TELEKI SÁNDORNÉ: A BEVÁNDORLÓK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-364-9 (online)
MEK-18750

- Imre, Imre! hol vagy?... Jösz a sánta csókához? Tomit is viszem, Mignont is s megyünk mind a Vörösvárba... Jösz?

S Ilike választ se várva, futni kezdett. Utána nagy ugrásokkal vargabetükbe Tomi, a hűséges újfundlandi s kecsesen szedegetve lábát, farkát magas kérdőjellé kunkorítva, Mignon, a hófehér cica.

Persze, Imre is ott volt mindjárt a nyomukban. Hiszen ő is az Ili kiséretéhez tartozott. S ezt oly természetesnek találta, mint például azt, hogy vizsgálat után a nagy vakáció következik. Mindkét dolog éppen amilyen természetes, annyi gyönyörüséget is okoz neki. Ilyen az élet, gondolta magában gimnazista-bölcselkedéssel. S mert eddig minden jó volt, ami jött, ő azt az okoskodást vonta le magának, hogy minden jónak jönni is kell. Ime itt van Ili: soha sem kellett érette egy lépést sem tenni s mégis itt van.

- Itt vagyunk, csicsergett Ili, hosszu szőke haját hátra simítva. - Ime a Vörösvár kapuja kitárva. Felséges úr, méltóztassék trónját elfoglalni.

Imre pedig, hosszu derekát kétrét görnyesztve alig-alig bírt a Vörösvár kapuján beférkőzni.

Ez egy csodás épület volt. Imre és Ili képzeletében óriás királyi palota, telve fénnyel, pompával; kevésbbé boldog halandó szemében azonban nem egyéb, mint egy elhagyatott rozoga fürdőház.

Néhol, régi urasági kúriákon, még most is található egy-egy ilyen épület. Úgy látszik, apáink nem tekintették a fürdést mindennapi szükségnek. Többnyire messze a háztól, a kert legárnyasabb, legelrejtettebb részén emelkedett a kis kalyiba; fából, kis tornyokkal, cifrán faragott ereszszel, - mint egy arányaiból kinőtt lombfűrész-remekmű. Sok rajzolás, méregetés és nagy összegezése a falusi asztalos- és ács-mesterek ügyességének, ezt hirdette a szélkakassal illően ellátott zuhanyozó. S mikor elkészült, mekkora esemény volt ez a falusi élet egyformaságában s milyen öröm az egész családban!...

Apraja, nagyja rögtön rá is szánta magát, nem! lelkesen, halált megvető hősiességgel rohant, hogy a csodaélvezetben részesüljön.

Egy nyikorgó tengelyü ökrösszekér kora reggel óta járt a kúttól a házig, a háztól a kútig. Galambos Bálint, az öreg béres, meg a Pista gyerek merték, hordták a kristálytiszta vizet és zúdították a padláson elhelyezett nagy kádba. Ebből aztán egy furfangosan kieszelt csap segítségével az ember nyakába zúdult a karvastagságu és jéghideg vízoszlop.

- Hát fiam - felelt, öreg cselédhez illő elnézéssel vonva egyet vállán a vén Galambos Bálint - hát izé - aszondom, hogy játszanak az urak.

Hanem a játéknak rendesen meghülés lett a vége s ezért nemsokára szünetelt a zuhanyozás szenvedélye. Legfölebb úgy május végén, mikor az egész természet nyári díszben pompázott, jutott eszébe a nagyságos asszonynak, hogy jó lenne a telelés összes kellékeit levetni, s ezért (hosszu nyolc hónap után) talán mégis csak jól esnék megfürödni vagy egyszer.

Egy ilyen nagy elhatározás alkalmával történt, hogy Szob Péterné és az öreg béres között a következő párbeszéd esett meg:

- Hallja kend Galambos Bálint! Holnap hajnalban neki kell állni a vízhordásnak.

- Értem, tekéntetes asszonyom, dehát - instálom - mit tegyünk a tyúkokkal?

- Hát, kezit csókolom, a kertészné tyúkjaival, akik fainul odaszoktak már a feredőbe.

Erre persze nagy inkvizició következett, melynek folyamán kisült, hogy az élelmes kertészné (aki a Szob-háznak egyszersmind majorosnéja is volt) a teljesen parlagon heverő házikót lassan-lassan tyúkóllá alakította át. Egy-két lécet szegezett a gerendák alá, amelyre aztán aprómarhái aludni jártak; a fakádak pedig pompás költető és palozsnát őrző helyeknek bizonyultak. Ezt látva Szob Péterné, aki mindenek fölött kitünő gazdasszony hírében állt, hamar megbékélt a gondolattal, hogy a zuhany egyéb céloknak szolgál. Hiszen tulajdonképpen mire való is? Nyáron itt a folyó, tessék benne lubickolni, amennyit csak tetszik, télen meg úgy sem fürdik senki!

Fájdalom, a tyúkok sem soká élvezték az orosz kupoláju svájci-ház csendjét. Egy rémséges járvány beléfészkelődött a faragott ereszaljak és régi divatlapok színes képeiből készült tapéták közé és a sok szárnyas, sipegő, kodácsoló, hápogó, kukorékoló népség fogyott, csöndesedett. Végre egy esős, hideg napon a kertészné - miként egy bibliai igazságosztó! - megjelent, kezében óriás nagy késsel... s mind elnémult végképp, egy se maradt élve...

E tragikus eset után sok-sok évig állt a kis fürdőház bezárva, elhagyottan.

A kertészné is rég elköltözött a másvilágra, az öreg Szob Péternét követve, talán: hogy ott is szolgálja hűségesen, mint ahogy itt tette. Talán ott a másvilágon megeshetik az a csuda, hogy nem a majorosné kappanja a legkövérebb, nem csupán az ő csirkéje éri el a paprikás és becsinált kort, mikor a tekintetes asszonyé egytől-egyig pípet kapott; s nem csupán az ő tyúkjai tojnak kora tavaszszal, akkor, amikor a tekintetes asszonyéit mintha valami fogadalom kötné, hogy még csak rá se nézzenek a kakasra!... Talán ott a másvilágon megtörténik az a csuda is, hogy Szob Péterné belátja, hogy őt is megcsalták egyszer-másszor, s nemcsak a fiatal menyemasszonyt, aki hej! sok keserü könyet nyelt le ilyes gyanusitások miatt annak idejében.

A sok évi elhanyagoltság erősen belemarkolt a szegény kis fürdőház üstökébe. Kitördelte a faragványok ékeit, behorpasztotta a födele egyik oldalát, szétütötte a kádak pántjait. De az anyatermészet megkönyörült sorsán. Ő nem feledte el, hogy ez a korhadt vityilló fa volt hajdanában; virágzó, zöldelő fa, madárfészek, szellő susogás hű szállásadója, s ezért, lassan-lassan, szép zöld mohát vont a rozzant, széthullott dongákra, tarka gombákat, nyüzsgő bogárkolóniát ültetett a padozatba s piros bogyós napsugárcsalogató fölfutót ültetett a ház oldalához... Így történt, hogy mikor Ili és Imre egyik robinzonkodó sétájuk alatt rábukkantak, ott állt a tündérvár teljes pompájában! Ablakára finom csipkefüggönyt font a szorgalmas házipók, a harmat pedig gyémántokkal szórta tele ezt a pompás szövetet.

- Királyosdit játszunk, te leszel a király, én a királyné! - ujongott Ili s rögtön hozzá is fogott a vadvirág-koszoruk fonásához, amelylyel megkoronázták egymást. Szimbólumnak ez is ért annyit, mint bármelyik drágakőtől nehéz, igazi korona.

Ez ünnepélyes és törvényes aktus végeztével Imre király és Ili királyné bevonulának birodalmukba. Madárdalolás, méhdöngicsélés helyettesítette a népek éljenkiáltását.

- Minden szárnyas és repülő alattvalónkat királyi kegyeinkről biztosítjuk. Ez alól csak a csúszó-mászó állatok lesznek kivéve mint rossz példát terjesztők - miért is ezeket irgalom nélkül száműzzük birodalmunkból!

E nagy jelentőségü beszéd végeztével a felséges pár, vagy ahogy minálunk hivatalos stilusban írni szokás: »a legmagasabb uraságok«, a belső termekbe vonultak és ott rögtön hozzáfogtak a trón készítéséhez.

Mert ő felségeik úgy fogták föl a dolgot, hogy a trón csak úgy ér valamit, ha megalapítják, erre pedig, ős időkben is csak két kar kellett, meg leleményesség. Ezt meg nem kellett mástól kölcsön kérni!...

Hajdan, húsz-huszonöt év előtt, mikor a várat építeni kezdték, nagy halom téglát gyűjtöttek volt oda a fundamentum kirakásához; annak nagy része aztán ott maradt a bokrok között. Eső és napsugár azóta szép fényesre csiszolta őket, úgy hogy most már úgy néztek ki, mint megannyi rózsaszínü márványkocka. Nosza rajta: be kell hordani, össze kell illegetni s milyen szép trón lesz belőlük! Aztán majd ráterítünk egy szép szőnyeget. Van a padláson elég régi krispin és wikler, a nagymama idejéből, abból kikeressük a legeslegpirosabbat és kész a tróntakaró is!

E naptól kezdve a gyermekek minden gondolata, öröme, kalandos tervezgetése a Vörösvár körül forgott. (A Vörösvár elnevezését a piros bogyóknak, a téglatrónnak, meg a padlásról szerencsésen elcsent karmazsin krispinnek köszönhette.)

Be sokszor volt Imre úrfi gondolata a Vörösvárban, mikor távol a Szamosparti szép kerttől a debreceni kollégium padján üldögélt, előtte egy megfejtetlen aritmétikai problémával; vagy Homéros érthetetlen módon még mindig divatban levő hexamétereivel. - Istenem! be sokat álmodozott, s addig-addig álmodozott, mignem a görög vagy a latin nyelvtan, csodamódra párnává változott és Tamásy Imre, kézen fogva az ő szép kis királynőjét, igazán ott járt folyondártól határolt, madárdaltól és tücsökcirpeléstől hangos birodalmukban.

Ili pedig, aki otthon végezte tanulmányait, csak azt leste, hogy a nevelőnő olvasni kezdje örökös vőlegényének, a kaució nélküli kapitánynak levelét, akkor aztán, illaberek... lábujjhegyen kilopódzott a szobából s futva érkezett a Vörösvárhoz. Érdemes volt ezért egy-két szidást is eltürni! De meg két igehajtogató mód között van is elég idő arra, hogy egy ilyen gyorslábu kis leány bejárta birodalmát.

Ha aztán elkövetkezett a várva-várt vakáció, milyen kifogyhatatlan sora következett a gyönyörüségnek!

Ime, ma is, alig hogy Imre leugrott a kocsiról, mely a messze vasúti állomástól Nyirfalvára hozta, máris kutyát, macskát, sánta csókát összegyüjtve, rohant a két gyermek a Vörösvár felé.

- Be jó, hogy újra itthon vagy Imre, - csicsergett Ili, a trón zsámolyán elhelyezkedve.

- Csöppség? Micsoda beszéd ez? - méltatlankodott Ili. Nem lehet mindenki olyan hóri-horog, mint te. Ahol ni! Hisz' már segítségem nélkül be sem tudnál jutni a Vörösvárba. Mi lesz, ha megnősz?

- Hát te? Mint hosszuruhás kisasszony?... Azt hiszed, éppen úgy járhatsz majd itt ki és be, mint most?

- Az igaz, erre nem is gondoltam, - de az még messze van, hiszen még csak tizenegy esztendős vagyok... Hát te?

- Dehogy maradok! Gyere Tomi, Imre úrfi lusta... Hallom a mama hangját, a mint értem »hophop«-pol... azért is megyek!...

S perc mulva Tamásy Imre már csak egy kis rózsaszín pont után tekintett nagy szomorusággal.

- Mindjárt itt lesz megint, - mondta - hanem csunyaság volt tőle így elszaladni. De nini!... ott jő már vissza... az ám, de nem magában... Ki lehet az a fiu mellette? Csak nem Tarnóy Ádám? Biz' Isten az! Hogy szeretnek együtt lenni, mintha örökké ismerték volna egymást. Kiállhatatlan pöffeszkedő fiu. Még ide vezeti! A Vörösvárba? Mi jut eszébe? Elibök megyek s elviszem őket a kert végére szilvát szedni... Csak nem engedhetem meg, hogy egy mágnás, egy hencegő német ide befészkelődjék...

Akit Tamásy Imre nagy rosszkedvében mindenféle becsmérlő jelzőkkel illetett, valójában egy igen szép, gesztenyeszín haju, szürkés-zöld szemü, tizennégy-tizenöt éves teréziánista volt. Kifogástalanul símult hozzá az elegáns sötét uniformis, meglátszott rajta, hogy »ad valamit magára«. S a mi külsejét illette, meg kell vallani, hogy előnyben volt a hirtelen felnyurgult, hosszu karu, aránytalan lábu debreceni diák fölött.

Ili nem azért volt asszony - ha még oly piciny kiadásban is - hogy ezt rögtön észre ne vegye. S a mint végig nézett rajtok, boszankodni kezdett. Ezer apróságot, mit eddig meg se látott, mind bűnül rótta föl szegény Imrének.

- Milyen csuf a nyakkendője - gondolta magában - és piszkos a körme. Az igaz, hogy Ádámnak keztyü van a kezén, ami megint sok a jóból...

- Megyünk a szilvásba? - kérdezte Imre, mit sem gyanítva a lesujtó itéletről, mely az aranyszőke fürtök alatt ellene érlelődött.

- Mi az, kérem? - kérdezte a teréziánista s hangja kissé vontatottan hangzott; igyekezett közömbös képet vágni, de azért szörnyen föl volt keltve kiváncsisága a mesés hangzásu »vár« említésére.

- Hát egy rozzant fürdőház, - nem érdemes a megtekintésre, - pattant föl Imre s kedve lett volna Ili kisasszonynak valami nagyon, nagyon keserü dolgot mondani.

- Ne higyje, Ádám! A Vörösvár gyönyörü tündérpalota, - az én palotám, az én birodalmam... Jöjjön megmutatom. Akinek nem tetszik, itt maradhat...

Dacos szempillantást vetett Imrére, aki harapdálta ajkait s nagy megerőltetésébe került, hogy dühében sírva ne fakadjon.

Ili pedig, bár ő is közel volt az elpityeredéshez, maga sem tudta miért, de kínozni akarta hű játszótársát. Tán öltözéke rendetlen voltát vette személyes sértésnek, vagy tán már erre sem gondolt, hiszen minden figyelme Ádám felé irányult, akinek arca, alakja, modora olyan előkelő, olyan más, mint az Imre megszokott, természetes, jóakaró viselkedése. Imre és Tomi; eddig ez a kettő volt az egész világa; egyformán hű, szeszélyeit egyformán teljesitő két pajtás. Igen unalmas lenne nélkülök a világ, kivéve, ha Ádám helyettesítené őket.

Ádám pedig kezdett belemelegedni a tréfába. Tetszett neki, hogy ő miatta ez a szép rózsaszínü kis baba összevész jó barátjával. Tetszett neki, hogy ő most »leereszkedik« bohó gyermekmesékig. S előre elképzelte, hogy milyen jól fognak mulatni a »camaratában«, ha megyei kirándulását előadja. S ezért elhatározta, hogy ő ma egészen »bon prince« lesz, aki minden tréfát, játékot végig fog játszani, persze - magasabb szempontból mulatva az egészen.

- Hát ez a Vörösvár? - kérdezte érdeklődéssel. - Igazán kedves! Szabad bemenni?

- Persze, hogy szabad! - S Ilikének rettenetes gondolata támadt. Most, most megboszulhatja magát Imrén. Mily rossz fiu is az! Ott ül egy levágott fatörzsön, hangosan fütyül rémséges víg nótát, annak is csak az első három ütemét és kaszabolja taktusra a vadvirágokat egy mogyoróággal...

- Nézze, Ádám, - kiáltott a kis leány oly hangosan, hogy Imrének meg kellett hallani, ha még úgy nem akarta is - nézze, ez az én birodalmam; ez itt mind az enyém. Én itt királyné vagyok... Akar maga a királyom lenni?...

Félszemmel Imre felé mosolygott és várta a hatást. De semmi sem következett abból, amit várt. Imre föl nem ugrott és Tarnóy Ádámot nem ragadta torkon (pedig mindezekre nagy kedve lett volna!) csak annyit mondott a foga közt, hogy »így is jól van«, s aztán ott maradt csöndesen a fatörzsön, rá se nézett Ilikére, csak kissé összébb görnyedt, mint fiatal fa az első vihar után...

S mikor egészen besötétedett, a nyirfalviak csodás látványnak lettek tanui. Ott, ahol a Vörösvár állt, egyszerre csak mintha az ég minden csillaga odaköltözött volna. Ott ragyogtak százával, ezrével, csak szebben, fényesebben. Óriás napok, kék, sárga, lilaszín csillagok lepték el az eget - aztán sötét lett minden. De egy kis piros fény, meg egy föl-föllobbanó láng mutatta, hogy nem a képzeletben, de igazán megtörtént a csoda.

S mikor Ili félelmét leküzdve, a Vörösvárhoz futott, ott csak füstölgő romhalmazra talált, na meg Tamásy Imrére, a ki még mindig ott ült a levágott fatörzsön és - zokogott keservesen.

S Tamásy Imrének belemarkolt valami a torkába, úgy hogy ezt a kérdést alig tudta közönyös hangon kimondani.

- Tudom, tudom - sóhajtott Tamásy - sőt nem is értem egészen, hogy ha már farsangolni készülnek, miért nem mentek a jogász-bálra; - minden leány azzal kezdi a bálozást.

- A gentry leányok igen! de én... - itt egy pillanatra elnémult, visszadobta a stoppoló-kosárba az éppen földolgozásra kikészitett késtörlő kendőt, lerázta a cérnamaradványokat a pongyolává átalakított esőköpenyegről, s büszkén fölegyenesedve, lassított tempóba ejtette ki a rég magában dédelgetett kijelentést, hogy: - De én Ilonát az udvari bálon fogom bemutatni...

Tamásy Imre elég rosszlelkü közönynyel vette a kijelentést, amiért aztán a nagynénje egy nyaláb rendbehozott fehérnemüt fölkapva, kedvetlenül elhagyta a szobát.

Tamásy pedig nem állja meg, hogy Ilihez ne menjen s kezét a leány kezére téve, oda ne súgja:

- Örülök, - felel ez s tekintete fölragyog, mintha minden báli csillár fénye máris visszatükröződnék fekete szemeiben, azokban a csodás szemekben, melyekből Tamásy Imre egy egész életre való örömet, bánatot, boldogságot és gyötrelmet olvasott ki magának, csak azt nem tudta még, hogy a jó, vagy a rossz jut-e neki osztályrészül. De hogy csak e szempár tulajdonosa határozhat sorsa fölött, arról már rég tisztában volt.

S most elmennek. Itt hagyják a szép, családias Nyirfalut, ősi parkjával, oszlopos, tornácos udvarházával, melyről itt-ott lekopott ugyan a vakolat, de azért az idő vasfoga hiába próbált az erős kőfalba beleharapni. Pedig azt még törökűző nyirfalusi Szob Menyhért emeltette »saját gyönyörüségére és nemzetsége örökös rezédentiájául« - mint ahogy meg vagyon az írva a gazdag levéltár valamely sárgult papiru foszladozó okmányában.

»Örülök«, mondta volt Ili s azóta Tamásy is természetesebbnek találta, hogy mennek. Miért is ne? Ili tizennyolc éves, itt az ideje a bálozásnak. Más leány még előbb kezdi, de ez nem elegáns. Ez volt az oka, hogy mindezideig »dugva tartották.« Nota bene: garde de daméi műnyelven így nevezik azt az eljárást, mikor a felnőtt leányt még csakis vidéki bálba viszik próbagaloppra s a »Cousin vom Lande« az egyedüli megengedett udvarló. Ennek is van ám német műelnevezése, ha jól tudom, úgy hívják hogy »Versuchs-Caninchen«.

Szob Ili ezideig nem nagyon kivánkozott Budapestre, mert »még nem voltam fölfegyverkezve« - vallotta Tamásynak s meg is magyarázta nyomban, hogy mit nevez ő »fölfegyverkezésnek«.

- Látod Imre, én első szeretek lenni mindig és mindenütt, de ezt az elsőséget érdemeimnek, saját személyemnek s nem véletlen előnyöknek akarom köszönni... Miért nevetsz? Hiszen tudod mennyit, mennyit tanultam, - hogyne tudnád, - mikor maga, uram, volt a korrepetitorom. Nos hát, tanár úr, vallja be, hogy büszke a tanítványára, mi?

- Csak csufolódjék... Hát nem tudok helyesírást?... történelmet... számtant.

- No jó, hát a maga kedviért kihagyom a számtant... de a féltucat idegen nyelvből egyet sem engedek eldisputálni.

- Nos akkor tanácslom, hogy odafönt inkább ekképpen dicsekedjél: Pompásan táncolok, korcsolyázok, lovagolok, tenniszezem és last not least: nem zongorázom.

Tamásy Imre közelebb húzódik a leányhoz. Oh, milyen boldogság volna komolyan, egészen komolyan beszélni vele. Elmondani, hogy ne vágyjék el innen, ahol mindenki szereti; ne menjen föl azok közé az idegen, közönyös, önző emberek közé, a hová most ifjusága minden álmával vágyódik. Az a győzelem, amit ott kivívhat, nem méltó hozzá. Mit ér vele, ha mindenki bálkirálynő-nek nevezi? - Csak a Vörösvár királynéjának koronájában nem voltak tövisek, más királyság nem létezik azok nélkül. Tamásy Imre érzi, hogy ezt a percet nem szabad elszalasztania. Most kell, hogy szive vágyát, titkát mind, mind elmondja, hogy az ő nagy szerelme hevétől azt a másik, alvó szivet is lángba borítsa.

De e pillanatban lép be Szob Gáborné, feje fölött egy nagy csomó hímes, színes semmiséget lobogtatva:

- Ilikém, leányom. Itt küldi Árvay az udvari báli ruhához való mintákat, gyere hamar...

És Ili sietve dobja el kezéből a virágpoharat, melylyel éppen babrált, szokása ellenére oly vigyázatlanul, hogy az izzé-porrá törik.

Tamásy Imre pedig szomoruan keresi kalapját. Ili türelmetlenül fordul feléje.

- Csak tán nem készülsz haza? Várjál egy kicsit... No de várjál hát. Csak míg ezeket a mintákat végig nézem... jó... azután folytatjuk a beszédet, jó?

- Szükségtelen, Ili - felelt Tamásy oly különös hangon, hogy még Szobné is megütődve tekint rá. - Csak azt akartam mondani, hogy mikor majd odafönn nagyon víg, vagy szomoru lész, jusson eszedbe szegény jó nagymamánk mondása: Elmennek a fecskék, itt maradnak a verebek.

