Ars poetica

Kertészmérnökként közel vagyok a természethez, testközelből látom s élem át az élővilág rezdüléseit, összefüggéseit, szépségeit, visszásságait. Érdekel az ember, mint a természet része, a kapcsolata és kapcsolatnélkülisége környezetével és önmagával. Verseimben a „nagy igazság” keresése mellett ezekre a dolgokra is próbálok reagálni.

A versek, a költészet számomra mindig is mentőövet jelentettek és jelentenek, egy menekülési lehetőséget biztosítanak bizonyos szituációk, jelenségek feldolgozásához, megértéséhez, megoldásához. Egyre inkább szükségem van erre, hogy a világban az általam elképzelt értékrend hiánya ne zavarjon és együtt tudjak élni vele (a megváltoztathatatlannal). Ezért fontosak a versek, akár olvasom, akár írom őket.
Emellett persze lenyűgöz a nyelv szépsége, a szavak variálhatósága, a bennük lévő rejtély megfejtésének élménye. Magával ragad ugyanabban a sorban a betűkbe bújtatott szórakoztató játék és a szárnyaló gondolat filozófiája.

Fontosnak tartom az író ember felelősségét. Miről? Mit? Hogyan? Esztétikai, formai, 'szakmai' szempontokból (hogyan ír meg valamit) és tartalmi szempontból (miről és mit ír). És ami még fontosabb, mit nem ír meg! Hisz sok mindenről lehet írni, de van amiről muszáj, kell írni. Aki nem érzi a 'muszájt' az könnyen beleesik az elhallgatás bűnébe. Az elhallgatás pedig a hazugsággal egy tőről ered.
És mi az, amiről lehet írni és amiről kell írni? A pirkadatról, a nyíló virágról, patakcsobogásról, vagy egy szép női vállról mindig lehet írni, de például az igazságtalanságról nemcsak lehet, hanem kell is. És mi az igazságtalanság?  (hisz ami az egyiknek az, a másiknak nem az) Ezt csak akkor ismerhetjük föl, ha magasból tudunk rálátni a dolgokra, kizárva a külső (jobbról, balról, föntről, lentről, nyíltan és rejtve érkező) ráhatásokat. Ha levetkőzzük a magunkkal hozott és útközben ránk tapadt, kényszerű befolyásokat, elvonatkoztatunk a személyes érintettségtől és az 'emberi' oldalról, az egyszerű erény köntösében értékeljük a valódi történéseket.
Ez nem egyszerű. Ehhez sokat kell tanulni és gondolkodni. Tanulva gondolkodni és gondolkodva tanulni. Így lesz esélyünk felismerni a helyes utat, megkülönböztetni a jót a rossztól. (Mert nem nagy a különbség. Mikor a jót keressük és egy hibás gondolatra alapozzuk a kutatást, akkor hiába pontos a levezetésünk, az eredmény csak látszólag lesz helyes. Az életünk a jó döntésektől lesz jó (s nem a jólétre gondolok), a jó döntésektől fogunk helyesen élni (belső békében, harmóniában, istenektől és emberektől függetlenül).

Nem vagyok elég bölcs, hogy mindig jó döntést hozzak, de esélyt adtam magamnak és megpróbálok élni vele, hogy elmondjam és leírjam, ha mégis felismerek valamit, amitől jobb lehet az életünk.

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam.) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.
Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon lecsordulni hallom az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)
Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor