarát s az erkölcsi rohamokat elhalasztja későbbre. A kettő együtt sok volna magának. Ulrike néném megérkezett. Majd rábízom. Legyen nyugodt, jó kezekben lesz nála, az erkölcsi alapot illetőleg is... Igen, fiam, nézze csak meg jövendő nevelőanyját... éppen most megy át az udvaron s amit a fülénél fogva vezet, az egy kis Thorsteiner, aki nagyon szereti az éretlen epret.

- Nagyon erélyes hölgy lehet a nénje... De félek, nem fogadhatom el, Harro. Anélkül is...

- Ne kényeskedjék, Alfréd. Tudom, hogy szívesebben esne most is a feleségem karjába, mint a nénémébe... Hová akarna menni? Brauneckbe?

- Isten mentsen! - kiáltja Alfréd olyan rémülten, hogy Harro bámulva nézi. - Soha többé... Nem bírnám ki. Brauneckben kísértet jár. Háromszor cseréltem hálószobát. A folyosókon sóhajtoznak, a lépcső nyikorog, mintha láthatatlan lépések mozgatnák. Egyszer tíz embert számoltam meg a hercegnők folyosóján. S ne gondolja, hogy fülemre húztam a takarót és meglapultam! Hamar villanyt gyujtottam és kisiettem... semmit sem találtam. Csak a képek hunyorgattak. Alig, hogy bementem, megint megindultak. Könnyű léptek, súlyos léptek.

- Hát szép tőlük, hogy így résztvesznek bánatunkban. Brauneck utolsó gyermeke a Rózsa. És nem gyógyul meg olyan hamar, mint hittük. Néném megmagyarázta.

Ulrike néni átveszi Alfréd kezelését és mindent megtesz az erkölcsi nevelés érdekében is. S Alfréd mégsem szökik meg. Nagyon is sokat töprengett betegsége alatt s most alázatosan engedelmeskedik Ulrike néni esernyőjének.

Rosmariet még nem látta, nem is akarja. Olyan csodaszép május volt, milyen lehet most, a zivatar, jégeső után. Egyelőre a kis Heinznél végez igen hasznos munkát. Mert nem engedi annyira zsarnokoskodni, mint Babette, ami a kis lurkónak nagyon jót tesz.

Ulrike néni mindazt megtanulta Johanna testvértől, amit kellett. Rosmarie cseppet sem fél Ulrike szigorúságától és ünnepélyes alakjától. Ha Uli néni a Rózsára néz, acélos tekintete ellágyul... valami félénk melegség ragyog föl benne, karcsú, csontos keze olyan gyöngéd és puha s olyan jól lehet nyugodt, sötét alakja mellett pihenni.

S az udvari tanácsos úr most is egyre csak nyugalmat rendel. Ugyanazt, amit odaát a hercegnének. De amilyen különböző a két asszony, olyan különböző a nyugalmuk is. Rosmarie úgy fekszik a sok szeretet között, mint egy aranyos lugasban. Mindenki versenyez, hogy ki tehet néki valami szolgálatot.

A herceg mindennap kitalál valamit, hogy örömet szerezzen neki. Valamennyi szép virágot eléje hordja, ami csak a környéken nyílik. Karcsú lova megáll a falusi kertek mellett s elkéri a legszebb virágokat. Pénzt egyik kerttulajdonos sem fogad el érte. Mindenki tudja, hogy a lányának viszi. Még az is, aki a "Vorwärts"-t olvassa, kifosztja felesége kertjét, hogy a legszebb szegfűket a hercegnőnek küldje.

Kis Heinz is megbarátkozik a mamával. S miután észreveszi, hogy a lármázó, toporzékoló, rossz fiúkat nem tűrik meg a mama szobájában s utána mindenkitől csak szemrehányást kap, igyekszik megjavulni, ami nagyon jó hatással van rá.

Rosmarienak talán terhére is volnának túlságos szeretetükkel, de egyre jobban bebizonyosodik, hogy jobb, ha pontosan betartják az udvari tanácsos úr rendeleteit. Így hát mindennap órákig fekszik egyedül, vagy a kertben, melyben fehér-piroscsíkos sátrat állítottak föl, vagy hálószobájában, a pamlagon, míg Ulrike néni a mellékszobában ül.

Rosmarienak van ideje, hogy gondolatait szárnyukra bocsássa s elnézze, hogyan repülnek. Olvasnia nem szabad. Nyugalom, mindig csak nyugalom.

Rosmarie nagyon gyorsan él pihenőóráiban, akkorát halad egyik napról a másikra, mint különben évek alatt sem. Mellette a szeretet-hozta virágok illatoznak, minden olyan szép, békés. A nyári szél játszik a lombbal és színes, sokféle foltot rajzol a földre. Pillangók szállanak, egyik-másik a gyűrűje kövére telepszik s elnézheti aranyos, ezüstös szárnyukat. Az erdő sohasem csöndes. Itt a magasban mindig suttognak a fák. A felhők egyre vándorolnak, este aranyszínt öltenek s megint odavan egy nap. A rövid nyárból, a szép, gazdag életből, a kék, földi levegőből és szeretett emberek közellétéből.

Rosmarie este mindig szomorú. Azt mondják, fáradt. Fáradt, a pihenéstől? Rosmarie egyedül vívja meg nagy harcát. Senki sem látja hangtalan könnyeit.

Azt mondta, szeretne egyszer a lelkész úrral beszélni. De a családi tanács három napi tanácskozás után úgy határozott, hogy ez nagyon fölizgathatná.

Rosmarie kicsit mosolyogva hallgatja meg a határozatot. Ez a mosoly szeget üt Uli néni fejébe. Talán nem is vágyik már rá. De hát tudjuk mi, hogy a Rózsa mit gondol magában? Sohasem kérdez, mindent eltűr, semmi ellen sem védekezik.

Rosmarie azt gondolja: csupa szeretetből milyen kegyetlenek! Kérnek, hogy végre kívánjak valamit s mikor megteszem, csupa szeretetből megtagadják. S ha ragaszkodnék hozzá, búsúlnának, hogy titokban bánkódom s megint elfogná őket a nagy nyugtalanság. Az embernek egyedül kell megharcolni a nagy harcot. Tán alapjában nem is tudhat senki segíteni a másikon s a lélek mindig egyedül van.

Brauneckben is legfőbb alapelv a nyugalom. A hercegnét is virágok veszik körül, neki is teljesítik minden lehető kívánságát, de mindez nem sokat ér. A negyedóra alatt, mit a herceg naponként nála tölt, csak keserű panaszszót hall. A hercegnének annyi a panasza. Gyűlöl mindent és mindenkit, a tanácsost, az ápolónőit, a braunecki szelet, a braunecki napsugarat. A herceg tudja, hogy őt is gyűlöli.

Egyszer aztán azzal a kívánsággal áll elő, hogy hívjanak hozzá új orvost. Rosmariehoz is elhivatták az első orvosokat. Az udvari tanácsos elmaradt ember, majd meglátják, hogy más orvos más gyógymódot rendel.

A herceg örül a kívánságnak, elsőrendű specialistát hivat s a hercegnő nagy diadalára, az csakugyan megengedi, hogy naponta kikocsizzon - az autóról nem tud - vagy sétáljon egyet.

A herceg két napig egyetlen panaszszót sem hall. A hercegné autóutat tett s utána friss, jókedvű.

Míg harmadnap a herceg névtelen levelet kap, melyben Isten átkával és büntetésével fenyegetik, ha abba nem hagyja őrületes száguldozásait, a levélíró azt hiszi, hogy ő maga ült az autóban. A herceg megfigyelteti az autót s megkapja a jelentést, hogy nagyobb sebességgel már nem is roboghatnának. Sürgönyöz a specialistának, aki természetesen azonnal letiltja az autózást.

A hercegné olyan dührohamot kap, hogy a herceg aznap egészen összetörve érkezik Thorsteinbe. Most már csak a séták maradnak. De a két ápolónő hamar kidől, s kijelentik, hogy nem távgyaloglásra szerződtették őket. Alig tudják maradásra bírni a két derék lányt.

Pár napig a Krüger, egy fiatal vadász kíséri a hercegnét, de aztán megrándítja a lábát s bár az orvos semmit sem talál rajta, azt állítja, hogy nem tud rálépni.

Most a kisebbik Bergmann kerül sorra, az asztali komornyik fia. Az kétszeri kíséret után leissza magát, földhöz vágja a tanácsos úr előtt a kalapját, s kijelenti, hogy Braunecket vigye el az ördög. Ilyen emberre nem bízhatják a hercegnét, büntetésből elhelyezik.

De hát nem kísérhetné a hercegnét az Alfréd? Más, fontosabb dolga úgysincsen!

Alfréd nem mondhat nemet. Rövid, hideg üdvözlés után kocsiba ülnek, inas jön velük, aki majd a gyeplőt tartja, míg sétálnak.

Ezt a sétát el nem felejti Alfréd soha! Ide-oda mennek, utakon, melyeket csak a hercegné ismer. Végre egy rétre érnek. Alfréd körülnéz, ott a nagy fenyő, itt a tölgyes, megáll:

A hercegné nem is hallja, továbbmegy s Alfrédnak vele kell menni, akár akar, akár nem.

Megint utak zürzavara. S megint előttük a rét, fehér rúd mered ki belőle egy helyen.

- Charlotte, - mondja Alfréd egy ágba kapaszkodva, - azt hiszed, van a világnak olyan hatalma, mely mégegyszer erre az átkozott rétre vigyen? Azonnal hazajössz velem.

- Nem megyek. Ó, testvérkém, ma még többször is erre jössz velem. Keress megint nefelejtseket, talán akad még néhány.

- Nem mehetek, bátyácskám. Azt hiszed, nem szeretnék magam is? De mégegyszer keresztül kell mennem. Akkor már a földbe tapostam.

- Ó, ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Tudod, hogy nem víz folyik az ereimben, mint a brauneckieknek.

- Hallgass! Nem tudod, hogy volt. Mindig erre kell járnom. Megmondhatod a Thorsteinernek, ő sem gyógyíthatja meg. Nagyon is jól célozok.

- Nem, nem tudtam, hogy erre jöttök. Honnan tudtam volna? De itt akartam lőni, hogy hallja és bosszankodjék. Az öreg Christiánt otthagytam és erre jöttem. Megijesztettétek a bakot... Láttam előttetek. Nézd, így... Itt álltam, nem odaát, ahogy az urak gondolják. Miért tartotta a karját olyan magasra? Az őzet akartam lelőni. Akkor jöttél te, mikor az ujjam a ravaszon volt már. Miért pártoltál te is hozzá? Amit szerettem és ami az enyém volt, minden hozzá került. Te voltál az utolsó. Övé a gyűrűm, Brauneck, a fiatalságom. A vér a fejembe szökött. Aztán ott feküdt. Elfutottam, de a képet mindig látom. Mindig magasra tartja karját a virágokkal. S a réten kell járnom, különben megbolondulok. Láttam az ágyában fekve, de nem emlékszem rá. Mindig úgy látom, amint virágait az alkonyi ég felé tartja... Nem ott áll... ott... Most elesett... Jöjj hamar, hamar, hogy észre ne vegyék...

- Holnap is el kell jönnöd, hogy elkísérj a rétre! Mert te vagy az oka. Ha te nem lettél volna mellette, nem tettem volna meg.

- Akkor inkább még ma golyót röpítek a fejembe. S neked is azt tanácsolom.

- Én élni akarok. És nem árulhatsz el, mert akkor te sem maradhatsz többé Thorsteinben! Nem akarok mindig egyedül lenni! Holnap is el kell jönnöd, hallod? Úgyse mondod meg a Thorsteinernek!

Alfréd visszamegy Thorsteinbe. A szobájában valamit zsebretesz, azután rövid levelet ír:

A levelet holmija közé teszi s kioson. Lent minden ajtó tárva van a meleg miatt, egy pillanatra látja Rosmariet. Olyan bájos... alig látszik rajta a szenvedés. Kisiet.

- Megálljon, fiatal úr! Már harmadszor dörög, nem szabad megáznia, cukorbabám!

- Engedjen, Ulrike néni, - hirtelen lehajlik és megcsókolja a kezét. - Csak a postára megyek.

Ulrike néni még mindig fogja a kabátját s most egyik kezével hirtelen kirántja zsebéből a revolvert. - Hohó! Lőni akar! hogy megijessze a gyermeket! Mert még nem lövöldöztek eleget!

- Jöjjön szépszerével, cukorbabám, vagy hívjam Harrot s fölizgassuk a Rózsát?

Ulrike néni fölmegy foglyával annak szobájába. Ott bezárja az ajtót s a fegyvert kidobja az ablakon.

A sápadt Alfréd tehetetlen haraggal mondja: - Engedjen hát, nem maradhatok ez alatt a födél alatt!

- Nem tehetem. Meg vagyok átkozva. Meg vagyok átkozva, - s ide-oda szaladgál a szobában.

Ulrike néni szeme olyan, mint az acél. Keményen megfogja a vállát: - Inkább gyónjon. Egyedül úgysem bír a dologgal, ami a szívét nyomja. Nem hagyhatom cserben. A gyermek küldött magáért és be kell neki számolnom. Azután is ráér agyonlőni magát.

- Alfréd, eleinte nagyon könnyelmű fickónak tartottam, de úgy láttam, mintha már észretért volna. S a gyermek is bízik magában!

- Ó, grófnő, grófnő! Milyen jó szavak! S bennem a pokol, a pokol! Nem élhetek tovább.

- Alfréd azonnal gyónjék meg. Nem várathatom ilyen sokáig a gyermeket, agyonizgatja magát.

- Meg vagyok átkozva. A rétre kell mennem, a rétre, ahol a fehér rúd áll. Holnap megint értem jönnek. Mint ma. Én vagyok az oka, hogy szenved... a grófné, a jó asszony! A Rózsa... Én!

- Alfréd térjen magához, - s megsímogatja selymes haját, mely betegsége alatt megnőtt.

A fiatalember fölemeli könnyázott arcát: - Szívem vérét adnám a thorsteiniekért. Boldog volnék, ha Märttel dolgozhatnék itt. Grófnő, a testvérem együtt látott minket... a fegyvert kezében tartotta. Egy pillanat, grófnő! Mikor engem meglátott! Sohasem mondtam meg neki, hova megyek.

Ulrike furcsa kézmozdulatot tesz, mintha valakit meg akarna fogni, azután mozdulatlanul ül, mintha megkövült volna.

Kopognak. Harro az. - Ulrike néni, mi van Alfréddel? Rózsa aggódik. Már százhúsz az érverése.

Ulrike vasakarattal szedi össze magát. - Harro, bolondságot csinált s most láza van. Éppen most fektetem le.

- Alfréd, hallotta mit kell tennie. Azonnal lefekszik. Nem kell még növelni a bajt. Mégegyszer följövök.

Rosmariet ágybafektették. Harro nagyon haragosan köszön és kimegy. Alfrédra haragszik.

Ulrike néni ott ül Rosmarie ágya mellett. Rosmarie szelíd szeme kutatva, szomorúan néz rá, hogy Ulrike szíve beléremeg.

- Hogy sajnálom Alfrédet! Mondd meg neki, hogy maradjon itt, én kéretem. Senkije sincs rajtunk kívül. És ne hagyja el a testvérét.

- Szegény Harrom! Hallgatnod kell, néném, nem bírná el. És apám! Neki sohasem szabad megtudni! Megölné. És meg kell szabadítani tőle. Egyre ezen töröm a fejem, senkivel sem beszélhettem a dologról. A lelkész úr talán tudott volna tanácsot adni. Neki nem szabad elárulni, amit az emberek meggyónnak neki. De nem engedtétek.

- Az első pillanattól kezdve... Láttam, mikor lőtt. A gyémántja villogott. Előbb azt hittem, hogy nem talált el, mert csak a durranást hallottam. Azután nem tudtam lépni s aztán semmit sem tudok... S azért féltem, hogy a csendőrök kiderítik és szegény apám! Szegény apám! Megértesz Uli néném. De mégsem szabad engedni, hogy egyedül járjon és autózzék!

- Akkor hát vagy édesapádnak vagy Harronak el kell mondani a dolgot, Alfréd nem bír vele egyedül.

- Kicipelte a rétre s azt kívánja, hogy holnap is odamenjen vele. Szegény fickó, keményen bűnhődik minden vétkéért. S a bűnös büntetését is Istenre bízhatjuk. Azt mondja, nem előre megfontolt szándékkal tette, csak hirtelen haragjában.

- Ha mondja, akkor úgy is van. S lám, nekem is bűnhődnöm kell. Itt a gyűrűm. Kényszerítenem kellett volna apát, hogy adja vissza neki. Ó, Ulrike, szegény Harrom! Nem tudunk valamit kitalálni, hogy megkímélhessük?

- Apádnak van Svájcban egy kis nyaralója. Ha Alfréd odamenne a hercegnével!

- Ó, menj föl hozzá, Ulrike. Mondd meg neki, könyörgöm, tegye meg. Nem tudnám elviselni, hogy megmondjuk Harronak.

- Ezzel vezekelhet a fiú. Túlságos bűnhődés is számára. Marga majd fölválthatja. De mért ne jusson neki is nehéz feladat. Hátha nem is tart soká.

Ulrike fölmegy s Alfréd ágyára ül. Előadja kérésüket. Alfréd szeme tágramered a rémülettől...

- Nem tehetem, grófnő. Ha látta volna a testvéremet - vele élni - egy asztalnál ülni vele. - Börtönőr legyek! És a saját testvéremé!

Ulrike föláll: - Akkor hát a gyermeknek kell dönteni, hogy kit akar ma szívenszúrni. Elég nehéz...

- Várjon grófnő. Néki teszek szolgálatot vele? Éppen azt akartam mondani, hogy a pokolba is elmennék érette. Mondja meg ön maga, hogy nem pokoli életem lesz-e.

- Alfréd, az élet alkalmat ad magának, hogy azokért, akiket szeret, valami egészen nagy dolgot tehessen. Amit senkise tételezne föl magáról. Elhiszem, hogy szívesebben szedne rózsákat a kedves asszonynak s játszana a kis Heinzzel. De ha megpróbálná! Legalább pár hétig, míg valamit kitalálunk. Istenem, csak nem lehet ilyen terhet sokáig hordozni.

Alfrédnak sikerül rávenni testvérét az utazásra. Igaz, csak akkor, mikor a Thorsteinerrel fenyegeti meg. A herceg nagyon örül a dolognak. Csak Harro bosszankodik.

- Nem lustálkodott még eleget, Alfréd? Rábízhatná az ápolást az asszonyokra. Inkább segítene itt nekem deszkákat alapozni.

De egy jó óra még jut neki. Bemehet Rosmariehoz, egészen egyedül s leülhet melléje. És Rosmarie olyan megható hálával néz rá, hogy a szíve beléremeg.

Azt mondja: - Köszönöm, hogy most már nyugodt lehetek. Egyre aggódtam, hogy mama valami vigyázatlanságot követ el. S ha egyszer majd végig tudja hallgatni, ha rólam beszélnek, mondja meg neki, belátom, hogy vétettem ellene. Jóvá nem tehetem. Soha, semmit sem lehet jóvátenni. Évek óta olyan boldog vagyok már s mamát a hidegben hagytam ülni, egyedül. Nem bántottam, de nem is akadályoztam meg, amiről pedig tudtam, hogy fáj neki. Azt is mondja meg, hogy mindennap gondolok rá s nagyon fáj, hogy úgy szétrombolta az életét. S kérem, Alfréd, legyen türelmes hozzá és szeresse!

- Igazán nem tudom, honnan venném az iránta való szeretetet. Azt csak olyan angyalok tudják, mint ön.

- Igaz, de higyje meg, nem egészen ok nélkül gyűlölt. Egyszer igazságtalan volt hozzám, azt most is mondom. De különben sok szégyelnivalóm van.

- Szégyelnivalója? Azt hittem, azt fogja mondani, hogyha Charlotte egyszer majd megbánja bűnét, megbocsát neki.

Rosmarie elpirul: - Ó, Alfréd, ne mondjon ilyen nagy szavakat. Megbocsátani. Ezt az isteni szót hogy is merjük használni. És próbálja - szeretni, Alfréd. Csak egy kicsit! Megteszi?

Kezét nyujtja, Alfréd föléje hajlik, hogy megcsókolja, de Rosmarie lehúzza magához s megcsókolja az arcát.

- Köszönöm, Alfréd, nem is tudja, mit tesz nekem. S azt is tudom, mekkora áldozatot hoz.

Egy pillanatig szemébe néz, Alfréd szíve a torkában dobog, - azután azt mondja:

- Grófnő, megyek... A kígyófészekbe. Megigérte, hogy hat hét mulva elküldi Marga testvérét. Ha addig semmi nevezetes sem maradna belőlem, temessék el maradványaimat. S próbálja megmagyarázni öccsének, hogy magamfajta embertől elég szép dolog volt. Isten vele és ezer köszönet. Egyelőre nem az életmentésért, csak azért, hogy odavezetett, ahonnan benézhettem a menyországba.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Igazi isteni béke, - súgja Berger kisasszony bizalmasának, Kramer tanítókisasszonynak. - Nem lehetett már őfensége mellett élni. Már régóta nem. S mióta beteg... Tudom, maga tud hallgatni. Emberkínzás volt. Azok ketten fönt szaladták le a lábukat, mi meg lent. S az emberek áldják az Istent, hogy a fekete szörnyeteg nem zúg végig az úton. A Krüger lába is egyszerre meggyógyult. Csak nem akart mögötte szaladgálni s a kis Bergmann sem itta le magát még soha. Az sem akarta kísérni. Az Adolf azt mondta, ha rákerül a sor, inkább fölmond. De hogy miért irtóznak úgy tőle, azt egyik sem árulja el. S ezen sokat gondolkozom, Karoline. S a futkosás és lépcsőropogás. Persze, a lányok előtt letagadom, különben egyik se maradna meg, de az sincsen ok nélkül. Egy ilyen régi épületben mindig hallani ilyesmit. Egyszer egy ablaktábla zörög, máskor valami régi kályhacső. Ha félnék, akkor nem lennék harminc esztendeje itt. De három nappal a rómairéti szerencsétlenség előtt magam sem kerestem zörgő ablaktáblát és kályhacsövet. A fiatal úr három szobából vándorolt ki. Egyik meleg volt, másik hideg, a harmadiknak tudom is én mi baja volt. Az is hallotta. Az Úristen megáldott vele, hogy nem félek. Mintha csak a kastély számára születtem volna. Így aztán, mikor megint hallottam, kimentem az előszobába, s megálltam az oszlop mellett, a csigalépcső aljában. Mert onnan hallatszott. Három lépéssel előttem, lépések és megint csak lépések. Sohasem akart vége szakadni. Föl, le. S mintha valami terhet vittek volna. Látni nem láttam semmit. Valahol besütött a hold, nem volt sötét. S az udvaron a kutyák üvöltöttek. Az üvöltés még borzasztóbb volt, mint a lépések. Egyszercsak kigyult a lámpa, a herceg jött ki, teljesen felöltözve. Rámnézett, szerencsére tisztességesen föl voltam öltözve s azt kérdi: "Berger kisasszony, hallja a kutyákat?" Nem is csodálkozik, hogy fönn vagyok. "Nem valami bátorságos a mai éjszaka, fenség." Megfogja a karomat s átmutat. A nagy teremben halvány fény dereng. A fehér függönyök leereszkednek, mindenféle árnyék rajzolódik rájuk. Emberek árnyéka, akik bent járnak. Nagyon gyorsan mentek s messze voltak az ablaktól, nem láthattuk, miféle emberek. De kicsik, nagyok, vékonyak, vastagok voltak. Sok, sok árny. Azután kialudt a fény. S a herceg elengedte a karomat. Tán nem is tudta, hogy egész idő alatt fogta. Azután azt mondta, de ezekkel a szavakkal: "Berger kisasszony, nagy szerencsétlenség készül."

S nehogy valamit elmeséljen ebből, Karoline. Egyetlen szobalány sem maradna meg és kísértetek nincsenek. Azt már a megboldogult kántor úrnál tanultam. Valószínűleg a régi képek indultak el sétálni. S tegnapelőtt óta nyugalom van. Igazi Istenbékéje, Karoline!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Komor, sötét, felhős nap. A szél vadul rázza a rózsafákat s összezilálja. Harro féltveőrzött liliomait. Közeledik a liliomok napja. A ház úrnője ma elő sem jött hálószobájából, csak pillanatokra láthatták.

Kis Heinz szokatlanul vad és pajkos, a leglármásabb játékokat találja ki, míg végre édesapja kénytelen jól elnadrágolni.

Harro sóhajtva jön le a lépcsőn, a néniszobában helyezte el a kis bűnöst. A lépcsőablaknál megáll. Sokszor áll itt mostanában, elnéz a vidék felett. Ma szürke az ég, a nyári pompába öltözött vidék sem szép látvány a fénytelen megvilágításban. A folyó sötéten kanyarog s a szél lesodorja a rózsák levelét. Felhők kavarognak a fáradt erdők felett.

Harro úgy érzi, mintha már esztendőket töltött volna így tétlenül az ablaknál, a gémek röptét bámulva.

A műteremben nem tud mihez kezdeni. Megkezdett képei mind idegenek lettek már, nem tudja befejezni őket. Ezek a tépett, komor felhők alatt vonuló gémek, komor, fénytelen csúcsok, ez jó kép volna. Kifejezné a hangulatát, nyugtalan vágyódását; a sötét szárnyak magukkal ragadnák a borus ég felé. Maga előtt látja a képet, komor szépségében, de nem mozdul, az órák szállnak, míg a gong ebédhez hívja. Egyedül étkezik Uli nénivel. Alfréd hiányzik.

Egyikük sem beszél. Ulrike néni nem szokott fölöslegesen fecsegni, az öreg hölgy vasból van, csak a gyermekhez lágy, gyöngéd, aki elkésett anyai örömökkel és fájdalmakkal ismertette meg. Csak a gyümölcs után szólal meg:

- Nincs... vedd elő Rosmarie barna könyvét s írja alá. Märt menjen át vele Brauneckbe.

- Mit akarsz? - morog Harro, - mindent ráköltöttem a házra. Várhattam volna vele. S még van járandóságom innen is, onnan is.

De minden reggel egész halom levél jön, amiket föl sem nyitsz, Harro. Ki tudja, mi van bennük.

- Harro, ha ott tartanék, ahol te, akkor nem ülnék ilyen nyugodtan s legalább a leveleimet fölbontanám.

- Harro, léha vagy... Hadd bontsam hát fel én a leveleidet, ha már te nem érsz rá a sok dologtól.

- Nézd hát át őket - mondja Harro bágyadtan -, és szólj, ha valami érdekeset találsz. És csak nem kívánod, hogy ebben az időben dolgozzam?

- Nem dolgozol akkor sem, ha süt a nap. Kifogás... itt. Egy hölgytől: Drága Harrom! tovább olvassam?

- Harro, nézd meg az összeget! Évekig megélhettek belőle... Harro! Kimerítesz... Hát egészen braunecki nyugdíjas akarsz lenni? - Ulrike néni elsütötte a legnagyobb ágyut. De Harro csak vállat von. Ulrike néni nem tudja, mit tegyen vele, átmegy hát "gyermekéhez".

A hálószobában minden ablak tárva, a szél néha fellebbenti a függönyöket, azután megint fojtó a levegő. Rosmarie a chaiselongueján fekszik, mellette alacsony asztalkán mindenféle holmi. Ó-ezüst vázában csodaszép búzavirágbokréta.

- Nos, gyermekem? - De a gyermek csak fáradt, szomorú szemét emeli rá. Keskeny keze a feje alatt, keblén egyre reszket a csipkebodor.

- Nincs valami jó hangulatban. S aláírásodat kéri. Ide. A Thorsteinerek megint szegények, mint a templom egere, úgylátszik, ez időnként megismétlődik náluk. Nem fáraszt nagyon?

- Nem, báránykám, ha nem akarsz. Csak a nevedet, hogy továbbmehessen a hajó. Most zátonyra jutott.

- Hogyne, báránykám... olyan szépen írtad. Most megint mehet egy darabig. Persze, hogy Harronak nagyon jó-e, azt nem tudom.

- Ó, szivecském, az, hogy az ujját sem kell mozdítania és átlustálkodja a napot s te egy tollvonással megszerzed neki, amit neki kellene megszerezni.

- Nagyon fölösleges is volt, hogy Harro így rendezte, hogy minden az aláírásomra történjék. Hiszen az ő dolga. Ami az enyém, az az övé.

- A Thorsteinerek nem szoktak idegen tálakból jóllakni, csodálkozom, hogy Harro olyan hamar hozzászokott.

Rosmarie szeme könnyes lesz. - Ez nem idegen tál és szeretném Harrot látni, talán szomorú...

- De szívem, nem szabad így értened... nem, minden jól van így... persze, hogy nem idegen tál, csak régimódi nénéd régimódi szavajárása. Csak azt gondoltam, jó volna, ha Harro megint dolgoznék valamit. Még a leveleit sem olvassa el.

- Gyermekem, ha ez a kis kék kígyócska nem volna a nyakadon, mely úgy kopog... Mondd meg magad! Ha beeresztem hozzád azt a hosszú embert, aki ma olyan, mint a kemény, bütykös fa, bizonyára mindenfélét csinálnál, ami megártana... a zivatart is érzed. Pihenned kell... Beláthatod, hogy nem szabad makacs, rosszkedvű férfiakkal törődnöd. Még csak rövid ideig légy türelemmel, gyermekem!

Bólint s kimegy. Nem, Rosmarietől igazán könnyű valamit elfogadni, csupa alázatos szeretet az egész lénye.

Harro még mindig az ablaknál áll. Ulrike azt mondja: - Harro, nagyon jó feleséged van... az ég is neked teremtette, éppen, mert olyan lágy. A kemény nálad megint keménységbe ütközik...

De Harro nem felel, kiballag a kertbe, mely tele lesodort rózsaszirommal. A késő délután komor szürkeségbe burkolja Thorsteint, messziről halk morgás hangzik s néha aranyos villám tépi szét a felhőket.

Rosmarie nem kívánkozik az ura után. Csak Ulrike néni ül mellette. Leszáll az este, egyetlen szellőcske sem lebben, a fák sem suttognak, csak a kút zeng. Rockmadárban kigyúl a fény, minden ablak tárva s a függönyök mégis mozdulatlanok. A morgás egyre közelebb, közelebb jön, mintha a várat fenyegető szörnyetegek vennék körül, a láthatáron tüzes szalagok szaladgálnak, pillanatra széttépik a sötétséget s hol hegygerincet, hol dombot rajzolnak az ég-háttérre.

Ulrike néni aggódva ül a gyermek mellett. Az udvari-tanácsos úr már itt volt, Rosmarie bágyadt izgatottságát a fülledt levegővel magyarázta, de Ulrike jól látta, hogy az orvos arca nagyon komoly. Eddig, eddig mindig azt remélte, hogy a gyermek, ha most még sokat szenved is, lassan-lassan meggyógyul. Hiszen csak huszonhárom esztendős. S az öreg szív, mely ilyen későn nyílt meg, féltve őrzi a drága kincset. Rosmarie minden érintése jótétemény Uli néninek, minden mosolyáért hálás. S ha szenved, azt sem kell eltitkolnia az öreg hölgy elől. Sohasem mutatja, hogy vele szenved s mégsem lehet érzéketlennek tartani. Mindig kicsit vidám, pompás, száraz humorával, keze lágy, erős és érintése jól esik. Igazi anya. Élete végefelé lett azzá. Uli néni nagy emberismerő és büszkén szokta mondani, hogy még soha senkiben sem csalódott, mert mindenkinek az orráról látja, hogy mennyit ér. S Rosmariet az első percben megszerette. Persze, azt gondolta, hogy csak felületesen érintkeznek majd, mert a fiatal hercegnőnek nem sok szüksége lesz öreg nénikre. S most minden másként történt.

És ma anyaszíve nagyon fáj... Mintha minden perc világosabban mutatná: hasztalan reménykedtünk... Olyan bágyadt és nyugtalan a gyermek. Aranyhaja elborítja a párnát, ide-odadobálja magát s keze pillanatig sem pihen.

A levegő megelevenedik, a függönyök megmozdulnak, azután fölröppennek. Rosmarie reszket a hidegtől, Ulrike néni sietve csukja be az ablakokat. Azután kitör a zivatar s valamennyi szörnyeteg, mely a hegy körül táborozott, kitátja tüzes torkát.

Rosmarie összerezzen: - Ulrike néni, volt már valaha ilyen zivatar? Sohasem szoktam félni. Hallottál már ilyen menydörgést? Húzd össze a függönyt: nem akarom látni a villámokat... A nagy lámpát... kérlek, édes.