- Bolondos fiu! vajjon mit akart ezzel mondani? - tünődött Ili, de nem sok ideje maradt a töprengésre, mert nemsokára előállt a fogat, s ők jól-rosszul elhelyezkedtek az öreg, tubákszín kocsi rozoga ülésére és hajtottak a legközelebbi vasuti állomáshoz. Ez éppen négy órai vágtatást jelentett a kiérdemült tarkáknak.

Nyirkos téli reggel volt, finoman szitált az eső. Az út két oldalán süppedt, olvadt beláthatatlan hómező. Néha-néha egy gubás paraszt alakja tünt föl, amint szügyig sáros, bozontos szőrü tehenet vagy borjút hajtott a vásárra. Ember, állat megadással lépkedett az előttük elterülő, fényes, szürke habarékban. A kocsi nagyot zökkenve - a sár alatt láthatatlan köveken - haladt előre. Szob Ilona pedig, mialatt ösztönszerüleg beljebb huzódott a kocsiülésbe, hogy a külső zord levegőtől és a föl-fölfreccsenő sártól védekezzék, némán szőtte-fonta álmait arról a rózsás szép világról, amely ott messze-messze Budapesten várakozik reá.

- Nem volna jobb az Angol királynő-be menni? - kérdi Ili, a tizennyolc órai utazástól s a hidegtől dideregve.

- Mit gondolsz? Hatszor annyiba kerülne ott minden! - feleli édesanyja, a kivel semmiféle körülmény el nem feledteti, hogy egy forintban száz krajcár van, tehát a forint nagy pénz; ebből kifolyólag Szob Gáborné ő nagysága akárhányszor szóváltásba elegyedik egy hordárral, kocsissal vagy pincérrel tíz és húsz krajcáros jogtalan követelések miatt.

Mielőtt azonban szobájukba érve, lefekvéshez készülődnének, Szob Gáborné megállapítja a holnapi nap programját.

- Először is Árvay: remélem készek a vizittoilettek. Azután délután kezdjük a látogatásokat: Eleméryék és Irma az elsők. Irmának - ha jól tudom - éppen fogadó napja lesz. Valószinüleg nála találjuk Ellát is: őt, vagy Georginet fogom megkérni, hogy meghivasson az udvari bálra.

Mert az a meghívó nem volt ám még sehol!... De ez csöppet sem aggasztotta Szobné ő nagyságát. Bízott tizenhárompróbás őseiben s az Ella barátságában. Igaz, hogy már húsz év óta nem találkoztak, de Szobné úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna.

- Tudod, angyalom, Ella a koronázási bálra ment, mi meg, Anna néni: szegény Felkayné, Pepi, meg Mártásy Priszka, a vár előcsarnokában álltunk s úgy néztük - egészen közelről - a fölvonulást. Hát egyszer csak Ella - be gyönyörü szép volt a halványkék ruhájában! - egyszer csak mondom, a mint a legfelső lépcsőre ér, megbotlik s a drága csipkékbe akad a lába... Én egy pillanat alatt átláttam a helyzetet, hozzá hajlok s kivéve a zsebemből a gombostű csomagot, egy-kettő, megtűzöm, elsimítom az összerongyolódott csipkéket... És Ella ennek a nem várt segítségnek úgy megörül, hogy ott helybe megölelt, megcsókolt... S azóta ahányszor csak találkozunk, mindig olyan szívesen köszönget, mintha mindig együtt volnánk.

Van az arisztokráciában több efféle konekciója is. Lánykori emlékek, harmad-negyed izigleni rokonság főúri családokkal. Trencséni, bártfai együttfürdőzések reminiszcenciái, melyeket csak föl kell eleveníteni.

Itt van mindjárt X. gróf és N. báró, kik »táncosaim voltak«. S a mama büszkén tekint a tükör felé, de azt ezidőszerint mélységes homály födi a két gyertyától gyéren világított szoba legeslegsötétebb sarkában.

Valahogy érthetetlen módon, eltévedt a meghívó. Sokan azt állították, hogy el sem küldték. Okát is tudták: Szob Gáborné özvegy volt ugyan, de elvált özvegy. Férje öt évi külön ménage után tért őseihez, e cselekedete által nemcsak a nyirfalusi ház úrnőjét, de egy kis kardalosnét is gyászba borítva.

Úgy látszik, az ilyen rendellenes dolgokat szigoruan itélik meg az udvarnál s évek multával sem feledik.

Igaz, hogy Szobné mindennek nem volt az oka s hogy ő rá a legközelebbi rokon sem tudott semmit, de azért viselnie kellett a következményeket.

De éppen mivel ártatlansága teljes tudatában volt, nem akarta e merev igazságtalanságok lehetőségét elhinni. Mégkevésbbé, hogy egy fokkal tán szigorubban is itélkeznek, ha nem a »legeslegfelsőbb négyszázzal« állnak szemben.

Mert elismerte ugyan, hogy a főnemességet a nemességtől egy rettenetes magas kinai fal választja el, de ez nem szól az olyan történelmi nevezetességü nagy familiákra, minők a nyirfalusi Szobok, vagy pláne a Réthátyak.

S ha ezekről a témákról szó került otthon Biri nénivel, aki egész életét Nyirfalván töltve, lassacskán olyan szépen körülsáncolta jellemét, belül véve önérzetet, büszkeséget s kivül hagyva hiúságot, gőgöt, álszégyent és sok más közhasználatban lévő gyarlóságot, miképpen körülárkolta kis hétszilvafás gazdaságát a Szamos hömpölygő árja ellen. Nos, ilyenkor Szobné, érveket előre is visszautasitó hangon így szokott beszélni:

- Szeretném tudni, miben állhatna az a nagy különbség? Büszkék őseikre? Mutasson hát föl bármelyik is közülök apai, anyai - főleg anyai! - ágon olyan fényes leszármazási névsort, mint az én leányom... Műveltség? Vajjon melyik comtesse vagy baronesse tud többet, vagy csak annyit is, mint Ili? Szépség? Nézz csak keresztleányodra, Birikém s aztán felelj... Vagyon? - hát az is van szépen...

Hanem a híres udvari báliruha mégsem készült hiába. Eleméry gróf és neje, Szobék megyebeliei, fényes bált rendeztek s erre meghívták Iliéket is.

Óriás arányu ünnepség volt az. Hatszáznál több meghivót küldtek szét a főváros minden részébe. Magasrangu hivatalnok és katona, a művészet és irodalom kitünőségei, mind-mind képviselve voltak. De a gentry-elem női része csak gyéren. S ez végtelenül tetszett Szobnénak.

- Mit is keresnének itt közöttünk? - gondolta magában; mert mondanom sem kell ugy-e, hogy Szobné mód nélkül lenézett minden köznemest, aki nem Szobnak vagy Réthátynak született.

Eleméry gróf művészileg értett a szeretetre méltó háziúr éppen nem könnyü szerepéhez. Mindenkihez volt egy kedves szava, kifogyhatatlan figyelemmel kisérte vendégei mulatását s mindig új élénkséget vegyített a lankadni kezdő beszélgetésbe és tánckedvbe.

Szob Gáborné meg volt elégedve a fogadtatással. Eleméryné tegezte őt is, leányát is. Vacsora alatt a főasztalhoz legközelébb álló asztalhoz ültették, jobbról is balról is kegyelmes uraktól környezve. Ili mellett a két Barkássy báró személyében legalább is ötvenezer hold jó föld evett tengeri rákot. (Mindez, a Biri néninek írt levélben, meg vala említve.)

Egy kis felhő azonban mégis elhomályosította ezt a fényes képet: tudniillik a Szalóky Irma feltünő hidegsége. Nevezett hölgy ugyanis, valóságos unokatestvére Szobnénak, s mivel már évek óta »bent van« a társaságban, (egyike azon kevés bevándorlóknak, a kiknek sikerült az exkluziv budapesti szalónokban egészen megtelepedni) Szobné is azt hitte, hogy támaszt talál benne, s ime, Szalóky Irma volt az egyetlen, aki a régi ismerősök között előbb jónak látta kicsire hunyorítani szemeit, mint aki rövidlátó, vagy emlékeiben keresgél, s csak aztán jutott eszébe, hogy: »Ah, te vagy Vilma?! meg sem ismertelek!« s ezzel be is fejezte a viszontlátás örömkifejezéseit, mert többé nem is méltatta figyelemre meglepett rokonait. Később Ili hallotta, amint Irma néni Géres báróhoz odaszólt:

- Aztán pont tízkor nálam legyen ám! Ne ijedjen meg, nem kell diszmagyarba öltözni, hiszen egészen entre nous, en petit comité - leszünk.

Három nap mulva mégis meglátogatták az előkelő cousinet: - Tanuld meg Ilonám, hogy ha az ember minden csekélységen fönnakad, sohasem halad előre... Különben is szükségünk van Irmára, őt akarom megkérni, hogy a kaszinó-piknikre meghivasson.

Irma pedig, aki szereti távoli rokonait lekötelezni, föltéve, hogy a lekötelezéssel semmiféle kötelezettség sem hárul reá, még aznap este páholyába hivatta Géres bárót:

- Édes barátom, - szólt hozzá legkedvesebb mosolyával, - tegye meg a kedvemért, amire kérem; hivassa meg Sznobékat... Uram, bocsáss! - akarom mondani Szobékat... Szobékat!

De már akkor fölkapta a szót Valerie comtesse s olyan hangosan kezdett nevetni, hogy az erkélyről tiszteletteljes, halk pisszegés hallatszott.

- Az Istenért hallgass! - csitította Szalókyné megelégedett szégyenkezéssel - ha megtudja Vilma, megátkoz.

- Dehogy tudja, kérem, vigasztalta a báró, fogadni mernék, hogy ez a mondás félnap alatt bejárja a várost s mire önhöz visszakerül, már ötvenen magunknak fogják vindikálni a szerzőséget.

A meghivó-ügy tehát el volt intézve, de mivel Szalóky Irma, a gyöngélkedésére hivatkozva, megtagadta azt a szolgálatot, hogy Szobékat a társaságba bevezesse, más valakiről kellett gondoskodni, aki erre a kényes szerepre vállalkoznék.

Szobné föl volt háborodva unokatestvére visszautasító viselkedésén. De hol van a világon olyan parvenu, aki az érkezőket szivesen látná?

A magas arisztokráciában Szalóky Irma az ő csillagkeresztje dacára is parvenu, vagy ahogy ott nevezni szokás, bevándorolt volt. Az ő rokonsága is, éppen úgy mint a Szobéké, csupa tizenhárompróbás nemes családokból került ki. De a főnemességhez csakis kétmilliós vagyona és Géres báró magas összeköttetései hozták közelebb. Azonban ő már jóval túl volt a kezdet nehézségein. Neki a nagy és a kis ajtók kitárultak s nyitva fognak maradni, mindaddig, amíg a társaság számára szórakoztatásról gondoskodik házánál; szakácsa pedig, hiven eddigi eljárásához, ezután is kegyeskedik úrnője előkelő társadalmi állásához járulni művészi kotyvasztásával.

De félek, ha Szalóky Irmát ma valami nagy bánat vagy csapás érné, hogy ha bármi oknál fogva kénytelen lenne elfogadótermeit bezárni, félek, hogy a hátulsó lépcsőn nagyon kevés grófi barátné menne hozzá, hogy bánatában osztozzék s fájdalmas könyeit letörölje.

Persze, Szalóky Irma erre nem igen gondol s nem is szeretné, ha eszébe juttatnák.

Néha, néha, szezon végével, végigborzong lelkén egy félig elmosódott, félig elhantolt emlékezés: amikor ezt a társadalmi állásáért való küzködést megkezdte. Sokban hasonlitott az ahhoz, mikor mint kis leány életében először kötött lábára korcsolyát. Óh, emlékszik! Egy decemberi reggel történt. A kert taván még csak egy vékonyka jégréteg volt.

Ügyes volt s ezért nem vágódott el rögtön. Haladt is, de hogy! A körülállók egy része megszánta, a másik kinevette. De nem, nem hátrált meg az akadályok előtt! Ismét-ismét nekiindult! S ekkor puff! elterült a síkos talajon. Térde, könyöke kék foltokat kapott s arcát, kezét, ahol csak egy ici-pici bőr volt fedetlen, milyen fagyasztó hidegség érte! Ej, ki bánná! Előre!

A parton ott állt egy ismerős fiatal ember, pompás korcsolyázó, oly biztosan mozgott a sima, üvegszerü talaj fölött, mint valami jégmadár. Szalóky Irma magához intette s addig enyelgett vele, kedveskedett neki, míg a korcsolyaversenyek bajnoka beállt hozzá tanitónak.

Kezdetben Irma teljesen rátámaszkodott mesterére, tudta, hogy nélküle semmire se menne, érezte, hogy mily bizonytalan lábai alatt a talaj, mihelyt a gyakorlott vezető magára hagyja. De ügyességével együtt nőtt bátorsága is s egyszerre csak elindult, röpült magában. Most már a tanító: társ lett, akivel nevetve, mulatva cikázott a tó tükrén, míg egyszer csak: krakk! a jég lábaik alatt ropogni, pattogni kezdett... Mily hideg, fagyos érzés az, midőn a víz behatol a finom cipőcskékbe... De ők egymásra néztek és nevettek... Előre! előre!

Igen, éppen így történt évekkel később ujra. Csakhogy ekkor Szalóky Irma nem korcsolyázni indult el, hanem hódító útjára a budapesti szalónokba.

De Szalóky Irma azt a szórakozást, amit a saját körében találhatott, már mind megunta.

Istenem, mit is diskuráljon az ember egész életén át ügyvédek, orvosok, hivatalnokok és földbirtokosok seregével?

S az asszonyok? Oh, azok a rémes asszonyok! Az egyiknek tavalyi kalap van a fején, a másik konyhapénzt emleget, a harmadik cselédmizériákkal gyötör. - Nem! Elég volt már ebből a fajtából - most már keressünk másféle ismeretséget.

És Szalóky Irma, éppen mint hajdan a jégen - úgy most is elindult... Küzködött, fáradt... Egész lelke tele volt erkölcsi kék foltokkal... Ejh! Ki bánná... Előre!...

A korcsolyatanár helyett most Géres báróval ismerkedett meg - s az vitte, röpítette előre... Igaz, hogy néha majdnem összecsapott az ár fölöttük - érezték hideg lehelletét, de csak előre!

Hízelgett, mulattatott, s ami fő - bégetett a nyájjal. Magáévá tette az arisztokrácia szokásait, gondolkozását - külsőségek szentté avatását, szóval: »katolikusabb volt a pápánál« - és ezzel fényesen elérte célját, »benfentes« volt.

De Szobnétól igazán naivság volt föltételezni, hogy őket a szép cousine protezsálni fogja. Akinek még fülében cseng a jégropogás, az nem igen vállalkozik arra, hogy tanulatlan ujoncokat jégre vigyen.

Nem maradt egyéb hátra - miután Ella ezidőszerint nem volt Budapesten - mint Eleméry Georgine kegyeit igénybe venni.

Georgine grófné megemlékezve azokról a szolgálatokról, melyeket hajdan Szob Gábor az Eleméry grófok megyei szereplésénél tett családjának, s mivel Georgine grófné angyali jósága igazán példabeszéddé vált széles e hazában: készséggel vállalkozott a bemutatásra.

S egy szép januári délután ott állt a dupla címeres gyönyörü fogat az »Arany sas« előtt lebzselő törzskonfortáblik közé ékelve.

Nemsokára megjelent Szobné, ujdonatúj fekete ruhában; utána Ili, egy remek kis kék toilettben, rózsaszín »malmaison« szegfűkkel kalapján. Oly friss és tavaszias volt a megjelenése, hogy Eleméry grófné bátorságot kapott: hátha mégis!... gondolta magában s jó szíve mélyéből kivánta, bár sikerülne ez a mai nap, (melynek argonauta jellegét csak ő érezte igazán).

Elől az Eleméry-equipage Georgine grófnéval és Ilivel, utána egy fiakkerben Szob Gáborné.

Végre, végre! elérkezett hát az évek óta várt pillanat, mikor minden palota megnyilik előttük.

Bemenni! Végigjárni a szőnyeges, selyembútoros, műkincsekkel teli termeken!... S főképpen elmondhatni, hogy ott voltak!

Szemtől-szembe látni azokat, kezet szorítani mindazokkal, kiknek nevét az ország apraja-nagyja könyv nélkül tudja. Kiknek kedvtelését, örömét, bánatát a lapok egytől-egyig hűségesen följegyzik s hasábszám világgá kürtölgetik. S főképpen! elmondhatni, hogy Georgine ezt mondta nekem, Fifi így szólt Ilihez, Jaqueline elbeszélte nekünk... Hát lehet-e ennél nagyobb öröme egy előkelő származásu mamának?

Egyelőre azonban a termek belső berendezéseiről nem adhatott volna bővebb fölvilágosítást, mert csodálatos véletlen folytán aznap senki sem fogadott. Az egyik háznál éppen kikocsizni készültek, másutt öltözködtek vagy gyöngélkedtek. Csupán Eleméry Seraphine grófnénak volt fogadónapja s így a névjegyek előleges beküldése nélkül egyszerüen beléptek a kapun.

A portás, Georgine grófnét meglátva, mély meghajlással vezette őket a lépcsőkig s itt egy csengővel jelt adva az előszobát ellepő cselédségnek, egy ujabb alázatos görnyedéssel félre állt s hagyta őket fölhaladni. Szobné szíve megtelt gyönyörrel. Így! így kell ennek lenni! Természetes, hogy Szob Gábornét, született ürmösi és keserükeői Rétháty Vilmát ilyen ünnepélyesen fogadják, ha egyszer rászánja magát, hogy falujából kimozduljon.

Ili kiváncsian nézett körül. Tetszett neki ez a fény; szeme örült a falon függő gobelineknek, szerette volna apróra megnézni valamennyit.

Őszintén örvendett, hogy anyja akarata folytán ő most abba a helyzetbe jut, hogy megismerkedhetik a paloták lakóival. Bizonyára kedvesek és jók azok, akiknek érzése a szép iránt annyira ki van fejlődve. S Ili elhatározta, hogy igyekezni fog jó barátokat szerezni közöttük s mindenek előtt rajta lesz, hogy kiérdemelje rokonszenvüket.

- Édes Fifi, - hangzott e percben Georgine grófné hangja, - engedd meg, hogy Szob Gábornét és leányát, megyebeli kedves ismerőseinket bemutassam neked...

- Ah, örülök, örülök, - mondta Eleméry Ádámné dércsípte hangon s kezével helyet mutat az érkezőknek. - Azt hiszem, már találkoztunk. Nálad? - kérdi sógornéjához fordulva.

- Ott, - válaszolt Georgine helyett Szobné - a Gina bálján egymás mellett ültünk, de hiszen be is mutattattam magamat.

- Igen, már emlékszem. S jól mulat a kicsike? - Tekintete végigmérte Ilit. Szinte elnyelte vele, mint óriáskigyó a házinyulat. A kalap virágától cipője hegyéig mindent meglát, megbecsül, megkritizál. S Ili önkénytelenül zavarba jött, mert úgy érzi, mintha valami sulyos váddal illetnék s ő, bár tudja, hogy ártatlan, érzi, hogy soha sem lesz bátorsága azt bebizonyítani.

- Kevés a bál az idén, ugy-e? - faggatózik Seraphine grófné, ezúttal Szobnét véve észlelése tárgyául.

- Még eddig csak egyben voltunk, - felel Szobné, - Ginánál, de úgy hiszem, holnap lesz egy kaszinó-piknik, te is ott leszel?

- Én? Oh dehogy, örülök, ha itthon ülhetek, távol az idegen tumultustól. Nemde, kegyed se menne, ha nem volna muszáj? Mondd csak Gina, mit csinál az a te férjed? Hetek óta nem láttam, igaz, hogy...

S itt Seraphine grófné, Szobék jelenlétét elfeledve, sógornéjával egy á mots couvert társalgást kezd, melyből a be nem avatottak egy szót sem érthettek.

Ilivel egyet fordult a világ. Kegyed! Az ő anyjának, aki tíz évvel idősebb, ez a grófné azt mondja, kegyed akkor, mikor anyja te-nek szólította. Miért? Menjünk innen! Istenem, csak már kint lehetnénk a szabad levegőn! Ili úgy érezte, hogy fuldoklik. S kétségbeesett pillantásokat menesztett anyja felé, aki halálsápadtan ugyan, de rendíthetetlenül ült a karosszékben. Végre Georgine grófné észrevette Szobék kellemetlen helyzetét.

- Édes Fifi, mondá, megbocsáss, de nekünk távoznunk kell. Nemde édes Vilmám, még sok látogatás van hátra, föl kell használni az időt...

Seraphine grófné azonban, részint megbánva fogas viselkedését és hallva sógornője barátságos tegezését, részint mivel mint jó rokon, még egy pár kellemetlen ujságot akart Ginának elmondani, egyszerre más hangon kezdett beszélni.

- Dehogy siettek, édes Ginám, hiszen csak most kezdünk jóizüen eldiskurálni. Rögtön hozatok teát! - s Szobnéhoz fordulva, kedves mosolylyal, mely egész lényét átváltoztatta, mintegy átmelegítette, csevegni kezdett:

- Ajánlom ezeket a kis flemisheket, szakácsom a mult héten tanulta Bécsben s azóta kezdenek világhirre vergődni. Édes szép kis baba, - szólt most Ilihez, - azt hallottam, hogy valaki nagyon ért a képekhez. Ott a harmadik szobában van egy Velasques és egy Sfeen, des vrais bijoux! Életem öröme! Talán érdekelné őtet, mit gondolsz, Gina?

- Kétségtelen! - mosolyog Georgine grófné, s Ili, mint fogva tartott madár a nyitva feledett kalitkából, úgy röppent ki az elfogadó teremből.

- Hercig gyermek, szólott Fifi grófnő s Szobné boldogan tömi teáscsészéjébe az ötödik darab cukrot, feledve a kegyed ostorcsapását, feledve a fagyos fogadtatást, mert a szerető anya csak arra gondol, hogy leánya ismét hódított.

Mit bánja ő, ha a két grófnő ujra összehajlik, s cseveg, nevet, előtte érthetetlen dolgokon. Ő beéri azzal, ha közülök valamelyik néha-néha feléje fordítja tekintetét, s ekkor ő egy-egy találomra elhintett mosolylyal általánosítja a társalgást. De Ili bent van, s ezért érdemes sok mindent nyelni, még túlcukrozott teát is. S mikor végre távozni készültek, Eleméry Seraphine névrokonához méltó angyali mosolylyal szorított velök kezet.

- A viszontlátásra! - mosolygott egyre-másra. És Szobné el volt ragadtatva. Ennyi kedvesség! Ilyen nagyúri elegáncia, karöltve a legmesszebb menő szívességgel!

Négy órai kocsizás után végre anya és leánya ismét együtt ülnek a fogadóban.

