Menekülés
Üvegzörgés nyomja el a fogcsikorgatás zaját,
és kísérje szolidan csak a bronzajkak víg dalát.
Az élet hangszere
csilingelő szopránjával festi alá
a hajnalt köszöntő madarak
trillázó vegyes karát,
és az ébredő napsugárral elegyedve,
fényes, duhaj hangözönként terjed,
mint tündérek szivárványhárfájáról,
a bódító, tarka szerelem vadul.
Aztán húrok pattannak,
s a meglepett madarak
megriadt szemekkel
borzasan szerterebbennek.
A vidám csilingelés
ijesztő csörömpölésbe csap át,
és a közömbösség tar keselyűje
köröz a lármás üvegcserepek fölött.
Már nem halljuk meg,
mert nem is akarjuk meghallani
a nehéz üllők súlyos fémzaját,
melyeken
a nap mint nap
belénk tört
töviseket
ötvözik
újra.
Másnap
csak a megriadt madarakat sajnáljuk
és az elrongyolódott szárnyú tarka pillangókat,
ha véletlenül még visszatekintünk
és véletlenül eszünkbe jutnak.