Pokrócok között
Mint keletlen cipó a forró hamuban,
mint bűnös, ki szenved a feszes satuban,
sivár sivatagban baktató eszkimó,
mint akit gyötör a mocsárláz, moszkitó.
Úgy érzem magam, mint nyáron telelő,
izzad a hátam és megrothad a velő,
fáj a fej, fáj a haj, fáj a száj és a táj,
valami azt súgja: szublimálj, szublimálj!
Nyirkos a tarkóm és száraz a torkom,
tartom a két szemem, hogy ki ne ugorjon,
lüktet a mandula és elcsorog az agy.
Most ne hagyd el magad, most ne hagyd el magad!
Hűsítő, kellemes és lágy, hideg ujjak,
jó ismerősök, de talán mégis újak,
a biztató hangok, a baráti kezek,
néktek én örökké hű adóstok leszek.
A poharat nyújtjátok és nyelem a lét,
először a kisebb, majd nagyobbik felét,
érzem az erekbe szétáradó erőt,
lelket felemelőt, testet leteperőt.
Forró harmatcseppek az én ékszereim,
elhomályosodnak már a szén szemeim,
álomba merülök pokrócaim között,
élet a halállal bennem megütközött.