Az asztalon két gyertya ég előttük s egy kis papircsomóból előtünik a hideg fölvágott - vacsorához.

- Mert nem minden nap papsajt! - szokta mondani Szobné, aki a farsangolás költségeit a vacsorák egyszerüsítésével is igyekezik helyrehozni.

Ili néha kétségbe volt emiatt esve, mert a sok fáradság után szeretett volna egész adag ételhez jutni, de anyja kereken megtagadta ezt a fényüzést. Eleinte a szalvaládi, virsli és grói sajt tetszés szerint való fogyasztását könnyelmüen megengedte, de mivel leánya arcán nemsokára pici pattanások mutatkoztak, ettől a perctől kezdve a polgári vacsora is csupán csak nagyon mértékletes porcióban jutott a szegény Ilikének.

Most sem volt előttük több mortadella, mint amit bármely normálista deák büntetési porciónak tekintene, de Szobné még egy csomó mandulát és malagaszőlőt is szedett elő az íróasztal fiókjából (az ebéd giardinettójának megtakarított hulladékait) s így teljes volt az előirányzott menu.

- Mily aranyos egy asszony az a Fifi! - mondja Szobné, mialatt egy óriás vizes zsömlét ketté szel.

- Engem? De-de-dehogy! Rosszul hallottad... Igazán így szólított?... - és Szobné nevetve néz leányára, mint aki csodálkozik, hogy van a világon valaki, aki az ilyes kicsiségeken fönnakad.

- Persze hogy így... s milyen hangon... - Ili még most is lángvörös lett a méltatlankodás miatt.

- Hát aztán? Van abban valami? Én nem értelek, Ilikém, igazán nem értelek.

- Nem? De mama, emlékezz vissza, hogy mikor te a Tarjagossy Péter feleségét lemagáztad, milyen nagy baj támadt belőle...

- Hohó, az egészen más! Tarjagossyné egy fiskális felesége, és semmi más.

- Ne beszélj arról a perszónáról! Elég merész volt engem, engem! te-nek szólítani, a rokonság révén. - Meghalt a gyermek, oda a komaság, szokta volt mondani szegény napam; ment volna rangjabelihez, de így? Kisvárosi ügyvédné s te-nek szólít engem, engem?! Persze, hogy lemagáztam.

- El is vesztettük a Bánky-pört félévvel azután! - nevetett Ili, fehér fogával egy mandulahéjat rágicsálva.

- Azt úgy is elvesztettük volna, - felel anyja s tekintete a szoba legsötétebb sarkában keresgél.

- Lehet, de Tarjagossyné soha sem fogadja azóta köszöntésemet, annyira neheztel.

- De hogyan is jutott eszedbe az az ostoba, fölfuvalkodott liba, mikor Fifiről kezdtünk beszélni.

- Egyszerüen csak azért, - felelt Ili vállat vonva, - mivel te lenézted Tarjagossynét, Eleméry Seraphine meg lenézett minket.

- Ili!... Először is nem néztem le azt a názeveisz ügyvédnét, csakis figyelmeztettem a társadalmi távolságokra, másodszor Fifi nem nézett le engem, hogyan is juthatna ilyesmi eszébe egy Rétháty Vilmával szemben? - Hanem ha azt mondta, hogy kegyed, az egyszerüen onnan van, hogy megszokta a francia nyelvben mindenkit vous-nak szólítani s ezért mondja magyarban is mindenkinek, hogy kegyed.

Ili fölhagyott az érveléssel, belátta, hogy nem is ér vele semmit. Érezte, hogy önérzete éppen olyan erősen gyökerezik lelkében, mint anyjánál a hiúság s ezért legtanácsosabb, ha hallgat s lehetőleg kerüli a surlódásokat.

Másnap egymást érték a látogatások; illetőleg a névjegyek. Mert látogatót nem is fogadhattak abban az egyetlen helyiségben, amely háló, ebédlő és nappali szobául is szolgált.

Föltünt Ilinek, hogy igen sok névjegyen ki volt törülve, vagy nem volt föltüntetve az, hogy leányával. Miért? Ha őket úgy mutatták be, miért nem adja vissza a vizitet X. grófné vagy Y. báróné szinte leányával. De erre nem kapott fölvilágosítást s csak annyit hallott anyjától, hogy - Majd megmutatjuk mi nekik! - s a Szobné szemeiből olyan pillantások sujtották az ártatlan kis kartonlapokat, mintha tűzeső hullana rájok.

Hanem azért őnagysága mégis elkövetkezettnek látta az időt, amidőn valamivel több fény kifejtése tanácsos. Ennek értelmében tehát a következő levelet küldte a nyirfalusi vén ispánnak:

Attól a naptól kezdve, hogy az összes Budapesten időző főúri családokat sorra látogatták, Szobék is azt a különös, kétlaki életet folytatták, amely úgy látszik, együtt jár a nagy társaságban való szerepléssel mindazon embereknél, akik születésüknél fogva nem oda tartoznak.

Délelőtt a rokonsággal és régi jó ismerősökkel jöttek össze. Csupa jónevü, de nem rangbeli uraságokkal. Ilyenkor Szobné elemében volt. Beszélhetett, mert volt, aki hallgassa, sőt el is higyje diadalútjok összes részleteit. Nem merem ugyan állítani, hogy ezek közül a délelőtti intimusok közül nem tagadott volna le egynéhányat a délutáni órákban, de mikor velük együtt volt, felsőbbsége teljes tudatában, sugárzott az örömtől. Délután pont kettőkor azonban megváltozott az élet: feszes látogatások, merev illemformák helyettesítették a jóízü csevegést. Az a világ, amelyben Szobné született, mely neki is, leányának is természetes talaja volt, mintha eltünt, elsülyedt volna. Helyette egy - külsőségeiben sokkal ragyogóbb - de velök szemben rideg, mert ismeretlen, más légkörü világ tünt elő. Ebben minden lépést meg kellett gondolni, minden szót mérlegelni. S mégis Ili pirulva érezte, hogy föllépésük erőltetett, mert bizonytalan. De Szobné azt semmiért sem ismerte volna be s ezért folytatták a vizitelést.

Különös helyzetben voltak Szobék a mulatságok tekintetében is. Eleinte ugyanis a régi ismerősök örömmel igyekeztek volna szórakoztatásukról gondoskodni, ezért egymást érték a meghivások zsúrra, piknikre, korcsolyapartikra. De Szobné mindig talált valami kibuvót.

- Már hogy mennénk közibük! - méltatlankodott, megtudva, hogy Ili vágyik egypár gyermekkori ismerősével összejönni. - Mit képzelsz?! Ha mi most elkezdünk ezek közé a kurtanemesek közé járni, soha sem hívnak többé meg az arisztokráciába, mert, persze csupa irígységből, megteszik azt, hogy minket is hozzájuk számitanak. Pedig már csak van egy kis különbség egy Szob-leány és holmi gentry-kisasszony közt... Éppen azért nincs semmi szükség arra, hogy te a jégen Uzonyi Margittal korcsolyázgass...

- Semmi, »de mama!«. Láthatod Margitot otthon, de a jégen megtiltom, hogy folyton vele légy... Megtiltom s punktum!

Az ilyen elveknek persze az lett a következménye, hogy Szobékat minden nemesi összejövetelnél mellőzték s osztentációval hagyták ki a meghivottak közül. S míg Ili barátnői pompásan mulattak a maguk körében, szegény kis Ili egyedül álldogált valamely nagyúri táncterem sarkában, várva, aggódva, hogy félig kegyelemből, félig szeszélyből táncra szólitsa egy soha nem látott idegen.

A február hatodiki kaszinó-piknik azonban még a szokottnál is jobban sikerült. Kedvezőbbek voltak az arányok. Nem minden tiz, de minden öt táncosnéra jutott egy táncos! És ezt óriási vivmánynak tekintették. Sőt, mivel a második négyes előtt razziát tartott egy ügyes rendező, könyörtelenül összefogdosva azt a tisztes veterán hadat, mely Berkes zenéje mellett a kártya vagy az álom tiltott gyümölcseit szokta élvezni, nem igen maradt comtesse táncos nélkül.

Megesett ugyan, hogy a lelkes arangeur nagy siettében valamely papát a saját leányának mutatta be, mint olyan gavallért, »akinek leghőbb vágya a cotillont táncolni önnel«... de ilyesmi nem jő tekintetbe.

Szob Ilire nézve pedig ezen a pikniken vette kezdetét az arisztokrata meglincheltetés.

Ez a fordulat nagyon meglepte őket; pedig előre tudhatták volna, hisz nem ő bennük és nem az arisztokrácia egyik vagy másik tagjában volt a hiba, de a dolog természetéből kifolyólag így kellett ennek történni, egyszerüen azért, mert: egy társadalmi osztály előitéleteivel álltak szembe. S éppen azért ki volt zárva a lehetőség is, hogy Ili egyéni tulajdonságainál fogva érvényesülhessen új ismerősei körében. Csak egyetlen egy mód lett volna arra, hogy tényleg általok is elismerve közibök tartozzék, az: hogyha egyéniségét, önállóságát, gondolkozását teljesen alárendeli egy - tőle teljesen idegen, ismeretlen és lényegében nagyrészt érthetetlen - áramlatnak.

Természetesen, egy tizennyolc éves leány fejben ezek a rideg tények korántsem öltöttek ilyen konkrét alakot. Szob Ilona egyelőre csak azt érezte, hogy egyedül van a legnépesebb összejövetelnél is. S ha néha kedélyes csevegésbe elegyedett is báli ismerőseivel, érezte, hogy kölcsönösen hiányát érzik valaminek, amit nem tudtak volna értelmezni, de mely nélkül alapjában véve érdektelennek, ridegnek és színtelennek találtak minden együttlétet. Aminek Szob Ili ösztönszerüleg érezte hiányát, az az intuició nemlétezése volt. Pedig anélkül úgy állnak az emberek egymással szemben, mint megannyi ablak és ajtó nélküli kőfal. Lehet, hogy a kőfalon belül gyönyörü virágok nyilnak, de ha nem jő segítségünkre az a csudás, megmagyarázhatatlan sugallat, mely bepillantani enged embertársaink lelkébe, akkor hiábavaló minden szivélyes szóhalmaz, ridegen, idegenül fogunk egymás mellett elhaladni.

Mert legtöbbnyire nem szavaik és nem is cselekedeteik nyomán ismerjük meg az embereket, hanem azon transzcendentális erő folytán, mely bennünk lakik s mely sokszor akaratunkon kivül tárja föl előttünk embertársaink legrejtettebb lelki sajátságait.

De ahol előitélettel eltelve közelednek az emberek egymáshoz, ott csakis a legritkább esetben fog az intuició megszólalni.

El sem hinné az ember, hogy milyen nagy különbség van egy házibál és egy piknik népessége között, legyen az bár egy és ugyanazon emberekből összealkotva.

Eleméryéknél, részben mivel a háziak vendégeinek tekintették őket, ezért nem sértegették, másrészt pedig Eleméry gróf mint házigazda, örökös éber figyelmével minden támadást megelőzött s finom tapintatával úgyszólván »kivattázta« azokat a sarkokat, ahol összeütközések támadhattak volna.

De egy piknik végre is - fizetéses mulatság, ahol senkisem tartozik senkinek - egy pár illemformulánál egyebet adni.

S milyen pompás eszköz az illem a - sértegetésre! Ebből bőséges leckét juttattak szegény Sznob Ilinek (mert természetesen maguk között a világért sem hívták volna másképpen).

Ama nevezetes február hatodiki bálon történt a következő kis jellemző epizód is. A fiatal leányok már mind együtt álltak, Ili is közöttük, mellette jobbról Anna bárónő, egy feltünően csunya, de jó arcu leányka, balról Amelie grófnő, aki nincs egészen bevéve, mert anyja zsidó származásu, de azért - természetesen - apja neve megnyitotta előtte a nagy ajtókat, melyek a dísztermekbe vezetnek. (Csak a kicsinyek maradnak előtte zárva, melyeken át a boudoirok intimitásához juthatni.)

E csoporthoz érkezik az elkésett Valerie comtesse s míg a leányseregnek jobbra-balra osztogatja a pát, bon soir-t, a lehető legneveletlenebb fejbiccentéssel üdvözölve barátnéit, addig Ilinek kezét nyujtva, mély udvari meghajlással köszönti: Jó estét! - S Ili észreveszi, hogy egy ily korrekt üdvözlésben több kicsinylés és sértés leledzik, mint egy arculcsapásban.

Megkezdődik a tánc. S mivel Tamásy Imrének igaza volt és Szob Ili művészileg tud keringőzni, egy percnyi pihenése sincs. Sőt addig mesterkedett, míg szegény kis Anna bárónőnek is juttatott egy-egy fordulót, kiaknázva a fölöslegessé vált táncosok jó indulatát.

A comtessek fejecskéiket összedugva csevegtek, nevettek, Ilit figyelmükre se méltatva. Az urak pedig unott arccal lézengtek a teremben vagy szürcsölték a teát. De egynek sem jutott eszébe Szob Ilivel foglalkozni.

Hát még Szobné?! Ott ült ő az emelvény legszélén, mosolygó, érdeklődő arccal, ha valaki közeledett - álmosan, apatikusan, ha az a valaki odébb sétált (ami tíz esetben kilencszer megtörtént).

S megtörtént az is, hogy Szob Ilona, az ünnepelt, az agyonfárasztott táncosnő, nem kapott gavallért, aki vacsorához vezette volna.

Másnap elbeszélhette minden toldás nélkül, hogy Ili kapta a legtöbb kotillon-bokrétát, Csetrengi gróftól pláne egy extra bokrétát.

Ili ráhagyta: - ha öröme telik benne a mamának - gondolta, hadd beszélje; ő azonban tudta, hogy az a virág a szép Endrey Bélánénak volt szánva s csak azért kapta ő, mivel Csetrengi az nap fachéban volt szerelme tárgyával s így akart rajta boszút állni.

Attól a februári báltól kezdve Ili kezdte megutálni az embereket, talán az életet is.

Milyen másképpen is folyt le ez a várva-várt farsang, mint ahogy előre képzelte. Milyen igaza volt Imrének, annak az előrelátó, kedves jó barátnak, akit, fájdalom, semmiféle kéréssel nem lehetett rávenni, hogy följöjjön Budapestre bálozni.

Ili sírni szeretett volna, ha keserü csalódásaira gondolt. De minek is gondol reájok! Hiszen úgyis mindennek úgy kell történni, »ahogy a mama akarja«. Szobné pedig hallani sem akart a hazamenetelről.

- Tudod mit? - szólt Szobné egy februáriusi délután, menjünk el Pepi nénihez egy kis jó kávéra.

Ili nagyon csodálkozott, hogy anyja délutáni időben indítványoz ilyesmit; hisz Pepi néni egyike azoknak a távoli rokonoknak, akikkel ezen a télen csakis reggeli órákban szoktak találkozni. De tekintve, hogy már másfél óra hosszat üldögéltek egy óriás négyüléses bérkocsiban (a kétüléses kocsisa soha sincs a borravalóval megelégedve, ezt már Szobné a saját kárán régen kitanulta), tehát nagy örömmel fogadta az ajánlatot.

Vágyott egy otthont látni, legyen az bár az öreg Pagocsa Pepi kietlen lakása, ahol minden fabutor mereven a falhoz lapul s a ripszkanapé a szoba egyik (az ablakkal éppen szemközt levő) sarkát szeli ketté. Ez előtt egy örökké bicegő asztal, ezen pedig, horgolt terítőn, megfakult s csak a takarítók ujjai nyomától elkoptatott remekirók néhány (hatvanas évek ízlése szerint: fűzöld vagy ibolyakék vászonba kötött) példánya.

Az asztal körül megbonthatatlan körben négy kisebb és két nagyobb karszék állt, oly rideg, kimért távolságban egymástól, mintha éppen most kelt volna föl róluk egy fachéban lévő vidéki társaság.

A falakon többnyire görbén akasztott olajnyomatok. A székek és a kanapé pedig egytől-egyig ócska törülközők és kávésabroszok maradványaival vannak beborítva. S ez nemcsak sivárrá teszi a szoba külsejét, de a butorok azzal a veszedelemmel is fenyegetik a gyanutlan vendéget, hogy kék foltokat hagynak testén. Mert, miként láthatatlan sziklák a tenger síma tükre alatt, úgy itt minden ülőhely álnokul falécekkel van szegélyezve, ezek pedig a vászonburok alatt lévén, az ember csakis keserü tapasztalások árán ismeri ki topográfiájukat.

Máskor Ili irtózott e látogatástól; annál inkább, mivel Pepi néni egészen a Szobné véleményén volt.

Egyetlen olvasmánya a Góthai-almanach, és cseléd-mizériákat kivéve, csakis a felsőbb tízezer dolgai érdekelték. Mióta Szobék a nagyvilágba jártak, ő magát is, mintegy nagyobbnak, többnek, előkelőbbnek érezte. És Szobnéval teljesen egyetértett abban, hogy: »meg kell mutatni, hogy lehetünk grófnék, ha akarunk.«

Ili mindezért lehetőleg kerülte a vele való találkozást. Most azonban örömmel fogadta anyja ajánlatát. Most csak egyre vágyott: ismét négy fal között lenni. Ismerős arcokat látni. Csevegni, nevetni feszélyesség nélkül. Nagyon nagyon vágyódott egy kis meleg után.

De hogy is ne! Mikor másfélóra óta járnak kapuról kapura, a várban, fenn Budán. Ott, ahol a legelsáncoltabb arisztokrácia tanyázik, kiknek ridegsége annyira köztudomásu, hogy az ilyen szombati látogatásokat - a balpartiak - csak úgy nevezik magok között, hogy: »Graeberbesuche«.

Képzelhetni, hogy Szob Ilonának a lelke is didergett, amire ismét leértek a lánchídra. Hozzá az a hideg, nyirkos levegő...

Ili önkénytelenül visszatekintett s ime, a ködös, szürke téli alkonyatban ott tátongott az alagut, mint egy szimbólikus, óriás ásítás.

- Na, végre itt vagyunk már, - szólt Szobné. - Melyik is az a ház? Azt hiszem ez... Sipolj csak ennek a buta fiakeresnek... tán Kőbányára akar vinni, mi?... De nem, ne sipolj... jó helyen jár... Na?... megáll, vagy nem áll... Igen jól van. Ez az a kapu...

Szobné nyolcrét hajtva egy ötforintost, nagyúri mozdulattal a fiakeres markába csusztatta. Aztán gyors léptekkel sietett föl a lépcsőn...

- A hidpénz! - mormogta dühösen a kocsis, egy percig tünődött, utána menjen-e, de aztán lovai közé csapott és elhajtatott.

- Kedves lelkem, Pepikém, be jól esik ezután a sok idegen után végre-végre egy atyafit is látni!

- Hidd el édesem, - felelt Szobné, kényelmesen elhelyezkedve a kanapé jobb oldalán - hidd el, hogy nem jutunk mi semmihez. Ha az ember egyszer neki indult s megteszi a látogatásait, többé nem ura idejének. Kivált ha úgy kényeztetik, - hogy is fejezzem ki magam? - igen: ha úgy tenyerén hordozzák az embert, mint minket. Mert, nem képzeled Pepikém, micsoda végtelen kedvességgel van mindenki irántunk!... Ma is mondta Filike - tudod, gróf Mágocsy Tóniné, Perjámos Flóra, - emlékszem rá ilyen kicsi korától kezdve ni!... Hogy fut az idő! ma már két bemutatott leányával jár... Már az igaz, hogy enni való kedves tud lenni, a leányai sohasem fognak annyit érni, mint az anyjuk, nem, soha... Az egyik, a Klo-Klo, még csak ér valamit, de a másik, a Jé-Jé, az mindig úgy fönt hordja az orrát mintha rossz illat bántaná... Nem is tudom, hogy lehet olyan leánya! Csak igaz az, ahogy a régiek mondták: Terem az ember!... Hát, Fili, mondom, ma is azon sajnálkozott, hogy oly ritkán lehetünk együtt... Ma voltunk Saroltánál is.

- Dehogy! A Prizslinsky hercegnénél; Mus-Musék Nizzában vannak, úgy hallom, az öreg grófné haldoklik... Jó volna osztozkodni az örökségen!... Milyen jó dolguk is van ezeknek az arisztokratáknak, mindég kerül innen-onnan egy-egy örökség... Ha nem csordul, hát csöppen... Hanem kell is Mus-Musnak, mert sokat elbörzézett a felesége hozományából. De nem bánja azt Sarolta, csakhogy grófné lehet...

- Bolond volna, ha bánná! - vélekedik Pagocsáné, - de nem is ürül ki egyhamar a vén serfőző kasszája. Hát mondd csak, Vilmácskám, Zsozsót mikor láttad? - érdeklődik Pagocsáné ő nagysága, aki az egész főnemesi névsort - összes változataiban - könyv nélkül tudja. És dehogy említené őket másképpen! Valahogy közelebb érzi őket magához, ha így csak a kényeztető, intimisszimusz nevükön nevezi őket; igen, sokkal közelebb, mintha a szertartásos Jozefine, Eugenie, Christine neveket emlegetné.

- Zsozsó? - pattant föl Szobné, - ne is beszélj nekem arról a fölfuvalkodott libáról, a nagyapja még sertést árult, ő meg már azt sem tudja, melyik lábára álljon a gőgtől. No, várhatja, míg én újra szólok hozzá. Egy Szob Gábornéval nem lehet csak így, úgy, immel-ámmal elbánni.

Sietek megjegyezni, hogy ez az ellenséges vélemény nem sokáig tartott, mert a kifakadás dacára, Szobné pár nap mulva, mégis csak elment a Jozefin grófné lakásán tartott jótékony-egyesületi gyülésre. (Hiszen nem fogja a szegényeket megrövidíteni holmi személyes ellenszenvek miatt!) De mivel a háziasszony vendégeivel szemben szeretetreméltó igyekezett lenni, Pagocsáné nagy gyönyörüségére Szobné teljesen megváltoztatta barátságtalan előitéletét s e látogatás után ilyenformán nyilatkozott:

- Na már tudod Pepikém, amilyen kedves, aranyos az a Zsozsó, arról nem lehet fogalma senkinek, aki nem ismeri, mint én, házi körében, hogy úgy mondjam intimitásában. Csak azt mondom neked, Pepikém, hogy az egész Magyarországon nincs olyan eszes, kedves, szeretetreméltó jószág, mint az a szép kis Zsozsó!

- Mégis, általában meg lehetünk elégedve a fogadtatással, nemde? - kérdezősködik Pagocsáné, - akit éppen annyi örömmel töltött el az a tudat, hogy rokonai bent vannak, mint az, hogy egyesek viselkedése egy kis ürmöt vegyít a siker nektárjába.

(- Nem árt Vilmának, ha néha orrára adják, hogy nem fenékig tejfel, - gondolta magában, megemlékezve a sok mellőzésről és apró gombostűszúrásokról, melyeket előkelő rokonától az évek során, de legkivált e tél folyamán kénytelen volt zsebre tenni, mert csak nem veszhetett velök össze, mikor Szobék voltak egyetlen parádés rokonai?)