Üvölt, tombol, zúg a vihar, egyre dörög. S minden csattanásra Rosmarie egész teste megremeg, keze görcsösen szorítja a párnát. Még a nagy csillár sem tudja elnyomni a villámok fényét.

- Kopogtam, de nem hallottátok, látni akartam, nem izgatja-e föl a vihar Rosmariet.

Harro felesége fölé hajlik s azt mondja: - Isten, légy velem... - új menykőcsapás, Rosmarie egész teste remeg, mintha szívébe csapott volna a villám.

- Harro - nyöszörgi -, segíts, segíts hát rajtam! Miért sujt rám a villám?

Karjában tartja, aranyhaja elborítja vállát s érzi a beteg szív kemény, nyugtalan verését. Még egy erős dörgés, azután megerednek az ég csatornái.

- Olyan hálás vagyok, Harro, hogy jöttél. De miért volt a menydörgés a szobában? Átgördült rajtam, mint egy nehéz kocsi.

Harro nem felel, csak Ulrike néni próbálja vigasztalni: - Azért érezted jobban, szívecském, mert beteg vagy.

- Igen, ma beteg vagyok, ma nagyon beteg vagyok, szegény Harrom! És már egész nap beteg voltam és nem engedtek hozzám. Pedig vigasztalni akartalak, Harro... De nagyon fáradt voltam. Tarts kedves karodban... most eső mossa a liliomaimat s a vihar letöri szegényeket!

- Nem mindet, gyermekem, - vigasztalja Ulrike néni. Harro lehajlik s megcsókolja Rosmarie sápadt ajkát. Az öreg hölgy kimegy.

Künn zuhog az eső, pompás, illatos hűvösség és a rózsák illata árad be.

- Harro, - mondja Rózsa egészen halkan, - azt mondják, szomorú vagy... miért nem jössz hozzám?

- Nem engedtek... azt mondják, árthatnék neked. De nem igaz. Úgy-e az előbb is elkergettem a gonosz menydörgést?

- Ahogy jöttél, jobban lettem... Miért nem mutatod a szemedet, Harro? Mindig félrenézel. Ó, Harro, te sírsz.

- Ne sírj, Harro, segítened kell nekem. Látod, hogy küzdök. Mindig küzdök. Éretted Harro és szegény életemért. Ha nem jöttél volna, nem bírtam volna elviselni a dörgést. Pedig nem hagyhatlak egyedül, Harro.

- Ó, nem tudom... légy velem, ne hagyj annyit magamra. A forrás, már patak lett belőle - olyan erősen zúg és hogy illatoznak a csillagvirágok.

- Nem hagylak többé magadra. Melletted állok. Nem, ne hallgass idegen forrásokra. Kedves öreg kutunk zeng. Ó, milyen drága órákat vettek el tőlünk s szegény Harrod csaknem belepusztult ajtód előtt a várakozásba! Most azt tesszük, amit akarunk. Nem jót tett neked a nyugalom. Kiviszlek megint az erdőbe. A gesztenyefa alatt is szép nyugodtan fekhetsz s a fenyők zúgása álomba ringat. Az őzek odajönnek s egyetlen lövés sem hallatszik az erdőben. A vadgalambok egész nap búgnak. S éjjel fehér ködfátyol száll. Ezüstruhát sző a köd s reggel gyémánttal van telehintve minden. A nyulacskák bujósdit játszanak a gyepen. S ha fölkel a hold s ott fekszel a kis teremben szép, fehér ágyadban, s künn ezüstköntösben ragyognak a fenyők, csodálatosan finom muzsikát hallasz, mintha fehér ködből és holdsugárból szőtték volna. Ez Hans Friedrich hegedűje. Ott áll a veranda alatt és hegedűje álomba ringat.

Rosmarie arca átlátszóan fehér és gyöngéd, ajka piros, nehéz pillája mögül előcsillan a legdrágább drágakő, úgy fekszik ott mosolyogva, figyelve... Ez Harro? Ilyen gyöngéd, finom képeket varázsol eléje? Szép arcában mintha Lélekke ébredt volna fel újra. Keze finom, fehér virágként csüng le... A szíve sem ver már olyan vadul.

- Még, Harro... Az égi mezőkről beszéltél, mert a másik... látod, hogy már nem tudok.

- A karomon viszlek oda, Rózsa... Ahogy most is ráfekteted kedves fejed, - Rosmarie ajka egyre pirosabb, most kinyitja láztól égő szemét.

- Igen, igen, édes, - mondja sietve, - csak az a furcsa, hogy ide vagyok kötözve. S akármilyen magasra emelsz, még ha a Rómairét fölé emelsz is, megakasztanak a láncok...

- Láza van, nagy láza, Harro... mindig így van, a zivatar fölizgatta, - suttogja Uli, - add oda ezt neki.

- Ne kényszerítsd... ha magától elalszik még jobb... Nincs egészen magánál.

- De igen, - mondja Rosmarie hangosan. - Csak ti nem látjátok jól a dolgokat. S Harro keveset tud az égi mezőkről. A hegedű, az tetszik. S a hangok, melyek úgy fonódnak össze, mint a holdezüsttel hintett ködfoszlányok. Ó, milyen szép. Csönd, Harro, hogy a zsarnok meg ne hallja. Nem enged örülni, azt akarja, hogy mindig csöndes, szomorú legyek. De kijátsszuk. Úgy teszünk, mintha csöndben, szomorúak volnánk s mégis az égi mezőkön járunk. Nézd, hogy csüng a csillagvirág a rácson. S amott az öregasszony, fekete fátyolban, ezüstveretes imakönyvével, az Märt édesanyja. Köszönj neki, Harro, nehogy azt gondolja, hogy gőgös vagy.

- Rózsa meséljek neked a szép kék tóról, ahova, majd elviszünk s amelyet pirosra fest az alkonyi pir s ahogy te a kis csónakban fekszel, körülötted minden arany és kék! Én evezek s minden evezőcsapás aranycsíkot rajzol a kékre... Autón megyünk, félnap alatt odaérünk. Vagy vonaton s egész úton alszol s reggel, mikor fölébredsz, a tó néz rád a fák közül, mint az ég lehullott darabja.

- Igen, Harro, ha a láncok nem volnának és a szakadék. Édes, le ne ejts! Tarts erősen. Olyan borzalmas a mélység - ...Mindig a szakadékra kell gondolni, Harro.

- Erősen tartalak, Rózsa. Tudod, hogy erős vagyok. Akár a kék tóig is elvinnélek.

Rosmarie fölmosolyog rá. - Olyan jó vagy, Harro és én nagyon boldog vagyok. Azt mondják, mindig teljesedik, amit akarok... - Halkan nevet. - Helén néni azt mondja: finom porcellán. Persze, az hamar törik s ha repedés van rajta, nagyon gyöngéden kell vele bánni. És mindent kedvére tenni, mint Uli néni. Ó, édes, kedves Uli nénim. Hagyja, hogy kínozzam és még örül neki.

Harro fölnéz ősz, merev nénjére. De hát igazán ő az, aki felesége kezét égő arcához szorítja s szeméből minden acélosság eltűnt? Ugyanaz az Ulrike néni, aki ma olyan hegyes nyilakat lövöldözött feléje! S hogy zeng a hangja, honnan veszi a sötéten-lágy hangokat?

- Gyermek, boldog, aki neked szolgálhat s ha meggyógyulsz és nem lesz többé szükséged gonosz, öreg nénikre, mit csinálok? A kuckóba ülök és sírok.

- Ó, azt nem teszed, Uli néni. Gondold csak el, milyen rövid utat kell megtenned, azután nálam leszel. Harronak sokkal hosszabb útja van még. Olyan egyedül... Harro, tarts erősen, leejtesz. Hiszen reszketsz...

Ulrike szeme megint a régi. Ránéz. - Semmi, szívem, csak elfáradt a karja. Majd alája teszek egy párnát, akkor jó. Úgy, Harro. Ezt is meg kell tanulni. Látod, milyen finom porcellán.

- Ó, Harro, azt hiszem, olyanokat mondok, amiket nem is akarok. Megbántottalak. Igazatok van, lázam van s nem vagyok egészen magamnál. Hiszen ez a hálószobám és sehol sincsen benne szakadék. S a hidat, mely a sötét, zúgó folyón átvezet, azt is csak álmodom. Megint itt rohannak a hullámok... ez nem lehet az én régi patakom. Hogy zúg a folyó. A tengerbe megy. A nagy tengerbe... ha egészen csöndben vagy, hallhatod a hullámtörés zaját... Azt hiszed, át tudok menni a könnyű hídon a mezőkre, amott?

Harro gyöngéden leteszi párnájára... Alig veszi észre. Ulrike fogja a kezét. Szigorú szemmel néz öccsére, azután az ajtóra.

Harro a sötét nappaliba megy, melynek ablakain túl egyenletesen ömlik az eső. Ott a földre veti magát s szívét elárasztja a keserűség árja. Tomboló haragot és vad fájdalmat érez...

- Nem voltam elég hálás, mikor életről beszéltek? Nem dobtam oda mindent, az egész régi énemet? Szétromboltam az egész régi világomat, nincs egyetlen zuga, melybe be ne eresztettem volna a szokatlan új fényt.

Isten, érthetetlen vagy! Rettentő. Mindig új fátyollal takarod el arcodat. Szolgálni akartam neked mindennel, amim van. Tudod, hogy én őszinte vagyok. De elveszed tőlem, a lelkemet veszed el tőlem... kék menyországomat. Kegyetlen vagy Isten és legszebb virágodat sujtod legkegyetlenebbül. Ha még dacos tudnék lenni, mint azelőtt... De összezúztál... hiába védem magam, elárasztasz keserűséggel, mint szegény liliomaimat odakünn. És ott kell majd állanom és néznem, hogyan tűnik el szeméből a fény. Ott kell állanom. Isten akarja, úgy legyen.

Halk lépések közelednek: föl sem emeli fejét, úgy fekszik, mint akit lesujtottak... Fölgyúl a fény. Az öreg hölgy csaknem keresztülesett rajta.

- Harro, mégis megitattam a gyermekkel a morfiumot, nagyon aggódott érted. Most alszik. - Leül öccse mellé. - Kelj föl, Harro, nem kerülheted el úgysem.

- Így jobb. Ma gonosz, harapós kutya vagyok. Bizonyára ezt is Isten akarja, - vadul fölkacag.

- Igen, Harro, veled még nagy küzdelme lesz a Rózsának. S nehogy azt hidd, nem tudja, hogy mit csinálsz. Nagyon jól tudja. Ez is Isten akarata lesz, Harro!

Harro hallgat. Jó idő mulva mondja: - Miért raboltatok el ennyi időt tőlem?

- Harro, azt kellett tennem, amit a tanácsos úr kívánt. Így, mint ma, még sohasem volt. Azután meg féltem is tőled s hogy mit fog szegény Rózsa melletted szenvedni. Amilyen te vagy! Hogy még a karodban sem tudod tartani, pedig tudhatod, milyen boldoggá teszed vele. Nem, elrohansz és otthagyod.

- Még nem tanultam meg, hogy ott álljak és elnézzem, mint te. - - Uli néni, ha volnál olyan szíves és magamra hagynál. Csupa seb vagyok s te tüskeágyra fektetsz.

- Én is szívesebben ülnék a Rózsa mellett és hallgatnám, mikor az égi mezőkről és Märt édesanyjáról mesél. De nem tehetem, ez a kötelességem. A Rózsa parancsolta.

- Vigasztalnod kellene, Ulrike néni, úgy-e és meg is teszed? Már a magad módján. Tán nem egészen úgy, ahogy a Rózsa elképzelte.

- Vigasztalni? - kérdi Ulrike néni legmélyebb hangján. - Vigasztalni? Mintha volna erre vigasztalás! Ha el kell őt veszítened, maga az Isten sem vigasztalhat meg. Nem, vigasztalni nem tudok. Keresztül kell vergődnöd. Mind a hét fájdalmon. Látom közeledni. Nincs már értelme, hogy csaljuk magunkat. A folyó és a híd. Ismerem ezt, De a Rózsára gondolok. Hogy hogyan segíthetjük át. Csupa szeretetből kegyetlenek voltunk hozzá. Még a lelkészt sem engedtük be hozzá. Persze, amíg ilyen vagy, mint most, csak jó, ha távol tartunk a Rózsától...

- Harro, mit tegyek veled és a Rózsával? Meg kell tanulnod, hogy nyugodtan hallgasd, ha az égi mezőkről beszél. Elég keserves. A karodban kell tartanod, mikor a szíve úgy ver, mint egy fogoly madár. Eltréfálhatsz vele néha. De nem szabad kirohannod, mikor a legrosszabbul van. Gondold csak meg, hogy megkönnyíti a dolgodat... Sohasem jajgat, nem panaszkodik... Mindig látom és egyre nagyobb lesz a szememben. Olyan gyöngéd, szelíd és annyi acélos erő van benne... Nem is. Arany. A legtisztább arany s egyre ragyogóbb lesz a könnyeitől.

- Hogy honnan vegyed az erőt? Mondhatnék neked egyet-mást, de nem akarod hallani. Híres dacosságod most nem sokat használ. De a Rózsa maga segít neked... Ha belátod, hogy a szíve mennyire hozzád van láncolva. -

- Úgy látom, mert mintha mindig érezne téged. Azért is adtam be most neki a morfiumot. Harro, szorítsd össze a fogad és adj neki még annyi szép órát, amennyit csak tudsz. - Harro, részed volt a hétféle üdvösségben. Ne hidd, hogy másnak még sohasem jutott ilyen szenvedés. Hát aki bűntudattal néz a nyitott sírba? Te csak boldogságot adtál Rózsádnak. Szíve azzal van tele. Sírj, szegény fiam, sírd ki magad. Azt mondja: Harro félig megfagyva talált rám, karjára vett s hordozott, amíg hagyták. Bearanyoz, tetőtől talpig. Most megint a karodon kell hordoznod. Ahogy ma este tetted, kedves, gyöngéd szavakkal. Láttad, hogy mosolygott? Abban a percben semmit sem szenvedett! Szája olyan csodaszép volt, hogy előttem csókoltad meg. Keserű fájdalmadat el kell rejtened szíved legmélyébe. Nem tudhatjuk, mi jön. Ma siratni a holnapot, annak semmi értelme. Úgyis eljön, elég a ma terhét elviselni. Arra gondolj, hogyan könnyíthetnél az ő terhén.

Megköszöni neked, ha megszűnt a vihar. Ne gondold, hogy szívtelennek tart, ha néha kicsit vidám vagy. Ahoz nagyon is finom. Hallottad, a legfinomabb porcellán...

Harro fölemeli fejét s nehezen nyögi ki: - Ha mindig az ajtó előtt hagytok állani!

- Nem, többé nem. De csak, ha nyugodtan rádbízhatjuk. A vad ember künn marad.... - Az öreg hölgy föláll, eloltja a villanyt s otthagyja a sötétben, mintha az jobban elrejtené Rosmarie elől, mint a falak.

A nap már jó magasan áll, mikor Harro bekopog Rosmarie hálószobájába. Nénje kijön, bizalmatlan tekintetet vet rá:

- Remélem, nem várod, hogy ilyen éjszaka után valami nagyon jól érezze magát a Rózsa?

- Nem, egyelőre semmi jót sem várok. Meddig kell előszobáznom? Mert inkább leülnék; nagy utat tettem.

- Az erdőben szaladgáltál? Azt hiszed, nem tudjuk. Ideje, hogy jöjj... menj csak be!

Jó, hogy nénje előkészítette. Rosmarie olyan bágyadtan és fehéren fekszik párnáján, mintha vele járta volna fájdalmas útját. De egyedül van. Ulrike néni mégis megbízik hát benne. Óvatosan melléje ül s két hófehér erdei harangvirágszálat tesz a takarójára.

- Ilyen messze jártál, édes, a Szarvasárokig, csak ott nőnek ilyenek, - s Rosmarie kezébe veszi a virágot.

- Az erdei házunkat néztem meg, hogy nem vihetnénk-e egyszer mégis ki. Kicsit szűk, de szükségből megjárja... S hogy hogyan jutsz el oda, nem kell töprengened.

- Olyan kedves vagy, Harro, de inkább ittmaradok. A kedves aranyház! S legszívesebben átmennék egyszer Brauneckbe. Amíg mama nincs itthon. Apa nagyon örülne. Olyan egyedül van a nagy házban. S a régi ágyamban aludnék és hallgatnám a hársfa zúgását. Most az északi oldala virágzik.

Harro nagyot nyel. Mért nem akar ittmaradni a házában, hol minden az ő kedvéért született s nekivaló?

Rosmarie azonnal megérzi s azt mondja: - Most még nem, Harro, csak később. Előbb még más kívánságom van. A műteremben szeretnék feküdni. Ulrike nénit már agyonkínoztam vele. S te feszíts föl egy nagy vásznat.

- Rózsa, mindent kívánhatsz tőlem, de ne tedd. A mázolásban, amilyent most csinálnék, úgysem telne örömed.

- Harro, mikor akarod megfesteni a legszebb képed? Tudod, hogy mindig azt emlegettem, mikor még Lélekke voltam.

- Legszebb képemet már megfestettem. A hársfahercegnőt s nagyon árva a szívem, mióta elvitték.

- Harro, olyan nagyon szeretnélek mégegyszer látni festés közben. - Félénken javítja ki magát. - Mikor a képet fested. Olyan szépen nyugodtan feküdhetnék és nálad volnék és beleszólhatnék. Tudod, hogy azt nagyon szeretek.

- Kedves Rózsa, mert nem tudom, mit csináljak s mert még a te kedvedért sem lehet úgy festeni képeket, mint husvéti tojásokat. Legalább is nem olyanokat, amik elbírják a kritikádat. Tudok még mást is, Rózsa, aminek örülnél, ha meghallgatod. Hans Friedrich írt. Nagyon kedvesen. Az oratórium! Március óta dolgozik rajta, mert előbb nem bírt vele. Te figyelmeztethetted újra s neked mindent megtesz. Valóságos sisiphusi munka lehetett. A lapok nem voltak megszámozva s az egész össze-vissza dobálva. A komponistát vagy a másolót hirtelen lephette meg valami esemény, vagy idegen kéz dobálta össze, aki nem tudta, miről van szó. El kellett rendeznie. Már többször vissza akarta küldeni. De félt tőled, Rózsa. Hogy elégedetlen lehetnél vele. S végre talált valami vezérfonalat. S úgy látszik, érdemes volt. Nagyon titokzatos s azt kérdi, nem játszhatna-e neked egyszer valamit belőle. Nagyon szerény, fél, hogy alkalmatlan lehetne most s azt írja, a vendéglőben is ellakhatnék.

- Ó, Harro, hogy örülök neki! Hogy örülök! Tegnap Hans Friedrich hegedűjéről beszéltél.

- Igen... gondoltam, hogy örülni fogsz neki. S természetesen nálunk lakik majd. Örülök, ha itt van. S este majd játszik neked. Amellett fekhetsz, s ha nagyon izgat, a Gondűzőből hallgathatod. Onnan csak azt hallod, aminek örülsz.

Rosmarie arca gyöngén piros. - Ó, milyen nagy örömet hoztál nekem. Uli néni már tudja? De reggeli csókot nem adtál.

- Nem tudtam, hogy merhetek-e, - föléje hajlik, megcsókolja. Azután kisiet, nagyon veszedelmes még megcsókolnia.

Harro kiment a vasúthoz, Hans Friedrich elé. A bakról aranyszínű világot látni. A mezőkön érett gabona sárgállik a mélységesen kék ég alatt. A mesgyén még búzavirág, pipacs integet, de már nem sokáig, nemsokára megpendül a kasza. Hogy hullámzik, hajladozik az aranyszínű áldás!

Hans Friedrich gyönyörködve nézi. Télen látta, de mennyivel szebb most, a nyár pompájában.

Harro hajt. Hans Friedrich még semmit sem mert kérdezni. Egyszercsak Harro megállítja a lovakat.

- Az Istenért, Harro... Azt mondják a lovak nagyon okos állatok, megérzik, ha gyenge kéz tartja őket, majd elvágtatnak velem a világba és sohase látsz többet...

Harro nevet. Nem egészen a régi nevetése, de hasonlít ahhoz. - Ki hitette el veled, Hänschen? Akkor hát szállj le szépen, szedd le ezt a nagy csomó libavirágot, nem szálanként, hanem csomókban. Jól van. Tedd a kocsiba. Jól elhelyezted? A feleségemnek visszük.

- Ó, mindig egyformán, a zürichi tó mellett van. Az idegei nagyon rosszak, csontvázzá fogyott és sem éjjel, sem nappal nincsen nyugta, persze a hangulata is ennek megfelelő.

Harro ránéz s most hangosan kacag. - Ó, hát nem az anyósomat gondoltad, hanem a feleségem miatt erőltetted úgy meg magad! - Azután komolyan folytatja: - Nincs rosszabbul, talán kicsit jobban van... Hans, meg fogsz döbbenni, ha látod.

- Kedves Harrom, - mondja Hans Friedrich kedves szerénységével -, mindig megdöbbentem, mikor láttam. Bocsásd meg, hogy ezt megmondom neked. De végre is, tudnod kell, milyen hálás vagyok, hogy a házatokban lehettem. Ha valahol csillogó aranyat láttam, mindig a házatok aranyfénye jutott eszembe, bár semmi sem ragyog olyan szépen. Ha eljutok a menyországba s az én ízlésem szerint lesz berendezve, olyan legyen az előcsarnoka, mint a ti fogadócsarnokotok s beljebb nem is mennék.

- De csak, ha kihallatszik az üdvözültek éneke... Hans, igazán szép napokat töltöttél nálunk?

- Te lélek. De pontosan számoltál? Szép, szebb, legszebb. Nehogy tévedésből kerüljünk a legelső helyre. Ugyanis nagyon büszkék volnánk rá. S most is lesznek szép napjaid. Az erdőnk nyári köntösében, a kert, mely egyre virulóbb... És Rosmarie úgy örül a zenédnek. S igen, csaknem elfelejtettem a fődolgot, szerencséd lesz a fiatal Heinzhez. Igaz, hogy nevelése kicsit el van hanyagolva, de még nemrégen mintagyerek volt. A hangsúly a volt-on van! S itt van Ulrike néni is. Ne ijedj meg tőle, nem olyan borzasztó. S a legmélyebb althangja van, kár, hogy olyan öreg hölgy.

- Persze, hogy kár. Jó volna az énekkari mű szólistájának, egyik részben... Hát erről még mesélek!

- Feleségem alig várja. Tudod, ez a költészetéhez tartozik. Sok ideje van, sokat fekszik s csak kis körben telik az élete... Igen, Hans. Egy lépést sem tehet egyedül... Így hát meséket sző, a démonáról, emlékszel még rá?

- S meséiben a démon, az ezüstruhás asszony, akihez állitólag hasonlít, az énekkari mű írója lett.

- Ó, a legszebb asszony, a bűbájos, a szent, a hétszínben tündöklő asszony, a királyné, a Gizella!

- A partiturában vannak. Egyetlen vezérfonalam a rettentő labirintusban. Piros ceruzával írott felkiáltások, figyelmeztetések, javítások. Mindenesetre a másolót nevezi így. Dicsfénye nagy szerepet játszik.

- Hans, megrendítesz, kérlek, légy óvatos leleplezéseiddel a feleségem előtt. Milyen nagy szemeket csinál majd. Nos, ha át kell alakítania a meséjét, annak csak örülök. S a komponista?

- Nem lehet más, mint Brauneck Heinrich Friedrich gróf. Többnyire más nevet ad magának. Úristen, bolondja vagy a hűséges rajongó, az alázatos, a panaszos.

- Akkor ő az. Akkor hát meg is van Rosmarie meséjének a címe: A szent meg a rajongó. Különös kettős lehetett.

- Kedves Harro, figyelmeztethetlek valamire? Ha hű akarsz maradni a stílushoz, akkor azt kell mondanod: A szent meg a rajongója. A férfit el sem lehet az asszony nélkül képzelni. Ragyogó, szellemes, meleg egyéniség. Ha a világ kicsit különösnek találhatta is muzsikájával, melyet halálosan komolyan vett. Nem lehetne a kedves uradalmi tanácsosnál többet is megtudni felőle? S azt is, hogy ki dobálta így össze a kéziratot?

- Hogy fog Rosmarie hallgatni, irígyelni tudlak érte! S a férfi, aki a saját feleségét szentnek nevezi - tudod, ezt a szót nem kell mindig komolyan venni, de itt nagyon érdekel, mert megerősíti a másoló írásáról alkotott véleményemet.

- Ez a férfi nagyon komolyan veszi a szót, Harro! Halálosan komolyan. Néha "kegyetlen szent"-nek nevezi! Helyenkint, ahol panaszként hangzik...

- Talán nem másokhoz, úgy látszik, önmagához, volt kegyetlen. Saját férje, aki pedig csak ismerheti, veti a szemére. Mindezek a felkiáltások, megjegyzések olyan intimek, hogy néha rosszul éreztem magam - mintha hallgatóznék. Nem gondolhattak arra, hogy a kézirat idegen kézbe jut.

- Nem lehet könnyű dolog szent asszony férjének lenni... Az ember mindig zárt ajtók előtt áll, mely mögött az asszony áhitatoskodik. Reméljük, hogy Rosmarienak újra kell költeni az egészet. Csodálatos, de nagyon sok részlet, amit megálmodott, később bebizonyosodott. Egy esetet magam éltem át. Meséltem neked a kék emberkéről. De még számtalan jött hozzá. A démona is egyre kézzelfoghatóbb lesz. Gyermekkorában jelenéseket is látott Rosmarie... Félek, hogy gyengesége mellett ez most megismétlődhetnék... Szedd hát össze magad Hans, s ne feledd, amit mondok:

- Kedves Harro, de fejezd ki magad érthetően! Különben minden mozdulatodat jelnek tartom majd. Nem fütyülhetnél egy motivumot, mondjuk Brahms C-moll kvartettjének első taktusát?

- Motivumokat talán igen. De ehhez, nem értek. Hans, majd inkább taktust ütök. Negyedtaktust s így nem is vétünk a stílus ellen, ami megnyugtató.

Fogadására kis csoport áll az udvaron. A herceg, unokájával és az öreg grófné. Hans Friedrichnek csaknem sok is. A kis Heinzet ugyan inkább a lovak érdeklik s nem sokat törődik az urakkal. A fiatal grófnét most nem láthatja... A szép virágokat a sok gyommal, gazzal együtt beteszik egy borhütőbe s így egy kis nyarat visznek a szobájába.

A herceg ebédre is ott marad, ami sokkal szertartásosabban folyik le, mint ahogy Hans Friedrich emlékszik rá. Inas szolgál fel s a háziasszony helye üres. A herceget nagyon érdekli az oratórium s előadásának lehetősége.

Hans Friedrich, aki mindjárt elveszti félénkségét, mihelyt a saját paripáján ülhet, elmondja, hogy már beszélt néhány nagyobb dalegyesület karmesterével s jövő télen egyik, másik, részletét talán már elő is adhatják. De a nagy nehézség, melyet talán le sem lehet győzni, a szólókban van. Nem mondhatja, hogy szopránszóló, mert altfekvésben is kell énekelnie. Rendkívüli hangterjedelmet kíván a partitura. A híres énekesnők közül sem ismer egyet sem, akinek ekkora hangterjedelme volna. S különös, míg a régi nagy mesterek tenorszerepekben kéjelegtek, itt a férfiszólam csak kellemes, terjedelmes bariton.

A herceg azt mondja: - Milyen kár. Azt hittem, megszerezhetem leányomnak az örömet, hogy legalább egy részét hallhassa a műnek, mely úgy érdekli. Ha csak kórusokról volna szó, hallottam, hogy egy nagy kórus nyáron hangversenykörutat tesz. Félek, hogy leányom még jó ideig nem utazhat. Ha Brauneckbe hozathatnánk egy énekkart, ön betanítaná a dolgot, nagyon jó új orgonánk van. Akkor megszerezhetnénk leányomnak az örömet.

- Édesapám, - szakítja félbe Harro, - csak nem hozathatsz egy egész énekkart Brauneckbe! Zenekarral! Hol helyezed el a sok embert?

- Ez a legkevesebb, de meg kell gondolnod, hogy ilyen előadást meghatározott napra kell tenni. S Rosmarie állapota úgy változik, sohasem tudhatjuk, éppen aznap elég erős lesz-e, hogy átvigyük Brauneckbe és a templomba.

- Elhiheted, Harro, hogy ezt is meggondoltam. Rosmarie már pár nappal előbb átjön Brauneckbe. Úgyis megígérte, hogy meglátogat. S ha egyszer ott van, nem is határozzuk meg az időt olyan pontosan. Három napon belül bizonyára lesz rá alkalom.

- Bocsáss meg, apám, nem tudom, jól meggondoltad-e ezt az egész óriási dolgot. Hans, mibe kerülhet körülbelül...

A szomszéd szobában valami zaj van, az öreg hölgy kimegy... Harro vállat von.

- Nagyon bizonytalan dolog s nem tudom, nem izgatja-e föl Rosmariet még jobban.

A herceg föláll s átmegy a másik szobába... Harro és Hans Friedrich ülve maradnak.

- Hans, ez lehetetlen história, - suttog Harro. - Apósom, aki máskor nagyon megfontolt ember, igazán úgy tesz, mintha bele akarna rohanni ebbe a kalandos dologba. Képzeld el a sok embert a kis Brauneckben. S nevezd meg az összeget, Hans.

- Azt hiszem, Harro, negyvenezer, márkából... De akkor már az egészet előadnánk. Meseszerű, álomszerű, ezeregyéjszakába való! Mondd, hol van eltemetve az öreg Brauneck?

- Gondold csak el, Harro, életében sohasem hallott a muzsikájából egy hangot sem, pedig egész szerelmét, lelke tüzét, fájdalmát beleöntötte s most századok mulva megzendül a sírja felett! Hiszek az isteni igazságosságban s fölteszem, hogy hallja. Tudod, mi az: halott, eltemetett zene?

- Nem, Harro, mégsem tudod. Te megfestetted a képed. Előtted áll s élvezheted a művész minden örömét és minden fájdalmát mellette. A képed megvan. De ez a szegény művész sohasem tudta művét életrekelteni. Belétemette erős, vidám, napfényes lelkét s az most egyszerre föltámad. Ujjonghat, fölemel, magával ragad s szárnyain emberlelkeket visz az örökkévalóság felé. S milyen csodálatos élvezet lenne ezt a zenét minden világi mellékíz nélkül élvezhetni. Egy falusi templomban, áhitatos emberek között... Kedves Harro, csak ismerem a férfit, akivel félesztendeje szünet nélkül foglalkozom. Így képzelte ő is. Hangversenyteremben, a megszokott kritikusokkal és hangversenyhallgatósággal el sem lehet képzelni a dolgot. Például vannak helyek, ahol a hívők közreműködésére is számít. Éppen a legszebb hely, ahol a hívők régi templomi dalt énekelnek s felettük szárnyal a szopránhang. Túlzengve az orgonát, a hívőket, a kart...

A herceg észrevétlenül visszajött, most megérinti a vállát... Papírlapot tart eléje. Egy szám áll rajta.

- Hogyne... hogyne... De most még nem szólunk róla Rosmarienak. Ez legyen a születésnapi ajándékom számára. Csönd, Harro, tudom, hogy megvolt már, de nagyon szigorúak voltatok, csak csekélységeket adhattam. Már akkor elhatároztam, hogy kárpótolom magam. Mit akarsz, Harro? Néhány párizsi ruha, még egy autó... - Vállat von s megint kimegy.

Az inas zajtalanul szed le. Harro komor arccal ül helyén. Mikor magukra maradnak, a művész megkérdi: - Harro, bánt a dolog?

- Apósomnak nincs is módjában ilyen születésnapi ajándékot adni. Illenék egy amerikai disznókereskedőhöz vagy nagy gyárosaink egyikéhez, de egy német hercegnek annyi kötelezettsége van, amiről a be nem avatottak nem is tudnak... Természetesen örülök feleségem örömének... már amit igazán élvezni is tud. Mert különben csak szívfájás lesz belőle... De ez kínoz... ilyesmit csak egyszer adnak... s hogy mindnyájan számolnak azzal. - Föláll s kirohan a verandára.

Barátja habozva követi... de mintha Harro várta volna. Vállára teszi kezét s azt mondja: - Megérted, Hans, hogy kínoz... Hogy mindnyájan számolnak azzal: utoljára történik.

Felettük csodálatos csillagos menybolt tündöklik, az erdő sötét tömeg, a völgyben ködasszonyok szállanak s a folyó alig csillog át a köduszályokon. Az égen hullócsillag von fényes sávot...

