A virág
Az elszáradt virág
a padlót nézi ráncos, porcelán-szirmaival.
Cseréltem a vizét, de úgy látszik ez kevés volt neki.
Levelei most halkan peregnek, tétován
és illata is elszállt a hűvös őszi széllel
(bár néha még érzem talán),
csak tüskéi szúrnak úgy, mint régen.
Már csak ezek a hegyes érintések idézik
a múlt illatos üdeségét
és a csillagok kacsintgató pislogását az égen.
Közelítenem hozzá nem szabad,
félek, ha lenge, tollpihényi,
bársonygyöngédséggel
érinteném is meg,
hát darabokra esne szét,
örökre megszűnve számomra
(az öröm is, hogy nézhetem),
s eltűnne, mint az árnyék,
ha a nap előtt torz felhők tornyosulnak.
Szomorú a virágok sorsa.
Minden ember egy virág, csak nem tudhatod,
hogy gyönyörű, nemes rózsa-e, mely akaratlan is szúr,
vagy egyszerű, tarka vadvirág,
mely mámorító illatával betakar puhán,
mint magányos diófát az új hó a réten.