- Nagyon meg vagyok elégedve, nagyon! - erősíti Szobné, annyira meggyőző hangon, hogy saját maga is elhitte.

- Hát, szerencsés vagy te, Vilmikém, mindenben, - tódítja Pagocsa Pepi. - Tegnap is emlegettük Priszkával, emlékszel még az öreg Mártásy Priszkára? El-eljárogat hozzám, el-eltotyog szegény egy kis kávéra... Ő még mindig a forradalom előtti dolgokat beszéli. Hiába! az volt a mi időnk! Éppen mint ahogy ez a farsang a te fénykorod édes Ilikém. De miről is kezdtem beszélni?... Igen, Priszka azt mondja, hogy nem hiába járt három vármegye úrfia Rétháty Balambér házához, jól megtanulta a mi Vilmikénk, hogyan kell velök bánni... Hiába na! akár milyen szép vagy is Ilikém, nem volnál úgy fölkapva, ha nem a Rétháty Vilma leánya lennél. De így - mindenkitől csak azt hallom, hogy Szob Ilona után bomlik a fél nemzeti kaszinó - igaz?

Válasz helyett Szobnénak mind a két szeme fölragyogott, boldog mosolylyal s látható gyönyörüséggel tekintett leányára; Ili pedig, hátra dőlve a széken, egész lelkéből kacagni kezdett.

- Dehogy jár, édes néni! Táncoltatnak, mert úgy mondják, jól táncolok, hanem különben...

- Te soha sem vagy megelégedve! - vág szavába anyja, aki mindig attól fél, hogy leánya valamelyes nagy őszinteséget fog kimondani.

- Hát mondom, hogy most van a te időd lelkecském, - tódítja Pepi néni - de használd is föl... Hallgass tapasztalt vén nénéd tanácsára: használd is föl. Janka, adják már azt a kávét! Meddig várjak? (Ezt a házikisasszonynak mondta, aki félve dugta be a fejét a hátsó ajtón s ki most rögtön vissza is sülyed a láthatatlanságba.) Pepi ő nagysága pedig, igyekszik a beszéd megszakított fonalát újra bogra kötni:

- Igen, bizony Ilikém, jó lesz az okos szót megfogadni... Azt mondom én neked, hogy most fogj magadnak egy gazdag grófot, most, most... mentől előbb, hej, mert repül az idő... később...

- Édes néni, - könyörgött Ili - kérem, szépen kérem, ne beszéljünk erről, én...

- De csak mondd neki, Pepikém... az Istenért mondd neki, - sürgeti Szobné. - Nekem, a mamának persze nem hisz, de ha te is mondod, be fogja látni, hogy az az egyetlen praktikus cselekedet, amit különben egy ilyen okos, szép, ügyes leánykától, mint Ili, el is várhatnak.

- Jól van, - kiáltotta nevetve, - tehát holnapután az Irma néni soirérján oda fogok menni Csetrengi Aladárhoz, vagy Géressy Zenóhoz, (mondják majd meg, kérem, melyiket szeretnék jobban) s azt mondom: Uram, Pepi néni és mama azt akarják, hogy grófné legyek, ezért kérem, nagyon kérem, tegye meg nekik azt az örömöt és vegyen el... jól lesz így?

- Bohó gyermek! - mosolygott Pagocsáné savanykásan... - Nagy baj az Vilmácskám, - fordult aztán Szobnéhoz - hogy az ilyen fiatal leány nem tudja még, milyen az élet és az ilyes beszédekkel elronthatja az egész jövőjét... de: kommt Zeit, kommt Rath, szokta mondani a német - bölcselkedett tovább s őszintén remélte, hogy be is teljesedik, a mit ő megjósol. Hiszen rég megérlelődött már benne az a terv, hogy ha Ili grófné találna lenni, (ami remélhető) akkor ő is méltóságoltatni fogja magát cselédeivel. Miért ne? Oly közel rokonságban vannak: az ő dédanyja s a Rétháty Balamér nagyanyja mostohatestvérek voltak s az egész családban általánosan elfogadott nézet szerint, ezek a közös »ősök« valószinüleg márkinők voltak. Annyi tény, hogy a francia forradalom alatt jöttek Magyarországba. A családi iratok ugyan csak Mlle Pavonneokról tesznek említést, de ez nem bizonyít semmit; s azóta minden generációval erősbödik a hit, hogy valóban őrgrófnék voltak a szép menekültek és mentől távolabb esik az a kor, melyben éltek, a késő unokák annál több tisztelettel, büszkeséggel és hódolattal emlékeznek meg előkelő ősanyjukról.

- Janka! ez a kávé már megint élvezhetetlen - rivalt Pagocsáné az árva házikisasszonyra a második csésze után. - Vigye ki, vigye ki azonnal, ha mondom. Na, mit áll itt olyan temetési pofával, mi?... De borzasztó is az én sorsom, szegény elhagyott özvegynek. Nincs, aki gondozzon, fölvidítson. Ez a frajla? óh lelkem, higyétek el, hogy csak boszant, ahelyett hogy mulattatna! Jártok gyakran szinházba? - kérdi aztán, úriasszonyhoz illő tapintattal mellőzve a saját baját, vendégei jelenlétében.

- Szinházba? Keveset, nem jutunk hozzá - válaszolt Szobné elégedett arccal, - hiszen tudod angyalom, hogy soiré, bál, egymást kergeti. Csak arra érnénk rá, hogy mindenikre elmehessünk.

- Pedig kár egyszer-másszor színházba is nem menni - vélekezik Pagocsáné. - A Nemzetit most nagyon fölkapták, az egész világ ott látható...

- Igazán? Nem is tudtam! Mit is adnak holnap? - kérdi Szobné hirtelen érdeklődéssel.

- Nem, kérem, szinmű, - hangzik a ki nem világított előszoba sötétjéből a Sásváry Oszkár hangja.

Sásváry Oszkár a régi gárdához tartozik. Egyike ama sokat emlegetett trencsén-teplici és bártfai táncosoknak.

Mindig jól van értesülve és fölvilágosítással szolgálhat bármily társadalmi pletykában. Minden embert ösmer, mindenkinek a dolgát tudja. Indiszkrét, mint egy bába és kiváncsi, mint egy borbély, ezért mindenki kedveli. Nincs az a ház, ahol örömmel ne látnák, kivált ha nélküle - tizenhárman ültek volna az asztalhoz.

A legelső grófi szalóntól a szép keztyüsné bolti fülkéjéig mindenütt otthon találja magát.

S mivel sohasem lépett föl mint udvarló, de annál készségesebb elefánt volt, meg is őrizte a barátjait, vagyis inkább barátnőit, a muló évek dacára.

Pagocsánénál mindennapos vendég volt igy ozsonna tájt. Szobnénak pedig, a végnélküli mágnás-összejövetelek sivatagjában az egyetlen oázis. Ő reá számíthatott, hogy karját nyujtja, ha vacsorához kell vándorolni, s hogy előkeresi a felöltőket a sok közül az öltözőben.

- Jöjjön, jöjjön, Sásváry! - kiáltotta a két úri dáma őszinte örömmel. - Meséljen nekünk egy kis friss ujságot, de először is mondja, milyen darab is az a holnapi?

Sásváry meglepetve nézett reá; ő, aki mindent tud, ezt a műfajt még nem ösmerte.

- A mama minden olyan darabot sétálónak nevez, amely nem társadalmi témákat tárgyal - felelt Ili könnyedén, egy láthatatlan sütemény morzsát szedve föl a szőnyegről.

- Sétáló!... Pompás... Megmondom Paulaynak, hogy ezután ezt írja »tragédia« helyett a színlapra. De apropos tragédia. Látták már Márkus Emiliát, mint Oféliát?

- Oh, dehogy szeretnéd!... - határozza el anyja. - Én legalább sohasem nézném meg, azt tudom! Nem is értem, miért adják azokat a darabokat drámában, amik operának vannak írva? Olyan furcsa valami egy Hamlet, vagy Romeo és Julia története elbeszélve, amikor megszoktuk, hogy elénekeljék.

Sásváry vállat vont. Neki ugyan mindegy, mit adnak a szinházban, csak a nézőtér legyen telve ismerősökkel, s olyan primadonna legyen a színpadon, aki a kaszinói műkritikát kiállja, tehát: harminc éven aluli és formás... A többi mind lári-fári.

- Beszéljen hangosabban. Nem értem. Mit titkolódzik? - förmedt rá Pagocsáné. - Nem harapom le az orrát, mi? Hát mit fél? Mi kell már megint, mi? - Pagocsáné oldalt fordította fejét, félszemét behunyta s fél arca összes izmait fölfelé rántotta, (úgy látszik, ez elősegíti a hallás élességét). Mi van Uzonyinéval, mi? Nyögje már ki az Isten szent szerelméért, hogy mit akar, maga - faszent!...

- Igenis. Kérdezteti, hogy őnagysága nem fáradt-e még s hogy lehet-e ma meglátogatni?

- Persze hogy lehet. No hála az égnek, csakhogy kinyafogta a mondókáját... Édes Vilmám, ugy-e ismered Uzonyi Pistánét?

- Hogyne! együtt voltunk az intézetben. Nem mondom meg hány esztendővel ezelőtt, - tette hozzá Szobné, hamiskás tekintetet vetve Sásváry felé.

- Bizony nagyságos asszonyom, még ma is emlékszem, mikor táncórára jártam a Wiszlovszky kisasszonyokhoz. Milyen gyönyörü kis leány volt Rétháty Vilmike! Mindnyájan szerelmesek voltunk belé, mindnyájan...

- Milyen más világ is volt akkor! - sóhajt Szob Gáborné - higyjék el, sokkal jobb volt, mint ez a mai modern világ. Akkor? az úr igazán úr volt. S a parasztnak is jobb dolga volt, mint ma: zsellér volt és punktum. De most? Aztán meg nem volt ez a sok vasút, adó, telegram s mindenféle ostobaság, ami mind csak arra való, hogy kiszedje a zsebünkből a garast.

- Bizony! - erősítette Pagocsáné - ha valamerre el akartunk menni, előállt a nagy üveges batár és akkor indultunk, a mikor nekünk tetszett.

- De nem érkeztek meg, a mikor magoknak tetszett - nevet Ili, - hanem mikor a sárnak tetszett.

- Ojjé! Azt se vettük olyan zokon, mint ti, ha ma a gyorsvonat öt perccel késik... Emlékszel Pepikém, mikor a sárréti bálba mentünk és elakadtunk a rékási erdőben s hat óra hosszat ültünk a félrebillent kocsiban s alig mertünk mozdulni, nehogy egészen feldüljünk, emlékszel? Te is velünk voltál...

- Meg én is, - selypíti Mártásy Priszcilla, aki lábujjhegyen lépett a szobába.

- Nini Priszka! Hogy vagy lelkem? Ülj le ide mellém, így ni... - üdvözli Pagocsáné egy szemernyi leereszkedéssel hangjában és - suhogó fekete selyemruháját félrébb húzza, hogy az az érkezettnek zöldes fekete ternóruhájával ne jöjjön érintkezésbe. - Iszol egy csésze kávét?... Janka, hozzon csak egy csésze kávét.

- Csinálja csak meg oda kint, jó lesz az úgy is, csak el ne lötyögtesse, hallja!

- Hát lelkem... Jaj be szép gyermek ez a te Ilikéd! - fordult a megszólított Szobnéhoz - nemhiába vártál reá húsz álló esztendeig, de most már örülhetsz is neki!... Kérdi angyalkám, hogy milyen volt a sárréti bál?... Hej az a sárréti bál. Ma is, negyven esztendő mulva, emlékezetes az sok táncos előtt... Vagy mit is beszélek? Nem táncos az ma már egy se... Ma is találkoztam Árpádi Józsival, - persze nem ismert meg! Ki is ismerne meg egy ilyen vén Hekubát, mint amilyen én vagyok... Milyen öreg, összetöpörödött egy emberke lett belőle!... Istenem, hogy járta... hogy ingott, lengett, mint a nádszál... Nem is úgy táncoltak akkor, mint most, ugy-e Sásváry?... Nem úgy jártuk akkor... bizony Isten, ha látom a mai fiatalokat, hogy milyen immel-ámmal táncolnak, higyjétek el, lelkeim, ma is kedvem kerekedik megmutatni, hogyan kell a Langaust járni... Most úgy hívják, hogy Dreischritt... De mi az ahhoz a mi táncunkhoz képest... ugy-e Vilmikém?

- Bizony, az a különbség, ami az akkori, meg a mostani úr között van... Hej, szebb is volt az a régi... hogy is ment csak?...

- Így ni... - és Mártásy Priszka valami régi, régi táncdarabot dúdolva, egyet-kettőt tipegett a szobában.

- Úgy volt!... - Éppen úgy volt, - erősítették Pagocsáné meg Szobné egészen neki fiatalodva.

- Már kérem, bocsánatot kérek, - szólt közbe Sásváry - a jobb lábbal jobban ki kell lépni, így...

- Ejnye már na!... ugyan adja csak ide a kezét... Csak persze... muzsika kellene...

És Szobné meg a háziasszony, - az ütemet ujjaikkal jelezve, - zümmögni kezdtek.

Sásváry és Priszka néni pedig, előbb csak állításuk bizonyítása kedvéért, de aztán a régi emlékektől elragadva tipegtek, forogtak a gyéren világított szoba közepén. Sásváry elegáns gömbölyü tartást igyekezett adni köszvénytől merev karjának, Priszka néni pedig egy csöppnyi kacérsággal emelgette ternóruhácskáját s egészen elfelejtette, hogy a hajdani fehér atlasz-cipőcskék helyett csoszogó bársonytopán van a lábán. És a két tisztes úri dáma is, ott a nyikorgó ripszkanapén, milyen odaadással, mindig tüzesebben danolta az »Oh du lieber Augustint«... Őket is visszavarázsolta az a régi dal és az a tánc a multba!... De a varázslat, fájdalom, csak percekig tartott, elég volt egy köhögési roham Pagocsáné részéről, hogy mind a négyen szédülve, lihegve a karosszékekre dűljenek.

- De bolondok vagyunk! - nyögte Pagocsáné, Priszka néni meg úgy elfuladt, hogy megtörtént vele az, amire ötven év óta soha sem volt eset: hogy álló öt percig nem tudott szólni.

Maga is megijedt, mert ez már igazán a vénség jele! Hisz köztudomásu, hogy Priszka néni befele is tud beszélni, nem csak kifele. Tudniillik azt az időt sem engedi kárba veszni, amig magába szívja a levegőt, olyankor nem hogy kiejti a szavakat, de befelé szivattyúzza. Beszéde kiapadhatatlanul, egyformán, mint az örökké megáradt folyam hömpölyög, kavarog. Fölszinre hozva régi emlékek igaz gyöngyét s a legujabb hírek salakját.

Az öt percnyi szünetnek volt egy más, titkos, de nagyon komoly oka is. Elmondjam? Jó, hát megsúgom. De ha rám hivatkoznak, előre kijelentem, hogy letagadom: a nagy táncolás közben kiesett a Priszka néni - fogsora!... Ne nevessenek kérem! Ha Priszka néni még most is négy lovas batáron járhatna, mind hajdan, biztosítom önöket, hogy ez a rettenetes szerencsétlenség nem esett volna meg; egyszerüen azért nem, mivel csináltathatna saját mértékére denturet, míg így kénytelen volt az elhalt testvérének műfogaival beérni. Szerencsére a fogsor megakadt a kötött keztyü pamutjában és tulajdonosa - egy ügyes kézmozdulattal - rögtön vissza is helyezte azt megillető helyére. Rémülve nézett körül, de hála Istennek e pillanatban már mindenki az Uzonyiék érkezésének örvendett s így senki sem vette észre a tragédiát. Hanem a dolog mégis megzavarta szegény Priszka nénit és az egész est folyamán szótalanul maradt.

- Végre, végre, édes Fánikám - mondogatta Pagocsáné, ujonnan jött vendégeit ölelgetve. - Milyen kedves véletlen, hogy így összekerültünk, csupa régi jó ösmerős!

- Gyere - súgta fülébe - üljünk oda a szoba másik végére, aztán mesélj nekem, hogy mulatsz, hány bálon voltál? Nekem is annyi, de annyi mondani valóm van!

- Félóráig még beszélhettek, - hangzott Szobné hangja, - de aztán mennünk kell.

- Ó dehogy kell! Már hova mennél? Talán megint valami nagy arisztokrata szuáréra készülsz, mi? - kérdezte vastag, de mégis rikácsoló hangon Uzonyiné, egy kicsi, korán összeaszott, feketepápaszemes asszonyság, akinek karján mindig ott lógott egy óriás ridikule.

- Hát aztán hogy megy a farsangi cécó, mi? - folytatta a pápaszemet egészen orra hegyére tolva, hogy a villogó apró szemeivel afölött nézhessen áldozatára.

- Hogy érted Fánikám? - kérdezte Szobné fészkelődve. - Ili mulat, táncol, kell-e ennél több?

- Igazán hívnak?!... ne mondd!... Az apró, intimus teákra is, mi? Hihihi, a Vilma zavarban van, mi? Na hát csak fogjatok magatoknak grófot...

- Édes Fánikám, - sietett közbeszólni Pagocsáné - igaz, hogy az unokád menyasszony?

- A Margit? - á, dehogy! Hát ezt már megint ki beszélte? Biztosan a Priszka, mi? Na, ne pirulj azért lelkem! Elmondanám, ha úgy volna, el én... Hiszen én vagyok az, aki mindig csak azt beszélem Margitnak, hogy ne válogass annyit, mert te is úgy jársz, mint a Mártássy Priszka, otthon csöppensz... hihihi, otthon biz'a!

- Mégy már lelkem? - kérdezte Pagocsáné legédesebb hangján. Őszintén sajnálta, hogy Uzonyiné olyan csúful megsértette a szegény vén leányt s azért elhatározta, hogy ma nagyon jó lesz iránta. Csöngetett tehát.

- Janka - parancsolta a kisasszonynak - menjen az ebédlőbe, pakolja papirosba a déli sültet és vágjon a megkezdett sonkából egy-két szeletet is, de a megkezdettből vágjon! Vékonyan, értette? aztán adja át a csomagot a Priszka kisasszonynak... Jól fog esni vacsorára, ugy-e Priszka?

- Soh'se szabódjál - nevetett Uzonyiné. - Mindnyájan tudjuk, hogy nem francia szakács főzi a vacsorádat... Jobb lenne neked, szegény öregem, ha az apádét se az főzte volna, aszondom...

Szegény Priszka néni föl se mert tekinteni kínzóira, szótlanul, minden izében reszketve kezdte összeszedegetni apró motyóit, melyek nélkül a világért sem indult volna el hazulról.

Volt nála egy kopott, valósággal vizibeteg esernyő, a sok használat folytán kitágult, kigörbült rugókkal, itt is, ott is kidomborodó fölülettel. Továbbá elmaradhatatlan kisérője volt a kis hímzett munkatáska is, melyen virágos völgyben galambok csókolóznak... Priszka néni maga varrogatta, maga öltögette... Hosszu, fáradságos munka volt az! de ráért - akkor; hiszen egyéb dolga sem volt, mint imádkozva várni: hogy a kufsteini kazamattákból kiszabaduljon az ő deli szép mátkája. Hej, rég elkészült, el is kopott, el is fonnyadt az a Penelope-munka, de akit a jó Priszka néni annyi tavaszszal várt, annyi őszön megsiratott, az nem jött soha vissza, azt a galambot - megölte a vércse.

Mire a jó öreg elkészült az indulásra, a másik három tisztes dáma csaknem megfeledkezett róla.

- No, Isten áldjon lelkem! - hangzott feléje a szórakozott, közömbös köszöntés, csak Szob Ili szaladt hozzá kezet csókolni. Anyja el is határozta nyomban, hogy erről le fogja szoktatni.

- Micsoda tempó az ilyesmi? - gondolta magában. - Soha sem láttam, hogy Georginnak kezet csókolt volna s most ennek a félbolond vén leánynak deferál, hallatlan!

- Maradj még! - unszolta Uzonyiné, karjánál fogva visszahúzva őt a kanapéra - hiszen még ki sem beszélgettük magunkat kedvünkre.

- Hát elmennek a Fourchambaultokat megnézni? - kérdezte Sásváry, - igazán ajánlom.

- Mire való a Sásváry, édes nagysád? - kedélyeskedett Oszkár úr, aki egy ingyen bankli ülésnek soha sem volt ellensége.

- Igaz! - vélekedett Pagocsáné - Sásváry ci, Sásváry lá, - ez már a maga hivatása. Emlékszik, hogy a táncórán is mindig Überall-úrfinak neveztük.

- Hallja, Sásváry, - recsegett Uzonyiné, tudom úgy is, hogy maga mindig beül egész estére tartó páholyvizitbe az ismerősökhöz, na hát csak menjen holnap Vilmáékkal, aztán jöjjön el hozzám és referáljon a Sznob-diadalokról... Mert éppen ma hallottam a Szent Jánossy bárónétól, hogy titeket úgy hívnak a ti körötökben, hogy Sznobék... pompás, ugy-e?... mi? hihihi...

Szob Gáborné egy néma vádat menesztett az egek urához. Miért, oh miért is nem született ez a Fáni háromszáz évvel ezelőtt? Milyen nagyszerűen elégették volna akkor borsószalmán, mint Tóti Dorkát.

Hanem, gondolta magában, éppen e hasonlatosságnál fogva, jó lesz egy kissé hízelegni neki, nehogy megbabonázza az Ili leendő kérőjét. S ezért hangosan azt kérdezte.

- Nevetséges! - (Fenn:) De hát te? Miért nem jösz velünk? Hiszen elférnénk. (Félre): Ha nem jön, az egész páholy az én költségem!

- Tudom - felel Uzonyiné - de én nem érek rá mulatni, mert nekem holnap nagyon fontos oltáregyesületi ülésem van.

- Ejnye be jó, hogy mondod, azt én sem hagyhatom - kiáltott Pagocsáné. - Uram bocsá'! Szinte megfeledkeztem róla.

Pedig dehogy feledkezett volna! Hiszen ez az egyetlen alkalom, amikor a Tifikkel és Tincsikkel szemtől-szemben találhatja magát.

- Ez már furcsa! - méltatlankodott Uzonyiné - hogy lehet az ilyesmiről megfeledkezni? Már én úgy érezném magam, ha délelőtt a templomba nem mennék, délután meg valamely katolikus egyesületbe nem lenne dolgom, úgy én lelkem, mintha meg se lennék mosdva.

- Ugy-e mondtam, hogy túlságosan siettünk, - súgta Szobné a Nemzeti Szinház egy első emeleti páholyában helyet foglalva.

