Alkonyat
A szakadt pókháló gyűrött foszlányait
a telihold sápadt fényöve szövi át,
az éj most ébreszti gonosz leányait,
kacajuk széttöri a csend üvegpoharát.
Hűvös padlásszobám titokzatos terét
egyedül őrzöm a homályban szótlanul,
s nesztelen hallgatom a rejtély mesterét
a csendet, a Csendet, ki beszélni tanul.
Suttogása a gondolattal elvegyül,
visszhangzanak bennem az ismerős szavak,
ha megfáradtan a táj el-elszenderül,
a csend szólít halkan, hangja te vagy, magad.