Harro halkan mondja: - Hänschen, tudom, az öreg úr most kicsinyes aggodalmaskodásnak tarthatja vagy azt hiheti, hogy a braunecki zsebet féltem... míg ő azt sem tudja, mit tegyen szeretetében. Nehéz most velem kibírni; sok bajod lesz velem. Nagyon örülök, hogy itt vagy mellettem... de készülj el... Hogy Rózsámnak jó arcot mutatok, ez minden, ami most tőlem telik. Káoszban élek, eltekintve a bánatomtól. Mondd csak, éppen az előbb olyasmit mondtál, ami régi szabadgondolkodásodhoz viszonyítva, furcsán fest.

- Szabadgondolkodásom, ha már éppen annak akarod nevezni, mesterséges berlini tenyészet volt. Nagyon rosszul fért meg a lelkemmel. Az néha úgy sírt bennem, mint a gyermek és semmivel sem tudtam elhallgattatni. Most már nem kínozom magam s megtiltottam a fejemnek, hogy a szegény lelket gyötörje és éheztesse s azóta lelkiállapotom annyival jobb, hogy valóságos Krőzusnak érzem magam.

- Még azt sem mondhatom... Gondolj csak a Brauneck Heinzre és muzsikájára. Egész élete egyetlen nagy ostobaság, óriási erő, mely elpazarlódik, elhangzik. Az én agyam is tágasabb teret kíván. Az egész világ és minden, ami benne van, csak óriási ostobaság, ha nem kapcsoljuk az örökkévalóságba, értelmem anélkül nem is bírná el. Mint művész, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell dogmákkal foglalkoznom. Az én művészetem is nagyon szegényes, ha csak földi. Szükségem van egy túlvilági fülre. A zene a lélek beszéde Istenhez. Gondolj az öreg Bachra. Gondolj a hatásra, melyet a legkülönbözőbb emberekre tesz. Imádatára, hálájára, gyászára, a föld gyermekét sirató fájdalmára. Mi marad belőle, ha mindezt letagadod? Rajongó fantaszta s egész élete munkája álom. Brauneck Heinz is ilyen fantaszta volt. Egész gondolkodása túlvilági. Továbbkomponál, bár bizonyára csak az énekesnője és énekese volt meg az egész műből. De két hárfát, orgonát, nagy énekkart is kíván éspedig jól jegyezd meg, nem templomi kart, vagy a borzalmas kasztráltakat, mint amilyent Bachnak is el kellett még viselni. A tizenhetedik században megkövezték volna a templomban a nőénekest. Mi könnyebben elviselnénk egy nőprédikátort. De ez az ember nyugodtan tovább komponál, beleönti egész lelkét és felesége, a szent asszony annyira hisz benne, hogy semmi fáradságot sem sajnál és férje jegyzeteiből összeállítja a művet. Megvan néhány ilyen jegyzet. S azokból láthatjuk, mennyi része van az asszonynak a munkában. Éppen úgy ért a muzsikához, mint az ura, de türelme sokkal nagyobb. Láthatjuk, milyen zseniális tud lenni egy asszony a szerelemben. Ilyesmire csak a leghathatósabb ösztönzőerő késztetheti az asszonyt. S ki tudja, mennyi része van benne. Néhol az áll: "Ezért a részért a szent felelős..." s más efféle. De ez mellékes, Harro. Bocsáss meg, hogy megint erről beszélek. A herceg olajat öntött a tűzre.

- Csak beszélj, Hänschen, olyan jól esik; te még tudsz örülni. Nekem mindenem összeomlott, csak szomorú homokszemeket szorongatok s azokat morzsolgatom.

Harro fogát csikorgatja. - Küzdök vele, legyűröm s megint föltámad. Mindig velem van, legmélyebb álmomba is elkísér. Minden erőmre szükség van, hogy Rosmarie előtt eltitkoljam, amit érzek. Nézd, ott a fényt, ott ül most az apósom a lánya mellett, kezét kezében tartja s mesél neki mindenféle kedves semmiséget. S örülnek egymásnak. S a herceg közben egyre töri a fejét, hogy mi újabb örömet okozhatna neki. Majd meglátod, hogy fog sürgetni téged is. Olyan békésen, szépen megy a dolog, mi is ott ülhetnénk és hallgathatnánk, de én nem bírom. Nem, én nem tudom, ilyen szépen, őszialkonyszerűen, nyugodtan, megadással... Az erdőbe kell rohannom, hogy kitomboljam magam, különben nem tudom egész nap a kedvesen aggódó férjet játszani. Hiszen ki tudhatja azt, hogy én mit vesztek! Bár megvolna még a Romváram, hogy eltemetkezhetném benne. Az egész házam csak gúny lesz. Azt mondják, élvezzem a mát, ne törődjem a holnappal. Ha tudnám! A legszebb napjaim lehetnének... vannak is óráim, mikor az hiszem, hogy az élet minden édessége belészorult s csodakehelyben nyujtja most felém. De csak üssön egy óra vagy lássam, hogy mégsem tudja egészen eltitkolni a szenvedést s valamennyi fúria elszabadul. Hans, nem élem túl, meglásd. Nem egyszerre halok meg, ahogy szeretném, hanem lassanként, ahogy az Isten akarja. Előbb a művészetem, azután a többi. Végre majd csak a braunecki nyugdíjas marad, ahogy a néném mondja.

- Elköszöntem. - Kikísérik a kocsijához, melyet maga hajt. - Azt hiszem, Rosmarie most szeretné üdvözölni a vendégét.

A zeneszobában, a nagy kép alatt fekszik az úrnő s feléje nyujtja kezét. Olyan bájos és szép, hogy Hans Friedrich egy percre egészen megfeledkezik a nagy árnyékról, mely fölötte lebeg. Aranyos feje, mint királynőkhöz illik a legszebb piros párnán pihen, zöldeskék selyemruha van rajta, s haja csak két vastag ágba fonva. Nyakán gyémántokkal körülvett smaragd.

Hans Friedrich mindazt egy perc alatt öntudatlanul látja meg, s gondosan elteszi lelke kincsesládájába.

- Az uram miatt örülök, hogy itt van, Hans Friedrich úr, - kezdi Rosmarie. - Nagyon rossz napjai vannak, nem tud dolgozni és nagyon boldogtalan. - Úgy néz rá, mintha ott állott volna mellettük a verandán.

A művész szíve elszorul, úgy sajnálja ezt az emberpárt és semmiféle kedves hazugság sem jut eszébe.

- Remélem, már ma este hallom, de előbb meg kell próbálnunk, hogy elbírom-e. Csak nagyon egyszerű, szelíd dolgokat játsszék nekem. Kierőszakoltam, hogy itt fekhessem s nem odaát, ahogy akarták. - Mosolyog. - Tudja, nagyon makacs vagyok s teljesíteni kell az akaratomat! Ó, olyan sok mindent szeretnék önnel megbeszélni, Hans Friedrich úr! És kérésem is van...

- Amit megtehetek... milyen hálás vagyok, ha valamit tehetek... alig merem mondani.

Meglepve néz rá: - Nem, fenség, arra még sohasem telt, de nem mondtam le a reményről.

- Ó, hogy örülök ennek! El kell mennie Olaszországba, Rómába s ott kell a telet töltenie az urammal. Szabad lehet a télen?

- Ó, de-ket ne mondjon. Makacs vagyok és olyan szépen kieszeltem. A Monte Pinción laknak majd, onnan végiglátni egész Rómán s kis kertes lakást válasszanak, szökőkúttal. A zongoráját magával viszi.

- Akkor hát ezt, - és a drága Bechsteinre mutat. - Itt úgyis némán áll. De ez kettőnk titka. Szót se róla az uramnak! De úgy-e, nem csinál más tervet a télre? - kezét nyujtja. - Amíg hírt hall rólunk... ó, és én úgy kérem rá... szeretnék efelől nyugodt lenni. És úgy-e, - a kék emberkére mutat.

Harro lépteit hallja, hamar megcsókolja hát a finom kezet s az oratóriumról kezd beszélni. Harro eligazgatja felesége párnáját, ruháját, úgy babrál rajta, mint egy műremeken.

Hans kinyitja a zongorát, beszélni úgysem tudna. Igazán azt hiszi Harro, hogy megcsalhatja ezzel a tettetett nyugalommal... hol lesz a Szépséges, a Királynő, mikor ők Rómába mennek?

A legszelídebb bölcsődalt játssza, ami csak eszébe jut. Rosmarie szeme feléje ragyog.

- Hála Istennek, tudom hallgatni, nem fáj, nem kell olyan óvatosnak lennie...

- Talán egy dallamot a műből? A Gerthard-énekhez készült: Menj szívem és békét keress. A dal át van alakítva szopránszólónak.

Harro azt mondja: - Rózsa, már nagyon piros vagy, az ajkad is egyre pirosabb, beteggé örülöd magad. Mára elég, Hans, jöjj ide!

Azután elhallgat s eltakarja arcát. Harro nagyon elsápad, ajkát harapdálja. A művész barátjára néz, azután halkan kimegy.

Rosmarie lebocsátja kezét s könyörögve mondja: - Harro, nem akartam mondani... Ó, Istenem, mit tettem!... most megbántottalak!... Ó, most már késő...

- Miért mondod ezt, Rózsa! Összetörtél valamit, ami többé sohasem lesz egész. Valamit, amibe kapaszkodtam... de igazad van, nem lett volna szabad durva kézzel megzavarni az örömödet... Istenem, minden szavammal igazat adok neked. Kegyetlenség tőlem... Miért nem tudom eltitkolni a szenvedésemet... Istenem, hogy ver a szíved... és a szemed! Behívom Ulrikét.

Rosmarie nem engedi. - Harro, ne, könyörgöm... ne hagyj megint egyedül - hadd beszéljek veled... Ne hagyj el, Harro... meg kell hallgatnod... Istenem, mit tettem... miért is kértem a dalt! Most megbántottalak miatta.

Harro szemében föllángol a démon. Magához ragadja, elborítja csókjaival, szenvedélyében mindent elfelejt. Úgy magához szorítja, csaknem megöli, akit pedig minden durva érintéstől óvnak. Már nem sír, hagyja, hogy tegyen vele, amit akar. Tán nem is szenved, tán a vad ár, mely áttombol rajta, mindent elborít. Harro egyre vadabb, őrjöngve beszél...

- Rózsa, nem bírom tovább... a magam ura akarok lenni megint... Szabadulni akarok attól, ami fojtogat... A szemektől, melyek rámbámulnak, új énemtől... Vissza akarok menni, hogy azt tehessem, amit akarok. Nem akarok egész életemben a sötét, hideg völgyben járni. Veled akarok meghalni. Hagyd az égi mezőidet. Jöjj velem! Ha Isten nem akar fényéből juttatni nekünk, sötétségében biztosan kapunk helyet... Ne szenvedj többet... ne kínlódj sokáig... Itt, a karomban, nem is érzed. És én utánad megyek. A lelkünket nem tépheti széjjel... Te, te Lelkem! Melyik üdvösségben akarsz elrejtőzni, hogy ne halljad, hogyan kiáltok utánad?

Karjában tartja, egész teste térdén fekszik - - - mintha meghalt volna. De nem, most fölnyitja szemét, ránéz. A démon elhagyja Harrot... hideg rémület árasztja el lelkét... igen, de hát visszafordulhat-e még? Most rettentő fájdalmakat hozott reá. A foga verődik össze a rémülettől. Azután párnájára fekteti. - Hozok segítséget.

- Nem, - mondja Rosmarie hangosan, tisztán, - ittmaradsz nálam, Harro. Ne törődj most a szívemmel... a te szíved sokkal betegebb... Harro, hová akarsz menekülni Isten elől? Miért harcolsz önmagad ellen? Miért nem bízod rá magad? Nem hajolt-e le már egyszer hozzád? "Legyen meg a te akaratod" Harro! Én nem azt tettem-e?

- Azt hiszed nem volt keserves az út, melyet egyedül jártam be? Jöjj ide hozzám, Harro.

Engedelmeskedik s Rózsa magához vonja. - Szegény Harrom. - Megsimogatja a haját. - Azt hiszed, nem éreztem szerelmed hullámait! Nem okoztál fájdalmat. Azt hiszed, nem tudtam úgyis, mi ég benned. Miért futottál el tőlem az erdőbe és nem tudtad, hol is voltál és mindig hazudtál, ha kérdeztelek. És egyre Isten elől menekültél, pedig már nem szabadulhatsz tőle úgysem, magad vetetted ki az aranyos szalagot s most már az övé vagy... Miért nem maradsz nyugodtan, hogy jósága elárasszon? Hiszen nincs is már választásod. Foglya vagy, Harro!

- Lélek, - nyög Harro, - ne hagyj magamra. A démonok... Soha többé nem mondhatod, hogy nem okoztam neked fájdalmat... soha többé, ez is odavan. Magam törtem össze, az aranypoharat... Most koldus vagyok. Miért kell ebbe a mélységbe is belezuhannom? Nem voltam már úgyis eléggé összezúzva? Tudom, nem kellene ezt mondanom, megint föl kellene vennem előtted az álarcot.

- Nem, Harro. Most csak engedd, hogy szeresselek. Ó, szegény, szegény, fáradt Harrom. Úttalan úton járt és a vad tüskék véresre tépték. S amitől legjobban félt, az szakadt reá. És szenvedése is annyival nagyobb, keservesebb, amennyivel lelke nagyobb az enyémnél. Az enyém csak kis gyertya, a tiéd hatalmas láng. Azért is harcolnak olyan nagyon a lelkedért, Harro. S talán, ha mindig boldogok maradunk, egészen keményre kalapáltad volna a lelkedet. Nem irántam, nem, nem irántam. S mit tehetünk mi, szegény gyermekek, égi atyánk akarata ellen? Tűrnünk kell. S te azt hiszed, semmiféle üdvösség sem tudna elrejteni előled!

- Édes, nekem sem kell az üdvösség nélküled... Már gyermeki menyországomba sem akartam nélküled jutni. De útban vagyok... ne rejtőzzünk el többé egymás elől, viseljük együtt a szenvedést, csak azért nem merek veled beszélni, mert tudom, milyen sebes a lelked. De magad kezdted s most már jól van. Útban vagyok, mert Isten hívott. A vándormadár elköltözik. Muszáj. És Istenhez megyek. Ez elég nekem. Atyámat fogom látni, akinek szeretetét érzem mindig.

- Gyerekek, aggódom. Szívem, hogy fekszel itt!... úgy odadobva. Harro, miért rejted el az arcodat?

- Kedves anyám, - mondja Rózsa, - Harro most az ágyamba visz és mellettem marad. Nem maradhatok egyedül, mellettem kell maradnia... Makacs vagyok megint, Uli... Jöjj, Harro, azelőtt is vittél. Nehéz vagyok?

- Nagyon jó nekem, ha Harro visz, - és csodálatos mosollyal tárja ki karját feléje.

Harro fölemeli, Rosmarie vállára fekteti fejét. Így viszi át. Odaát, mielőtt átengedi anyjának, föléje hajlik s azt súgja:

Hans Friedrich a kertben áll, egy mályvatő előtt, mely rakva van sötétpiros virággal. Csupa mályva szegélyezi az utat, hegyes árnyékuk az aranyszínű homokra vetődik. A virágok zöldes-fehérek, rózsaszínűek és égőpirosak.

Harro barátja vállára teszi kezét: - Parasztvirágok ezek, Hans, de Rózsa meg én nagyon szeretjük őket.

- Királyian büszkék - feleli Hans. - Olyan pompázva állanak sorfalat, mint heroldok, akik a királynőt várják.

A művész barátjára néz s örömmel kiáltja: - Ó, Harro, a szemed megint a régi! Jobban vagy.

- Egy időre kitomboltam magam, de vigyázni kell, nehogy megint elszabaduljanak a pokolbeli kutyák, nem nagyon lehet megbízni bennük. Jöjj hát őfenségéhez - lásd, én is udvarias vagyok, ha te az vagy. Valami nyomja a szívét. Hadd mondja el neked s meg ne mukkanj, ha tetőtől-talpig bearanyozva látsz. Mosolyognod kell, mintha elhinnéd s bizonyítsd csak, hogy a kép nagyon hű. Különben nem nyugszik meg. Különben tegnap ostoba voltam, láthattam volna, mennyire vágyik Rózsa a dal után. Ragyogott s hálásak lehetünk, ha örömet tudunk neki szerezni. És csak kétszínűsködés, ha úgy teszünk, mintha tilalmakkal megóvhatnánk a szenvedéstől, mikor pedig tudjuk, hogy hasztalan.

Hans Friedrich bemegy. Most, reggel már jobban látni, mennyire lefogyott a szép királyné. De szeme csodaszép s arcán egyre változnak a finom színek.

A művész siet megerősíteni, s mai braunecki látogatásáról kezd beszélni, de Rosmariet most más érdekli.

- Friedrich úr tegnap valamit mondtam ön előtt, amit nagyon megbántam. Türelmetlen, ingerült voltam s Harro szükséges és szeretetteljes figyelmeztetését csúf megbántással viszonoztam.

- Fenség, Harrot csak a nagy aggódás vezette. Nem az örömét akarta megzavarni s az ember sohasem tudhatja, hogy a zene, mint az enyém is, mely sohasem tud egészen primitív lenni, hogy hat a gyöngéd idegekre - feleli Hans utasításához híven.

- Igaza van, persze, Harro mindig olyan türelmes és jó hozzám s csak érettem aggódik, azért volt olyan csunya tőlem. Nem is értem magam. Harro maga a jóság, gyöngéd figyelem irántam s ha most nagy bánata van, az is csak miattam van. És akkor ok nélkül bántom. Ilyen a hálám. Szégyenlem magam, keserűen szégyenlem magam. Úgy elkényeztettek a szeretetükkel. Legelőször a férjem, azután apám és a többiek.

- Igazán azt hiszi? De talán most majd mindig, ha valamire figyelmeztetnie kell, attól fog félni, hogy fölcsattanok!

Hans nem tudja szerepét tovább játszani. A királyné porig alázkodik előtte... Nagyon piros lesz és azt mondja: - Harronak éreznie kellett volna, hogy ön különösen vágyik a dalra.

- Persze, hogy érezte és éppen azért félt, hogy megárt nekem. Mennél többször nézek a tükörbe, annál csunyább vagyok.

- Én, Harro. Pedig rámférne, hogy szebb legyek. Hiszen azt akarom, hogy lefessél. Elég rossz, ha az emberek betegek és mindenkinek gondja és bánata van velük s még hozzá ingerlékenyek is.

Rosmarie arcán könnyek peregnek. Elég szomorú, hogy vannak, s a régiekhez mindig új tüskét növesztenek. Magukat tépik össze velük legjobban.

Harro arca is megvonaglik s Hanshoz fordul, akit úgy megdöbbent a szép királyné sírása, hogy maga is csaknem sírvafakad.

- Hänschen eleget tett már megbántott önérzetemnek? Egészen sápadt vagy hitvesi háborúnktól.

Hans Friedrich bólint: - Igen, Harro, csak az a rendkívüli, hogy itt mindenik magát halmozza el szemrehányással. S Harro, te vagy hátrányban, annyi rosszat nem mondtál magadról, mint Királyné asszonyom magáról. Csak azért tudtam végighallgatni, mert előkészítettél.

Harro is kimegy barátjával s halkan mondja: - Megrendített, Hänschen, úgy-e, de neked is ki kellett venni a részedet. - Kitárja hosszú karját. - Ó, ez az édesség, ez az édesség, mely egyetlen türelmetlen szóért így bánkódik! Az egyetlen volt, Hans, az egész hosszú, nehéz idő alatt Gondold csak el, mennyivel nehezebb az én mérlegtálam! S Hans, lehet, hogy a herceg ott tart ebédre, de ne feledd, hogy ma este el kell játszanod nekünk a legszebb dalt! Ne jöjj nagyon későn!

Harro ott áll a nyitott ajtónak támaszkodva. Ó, hogy fáj Rózsának, mikor ilyen tétlenül látja a kedves kezeket. Haja is napról-napra fehérebb. Nem tudja egész nap így nézni. Ha pedig elküldi magától, akkor megint az erdőbe megy kóborolni s keresni valamit, amit ott úgysem találhat meg. Ha nem dolgozik, estére megint csak olyan beteg lesz, mint tegnap volt... S Rózsa magában számolgatja, mióta is nem dolgozik az ura. Tulajdonképpen már a májusi este óta!

- Harro - szólítja meg, - szeretnék átmenni a műterembe. Segítesz vagy csöngessek Märtért?

Harro összeszorítja fogát. - Végre is nem mondhatok mindig nemet neked, majd behívom Märtet.

A műteremben minden nagyon szépen elő van készítve, az állványon óriási tiszta, vászon, mellette mindenféle formájú vakráma. A nagy festékesláda kinyitva, a rothenburgi korsóban ott vannak a tisztára mosott ecsetek. Az üvegfal félrehúzva, hogy a nap aranyfoltokat rajzol a padlóra.

Harro Rosmarie felé fordul, aki egy közönséges széken ül, az emelvényen, honnan jól láthatja, ha az ura dolgozik.

- Harro, menj a nagy vászonhoz, ott a kréta, csak egyetlen vonást csinálj legalább, hosszában és keresztben! Megteheted a kedvemért.

- Jól van. Akkor hát ne játszunk, hanem legyünk komolyak és szomorúak. Tudod, milyenek a panaszkodó fák?

Harro csodálkozva néz rá. - Igen, tudom... S fölöttünk gémek, mint nehéz, vágytól terhes gondolatok. De nincs előtere. Előtérnek sötét vízfelület kellene, melynek partját lehullott levelek borítják, sötétzöld levelek s köztük a víz, mint a mélységből fölnéző szemek...

Rosmarie szíve vadul ver. Ha most a kréta után nyúlna! Nem reszket a keze?... Nem, megint leereszti.

- S elől keskeny földcsík, azon nyílnak a turbánliliomok, sárgán, titokzatosan, mint a fájdalomerdőben termett lelkek, - folytatja Rosmarie.

Harro leül s behunyja szemét. - Igen, így... semmi több színt... csak a fák és levelek sötét zöldje és a komoran barna törzsek.

Hirtelen föltekint s elfogja felesége végtelenül szomorú, fájdalmas pillantását.

- Rózsa, mi bajod? Nem, nem akarom, hogy így nézz. Valamit akarsz... Mit is akarsz... valamit rajzoljak neked s ma mindenre nemet mondok, amit kérsz!

Fölkapja a krétát. Rózsa megkönnyebbülten sóhajt föl. Harro az állványa előtt áll, a kréta repül. Előbb mintha fákat rajzolna, azután vonuló gémcsapatot, azután eltöri, javítja s a legkülönösebb dolgokat rajzolja.

A feleségéről egészen megfeledkezett. Nem is fordul feléje. Miféle különös alakzatok azok... Egy ember körvonalai... egy asszonyé, most megint eltörli, csak a furcsa alakzatok maradnak. Vékony és vastag fonalak kötik össze őket... mindig újra javítgat és töröl rajta. Most olyan, mint egy kettévágott emberi test... Most megérti... Ilyen lehet az ember a bőr szép, barátságos takarója alatt. S az a szabálytalan valami, a fonalak között, az a szív. Az ő szíve, ahogy most nyugtalanul, nehezen, betegen ver a mellében. S az ura még mindig javítgat rajta. Elfogja a félelem. Harro beteg, nagyon beteg! Tegnapi vadsága nem a fájdalom hirtelen kitörése volt s a gondolatok sem akkor születtek benne, régóta keringhetnek sötéten, vadul, agyában. S künn kacag a gyermek, ragyog az aranyos reggeli napfény, pillangók szállanak. S Harro ott áll és egyre javítgat a vonalakon. Már ötödször rajzolja a szabálytalan zacskót fonálzűrzavarával.

- Ha most elmehetnék, ha nem volnék ideláncolva! Hogy ne venné észre, milyen borzalmas ez nekem. Itt kell feküdnöm és néznem, ó, szegény Harrom! S azt sem tudom, megzavarjam-e... s hogy azt hazudjam-e, nem tudom, mit rajzolt.

- Harro. - - Harro megfordul, az arca zöldesszürke. Úgy néz rá, mintha nem tudná, hogy került ide.

- Igen, igen, te vagy, Rózsa! - Úgy áll, hogy rajzát eltakarja... - Akarsz a napra menni... még nem vagyok készen.

- De igen, készen vagy, Harro... a rajzolás még betegebbé tesz... Jöjj ki velem...

- Nem vagyok beteg! - Harro hirtelen megfordul és letörli, amit rajzolt. Nem győzi eleget dörzsölni, míg el nem tűnik a vászonról az utolsó krétavonás nyoma is. Azután egy székbe hanyatlik.

- Az utóbbi időben csak ezt. Pedig sokszor kezdtem valamit. De mindig ugyanaz lesz belőle. Megőrjít a gondolat, hogy talán segíthettek volna rajtad, ha másként csinálják... Magam is azt hiszem, hogy beteg vagyok, Rózsa. A panaszkodó fáidat kezdtem festeni. Mintha valami démon volna bennem, a gondolataim egyre körben forognak.

- Ha kényszeríteni tudnád magad egy kép festésére, ami egészen elfoglaljon, betöltsön, magával ragadjon. Tudom, mit éreznél, alig várnád a percet, hogy folytathasd. Hétszer ejtene kétségbe egy nap s hétszer tenne boldoggá. Harro, édes! Hallod, amit mondok?

- Igen... de már csak egy képet tudok festeni, az utolsót. Mindig magam előtt látom, sohasem hagy el s azért csinálom ezeket a rajzokat, hogy attól meneküljek.

- Boldogtalan leszel, Rózsa, ha meglátod... s ha megfestem, megszakad belé a szívem...

Mindig látom, mindig! Előlem semmit sem titkolhatsz el! Akármilyen büszke, kedves vagy barátságos arcot csinálsz is. Látom, hogy szenvedsz, látom a fájdalom finom vonalát. Látom, mikor annyira szenvedsz, hogy el kell rejtened a kezedet. Nem mindig vagy szomorú, ha szenvedsz is, néha még nevetsz is, pillanatra elkábítasz vele, de aztán megint látom. S látom, hogy lesz egyre rosszabb s milyen lehet, mikor egyedül vagy Ulrikével! Hát ilyen vagy te?

Színes vázlatot vesz elő, mely ijesztő művészettel van megfestve. Rosmarie, mint a vihar éjszakáján, halálsápadtan, vad, fájdalmas szemmel, görcsösen ökölbeszorított kézzel s szája körül a tehetetlen kín redőjével.

Harro eldobja a vázlatot. - Ilyen vagyok, így bánok veled s még meg is mutatom!... Miért nem hívod anyádat, hogy távolítsa el ezt az embert? Hogy nyugtod legyen tőle!... Most megint úgy ver a szíved s a szemed olyan sötét!

- Vedd az ecsetedet, Harro, - mondja Rózsa nagyon nehezen, - s fesd amit látsz. Talán jobban leszel, ha megfestheted... Fess, Harro...

Harro fölkapja az ecsetet s festeni kezd. A párnára hanyatlott sápadt fejet, a fájdalomban is néma szájat.

Hirtelen kihull kezéből az ecset - mi ez? Rosmarie hirtelen tágra nyitja szemét, pupillája megnő. Feléje néz és mégsem reá. Csodálatosan mosolyog, ahogy még sohasem látta mosolyogni. Idegenül, kedvesen, méltóságteljesen. Arcáról eltűnik a szenvedés minden nyoma, még az ajka is kipirul, belülről virul ki, mint egy félig nyilt rózsa. Még a haja is aranyosabb, vagy talán napsugár ragyog rá valahonnan. Egyik keze mintha félénken nyúlna valami után.

Harro megkövülten áll... Ez tán a vég... Már elérkezett... Nem tudja. Rosmarie valamit suttog, hogy mit, azt nem érti. Homloka fehér, mint a márvány és olyan királyi, hogy Harro úgy érzi: ma látja először a finom vonalakat. Azután becsukódik a szeme, feje szelíd nyugalommal hanyatlik hátra, ajkáról eltűnik a pirosság, kicsit oldalt fordul, amit különben sohasem tud tenni s most elalszik. Mint egy fáradt gyermek.

- Uli, nem tudom, a Rózsa, vagy meghal vagy meggyógyul. Jöjj, nézd meg. Alszik.

Óvatosan mennek át. A Rózsa csakugyan alszik, de olyan sápadt és fáradt, hogy Ulrike azt súgja: - Harro, hol lássak itt gyógyulást?

Leül a gyermeke mellé. Harro vár, Ulrike néni megtiltotta neki, hogy a Rózsára nézzen, mert attól mindig összerezzen álmában.

Rosmarie, hosszú, üdítő álom után fölébred. Azután evett s közben csaknem este lett. Uli néni átmegy, hogy a kis Heinz után nézzen.

Harro odajön Rózsához, letérdel melléje, szemük egymásba mélyed. - Rosmarie, - kérdi, - honnan kaptad hirtelen a glóriát?

- Ha megigéred, hogy erről is csinálsz vázlatot, akkor megmondom, különben nem. Nem akarom, hogy megint szidd a szemedet, nem tehet róla, hogy mindig a szenvedés felé fordítod. Lásd meg vele a másikat is!

- A vázlatot megkapod holnap reggel, mire fölébredsz. Ahogy virrad, nekifogok.

- Ó, te édes! Hát hallgasd csak. Nem először történik, hogy ezt álmodom. Mindig, ha már éppen annyira jutottam, hogy... hát... de akkor... akkor vigasztalást kapok. Ő jön, a Gizella. Ő... Azonnal megszünik minden fájdalmam, egészen megkönnyebbülök.

- Rózsa, te minden titkomat tudod, mondd meg, tudnom kell, ez is egyik sebem, mely nem akar begyógyulni... Azon a napon. A teremben, Rózsa! - Harro nehezen lélegzik. - Rózsa, nem altattak el... nem bírom, beszélj te...

- Még mindig arra gondolsz? Nem tehették, Harro s mégis sejtették, hogy elveszítem az eszméletemet... S bizonyára igazuk is volt, mert mintha minden tőlem messze történt volna. S nagyon sok köd takart, de hogy te egyedül hagytál, mégis fájt. S egyszercsak szétszakadt a köd. Valami történt velem, hiszen elmult s csak azért beszélek róla, nehogy ezután is ezen töprengj és kínozzon a gondolat.

- Nem is kiméllek. Valami történt velem, valami lehetetlen dolog. És le is kötöztek s azt gondoltam, ez a kereszt, ilyen volt!... Meztelenül, elhagyatva, az idegen emberek között. Egyszercsak valaki fátyolt borított rám s betakart... S akkor megláttam Őt. Csak az arcát láttam, kék lángszemét... Azt mondta: Nem, a kereszt más volt. Én tudom, mi volt. Elhagyatott vagy? - kérdezte. - Isten elhagyott? - Ránéztem, ó, olyan szükségem volt rá. Fátyla eltakart, de mégsem volt olyan messze tőlem, ami történt. Azt is hallottam, amit az urak beszéltek s hogy csodálkoznak. A fátyolról mitsem tudtak. S még sok mindent láttam, ami nem is volt a teremben. Téged láttalak Märt ágyán feküdni, melletted vizeskorsó állott. Mintha börtönben lettél volna. Nagyon megijedtem és azt mondtam neki: Menj oda fátyladdal... Akkor valami furcsát mondott. Azt mondta: Menj magad! - Hiszen ide vagyok kötözve. - Lásd, tudsz, ha akarsz! - De nagyon nehéz volt s egy percre azt hittem, hogy megszöktem tőlük. - De te bizonyára nem is érezted!... azután ólomnehéz lett a fátyol s valami sötétség borult rám s mikor újra fölnyitottam a szememet, fehér kötelékbe csavartak s nagyon rosszul éreztem magam. Azután levittek. S azután nincs mit mondani...

Harro szótlanul hallgatta végig, tekintete ajkán csüngött. - Úgy, ez elmúlt. Ez is elmúlt. Megint bemegyek a dísztermembe. Lesz annyi bátorságom, mint Märtnek. A tanár úr hipnózisa volt. Ilyen volt hát.

A Rózsa folytatja: - Egy történetet akartam ma neked elmesélni... De nem akartad. Meghallgatod holnap?

- Ó, nagyon rövid a történet... Úgy forgatom, hogy egészen kicsiny legyen... Csak a virágait szedem ki... A panaszkodó fák, a gémek, a sötét víz, a mélységből néző szemek, vedd el előlről a sárga turbénliliomokat. Adj helyet nekünk, neki és nekem. Fesd le szívedről a keserű kínt. Fesd meg szenvedésedet, lesznek órák, mikor modelled lehetek. Fesd meg a legszebb képet. Tudod: a szenvedéstalajból égirózsa fakad, ha Isten lehellete érinti...