- De hiszen már megkezdték a darabot, - nyugtatta meg Ili, Uzonyi Margitot az anyjával szemközt lévő ülésre kényszerítve, míg ő maga egy puffra helyezkedett.

A két leány meglepetve nézett körül. Földszint s az erkélyen zsúfolásig tömve az egész szinház, csupán a bérelt páholyok közül állt még üresen három vagy négy. De Ili tudta, hogy azok ezidőszerint az Andrássy, Széchenyi és ilyesnevü családok tulajdonában vannak, tehát jobbnak vélte, ha nem is felel anyjának.

A szerepek egytől-egyig kitünő kezekben, Prielle, Szigeti, Helvey, csupa fényes név, de én Istenem, milyen fájó emlékek is! Hiszen e sorozatot a Paulainé, Nagy Imre és Halmi nevével kell még kiegészíteni. S ők réges-régen elpihentek.

Alig tiz-tizenöt esztendeje s mégis, akik akkor az első ifjuság lelkesedésével tapsolták a darabot s személyesítőit, ma már ősz hajszálakat kezdenek fölfedezni halántékaikon. S azok, akik ma lelkesülnek, valószinüleg már ósdinak találnák azt a szinmüvet; és közömbösen s egy kis elnéző szkepsissel hallgatnák, ha azokról beszélnének, akik a mi szivünk húrjain játszottak.

Pedig nekünk milyen nagy élvezet volt a Fourchambauld papa papucshősködésén nevetni. S milyen jól esett a Letellier Marie önérzetes s mégis játszi riposztjait hallani, amelylyel a Leopold cinikus udvarlását visszautasítja.

Mikor Szobék helyükre ültek, Letellier Marie éppen gombolyítani kezdte a piros fonalat a Fourchambauld Leó levelére.

- Ki játsza a fiatal embert, aki ott térdepel? - kérdezte a szép kis Uzonyi-leány.

- Hozatok egy színlapot - súgta Ili. - De anyja hirtelen a karjára téve kezét, arra kényszerítette, hogy ülve maradjon.

- Nem, ne hozass. Ugyan már minek hozatnál? Elolvashattad a reggeli lapban, hogy ki játszik.

- No hát akkor majd kisül a darab folyamán, hogy ki kicsoda. Ah, Georgine! Nem vett észre... Ili, ne nézd már mindig, hogy mit csinálnak a szinpadon, érdeklődjél egy kicsit a világ iránt is! Köszönj csak Georginenak, hogy hol van? Éppen szemben, a harmadik páholyban. Látod Margit, az ott Eleméry Georgine grófné, a mi kedves jó barátnénk... Látod milyen szép csipke van a ruháján? Egy vagyont érhetnek a gyémántjai is. Nini, Mindszentyék, nézd Ili, Louisettenek alacsony frizurája van, vajjon most az a divat?... Margit! megvan még a nagymamád email-násfája? Milyen szépen volt cizelázva a háta.

- Dehogy, dehogy, a násfának. De te nem is hallgatsz reám. Az már igaz, hogy titeket nem érdemes a szinházba hozni, úgy figyeltek a darabra, mint a karzat publikum.

Szobné aztán a maga részéről úgy rendezte be a dolgot, hogy hátat fordítva a szinpadnak, a nézőtért tette alapos tanulmánytárgyává. S ezt olyan sikeresen végezte, hogy még hónapok mulva is el tudta mondani, hogy melyik grófné hol ült, hogyan volt öltözve, kivel beszélt, kire nézett. A bárónőkre is emlékezett, de homályosan. Nem szerette őket. Valahányszor említés történt valamelyikről, mindig volt a hangjában egy kis gunyoros keserüség, X. bééró és Y. bééróné, mondotta vontatott kiejtéssel. Csakis azok tettek kivételt, akik Ilivel szívesek voltak. De lehet-e rossz néven venni a Szobné ellenszenvét, mikor a bárót a nemestől csak éppen-éppen egy lépcsőfok választja el, de ezt a lépcsőfokot a hét pontosok olyan nagyúri gőggel ütik ki a létrából, - hogy szembeötlőbb legyen a távolság.

- Jó estét Sásváry, jó estét, - suttogta Szobné nagy örömmel. - Jöjjön, jöjjön, üljön ide a hátam mögé és magyarázza meg nekem, hogy ki mindenki van itt.

- De édes nagysád, aki valaki, azt már nagysád úgyis ösmeri, a többire meg nem érdemes a szót vesztegetni, nemde?

- Már az igaz! De hogy föl is szaporodott Pesten ez az ismeretlen elem! Ha néhány páholyban nem Andrássyak meg Károlyiak ülnének, azt hihetnők, hogy Kinában vagyunk!...

- Halmi, a mi Halmink, édes kisasszony; a világ első szinésze! - felelt Sásváry tőle nem várt lelkesedéssel. Szobné meglepetve nézett reá, aztán nagyobb érdeklődéssel kezdte figyelni az előadást, hanem amit a szinpadon látott, az szinte-szinte megijesztette.

- De hallja, Sásváry! - fordult Oszkár úrhoz aggódó arccal - ezek a szinészek merész dolgokat kezdenek mondani, nem gondolja?

Sásváry pedig azt felelte, amit tiz hasonló kérdésre kilencszer felelni szokás, de száz eset közül egyszer sem hiszik el, hogy igaz - azt hogy:

- Igaz... Igaz... de... Különben úgy látom, hogy Mindszentyné is elhozta mind a két leányát - s ezzel, egyelőre, el volt ütve a dolog.

A két fiatal leány pedig csupa szem és fül volt. Nem is lehetett velök szóba állni, amíg a függöny le nem gördült. S amint a Prielle és Szigeti pompás játéka után fölhangzott a lelkes tapsvihar, Ili és Margit teljes erejökből osztoztak a tetszésnyilvánításban.

Azonban Szobné gyors szemlét tartott a főúri páholyok hölgyközönségén s mivel azok tétlenül ültek helyeiken, ő is rögtön beszüntette a leánykák tapsolását.

- Hogy is jut ilyesmi eszetekbe? - kérdezte méltatlankodva. - Ili, nem látod, hogy senki sem tapsol?

- Be kár, hogy nem szabad! - szomorkodott a kis Margit, - az én keztyüm olyan pompásan csattan!

- Ah! maga az, édes gróf Pápay, hogy van? Ili, nézd csak, ki jött be... - és a Szobné arca diadalmasan sugárzott.

Ili azonban közömbös pillantást vetve a belépőre, folytatta a Sásváryval megkezdett beszélgetést. Szobné hiába igyekezett telegráf-aparátust rögtönözni a lábából, Ili félrébb húzta a széket, melyen ült s Pápayt teljesen anyja társaságára hagyta. De Szobné hamarosan véget vetett e helyzetnek, legszeretetreméltóbb mosolyával szólva oda Sásvárynak:

- Ugyan édes Sásváry, tegyen meg nekem egy nagy szivességet és menjen át Georgine grófnéhoz, ugy-e megteszi? Köszönöm! Kérdezze meg tőle, hogy... Igen, azt szeretném tudni, hogy... holnap lesz-e az általa rendezett bölcsőde-hangverseny, vagy holnapután?

- Ahá!... - gondolta Sásváry, kalapját keresgélve - egygyel többen vagyunk, mit kellene - de mit akar ezzel a Pápayval? Hisz' házas ember.

- Hogy tetszik az előadás? Először látják a Fourchamboultokat? Ugy-e pompás darab? Az idei szinházi évad chief-attractionja.

Mialatt Pápay gróf e konvencionális semmiségeket ledarálta, a legszeretetreméltóbb mosolylyal a kis Margit felé, tiszteletteljes deferenciával Szobné iránt, folyton azon mesterkélt, hogy Ilihez lehetőleg közel, egészen, egészen közel foglalhasson helyet.

Pápay Félix gróf negyvenöt-ötven év között levő, még mindig feltünően szép férfi volt, akinek hódításairól az öt világrész férjei tudnának - rájuk nézve nagyon is szomoru - meséket mondani. Ma azonban nem hitvesi nyugalmakat akart elrabolni, hanem azzal a szándékkal lépett be a Szobék páholyába, hogy műveleteit egészen más területre helyezi át - ha lehet...

Végre is miért ne tenne kisérletet? Ez a kis vidéki szépség megérdemli a fáradságot. Igazán nem is lenne rossz meghóditani...

Talán könnyebb lesz a dolog, mint első percre látszik! Hiszen tulajdonképpen miért tolakodtak be a mi körünkbe? Senki sem ismeri őket, senkivel sincsenek rokoni összeköttetésben, semmiféle konnekció vagy tradició nem magyarázza meg ittlétüket. Hátha nem azért jött ez a szép Ilonka közibénk, hogy férjet keressen magának, hanem hogy - mi megtaláljuk őtet? Speriamo sempre! - monologizált a nemes gróf, akinek életelveit körülbelül így lehet összegezni: Chic minden nőt egy kategóriába sorozni; chic becsületszóval bizonyítani egy asszony ártatlanságát, ha az asszony elbukott; chic minden módot megkisérleni, hogy egy becsületes asszony elbukjék. De legeslegchicebb hitetlenül lemosolyogni mindenkit, aki egy asszony erényeit dicsőíteni eléggé naiv volna. E nemes eszméktől áthatva, Pápay közelebb hajlott Ilihez, oly közel, hogy az bármennyire huzódott is, mégis érezte forró leheletét.

- Ugy-e jól kezdi az udvarlást ez a kis Fourchamboult Leó, - nevetett az Ili fülébe, - de ez a Letellier Marie nagyon ügyetlen, nem találja?

- De kérem, hogy mondhat ilyet? - felelte Ili, élénken visszafordulva. - Hiszen Helvey pompásan játszik.

- Nem úgy értem, tündérszép Ilona... - súgta alig hallhatólag s amint Ili meglepődve reá nézett, tekintetük egy percre találkozott. Aztán Ili, alig palástolt undorral fordult el Pápaytól.

- Milyen szeme van! - tünődött a gróf, amint a fölvonás végével ismét ott ült a kaszinóerkély sarokülésén. - Nincs az az arkangyali lángpallos, amely hozzá fogható lenne! Hát bizony ez az első próba nem valami fényesen sikerült, de annál mulatságosabb lesz a további fejleményeket sürgetni. A Sznob mámival azt hiszem könnyebb lenne boldogulni, remélem megérteti a lányával, hogy nem ér az a sprőd erényesség semmit.

Szobné pedig, aki a gróf Pápay hódolatteljes kézcsókjából legkevésbbé sem sejthette, hogy a nemes gróf milyen véleménnyel van felőle, feddőleg nézett leányára.

- Kérlek, mama, - tört ki Iliből, - hagyj békén azzal a Pápayval, gyülölöm! Nem tudom mit akar, legtöbbnyire azt sem értem, hogy mit beszél, de érzem, hogy tisztátlan minden gondolata, úgy érzem, mintha beszennyezne a tekintetével. Gyülölöm, utálom...

- De Ili - szörnyüködött Szobné. - Az igaz, hogy sokat tudnak a mai leányok, amire semmi szükség! Az én koromban, ha valaki szólt hozzájuk, szépen feleltek s azzal punktum, te meg, ahelyett, hogy örülnél, hogy egy ilyen nagytekintélyü úr, mint Pápay, kitüntet figyelmével s az összes ismerősök páholyai közül éppen a miénkbe jő be, immel-ámmal felelgetsz neki...

Ili elgondolkozott, mit is mondott az a Pápay olyan rettenetest? Szóval semmit, vagy legalább is nem érthetőt, de a szemébe volt valami s a leheletében, s ahogy odahúzta a széket egészen közel hozzá, hogy nem lehetett menekedni a surlódó érintésétől. Mily gyalázat!...

- Te Ili, súgok valamit! - nevetett a kis Uzonyi Margit, - de nem haragszol meg, ha megmondom?

- Hát... de ne mondd meg senkinek! Mikor az a te szerelmes szemü vén udvarlód idetolakodott közibénk, lába ide, egészen ide ért az én lábamhoz. No megállj, gondoltam magamban s egyszer csak, éppen a mikor úgy tettem, mintha a publikumot nézném, pam! ráléptem a lábára, rá én, amilyen erősen csak bírtam, fölsziszszent, de nem szólt semmit... Jól tettem?

A függöny ujra felgördült, Bernhardné és fia nagy jelenete következett. A megható jelenetek egész sorozata, de nagyrészük kárba veszett a Szobék páholyára nézve. Ugyanis alig kezdte Bernhardné a mult emlékeit fölidézni s elbeszélni, hogy miképpen lett ő, a szegény zongoratanitónő, az ifju Fourchamboult csábításainak áldozata, imhol a főúri páholyokban nagy mozgolódás támadt és sok suttogás és pszt-ezés közepett, sürgős helycserélések történtek...

Először is Mindszenty grófné parancsolta leányait a banklira. Ez főúri fölfogás szerint az egyedüli hely, amelyről a komtesseknek szabad kétértelmü dolgokat meghallani. Másutt ülve? Isten ments! De a bankli olyan jó kis helyecske, oda nem lát senki s onnan olyan pompásan lehet megfigyelni, hogy mi történik a szinpadon. Amikor aztán ama bizonyos jelenet elmult, a leánykák ismét visszaülhetnek helyeikre. Ez a kis művelet csak éppen annyi, mint mikor gondos mamák - mielőtt leányaik kezébe adnák a francia regényt - vörös irónnal aláhúzzák a könyv azon kifejezéseit, melyeket nem szabad elolvasni...

Géressy Valeria comtesse osztentative ülve maradt helyén s azért minden ösmerőse nagyon meg is rótta.

De Szob Gáborné, mihelyt észrevette a főúri mamák rendelkezéseit, rögtön sietett példájukat követni s drákói szigorral a banklira kényszerítette Ilit és Margitot.

- Jöjjön kérem, üljön most maga a kisasszony ülésére, szólt Sásváryhoz. Meglehetősen erős dolgokat tárgyalnak a mai darabban! Nem valami comtessenstück, mondhatom! De már benne vagyunk, hát mindegy! De nem árt, ha egy kissé diskurálunk - tette hozzá halkabban - hogy a leánykák ne hallják, amit a szinpadon beszélnek, mert igazán nem az ő fülüknek való ez a Bernhardné esete, ugy-e?... De Bernhardnéról jut eszembe, - folytatta ismét hangosabban, hogy programjához híven, a páholy csöndjét egy kissé megzavarja, - vajjon mit szól Nandorine grófné ehhez a darabhoz? Mit gondol? Azt mondják, neki hat bébéje került... De hogy is nem tudott legalább is névleges férjet keríteni magának? Csak sokkal anständigabb lett volna viselkedése, ha nem marad leánynak...

- De minek? - nevetett Sásváry vállat vonva, - nem fogadják-e őt így is még az udvarnál is?

- Az természetes, hogy fogadják, - vélekedett meggyőződéssel Szobné - persze, hogy én is elvittem a leányomat hozzá, - már hogyne vittem volna? - mondhatom, rendkivül kedves és szives volt, de mégis furcsa, amit róla beszélnek... Na, de úgy látom, most már ismét előre ülhetnek a leánykák.

És Szobné, mint aki dolgát jól végezte, nyugodtan gyönyörködni kezdett a Prielle szép öltözékében.

Ili pedig úgy vélekedett, hogy talán mégis jobb lett volna csak a Bernhardné fejtegetéseit hallani ahelyett, hogy anyja és Sásváry párbeszédének lett fültanuja... Hanem a Fourchambouldné jelenete után mégis könnyebbülten sóhajtott föl. Igen, ennél a fölfuvalkodott, csupán a látszatért jótékony asszonynál mennyivel, de mennyivel különb, nemesebb az ő jó mamája!... Hány jelenetre emlékszik, mikor ott messze Nyirfalván házról-házra járt s a szegényeket sorra látogatta, ruhával, kenyérrel, okos, józan tanácscsal s ha kellett, orvosi szerekkel ellátva. Milyen jó erre visszaemlékezni most, mikor a látszat - mint homokréteg Egyiptom magasztos imaházait - rendre ellep, eltakar mindent, ami anyja lelkében imádásra méltó. Istenem! Alig pár hét előtt még csak azokat tudta, azokat ismerte s most, mióta Budapestre feljöttek, néha reájuk sem lel!

A többi fölvonásközökben aztán a Szobék páholya egészen megtelt a jeunesse doréeával. Szobné el volt ragadtatva. Ez aztán diadal! Lám, mégis csak kezdik belátni, hogy az ő Ilikéje a világ legbájosabb, legszellemesebb, legaranyosabb leánykája! Nem tudom, ha ezt mind belátták-e, de igen, hogy chic Pápay Félixet utánozni s akit vagy amit ő divatba hoz, legyen az fiatal leány, vagy új szabásu báli mellény, azt chic fölkapni. Szob Ilona tehát egy-két hétig biztosítva lehet, hogy szinházban, jégen, bálban körül fogják zsongani. Hogy azután éppen úgy mellőzni és feledni fogják, mint egy divatját mult pipere-cikket, az bizony egy szerető s leányára joggal hiú mamának nehezen juthatott volna eszébe s azért a Szobné levele, mely másnap Biri néninek küldetett, telve volt őszinte örömmel, lelkesedéssel:

Szalóky Irma ő méltósága elfogadóestélyre készült. S mivel az Eleméry grófné jósága folytán Szobék mégis csak bent voltak - (úgy ahogy, csak annyira, hogy tudomást vettek létezésükről a főúri szalonokban) sőt a legtöbb rautra meg is hivták őket s így ahelyett, hogy a távolból lenézték volna - mint ahogy Irma jóakaró rokonhoz méltón elképzelte - a dámák beérték azzal, hogy szemtől-szembe mellőzzék őket. De ez már egy lépés előre és Szalóky Irma tapasztalásból tudta, hogy ezen minden bevándorlónak túl kell esnie, mielőtt a budapesti arisztokráciában polgárjogokra érdemesítik.

- Ki hitte volna, hogy Vilma ilyen ügyes lesz - gondolta őméltósága. - Ezek után lehetetlen meg nem hívni az istenadtákat.

S ezért pontban tíz órakor Szob Gáborné a leányával csakugyan bevonulhatott a fényesen kivilágított Szalóky-palota selyemmel kárpitozott, süppedő szőnyegekkel borított remek termeibe.

- Mily kedves tőletek édeseim, hogy eljöttetek, - örvendezett a háziasszony. - Féltem, hogy nem lesz hozzátok szerencsém! Pedig, - tette hozzá barátságosan megveregetve az Ili arcát - ez a kis boszorkány mindnyájunkat megbabonázott, ugy-e Pápay?

- Bizony meg! Csak az a nagy baj, hogy a boszorkányok kegyetlenek, - felelt a gróf könnyedén, de hangjában mégis volt valami, ami Ilit arra késztette, hogy egész estén át lehetőleg kerülje társaságát.

A Szalóky Irma termei gyorsan megteltek Budapest legelőkelőbb társaságával.

S amint ez már minálunk szokás, az obligát üdvözletek kicserélése után, hamarosan ketté vált a társaság s az egyik teremben az urak, a másikban a hölgyek álldogáltak. De még mielőtt az egyik lábuk elfáradhatott volna az ácsorgásban, máris mindenki, - de legkivált az urak, azon gondolkoztak, hogyan leshetnének meg egy szerencsés véletlent, melynek következtében a háziasszonytól észre nem véve - elillanhassanak.

Mert Budapesten, úgy látszik, azért mennek soiréba, hogy két dologgal eldicsekedhessenek. Először: hogy ott voltak. Másodszor: hogy megszöktek. Akinek ez irányban sikerül a legrövidebb rekordot kimutatni, az mindenkitől elismert és irigyelt tekintély lesz mint szalonember és homme du monde.

De azért illik estélyeket adni, tehát adják. Illik elmenni, tehát mennek. Mert hogy estélyen társalogni is lehet, nagyon kevés ember tudja. S ha nincs éppen valami különös akut politikai válság, mely az urakat élénk kis csoportokra osztja s valami legfrissebb válópör, vagy mariage, ami a hölgyek fejecskéit összehozza, akkor siralmas képe van egy budapesti estélynek. Mindenki csak úgy lézeng és csupa unalomból az emberszólásra adja magát. Ha legalább elvegyülnének! Ha legalább nagy rautok alkalmával az urak kegyeskednének a hölgyek csoportjához közelíteni, de nem! Ez csak a legritkább esetben történik, akkor is csak egyes, különösen szép vagy nagyon szellemes hírben álló asszonyhoz szólnak.

Szob Ilonát Pápay szeszélye a kiváltságoltak közé sorozta, őt ma is, mint minap a szinházban, meglehetősen kitüntették. Ezt látva, többen a fiatal leányok közül hozzácsatlakoztak s igyekeztek a feléje irányuló figyelmet a saját személyökre terelni. Ilit végtelen boszantotta ez az eljárás, úgyszinte az is, hogy az urak hangjából kiérzett valami, ami vérig sértette.

Nem tudta volna elemezni, hogy mi az, hiszen az illemformákat mindannyian kellőleg betartották és mégis volt valami a hanghordozásukban, mikor ő hozzá szóltak, s a tekintetükben, amelylyel szavait egymás között kommentáltak; egy-egy mozdulat, egy mosoly, egy semmi! Egy ici-pici, alig észrevehető árnyalat, ami mind azt éreztette Ilivel, hogy másképpen beszélnek vele, mint a többi leánynyal. Amit ő mond, azt hangosabban megnevetik, visszavágásait jobban provokálják.

Ilinek néha kedve lett volna megkérdezni: Miért nem mondják egyszerüen hogy ksz-ksz, mint ahogy a kalickába zárt állatokkal szokás?

Napról napra mélyebb megvetést érzett a fényes társaság iránt, de egyúttal érezte azt is, hogy igazságtalan itéletében.

Tudta, hogy a mily ösztönszerü az ő tartózkodása és malaise-e velök szemben, éppen olyan természetes és talán jogos az ő huzódásuk és kicsinylő előitéletük ezzel a kis ismeretlen gentry-leánynyal szemben, aki minden megmagyarázható ok nélkül, hivatlan, kéretlen közibök állít s szaporítja a már úgy is túlontúl hatalmaskodó bevándorlók kolóniáját.

S mialatt Ili az ilyen gondolatok dacára látszólag pompásan mulatott a Szalóky-palota világoskékselyemmel kárpitozott Comtessen-Zimmer-ében, azalatt Szobné, a nagy vörösszalon kanapéján ugyancsak ráért a nyirfalusi gazdaság összes fogyatékosságain és szükséges reformjain elmélkedni. Volt rá ideje bőven. Miután Szalóky Irma háziasszonyi kötelességből néhány szíves szót szólt hozzá s Eleméry Georgine az ő jóságos tapintatával öt percig megbeszélte vele az idei szokatlan hideg időjárás mivoltát s valószinü káros következményeit, Szobnéval többé senki sem foglalkozott. Sőt, lassan, mint apály idején a hullám, a többi garde de dáma mind jobban és jobban elhuzódott tőle, míg végre a tisztes úri dáma egyszerre egyesegyedül találta magát a terem közepén. Megütődve nézett körül... Különös! Talán sértő is - ejh, de ki keresne minden kákán csomót! - Ili mulat! Ilit ünneplik! Lám, most is valóságos feketesereg áll körülötte ott a harmadik szoba ajtajánál! Bánom is én; még jól is esik, ha nekem békét hagynak. S e filozófiával megalkudva, Szob Gáborné kényelmesen helyet foglalt az egyik nagy pamlag süppedő ülésében s jó ízüen, sorsával egészen megbékélve, szerencsésen el is aludt.

