Csorba szablya

Büszkeségünk csorba szablya,
sérült szívünk régi rabja
ingünkből kikandikál,

hitünk panyókára vetve,
emberségünk eltemetve
már túl régen szundikál.

Álma hosszú, ezer éves,
kobzos éneke oly kétes,
nyűvi hazug hangszerét,

múltunkat úgy magasztalja,
(szíve hangját meg se hallja),
száll az ige szerteszét.

Aki hallja nem is érti,
vagy ha érti, fél és sérti
talán ez a dicső dal:

barátunk az ellenségünk,
áldozatunk saját vérünk,
becsületünk kidőlt fal.

Istenünk a pénz, a fegyver,
vezérünk tán nem is ember,
kérdésem nem vallatás:

bánatunk el kinek sírjuk,
fohászunkat kihez írjuk,
jogunk csak a hallgatás?



Következő alkotás >