Harro föl, alá járkál a műteremben, a lélek kergeti, űzi... Rosmarie nézi. - Hála Istennek... Meggyógyul. Isten áldja meg a szemét.

Hans Friedrich nem jött vissza Brauneckből. A kocsi elvitte a csomagját... utazni megy, pár nap mulva jön vissza... Rosmarie és Harro mindennap eltűnnek a műteremben s bezárják az ajtót; Ulrike néni halálos aggodalmakat áll ki, hogy az a türelmetlen Harro gondozza-e s nem fárasztja-e túlságosan ki a gyermeket. De este, mikor Harro áthozza és átadja Ulrike néninek, semmi sem látszik meg rajta. S mintha Harro kicsit megnyugodnék s a munka jót tenne neki.

- Sohasem volt rossz - védi Rózsa -, s hogy bánata van, azt nem tagadhatod. - De azután mégis bevallja: - A legközelebbi napoktól nagyon félek. Ma megkapta a választ, hogy a két híres orvos, egyik Berlinből, másik Königsbergből, eljön, hogy megvizsgáljanak. Magam kértem, hogy hagyja abba a festést, mindent elrontott, olyan izgatott volt... Uli, néni, csak szerencsésen túl volnánk rajta...

- Nem is az. Tegyenek. Az olyan kicsiség ahoz, amit Harronak kell majd megint szenvedni. Már olyan szépen benne volt a munkában: A háttér, a fák, mindezt fölvázolta már, olyan nagyszerűen indul. Mindent elfeledtem, míg néztem. S most ennek közbe kell jönni.

- Ó, ezek orvosok, akik egyik betegtől a másikhoz mennek s holnapra már elfeledtek. Liza segíthet, ha kell.

- Gyerek, remélem, hogy Harro uralkodik magán, majd kicsit helyrerázom előbb. Rózsa, sohasem volt nagyon könnyen kezelhető urad... de most.

- Nem, gyermekem, de most jut eszembe, hogy mérhetetlenül szelíd uradtól megbízásom van. Nem értek a diplomáciához. Ki kell derítenem, hogy miért akarsz Brauneckbe menni... s miért ígérted meg apádnak...

Rózsa elpirul. - Uli, nem szívesen mondom meg... apa örülni fog neki. Az otthonom. Míg mama otthon volt, alig ülhettem ott asztalhoz, úgy fölizgatta. Uli, a régi otthonom.

- Harro azt mondja, hogy az aranyház az otthonod... S hogy mi hiányzik itt neked?

- Semmi sem hiányzik... semmi... Csak itt túlságosan szép és tökéletes... és minden olyan kedves... hát nem érted, Uli... Ha Brauneckbe megyek, mindnyájan velem jöttök... Te és Harro és Heinz és a Babette, még Märt is.

- A Märt? Mi dolga annak Brauneckben? Azt hittem, éppen elég lakájotok van ott.

- Märt nem lakáj. Hiszen segítenie kell Harronak, mikor engem visz. S Harronak mindenben szüksége van rá.

- Uli néni, édes öreg vigasztaló anyácskám, segíts át öreg Brauneckbe. S Harronak mondd azt: akartam. Ez is ok. S hogy milyen makacs vagyok, azt mind tudjátok.

A grófnő hosszú, fekete alakja föláll, egy pillanatra az ablakhoz megy, azután visszaül az ágy mellé s Rosmarie mindkét kezét kezébe veszi.

- Uli - könyörög Rosmarie -, olyan szükségem van rád s minden töprengésem sem használ, ha te nem segítesz. Belátod, hogy segítenem kell Harron. Muszáj. - Ulrike bólint. - Hogy ne szakadjon rá a legfájdalmasabb. És Uli, ne nézz úgy rám, mintha aranyozott porcellán volnék. Magamra is éppen eleget gondolok. S beláthatod, hogy az élet itt, az aranyházban csodálatosan szép és könnyű és ünnepélyes. De meghalni Brauneckben könnyebb. Gondolj csak az öreg falakra, a galériákra, melyben a sóhajtozó szelek járnak. Hányan haltak meg már ott, a falakon csupa régi sóhajtás. Nem is tudnék jobb helyet a meghaláshoz. A sok kép, festett szemük mind azt mondja: mi is megtanultuk. A lépcső azoknak lépteitől visszhangzik, akik egykor arra jártak. Tudod, gyermekkoromban nem egyet láttam a régi, csöndes emberek közül, akiknek nincs árnyékuk és sohasem értettem meg, hogyan lehet tőlük félni. Mindig nagyon jóindulatúak voltak hozzám. Láthatod, milyen jól el vagyok ott látva. S a régi szertartáskocsit is jól ismerem, mely mindig egyforma síneken halad. Mindaz, ami itt szegény Harro szívén taposna, ott magától megy. Berger kisasszony mindent tud. Ha Harronak ezt a fejezetet itt kellene átélni, akkor a kedves aranyházat, a szeretett házat... gondold csak el, Uli, mennyi gond, munka, szeretet, művészet, nélkülözés, fáradság, áldozat, reménység van beleépítve s most mindezt megutáltassuk vele! Szegény Harrom, nem, gondoskodom rólam! Gondolj a díszteremre, Uli s hogy azóta be sem tette a lábát, mióta engem fölvittek oda. Azért tervezte és építette a fogadócsarnokát, a gyermekkúttal, hogy a koporsóm álljon benne! A braunecki galériák és lépcsők megszokták már a koporsókat. A kápolnában, a padlóban ott a kereszt, melyen állanak s az oszlopokon, melyeket esküvőmön virág takart, ott vannak a kampók a fekete leplek számára. Öreg dajkám mesélte, hogyan feküdt ott édesanyám, karján kis bátyámmal. Sokszor el kellett mondania, mert hiszen nagyon irígyeltem bátyámat. Akkor még nem sejtettem, hogy valahol egy édesanya vár rám s kedves karjába vesz majd, mikor legjobban szükségem van rá. Édes, kedves Ulim vagy, mert hagyod, hogy szövögessem a terveimet.

- Hagyd az öreg Ulidat, gyermek és beszélj magadról. Hát ezeket gondolod ki, mikor pihenni viszünk a szőlőútra?

- Nem, Uli, ezek nem a szőlőúti gondolataim... ezeket a Rock-madár mellett gondolom el. Harronak mindezt nem mondjuk el.

- Soha, Rózsa? Akkor nem ismeri meg nagy, egyetlen szerelmedet sem... Nem szeretném megrabolni tőle.

- Ó, hiszen tudja, hogy szeretem... de mennél kevesebbet kínozzuk. S most még nem is megyünk Brauneckbe. Csak akkor, ha majd úgy érzem, hogy rászorultam öreg hársfám vigasztalására. S nem is csinálunk semmi ünnepi kivonulást, hanem egy nap égő honvágyam támad Brauneck után. És Uli - hallod! - azt mondod: teljesíteni kell az akaratát, úgy elkényeztettük, most már meg kell tenni, amit kíván - s ismered a makacsságát! Úgysem marad békében. S azután nagyon gyorsan kell menni az egésznek, Uli. Olyan gyorsan, hogy vissza se fordulhassak az aranyház, Märt fehér lugasa és a zengő kút után. Reméljük, hogy nagyon rosszul leszek s magammal leszek elfoglalva. S lassan-lassan mind utánam jöttök. Märt is. Uli. A galambjait majd rábízza valakire. Uli, segítesz! te vagy az én egyetlen, az én...

- S most csak túl volnánk már a tanárokon. Ha csak valami reményt nyujtanának Harronak, amibe kapaszkodhassék...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Reggel megérkezik a két úr az udvari tanácsossal s a sápadt Rosmariet kiszolgáltatják nekik. Szelíd szeme egészen sötét, alig felel kérdezősködésükre. Harro lelkében minden fúria föltámad. Fönt áll megint az ablaknál és vár. A végtelenségig, legalább úgy érzi. Végre kijönnek az urak és bezárkóznak az ebédlőbe.

Harro be akar menni a feleségéhez, de Ulrike nem engedi, a vizsgálat nagyon megviselte. Végre nyílik az ajtó, kijönnek az urak s az idősebb, egy nagyon kedves, rokonszenves ember, behívja Harrot. Rengeteget beszélnek. Őfensége állapota nem felel meg egészen a várakozásnak, melyet B. tanárnak oka volt remélni. A tanácsos urat óvatosan megdicsérik s mindenik úr ajánl valamit. Őfensége próbáljon meg járni. Jövőre talán jó lenne egy kúra Nauheimben. Hosszabb kúra. Bár ebben a percben legjobb, ha Thorsteinben tartózkodik, a magasság, a tiszta levegő és nyugalom... Harro tekintete egyik márványarctól a másikhoz vándorol, melyek mit sem árulnak el. Azután fölállanak az urak, Harro mélyet lélegzik, olyan erősen támaszkodik az asztalra, hogy a tölgy lap megreccsen. Vad, lángoló szeme parancsolva néz rájuk:

- Mit várnak ettől a nauheimi kúrától s miért csak jövőre? A tél hosszú.

Megint rengeteg szóáradat, váratlan következményekről, szerencsétlen hegképződményről...

Az udvari-tanácsos úr lassan föláll és kimegy. Harro utánanéz és elsápad, a szája széléig... Nem is hallja, amit beszélnek... végre erőt vesz magán.

Mintha Harro rá akarná magát vetni... - Úgy, csak eshetőségről. Előbb el kell igazodnom kifejezéseiken...

- Az ilyen baj mindig kiszámíthatatlan... természetesen a legjobbat reméljük... de azt sem hallgathatjuk el, elő kell készülnünk reá. Hirtelen változásra, gróf úr.

Azután tülköl az autó s Harro és az öreg grófnő bekomplimentirozzák az urakat. Az udvari tanácsos úr eltűnt, ott ül Rosmarie ágya mellett s kezében tartja a remegő kezet.

- Nem, fenség, semmi rosszat sem határoztunk, semmi, semmi rosszat, minden úgy lesz, ahogy kívánja, itt vagy Brauneckben s most járok egyet a gróf úrral.

Mikor az autó eltűnt a fák mögött, Harro az öreg hölgyhöz fordul: - Hát, néném, ahoz képest, hogy a halálos ítéletemet mondták ki, elég jól viseltem magam.

- Harro - könyörög az öreg hölgy -, ne mutasd a gyermeknek vad szemedet, nagyon aggódik érted úgyis.

Harro és a tanácsos a kertben ballagnak, Harro hanyagul verdesi egy pálcával a lábát.

Aki így látja őket a szép nyári reggelben, azt hiheti, hogy két élvező ember, akiktől minden gond és bánat távol áll.

A tanácsos minden reményteli lehetőséget megemlít, amire csak valami jelben ürügyet talál. Harro pálcájával csapkod és hallgat. S a tanácsos éppen egy esetről mesél, mikor a fél orvosi fakultás tévedett. Harro hirtelen kiszabadítja karját az öreg úréból.

Bemegy a házba és eltünik. S Ulrikének és a tanácsosnak kell a várakozó Rosmariet vigasztalni és megnyugtatni.

- Most majd megint az erdőkbe megy -, panaszkodik - s hetek telnek el, míg hozzányúl az ecsethez. Ó, miért kellett ezeknek az embereknek idejönni!

Mire Harro visszatért, beesteledett, öreg kalapjában fiatal sündisznót hoz. Kis Heinz még ébren van, előtte etetik meg a terrasszon az állatot, mely hangosan csámcsogva nyeli le a gilisztát.

Az egész aranyház visszhangzik kis Heinz ujjongásától s a kis Fipsz ugatásától. Rosmarie is tudni akarja, mi az.

- Én is szeretném látni - kér Rosmarie - ó, be örülök, hogy Harro visszajött.

Azután apa és fia behozzák a sündisznót a hálószobába, csak szegény Fipsznek kell künnmaradni, mert talpa mindig sötét foltokat hagy Rosmarie ágyán. Panaszosan nyöszörög az ajtó előtt s láthatatlan ellenségét ugatja.

A sündisznó nagyon illedelmesen viselkedik, ide-oda szaladgál a szép szőnyegen. Kis Heinz hasrafekve csodálja, merészen próbálja simogatni, de mindig ijedten kapja el a kezét. Ez annyira tetszik neki, hogy hangosakat kacag. S örömében az első összefüggő mondatot csinálja: - "Alo tünditnót hotta". Sápadt mamája többször is hallani akarja tőle. Végre üt a lefekvés órája s apja minden tiltakozás ellenére kiviszi a sündisznóval együtt.

Később Harro bejön, egy percre leül Rosmarie ágya mellé, aki még tele van örömmel s egyre Heinz tudományáról beszél. Közben megszólal a gong.

Ulrike nénivel étkezik. A herceg ma nem jött át. Először történt. Egy tál gyönyörű cseresznyét küldött, rózsákkal letakarva.

- Hát, annyi bátorságot nem is várhatunk tőle a reggeli látogatás után. Talán ő nem talált mindjárt sündisznót ami mögött megbujhasson. Ulrike néném, most a műterembe megyek, előkészítem a festékeimet holnapra, te pedig maradj a Rózsánál, míg elalszik.

- Kegyetlenség, amit vele csinálsz. Ő nem is érez, nem is szenved, nem is őt kínozták meg! Csak te tombolhasd ki világfájdalmadat!

- Hát tombolok? Nagyon illedelmesen viselkedem. Kikísérek urakat, sündisznót találok s most a festékeimet készítem... Csak te nem érted a finomságokat. Majd meglátod, hogy a Rózsa megérti.

Uli megpróbálja előadni a vigasztaló festékhistóriát, bár nem nagyon hisz benne. De Rosmarie arca fölragyog.

- Ó, az jó, Uli mama! S ha jól meggondoljuk, még örülhetünk, hogy az urak nem csináltak nagyobb bajt.

Harro rajzasztalánál ül s nagy fehér ívre a két urat rajzolja, a berlinit és a königsbergit. Mintha évek óta tanulmányozná őket, olyan a képük. Fehér tányérgallért és talárt ad rájuk s finom fejük nagyon jól fest így. Asztal mellett ülnek, előttük papírlapok. A legfelső lapon egy név, egy kedves név s a berlini finom, ideges doktorkeze keresztet rajzol melléje. A másik nyugodtan, mozdulatlanul, érzéketlenül nézi.

Gondosan megvizsgálja a rajzot, összecsavarja és megcímezi a berlini orvosnak.

Odaát a Rock madárban kialudt a fény. Tehát Rosmarie elaludt s már nem várja. Kinyujtózik hát régi fekvőhelyén, az utóbbi időben megint itt alszik.

Halálosan fáradt és azonnal elalszik. S lelke nehéz, fáradságos utakon jár, szakadékok és rohanó hegyi patakok között. Előtte nehézkes, nagy madár száll, lassú szárnycsapással s rettentő, hogy mindig maga előtt látja. A kövek között egy csapat apró gyermek igyekszik előrejutni. Mindenféle veszedelem fenyegeti őket, vízbe eshetnek, megakadhatnak a kövek között. S a legrosszabb az volna, ha a madár egyszercsak visszafordulna.

Néhányat fölvesz a szerencsétlenek közül, de mindenik karján csak egyet tarthat s egyik már bele is esett a tomboló vízbe. S a komor madár megfordul... Csőre finomvonalú orrá változik. "Esetleges" károgja, "esetleges" s fekete szárnya a gyermekek felett csapkod.

Harro rémülten ébred föl. Szürke holdfény árasztja a szobát, a falon a viráglevelek árnyéka. Fölugrik, valaki hívta. Szíve vadul ver, de most halálos csend van, csak az erdő suttog messziről.

Bágyadt, összetört s mégis örül, hogy megszabadult az álomnyomorúságtól. S mintha amott a falból, az árnyékok közül finom doktorkéz nyúlna ki, szavakat ír... "hirtelen elváltozás". Öklével nagyot üt a falra, hogy a meszelés lehull...

Bolond gondolat, de még a csontjában is érzi a reszketést. Legalább hallgatózni akar. S a Rock madárban kigyult a fény. Átrohan és bekopog. Fehérpongyolás nénje jön ki.

Rózsának piros az ajka és ragyog a szeme. Ül az ágyban és feléje mosolyog.

- Az este nem csókoltalak meg - mondja, föléje hajlik s megcsókolja. Gyöngéd rózsaillatot érez.

S hirtelen karjába ragadja s elhalmozza csókjával, haját, arcát, szép száját.

- Harro, kérlek, Harro, hát nem lehet már megőrizni tőled! Az ember vagy megfagy vagy megég melletted.

- Ne haragudj rá - könyörög a Rózsa kedves hangja. - Ha csak a csókjait kellene tűrnöm! De Harro, most nagyon csendesen kell lenned, hogy megférj Ulival, ha itt akarsz maradni. Ezek az urak nagyon össze-visszakopogtattak.

Harro leül és könyörögve néz az öreg hölgyre: - Uli, hadd maradjak itt, ne kergess ki, különben az ablakotok alatt sírok egész éjjel.

Rosmarie selymes haja végével törölgeti Harro hulló könnyeit. Harro egész arcát a lágy aranyhullámokba rejti...

Rózsa arcáról eltünik a mosolygás. Harro arca olyan különös. Vár, azután halkan szólítja meg: - Harro!

- Rózsa, - mondja Harro tompán, - te nem érezheted, amit én. Olyan szelíd, nyugodt, menyei vagy. Talán örülsz az égi mezőidnek! Igazad is van. Csak kínlódol itt s még engem is el kell viselned. - Mit tudsz rólam... Semmit. - Arra gondolsz, hogyan őriztelek gyermekkorodban. Szent voltál akkor nekem. S hogy az emberek előtt férjed voltam s türelmes bolondként álltam az ajtó előtt. S mikor a feleségem lettél, hogyan élveztem édességedet és szerelmedet, mint jogos tulajdonomat. Sohasem rejtőztél el előlem, sohasem kellett érted küzdenem. Az őrült szenvedélyről, melyet bennem most gyujtottál, hogy elfordulsz tőlem, nem tudsz. Hogy is tudhatnál! Most, amikor reszketnem kell érted, tudom csak, hogy mi vagy nekem s látlak igazán. S mennél inkább belédkapaszkodom, annál jobban tünik el előlem a lelked. Magadnak éltél egész idő alatt - most látod a messzi célt. Démonod is föltámadt... Nincs szükséged rám. Elégek és megfagyok melletted. Minden szavammal vétkezem. Növelem a szenvedésedet. Talán majd ott jársz koszorús fejjel az égi mezőkön és én nem láthatlak. A kárhozottak nem láthatnak be oda, ahol az üdvözültek járnak...

Harro elnézi a sápadt arcot, melyet aranyhaja ragyog körül. Már az ég kapuja előtt áll, hová ő sohasem juthat el, egy darabig még láthatja az onnan való legszebb virágszálat, azután elkergetik és egyedül marad az éjszakában.

Már most is egyedül van. Rosmarie messze van tőle. S talán újra megjelenik a démon, kiemeli a kínból, eltakarja fátylával, hogy még az ura hangja se juthasson el hozzá.

De tévedett. Rosmarie csak megerősítette lelkét s égi atyjához könyörgött érette.

S most fölnyitja szemét, csak szerelem ragyog benne. Olyan tündöklően, jóságosan, hogy Harrot térdre kényszeríti.

- Bocsáss meg, édes, de a zsarnok nem engedi, hogy megmozduljak s neked is tekintettel kell rá lenned.

- Muszáj, Harro. Mert ő az úr s csak kegyelméből élek. S nem akarhatod, hogy rajtam álljon bosszút.

- Nem, édes, nem taszítlak a sötét egyedülvalóságba, míg csak lélegzeni tudok éretted. S Isten megsegít. Addig nem mégy ki a szobából, addig nem hagysz itt, míg meg nem adtad magad Istennek. Sokáig már nem bírom. Nem tudod, vagy elfeledted, hogy a lelkem mennyire a tiédhez van kötve? Gonosz paripa vagy, Harro, bozótokon, töviseken, mocsarakon, jéghideg borzalmon és vörös pokolvarázson vágtatsz keresztül velem. Éppen a kárhozottaknál voltunk s a rácson át benéztünk az üdvözültek kertjébe. Most elvágtatunk s biztosan sötét, komor hideg magányba érünk megint.

- Hajolj meg, Harro, meg kell tenned. Szívesen vágtatnék veled tovább is, de a zsarnok nem tűri. S övé a hatalom, Istentől kapta. S úgyis meg kell hajolnod. A kerék rajtad forog. Nem tartja föl sem vad erőd, sem a szenvedésed, sem szenvedélyed. S ha már úgyis meg kell hajolnod, - nem hazudtak neked az urak, én tiltottam meg, hogy hazudjanak, - miért nem most: "Legyen meg az akaratod" - Most még melletted vagyok, segítek neked, veled hajolok meg. De nem igérhetek neked több vad vágtatást. Annak vége. Isten kezébe kell adnod magad.

Harro keze ökölbe szorul, fejét az ágy szélére fekteti... - Nem tehetem, nem tehetem, fölülmulja az erőmet, - nyögi. - Sem ember, sem Isten nem kívánhatja tőlem. El fogom viselni, nem kínozlak többé, türelmes leszek, megigérem neked - szelíd és türelmes.

- Mintha tudnál a magad erejéből szelíd és türelmes lenni! Hiszen eddig is megpróbáltad, édes öreg Harrom, sohasem akartál kínozni. S mégis megtetted s tudod, hogy megint meg fogod tenni. S így ragadsz magaddal engem is tovább. Most még védekezem, jajgatok, könyörgöm, azután majd elnémulok. S nem így kellene lenni. Ilyen ima, hogy utasíttatna el meghallgatás nélkül! Így imádkozott Jézus is a Gethszemáne kertben. Mi a te szenvedésed az övéhez képest! Te az eget nyitod meg, Harro, hogy az aranyos ár elboríthassa szívedet, ó milyen boldog leszek veled! Milyen nyugodtan pihenek majd szeretett karodban. Hogy megvigasztalsz majd, ha mégis elfogna a nagy félelem.

Most még én adok neked az erőmből, de akkor annyival több lesz nálam, ahogy a lángod is nagyobb az én mécsesemnél. Harro, talán nem tér többé vissza az óra. - Nézd ott az őrtornyot, gombjával. Már elválik az ég-háttértől. Mire fölragyog a nap aranyfényében, elmúlt az óra. Addig még van időd, tovább nem. Nálam akarsz maradni vagy átmégy... Fontold meg a választást. Pedig nem is választhatsz...

Harro kezébe temeti arcát, ott hever az ágy szélén s néha megvonaglik, hogy az ágy beléremeg.

Az őrtorony körvonalai egyre világosabbak, a csillagok fénye elhalványul, beárad a reggel hűvös, éles lehellete, Rosmarie összevonja keblén királyi palástját.

Harro föláll. Nem beszélnek, csak szemük keresi egymást. Rosmarie nagyot sóhajt s kinyujtózik. Elalszik. Harro bekopog, az öreg hölgy azonnal jön, mintha egész idő alatt várta volna.

Az őrtorony éppen fölragyog a nap fényében, mikor átmegy az udvaron. Fehér galambsereg kereng körülötte. A kút fölé hajlik, megmossa benne arcát, kezét.

Azután cellájába megy s lefekszik. A reggel fényében egyetlen árnyék sem kúszik a falon.

Hát megtörtént. Lemondott akaratáról, meghozta az óriási áldozatot. Mintha maga vette volna le szívéről fehér Rózsáját, hogy odavigye az égi mezők kapuja elé.

S Rosmarie aranyos égi áradatot ígért cserébe. Hol marad? Talán nem látja, mint ahogy a menyezeten kerengő éjjeli lepke szeme sem bírja el a nappali világosságot.

A lepke egyre lassabban kereng. Szelíd bágyadtság ereszkedik reá. Jó pihenni. Szelíden, olyan kimondhatatlanul szelíden. Messze valami zúg és búg... Nem zene az? Mintha ismerné... A fátyol egyre mélyebbre ereszkedik. Élete legmélyebb álmát alussza, csak akkor ébred fel, mikor a lenyugvó nap festi biborszínűre a torony gombját.

Mikor lassan fölül s lelke előtt elvonul a tegnapi nap, szeretne a háta mögé nyúlni, hogy nem találja-e még meg a szent fátyol egy darabját, hogy elrejtőzzék alája. Még ágyában ül, mikor bejön a nénje, kezében kis tálcával s leteszi melléje.

- De Ulrike néném! - Csaknem elpirul. Nincs hozzászokva a kiszolgáláshoz. - Hogy fáradsz!

A kis Heinz az, ez a legújabb tudománya. Igaz, hogy még az egész öklével végzi, de különben nagyon illedelmes.

Heinz besétál, rövid, szürke vászonruháján már ott az egész nap nyoma, lábán Wurmhaber úr szandálja: Harro parányi kiadása. Kék szemét - az övé a legkékebb a családban - tágranyitja. Milyen furcsa, hallatlan eset, Alo ágyban s a néni eteti. Ezt csak a mamánál szokás, de nem Alonál.

- Alo, szedén Alo, - mondja, gyöngéden, részvéttel, - fál neti! Szedén Alo...

Harro kezében megcsörren a csésze. Az öreg hölgy elveszi s Heinz most megint valami érthetetlen, ijesztő, szívettépő dolgot lát: Aloja sír... nagy könnyek peregnek szeretett arcán s a párnába rejti arcát. Heinz fölmászik az alacsony ágyra, átöleli apját s panaszosan kiáltja:

- Szedén Alo. Te hozza szündisznót. - Önmagát nevezi "te"-nek s a leghathatósabb vigasztalást kereste ki. Alo csakugyan fölemeli fejét. - Maradj nálam Heinz. Vigasztalj meg.

Heinz szoknyácskájával törli le apja könnyeit, simogatja s egyszercsak valami pompás vigasztalót talál. Elvesz a tálcáról egy darab cukrot s villámgyorsan apja szájába dugja. Nevet hozzá, mert ettől csak megvigasztalódik Alo!

- Ó, Rózsa elég jól van, boldog, hogy aludtál. Csak édesapjáért aggódik kicsit, aki ma sem jött át.

Harro leteszi kis Heinzet a földre. - Édes, kérlek, menj át, mindjárt jövök... Heinz, te ittmaradhatsz, amíg mosakszom... mert olyan kedves voltál.

- A te gondgyermeked, odaát, a thorsteini vasfej, ma egészen más szemeket csinál...

Azután bejönnek ketten, apa és fia, hogy köszönjenek az anyának. A kis Thorsteiner jóéjszakát, a nagy jóreggelt kíván.

- Menj át, Harro és nézd meg apát. Ma sem volt itt. Féltem. Mióta nem lovagoltál. Jót fog tenni.

- Ha kitombolom magam, a ló fizeti meg. Inkább magamat fárasztom hát. Átlovagolok, Rózsa s ha visszajöttem, láthatlak?

- Mindig, édes! Olyan boldog voltam, hogy aludtál. Őt küldtem hozzád, az Ő fátylát.

- A keresztet hordozod, szerelmem, édes szerelmem... Menj hát. Jól esik apának. - - -

A Thorsteini Lélekke képe alatt találja apósát egy csomó írásra hajolva. Nagyon meg van lepve, mikor Harro sarkantyúpengetve bejön, úgy bámul rá, mint egy jelenésre. Azután fölugrik.

- Rózsa üdvözöl, apám. - Lehajlik s megcsókolja apósa arcát, amit pedig nem szokott. Azután melléje ül. - A Rózsa nagyon vágyik utánad, apám... Már előbb átjöttem volna, de tegnap - nehéz nap volt számunkra s ma sokáig aludtam. Rózsa parancsára, apám.

Harro mellette ül s fölnéz a finoman, titokzatosan mosolygó Lélekkére, első remekművére. A még világos égen vörös telihold ragyog s a nyárszoba megtelik finom fénnyel.

A herceg hozzáfordul. - Harro, még nem volt meg a bátorságom... borzasztó órát töltöttem ezekkel az urakkal, mikor visszajöttek. Már előbb sem volt sok reményem, de az ember mindig ragaszkodik valamihez.

- Igen, apám, az ember remél, míg a remény is meghal... De ahogy látom, semmit sem tehetnek a Rózsáért. Nem tudod, hogy irígyellek, hogy te mindig csak jó voltál hozzá... Én hogy vétkeztem. Mindig velem van dolga a Rózsának, apám.

- Erről nem akarok hallani, Harro. Te fiatalabb vagy, te... Harro, gondold csak el, mi mindent éltem én ál; elvesztettem szeretett feleségemet s magával vitte fiaimat is. Az utolsó két napon eszméletlen volt, egy szóval, egy tekintettel sem búcsúzhattunk el. Huszonkét éve. Az ember nem hinné, hogy azt is kiheveri. Egyik nap múlik a másik után s végül a fájdalmat is ellopják a napok. S az ember új életet kezd. Kis Rosmariem... A te szép képed... sohasem tudom neked eléggé megköszönni, soha. S egészen gyanútlanul kértelek, inkább, hogy neked szerezzek vele örömet. A kicsi olyan sápadt volt s azt gondoltam, ha sikerül a kép, nagyon megindító lesz. S a csodaszép kép őrizte meg nekem kis Rosmariemat. Itt ül mindig, finom kezecskéjével és finom mosolyával. Nézd, most rásüt a hold, hogy megelevenedik. S a Hársfahercegnő. Azt hiszem, már eleget bámulták künn a világban, azt akarom, hogy végre itthon legyen, senki sem vitatja el többé tőle a helyet. De nem, nem sürgős. Még fáj. Bájos fiatalsága, ereje, szépsége.

- Most még szebb, apám. Sohasem volt ilyen szép. A lelke ragyog ki belőle. Még egy képet festek róla neked, apám. Persze, meg kell engedned, hogy a magam módja szerint fessem s nem tudom, úgy megfelel-e majd neked.

- Még mindig ezt mondtad, Harro, nem emlékszel? A Lélekkéről bizonyosan mondtad... s mégegyszer... vagy nem?... Igaz, a hercegné képéről mondtad még. Ó, Harro, az is nagy gond. Meg kell mondanod Rosmarienak, hogy ne írjon neki többet... Alfréd kéri.

- Rosmarie írt neki? - csodálkozik Harro. - Hiszen Rosmarie csak a legnagyobb megerőltetéssel tud írni. Nem tudtam róla!

- Éppen ezért, Alfréd tudja. Azt írja: Charlotte fölkapta a levelet, apró darabokra tépte olvasatlanul s előtte égette el. Rosmarie cousine ne fáradjon. - Alfrédnak a harmadik szállítmány ápolónője van. Megható, hogy föláldozza magát testvéréért. Félek is, hogy megárt neki. Itt az orvos levele. Őseredeti ember.

Harro elolvassa és sietve mondja: - Apám, Alfrédot föl kell váltani, nincsen vasból. Különös gondolatnak találtam tőle. Ezer örömmel veszem magamhoz. S hogy ilyen áldozatra is képes, ki hitte volna. Tisztelet neki. Nagyon is lebecsültem. Még ma írok neki. De hát a szülők semmit sem tesznek? Mirevalók akkor a szülők?

- De igen, nagyon sokat tettek, viszonyaikhoz képest, igen sokat. Odautaztak s három napot töltöttek ott. Anyósomat a három nap úgy megviselte, hogy utána Pontrezinába ment gyógykezelésre. Apósomat pedig csak Alfréd tartotta vissza, hogy ne nyúljon a legősibb nevelési eszközhöz.

- Ne légy igazságtalan, Harro... s az Istenért, ne gondolj a mi Rózsánkra. Mégis különös, hogy ugyanaznap érte utól, mikor Rózsát. S mit tegyünk, Harro? Tanácsolj valamit. Tudod, hogy Rózsád megígérte, hogy meglátogat. Egész szívemmel csüngök ezen az ígéreten.

Harro lehajtja fejét. Nem, nem tagadhatja meg attól, akinek annyit köszönhet. Egyelőre úgyis lehetetlen.

- Nem megy, apám, arra nem is gondolhatunk. Látod, hogy bánik vele. Széttépi és elégeti a leveleket, amiket annyi fáradsággal írt.

- Az orvos ideggyógyintézetet ajánl. Bár azt mondja, szellemi zavar nincsen. De ez az állapot, melyre Alfréd céloz s az orvos leír, nem lehet... apám, hadd keressen a tanácsos úr valami helyet számára, hol fölveszik. Te... hirtelen megakad.

- Hát, tudom, jót akarsz nekem, de lásd... nem,... kérdezd meg a Rózsát... amit ő gondol.