- Oh, én kérek bocsánatot, amiért megzavartam álmodat, - felelt Eleméry Seraphine, melléje telepedve.

- De édes Vilmám - kedveskedett a grófné, - igazán zavarba ejtesz. Olyan régi jó ismerősöknek, mint mi ketten, nem is kellene olyan szertartásos szólásformákat használni egymással szemben, - nem gondolod?

- Oh, kérlek, nagyon, nagyon kedves vagy, - felel Szobné őszinte lelkesedéssel, a Seraphine grófné kezeit szorongatva. Az pedig a régi barátság révén rögtön érdeklődni kezd Szobék további tervei iránt.

- Úgy? Csak böjtig maradtok? Be kár! De a versenyre csak föl fogtok jönni?...

- De föl kell jönnötök, - határozta el olyan hangon a másik, mintha azt mondaná, hogy nem érne az egész verseny semmit, ha ti nem volnátok ott. Szob Gáborné mindezt kiérzi barátnéja beszédjéből s nyomban el is határozza, hogy mihelyt kitavaszodik, egy postaküldemény hetedhét országban híres nyirfalusi spárgát küld Fifinek ajándékba. Megérdemli, hisz' olyan nagyon, nagyon kedves.

- De igen! Hát nem vele táncolja valamennyi szupé-csárdást? És hidd el, nem megvetendő párti. Igaz, hogy második fiu, de mégis van egy milliója, hiszen ő az öreg gróf kedvence... Valóságos csoda, amit a leányod véghez vitt. Móric gróf eddig csak lovaival törődött s most... apropos, tudod ugy-e, hogy ő is fog az idén lovagolni, remélem, ő viszi el az asszonyságok diját.

- Igazán? Ennek örvendenék, - erősíti Szobné, aki máris látja magát, mint anyagrófnét a Csetrengi-kastélyban. - Jól lovagol?

- De édesem! Ő most az első úrlovas... Biztos, hogy ő fogja elvinni a dijat... biztos. - Aztán mintha éppen most támadt volna agyában egy kitűnő gondolat. - Bocsáss meg, ha egy tanácsot adok édes Vilma, de ilyen régi jó ismeretség után nem fogod rossz néven venni, ugy-e?

- Nos, mivel így van a dolog, nem ártana, ha bizonyos érdeklődést mutatnál. Lásd, például én a te helyedben szinte adnék valamit az asszonyságok dijára.

Szobné hirtelen előkereste legyezőjét, mely a kerevet párnái alá csúszott, köszörülte is a torkát, mielőtt szólni kezdett s a hangja mégis olyan idegenül hangzott saját maga előtt, mintha más beszélne... Khm, Khm!... és mennyit szokás aláírni? - kérdezte mosolyogva.

- Száz arany a rendes, - felelte Seraphine könnyedén, - persze vagyunk egynehányan, akik többet...

- Tudom, tudom, - sietett szavába vágni Szob Gáborné, aztán zsebkendőjével megtörülte homlokát. - Istenem, hány gyönyörü fejőstehén kitelnék annyi tengerpénzből, - gondolta magában, de azért hangosan azt felelte, hogy:

- Nagyon köszönöm édesem, hogy eszembe juttattad. Igazán, nem is gondoltam volna rá... hm... hová is kell aláírni?

- Oh egyszerüen ide - és Fifi grófné egy félig kitöltött aláirási ívet húzott elő zsebéből, - éppen most kezdtük körözni az ívet - világosította föl Szobnét s valóban a papirlap legelején ott pompázott a Szalóky Irma kezeírása ötszáz aranynyal.

Szobné szó nélkül írta alá összes predikátumaival együtt a Szob-Rétháty nevet, aztán, előbb jól megnedvesítve a rajzónt, hogy jó feketén fogjon, odajegyzett száz aranyat...

- Köszönöm édesem, - mondogatta Seraphine grófné lelkesedve, aztán hirtelen fölugrott. - Jézusom! szinte megfeledkeztem, hogy holnap reggel leányaim gyónni mennek. Tehát viszem őket haza, Isten veled édesem! Tudod, szököm, kérlek maradj itt, ahol vagy, különben föltünést kelt távozásom...

S Seraphine grófné be sem várva a Szobné bucsúszavait, máris kisietett a szobából. De bármily sietős dolga volt is, a másik szobában mégis ráért egy diadalmas pillantást vetni a Jockey-klub elnökére s az aláirási ívet föllobogtatva odaszólni:

- Ügyes asszony vagy, nevetett a gróf, mélyen meghajolva előtte, - mindig mondtam, hogy ha a Seraphine cousine férfinak született volna, már rég miniszter lett volna belőle!

- Még pedig pénzügyminiszter, - elméskedik Géres báró, - mert lám, pompásan tudja behajtani az adót.

- Hála Istennek, már végét járja a farsang! - sóhajtott Ili megkönnyebbülve, mialatt az urak báljára, a fényes mulatságok e tradicionálisan legfényesebbjére, öltözködni kezdett.

- Mily szép az én Ilonám! Milyen jól illik neki ez a rózsaszín moiré ruha. Ugy-e Krauszné lelkem? - (Ezt a fodrásznéhoz mondta, aki éppen az Ili hamvasszőke fejecskéjét kínozta sokféle sütővas, hajtűk és művirágok segítségével.)

- De lehet is szép, - folytatta Szobné monologizálását, - mert szép ennek ám az ára is!... Százhusz forint!... Pedig jaj be sok hasznosabbra lehetne azt a pénzt költeni... Például ha a nyirfalvi kastélyt újra zsindelyeztetném...

Ili úgy érezte, hogy anyja minden szava az ő agyonkínzott idegeit tépázza. Ez a hetvenkedés a fodrásznő előtt, meg az a minden beszédben előforduló kastély szó, mely olyan idegenül hangzott s egy csöppet sem keltette emlékezetében a kedves öreg »nagyház« képét!

- Isten ments! Hát ha mégegyszer annyit kellene költenünk, azt hiszed sajnálnám? Megmutatjuk, meg kell mutatnunk, hogy mink is lehetünk még grófnék, ugy-e kis lányom?

- Mama kérlek, kezdj' már öltözködni, különben elkésünk, - kiáltott Ili, óráját anyja elé tartva.

- Igazán hálátlan ez a pesti népség, minden reggel neki adom a kávém maradékját s mégis kiszalad, ha a csengetést hallja...

- Mit? - hát várakoztassa ezt a sok marhakereskedőnét, - na bizony - az volna az ecetágy, ha nem tennének különbséget köztünk, meg azok között... Mari, hol járt maga? - Semmi kifogás! Mikor volt magának olyan jó dolga, hogy urak báljára öltöztetett egy leendő grófnét.

- Jó, jó, - tudom, amit tudok... Hiszen a vak is látja, hogy Csetrengi Móric is, de legkivált Félix gróf, őrülten szerelmes beléd.

Ilinek végigborzongott a háta: anyja, édes jó anyja beszél így, ki őt nevelte, széltől, hidegtől óvta s most, hogy lelke fázik, lerántja róla az utolsó takarót is, az anyja iránt érzett tiszteletet.

- Készen vagyunk, menjünk! Na, miért oly bús az én kis lányom, milyen sápadt? Rosszul vagy?

- De tudod, Ili, ne beszélj az afféle népséggel, mint Lászlófy Zelma, meg Nógrády Olga, ki nem állhatom az olyan tolakodó népet. Amiért van egy pár hold földjük, meg kamarás az apjuk, - na bizony nagy dolog! - már azt hiszik, hogy ők is az arisztokráciához tartoznak. Hidd el, nem jó velük érintkezni, mert hozzájuk számítják az embert, - hej, mert komisz a világ! De legkivált az olyan Irma néniféle asszony, akinek irígység és emberszólás a kenyere...

Ezalatt végig robogtak fél Budapesten, Szobné az egész úton oktatta Ilit: hogyan kell embertársait lenézni, de félek, ez a hasznos tudnivaló süket fülekre talált. Szegény kis leány csakis akkor ébredt föl keserü álmodozásaiból, mikor az Európa kapuján behajtattak.

- Jó estét Irma! - hangzott a Szobné örvendező üdvözlése, - hogy vagy? Mily jól nézel ki... Az már igaz, hogy a cousine szép és kedves - mint mindig...

- Édesem - felelt Szalóky Irma legcukrosabb hangján, aztán ujjahegyéről csókot küldve Szobék felé, sietett tőlük mentől távolabb jutni és elvegyülni a társaságban.

Ili közömbösen nézett a rendező felé, aki karján egy áldozatra szánt urat vezetve, a táncosnék félköre felé igyekezett.

- De hiszen ez Tarnóy! - És Ili szeme fölragyog... Végre, végre, egy ismerős! Igazában talán még annyi sem s mégis több annál, mert egy emlék az otthonból, a gyermekkorból... Oly elhagyottnak, olyan gyökerestől kitépettnek érezte magát egy hónap óta. Nem volt egy sem a sok, sok ember között, akihez vonzalom, vagy megszokás, avagy érdek-közösség kötné...

Még anyjától is távolabb érezte magát, amióta ezt a lelketzsibbasztó, pozició után való hajszát megkezdték... Istenem! Ha még egyszer otthon lehetne! Ha ezt az átkos hónapot, minden bálkirálynői diadallal és a szótlanul elnyelt, mosolylyal tűrt megaláztatásokkal kitörülhetné emlékéből. - Ha ott járhatna ismét a nyirfalusi fenyőfák alatt, Tamássy Imrével. - De nem! - Mindennek vége. De talán jobb is így. Ime, nincs egyedül többé, itt van Tarnóy Ádám s vele ujra él a mult, a gyermekábránd s föltámadt az életöröm.

- Milyen rég nem találkoztunk! Megengedi, hogy még mindig Ilinek szólítsam, mint hajdan?

- Kérem, csak tessék! - felelte Szob Ilona őszinte örömmel. - Most pedig meséljen. Mit tett, hol járt, amióta nem láttuk? Tudja hány esztendő telt el azóta?

- Hét - nemde? - Hogy van Tamássy Imre? Remélem, ha ujra találkozunk, jobb barátok leszünk, mint gyermekkorunkban. Tudja, azt hiszem, féltékeny volt rám a kis öreg...

Ilinek nagy kedve lett volna azt kérdezni: »Hát most?« de nem merte. És megijedt e bátortalanságán. Hisz közömbös emberekkel szemben nem igen szokott ő abban válogatni, hogy mivel hozza őket zavarba. Kivált mióta a báli sikerek merészebbé s a társaság magatartása elkeseredetté tették, ha szellemes visszavágásaival sarokba szoríthatta a Pápayak és Csetrengiek seregét, végtelen gyönyörüséggel kínozta őket. Játszott velök. Éreztette szellemi fölényét.

- Mert tudja - magyarázta Tarnóynak - olyan gyermek-zongorafélék ezek itt mind...

- Tisztelet a kivételeknek! Hanem sokan vannak, akiknek lelki klaviaturája nem több két és fél oktávnál s azok is csak a középhangokat képviselik, se mélység, se magasság!... De bocsásson meg - most veszem észre, hogy ez nem bálba illő beszélgetés.

- Az igaz, hogy nem, de lássa én sem vagyok bálba illő ember, mert nem táncolok. S higyje el, jól esik másról is beszélni mint dreischritt-ről.

- De ha nem táncol, miért jött ide? Talán kinevet, de én, ha tőlem függne, még a táncért sem jönnék soha budapesti bálba, pedig nagyon szeretek táncolni; de ha még ez sem lenne, nem volna az a hatalom, amely ide vonzzon.

- Hallottam, hogy itt lesz - felelte Tarnóy, az Ili szemébe nézve - hát eljöttem.

- Igazán? Mily szép magától! - mondta Ili egy kis gúnyos fejhajtással, melylyel zavarát és örömteljes meglepetését akarta palástolni.

- Elhiheti! Kiváncsi voltam a Vörösvár királynőjét mint bálkirálynőt viszontlátni. Apropos, mi lett a Vörösvárból?

- Nagyon hosszu história. Tamássy Imre egy rakás tüzijátékra valót rejtett volt oda, ami még azon estén fölrobbant, mikor maga nálunk volt.

- Anyám? Köszönöm jól van. Boldog, mert az idei nyarat otthon fogom tölteni.

- Sajnálom, de ezek nem nekem való mulatságok, folyton fáj a fejem s mivel Párisban nem gyógyultam meg, megpróbálom a másik végletet és megyek falura pihenni.

- Már megint? Ugyan hagyjon már békét annak a szegény Imrének! De tudja-e, hogy mi az illem szabályai ellen vétünk, mikor ilyen soká beszélgetünk egymással? Nézze, nézze!... már összedugják fejüket a mamák...

- Az ám! - folytatta Ádám körülnézve. - Hát nem tudja, hogy az emberiség Párisban éppen úgy, mint a Gold-Coaston, két nem egyenlő részre van osztva: - vannak kannibálok.

- Úgy van, - nevetett Tarnóy, - csakhogy ezek kevesen vannak s ezért első sorban őket eszik meg, aztán a fajtabeliekre kerül a sor.

- Szerencsére új misszionárius mindig akad, épp úgy, mint új emberevő, - felelte Ili meggyőződéssel.

- A dolog mulatságos része pedig az, - folytatta teáját szürcsölve, - hogy ezt az emberhúsevést primitiv formájában úgy hívják, hogy »struggle for life«, de a magasabb inyességnek megfelelő fajtának az a neve, hogy »közvélemény«!

- Bravó Tarnóy! C'est çà! - Valerie comtesse egy »burschikoze« mozdulattal Ádám vállára üt legyezőjével. - Szeretném tudni, mely kategóriába számít engem?

- Maga goromba! De megbocsátok, mert magának köszönöm, hogy Monte-Carlo-ban tízezer frankot nyertem.

- Persze! Hát te azt hiszed, hogy csak neked van privilégiumod Tarnóyra? Ohó! ebből semmi sem lesz! Tudod mit Ili, vacsoráljunk együtt, te meg én, meg Tarnóy, jó lesz?

- Mi lelte ezt a leányt? - tünődött Ili. - Egyszerre te-nek szólít, ruhám fodrát igazítja. Egy asztalnál akar velem vacsorálni?... Szent Isten! De hiszen ez Ádámra halászik.

Tarnóy Ádám azalatt gyanútlanul folytatta évődését a szellemes Géresy comtessel. Valerie, mióta huszonöt évesnek vallja magát, teljesen fölhagyott a leányos modorral, ehelyett azt a szókimondó, huszárhadnagyos modort vette föl, mely rendszerint a nőiesség legeslegszélső peremén sétál. Nyárspolgári észjárásnak hajmeresztő látvány. De csodálatos! Kevés kivétellel az ilyen leányból mégis csak jó asszony válik.

Géresy Valerie is hivatást érzett magában erre az átalakulásra és azért elhatározta, hogy egy éven belül férjhez megy. Coute que coute!

Férjhez, de kihez? Hiszen az elhatározás már meglehetősen régen érlelődött meg fejecskéjében, de még eddig nem sikerült médiumra szert tennie.

Pedig végigpróbált már mindent: volt sporting lady és ott lovagolt minden falkavadászaton. De bár ő volt az első minden valamire való kill-nél, a falkanagy nem ugrott bele a hálóba.

Aztán kisérletet tett a jótékonysággal. Nem volt olyan bazár, vagy virágvásár, amelyben gyönyörü jelmezben szivart vagy pezsgőt ne árult volna. Sőt szegényei iránt való jóindulata olyan messze ragadta, hogy egyszer egy csókját is eladta - ezer forintért. De fájdalom, mégis csak fukar volt az a nőtlen gróf, aki a csókot megvette, mert nem jutott eszébe, hogy millióit is a szép kis Hébe lábaihoz rakja, egy jegygyürüvel együtt.

Az idén már a politikához is folyamodott. Minden gyülésen a karzaton lehetett őt látni, különösen ha Véghlessy gróf mondott beszédet. Csak egy nagy baj volt, az, hogy a nemes gróf, bár benne egyesült az ész, a név és a vagyon arisztokráciája, mégis olyan rémségesen tétovázó, határozatlan egyén maradt a magán életben is, épp úgy, mint politikájában; teljes lehetetlen őt határozott »akarom«, »megteszem«, »elveszem«-féle kijelentésekre bírni! Mennyi furfangot, szellemességet pazarolt reá a szegény kis Valerie. Az összes kormánypárti kortesfogások eltörpülnek az ő fifikája előtt. Mind hiába. A nemes gróf megmaradt a magánéletben is politikai taktikájánál: »Nem mondja nem, sem nem igen«, mint ahogy az operette normandijáról éneklik.

Az idő pedig őrületes gyorsasággal telik. Valerie comtesse belátta, hogy becses idejét nem tékozolhatja képviselőházi ülésekre. Jó lesz egy új haditervet kigondolni. Mikor ez a dicséretre való szándék megérlelődött benne, egyenesen Monaszterlyhez rohant, még pedig gyalog, mert a Géressy uradalom majorátus lévén, atyja halála óta a Nándi cousin kezében van. A Nándi cousin pedig egy kis táncosné kezében van, aki vasmarokkal tartja udvarlóját; - lehetetlen a család számára visszahódítani, bár Isten látja, hogy a közeli rokonság révén mennyi tenger avanceot kapott már szép unokatestvérétől.

Tehát, mondom, Valerie comtesse rohant Monaszterlyhez s egy mélyen kivágott, gyöngyökkel, csillogó szövetekkel megrakott ruhát rendelt nála.

- Csak ne csináljon nekem valami fád leányos toalettet. Kevés, de nehéz dísz, lehetőleg sima szoknya és simuló derék. A vállat egy keskeny gyémánt csatt tartsa össze, de semmi ujja, semmi, semmi ujja ne legyen!

Tudta nagyon jól, hogy ha az évek nyomokat hagytak is arcán, ici-pici, alig észrevehető nyomokat, melyek mégis ott bujkálnak szemei körül, termete, nyaka és karja most van a kifejlődés teljes virágában. Semmi szögletesség alakjában, semmi kékes-piros libabőr a kar felső részén, mint ez nagyon fiatal lányoknál gyakran látható. Valerie arányos, pompás növésével, öntudatos föllépésével még most is föltünő báli szépség.

Igazán különös szeszélye a sorsnak, hogy még eddig nem tudott férjhez menni. Hanem most! - gondolta magában, mialatt Tarnóy és Ili társaságában az étterem egyik kényelmes kis sarokasztalához telepedett, - most jól vigyázz magadra, te kis falusi szépség. Hiába vagy tizennyolc esztendős, most mégis elszedem az ideálodat, éppen az orrod elől. Miért is ne? Ez a Tarnóy egészen csinos ember, aztán meg, úgy hallom, tízezer hold ura, ami enyhitő körülmény a hétszilvafás nevével szemben. Hahaha! Géressy Valerie grófnő mint gentry asszony! De hát mit tegyek? »Fut az idő, nem vár.« Ejh, rajta! Kezdjük meg az ostromot.

Tarnóy Ádám nem tartozott az úgynevezett balek udvarlók közé, bár években nagyon fiatal volt is, de bécsi nevelése (tanulmányait a Terézianumban és a keleti akadémián végezte) s egy Párisban töltött esztendő szkeptikussá tették. Lehet, hogy különben is tétovázó természetü lett volna, de egy csodálatos véletlen folytán, a Terézianumban nevelt magyar fiuknál gyakrabban tapasztalhatjuk ezt a fogyatékosságot, mint bármely más halandónál. Ezeknél, amire visszakerülnek hazájukba, rendesen hiányzik az erély. Nem mintha hazafiságukon esett volna csorba, de nem tudnak, nem bírnak lelkesedni, mert minden lelkesedésük, minden tettük elé odatolakodik a szivet, lelket bénító kérdés: ugyan miért lelkesedjem.

Tarnóy Ádám megtestesülése volt ennek a nevelésnek. Megnyerő, kifogástalan a föllépése, fegyelmezett, művésziessé fejlődött szalon-modora, s amellett egy kirgizfőnök nézeteit túlszárnyaló mély megvetése a női nem iránt! Teljes közöny az emberiséget boldogitó eszmékkel szemben, és egy szánakozó mosolyban nyilvánuló summás itélet mindazokról, akik ahelyett, hogy a kaszinóban kényelmesen elköltenék pompás ebédjüket, azon törik a fejüket, hogyan adjanak kenyeret a népnek... A népnek?... Nevetséges!... Úgy hallom, Tamásy Imre is azok közé a szabadon járó bolondok közé tartozik...

S mialatt a bál a szokott mederben folyt tovább, a legmodernebb Don Juan ilyen formán elmélkedett:

- Ime, e két szép leány közül bármelyik boldog lenne, ha feleségül kérném. Ez a Géresy comtesse sneidig menyecske lenne, aztán meg nagy neve, gyönyörü összeköttetései vannak, ami nagy segítségemre volna a pályámon... Igaz, hogy néhány esztendővel idősebb nálam, de tartós szépség, a házasság után ismét olyan lesz, minő tizennyolc éves korában volt. Hanem félek a routinejától. Átkozottul tud bánni minden előnyével. Hogy jár a szeme, a szája, meg a lába! Véletlenül harmadszor tekint zsámolynak, vagy asztallábnak... Igaz, hogy mindannyiszor pirulva exkuzálja magát, de félek tőle! Hanem azért nem bánnám, ha hajnalig tartana ez a vacsora! Milyen más ez a kis Szob-leány, egészen más, mint a többi; hanem éppen ezért nem tudom hová tenni. Hogy tetszem neki, az világos! Ezen nem kell kételkedni. Hanem ő tetszik-e nekem? Ez a kérdés. No erre a kérdésre majd Tarnón érik meg a felelet. Addig pedig igyekezni kell, hogy mind a kettőnek kegyeibe jussak. Barátom, Ádám, már ennél nehezebb próbát is dicsőséggel kiálltál, tehát csak rajta... Jajajaj! Ott közeledik a Sznob-mama!

- Azt, - ha ugyan nem felejtette el Csetrenghy gróf, hogy vele vagyok foglalkozva.

- Dehogy felejtettem! Már itt is vagyok! - kiáltotta Csetrenghy és sietve vitte Ilit a táncolók közé.

Óh, ez a csárdás mennyi keserüségnek volt az okozója! Még Eleméry gróf bálján történt, hogy a házi úr unszolására Csetrenghy fölkérte Szob Ilit csárdásra. És ime a robotként kezdett táncból nagy dicsőség virradt reá: Ő felsége a király egészen hangosan kérdezte Eleméry gróftól:

Midőn ez a dicséret a Csetrenghy füléhez jutott, olyan boldognak és annyira hálásnak érezte magát táncosnője iránt, hogy minden további gondolkozás nélkül fölkérte, hogy az egész farsangon át, a mely bálon csak összekerülnek, mindig együtt táncolják a szupé-csárdást.

Ili örömmel fogadta ezt a kérést. Nem mintha különösen rokonszenvezett volna Csetrenghyvel. De miért ne legyen egy biztos táncosa? Mindenesetre nagy előny az, ha egy leány jó táncost biztosithat magának a jövendő csárdásokra. Hiszen azt a táncot a társaság alig egy negyedrésze járja már manapság s abból is alig akad kettő-három, aki nem a táncmestertől tanult, kétségbeejtő »kis és nagy harangot« kalimpálná a szomszéd cipők és ruhák nagy kárára! Csetrenghy nem kivétel volt, de négy órán keresztül remekül aprózta a frisset. Ili pedig évek óta el-eljárogatott a nyirfalusi parasztlakodalmakba, hol az öreg násznagy mindig kiválasztotta a legjobb csárdástáncost a legények közül »a kis nagyságos kisasszony« részére. Ez volt a titka, hogy miért tűnt föl a budapesti bálokon az ő tőrülmetszett gyönyörü tánca, mely egészen más volt, mint a többiek mű-csárdása.

Tehát a tánc biztosítva volt - de a táncos? Az sohasem gondolt kevesebbet Ilivel, mint éppen olyankor, mikor vele táncolta a csárdást. Nem hiszik? Pedig igazán úgy volt. Ennek a titka pedig az, hogy Endrey Béláné is minden bálon ott volt, ahol Csetrenghy, csakhogy Endrey Béla Othello módon féltette szép feleségét s ezért tanácsos volt némi elővigyázattal élni az udvarlónak. Ha minden szupé-csárdást együtt táncolják, a férj is megtudta volna azt, amiről már a verebek is untig csiripelnek, ellenben ez a vidéki ártatlanság nagyon jó villámhárító. S a vidéki ártatlanságnak egy egész farsangon át tűrni kellett, hogy táncosa tegye-vegye, mártogassa, mint egy valóságos orsót, gyönyörüség volt azt nézni, hogy milyen pompásan járták együtt. De a Csentrenghy szemében ügyes táncosnéja nem is ért többet egy valóságos orsónál. S mialatt a leány derekát szorongatta, szemei csak a szép Endreynét keresték, ha tehette, lehetőleg közel férkőzött hozzá, karja a menyecske karjának érintését kereste s valószinüleg nem is vette tudomásul, hogy Szob Ilona is van a világon.

Szegény Ili, hiába igyekezett igérete alól szabadulni, sokkal kényelmesebb pártner volt, semhogy Csetrenghy kiengedte volna karmai közül. De végre valahára urak bálja után mehetünk haza! Böjtben csakis estélyek lesznek, arra pedig úgy sem hívnak meg bennünket, tehát mához egy hétre végre otthon lehetünk!

- Mama, láttad Tarnóyt? - kérdezte, mialatt a kotillon-tropheákat szedte számba.

- Láttam! Csinos fiú lett belőle... Ni, ni, már megint hiányzik a bokrétákból. Mikor ide adtad őket, harmincegy volt - megszámláltam - most csak tizennyolc: szörnyűség, szemtelenség!

- Ejh! megszokhattad a télen át, - feleli Ili egykedvűen. (A tizenkilencedik biztos helyen, ott rejtőzik a legyezője bojtjára erősítve.) Még eddig minden kaszinóbálban megdézsmálták a virágaimat; - ha ez is dicsőségszámba megy náluk - ám tessék.

- Vagy úgy! Jól tette! Jó éjszakát mama... Ugy-e haza megyünk csütörtökön?

- Kérlek, hagyj föl Pápay emlegetésével, utálom, gyülölöm azt az embert.

Szob Gáborné sóhajtva lapult meg ágyában, mikor az ő Ili leánya ilyen hangon szólt hozzá, mintha az egész világ súlya az ő anyai szívére nehezednék! Hát megérdemli ő ezt? Ezért fárad, kínlódik évek óta, s most is az egész télen át mennyi pénzáldozatot hozott a gyermeke érdekében. S mi ezért a köszönet? Egy fagyos, megvetésteljes - mert megvetés szólt Ili hangjából! - jó éjszakát és semmi több. Ha legalább vitatkoznék vele, megbeszélné a dolgot, - de nem.

- Fát lehetne rajta vágni, még sem szól Ili. Ez a Szob-faj! Hej, ez a rajongó Szob-természet. Ezek a mai leányok a maguk fejük után mennek. A mama, az mintha nem is volna... Minek is jő Tarnóra az az Ádám, még beleszeret az én Ilonám... De nem, nem! Ez lehetetlen! Rétháty Vilma leánya, meg egy kálvinista rektorivadék! Soha! A nagyapja még kántálni járt. Szegény lelkem napam százszor beszélte, hogy hogyan ült az asztal végén és csak akkor mert szólni, ha kérdezték. Már akkor Tamásy Imre is inkább hozzánk való. De az sem! Gróf, gróf kell! Nem nyugszom, míg nem lelek egy grófot, ha kell, elmegyek Ilivel a Rivierára. Éppen ma beszélte Lászlófyné, - az is négy év óta hurcolja már a leányait - de hiába. Persze, csak az arisztokráciába akar befészkelődni ő méltósága, nem is elég neki valami becsületes, kereső hivatalnok. De hát ez az ő dolguk, az ő szájukat égesse meg a kása, ha kerülgetik! Hanem amit ma mondott, abban van valami! Azt mondja, hogy elviszi a leányát Monte-Carlóba, mert ott a Riviérán tömérdek a gazdag mellbeteg ember, aki mind házasodni vágyik. Úgy látszik, ez együtt jár a betegségükkel. Na hát, ha két évig nem adom férjhez Ilit itt, Magyarországban, akkor oda fogom vinni... Ott talán még egy principe is kerül...

Mialatt így monológizált a jó Szob mama, szerencsésen el is aludt... És ime, álmában, csudás szép vidéken járt, ahol a hegyek csupa hercegi koronába csúcsosodtak s a fák hajtásai mind, mind kilenc ágban végződtek...

Reggel mindjárt meg is rakta a kis lutriba, a Krauszné utasításai szerint ternószámokat kombinálva e nagyjelentőségü látományból. De nem hiszem, hogy szerencsével végződött volna a kabbala, mert néhány napra a böjt beállta után két másodosztályu jegyet váltott az Sz.-be menő személyvonatra.

Ili kétségbe volt esve, hogy olyan lassan kell utaznia, de Szobné esküdt ellensége minden gyorsvonatnak.

- Mire való az? - magyarázta leányának, mialatt a konfortáblis végigzörgött velök a sötét utcákon, mert még messze volt a virradat, a mikor kocsira ültek. - Hajdan örültünk, ha a gyorskocsi egy hét alatt Pestre hozott, most meg huszonnégy órát sokaljunk? Ráérünk! Nem kerget a tatár...

A tatár nem kergette őket, de a lekéséstől való félelem igen, mert jó másfél órával a vonat indulása előtt már ott voltak a pályaudvaron.

Mindnyájan tudjuk, mi az, magyarországi pályaudvaron másfél órát tölteni. Vidéken, fővárosban egyforma kínszenvedés. Hát még, ha kora reggel kell ezt az időt átszenvedni.

Pislogó lámpák gyér világa, szürke, soha nem fényezett padozat, melyen egyes nedves foltok jelzik, hogy a fürészporos ládák dacára, a magyar ember szabad ura cselekedeteink és nem fogja mástól kérdezni, hogy hová pökjön.

Az önállóság különben abban is nyilvánul, hogy minden helyiségben lehet dohányozni és teszik is! Persze ahány utas van, annyiféle módon élvez és annyi faját élvezi a dohánylevélnek. Szivar, cigaretta és pipa, mind egyszerre eregeti illatos füstjét a soha nem szellőzött, de annál inkább karbolozott termekben. Ehhez hozzájárul az étkezőhelyiségekből kitóduló pompás pörköltszag (mert csodálatos, hogy a nap és az éj minden órájában pörköltszag van ott, ahol magyar utasok számára főznek!) És e mindenképpen szürke légkörben, ezer apró csomagok között dideregve, várta Szob Ili, a kaszinó-piknikek fölkapott táncosnője, a harmadik csöngetést. Szobné ezalatt ötvenszer is fölugrott a pamlagról. Egyszer az a rémület zsibbasztotta meg gondolkozását, hogy hátha a kofferkulcsokat a fogadóban feledte. Nosza rajta! Kistáska, zseb, elemózsiás kosár egy perc alatt ki lett ürítve, fölforgatva és kikutatva.

Szerencsére csak rémkép volt az egész, mert a kulcscsomó békésen ott pihent a wickler belső zsebében. De a nagy keresésnek mégis az lett az eredménye, hogy a vörösboros-palack eltörött s drága tartalma mind kifolyt az utitáskába; pedig ott nemcsak toilette-eszközök, de az a halom cukor is el volt helyezve, melyet Szobné egész télen át gyüjtött - a reggelikhez beküldött készlet maradványaiból. Elképzelhetni, milyen szirupban úszott ott minden: fésü, fogkefe, zsebkendő és többé-kevésbbé kifizetett számlák tömkelege. Ili nem állta meg, hogy hangosan föl ne kacagjon. Persze erre hosszú dorgálás következett, melyben gyakran előfordult az áldozat, hálátlanság stb. kifejezés. Még tovább is tartott volna a prédikáció, ha Szobnénak eszébe nem jut, hogy a hordár számára nem emlékszik: 69-es vagy 96-os-e?

- Mi lesz, ha föl nem ismerem? Ha ő se ismer föl minket! Jézus Mária, hogy lelem meg? Nála van a plaid, meg a kétfelé nyiló láda - s a további fejleményeket be se várva, rohant a málhaföladási helyiség felé. Alig lépett ki a váróterem ajtaján, mikor a 96-os kötelességtudón elősietett s kezdte a rengeteg csomagot hóna alá, vállára, hátára rakosgatni... Második csöngetés is elhangzott, amire Szobné, arcából kikelve, gyöngyöző, lángvörös homlokkal előkerült.

Nagy volt tehát az öröm, mikor végre behelyezkedett a kupéba. Miután számba vette a cókmókot (a föladott podgyász aránylag sokkal kevesebb volt), egy nagyúri mozdulattal húsz krajcárt hullatott a hordár markába. S csodák csodája! a hordár azt mondta, hogy: kezeit csókolom! s még a sapkáját is megemelintette. Erre Szobné nem volt elkészülve és bár a kérdést sohasem sikerült tisztázni, mindvégig abban a gyanuban élt, hogy nagy uti lázában akkor eltévesztette a pénzt és többet adott a hordárnak.

Ezt először is abból lehetett következtetni, hogy egy nagyot lóditott az összes vaggonokon s persze a bennülőkön is.

Esernyő, plaid s az utolsó percben eszközölt bevásárlásokat rejtő papircsomagok inogni, röpülni kezdtek.

- No már ez mégis szörnyűség! - kiáltott egy dühös női hang, tessék jobban vigyázni a holmijára... Na, so was! Az ember nyakára esik a paktáska, - kérem, ez nem járja...

- Még maga beszél? - feleli Szobné szikrázó szemmel - hát a maga kanárimadara nem akart a fejemre repülni (kalickástól együtt...).

- Nem hát! Csak megmozdult egy kissé, de nem eshetett le, mert én odakötöttem a hálóhoz, tetszik látni? - s a dühös hang tulajdonosa, egy magas, harmincöt-negyven év közötti asszonyság, szenvedélytől reszkető kezekkel kezdte demonstrálni a kalitka biztos elhelyezését. Mialatt ide-oda dobálta holmijait, Szobné szeme egy elegáns utiböröndön akadt meg; V. G. betük fölött nagy grófi korona pompázott rajta. Valahogy haragja egyszerre lecsillapodott.

- De kérem, nem érdemes az ilyesmiről beszélni sem, - mondta nagy közönynyel. - Remélem, nem ütötte meg magát s ez a fő!

- Nem, - felelte durcásan a magas hölgy - s ezzel köpenyébe burkolózva, tüntetőleg kinézett az ablakon. Szobnénak most már föl volt keltve a kíváncsisága.

- Ki lehet ez? - kérdezte magában, aztán torkát kiköszörülte s hangosan így szólt:

- Messze, - s ezzel mély csönd következett. Ili igyekezett elaludni, vagy legalább is elhitetni magával, hogy alszik, pedig csak álmodott. Egy dallam, egy név elűzhetetlenül ott csevegett a fülében, a kerekek zakatolásához alkalmazkodva »Tarnóy, Tarnóy, Tarnóy« mondták a kerekek s Ili mosolyogva hallgatta őket. Szobné ő nagysága nagyon unalmasnak találta a némaságot; de hogyan kezdjen egy társalgást, melybe az utitársat is bevonhassa? Hah! megvan. Megkínálom egy kis pogácsával. S bár még alig hagyták el Kőbányát, Szobné elő is szedte az eleséget rejtő kosarat.

- Szabad megkínálni? - fordult a szigoru asszonysághoz, elébe tartva egy papircsomagot.

- Oh, köszönöm szépen! - szabadkozott a hölgy, de sietve nyult a sütemény után. - Így úton hamar megéhezik az ember! - erősítette kedvesen mosolyogva. Mindig tetszik ilyesféléket útra vinni? Igen?

- Mindig. Mink olyan messze megyünk, Szatmárba. Odáig sehol sincs valamire való traiteur.

- Úgy? Mink, mondja ön, kérem? Hát még ki? - inquirál Szobné nagy érdeklődéssel.

- Hát én meg a grófné - feleli az utitárs, hüvelykével a szomszéd I. osztályú szakasz felé bökve.

- Engem kérem? - s illedelem kedvéért félig fölemelkedett helyéről. - Az én nevem Tittler Anna, komorna vagyok, igen, komorna a Villányi grófnénál, - igen.

E percben Szobné nagyon rosszul találta lenyelni a pogácsáját, majd megfult tőle szegény. Tittler Anna teljes erejéből elkezdte ütögetni a hátát s biztatta, hogy nézzen csak fölfelé, az jót fog tenni.

- Köszönöm! köszönöm, már jobban vagyok! - lihegte Szobné sipoló hanggal.

- Mama, kérlek ne beszélj néhány percig - kérte Ili - majd helyreigazítva anyja kalapját, mely a nagy erőlködésben féloldalt konyult. - Hozatok egy pohár vizet mihelyt állomáshoz érünk. Jó lesz?

- Isten ments! Nem iszom, dehogy iszom, dehogy iszom! Már nincs semmi bajom, - erősítette Szobné, akinek a víz a borravalót is lelki szemei elé varázsolta. Aztán utitársához fordulva, hozzátette:

- Nem? Na ez ugyan okos tőle. Ugy-e, Villányi Gabrielle grófnénál van maga?

Szobné nagy lelkiátalakuláson ment keresztül, ugyanis eddig imponált neki ez a grófi böröndös ismeretlen, most egyszerre ő akart neki imponálni. Első percben, a pogácsa lenyelése pillanatában, elhatározta volt, hogy megszakít vele minden érintkezést, de aztán mást gondolt, hiszen nem a beszéd teszi, hanem a hang. No hát, ezt változtatja meg s punktum. Arra való az ilyen perszóna, hogy szórakoztasson. S mihelyt e nemes elhatározás megérlelődött agyában, rögtön felvette a társalgás fonalát.

- Oh, Gabriellet jól ismerem, nagyon jól ismerem, meg testvérét is, Flóra bárónét.

- Hogyne. Flórát, - Filikét, ahogy magunk között hívjuk. Mondja csak, a maguk grófja furcsán mulat házasember létére, mi?

- Hihihi! tetszik tudni - s ezzel Fittler Anna, Ilire való tekintettel Szobné fülébe súg valamit.

- Hihetetlen! csak nem? Na nem hiába mondtam Jaquelinenek, - tudja, hogy ki az a Jaqueline?

- Na i klaubsz, hogy tudom, az is jobban tenné, ha a titkára számláját nézné, nem pedig a titkár szép szemét...

- Hát mondja csak, csakugyan igaz az azzal a titkárral? - kérdezi Szobné, aki eddig egy árva szót sem hallott az egészről, de mivel au courant akar látszani az összes főúri krónikákkal, nem árulhatja el tudatlanságát egy komornával szemben.

- Csak nagysága, - férjem akkor halt meg, mikor kamarási próbáját elkészítették. Különben tudja, a mi családunk olyan előkelő, hogy sok kegyelmes úr odaadná titulusát, ha nagyságos címet cserélhetne velünk a családfával együtt.

- Nyirfalusi Szob Gáborné, született ürmösi Rétháty Vilma - és Szobné olyanformán érezte magát szellemileg, ahogy érezhetnek azok a ballerinák - persze testileg - akik egy ballet apoteozisánál szerepelnek. Ők emelkednek, egyre emelkednek, a színpad, a közönség, az egész világ pedig sülyed, törpül lábaik alatt. Szobné is szinte megszánta azt a szegény perszónát ott vele szemben, aki csak Fittler Annának született, s komorna a Villányi grófoknál. Mily borzasztó lehet olyan parányinak érezni magát ennyi nagysággal szemben!

De csodálatos! Olyan az emberi természet, hogy nem elégszik meg ennyi tengernagysággal sem! Nagyobbnak akar látszani. Lám, ez volt az oka, hogy Szobné egy hosszú, hosszú napon át alig szűnt meg az éppen átélt farsangról, előkelő összeköttetéseiről, sőt - uram bocsáss! - az udvari báli élményekről is eldiskurálni. A sok Irma, Siri, Fifi, Nusi, Náncsi stb. csak úgy cikázott beszédjében. Egy be nem avatott hallgató azt hihette volna, hogy ezek itt ketten csupa ölebekről beszélgetnek, amelyeknek nincs is vezetékneve. Pedig rang és mód glóriájában trónoltak a nevecskék viselői egytől-egyig.

- Reszege!... hangzott végre a konduktor hangja s Fittler Anna készülődni kezdett.

- Na, isten áldja meg, lelkem! - szólt hozzá Szobné, kegyes leereszkedéssel.

Az elválás percében ismét torony magasságu válaszfalak nőttek a komorna és az úrihölgy között. De azt, fájdalom, csakis az úrihölgy vette észre, - a komorna, a kiszállás előkészületeivel elfoglalva, vagy talán egy hosszú napi folytonos együttnevetés, legeslegintimusabb főúri titkok megsugása stb. következtében teljesen megfeledkezett róluk. És óh szörnyüség! Mikor Szobné kezét egy fölényes mozdulattal odatartotta, Fittler Anna, ahelyett, hogy ajkaihoz emelte volna, egyszerűen megrázta azt...

- Milyen kek ez a cselédféle!... Hallatlan!... kezet szorít velem, velem, Szob Gábornéval! Hej, szegény lelkem napam, ha élne, de hamar az arcára teremtené kezét az ilyen viselkedésért!

- De édes mamám, - esedezett Ili, - az egész úton úgy beszéltél vele, mint egy meghitt barátnőddel...

- De Ili! - Kikérem magamnak az ilyen beszédet! - Csak nem hallgathattam egész istenadta nap! Te ugyan nem voltál valami jó társalgó, nem beszéltél Budapest óta két szót! Remélem, nem az a tejfeles száju kántorivadék járt az eszedben, mi?

- Kérlek, ne tetesd magad, tudom Tarnóy tetszik neked, - no de ez csak afféle bárányhimlő-szerelem!... s az is legyen, mert nekem nem kell kálomista vő a familiában.

- Úgy? - hát gróf Csetrenghyt nem fogadnád-e vőnek? - nevetett Ili, aki nem tartotta érdemesnek komolyan venni anyja rémlátásait. - Csetrenghy, úgy tudom, nagyon kálvinista!

- Ugyan hagyj nekem békét az ilyen kérdésekkel. Mintha én különbséget tennék gróf és nem gróf között, egyik ember éppen olyan, mint a másik.

- Hát csak! Ki nem állhatom, mikor a csirke okosabb akar lenni a tyúknál! Tarnóynak orra tőled foghagymás, mint ahogy szegény Péter bátyád mondta, - soha sem lesz a férjed, punktum.

Ha a szülők tudnák, hogy mi mindent rontanak el gyermekeik kedélyében, jövőjében az elhamarkodott punktummal, bizony sokszor helyettesítenék azt egy néma gondolatjellel!

- Nézd! - Imre! Be kedves tőled, hogy elébünk jöttél! Hogy vagy, édes Imre?

Ezt mind Ili nevette is, mondta is, be sem várva, hogy a vonat megálljon a mikolai állomáson.

Tamásy Imre már rég fölugrott a coupé hágcsójára s egy akrobata ügyességével tartotta magát egyensúlyban, mialatt kezet csókolt a hölgyeknek és nyalábolta a tenger kisebb-nagyobb podgyászt, mit Szobné zúdított karjára.

- Hát a vetések? - hangzott Szobné kérdése, - csak ad tán az Isten egy kis jó termést, hogy ezt a tenger kiadást helyre pótoljuk. Mert tudod, fiam, iszonyu pénzembe került a farsang, de volt is eredmény... volt bizony... János, hol vagy, János! na! hová viszi az a szamár a ládát! Ide, ide, a nyirfalusi kocsira, hát nem látod? Így ni, jól van! Még azt a kötőféket kösd ide, Gábor, tartaléknak, nehogy elveszítsük a ládát... ebben vannak az Ili nagysága selyemruhái...

- Igenis, értem, nagyságos asszonyom, - s Gábor kocsis sok szuszogás, köpködés s félig elnyelt káromkodás után, melyek az ellenszegülő láda istenéhez küldettek, gyí te nó-t kiáltott a híres tarkáknak s megindult a kocsi.

Sötét éj köröskörül, csak a város ablakaiban pislogtak a mécsek és lámpák; Tamásy Imrének úgy tetszett, hogy az egész mennyország leköltözött a földre, ide egészen közel hozzá, talán csak a kezét kellene kinyujtani, hogy el is érje... Pedig dehogy volt az az üdvösség olyan nagyon közel. Hisz, mialatt Tamásy Imre a Szob Ilona csillagszemeibe igyekezett pillantani, azok a szemek futó csillagot kerestek az égen, hogy megkérdezzék tőle:

Mert a hosszú álmadozással töltött nap és a Szobné ellenvetései megtették a magukét s ami tegnap csak muló szikra volt, ma már lángba borította az Ili szívecskéjét. »Ő vagy senki!« - mondotta magában. - Szeret-e? szeret-e? - gondolta, a csillagot keresve.