- Valami mégis volt s nem látom be, miért tagadjam előtted, hogy kimondhatatlanul jól esett. De mondd meg a Rózsádnak. Holnap átjövök, Harro, most menj. Vár rád. Mindig rád vár. Te...

Föláll. A hold élesen megvilágítja az íróasztalnál álló hosszú Thorsteinert. Haja ezüstösen csillog s hatalmas alakja olyan, mintha a sarlós ember régóta ismerné már. A herceg fölnéz reá.

- Te, hogy szegény gyermekemet olyan szeretettel hordozod és nem engeded szenvedni és olyan hálás és úgy dícsér téged!

- Ó, tudom, tudom, kérlek, ne beszéljünk erről. Egy aranyozott angyal semmi hozzámképest, - s kiszakítva magát, lemegy a lépcsőn, melyet azok tapostak ki a régi, régi Brauneckben, akik már nincsenek. A régi Brauneckben, ahol olyan könnyű meghalni.

A Rózsa sokáig, hosszan tanácskozott Ulrike nénivel és az udvari tanácsossal s úgy határozott, hogy a hercegné jöjjön vissza Brauneckbe. S hogy Alfréd, bár ne legyen az egész felelősség az övé, de még segítsen a hercegnek s Marga néni és két ápolónő osztozzanak munkájában. A közelebbi elrendezés meglepi a herceget. Pontosan meghatározzák, hogy a hercegné a felső emeletet lakja s nem jár le az étkezésekhez. Az autót Thorsteinben helyezik el. Sétálni sem megy a hercegné, csak mindennap kikocsizik Marga nénivel. -

Rosmarie még soha életében nem volt ilyen erélyes. Azt mondja: - Én sokkal jobban meg tudom ítélni mama állapotát, mint ti. Én ápoltam akkor nyáron.

S a hercegné vágyik Brauneckbe. Éjjel, nappal ezzel kínozza környezetét. De mikor meghallja, hogy Brauneckben várják, vágya kialszik. Sohasem kívánkozott Brauneckbe, melyről már megmondta, hogy gyűlöli. De mikor megmondják, hogy minden készen áll fogadására, azonnal be kell csomagolni.

Hát megérkeztek s mindenki megijedt elváltozott külsejétől, rettentő soványságától s a szegény Alfrédtől is, aki tüdővészjelölthöz hasonlít. A tanácsos azonnal ágyba parancsolja. S Marga is elhelyezkedett két betegápolónővel.

Ulrike nénit bántja a lelkiismerete. - Édes Rózsám, egyre Margára gondolok s tudod, engem nagy szigorúsághoz szoktatott az apám. Keresztényien kellene osztozni. De hát keresztényi osztozás ez, hogy én téged ápollak és Marga a hercegnét?

- De igen is, keresztényi, - mondja a Rózsa diadalmasan, - te egyedül kínlódol velem és Harroval s ki is használunk alaposan. Marga három másikkal osztja meg az ápolást: Alfréddal, - Rosmarie nem tudja, hogy Alfréd kidőlt, - az ápolónőkkel s még apa is ott van.

S nagyon csodálatos és alig akarják elhinni, de: Rózsa jobban van. Lábra tud már állani s néhány lépést is tesz. Harro mögötte áll, kitárja karját, Rosmarie rátámaszkodik s ha megtántorodik, Harro karjába esik. Ulrike néni mellettük megy, kis Henz fontoskodva viszi mama zöld párnáját s így mennek végig az egész mályvasoron.

Rosmarie nagyon megkönnyítette apjának a viszontlátását. Mikor hallotta, hogy érkezik, kivitette a terraszra Heinzet, a Fipszet és a már egészen szelíd sündisznót és összeeresztette őket. A kutya ugrál és ugat, fölhúzza a farkát, ha nagyon is közel került a tüskékhez, Heinz sikoltozik és hempereg a gyönyörűségtől. Harro szétvetett lábbal áll mellettük, vezényel és vigyáz, hogy egyik se bánthassa a másikat. S a herceg egyszer csak ott ül a lánya mellett nevetve, maga sem tudja, hogy került oda.

- Egy sündisznó jelenlétében nem lehet érzelegni, - mondja Rosmarie az urának, - és minek is? Így kedélyesebb.

Rosmarie és az ura minden reggel bemennek a műterembe s bezárják az ajtót. Harro a nagy képet festi, legszebb képét. A legnagyobb vásznat választotta s alacsony állványon dolgozik. Rosmarie a nyitott üvegfal mellett fekszik, nagyon jó itt. Kilát a kertbe, de be senki sem láthat s nézheti az urát munka közben, nézheti a képet: A szürke eget, a gémeket, a panaszos fákat. Óriási munka s illik a férfiúhoz, ki előtte áll.

Nagy ecseteivel hadakozik s megtámadja a vásznat. Csak szürke vászonzubbony van rajta, mellyel nem mehet nagyon közel Rózsájához. Mindenféle színben ragyog és tündöklik. Nem is sokat néz feléje, belefesti a képbe, a fákba, a szürke ég felé meredő ágaikba, az elvonuló gémcsapatba minden vadságát, keserű fájdalmát, mindennapi áldozatát.

Ó, csak nem jön az aranyos ár, melyről Rózsa beszélt! Hogy szíve mennyit tanult, hogy mennyi új lágyság van benne, azt nem tudja... Csak egyet érez szíve legmélyéig. Gizella fátylának nevezi. Abba takargatva viszi erős karján szeretett Rózsáját utolsó útján.

A javulás nem kápráztatja el egy pillanatra sem. S Ulrike már nem is tudja, hogyan töltse el az éjszakát s a korai, szomorú reggeli órákat, segítsége nélkül. Hogy lesi lépéseit a Rózsa, ha a néni végre megengedi, hogy jöjjön. Jön és magával hozza Gizella fátylát. Olyan erős a karja, sohasem fárad el. Párnáján tartja, ahogy a legjobban esik. Ajka néha megsimogatja a homlokát, aranyhaját, és suttog neki olyan dolgokat, hogy Rózsa minden kínja közben is mosolyog. Hallgatni is tud s felséges szeme rajta pihen, olyan különös, nyugodt tekintettel, melyet azelőtt senki sem látott nála. Ó, milyen pompás a Gizella fátyla... Egyik végtelen reggelen még egy dalt is mond, melyet igazán nem tudni, honnan vett, hacsak nem Märt édesanyjának ezüstveretes könyvéből, mely Rózsához vándorolt. Märt ott látta úrnője asztalán és elpirult a megtiszteltetéstől. S valószínű, hogy Harro belenézett, mert mikor a hajnal földerengett az őrtorony megett s Rózsa, nagy, vágyódó szemmel nézte a születő világosságot, míg feje halálfáradtan pihent az erős vállon, Harro is a fölkelő napot nézi s azt mondja:

Rosmarie néha úgy néz föl rá, mint Lélekke, aki hitt mindenhatóságában és szárnyakat kért tőle.

Hans Friedrich Stuttgartban és Drezdában és még ki tudja hol jár és próbál. Szelíd erélyességgel és makacssággal dolgozik, mely minden ajtót megnyit előtte s nem kíméli a braunecki erszényt. S most majd eljön Brauneckbe és Rosmarie nagyon örül neki.

Már az egész mályvasoron végigmegy, a terraszig. Kis Heinz nagyon okos és megérti, hogy mama nem tud valamit, amit ő többféleképpen is tud. Hason, négykézláb, előre és hátrafelé. Utóbbit nagyon félelmesen és kiabálva. De még az édesanyja is megszokta már a kiabálását, olyan egészségesen, haragosan trombitál s mikor maga is nagyon ostobának találja már az ordítozást, hirtelen elhallgat. Így senki sem veszi nagyon tragikusan a szerencsétlenségeit.

Harro már elkészült a háttérrel, csak a háromnegyed-életnagyságú alakok állanak még fehéren a víz partján, mely egészen a fákig húzódik. Most Harro hátrafordul és Rózsája szemébe néz.

- Mi lesz most, Rózsa, nem szünidőznénk kicsit? Mégegyszer meg kell mindent gondolnom, most az alakokra kerül a sor.

- De hiszen én már régen elgondoltam mindent, kár volna, ha nem folytatnánk. A szeptemberi napok olyan rövidek.

Csodaszépek, de rövidek s reggel vastag, fehér köd száll, egészen az őrtorony gombjáig. Rosmarie nem szereti. Csak semmi hideget, nedveset; mikor aztán a nap előtör a selymesen kék égen, az jót tesz neki. Még tanakodnak, mikor Ulrike bejön, ahogy ő mondja, egyik szeme sír, másik nevet s karján hozza Marga testvérét.

A jó Marga nagyon meg van viselve s ápolásáról csak nagyon óvatosan mer beszélni s mikor Rózsa szemébe néz, hirtelen elhallgat.

Mikor megint elment, Ulrike nem talál nyugtot. - Nem keresztényi dolog, szívem, - sóhajt. - S éppen úgy ellátna Marga is.

- Uli anyám, ó, öreg, haragos Ulim! Nézz csak a tükörbe, hogy nem kell-e félni tőled!

- Éppen azon gondolkozom, Rózsa, igazság-e, hogy egy beteg és bűnös ember négy egészséges, ártatlan embert lovagoljon halálra. Az egyik ápolótestvért már ki kellett cserélni. Azt hiszem, nagy szükség volna rám odaát. A Marga lágyszívű bárány, amit rólam nem mondhatni. Szigorúságot kell neki mutatni.

- Uli, nem elég borzasztó, hogy bele kell nyugodnia helyzetébe: bezárva egy emeletre, emberek közé, akik mindenre csak "nem"-et mondhatnak s csak két órát kocsizhat naponta.

- Szivecském, kocsizol te csak egy órát is? S nem mondok én is sokszor nemet neked?

- Ó, Uli, velem nem hasonlíthatod össze, gondolj a Gizella fátylára... S azonnal menni hagynálak, ha azt hihetném, hogy megnyugtathatod. De nem hiszem, mert te nagyon is sokat gondolsz rám. S örülök, hogy az udvari-tanácsos úr apának eltiltotta a fenti látogatásokat. Nagyon összetörte. A legrettenetesebb szemrehányásokat tette önmagának, hogy igazán ő-e az oka szenvedéseinek, mint ahogy mama mondja. Agyonkínozta vele magát s mama ezt érezte s annál jobban belehajszolta, hogy alig tudtam helyrehozni. Nem, valaki olyan kellene mama mellé, aki szereti. Szeretet, mely találékony, kemény és lágy egyszerre. Bibliai szeretet.

- Szivecském, ha valahol ráakadunk, azonnal szerződtetjük. Szeretni ezt a nőt! Egyik svájci ápolónő, egy derék, kedves, kicsit félénk leány öngyilkos akart lenni miatta. Alfréd akadályozta meg. Gondold csak el: ezt az asszonyt szeretni! Az egész világon nem akad olyan ember.

Most megpróbálják Rosmariet mindennap kicsit megkocsikáztatni s Heinz nagyon boldog, ha mama kocsija előáll. S apa mellettük lovagol. Heinz is mamával tart, bár rövid lába nőni látszik s valami egyre mama térde felé vonzza. Mikor már harmadszor rúgta meg, egy hosszú kar nyúl érette, megfogja vörös kabátkájánál s apa lovára emeli. Eleinte kicsit fél s görcsösen kapaszkodik apa karjába, a lónak olyan fenyegető füle van és mindig mozog, de nemsokára elszáll a félelem s komoly természetességgel ül fönn. S mindennap ugyanazon az úton haladnak, odáig, ahol át lehet látni Brauneckbe. Akkor Märt nagy művészettel megfordul s hazamennek.

Egy reggel nem jönnek Harroért, ott áll a képe előtt s nézi a két alak körvonalait. - A második alakkal elrontom az egészet, - gondolja. - Honnan vegyem? A Rózsa lesz kétszer, egyszer szürke, egyszer kék szemmel. - Fölveszi ecsetjét, hogy átfesse a második alakot, de Uli néni jön be.

- Igen, Harro, apát meglepni. S csak próbálkozás, a hegygerincig megyünk. Tudod, ott, ahol a kőrisfák állanak s a holtak ösvénye ereszkedik le, ott megállunk. S ha nagyon fáradt leszek, visszafordulunk.

Harro két kezébe fogja Rózsája fejét s a szemébe néz. Olyan könyörgést, szomorúságot lát benne, hogy nem tud ellentállni.

- Hát megpróbálhatjuk. Bármikor visszafordulhatunk, de mindenesetre el kell készülnünk egy braunecki éjszakára, mert ugyanaznap nem jöhetünk vissza, az sok volna.

Rosmarie a kertben fekszik, de az ég borus s a terraszon sárga levelek hevernek. Nem bánják, hogy ilyen hallgatag, mert ma még sok erőre lesz szüksége.

Két óra felé hirtelen azt mondja: - Szeretném, ha Märt most befogna. S ha sietne.

- Addigra fáradt leszek. Kérlek, Harro! S Harro, visszafordulunk, persze, hogy visszafordulunk, ha elfáradok.

- Kedves Rózsám, kérlek, fáradj el még idejében, mert ha egyszer lent vagyunk a völgyben, akkor nem térhetünk vissza, akkor föl kell hajtanunk.

A kocsi előáll. Heinzet a kert leghátulsó részébe száműzték, hogy ne lássa, mikor a kocsi előáll s ne hallják panaszos kiabálását. Harro szép köpenyébe burkolja Rózsáját. Kalapot nem tesz, csak egy fehér fátylat teker a haja köré. Azután Harro lovára száll és előre lovagol.

Jó, hogy nem látja a Rózsát, mert mikor a lovak megindulnak, halálsápadt lesz s elhaló hangon suttogja: - Visszafordulunk, persze, hogy visszafordulunk...

Harro csak az országúton lovagolhat mellettük s ahogy egy pillantást vet Rózsájára, azt mondja: - Hát Rózsa, nem sok kilátás van, - s mintha megkönnyebbülne.

Ulrike kezébe veszi a keskeny, jéghideg keztyüs kezet s odasúgja: - Gyermek, kínozod magad... hagyd abba.

Az az egyetlen hely a vidéken, honnan Braunecket és Thorsteint is látni. Ott ereszkedik lassú fordulókkal az út a völgybe s a másik oldalon fölvezet a braunecki várhegyre. Mindenféle fűvel benőtt ösvény kereszteződik itt, melyet csak iskolásgyermekek és munkások használnak. Ide torkollik a holtak ösvénye is, azon hozzák le a hegyilakók halottaikat a völgybe. Nagyon szép, ősrégi berkenyefák állanak ott s valamennyin túlmered egy magas, karcsú jegenye. A gerincet sűrű erdő fedi, régi, besüppedt kőkereszt áll ott. Valami régi gyilkosság engesztelőemléke lehet. A hegylakók nem szívesen járnak el éjszaka előtte. De most dél van s körtét majszoló iskolásgyermekek csapata közeledik. A körtét az útról szedik fel, nem az övék a fa, melyen termett, de senki sem bántja őket, ha fölszedik. Apáik és anyáik is így tettek.

Harro leszáll s karjára csavarja a kantárt, - Rózsa, elég már a borzalmas játékból.

Rózsa hátranéz, ott fekszik Thorstein-ház, fölötte szürkén, fénytelenül mered az őrtorony. - Kicsit pihenünk, Harro.

Mogorva szél borzolja a jegenyét, a berkenyék rakva vannak ragyogó, piros bogyóval. Harro lehúzza az egyik ágat. - Akarod?

Rosmarie bólint, azután megint visszafordítja tekintetét; a magaslaton, a hegyi úton lovasnő tűnik föl. Körvonalai élesen válnak el a mindig borultabb szürke égtől. Ezen a vidéken ritka a lovasnő. S ez mindenütt föltűnnék.

Kimerült, széleshátú szürkén lovagol, a szerszám különös, színes, zöldbársony lovaglóruha van rajta. Nem sötétzöld, hanem kútzöld, ragyogó, mint a moha a régi kutakon. De a ruha is nagyon viseltes és foltos. Dús haján, melynek színét nem látni, mert feje és nyaka köré fátyol csavarodik, ugyancsak zöld kalpagot visel. Fátyla hosszan lebeg utána. Nem valami kényelmesen ül a lehetetlenül magas női nyeregben, mintha ide-odainogna. Harrot elfoglalja a berkenyegaly és nyugtalan lova.

Rózsa szeme kitágul, kicsit meghajlik, hogy köszöntse a hölgyet, mert őt is mindenki köszönti a vidéken, s azt mondja: - Harro, mért nem köszönsz? - Mert éppen előttük lovagol el a hölgy fáradt lován. Milyen rémes a ruhája, csupa pecsét; ijesztő, sötét foltok, amilyet a világ egyetlen folyadéka okoz csak -: a vér. Csak nincs megsérülve?

Mikor Rosmariehoz ér, lassan fölemeli fejét s ránéz. Arca halálsápadt, két kék lángszem lobog benne. Sötétpiros ajka hallatlan kínban szorul össze. S most feléje bólint. Rosmarie ráismer: - Ó, Istenem, te -

A lovasnő lassan fölemeli aranyhimes barnakeztyűs kezét, melyben kis vesszőt tart s odamutat a dombra, hol sötéten, tömören emelkedik Brauneck vára, négy tornya a fekete felhők közé emelkedik. A fáradt ló továbbhalad s csakhamar eltűnik lovasnőjével együtt az út kanyarulata mögött.

- Brauneckbe! - rendelkezik Rosmarie olyan éles hangon, hogy Märt szabadjára engedi az amúgy is nyugtalan lovakat s trappban repülnek odébb. Harro alig tud elég gyorsan lovára szállani s csak a következő fordulónál éri utól őket. A kerekek és lovak zaja közt kiáltja oda: - De most már nem fordulhatsz vissza!

A braunecki hegyet csak lépésben vehetik az aranypejek, semmi kétség már, Rosmarie túlságosan bízott az erejében. Kétszer állanak meg s a magas, feketeruhás úr, akivel találkoznak, úgy megijed, hogy egy percre megáll.

Harronak még sohasem volt ilyen keserves útja. A külső úton mennek s most átrobog a kocsi a hídon. Brauneck kastély kapujának árnyéka komoran hull a thorsteini kocsira. Megállanak a fegyvercsarnok előtt, néhány ijedtségtől sápadt lakáj gyűl össze. Rosmarie az öreg hölgy karján fekszik párnái közt, szeme tágranyitva, de más életjelt nem ad. Ha behunyná a szemét, halottnak látszana. A berkenyeág földrehull; egyetlen színes folt a komoran szürke kastélyudvaron, mely fölött nehéz, fekete felhők gomolyognak.

Harro összeszorított foggal emeli ki Rózsáját, nagyon nehéz, ha így semmit sem segíthet. - Hordágyat, - parancsolja, de mielőtt még elszélednének, hogy előhozzák, Märt segítségével mégis karjára emelte s fölviszi a csigalépcsőn, a hercegnők folyosóján végig, s leteszi régi kagylóágyába. Künn megered a zápor.

Hamar levetkőztetik s elmennek a tanácsos úrért, de már kinyujtózott s azt mondja: - Most alszom, míg apa megjön. - Mert a herceg egyik birtokára lovagolt.

Azután mélyen, nyugodtan alszik, ajkába is visszatér a szín, s Harro kénytelen elismerni, hogy még elég jó véget ért a dolog. De szomorúan gunnyaszt s azon töpreng, vajjon mikor merhetnek visszaindulni. Egyhamar nem, az bizonyos. S itt az egész beosztás nem Rosmarienak való. Lépcsők, hosszú folyosók és udvarok s a park nincsen elzárva. Csak kis része, melyben a lugasok és virágágyak vannak. Thorsteinben csak négy lépcsőn kell levinni Rosmariet s már a kertben van, itt a hársfabástya az egyetlen hely, mely könnyen megközelíthető, arra pedig most zuhog az eső. Hordágyra lesz szükség, gondolta.

Rosmarie fölébred. Előbb nem tudja, hol van, azután visszahanyatlik párnájára s eltakarja az arcát. De nagyon kedvesen kerül elő onnan s könyörögve néz komor Harrojára.

Harro megérti a pillantást s azt feleli: - Nem tudom, mért kellett magadat és engem is megkínozni.

- Igaz, - mondja Rosmarie, - kínozlak. De édes, te talán mégsem tudod, hogy hogy is van. Úgy értem, ha az ember nagyon beteg s elfogja a nagy nyugtalanság, mint most a fecskéket... Nem hiszem, hogy sokat jajgatnék nektek, legalább is nem akarok, de ma sajnáljatok és mondjátok "szegény gyermek" és ne légy szigorú, Harro!

Hirtelen ragyogó arccal néz rá. - Ó, meglássátok, milyen kedves leszek most, mint mindig, ha teljesült az akaratom. Nagyon kedves, Harro - sápadt kezét feléje nyujtja.

Nem, nem lehet neki ellentállni. Harro párnástól fölemeli s keblére szorítja: - Nem, szegény fehér báránykám, nem jajgatsz nekünk s holnap elhozom a lelkész uradat, hirtelen megszerettem, mert velem búsult. Képzeld, repülő papi kabátszárnnyal rohant át Berklingenbe, mert tudta, hogy a tanácsos ott van s fölküldte. S majd olvas neked énekeket és vigasztaló beszédeket mond, csak engem hagyjatok ki a játékból és ne engedd, hogy a lelked legtitkosabb zugába is belásson. Igérd meg.

Harro éppen arra gondol nagy szomorúan, hogy odaát most fektetik le Heinzet, s hogy fog sírni Aloja után, mikor nyilik az ajtó s piros köpenykében, aranyhaján félrecsapott sapkával betotyog a kis lurkó. Nagyon boldog, azt kiáltja: - Alo, te autó! - s fuj hozzá egész kis tüdejéből.

- Ó, Heinzem, kis fiam, be örülök, hogy itt vagy, - s térdére ülteti mama ágya mellé.

Megjön a herceg is. Senki sem merte neki megmondani, hogy érkezett meg a lánya. Most rózsás arccal látja az ágyában ülni, mellette Harro s az izgatott kis Heinz s öröme olyan nagy, hogy Harro megint kénytelen megbocsátani Rózsájának.

Mindnyájan átjönnek Brauneckbe s az aranyház egymásután hunyja be valamennyi szemét. Märt tornyában a braunecki éjjeli őr lakik nagy juhászkutyájával őrzi a thorsteini vagyont. Rock madár nem ragyog többé az éjszakában. A szakácsné és a konyhalány urasan élnek, látogatókat fogadnak s az éjjeli őr felesége féltékeny lesz. Még tökéletesebb volna az élet, ha nem várnánk mindennap vissza a fiatal grófnét s a komor Märt nem zavarná őket mindentlátó szemével. Mindennek készen kell állani mindig, a grófné mindennap visszajöhet, vissza kell jönnie!

A nagy vászon is átvándorolt Brauneckbe s ott áll az ősök termében. A megvilágítás korántsem olyan jó, mint a műteremben, minden szerszám csúnyán fest itt, de Harro mégis örül neki s úgy köszönti, mint jóbarátot. Brauneck máskülönben csupa kínt és szívfájdalmat rejteget. A hosszú folyosókon csupa nyugtalan, kíntól űzött lépések nyoma, a szél éjszaka még sokkal különbül sóhajt, mint a thorsteini. Rózsa bágyadt és sohasem tudhatják hányadán vannak vele s végtelen eső mossa el a nyár minden pompáját. Alfréd megint fönt vánszorog s olyan, hogy nem is merik megmutatni a Rózsának, akinek elég baja van saját magával is. Ulrike néni olyan gyöngéd hozzá s olyan komolyan veszi, hogy már maga Alfréd is megsokallja. Nem az ő hibája, ha Alfréd nem lesz mindennap gömbölyűbb. S most Harro veszi a keze alá, mert magának is jót tesz, ha valami elvonja a gondolatait s Alfréd, ha nem is festéket keverni, de más hasznos dolgot annál többet tanul tőle.

Ulrike néni lelkiismerete néha nem engedi, hogy gyermekénél maradjon, s fölváltja testvérét. Nagyon leverten jön le: - Rózsa, se vége, se hossza annak a nyomorúságnak odafönt. Senki sem tud tanácsot adni s én egyre egy csapdában szaladgáló egérre gondolok. Úgy futkos és úgy gunnyaszt a sarokban. Csak akkor marad nyugodtan, ha rólad és Harroról mesélnek. Különösen Harroról akar hallani. Hogy mit csinál, merre jár, nálad van-e vagy másutt. Valamelyik szegény lélek mindig lesi, hogy beszámolhasson róla.

Uli mégsem ismeri egészen gyermeke lelkét, különben ezt nem mondta volna el. Este, mikor Harro bejön jóéjszakát kívánni, kisírt szemmel találja Rózsát. Megijed.

- Rózsa, ki bántott? Ki taposott a szívedre? Megint én s nem vettem észre, mint rendesen?

- Nem, édes, nem te. De segíts nekem, Harro! Segíts, hogy följuthassak mamához és utána nézhessek. Egyre azt reméltem, hogy jobban leszek s akkor följuthatok Alfréddel vagy Märttel és nem kell téged fárasztani.

- Úgy, hát ezért jöttünk ide, Rózsa? Hogy téged is belevonjanak az általános zűrzavarba! Nem csodálkozom, csöppet sem csodálkozom! S amit úgy mondasz, hogy nem akartál zavarni, az csak szépítgetése a ténynek, hogy a hátam mögött akartad megtenni!

- A szándék, Rózsa, a gonosz szándék... Nem, Rózsa... ez a válaszom. S a könnyek nem hatnak meg. Kevesebbet sírsz, ha lent maradsz. Vagy megkérdezzem az udvari tanácsos urat?...

Azt mondja: - Elbeszélésed a Gizella fátyláról olyan nagy hatást tett rám, hogy belementem a tervbe. Nagy művészi hiba volt és most semmi kedvem a képet, mely idáig sikerült, elrontani vele. Hogy fessem meg a Gizellát, akit nem ismerek... A te másod lesz...

- A multkor megint láttam s ha még tudnék himezni, tűvel megrajzolnám az arcát. Magad mondtad, hogy mindent meg tudok csinálni a tűvel, amit akarok.

Rosmarie mosolyog. - Igazán azt hiszed, édes Harrom, hogy még annyira megváltozom?

Harro is nevet. - Nem és bizonyára nem is szeretném... S most végre megjön Hans Friedrich és muzsikál majd neked s akkor tehetek a teremben, amit akarok.

Éjjel a Rózsa olyan nyugtalan, hogy Ulrike másnap panaszosan kérdi: - Harro, mit beszéltél vele tegnap este? Be sem hunyta a szemét.

- Ulrike, - feleli Harro komolyan, - hová jutunk, ha minden akaratát teljesítjük? Rettentő zsarnokot nevelünk belőle, szörnyű zsarnokot. Valami nagy balgaságot akar, aminek semmi értelme. S a másik dolog is, amit kíván, képtelenség. Nem látom be, miért rontsam el a nagy munkámat hiába.

- Ó, világért sem akarom a hiúságodat megsérteni, de pillanatra sem nyugodott ma éjjel. S Harro, már nem engedhetjük meg magunknak, egyszerűen nem engedhetjük meg. Valami változik, Harro. Egyre jobban látom kedves, szép arcán. - Az öreg hölgynek sűrűn hull a könnye.

- Én semmit sem látok s elhiheted, hogy ha én nem látom, akkor csak képzelődés.

- Nem te, Harro, nem te, csak én, egyedül én. Belátom, igazad van. Már késő. Nagyon is sokáig vártam. Az ajtó zárva, megjött a vőlegény s a lámpásom nem ég.

Harro nagyon megijed. - Rózsa, mindent, csak ezt ne. Most vallási aggodalmakat kezdesz. Megyek és elhozom a lelkész uradat; ha van szíve, belátása is lesz. Azt hiszem, nem fanatikus. Lásd, olyan bájos és boldog voltál s talán magam sem tudom, mi mindenen segítettél át. S belátom, még nagyon érthetetlen vagyok, mégsem adhatom meg mindazt, amire szükséged van. De magyarázd meg, miféle ajtóról beszélsz.

Rózsa elveszi az asztalról a régi zöld könyvet. - Az utolsóelőtti oldalon az áll: Fogoly voltam és nem jöttetek látogatásomra.

A Rózsa föltekint... - Harro, magad mondtad, hogy késő. Mindenhez késő. És Jézus is ezt fogja nekem mondani... Nézd, itt áll és ott is s akármerre fordulok, a sötétség felé vagy a világosságba, mindenütt ez a szó néz rám. Korábban kellett volna átjönnöm az aranyházból, ahogy mama visszajött, de gyáva voltam s nem akartam szegény szívemnek fájdalmat okozni. S talán még a hegygerincről is visszafordultam volna, ha a Gizella arra nem jön fáradt lován s nem mutat Brauneck felé.

- Igen, Harro s ha láttad volna... csupa vér volt, a karja, a ruhája... S mikor este kinyitottam a könyvet, ezek a szavak meredtek rám s már tudtam, mit akart mondani.

- Rózsa, hagyd a démonodat, mindig megdöbbent. S nem is tudom egyik világnézetemben sem elhelyezni. Holnap fölmegyek veled mamához. Megértetted? Nem mégy egyedül. De most mondd meg, mit vársz ettől.

- Harro, szívem legmélyéből mondom, hogy nem magamra gondolok, hanem reá. Harro, csak tíz percet naponta. Rosszul fog bánni velem s nem akarom, hogy te ott légy. Mert türelmetlen leszel és mindent elrontasz.

- Csak eleinte, Harro s később talán jobb lesz. Ha mindent elmondott, amit szeretne. Az mindenkit megkönnyebbít. Így gondolatban mondhatja csak meg nekem s bizonyára minden nap újra kezdi. Gondold csak el, Harro, tíz perc vagy negyedóra, amialatt megmondják, milyen is vagyok tulajdonképpen s utána egész nap a ti szeretetetek és a ti... nem is tudom kimondani, néha nagyon lenyom. Mintha olyan különleges volnék, mikor pedig csak azt teszem, ami örömet okoz.

- Rózsa, ha teljesítem az akaratodat, nagy gyönyörűséggel veszed majd magadra a mártiriumot. Ti asszonyok ilyenek vagytok, de én még nem adom meg magam. Elmegyek a lelkész uradhoz s megnézem, hogy emberi szív dobog-e keblében. Egyáltalán nem igérem meg, hogy magammal hozom, sem azt, hogy belenyugszom bölcsességébe. S majd fölviszlek és meghallgatom, hogy bántalmaznak. Ha megelégeltem, véget vethetek a dolognak. S jelenlétem mindig szelidítő hatással volt rá. Látod, most megint olyan édes a szemed. Mintha nem tudom, miféle csodát igértem volna. De mit kapok jutalmul, ha ott állok!

Rózsa titokzatosan mosolyog... - Utána a terembe megyünk. Mindent előkészítettem. Még nem beszélünk a Gizelláról... először engem festesz s most nem vitatkozunk. Nem kívánok mást, mint hogy lásd be, amit majd mutatok.

Harro az ajtóhoz megy. - Most megnézem a papi uraságot. De alaposan! Majd kapsz róla vázlatot.

Harro a kitaposott, nyikorgó lépcsőn fölmegy az alapítványi lelkész úr dolgozószobájába. Sötét tölgyfalépcsők, melyek már sok mindent láttak; minden olyan egyszerű itt, hogy nyomasztó. Az ajtóban meg kell hajolnia, nem ilyen hosszú emberek számára építették a házat. Kopog.

A lelkész úr íróasztalánál ül, melyet papiroserdő takar. Föláll, látszik, hogy megismerte. Mindenütt könyvek, könyvek, kép nincs a szobában, a három apró ablakból szép kilátás nyilik a völgybe. Milyen nagy apparátus, csodálkozik Harro. Ennyi minden szükséges ahoz, hogy azt az ezer főből álló nyájat legeltesse?

Ott ül hát az íróasztal mellett s a lelkész úr, akinek a haja már őszül, vár. Szeme még csöndesebb, magas, vézna alakja előrehajlik. Feje nagyon szép a sötét falháttéren.

- Ön tanította a feleségemet, - kezdi Harro hirtelen, - bizonyára megfigyelte, hogy határozottan érdeklődik a vallási dolgok iránt.

A lelkész úr bólint. - Hallom, hogy a grófné nagy megadással türi szenvedését.

Íróasztalában keresgél s Harro azt gondolja, nem akarok itt gyökeret verni, mert amíg itt valamit megtalál! De téved, vagy kéznél volt vagy csak látszólagos a rendetlenség.

- Milyen rendszere van, - kérdi Harro őszinte csodálattal, mert neki szegénynek semmilyen sincs s ha csak egyetlen vázlatot keres is, Rózsája emlékezőtehetségére van utalva.

- Itt van. A tizenötéves gyermek hitvallása. Minden segítség nélkül írta, amit a stílusról is láthat.

Harro olvas... feje lehajlik, kezével beárnyékolja arcát. Ó, itt van ő... "legkedvesebb emberek..." Lélekke szeme néz rá... "és megismertette vele a magánosságot és kínt..."

- De hogyne, gróf úr, kincseim közé tartozik. - S a lapot megint elnyeli a papírhegy.

Azután Harro mesélni kezd. Egészen röviden, anyósa ideges fájdalmairól s hogy a gyermeket sohasem szerette nagyon. Érzi, hogy nem mond ujságot a férfiúnak s elmondja Rosmarie bánatát s kívánságát, hogy anyját meglátogathassa, ami nagyon nehezen egyeztethető össze állapotával.

- S őfensége bizonyára nagyon akarja s önnek, gróf úr, oka van félni, hogy ez megárt neki.

- Olyan bizonyosan tudom, hogy az udvari tanácsos úr nem engedné meg, hogy meg sem kérdezem, hanem inkább önt, lelkész úr, mert azt hiszem, ez a papi hatáskörbe tartozik.

A lelkész úr pár percig kinéz a vidékre azután azt mondja: - Gróf úr, kétszer is fölkerestem őfenségét, a hercegnét. Állapota szánalomraméltó. S az udvari tanácsos úrtól hallottam azt is, hogy érzi magát a grófné, mióta ideát van. Ha rám akar hallgatni, határozottan azt tanácsolom, hogy a grófné maradjon csak lent, mint eddig s az üvegajtók maradjanak zárva. Mit keresne a grófné odafönt?

Harro arca fölragyog, de meggondolja s azt mondja: - Feleségem nagyon kívánja s megdöbbenésemre már a boldogtalan szűzekről szóló hasonlatot is magára alkalmazta. Nagyon megijesztett vele. Lelkész úr, olyan komolyan gondolta... Jöjjön velem lelkész úr és segítsen kiverni a fejéből.

Harro elpirul, de már nem hátrálhat meg. S érzi, hogy nem egészen őszinte.

A lelkész úr nyugodt méltósággal feleli: - Gróf úr, úgy is kötelességemnek tartottam volna megkísérelni, de várni akartam, hogy talán jobb híreket kapok a tanácsos úrtól.

Harro azt gondolja, hogy mennél hamarabb átesik rajta, annál jobb, különben is emberiesség nyomait látja benne.

Az urak lemennek a recsegő lépcsőn, a szobákból erőteljes gyermekkiabálás és nevetés hallatszik. Szép, sötétszemű kislány jön ki s érdeklődve nézi a hosszú látogatót.

A lelkész úr mosolyogva vár, szeme ragyog, látszik, hogy a kicsi a kedvence.

- Tetszik neked? Ha holnap erre lovagolok, de egészen korán reggel Erika s a fejecskéd már meg van fésülve, akkor fölveszlek a lovamra és elviszlek a templomig.

A gyermek nagyot kiált örömében s beszalad a szobába, hogy elmondja a nagy újságot.

- Ó, jaj, - mondja a lelkész úr, míg kifelé mennek, - most nagy bajt csinált, Erika szentül hisz önnek s kinézi majd a két szemét a szép lóért. Ebben nagyon különös, semmiféle tapasztalat sem teszi okosabbá.

- Olyan haszontalannak tart, lelkész úr, hogy megszegem a szavam! A kis uraságoknál nagyon szigorúan kell ragaszkodni a becsületkódexhez. Elég tapasztalatot szereztem a kis hercegnőnél, feleségemnél. Holnap erre jövök.

S a következő hetekben a brauneckiek érdeklődve nézik a kis Erikát, amint széttartott lábbal, lobogó hajjal ül a magas barna lovon s egészen a templomig és vissza lovagol a gróffal.

Mikor Rosmarie szobájához érnek, Harro megkéri a lelkész urat, várjon egy pillanatig, mert a hársfabástyára akarja vinni a feleségét. Igy hát a lelkész úr föl, alá sétál a galérián, míg Harro érte jön.

- Lelkész úr, kérem, feleségem egyedül szeretne önnel beszélni. Azt mondja, így szokta meg. Menjen kérem, egyenesen előre.

Nagyon örül s mégis félénknek és aggodalmasnak látszik. Előbb megkéri, nézzen alaposan körül, hogy minden ajtó be van-e zárva s nincsen-e valaki az udvaron.

- Egyedül akarok önnel beszélni. Olyan régen szeretnék már, de nem engedték.

- Tudom, lelkész úr és olyan nagyon nehéz, amit mondani akarok. Mindig önre gondoltam s hogy milyen jó tanácsot tudna nekem adni; nem feledtem el, hogyan segített rajtam szükségemben. S most a legnagyobb szükségben vagyok.

- Ó, lelkész úr, szeretetlenségem, régi gyűlöletem és gyávaságom. Mindezt elkövettem anyám ellen - gyűlöltem őt, egy parányi szeretetet sem éreztem iránta s én juttattam ide, ahol most van. Nem csak én, de én is. Olyan sokáig jártam szenvedése mellett közönyösen s tudom is én milyen nemesnek tartottam magam, csak, mert hallgattam...

- Remegő ember jött el hozzám még aznap este. Tökéletesen ártatlan volt, csak az ejtette kétségbe, hogy tud a dologról s hogy talán megakadályozhatta volna a rémséges tettet. Nincs jogom beszélni arról, ami így jutott tudomásomra. De minden befolyásomat fölhasználtam volna, hogy rábírjam, mondja el a dolgot a hercegnek, ha a hercegné meg nem betegszik. De így ártalmatlanná lett. S ön, grófné, mindig tudta? Hogy lehet az?

- Láttam, mikor lőtt... hallgattam, mert tudtam, hogy apámnak rettentő szenvedést okozna. Az uram sem tud róla. Sokszor csodálkoztam, hogy lehetnek olyan gyanútlanok, de nagyon hálás vagyok érte. Az uram sem tudná még elviselni. Ön is hallgatni fog, lelkész úr, de újra jóságos kezébe akartam tenni a titkot. Meglehet, ha már nem vagyok itt, és már senki sincs itt, aki tud róla s anyám egyre jobban megkeményíti a szívét, hogy apámat is meg kell védeni tőle. Sohasem szabad többé fegyverrel járkálnia. Ez az, amire kérni akarom.

- Beszéltem a hercegnével, - mondja a lelkész, - s kérdeztem, nem tudja-e, mi okozta a betegségét s elmondtam neki az írás szavait: "Mert el akartam hallgatni, tagjaim elepedtek." Bizonyára megértett, de csak másokat vádolt keserűen.

- Engem, lelkész úr. Tudom és lássa, ez az, ami fáj. A bűnöm, a nagy bűnöm. Sohasem tudtam mamát szeretni, éppen csak, hogy a gyűlöletemet eltemettem. Ön tudja, lelkész úr, hogy ez nagyon kevés. S meg kellett volna könyörülnöm rajta, ki tegye, ha nem én! S ott maradtam aranyházamban és napról-napra alkudoztam magammal. Tudtam, hogy ha egyszer átjövök, soha többé nem térhetek vissza. Ha szolgálatot akarok tenni mamának, csak azzal tehetem, ha türelmesnek mutatkozom iránta. Nem, ma jönni s holnap megelégelni. Hanem mindig újra kezdeni, amíg az erőm tart. S most itt vagyok s végre, végre rájöttem, hogy mivel tartozom neki. De lelkész úr, olyan nehéz volt elszakadni aranyházamtól. Az egész életemtől! Elfordulni, az ajtókat bezárni, az egész szép, kedves életemet...

- Fenség, - kéri a lelkész szelíden, - ne izgassa magát. Megtette, átjött. Tudom, kit követett. S ne akadályozzák meg, hogy azt tegye, amit a szíve kíván. Nem fog megártani, sokkal kevésbé, mint ez az izgalom. Megpróbálok a gróf úrral beszélni.

- Nem, fenség, nem is szabad. De ne vegyen el az urától és apjától igen sokat sem az erejéből, sem az idejéből. Ami elmult, arról nyugodtan hiheti: Magára veszi vétkeimet s elveti magától, a tenger mélységes mélyébe. S most hadd világítson jósága az elveszett lélekre. Talán még megmenti. Szeretném, ha jóságát meg is értenék. Még egyszer hadd válasszon, grófné. S szeretnék néhány tanácsot adni önnek.

Rosmarie feléje nyujtja kezét, a lelkész gyöngéden megfogja s meleg kezében tartja.

- Csak a hercegné betegségéről beszéljen és soha se maradjon tíz percnél tovább. Nem szabad megrabolni a szerencsétlen miatt az urát és édesapját. Hogy nem engedi elkeseríteni magát, azt tudom. Egyszerű beteglátogatást tesz, ha ereje engedi és semmi izgató dologról nem beszél. Így talán még a tanácsos úr sem kifogásolhatja. A közelléte hat majd, szelíd közelléte. Ha fáradt, menjen azonnal. Éreznie kell, miért jön, olyan keményszívű nem lehet. S most hadd menjek, grófné, nem akarom megrabolni a gróf urat, eljövök megint.

Megy és Rosmarie utána néz - megkönnyebbülve, hálásan. Mikor kimegy, látja, hogy a gróf kis fiával, várt reá. Gyors pillantást vet az órájára s arca földerül.

- Nem, gróf úr, remélem, hogy a látogatások nem fognak ártani. Majd grófné asszonyom elmondja, hogy beszéltük meg a dolgot. Olyan nehéz megmondani, hogy mit szabad s mit nem. Néha a tilalom is árt. Ön áldozatot hoz, gróf úr, nagy áldozatot.

A lelkész úr mosolyog. - Nem sokat vár tőlem, gróf úr. S tudom, hogy nehéz is határoznom. Azt hiszem, gróf úr, meg lehetne próbálni. A grófné olyan kimondhatatlanul szépet, nagyot, jót akar s olyan egyszerűen csinálja majd, mintha semmiség volna... miért ne próbálhassa meg!

- Lelkész úr, nagyon nagy szavakat használ. Nem találom olyan rendkívülinek, ha a feleségem egy kis időt áldoz s eltűri valakinek a rossz hangulatát.

- Persze, nem is kívánhatunk ebben az esetben szeretetreméltóságot, magunk sem volnánk jobbak.

A lelkész úr nyugodt méltósággal hajlik meg s szó nélkül kimegy. Harro bosszankodva néz utána... s azt dörmögi: - Magam is tudom, milyen szép, nincs szükségem templomi jóváhagyásra.

Rosmarie feléje nyujtja karját s kezét szívére szorítja: - Nézd mennyivel nyugodtabb.

Harro a szemébe néz s homloka összeráncolódik. - Mit beszéltetek, miért vigasztal meg az idegen ember, mikor én nem tudlak? Mit beszéltél?

- Mamáról beszéltem s a legjobb tanácsokat adta. - Rosmarie minden szót ismétel.

- Nagyon okos, - kénytelen Harro is beismerni. Azután bevallja: - Hallatlanul viselkedtem szent embereddel, nagyon bánt. De mindenkire haragszom, aki valamit tud, vagy tudni képzel rólad, amit én nem tudok. Rózsa, szép dolog, hogy az uradnak künn kell állani, mikor papi kezelésben részesülsz?

- Kedves Harrom, igazán van okod a féltékenységre? Keveset adok neked? Nem csak akkor hagylak künn, ha a mások dolgáról van szó?

- Rózsa, most győztél. De látod, nem nekem való az előszobázás s nem is tanulom már meg. Mindig olyan vagyok akkor, mint az ingerült tigris. Bezárkózol még valaha lelkész urakkal?

Délután, miután látogatásukat bejelentették, Harro az új, szép hordágyon föl viszi Rózsáját. Csak Märttel. - Lakáj nem jut közel hozzád, - bizonygatja. A lépcsőtől a kényelmes székig, melyet számára készítettek, maga is el tud menni.

A két magas alak együtt lép be a szobába. Harro most is Rosmarie mögött megy, hogy támogassa. Nagyon kedves látvány, bár tartásuk teljesen kifogástalan. A hercegné nem áll föl. Csak a székre mutat. Rózsa összerezzen, mikor meglátja, Harrot is úgy megdöbbenti anyósa külseje, hogy sovány kezére hajlik és megcsókolja. Azután leülteti feleségét és mögéje áll. Tekintete mindig visszatér a hercegné keskeny arcára, mely mégsem csunyult meg s nagy, égő szemére. Egyszerű, mégis csinos fekete ruhájában sokkal előkelőbb, mint azelőtt.

A két asszony most egymásra néz s Harronak megint az az érzése, hogy titkos párbajt lát. Csakhogy most a Rózsa süti le szemét, ő van valahogy hátrányban.

Beszélgetésük csak konvencionális dolgok körül forog, a hercegné idegeiről mesél, az eredménytelen gyógykezelésekről, miket végigcsinált. Rosmarie betegségét nem említi. Azután Harro megérinti felsége vállát, mire Rosmarie szelíden mondja: - Mama, ha megengeded, holnap megint eljövök.

- Nagyon kedves tőled; ha nem használhatlak, majd megengedem magamnak, hogy ne fogadjalak.

Rosmariet fölsegíti, s fehér, remegő kéz nyúlik a hercegné felé. De az nem fogadja el, s hideg megvetéssel mondja: - Tettetésre későn van, Rosmarie.

Harro érzi, hogy Rosmarie megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna rajta végig s hamar kivezeti. Leviszi a terembe s szelíden lefekteti.

- És a jutalmam? Csak jutalmat érdemlek, ha némán hallgatom, hogy sziszegnek és szurkálnak a feleségem felé, oda, ahol a szíve leglágyabb és legkönnyebben sebezhető! A dolog különben elég humoros. A Rózsa mint bűnös s anyám asszony, mint üldözött ártatlanság. S Rózsa persze, komolyan veszi.

De a Thorsteiner ma már semmiféle jutalmat sem kap. Csak másnap, mikor a Rózsa nagyon titokzatos. A teremben fekszik, bő, fehér reggeli pongyolában s azt mondja: - Harro, szolgálni akartalak, de igazán nem tudom, édes, használhatsz-e még!

Szétnyitja a pongyolát, alatta zöld, félig átlátszó köntös van rajta, nyakán keskeny aranyzsinór, s bő, lelógó ujja van. Az anyag olyan lágy, mint a felhő s egészen egyszerű vonalakban veszi körül a karcsú testet. Megható, ragyogó karja, mely elvesztette egészséges gömbölyűségét, de finom vonalai megmaradtak, lecsüng s minden erecske élesen kirajzolódik rajta... A terem fűtve van, bár künn nincs is hideg.

Aggódva néz az urára. Úgy szeretne örömet szerezni neki s talán csak búsítja. Harro azt mondja: - Csak akkor fogadhatom el, ha tudom, hogy egészen kényelmesen fekszel. De félek, párnákkal nem tudjuk elérni. Behívom Ulrikét, mögéd ülhet egy székre s majd tart.

- Rózsa, hol kezdődik nálad a pogányság? Finom, gyöngéd térdedből árad? A válladat minden udvari bálon megmutatnád s most el is van takarva. Vagy a legszebb meztelen lábból, mely csupa lélek, ahogy most tartod! Meglátszik rajtuk, hogy már csak lágy, zöld mohaágyon és lehullott fehér rózsaszirmokon tudnak lépegetni. Ulrike mindennap lát a fürdőben. Miféle varázsszót mond olyankor feletted, mikor kebledre locsolja a vizet, melybe a szenvedés véste keserű jegyét vagy a testre, mely gyermekemet hordozta? Már, hogy a pogányságot kiűzze belőle!

- Szavalok? Lelkem legszentebb érzéseit sértetted meg. Pogány, az szemérmetlent jelent?

- A régi, könnyen lobbanó Harrom vagy; azt hiszem, az bántaná, hogy te is látod. Ha egyedül van velem, semmi pogányt sem talál rajtam.

A Rózsa aggódva néz utána, de nem mozdul. Az öreg hölgy gyanútlanul jön be s megkövülve áll meg.

- Nagyon jól fekszik, - bizonygatja Rózsa. - Nem is hiszed, hogy nyomnak a nehéz ruhák s milyen jól esik, ha nincs annyi minden az emberen. S itt olyan meleg van, hogy sajnállak titeket.

- Harro, úgy sejtem, hogy ezt akarod megfesteni. Ezt a bethlehemi gyermekgyilkosságot.

- Uli: gyermekgyilkosság? Akkor ugyan hosszú gyermekeik voltak ott! - S Harro sziszeg: - Jól sejted, angyali néném, le akarom festeni.

- S azután eljöjjenek az emberek s megbámulják a gyermeket, amint meztelen lábacskával fekszik itt! És semmi sincs rajta, csak ez a kis szürke felhő. Harro, térj eszedre.

- Uli, ha Harro megfestette, akkor már nem én vagyok, hanem egy szép műremek. Akkor is élni fog, mint a régi képek a falon, mikor mi ketten már eltűntünk, mint az árnyak. Ki gondol akkor már a Brauneck Rosmariera, aki a testét kölcsönözte hozzá!

- Csupa lélek testét, - veti közbe Harro, - lelkének Istentől való hüvelyét!

- Majd meglátod, - vigasztalja Rosmarie, - hogy nem én leszek, hanem egy rólam írott költemény. Minden véletlen lefoszlik rólam. Mindent tetőpontjára emel. Nem olyannak fest, amilyen vagyok, hanem Isten gondolatát festi meg bennem, amilyennek lennem kellene. Hiszen mindnyájan Isten gondolatai voltunk s azok leszünk megint. Eltorzítjuk, elrontjuk, átfestjük, elnyomorítjuk magunkat, de Harro megtalálja bennem.

- Hát majd meglátjuk, hogy meg tudja-e csinálni, - feleli Ulrike. - Különben nekem nagyon is okosak vagytok. S ha azt állítod, hogy kényelmesen fekszel, nem hiszem el.

- Azért ülj mögéje egy kis székre. Kicsit kényelmetlen, de másként nem megy és támogasd. Olyan jól kell elhelyezni, ahogy csak lehet.

- Ezt már szeretem hallani. - S az öreg hölgy leül a székre, elhelyezi Rózsát, hogy már kényelmesebben nem is lehetne.

Azután élesen mondja: - Fess hát, Harro, még fönntartom a véleményemet, amíg meglátom, mit tudsz. Nagyon jól ismerem a Rózsát, Harro s össze kell szedned a tudományodat. S ne feledd el a makacsságot. Bizonyára azt is Istentől kapta. S a legszebb dolgokat nem is tudod s ha azok nem lesznek a képen, akkor nem érted utól a gondolatot..

Harro a festékeit keveri. - És most nyugalmat kérek. Csak még egyet! Ne engedd magad megtéveszteni, Uli, ha a Rózsa elfárad. Tudod, én mindenről megfeledkezem. Addig festek, míg leesem a lábamról. Hat Rózsa sem bír ki.

S Harro dolgozni kezd. Nem úgy fest, ahogy szokott, lázas buzgalommal, hanem lassan, megfontoltan. Néha várakozva áll vászna előtt, azután néhány óvatos ecsetvonást tesz. S mégsem feledkezik meg Rózsájáról, mint máskor... aki pedig a türelmes modell minden szenvedését ismeri már.

S Ulrike elgondolja, hogy ez a festés a legjobb, amit Rózsának tehetnek. Boldog, nyugodtan marad, nem beszél, nem izgatja magát s nem töpreng szomorú dolgokon, mert Harro azonnal meglátná rajta. Ha nem látja meg, akkor nem hisz az egész varázslatában. S így múlik el a szép reggel. Csak az öreg hölgy fárad el alaposan, de ő a régi, edzett Thorsteinerek közül való, akik mindig sokat fáradoztak. S büszkébb is, semhogy elárulja. Minden reggel kilenctől, aszerint, hogy a Rózsa hogy érzi magát, van a festés ideje s mindenki, aki a Rózsától valamit akar, a néni nagy megelégedésére, künn reked.

Estefelé Rózsa látogatást tesz az új üvegajtó mögött. Harro nem igen kíséri már föl, nagyon lehangolja, Margát rendelte Rózsa mellé s ráparancsolt, hogy ha kell, vesse végét a dolognak.

Rózsa mindennap két arcképet kap magáról. Egyet reggel, egyet este. A hercegné mindennap új gonosztettet kotor elő emlékezetéből s átnyujtja lányának. Rózsa lehorgasztja szép fejét és hallgat. Legföljebb annyit mond: - Akkor nem így láttam, de elhiszem, hogy te így érezted. Sajnálom, nagyon sajnálom. - Mindig egyformán komoly, barátságos arccal jön be s ritkán hagyja el könnyek nélkül a szobát.

Marga néni azt mondja testvérének: - Csodálatos dolog Rózsa a vádlottak padján! Charlotte eddig mindig kövekkel dobálja. Egyre ügyesebb és biztosabban eltalálja. Ha megríkatta a Rózsát, akkor elégedett. Szeretném tudni, hogy ez mire jó.

- Szeretném őfenségét jól elverni, - feleli Ulrike. - Pofonokat érdemelne. Talán vágyik is rá s csak nem tesszük meg neki a szívességet. Én már régen ehez a nevelési eszközhöz fordultam volna, melyet az újabb időkben sajnosan megvetnek. A Rózsa sejti is, azért nem enged föl hozzá. Bár érzem, hogy apánk sehogysem lenne munkamegosztásunkkal megelégedve. Minden méltányosság kigúnyolása.

- Csak két dolgon csodálkozom. Tudod, hogy Charlotte lába még mindig nem tud percre sem megnyugodni. Csak morfiumbefecskendezéssel tud lefeküdni s reggelre a legszebben kifeszített lepedőt is ronggyá gyűri, összeszaggatja. De amíg a Rózsa fönt van nála, mozdulatlanul ül. Már a két ápolónőnek is föltűnt. A második: Vajjon kiürül-e valaha a hercegné gonosz zsákja? Már most is sokszor mondja el ugyanazt kétszer.

- Akkor várhatsz, - mondja Ulrike komoran, - mindig talál új változatot és megvilágítást. Még javában benne lesz, mikor a Rózsa már régen nem hallja. S minden nap újra kérdem, mire jó! De hát nem tehetünk ellene semmit.

Brauneckben megkezdődnek a szép zeneesték. Megérkezett Hans Friedrich s a hercegné szép zongoráját levitték a terembe. Ott nagyszerűen hangzik s Rózsának is ez a hely a legmegfelelőbb. Mindig pompás, könnyű bent a levegő, a régimódi óriáskandallókat fával fűtik s az ablakok nyitva állanak.

És Rózsa sokkal jobban bírja a zenét, mint gondolták, úgy, hogy lassan-lassan Harro is érdeklődni kezd a herceg és Hans barátja merész terve iránt. A művész bevezeti Rózsát a mű szerkezetébe, részleteket játszik neki belőle, megmagyarázza a motívumok jelentését, fölépítését. Brauneck Heinz és Gizella zengő lelke száll át a régi otthonon, a termen, hol egykor Brauneck gróf orgonája állott. A Rózsa mindent elfelejt, amíg a zenét hallgatja magasabbrendű világban él, honnan néha fájdalmas is a visszatérés. Harro taktusa sokszor megállítja barátját beszéd közben, ha a Gizella már nagyon is hasonlít Rosmarie démonjához.

Egyszer a lelkész úrral is beszél nagyóvatosan a dologról. Még mindig idegenül, bizalmatlanul áll vele szemben. S a Rózsa sem fogadja tanítóját többé az ura nélkül. Harro maga is elismeri, hogy a lelkész tiszteletben tartja jogait. Sohasem kérdezősködik, csodálatos papírerdejéből egy-egy lapot hoz a grófnénak, rendszerint valami régi verset. Azt leteszi s arról beszélgetnek.

Mindig rövid ideig marad. S valahányszor Harro kikiséri, azt mondja: - Nem akarom sok idejét elrabolni, gróf úr, de mindig örülök, ha őfenségét láthatom. - A legfinomabb szálról, mely a tanító és tanítványa szívét összeköti s drága aranyként csillog, Harro nem tudhat s mégis úgy érzi néha, mintha az ajtó előtt állana. Ez akadályozza meg abban, hogy szivét úgy megnyissa a lelkész előtt, ahogy szeretné. Uralkodásra termett egyénisége akadályozza meg. De Brauneck Gizelláról, aki a tizenhetedik században élt, nyugodtan kérdezősködhetik.

Rózsa biztosította, hogy tanítója mitsem tudhat arról, ami második életében olyan nagy szerepet játszik. Így hát Harro megint ott ül a könyvrengetegben, miután elbúcsúzott az ujjongó kis Erikától.

- Brauneck Gizella érdekelne, aki született Thorstein volt s ön is hallotta már, hogy része van az oratóriumban. A tanácsos úrnak nagyon kevés jegyzete van róla. Nagyon jótékony és jóságos volt a szegényekhez, több alapítvány viseli a nevét. Tud ön valami közelebbit is?

- Megvan nálam a halotti beszéde. Ön tudja, hogy az urával egyszerre temették el. A gróf szerencsétlenül járt s felesége utána halt.

- Hát azért, - mondja Harro, - hirtelen haltak meg, azért maradt a mű ilyen állapotban. Senki sem tudta, mit kezdjen a hagyatékkal. Az asszony is szerencsétlenül járt, hogy utána halt?

- Nem, neki súlyos s az akkori orvosi tudomány számára érthetetlen betegsége volt.

- Egek, - sóhajt Harro, - milyen szerencsés fickó ez a Brauneck Heinz! A legszebb muzsikát írja, szerető felesége van, aki segít neki és tökéletesen megérti s mikor jönnek a szürke napok, kinyujtózik s átevez az égi zene birodalmába. Ki halt meg előbb?

- Látja, lelkész úr, a szerencsés ember! Nem kellett néznie, hogy tűnik el életéből a fény. S lelkész úr, ha ez a lehetetlen dolog mégis valóra válik, majd hallja ezt a férfit ujjongani: Köszöntsétek a világ urát, jöjjetek eléje örvendező szívvel! Így kezdi. De nem akarok semmit előlegezni. Ez az ember mindent előlegezett magának, a fáradságot feleségére hagyta s a munkát Hans Friedrich barátomra. Ő csak a művészi munkában kéjelgett, belemázolt vörös ceruzájával s a többit nagyszerű leereszkedő kézmozdulattal - magam előtt látom, lelkész úr, - átengedte a feleségének és barátomnak.

Az alapítványi lelkész úr mosolyogva von vállat: - Az Istenek kedveltje, gróf úr! Azt mondják, nem is halt meg.

Harro fölnéz. - Lelkész úr, - kiáltja. - Meséljen, nem hagyom békében, gyökeret verek itt! Mondja el a mesét. Magammal akarom vinni Rózsámnak.

A lelkész úr elmerül papírmélységeibe s egy tiszteletreméltó nyolcadrétlappal kerül elő. - A mese egy nyomtatott halotti beszédből származik, abból a részéből, melyet az életrajznak neveznek. Akkori kollégámtól. - Olvasni kezdi: - Mindnyájan tudjátok és egy sincsen közületek, akik most könnyes szemmel ültök itt, aki már ne hallotta volna, hogy ennek az üdvözült elköltözöttnek megvolt az áldott tehetsége, hogy a lelkek, kik karjai közt indultak az égi vándorútra, könnyű és boldog véget értek, mint én is, akit hivatásom sok haldokló ágyához elvezet, saját szememmel látni érdemesíttettem. Rájuk illik a szó: Haláluk csak álmodás. Mikoron a grófné látá, hogy a boldogult gróf, a mi szeretett fiatalurunk, végét járná, s fiatal életét gyermekeitek szolgálatában elveszítené, fölálla, kinek előbb már semmi ereje sem vala, karjába vevé szeretett uratokat s föléje hajlék. Hogy árnyéka befödé a hajával eltakará. S fölemelé arcát s ismét lefekteté. Akkoron lelke elvált testétől, ahogy az ének mondja:

A lelkész úr leteszi a lapot. Harro fölugrott. Nagyon sápadt és szeme lángol.

- Gizella fátyla, - kiáltja. - Lelkész úr, ön nem tudja, mit mondott... jöjjön velem! A szobája nagyon kicsiny, agyonnyom, ó, jöjjön velem! Mindig tudtam, hogy ön az igazi titokőriző. Féltékeny voltam, gyanakodó, ripők. Bocsánatot kérek... Ó, Istenem, mindenkinek ilyen vigaszt nyujt, aki önhöz fordul! Eljövök önhöz, valamit meg akarok tudni, egy szót sem mondok róla, hogy mit is akarok tulajdonképpen s mintha csak tudná, milyen pokolbeli kutyák kergetnek, az aggodalom és kétségbeesés milyen démonai. S lehajlik s előhúzza az egyetlent ég és föld között, ami megvigasztalhat!

- Gróf úr, valamennyien együtt szenvedünk önnel s egy kicsit önre és a keresztjére is gondoltam, mikor elővettem a régi vigasztalót, de hogy így magáévá teszi, nem is remélhettem.

- Jöjjön velem, - könyörög Harro, - a menyboltra van szükségem, a falak megfojtanak.

A két úr végigmegy az uccán a park felé. Harro úgy rohan, hogy a lelkész úr alig tudja követni. A nagy gesztenyék alatt, hol az ezüstfolyós völgyre látni, megáll s egyik hatalmas törzshöz támaszkodik. Kicsit összeszedte már magát s kezét nyujtja a másiknak.

- Nézze, ez a Brauneck Heinz gyűrűje. Tulajdonképpeni eljegyzési gyűrűm. Tizenkét esztendeje hordom. Úgy-e, csodálkozik, hogy olyan régóta jegyes vagyok. A hercegnő akkor tizenegy éves volt. A herceg adta a gyűrűt, leánya állítólagos megmentéséért. Azért választotta, mert a saját címerem van rajta. Ezt a jelmondást egyikünk sem választaná. Olvassa csak: Isten akarja, úgy legyen. A hercegnő ünnepélyesen adta át s azt mondta: A Legszebbé volt. Akkor senki sem értette meg Lelkész úr, vannak nagyon csodálatos dolgok. Rózsám ismeri a szerencsefiát, mióta csak emlékszik. A Gizellát is.

A pap bámulva néz rá. - Látja, - folytatja Harro, - ön is csodálkozik, remélem, szívemből remélem, hogy tud valami magyarázatot. Egyik ismert világnézetbe sem illik bele a lelkek másodszori földi élete. Nem kisérteteké.

- A világnézetem, melyen már régóta építgetek, - felel a lelkész, - alapjaiban készen áll, azon semmi sem változtat. De van ablaka, ajtaja, melyen mindenféle bejöhet. Szeretem a meglepetéseket és mindig szeretni is fogom... Azt hiszem különben, hogy ön többet is szeretne hallani erről a Gizella grófnéról. Tudok még egyet-mást, de előbb ezt a szép képet akartam megmutatni önnek, mielőtt a másikat is megmutatom.

- Milyen titokőrző ön, lelkész úr, itt megy mellettem s tudja a dolgokat, melyek lelkem legmélyéig megindítanak... A Rózsának igaza van. Ó, miért vagyok olyan vak vakond. Nemrégen találkoztunk vele a hegygerincen, fáradt lován előttük lovagolt el, míg én berkenyeágat szedtem. Mit adnék egy pillantásért. De vakond vagyok. Semmit sem látok. A lovam okosabb, nyugtalankodott, amit sohasem szokott, ha azt mondom: csöndesen állj. A ló is többet lát, mint én.

- Ne szidja a szemét, gróf úr. Ezerszer többet lát, mint mi valamennyien. S most elmondom, amit még tudok. Gyónási titok. Van nálam egy régi szekrény, egyik fiókján ott a fölírás: titkos. Csak a hivatalos utódnak szabad tudni róla. Sok fájdalom van belétemetve, gróf úr, amit jobb nem fölkavarni. Szenvedélyesen szeretem a régi papírokat s néha megégettem a szívemet mellettük. Ez a Thorastein Gizella! Az ön és őfensége ősanyja, azért bocsánatot kérek, ha...!

- Ez a grófnő boszorkány hírében állott s olyan erős volt ellene a gyanu, hogy magas rangja ellenére, hónapokig volt itt vizsgálati fogságban a vörös toronyban. Hogy ez mit jelent, talán tudja. Az aktákat természetesen megsemmisítették, csak a feljegyzések vannak, az akkori kollégámtól, aki eltemette. A leggyalázatosabb dobokkal vádolták, nem egy nyugtalan lépését hallhatta a vörös torony. Azután sok mindennel, ami nekünk csak kedves és poétikus. Egyedül táncol a holdfényben a hárs alatt s két hangon énekel hozzá. Szépségét is szemére vetik, a varázst, mely belőle árad s mely olyan nagy lehetett, hogy nemcsak az embereket, de az esztelen állatokat is megszelídíti. De úgylátszik, pörre nem kerül a sor. Egyike a rejtélyeknek, melyek ebben az élettörténetben gyakoriak.

- Hasonlított a feleségemhez, csak állitólag szebb volt, minden színe erősebb, a haj sötétebb, a szeme tán nem olyan nagy. Hogy megint kivarázsolta magát a toronyból, nem csodálom. Ki tudná a feleségemet, tán rossz szavakon kívül, valamivel bántani. Nem igen akadna börtönőr, aki át ne segítené éjjel a kerítésen, ha igazán kérné.

- De én csodálkozom, gróf úr, nagyon is csodálkozom; ha ez a szerencsétlen kerék egyszer nekilódult, irgalmatlanul átgázolt szépségen, ifjúságon, kedvességen.

- Szentnek. Így nevezi. Nem juthatott olyan egészen könnyen ki a toronyból, a kolléga hosszú lelkészkedése alatt minden úrvacsoraosztást, még amit egyénenként adott is, följegyzett. Kollégám őt Hallgatás várában, nehéz betegsége alatt részesítette benne s közben "a mi kedves szentünk"-nek nevezi. Talán a hosszú ijedtség tette beteggé. Másként nem lehetséges. Mert ha pár emelettel lejebb jutott volna a vörös toronyban, azáltal becsületét veszti. Azután már semmiesetre sem vehette volna feleségül a gróf. És mégis...

Harro azt mondja: - Feleségem azt állítja, hogy mély, széles forradás van a karján. Itt a jel... Feleségemnek és apjának is vörös vonalak vannak a csuklóján. Anyajegy. Feleségemnél nagyon erős, különösen most, hogy könnyen változtatja a színét.

- Nem csodálom, bár ez sem fejti meg a rejtélyt. Mert az Úrvacsora után mitsem hallunk a szentről, sem a boszorkányról, míg csak általános ujjongás és harangzugás közt be nem vonul Brauneckbe, mint a gróf menyasszonya. Az örömujjongás olyan nagy volt, hogy a városka állítólag alig tudta befogadni az ideözönlött embereket s boldog volt, aki az úton végigszórt lombból egy ágacskát megszerezhetett. Ezt egy emlékiratból tudom, mely a tanácsos úrnál van. Egykori grófi írás. A menyasszonyt velencei csipkével ékes zöld lovaglóruhában írja le, térdigérő aranyhaja kibontva, rajta rózsakoszorú, fehér paripáján arannyal szegett takaró. A vőlegény ruháját egész oldalon írja le, annyi szép dolgot visel. Mondjuk, hogy az utolsó percben hozta ki a vörös toronyból s bizonyára nem tévedünk.

- Tegyük fel. De annál nagyobb a rejtély. A két kép, - a taligára kötözött boszorkány és az aranyhímes paripán ülő menyasszony - közötti különbség nem is mutatja eléggé a szakadékot, mely a két lehetőség között megvan. Nem hiszem, gróf úr, hogy megértsen, ha ugyan nem ismeri részleteiben is alaposan azt a kort.

- Igaza van, ha nem sok ismeretet tételez föl nálam; egészen egyszerűnek tartottam a dolgot.

- Gróf úr, az após, aki menyét előbb három hónapra bezáratja, kiteszi az emberek szóbeszédének, megengedi a pörbefogást s azután a boszorkányt minden komoly ok nélkül mint leányát, nagy dísszel fogadja? Még az sem tisztíthatta meg teljesen a gyanúsítottat, ha kiállotta a kínpadot s ha odáig jutott volna, nem került volna többé fehér paripa hátára.

- Hallgasson már ezekről a borzalmas dolgokról, lelkész úr. A feleségemnek sohasem szabad megtudni, soha.

- Hogy szabadult ki a hurokból? Arról semmit sem tudunk meg. Hogy csinálta, hogy az emberek, akik előbb kővel hajigálták, most verekszenek a falevélért, melyet lova lába taposott! Akármilyen nagynak képzeli is az akkori uraság hatalmát, - az öreg gróf erőszakos ember volt, - de ezt az ujjongást és ragyogást, mely az ünnepséget jellemzi, nem lehet megparancsolni. Lehetetlen, teljesen lehetetlen. De többet nem tudunk meg, a pör, mint a lejárt óraszerkezet, hirtelen megáll, s mindenki, aki részt vesz az ünnepségen, tudja, mi történt. Mert a halotti beszédben célozni is mer rá a kolléga. Beszél a nehéz igáról, melyet, mint mindenki tudja, fiatalságában hordozott. Ez a legnagyobb rejtély. De van még egy. Ezután már nem hallunk róla egyebet, mint hogy az Úrvacsorához járult. Azt hiszem, az akkori idők előkelő hölgyeinek életét élte. A beszéd dicsérte jótékonyságát és irgalmasságát s másik helyen mégegyszer megemlíti, hogy sok haldokló szemét fogta le. A brauneckiek már nem is tudtak nélküle meghalni. Olyan jól el tudom képzelni. Hányszor gondoltam, mikor egy nehéz útra indultam: ha most magammal vihetném ezt a Gizella grófnőt, mint elődöm. Milyen segítsége volt benne. S most jön a második rejtély. Van a lepecsételt és nevét viselő csomagban egy levél, melyet Brauneck Gizella grófné írt elődömnek. "Mélységes tisztelettel szeretett hűséges atyjának!" Így szólítja meg. A levelet nem akarom megmutatni, még borzasztóbb, ha az ember a régi papíron látja, a rég elsírt könnyek nyomával. Az írás föl-alá csuszkál, a levél széle megpörkölődött.

- Lelkész úr, az ősanyám őrült volt. Én is ismerem a kezeírását s ebben az állapotában is ismerem.

- Nem hiszem, gróf úr. A levél halála előtt tizennégy nappal kelt. Majd letompítom önnek a tartalmát. Már régóta beteg. Betegséget: boszorkánybajnak nevezi. Részletesen le is írja, de ettől megkímélem önt. S arra kéri a levélben szeretett, hűséges atyját, hallgassa meg még egyszer. Mikor nála volt, a sírástól nem tudta elmondani, amit akar. Emlékezteti, hogy térdreborult előtte a hársfabástyán, hogy könnyeivel öntözte a kőlapot s hogy a faszéket csókolta, melyen ült, mert hiszen szeretett atyja sohasem akarja többé megérinteni a kezét. Szenvedését bűnei büntetésének tartja. Nagy bűnéért szenved, melyért halállal lakol majd: boszorkányhalállal. Aláveti magát Isten ítéletének. Könyörög, hogy ne tagadja meg tőle továbbra is Jézus megszentelt kelyhét. A következményekre figyelmezteti, ha ragaszkodik hozzá. Még az övéi mellett sem pihenhet, a temető árkában ássák meg a sírját, egész élete csak gúnnyá lesz, eltaszít sok hűséges szívet, fölkelti a régi haragot s mindent megsemmisít, amire törekedett.

- Egek, lelkész úr, hát hol van a szerencsefia? Miért tűri ezt? Miért nem vágja a régi rozsdás templomkulcsot a férfi fejéhez! Térden engedi csúszni a feleségét egy... egy...

- Ne keresse a szót: egy öreg ember előtt! Hetven felé járt, de nem teljesítette a grófnő kérését. Átnéztem az Úrvacsorában részesültek névsorát, a grófné neve többé nem fordul elő. Tizennégy nap mulva meghal. Akkor szép beszédet mond felette s férje mellé temeti. Talán ez után a levél után őrült meg. Beteg volt már azelőtt is és most úgy érezhette, hogy az eget zárták el előle. Az is furcsa, ahogy kollégám a haláláról beszámol. Akkor az volt a szokás, hogy nagyon részletesen írták le a haldoklást. De kollégám egyszerűen annyit mond: Estefelé meghalt a grófné.

- Ezt a szerencsefiát próbálom megfejteni. Ujjongó zsoltárokat komponál, míg felesége elpusztul mellette...! Hát ezért nem ítélhetem el... én is festek még. De hogy ennek a keményszívű öreg embernek ilyen hatalmat enged, hogy ilyen büntetlenül kínozhassa ezt a lelket!

- A grófné azzal fejezi be levelét, hogy akkor is hálás, szerető leánya marad, ha ellene határoz. Hát nemcsak keménység lehetett a kollégában. Talán bánkódott is szegény szentjéért... aki valahogy megint boszorkánnyá lett számára. Hiszen a grófné maga említi, hogy szeretett atyja nem akarja megérinteni a kezét. A boszorkányokat nem érintették meg, mert azzal hatalmat nyertek az ember felett.

- Ezt nagyon jól megértem mindenféle varázslat nélkül is. Persze, hogy nem merte ezeket a kezeket, ezeket a lelkes kezeket érinteni, mert attól bizonyosan ellágyult volna s megtette volna, amit a grófné akart. De hát joga volt megtagadni az Úrvacsorát tőle?

- Egy meggyónt vétek bocsánatát? Ezen én is csodálkoztam. Hiszen önként, mint szeretett atyjának gyónt meg neki, senki sem kényszerítette rá. És kész a vezeklésre, Isten büntetésének mondja szenvedését... igen, vágyik Isten ítéletére.

- Akkor hát, - szól Harro, - mirevaló a templomkulcs? Persze, a sír... Milyen kemény emberek voltak azok.

- Rejtély az egész, gróf úr... S ez minden, amit tudok... Nem tanácsolom önnek, hogy elolvassa a levelet. Megint lepecsételtem. Hadd pihenjen megint néhány száz évet. S most bocsásson el. Holnap látom őfenségét.

- Hans, barátodról, az öreg Brauneckről kiderül, hogy nagyon különös ember.

- Az is volt. Úristen bolondja! - mondja Harro, - átengedi feleségét a papoknak, hogy azok... nagyon kínoz. Azt tanácslom, Hans, hogy sohase engedj papot a kertedbe, ha megházasodsz. Még a legkülönbet is tartsd bizonyos távolságban. Mindjárt hatalmat nyernek... félelmes...

- Harro, te nem panaszkodhatsz. A te alapítványi lelkészedre, szép énekeivel, rövid látogatásaival!

- Fehér holló, Hänschen s nincs is hozzá hasonló. Általában mégis igazam van. Megrendített. Régi borzalmas históriát mondott el. Mely nem olyan, mint a többi s nemcsak azért félelmes, mert véremből való vér a két ember, akikről szól, hanem azért is, mert olyan jól el tudom őket képzelni. Ismerem az asszonyt s tudom, hogyan térdel a keményszívű ember előtt a kövön s hogyan hullatja könnyeit a kőlapra. Istenem, hogy tudott letérdelni s fölállani, mert az öreg ember nem akar hozzáérni, nehogy a kezek meglágyítsák.

- Azt hiszem, az Úristen bolondja emelte föl s vigasztalta meg, - szól Hans Friedrich, - s azt mondta neki: Hagyd az öreg templomkulcsot, magad is megtalálod a menyországot!

- Akkor hát már én is kísérteteket látok - vagy még inkább hallom őket s most majd mégis megfestem a képet!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

S egy este a herceg megsúgja Harronak: - A mű előadását október tizedikére tűztük ki. Ennyire jutottunk már; megmondjuk Rózsádnak vagy még ne? Csak erre az egy napra lehetett valamennyi résztvevőt megnyerni. S végre megtaláltuk az énekesnőt is. Barátod már csaknem kétségbeesett miatta. Még nagyon fiatal, tudása nem tökéletes, de csodaszép hangja és óriási hangterjedelme van. Különben valamennyi szopránszólót meg kellett volna változtatni. Hát megmondjuk a Rózsának vagy nem? Már most is olyan boldog a zenével, még agyonörüli magát.

- Az úgyis biztos, apám, - sóhajt Harro. - Beteggé örüli magát. - Talán már a gondolattól is... S te mondd meg neki, apám. A te nagyszerű ajándékod!

Elhatározzák, hogy még várnak s Harro elmegy a templomba, hogy lássa, hogyan is tudnák Rosmariet elhelyezni. Mindent nagyon előnyösnek talál. A páholy szemben van az orgonával, előtte nagy előszobaféle, honnan lépcső vezet a szabadba. Így Rosmariet bármikor elvihetik, anélkül, hogy az ünnepet megzavarnák. Egészen csöndben eltűnhetnek. A templomhajóból nem láthatnak föl, csak az orgonától. Harro reménye nő. Jól megnézte az öregségtől barna templomot, itt alusznak a Brauneckek évszázadok óta. Ott, ahol lépései úgy konganak, alusznak a szent meg a rajongója. Jól esik a gondolat, hogy sírjuk felett zendül majd meg szerelmük dala. Mindenféle gondolata támadt s közte egy olyan, mely vad futásra késztette. Sokáig sétált föl s alá a parkban, míg megint mutatkozni mert Rózsája előtt.

Közeledik az oratórium előadásának napja, az egész vidék csak erről beszél. A városka úgy felkészül, mint egy nagy ünnepre, a vendéglősök derült arccal járnak-kelnek. Berger kisasszony felülmúlja önmagát, mert a szólisták mind a herceg vendégei lesznek.

Egyedül az, kinek tiszteletére mindez történik, nem tud még a dologról. Harro képe csaknem kész már, csupán a Gizella arca hiányzik. Egész halom vázlatot csinált már hozzá, odahordta a Rózsa elé, de mindeniken csak a tartást és a hajat dícsérte. Rosmarie mindennap megteszi nehéz útját s mintha a hercegné napról-napra kegyetlenebb és merészebb volna. Vagy csak Marga látja így, mert a Rózsa egyre fáradtabb? Már nem sír, de olyan vigasztalanul szomorú, hogy könnyek nem segítenek rajta.

S szelíd szeme ma olyan halálos szomorúan néz a hercegnére, hogy Marga néni már nyugtalankodik. S egyszer csak magán érzi Rosmarie tekintetét.

Rosmarie föláll, odamegy a hercegnéhez. És - ha Harro ezt látná! - térdreborul előtte s annak jéghideg kezét szívére szorítja.

- Mama, - suttogja, - érzed ezt... nem sokszor jöhetek már... Ó, mama s akkor olyan egyedül maradsz szenvedéseddel! Miért taszítod a tövist mindig mélyebbre a szívedben?

- Hagyj, - lihegi, - nem kell a kezed, nem kell a részvéted, ájtatos beszéded, gyűlöllek... megátkozlak. Meg kell halnod s ha meghaltál, akkor én is megszabadulok.

- Uli, ma mindent elrontottam mamánál, amit eddig elértem. Nem hallgattam a lelkész úrra s kettőnk nyomorúságáról beszéltem. Most előlről kezdhetem, mintha csak ma jöttem volna át az aranyházból. Olyan szomorú vagyok, hogy sírni sem tudok.

De erről Rózsa hallani sem akar. Másnap megint fölmegy. Ma már a pár lépést sem tudja egyedül megtenni, Märt és a testvér viszik.

De a hercegnével szörnyű változás történt. Sápadt s mintha valami nagy félelem gyötörné. Minden gonosz megjegyzés nélkül fogadja leánya köszönését. Azután Margához fordul: - Egyedül akarok lenni vele. - S Marga ma azonnal kimegy.

- Rosmarie, - mondja a hercegné elfojtott indulattal, - megtetted, beszéltél az uraddal, meg fogod tenni, te - - -

- Azért gondoltad ki, hogy kínozzál, mindig felettem tartod a kardot, mindennap lesujthatsz vele. Azt is tudod, hogy borzalmasabbat nem is eszelhettél volna ki.

- Mama, a te szíved még betegebb, mint az enyém. Nem mondtam meg az uramnak, mert tudom, hogy fájna neki... s éppen eleget szenved így is.

A hercegné az asztalra fekteti fejét s nem szól többet. Rosmariet leviszik. S este azt meséli:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A nagy nap olyan közel van, hogy többé nem lehet eltitkolni a Rózsa előtt. Ma megérkezik Helén néni, aki olyan nehezen tud hallgatni s Berger kisasszony gyönyörű őszi bokrétával díszíti a szopranista szobáját.

A teremben ma megint muzsikálnak. A terem most már nem olyan ünnepélyes, tarka élet mozog a régi képek alatt. Ott áll Harro nagy letakart vászna, a régi lovacska, melyen Lélekke olyan szerencsétlenül járt s melyre Heinz már most föl mer ülni, ha még nem is jut föl magától. Rosmarie pamlaga, a zongora, a festőkészlet, aranysárga bükkgallyal díszített rózsabokréta, teásasztalkák, s Ulrike néni kötőkosara, melynek nagysága megfelel tulajdonosának. Marga is ott pihen egy kényelmes karosszékben.

A bolygólélek, Harro, ide-odavándorol, csak a zene fékezi meg. A herceg is ott ül a lánya mellett, mellette van a szőnyeg, melyen Harro végighever, ha nagyon élvezi a zenét. A herceg szeretetreméltóan elnézi ezt a különcködést. Különben is, veje már régen a fejére nőtt és semmi hibát sem talál benne. Alfréd forgatja a kótákat, s mindig tudja, melyik könyvet óhajtják. Már egészséges, de valami félénkség, szomorúság van a lényében... szegény könnyelműsége nagyon is kemény leckét kapott. Mindenki gyöngéden, szeretettel bánik vele. Még Ulrike is majdnem elolvad vele szemben. Mintha tudnák, hogy más bánásmódot még el sem bírna.

Rózsáé a legjobb hely, elég közel s mégsem túlságosan közel a zongorához, Harro megint szép csendéletet csinált belőle, művészkeze most is csak műtárgynak tekinti. Ma mindenki csupa várakozás. Ma adja át nagy ajándékát a herceg. Rózsa érzi, hogy valami van a levegőben, de annyi gondolkoznivalója van. Majd megmondják.

- Legszívesebben az oratóriumból hallok, apám. De félek, hogy nektek unalmas mindig csak egyes szólókat vagy motivumokat vagy csak a kíséretet hallgatni.

S Rózsa engedelmesen követi s mosolyogva mondja: - És, Harro, egy hárfa és cselló és fiúkar és mondjam tovább is?

- No, - kiáltja Ulrike néni, hogy a herceget bátorítsa. Régen hallottak tőle ilyen vidám "na"-t.

- És a női kar és a nagy orgona és a Heinz meg a Gizella a szólókhoz. - Mosolyog. - Csak maradt volna itt valami a falakon, hiszen itt énekeltek. A Legszebb és Ő. A Legszebb hátraveti fejét, zsámolyt tesz az Ő lába alá... A Legszebb hegedül s azután elkezdik, Ő üti a taktust.

Mindnyájan hallgatják, hogyan szövögeti finom fonalát s hirtelen abbahagyja: - Ó, mennyit beszélek, pedig zenét akarunk hallani.

Hans Friedrich halkan kezdi az első kar präludiumát: Köszöntsétek az urat! s a herceg érzi, hogy egyre több várakozó pillantás csüng rajta.

De Rosmarie már észrevette, hogy valami készül. - Ó, mi van veletek? - kérdi élénken, - olyan furcsák vagytok. Meg akartok lepni! Hegedűtök is van.

- Kedves Rózsám, csakugyan van hegedűnk - és gyermekkarunk és csellónk, de sajnos, Heinzünk és Gizellánk nincsen, hát nem leszel egészen megelégedve, de talán így is örülni fogsz...

- Gyönyörűen mondtad, apám, - tapsol Harro. - Nos, Rózsa. Kérlek, tégy, amit akarsz, de ne kövülj meg s ne örüld beteggé magad, mert megárt.

- Holnap jönnek. Holnap délelőtt nagy próba van s délután lesz a mű előadása a templomban.

Rosmarie arcán könnyek peregnek, hamar letörli őket s kicsit erőltetett élénkséggel mondja: - A templomban? Ó, nagyon szép, apám... s ti mind meghallgathatjátok, szép, nagyon szép.

- És te is velünk jössz, Rózsa s ha ma beteggé örülöd is magad, holnapra kipihenheted.

- Kedves Rózsám, hogy gondolhatod, hogy mi élvezzünk s téged itthagyjunk, - mondja a herceg, s Uli bátorítja: - Rózsa, ne légy olyan bárányka, melletted ülök és vigyázok rád, hát mit árthatna, - és Harro azt mondja: - Rózsa, de nem szabad elérzékenyülnöd.

Rózsa egy darabig mozdulatlanul fekszik, azután akadozva kérdi: - Az udvari tanácsos úr...

- Friedrich úr, kérem, jöjjön, üljön ide s mondja meg... nem értettem jól, milyen kórusokat? Köszöntsd az urat?

- Az egészet, fenség, a nagyszerű fináléig, melyet még nem ismer, mellyel meg akarjuk lepni. Jó szopránunk van, a bariton tökéletes, a magas fekvésben kicsit tenórszinezetű hanggal.

- Balga Rózsám, Berger kisasszony már áthúzatta az ágyat a szólóénekeseknek, elhiszed hát?

- Ó, Harro, nem lehetne kicsit, csak egy kicsit kimenni, valamit akarok apának mondani... csak oda.

Rosmarie fölemeli karját s átkulcsolja apja ősz fejét. Nem is kellett volna a többieket elküldeni, egy szót sem szól, csak ránéz. S a herceg aggódó izgatottsága lassan eltűnik.

Hans Friedrich mégegyszer mindent eljátszik, szelíden, gyöngéden, amit már áttanulmányozott vele. Rózsa olyan áhítatosan boldognak látszik, hogy Harro megijed s el nem engedi az érverését. De az ma csodálatosan nyugodt és erős. S mikor a többiek látják, hogy Harro megnyugszik, mindenki vele örvend s olyan csodálatosan szép este lesz, amilyen csak lehet, mikor a messzi források halkan zúgnak s lehelete mindnyájuk szívén átsuhan, hogy egy öröm és egy fájdalom köti össze a szíveket.

Barátságos őszi napfény ragyog a városkára, a vidám embertömegre, mely mindenfelől ideözönlik.

Az ősi alapítványi templom, magas boltíves, gótstílű karzatával és az egykori kanonokok faragott székével, hamar megtelik. Sajnos, nem is remélhetik, hogy láthatják a hercegnőt, tudják, hogy legutoljára érkezik. A gyülekezet csupa várakozás.

S mégis valamennyien láthatják a hercegnőt, fehéren, karcsún áll ott, barátságos mosollyal néz át az orgonára s a fiatal énekesnőre. Mintha bátorítania kellene, úgy mosolyog rá.

A templom hajójában szelíd alkonyi pír ragyog, erősen sötétedik. A lemenő nap megvilágítja az énekesnő fiatal, szőke haját. Mintha más világból jönnének a hangok, egyszerű, súlyos ritmusukkal, a fuvolák lágy, a pásztorsípok közvetlen hangján, melyek az Úr dícséretét zengik. S mint egy fiatal madár bájos dala cseng az énekesnő hangja az egész felett.

S ugyan van-e itt valaki, aki ezt a zenét ne értené? Az egyszerű embernek úgy hangzik, mint ifjúkora pásztorsípja, a zenész kiérzi belőle a régi zene fanyarul édes kifejezőerejét.

Az orgona csak sejtelmesen, halkan zúg, Hans Friedrich visszatartja erejét. Nem szabad kitörő szenvedéllyel siettetni a mű emelkedését.

A hercegnő szelíden, nyugodtan fekszik székében, arca halványpiros. Mintha a hangok árja szelíden fölemelné, s erő és nyugalom áradna belőlük fáradt szívére. Harro félelme csöndes örömnek ad helyet.

Most megzendül a bariton, egyszerű strófákat énekel Krisztus kertjéről. Ezt mindnyájan ismerik a "műveletlenek", csak a műveltek nem. Hogyan ujjong az őzike az énekes hangjában, milyen vágyakozva dalol a csalogány az enyhe tavaszi éjben. Mintha az öreg erdők, zúgnának ott, lent, mintha másodszor virulnának ki a rétek.

"Gyűrűnek teszlek téged a szivemre" - ujjongja a bariton boldog örömmel. A szerelem, az első, fiatal szerelem árad a fiatal szívből, ujjong a bariton kebléből.

Vége az első résznek. A lelkek közössége kapcsolja össze az embereket. Nem volt-e mindenikük szívének tavasza, vagy nem remélték-e, hogy még lesz? Olyan ünnepi csönd van. Nem zörögnek a nyomtatott műsorok, mert nincsenek. Hans Friedrich álma teljesül ebben is.

Megkezdődik a második rész. Felhők emelkednek, a zenekar előjátéka, mely már sokkal gazdagabb formákban. Fájdalom, mélabú fuvalma száll át a lelkeken. A hegedűk édesen vágyakozó adagiója szólal meg, a hárfák gyöngéd akkordokkal kísérik. A hallgatóság szívét elfogja a honvágy. Mi után? - hová?

Harro lelkében életre kél ősei várának képe, hogy nem is tud aranyházára gondolni s megbékül azzal, hogy Brauneckben van. A hercegnő nem érez honvágyat. Miért csak ő nem? - Mert hiszen ő otthon van s otthon van az égi mezőkön is.

Megzendül az énekesnő hangja, de hát igazán a fiatal, szőke lány dalol? Mindenki akaratlanul feléje fordul. Mély, lágy althang. Panasz, fájdalmas panasz.

Az ősi Gerhardt-ének, mely a becsületes parasztoknak és asszonyaiknak ősi kincse. Az egész gyülekezet veledalol:

Most a szoprán lágy középfekvésben cseng, csak egy fuvola kíséri, mely vigasztalva öleli körül a szavakat:

Béke ereszkedik a szívekre, kik abban a kivételes szerencsében részesülnek, hogy együttérzett, tiszta áhítatukat a zene erős szárnya viszi föl Istenhez. S a legmagasabb karzaton, hol még most is a nap egy sugára ragyog, csodálatos fiúkar csendül meg, a legtökéletesebb, legsejtelmesebb hangszer, mely a legfinomabb érzéseket kelti a lélekben. Gyermekek azok vagy angyalok dalolják:

Most a zenekar szólal meg, előbb a hárfák, azután a fuvolák és hegedük, végre beleszól az orgona is, meghatóan egyszerű előjáték. A régi ének dallamára: "Uralkodjék hát az Úr felettünk". Megcsendülnek a fiúhangon, mellyel mindig újra meglepi hallgatóit. Csak egy növekvő árja tölti meg a templomot...

És most - nem az öreg strassburgi barát éneke ez, mely a kolostor szűk falai közül tör elő s mégis olyan időhöz nem kötött, ahogy a halál nincs emberhez kötve:

Az énekesnő kezdte, mély fekvésben, lágy althangon, mellyel mindég újra meglepi hallgatóit. Csak egy hárfa kíséri, melyet a legmagasabb karzaton helyeztek el, mintha az égből zengene a hangja. Mikor bevégezi, az áhitat csöndje fekszik a templomon és a lelkeken.

Most hosszabb szünet következik, Rosmarie székét kiviszik az előszobába, melynek ablakai tárva állanak. Legelőször a herceg közeledik hozzá. Boldog, mert Rosmarie is csupa békesség, boldogság. Csak egymásra néznek. De a herceg arcát pirosra festi az öröm.

Harro boldog, hogy ennyin szerencsésen túlestek. Még sohasem hatotta így meg semmiféle zene. Mintha egyenesen az ő szívének szólna. Odabent már hangolnak. Harro tudja, hogy a mű csak a végén bontakozik ki teljes szépségében, de reméli, hogy Rózsa azt is ilyen jól bírja majd.

Az első rész az embert az állat- és erdővilág örömeitől a szerelem üdvösségéig, s a második, mely csupa vigasztalás, vándorútján kíséri a világon át, a harmadik rész a fölszabadultan ujjongó szívek örömzsoltára, himnusza.

Az orchester a csodálatosan magával ragadó dallammal kezdi, mely még ma is él:

Előbb csak az orgona és a hárfák viszik a dallamot s messziről kíséri a magasságban lévő hárfa. Azután átveszik a hegedűk, titokzatosan, halkan szállanak a hangok. A szoprán most magas fekvésben cseng s félénk vággyal zeng az első versszak:

A hangszerek zengve áradnak egybe, mintha sötét fenyők zúgnának. Harro szívét furcsa hidegség önti el, Rózsára néz, akinek egészen sápadt az ajka.

S most fölragyog az énekes hangja, mint első fénysugár a reggel szürkeségében:

Rózsa fölszabadulva mosolyog, Harro többé semmit sem hall. Füle bezárult, csak a szeme van nyitva. Boldognak látja Rózsáját, szeme nagy és sötét s mégsem félti, hogy beteggé örüli magát. Milyen bájos, milyen szépek halántékán a kék árnyékok.

Először olvad egybe az énekesnő és az énekes hangja. Ujjonganak, örvendenek s egyetlen fuvolahang lebeg a megváltott zengő lelkek felett, mint csalogánydal. Megzendül valamennyi kar, harsog a megváltottak ujjongása, az orgona mennydörög, hogy a régi templom ablakai beléremegnek s megremegnek a szívek is, melyeken átborzong az üdvözletek örömvihara.

Csak egyetlen szív nem remeg. Rózsa tágranyitott szemmel fekszik, a hangok az üdvösség kapujához röpítik lelkét.

Harro mellette ül és nézi. Rózsa boldog és idegen. Mintha már semmi közösség sem volna köztük. A széles mellet mélységes sóhajtás rázza meg, éppen, mikor elhangzik az utolsó hang. A csodaszép befejező kart már nem is hallotta.

Megint muzsikáltak, utána Harro átvitte Rózsáját s Ulrike lefektette. S mindketten látják, hogy rossz éjszakája lesz. Az öreg hölgy már harmadszor veti ujra az ágyat, de Rózsa még mindig keménynek, kényelmetlennek érzi.

- Uli, fektess simán, ne rakj olyan kemény dolgokat a hátam alá, máskor olyan jól csinálod.

- Próbáld meg, hátha te jobban el tudsz helyezni, szegény Ulit kínozom. Vagy végy a karodba, csak egy kicsit.

De Rózsa még mindig elégedetlen. A párnákon keresztül is érzi Harro kézelőjét, nagyon kemény.

Harro kedvesen mondja: - Ma igazi borsónfekvő királykisasszony vagy. Majd hamar fölveszem egyik selyemingemet, az lágyabb. - Gyöngéden leteszi és kimegy.

Pirosselyem inget vesz föl, mely átszellemült fejét gyönyörűen emeli ki. Rózsa mosolyogva mondja:

- Harro, nagyon erősek az izmaid, azért, mert engem annyit hordozol, vagy a kőfaragástól?

Ulrike kéri. - Kapsz befecskendezést, gyermekem, tudod, hogy a tanácsos úr nem kifogásolja.

- Ó, hagyd, - kéri Harro, - csak nekünk jó az a nyugalom. Mindig olyan borzasztó, fárasztó álmai vannak s nem tud fölébredni.

Ulrike látja, hogy Harro karja remeg, odasúgja: - Menj ki, Harro..., éppen így fekszik a párnáján is.

Harro kimegy a hársfabástyára s a fekete hegyhátakat és csillagos eget nézi. Enyhe éjszaka van, a szél ibolyák illatát hozza.

- Így lesz ezután. Idáig minden csak előjáték volt. - Arra az éjszakára gondol, melyen fia született. - A pokol ebei, - mormogja. - Megint itt vannak! - Hátraveti a fejét s bemegy.

Ó, milyen nyugtalan, nyomoruságos szenvedést lát ott benn. A tanácsosért küldtek, befecskendezést rendelt s azután elhívták... A morfium még jobban izgatja s még meg is némítja... nem tudja már megmondani, amit akar s csak a szeme könyörög kétségbeesve, valamiért, amit a másik kétségbeesett szeretet mégsem tud megadni neki.

Ulrike elővette Märt könyvét s fölolvassa az énekeket, melyekről tudja, hogy Rózsa szereti, de mintha a mai éjszakához egyik sem illenék.

- Ez a szer ez a rettentő szer! - nyög Harro, - hogy megnémítja, hogy ne is panaszkodhasson s ezt nevezzük jótéteménynek. Nézd a szemét, volt már ilyen valaha? Nem bírom el, nem bírom! Megőrjít, ha tovább kell néznem ezt a tekintetet.

Megint kimegy a bástyára, a csillagos éjszakába, melyben dalol a szél. Az ibolyák pompásan illatoznak... az erdőn fehér ködfátyol, ó, olyan szép és békés az Úristen éjszakája s az ő szívében a pokol! - Így pusztul el majd a Rózsa teljesen. Megkezdődött az utolsó szenvedés. Olyan fiatal még, minden szerve egészséges, a természete keményen védekezik majd a megsemmisülés ellen. Miért hagyod gyermekeidet, szelid, kedves gyermekeidet így szenvedni? Te érthetetlen Istenség. Miért, miért?...

Megint bemegy. Most már megismeri a Rózsa... nevét suttogja és "Ezt ne tegyétek többé soha!" A mérges köd elszáll s a rettentő nyugtalanság elűzi a kábulat utolsó nyomát is. Vékony keze az ura mellébe kapaszkodik, segítenie kell, kell! Finom haja homlokához tapad, ajka folyton remeg s szívverésétől egész teste vonaglik.

A szél erősödött s a szomszédszobában megnyílik a hársfabástyára vezető ajtó. Nem jött be valaki? Ulrike és Harro kitekintenek. Erős világosság esik a szobába, a régi tanulószobába. De senki sincs ott. S mégis mindketten úgy érzik, mintha valaki bejött volna.

Halálos csönd van, a szél is elállt, a Rózsa hirtelen nyugodtan fekszik, elereszti az ura ingét, feje hátrahanyatlik. Szeméből eltünt minden kín és félelem, megint szeliden néz. Mosolyog, félénken, ahogy a Lélekke szokott, mikor megszabadult valami bajból.

Rózsa azt suttogja: - Uli édes, meg kell mondani Berger kisasszonynak, hogy készüljön.

Nem tudják, mit akar. S szemét most félig behunyja s ünnepélyes nyugalommal fekszik összedobált párnáin. Ulrike Harrora néz, megérinti kezét. Tekintetük találkozik... de hallgatnak.

- Harro - mondja a Rózsa hangosan -, jöjj ide hozzám. - Föléje hajlik. - Közelebb, még közelebb. - Megteszi. - És most nézz oda... - Harro követi Rosmarie tekintetét, az ágy lábához, hol keskeny falipolcon magas, fehér krizantémmal teli váza áll. - Oda, - Harro. - Azután kinyujtózik. - S most aludni akarok.

- Hiszen látod, most végre látod. Jó éjszakát, Uli, jó éjszakát, Édes, - és már el is aludt.

Az ajtó mégegyszer megmozdul, a szél sóhajt a hársfában. Ulrike kimegy Harroval a tanulószobába.

- Csak egy krizantémumbokrétát, - mondja Harro szomorúan... - De érezni éreztem valamit.

- Szelid közelséget éreztem, Ulrike; odáig jutottam s tovább nem. De hála Istennek, hogy jött, hála Istennek! A Gizella fátyla volt.

Harro már korán reggel bemegy a műterembe, Rózsa még békésen alszik s ha fölébred, majd eljön érte Ulrike, hogy elhívja. Képe előtt áll, a rövid októberi nap most emelkedik ki ködágyából. - A legszebb kép! - sóhajtja. - Vak vakondok vagyok! - - Előszedi festékeit. Mindig akad Rózsa arcán s a Gizella fejéről lecsüngő fátyolon javítani való. Úgy kell a háttérben elvonulnia, mintha gyenge szellő lebegtetné.

Szorgalmasan dolgozik a fátyolszöveten. Eszébe jut a régi arany homlokkötő. A Rózsa még most is hordja néha. Megijed, határozott vonásokkal két sötét, íves szemöldököt rajzolt oda. - Elrontom, - mondja egyik Harro a másiknak. A másik azt feleli: - Ne zavard meg belső tükrömet. - S azután haragos sietséggel fest tovább, ezek a szemöldökök hosszan ívelt szemhéjakat kívánnak, erős szemszöglettel. S az orr finom vonalú, - mormogja, - milyen büszke volt. Milyen szerény és alázatos hozzá képest a Rózsa! És ez az ajak... az erősen ívelt felsőajak... Bolond vagyok s a Rózsa azt fogja mondani, hogy elrontottam a képet... - - Hallgass, - rivall rá a másik Harro... - ez az egyetlen kéked a szem számára? Sötétebbet, melegebbet, ragyogóbbat. - - - Boszorkánynak mondták a papok. Nem is tévedtek, ha ilyen szája volt... Megértem az öreg embert, aki féltette kezétől a templom kulcsát... Hogy tudok így vétkezni ellene, mikor ma éjjel olyan nagy jót tett velem. - Múlnak az órák; néha habozva, majd lázasan dolgozik. A kezet, mely csodálatos gyöngéden érinti a Rózsa vállát, csuklója körül széles, vörös csíkkal. Ennél időzik legtovább.

Összerezzen és sietve mondja: - Jövök. - Fölakasztja palettáját, s anélkül, hogy a képet megnézné, átsiet.

- Persze, most már könnyen ment, hiszen láttad... Aki egyszer látta, többé nem felejti el.

- De én nem is láttam, - mondja Harro szomorúan. - Igaz, megfestettem. Még nem mertem hidegvérrel megnézni. Rózsa, büszke asszonyt festettem, igazi királynét, ha ugyan nem csalódtam.

Harro lehajlik s megcsókolja a halvány szájat. - Öreg Harrod megint kétségbeesett. De hiszen vigasztalást kaptál s most már el is múlt.

Megsimogatja kezét, szemébe nem mer nézni. Hiszen megint visszatér, gondolja, minden percben megrohanhatja. Tekintetével végigsimogatja.

- Rózsa, az aranycipő, az örömcipő s milyen kedves selyempompa, régen nem láttam rajtad.

Rózsa kicsit elpirul. - A többi olyan nehéz, nyomják a térdemet... itt... s ha a kép kész, akkor joggal vettem föl az örömcipőmet.

Átviszik a terembe s leteszik a kép elé. Harro mögötte áll, a szíve erősen ver. - Mit fog mondani? - S azután fölnéz és megdöbben. A sápadt arc büszkén, titokzatosan néz rá az aranyhaj és lengő fátyol alól. Már nem is várja, hogy mit fog mondani a Rózsa. Ilyennek kell lenni a titokzatos asszony arcának, akiről haláláig sem tudták a legjobb barátai sem, hogy szent vagy boszorkány.

A Rózsa sokáig hallgat. - Mégis láttad hát, tudtam. De hogy fogod föl! Nem szabad többet az archoz nyúlnod. Hogy nem olyan határozott körvonalú, mint az enyém, az jó. Negyedóra alatt befejezheted a háttért. Fess, Harro, nézlek.

- Azt hittem, leginkább kimondhatatlan jóságát, kedvességét látod, mert hiszen veled csak jót tett... de te a titokzatosat, büszkét, királyit látod, az is benne van. A parancsolót... És képednek inkább ez kellett. Engem olyan lágyra festettél... Már nem is találom, hogy úgy hasonlítok hozzá. Nagyon különböző testvérek, Harro. Kedves Harrom, ide kell hívnod mindenkit, hogy lássák a képet. A legszebb képet. Hát a világ minden boldogságából kijutott nekem... ó, milyen régóta vágyom erre. Hadd jöjjenek mind, kérlek. Az örömcipőim, Harro!

S jönnek, egyik a másik után, Rosmarie az ura képe előtt fogadja őket, ragyogó arccal, mint egy királyné. A rossz éjszakára már csak sápadtsága emlékeztet. És szeme szebb, mint valaha...

Legjobban ő tudja értékelni a képet. A herceg csak csodálatosan bájos leányát látja s némán szorítja meg Harro kezét... Hans Friedrich szép szeme ragyog: - Harro, mennyire látszik, hogy dalos száj! A Gizella - ó, be csodás daloló száj!

- Egészen ártatlan vagyok benne, - szól Harro, - mint mindenben... önmagától lett meg... Ulrike, te még semmit sem mondtál... adósom vagy a kritikáddal. A Rózsa meghatotta a te kőszívedet is?

Alfréd kéri: - Harro, ereszkedj le egy ilyen jelentéktelen teremtményhez, mint amilyen én vagyok s magyarázd meg. Van a képnek neve is?

- Van, Alfréd, - mondja a Rózsa ünnepélyesen. - A neve: A Gizella fátyla... S először a gémeket nézzétek, melyek a szürke égen s a panaszkodó fák felett, mint szomorú, vágyakozó gondolatok vonulnak el. Ez a könnyek völgye. S a sötét, csöndes víz, melyben egyetlen virágocska sem tükröződik, bizonyára keserű patakból fakad. Csak a hulló levelek szegélyezik a partját. S elől a parton áll a Rózsa... Felesleges sajnálni, egészen felesleges. Látjátok a fátyolt, melyet tart, a szép, királyi, titokzatos asszonyt, aki mögötte áll... Ó, ti is szeretnétek, hogy ez a kéz vigasztaljon, mely a keserű szenvedés jelét hordja. Nem csoda, hogy a Rózsa mindkét kezével szívéhez szorítja a fátylat, mely a királyi fejről leomlik. Nézzétek a könnyű égi szellőt, mely a fátylat lengeti; s azt is láthatjátok, hogy a királyné valamit mutat szegény Rózsának. Oda kell néznie oda...

Hans Friedrich halkan a zongorához megy, mindnyájukról megfeledkezik, zenére hangolt lelke gyöngéd akkordokban keres kifejezést és megzendül az Úristen bolondjának fináléja:

Ulrike is megszólal. - Harro, a szürke felhőruhás Rózsa és mögötte az ezüstkirályné, mert hiszen ezüstruha, a sötét, zöld háttér, a sok fa, mely olyan mélységes erdőt sejtet, hogy tudtad megfogni! Ez is költemény, Harro. Mondd el, hogy jutott eszedbe.

Harro szerényen feleli: - A Rózsa költötte, ő a költőnő. A képet kierőszakolta tőlem. Semmi érdemem benne. De ha meghat és még öreg Ulim is vallomásokat tesz, az attól van, mert átéltem az egészet.

- És most, - szól a Rózsa, - adjatok kezet és gratuláljatok, mert nagyon vágytam a kép után és Harrot rossz órákon segítette át. Hiszen látjátok a Rózsán, hogy a maga módja szerint nagyon boldog.

Mindnyájan bizonyítják... és nagy csókolózás és kézszorongatás van, hogy Harrot elfogja a félelem.

Szerencsére megszólal a gong s mindnyájan az ebédlőbe mennek. Rózsa már evett s Harro nem igen vesz részt a közös étkezéseken, sokáig tartanak. Rózsa nagynehezen ráveszi, hogy ott a teremben, mellette egyék valamit. Rózsa csak egy kis bort kóstolgat.

A nap melegen süt a kék égről, az erdős hegyek legszebb őszi köntösüket viselik. Még dér sem hullott s az erdő szépsége teljében ragyog. Olyan ércfényű a zöld, olyan ragyogó a sárga meg a piros.

- Édes, ma ne tedd. Gondolj az éjszakáidra. És ma nem szabadulsz meg tőlem s hogy tételezheted föl, hogy nyugodtan tűröm, ha bántanak. Jöjj, Heinz is lent van Filipsszel.

- Mintha mama csak egy barátságtalan szót is szólna hozzám... Szegény mama, az üvegajtók megett!

Fölviszik a hordágyat s leteszik az ajtó elé. Harro kiemeli Rózsát s odasúgja: - Majd én beviszlek, akkor látom, mi történik.

A hercegné az ablaknál ül, ahol szokott s mikor kettőjüket meglátja, az ijedtségtől megbénulva kapaszkodik a szék karjába. Rózsa nagynehezen odamegy a hercegnéhez s átöleli.

A szerencsétlen hozzásimul s azt nyögi: - Te... te... - Azután panaszosan, dacosan néz a sápadt Harrora.

- Ne félj, mitse félj, - suttogja Rosmarie, lehajlik s megcsókolja a homlokát. S amint ott áll, egy percre hasonlít a Gizellához.

Harro kezet csókol a hercegnének, valami résztvevő szót dünnyög s kiviszi Rózsáját. - Rózsa, megviselt, látom.

Rózsa nagyon sápadt s azt mondja: - Harro, nem kell-e szívünkből sajnálnunk, ha visszagondolunk rá, milyen volt egy év előtt? Ó, legyetek türelmesek hozzá s ne hagyjátok el!

Harro bólint. - Rózsa, valami borzasztó dolgot élhetett át, amiről mi nem tudunk... Valamit, ami összetörte. Borzasztó egy ilyen megtört ember. Hidd el, Rózsa, valami bűn terheli a lelkét...

A parkba kicsi kocsiban viszi Rosmariet, melyet pony húz. Valamennyi utat bejárhatják vele, csak mindig északon kell visszatérni, mert dél felé terraszok vannak, kőlépcsőkkel.

Harro karjára veszi a gyeplőt s mellette lépeget. Rosmarie úgy fekszik a kocsiban, mint egy sápadt királyné, kék bársonygallér borítja vállát. A szelíd pony lassan lépeget s azonnal megáll, ha akarják. A virágágyak még tele vannak virággal. A rózsák is virulnak s a régi falakat a sarkantyúvirágok özöne borítja, őszi ibolyák illata tölti be a levegőt...

Mindketten hallgatnak s lelkük mégis egymással beszél. Oda, a fal tetejére állította egykor a romok grófja a Lélekkét s kézenfogva vezette körül a csodálatos, szédítő úton, melyen az ember úgy érzi, hogy mindjárt az ezüstfolyóba zuhan, mely lent kanyarog a völgyben. Azon a helyen, hol a borostyánnal borított lépcső a hídhoz vezet, vett búcsút Lélekke barátjától bérmálkozása napján.

Tekintetük találkozik és Rosmarie mosolyog. Nem, nem, nem kell Harro nélkül szállania az égi mezőkre... az aranyos szalag, a bánat tűzében ízzott, erősödött meg. A téli erdőt látja maga előtt, az aranykaput, menyei rózsakoszorúkat. De hogy siet a pony! Kicsit meg kell állítani. Milyen gyorsan múlik el minden. Csak most tartotta gyermekkezében az idegen férfi kezét s végtelen messzeségben ragyogott az aranykapu... s már milyen közel van hozzá... Ó, te szép, kedves hazai föld, ezüstfolyó a völgyben, aranypiros, erdős hegyek, öreg falak, kápolnatorony az örökzöldfal felett!

Rózsa nagyon sápadt, nincs még egy ilyen fehérrózsa apja kertjében. - Rózsa, - sóhajtja Harro... - nagyon kifárasztott... a sok ember... s mégis körül kell mennünk. A kis kapuig, azután fölviszlek a lépcsőn a hársfabástyára.

- Nem Harro; olyan vidám, nemsokára föl kell tenned a falra, hogy olyan nagy legyen s azt higyje, elrepül a völgy felett... menjünk tovább, Harro.

A szőlőút jön, melyre a nap már nem rajzol fényes foltokat, majdnem kopár, csak egy-egy vérpiros levél csüng itt-ott az indákon. S most a hársfabástya alatt mennek, a gesztenyesor pompás árnyékában. Tele az út aranyszínű lombbal s mindig újabb levél ereszkedik alá, kerengve, mint fáradt lepke. Az út most északnak kanyarodik, itt az erdő csaknem a kastélyfalig nyúlik föl. Amott a bükk, lángoló aranyhegy sötét fenyők között. Smaragdzöld gyep borítja a lejtőt, még harmat csillog rajta. A vörös torony dacosan veti meg lábát a sziklák között s úgy emelkedik közülök, mint a kövek virága. Kalpagján a bokor a kék égbe mered, csókák és hollók szállnak körülötte. Titkait őrzi. Mindenütt hulló levél zúg, zizeg.

Amott, rózsaszínű díszben idegen csodafa virágzik. A Rózsa odamutat: - A kedves kis fa úgy tesz, mintha nem is a halál ideje volna, ünnepi díszt öltött. Kedves fácska, adj egy ágat nekem!

Harro levág egy finom ágacskát s Rózsa keskeny, fehér kezében tartja... halvány ajkával simogatja a virágokat. Finoman, furcsán mosolyog.

- A régi Brauneckekre, hogy hogy szeretik otthonukat, még az égi mezőket is szívesen odahagyják, hogy ott járkálhassanak a régi falak között. Mikor gyermek voltam, nem egyet láttam közülök... Harro, azt hiszem, ez a vérrel és könnyel öntözött öreg föld mégis erősen tartja gyermekeit.

- Nekem elég szép ez a föld, csak most látom igazán. Minden tavasz szebb az előzőnél, minden ősz aranyosabb. Volt valaha ilyen szép, mint ma, láttál valaha ilyen tüzes színeket, kéklő messzeséget, smaragdszínű réteket? Számomra nagyon szép s nem kívánok jobbat. S most jöjj, édes, innen viszlek...

Karjára veszi, a ponyt megveregeti, a jólnevelt állat maga is eltalál az istállóba.

- Ha karodat a nyakam köré kulcsolod, akár Thorsteinig is elviszlek. Könnyebb lettél, Rózsa...

- Akkor hát nem húzlak úgy le; hiszen mindjárt az első karácsonyestén a karodra vettél, mennyit cipeltél azóta!

Harro lenéz reá, amint az óriás, sötét fenyők között a kis kapu felé viszi. Ott ásít a sötét torok, egy pillanatra megállanak előtte, a komor fák alatt, azután elnyeli őket a sötétség s a park nem látja többé Rosmariet.

- Mondj valami szépet, kedveset. Rózsa - suttogja Harro -, hogy érezhessem, tudod, milyen szívesen vittelek! Úgy-e, tudod?

- Tudom, Harro, úgy vittél, mint az erfurti dómban a Kristóf óriás a Jézuskát. Meg vagy elégedve?

Elhelyezi sokszínű párnáin s elrendezi selyemköntösét. Közben megérinti aranycipős lábát. - Hideg vagy, Rózsa, hozok takarót.

- Igen - mondja Rózsa ünnepélyesen -, az is szenvedett. Most már megpihen. Hagyd. Nehogy megint megfájduljon.

- Fáradt vagyok, Harro... Olyan fáradt s úgy-e, a karodba veszel. Ó, nézd, hogy szállanak a szép levelek! - Mosolyogva néz föl a hársfájára. Nézi, hogyan válnak el a levelek s lassan kerengve, forogva hullanak köntösére. - Az ember egészen elálmosodik, ha sokáig elnézi.

Harro olyan szépen tartja a karjában. - Most milyen nyugodt - gondolja -, s ma éjjel az a szörnyű roham! S újra ráront majd; újra, meg újra, míg minden erejét fölemészti. Talán lassan megtanulja, hogy nyugodtan nézze, talán eltompul... Mindig kéznél lesz a Gizella fátyla?... A megfoghatatlan, amit nem lehet kierőszakolni, kikönyörögni, csak alázattal várni?

Harro azt hiszi, hogy a képről beszél. - Csönd, édes, aludj, - s ajka a hűvös homlokot érinti.

S elalszik. De feje egészen a karjára hanyatlik, nem tudja kihúzni alóla, fölébresztené. Aggódva takargatja a hideg lábat köntösébe, de úgy látszik, Rózsa álmában kinyujtózott, mert megint kikandikál az aranycipő.

- Az aranyos örömcipő! - keserűen sóhajt. Ami most jön, az a pokol. S milyen mélyen alszik. Ha fölébred, kezdődik a szenvedés. Hálásnak kell lenni minden percért, melyet még pihen. Ulrike néni ott áll az üvegajtónál, Harro int, hogy menjen. S a levelek még egyre hullanak a hársfáról, eltakarják a kőlapokat, melyeket a boszorkány könnye öntözött... A fehér selyemköntösre hullanak s a sápadt aranyhajra...

Ulrike újra kijön. Harro int neki, óvatosan közeledik, de a levelek mégis megzizegnek lába alatt. Harro homlokát ráncolja. Ulrike lehajlik, megérinti az aranydiót, összerezzen, megfogja a lecsüngő kezeket, reszket...

- Harro, szegény Harrom, ó, szegény Harrom! - kiáltja, ahogy alvók mellett nem szokás kiáltani. - Szegény, szegény Harrom!

Harro összerezzen, megérti, - mintha jéghideg kéz szorítaná össze a szívét. Kihúzza karját, nem néz Rózsájára, a kőpárkányhoz tántorog... ott összerogy s fejét a kövekre hajtja... A rémület megbénítja, fojtogatja... szakadék nyílik meg előtte, melynek szörnyű mélységétől megborzong a lélek... Nénje érinti meg.

- Kell, fiam... látnod kell, akkor magad sem akarnád többé visszahúzni a szenvedésbe.

Tántorogva áll föl... Ulrike támogatja... Harro vállára borul, Ulrikének minden erejét össze kell szedni, hogy terhét elbírja.

Harro vadul fölordít, mint a megsebzett állat. Ulrike birkózik vele, végre leveszi arcáról kezét.

Csöndesen, ünnepélyesen fekszik ott Rózsa, sápadt ajkán titokzatos mosolygás, szeme félig lehúnyva, szép feje oldalt hajtva... Harro szívét elbocsátja a jeges kéz... mintha hirtelen kiemelték volna a pokoli szakadékból, oda, ahol az örökkévalóság szelíd csöndje árad.

- Harro, fiam... Pihen és semmi fájdalom sem érheti többé... Milyen boldoggá tetted Rózsádat. A karodban, nézd az utolsó mosolyát. ...Így vitted az égi mezőkre.

- Rózsám, Rózsám, - suttogja s szelíden, titokzatosan borul reá a Gizella-fátyla. - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rózsának igaza volt. A braunecki szertartáskocsi kitaposott síneken halad. Senki sem zavarja a csöndes fekhely mellett álló férfiút, senki sem kérdezi; Berger kisasszony megteszi kötelességét. Mikor a többiek jönnek, Harro átmegy a nagy, üres oszlopterembe. Ott ül Märt, egyik oszlophoz támaszkodva, kezében régi énekes könyve, bozontos feje föléje hajlik.

S mire dereng a reggel, a középső oszlop mellett keskeny, fehér koporsó áll.

Hálószobájában, ágyán fekszik, ezüstruhájában, aranyos haját a régi homlokkötő alól lefolyó fátyol fedi. Harro egyedül emeli föl s viszi utolsó fekvőhelyére. S művészkeze utoljára igazgat rajta. Hűvös, üde, fehér koszorút tesz a fejére, elsimítja ruhája redőit, kezét mellére teszi, ahogy szenvedése idején feküdt. Pokoli kínokat szenvedne, ha a Gizella-fátyla nem volna.

S megint viszik. Senki sincs még ébren, hideg lehelet, sóhajtás száll a galériákon... A kápolna nyitva áll, a falakat fekete lepel fedi, a padlón csillog a feszület. Erős virágillat árad feléjük, sok, sok rózsa illata.

Délután mindazok eljöhetnek, akik Brauneck Rózsát szerették s akik apjával gyászolnak.

Arcáról már eltünt a titokzatos mosoly. Márványfehér, fiatal királyné fekszik ott az ezüstruhában, rózsakoszorúsan s most hasonlít a kép Gizellájára. A braunecki menyasszonygyűrűt ujján hagyták s a varázserejű kő csillog, ragyog. Térdén egy ág a csodafáról, mely halálakor virágzott.

Harro mellette áll, míg mindenki elvonul előtte. Senki sem szólítja meg... úgy áll ott, mint egy szobor. Arca ércből faragva.

Mindenki elment már, a herceg jön be. Már sokszor volt itt, most újra bejön.

Harro fölemeli nehéz pilláit. - Apám - mondja halkan -, nézd meg mégegyszer.

- Most még alszik, apám. Reggel feküdt le. Nézd a kezét, kicsit lehanyatlott... Meg akarod várni, míg halott lesz? S addig nem is hagyhatom el, míg az utolsót is el nem végeztük körülötte...

A herceg bólint, hallgatva állanak, künn utolsót lobban az alkony pírja, beragyogva Rózsa arcát és fehér koszorúját. Azután leereszkednek az árnyak, a herceg megfordul, egy pillantást, még egy utolsót... aztán kimegy. A gyermekeknek nem mutatták meg anyját.

Harro egyedül van. Nagyot sóhajt... Tekintete Rózsáján pihen, hogy lelke mélyébe vésse a képet... Azután behívja szolgáját, aki az ajtó előtt áll.

- Az utolsót, Märt. - Nem, ezt mégsem tudja megtenni. S a szolga szép, ragyogó fiatal urnőjére borítja a koporsófödelet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Valamennyi harang zúg, lágy, fehér köd száll a városka hegyestetejű házai felett. A templomtornyot eltakarja a köd. Az uccákon feketeruhás emberek járnak s csak a templomból ragyog meleg, aranyos fény. Odaviszi hat erdész Brauneck Rózsát. S ahogy átlépik a küszöböt, menyei hangok áradnak eléjük. Hans Friedrich ül az orgona mellett, hatalmas akkordokba önti szeretetét, gyászát, reménységét s a fenséges hangok az Úristen bolondjának csodálatos dallamává olvadva ujjonganak, szállnak ég felé:

Harro látó szeme fölragyog... Ó, milyen felséges a Gizella fátyla... Maga előtt látja az égi várost. Az üdvözültek kara ujjong, a gyermekek kara, mely most átveszi a dallamot... A falon át a menyei kert fái integetnek... Rózsa, szeretett Rózsája, ledobja a jeges álomköntöst magáról... Ó, hogy ragyog a szeme, milyen bájos pír szépíti arcát.

Ó, hát azért vetted föl aranycipődet, örömcipődet, te hallgatag lélek. Mert eléje mentél, akit már gyermekkorodban is úgy szerettél.

A téli karácsonyéjszakának aranyszalaga már eltéphetetlen. Egyik végét a kapu előtt álló lélek tartja üdvözült kezében...

S most tanítója beszél. Ó, a finom, jóságos szavak. Milyen bájos képet rajzol róla, kevés szóval. Aki lelke legszebb szépségét titkokba rejtette... Hát olyan jól ismerte? Vagy talán még egy utolsó titkát tudja, a titkok őrizője?...

Nem turkál sebeiben, a bölcs ember, a papi lélek, megmutatja a ragyogó, égbevezető utat, melyen Brauneck Rózsa haladt.

A templomban kialszik az aranyfény, elhangzottak a dallamok, leszállt a mély, csillagtalan éjszaka. A herceg, fehérhajú, hajlotthátú ember, ott ül Lélekke képe előtt, a nyárszobában. Lépések közelednek, fölriad: - Te vagy, Harro? Már aggódtunk érted. Hála Istennek, hogy itt vagy.

Harro szemét vakítja a fény... ruhájából nedves őszi erdő és moha szaga árad... lodenzubbonya van rajta s szürke hajában néhány hervadt levél. Megint a romok grófja, csak öregebb és szemének egészen más a tekintete. Leül a széles bőrdíványra és azt mondja:

- Úgy örülök, Harro, hogy jöttél, olyan egyedül vagyok... - A herceg megakad... - Nem, nem ezt akartam mondani, a szenvedésemben sem vagyok egyedül. Hogy velemgyászoltak mind. De nem is sejted, ki volt a legkétségbeesettebb: Charlotte... Egész nap nem evett, egyre csak sír. Ma a földre vetette magát előttem. Beszélni nem tudott a zokogástól.

- Nem csodálom, apám, hogy gyászolja a Rózsát. Valahogy mégis megnyerhette a szívét. Utoljára együttláttam őket... Meg kell tennünk érte, apám, amit csak tudunk, a Rózsa olyan parancsolva nézett reám, szegény, szánalmas feje felett, ebben is teljesítenünk kell az akaratát. - Harro kicsit mosolyog. - Olyan zsarnok a Rózsa s magunk járunk legjobban, ha nem ellenkezünk vele.

Milyen jól esnek ezek a szavak apának, milyen jól esnek. Föláll s Harro mellé ül a pamlagra... - Harro, hagyd, hogy megköszönjem neked. Nézd, hogy mosolyog a Lélekke. Te tanítottad meg mosolyogni. Neked szól, aki előtte ültél és festetted... Még akkor is az arcán volt, mikor a hársfabástyán feküdt, az aranyszínű levelek alatt. A hársfája. Mintha be akarta volna takarni... Hitt a hársfa lelkében... Harro, nem is csodálkoznék, ha az öreg hársfa tavasszal nem virulna ki... S még valami mondanivalóm van, Harro. Rózsa végrendeletet csinált. A legnagyobb titokban. Alfréd és a tanácsos úr segítettek neki.

Harro megint mosolyog. El tudja képzelni a Rózsa végrendeletét... - S mindent rámhagyott, apám.

- Nem mindent, elég nagy összeget vett ki. Szörnyen kínlódhatott a számolással; tudod, hogy sohasem tudott számolni. Azután azt kívánta, - Hans Friedrich mondta nekem -, hogy a télen menj Rómába és barátod kísérjen el. Már lakást is béreltetett számotokra.

Harro fölriad. - Nem megyek el. Nem tudok. Itt kell maradnom, az öreg falak között, a Thorsteinek nagyon szeretik otthonukat és...

- Kedves Harro, hallgasd csak végig a Rózsát. Megértelek, nagyon jól megértelek. Azt hiszem, a végrendeletével függ össze. Azt kívánja, hogy síremléket készíts neki. Utasításokat is ad, hogy hogyan gondolja... Pentelikoni márványról beszél. Sejtelmem sincs róla, hogy az mi lehet.

Harro maga elé bámul, szeme kitágul, beesett arcán két piros folt ég... azután sietve mondja... - De igen, apám, nem maradhat ott lent... lehetetlen. Hallania kell, hogy zúg az erdő. Apám, add ide a lindenborni parkot; a szarvasaid talán másutt is ellehetnének... ó, azután megcsináljuk... hogy ne zavarják. Az öreg, pompás tölgyek és fenyők, s a százesztendős hársfasor, mely odavezet... A vizet kimélyítjük, forrásokat vezetünk belé... Akkor hadd vándoroljanak ott künn a szarvasok. Rózsákat ültetünk a sziget köré. A nyitott fehér csarnok visszatükröződik a vízben. Ó, nem akart az aranyházban lakni, melyet pedig neki építettem... Új helyet kell hát készítenem számára.

Régi vázlatkönyvéből, mely a zubbony zsebében volt, kitép egy lapot. - Nézd apám, így... - sietve firkál ceruzájával... - Itt a csarnok. Elölről kell kezdenem, megint... Óriási munka, apám. A magam kezével akarom csinálni, amit lehet. Most nem baj, ha durvák, kemények, nincs már aranyhaj, gyöngéd rózsaarc, melyet simogassak. Holnap elutazom Rómába. A gyermeket nálad hagyom, apám. Nem vehetek el mindent tőled. Ha akarod és berendezkedtem, utánam küldheted... A nyitott csarnokban a szoborcsoport. Pentelikoni márványból. Ha a Rózsa csinált is számítási hibát, majd úgy teszek, mint a jó kántor úr és kijavítom. A szobor... apám. A lélegzetem veszi el... A legnagyobbig merészkedem. Azt a formát választom, melyet a régiek, akik nálam sokkal többet tudtak a vallási dolgokról, kedveltek. Ők tudták, milyen vigasztaló. S a legfenségesebbig merészkedem. Hogy honnan veszem a merészséget, nem tudom... vagy talán tudom... Jézus a keresztfán!... Lenéz a férfiura és asszonyára: Viszont fogod látni Rózsádat, nem feledkezem meg rólad... Ahogy a hársfabástyán feküdt az aranyos lombtakaró alatt. A titokzatos mosollyal, az üdvözült Rózsa... Róla is lehullott minden véletlen. Mintha gyöngéd márványból lett volna. A karomban tartom. S fölnézek Őreá. Csak ha Őreá nézek, akkor bírom el az áldozatot. Rózsám, szeretett Rózsám. - Apja vállára hajtja a fejét s hangosan felzokog... - Ó, Rózsám... Kék menyországom...

Azután fölemeli fejét: - Apám, - mondja csaknem gyermekesen, - nem a vad Thorsteint mintázom, aki itt olyan türelmetlenül jár-kel. A tetőtől talpig bearanyozott Harrot veszem, akit Rózsa a lelkében hordott. A bennem élő isteni gondolatot. Különben nem volna rá érdemes, hogy a Rózsát vigye. Keresem a képet... Nem szabad dícsérned, apám, hogy jó voltam hozzá... de akármilyen voltam is, Rózsa tovább festette a képet.

- Harro, fiam, - zokog a herceg. - Milyen hálás vagyok Istennek, hogy te mellettem vagy. Én is eljövök Rómába a gyermekkel... Nem zavarlak... Hogy féltem vad fájdalmadtól. S most napokon át és ma a templomban is, Harro. Téged néztelek, te segítettél át... Hogy tudtad?

Harro fölnéz, csodálatos szeme Lélekkét nézi. - Apám, - suttogja, - Rózsának titkai voltak. Nem hallottad, mikor a tanítója is mondta? Tán még szebb volt, mint ahogy mi tudjuk. A hitvallása... Az utolsó szava is az volt... Csak nem értettem... egész életét alatta élte, a Gizella fátyla alatt.