- Kit? Óh, maga kis bohó! - nevet Imre. - Lám, én egész ártatlanul azt akarom kérdezni, hogy »szereti-e az éjjeli kocsizást« s maga úgy fölrebben, mint a cseresznyét rabló rigó. Hová tetszik gondolni, édes kisasszony? Kinek a szerelme érdekli olyan nagyon?

- Óh, hagyj békén! - felelt Ili kedvetlenül; - fázom, álmos vagyok, ez a hosszú utazás holtra fárasztott s neked nincs is okosabb dolgod, mint engem faggatni... Ami kérdezni valód van, - végzé barátságosabban, arra felelek majd holnap, majd máskor...

- Majd soha, ugy-e bár? - fejezte be szomorúan a mondókát Tamásy Imre. S ezután neki is elment a kedve a beszélgetéstől.

Óh, az a gyermekes szólásforma hány elhalványult képet ébreszt lelkében! Majd holnap, majd máskor, majd soha. Ez volt az az olló, melylyel hajdan vágyainak, lelkesedésének szárnyait nyirbálták. Mennyit sírt miatta... Csak a Vörösvár tudna arról számot adni...

Istenem! miért is gyujtotta föl saját kezével. Milyen balgaság az ideálokat lerombolni s milyen fölösleges önkínzás... Aki ideálistának született, az elpusztíthatja lelkében az oltárokat, megtagadhatja isteneit, de hiába! Az oltár előbb-utóbb fölépül újra s azok az istenek örökkön-örökké élni fognak!

Tamásy Imre a kiváltságosak közé tartozott s ezért balgaság volt tőle a Vörösvárat légbe röpíteni. Ott volt az szívében ma is - lerombolatlanul s ott marad, míg a szíve utolsót nem dobban. De most nem ért reá a saját lelke világával bibelődni, sokkal, sokkal édesebb dolog volt neki a Szob Ili silhouettjében gyönyörködni.

Milyen szép volt s milyen imádásra méltó! Tamásy Imre meg volt győződve róla, hogy Ili is szeretni fogja egyszer - talán nemsokára, talán csak hosszú évek mulva, majd ha belátja, hogy senki sem szereti oly nagyon, mint ahogy ő imádja... De addig? Én istenem, be sok némán eltűrt, eltitkolt, elrejtett szenvedés várhat mindkettőjükre!

S míg a kiérdemült tarkák nyugodt kocogással haladtak végig a döcögős országúton, a kocsiban ülők némán űzték-fűzték gondolataikat, terveiket.

Szob Gáborné egész hadiműveletet dolgozott ki, melylyel közé fog csapni a sok léhűtő cselédnek.

Ha van telepathia, úgy ezen az éjjelen az ispántól a béresig mindenki reszketett Nyirfalván, subája vagy dunnája alatt.

Közelgett a megérdemelt büntetés a bűnösökre. De fájdalom, semmi jutalom az érdemeseknek. Mert Szobné ahhoz az iskolához tartozott, mely a cselédben - elvből - csakis a hibát látja. Igyekezetet, ügyességet? Soha! Erzsi vagy Trézsi jól végezte dolgát? Kötelességét teljesítette, punktum! És ő nagysága még jól össze is szidta a cselédet. - Lám, milyen jól meg tudod csinálni a dolgodat, ha akarod. De persze, soha sem akarod. Azt várod, hogy aranyszegélyü instánciát adjak be hozzád, mi? Biztosan kimenő kellene, de abból ugyan semmi sem lesz, nincs mindig farsang!

- Higyje el Biri néni, nincs kedvem, mit is kezdjek én egy vidéki bállal? - Ezt Ili mondta, mialatt gyakorlott kézzel dinnyemagot válogatott nagynénje »Greft«-jeihez.

- De édes kis leányom - felel a néni, ujjnyi vastagságú pápaszemén át szemlélve keresztleányát - már miért ne mennél? Hiszen a vármegye színe-java ott lesz?

- Tudom, de nem bánom. Csupa ismeretlenek s főként csupa közönyös emberek, brrr! Volt ilyesmiből elég részem odafönt.

- Tudtam! Előre megmondtam, hogy így lesz - pattant föl a jó nagynéni. - Az az átkozott Budapest, meg az a híres arisztokrácia! Tudtam, hogy elrontják a leányomat.

- Hiszen éppen ez a rossz, elvették a tánckedvedet, meghamisították a fiatalságodat...

- Óh, dehogy! Szeretek én most is mulatni, nevetni, vigadni, de attól függ, hogy kivel.

- Kifogásom? Semmi! Nincs is közöm hozzá, de már mégis szörnyűség, hogy azt a vén Géresy Valeriet ide invitálja Tarnóra.

- Az?... - Ohó, kisasszony! hát így vagyunk? Na, nyugodj meg, kis béka, egy szó sem igaz az egész meséből.

- Igazán? Édes, édes jó Biri néni - és Ili csóközönt áraszt a néni kezeire, arcára - de nem szép magától, hogy így lépre csalt.

- Ejnye no, csak tudnom kell, hogy mi történik idebent, - nevet Biri néni s horgolótűjével olyan mozdulatot tesz, mintha az Ili szívébe akarná fúrni. - Régen gyanakodtam, te kis alamuszi. Anyádtól nem mertem kérdezősködni, Imre meg tán nem tudja, mi?

- De igen, tudod, hogy mindig ő volt az én titkos tanácsosom, tehát most is elmondtam neki mindent.

- Úgy? S ő mit szólt hozzá? - s a jó nagynéni arca szokatlan szigorú kifejezést öltött.

- Ő? - Hát nem igen szólt semmit. - Igaz ni, most jut eszembe, hogy nem is felelt, hanem... Igen hosszú hallgatás után fejtegetni kezdte, milyen kegyetlenség az iskolás gyermekektől, hogy elevenen szúrják gombostűre a lepkéket, bogarakat. Ebből azt látom, hogy tulajdonképpen nem is hallgatta meg, hogy én mit beszélek. De olyan szórakozott is az a fiú! Csak képzelje, tegnap megvágta a kezét, mikor a Gödöly Miska árváinak osztotta a kenyeret s azt hiszi, észrevette? Dehogy! Ha én nem vagyok ott, ma már orvost kellene hivatni. De persze, én rögtön észreveszem, ha Imrének valami baja van, úgy ismerem, úgy tudom minden gondolatát, mintha olvasnám...

Biri néni kételkedve mosolygott, de nem felelt semmit, Ili pedig fontoskodva folytatta:

- Eltaláltad! - hangzott mögöttük a Tamásy Imre hangja. - Az én becses személyemet nem számítva, szabad tudnom miről folyt a beszéd?

- A bálokról, a pesti bálokról - sietett közbevágni Ili. - Tudják kérem, milyen az a pesti bál? - folytatta nagy élénkséggel, mert ha mindkettő tudta is titkát, elviselhetetlennek tetszett neki az a gondolat hogy most, hármasban, szó legyen róla s ezért elhatározta, hogy egy kis obstrukciót rögtönöz.

- Én csak egy redoute-bálon voltam, mert tudja édes néni, a nagy társaságban nem divat nyilvános bálokra járni. De egyszer meg kell magát mutatni a tömegnek - mondta mama - s mi fölkerekedtünk. Persze, táncról szó nincs, - értem a mi társaságunkbeliek közt. Mikor a kocsi megáll, rögtön ott terem egy jelvényviselő rendező, aki karonfogja az embert, s elvezeti a lady patronessek tribunejéig Az egy olyan templom-féle építmény, amelyhez illik elzarándokolni és egy pár meghajlással jelezni, hogy mink is az egyedül üdvözítő körhöz tartozunk. Fájdalom, az ott trónoló s gyémánt dicsfénytől körülsugárzott istenségek nem mindig kegyesek s nem szólítják föl az ilyen magunkforma halandót (jaj, el ne áruljanak, hogy így beszélek! mama kitagadna, ha megtudná); nos igen, a főambició az, hogy az ember szinte fölkerüljön a tribunere, de ez nem mindig elérhető, - mi csak egyszer próbáltuk meg - s így nem tudom, hányadik bálon sikerül azt elérni! Tehát mink, meg még egypár család, szóval a bevándorlók csoportja, - odaálltunk egészen a tribune mellé. S most kezdődött a tojástánc... Mi mindég a tribune felé fordítottuk tekintetünket, lesbe állva, hogy mikor helyezhetünk el egy mosolygó üdvözletet; de mintha azok az istennők vaksággal volnának megverve! Tény az, hogy fejünk fölött elrepült tekintetük, nekünk aztán nem maradt egyéb hátra, mint viszont arra vigyázni, hogy azokat ne lássuk meg, akik a tribune mellett állók mellett állottak.

- De édes néni, tessék elhinni, hogy szóról-szóra igaz! Ha a tribune mellett állók megismernék a tribune mellett állók mellett álló népeket, mindjárt azokhoz soroznák őket a kárörvendő irígyek s ettől már önvédelemből is óvakodni kell.

- És mondja, Ili, - kérdezte szomoruan Tamássy, mert a leány minden szava fájt az ő önérzetes szívének - mondja, helyesnek találta ezt maga? Szintén így cselekedett?

- Óh ne csináljon olyan arcot! Higyjék el, eleget szenvedtem ezért a mulatságért. Nem képzelik itt a csöndes szép Nyirfaluban, hogy mi az: önmagunkat gyávának érezni s mégis engedelmeskedni a parancsnak!

- Persze, persze, anyád akarta így - mondta Biri néni fejcsóválva és úgy érezte, hogy soha még ilyen dilemmában nem volt. A régi iskolához tartozott s a szülő iránti engedelmesség szentségként állott előtte és most mégis, minden szavával kénytelen volt lázítani e parancs ellen.

- Igen, a mama akarta így! - tört ki keserüen Ili, s egyszerre csak a sok visszafojtott köny utat tört magának, nénje ölébe hajtva fejét, keservesen zokogott.

- Igen, a szülői parancs, az önkény! - nem, soha többé nem akarok engedelmeskedni, nem és százszor nem.

- Pedig úgy van, nem fogok többé engedelmeskedni - pattant föl Ili, könyeit indulatosan letörülve. - Elég volt tizennyolc esztendőn át! Hiszen tudom, hogy a legtöbb szülő, mivel nem illik így imádkozni: »Uram Istenem, tégy meg engem rabszolgahajcsárrá!« így fogalmazza imáját: »Uram Istenem, adj nekem gyermekeket...«

- Nem őrültem meg, csak szenvedek, vergődöm hetek, hónapok óta! Imádtam a mamát, ő volt előttem a tökély, a jóság, az okosság megtestesülése - és most...

- És most, Ili? - kérdezte Imre a leány szenvedélytől reszkető két kezét kezébe véve. - És most?

- Most? Mióta fölvitt arra az átkozott Budapestre, mióta lépten-nyomon tűrt mellőzést, megaláztatást...

- Miért tette? Csakis miattad, - pattant föl Biri néni és pápaszeme mögött szikrázott a két szeme.

- Tudom, hogy miattam! Tudom, hogy szeretetből tette, tudom, hogy mindez egy ideiglenes eltévedés, de tudom azt is, hogy mennyit rombolt, pusztított az én lelkemben. Vannak sokan, akik ugyanígy cselekedtek, s cselekesznek. Kitépik a gyökeret, saját kezökkel tépik ki, mely őket a talajhoz s egy társadalmi osztályhoz kötötte, s aztán hajrá föl, Budapestre! hajlonganak, hízelegnek, mindennap tízszer fojtják magukba önérzetüket s még mosolyognak is hozzá. - Tegyék, ha örömük telik benne! - A távolabb állók snoboknak nevezik őket, vállat vonnak cselekedeteikhez és részvéttel vagy irígységgel mosolyognak rajtuk; ezzel vége. De ki gondolja meg, hogy abban a hajszában mi minden megy tönkre? Ki kérdi, hogy azok között a leányok között, akik ott grófi kegyeket áhítoznak, hány van, akiket szülői parancs kényszerít a lealázó szerepre?... Jut-e valakinek eszébe statisztikát készíteni róluk? Pedig igen érdekes lenne, mondhatom! Akinek pénze van, legtöbb esetben eléri vágyát. Előkelő, óh nagyon előkelő férjet kap, de az ilyen házasságból rendszerint legtöbb hasznuk az ügyvédeknek van... Ha nincs pénzük, akkor járják-járják a bálokat évekig, míg egyszer csak azon veszik észre, hogy üt a záróra, s akkor engednek a követelésekből és hozzá mennek az első kérőhöz, akit megfoghatnak. Oh, nagyon mulatságos mindezt megfigyelni, csak ne az ember bőrére menne a dolog. De ne higgye senki, hogy vígjátéktárgy ez a snob-kergeség. Emlékszik-e Lomniczy Elemérre? Milyen kedves, szép fiú volt! Novemberben temették el valahol Cairo körül, gondolom Hodouanban.

Hogy mi vitte a sírba? - megmondom: egyes-egyedül a snobizmus. Két évvel ezelőtt megszeretett egy szép, kedves, gazdag leányt, akinek az Isten mindent megadott, ami a boldogsághoz szükséges, csak éppen pedigreet nem. Nos, a Lomniczy-familia kitagadással fenyegette szegény jó Elemért, apja pisztolyt adott a kezébe, hogy inkább lője főbe magát, anyja átokkal fenyegette, s Elemér annyi ellentállással szemben gyöngének érezte magát, föladta a harcot.

A szülők el voltak ragadtatva, öntötték elébe a pénzt s biztatták, hogy felejtsen, szórakozzék s Elemér ez egyszer nagyon is szót fogadott, addig-addig feledett és szórakozott, míg egy szép napon gallopirend mellbetegséget kapott s eltemették... Kell-e még több példa?

- Köszönöm, nem kérek belőle - felelt Biri néni, aki nagyon örült azon, hogy Ili önkénytelenül elterelte a beszédet az anyjáról. El is határozta a jó öreg, hogy minden igyekezetével oda fog hatni, hogy a régi szeretetet anya és leány között újra fölébreszsze. Egyelőre legjobb a sebet hegedni hagyni. Ili engedékeny természetű volt mindig, de nem engedelmes. És ez nagy külömbség. Engedelmesség, bizonyos mértékig szolgai megadást föltételez, engedékenység sokszor ettől éppen ellenkezőleg, nagyúri indolenciából ered. De jaj annak, aki visszaél a helyzettel.

Ezt Magyarországon, egyeseknél éppen úgy, mint a történelmünkben számtalan esetben tapasztalhatjuk:

énekli a költő és senkinek sem jut eszébe az a gondolat, hogy Toldi alázatosságból tűrte.

Szob Ilinek az ereiben színtiszta kurucvér csörgedezett, Biri néni tehát nagyon bölcsen gondolkozott, mikor elhatározta, hogy csendben kivárja, ameddig az megszűnik forrongni.

S a falusi élet ismét folyt az ő megszokott egyformaságában. A nyirfalusi fák Szobék hazaérkezése után nemsokára rügyezni, majd levelezni kezdtek.

Ilit és Imrét egész nap együtt lehetett látni, a közeli erdőben ibolyát, gyöngyvirágot keresve. De még gyakrabban a nagy ház erkélyén egy-egy kötet Taine vagy Emerson olvasásába elmélyedve, vagy annak tartalma fölött elvitatkozva.

Ili bármennyit gondolt is Tarnóyra, Imre nélkül elképzelhetetlennek hitte az életet.

A téli benyomások pedig lassan-lassan elsimultak, hagytak ugyan alig észrevehető gyűrődéseket a Szob Ili lelke mélyén, de a leány igyekezett azokat észre nem venni.

S mintha anyja is a régire változott volna! - Az öreg esőköpenyből készült pongyola ismét előkerült a lomtárból s Szobnét reggeltől estig lehetett látni és hallani gazdaságában, amint kertben és konyhában rendelkezett. Határozottan elemében volt. S ezért Ilinek ugy tetszett, hogy a régi jó mama van ismét előtte. Istenem! be boldog lenne, ha elhihetné, hogy a téli események soha sem is történtek meg.

- Ili! Ili! hol vagy? - hangzott egy szép májusi délután a Szobné éles hangja. - Gyere hamar! Kedves vendégek érkeztek. - S mire Ili a fenyvesből előkerült, ott állt Szob Gáborné, »kedves vendégeivel«, tudniillik Tarnóy Károlynéval és Tarnóy Ádámmal. S mintha egész életén át egyedül az ő dicsőitésöket zengte volna, olyan örömtől sugárzó arccal mondogatta:

- Édes Terézem, szíveskedjél megszállni! Ádám, maga itthon van. Tedd le édesem a kalapodat! Nem? Dehogy nem; hiszen csak nem egy rövid látogatásra jöttetek. Így falun olyan ritkán találkozik az ember.

- Bizony az igaz, édes Vilmám - feleli Tarnóyné és a két asszony egymást igyekszik fölülmúlni a kedvességben. Teszik ezt nem csupán kézszoritások és ölelések özönével, hanem azzal is, hogy mindenik egy félhanggal hangosabban kezdi a beszédet, mint a másik. Olyan kiabálást visznek végbe, hogy ijedve menekül közelükből minden házi állat. De ennek úgy kell lenni! Ez hozzátartozik a vidéki szíves látás etikettejéhez.

- Mily szép nálad minden! - sikongott Tarnóyné. - Ezek a gyönyörü fák! Mindig mondom, hogy a nyírfalusi park vetekszik a Margit-szigettel...

Szobnénak fölragyog a szeme a büszkeségtől, de persze neveletlenség volna ráhagyni a dicséretet s ezért szomoru arckifejezésre erőlteti magát s félmértföldnyire hallhatóan feleli:

- Oh dehogy! Csak úgy szegényesen vagyunk bizony mink! Van egy-két szép fánk, de a kert föntartása lelkem! Ki győzné azt? Így hát csak úgy van, ahogy az Isten adta...

- Kedves Vilmám, én bizony boldog volnék, ha ilyen tündérkertben lakhatnék. Ha neked ez sem elég szép, mit szóltok akkor az én szegény kis otthonomhoz?

- Oh az egészen más! A te bécsi kertészed valóságos csodát művelt. Mondtam is Birinek, hogy nincs olyan jó dolga senkinek, mint Teréznek... gazdag, - önálló...

- Az már igaz! - sóhajtott Szobné, aki ma adta össze a mult farsang költségeit. - Biz' az igaz. De most veszem észre édes Terézem, hogy te egészen feketében vagy, tán csak nem gyászolsz?

- De igen, - felelte Tarnóyné olyan tekintetet vetve fekete keztyüjére, mintha gyönyörüsége telnék bennök. - Hiszen tudod édesem, hogy a mult héten halt meg a liguriai nagyherceg, tizenhat napi udvari gyász van miatta...

- Igazán? - kérdezte Szobné a legnagyobb érdeklődéssel, magában pedig azt gondolta, hogy: - No már ez igazán hallatlan! Egy inci-finci Tarnóyné ténsasszony játsza magát az udvari dámára, biztosan azért jött ma látogatóba a jövő hét helyett, hogy fitogtassa a gyászparádéját. Nevetséges! Ha még én tenném, - egészen más volna. Tulajdonképpen hiba volt tőlem, hogy erre nem gondoltam! De megállj! megyek én még hozzád valamely Rátóty grófért vagy Pántelky báróért gyászba öltözve! Azt csináld utánam, ha tudod, Teréziám lelkem, hogy valóságos grófi és bárói rokonokért gyászolj, az ám! De csak hátrább az agarakkal, Tarnóyné ténsasszony, hátrább!

Hanem persze mindebből az elmélkedésből egy hangot sem árult el, sőt mentől jobban ténsasszonyozta gondolatban, annál harsogóbban rendelkezett a Pista gyerekkel, hogy: - Na! add ide azt a kávéscsészét, te szamár! Nem látod, hogy a nagyságos asszony itt ül, mi? Kináld hát a kompótot a nagyságos asszonynak. Édes Terézkém, csak még ebből a cukros barackból, az én kedvemért lelkem! Olyan jól esik, hogy végre valahára itt láthatlak, angyalom!

- De hová lettek a gyermekek? - kérdezte vendége körülnézve, - úgy eltűntek, hogy nem is látom őket? És Tarnóyné alig tudta elpalástolni elégedetlenségét.

- Biztosan az Ili gyöngyvirág telepéhez mentek. Hagyjuk a fiatalokat, édes Terézem! Mi pedig menjünk a melegházhoz, megmutatom neked az én büszkeségemet - a kalarábé ültetvényemet...

Tarnóyné kénytelen kelletlen engedett a meghivásnak, de félek, a gyönyörü zöldségpalánták nem tudták vissza adni anyai szivének a nyugalmat! Mert ha Szobné keveselte a »kántorivadékot« Ilinek, Tarnóyné rögtön ideggörcsöket kapott volna arra a gondolatra, hogy az ő Ádámja csak Szob-leányt vegyen el feleségül. Ments Isten! Kik azok, mik azok a Szobok? Igaz, hogy visszaviszik családfájukat a tatárjárásig, lehet, még odább is, de ez nem elég. Nem nagy dolog ezer év óta egy faluban lakni, szántani, vetni a földet s a történelemben afféle statiszta szerepet játszani. Mert elvitázhatatlan, hogy a Szob familiából minden nagy eseménynél jelen volt egy-kettő: Várnánál, Mohácsnál, a Rákóczy suitejében, de soha sem hallotta senki, hogy valami elsőrangu hadvezér, vagy törvényhozó lett volna közöttük. A Tarnóyak? Az egész más. Igaz, hogy történetük nem vezethető vissza a mult század közepéig, de annál fényesebb lapjai vannak. Ki ne tudná az országban, hogy az Ádám szépapja az edinburgi egyetemen már húsz éves korában milyen dicsőségesen védelmezte a kálvinista tantételeket a metodista Crossleg ellen s hogy az Ádám nagyapja kétezer forintos alapítványt tett a sárospataki és a debreceni kollégiumban. És szegény lelkem Károlyom is még csak öt nappal a halála előtt, új pléhkakast tétetett a tarnói templom tornyára! Szeretném látni, mit tudna fölmutatni a Szob-familia, a mi mindezekkel egyenértékü volna?... Hogy is ne, Ili kisasszony gyöngyvirágot szedeget az én fiammal, aki annyi grófné között válogathat, amennyi csak tetszik!

Szobné pedig, mialatt sorra járta vendégével az egész konyhakertészetet, folyton arra gondolt, hogy bár ott lenne az az Imre Iliékkel, nehogy valami vallomással végződjék a téte-á-téte.

Mialatt a mamák ekképpen aggódtak, azalatt Ili és Ádám csevegve, nevetve mászkáltak a nagy park legelhagyatottabb részeiben.

- Hogyne! Persze, hogy elmegyünk, - felelte Ili s eszébe sem jutott, hogy alig pár hét előtt milyen lenézőleg nyilatkozott erről a mulatságról.

- Táncol? - kérdezte aztán Tarnóytól némileg meglepetve, mert tudta, hogy nem szokása.

- Egy négyest - magával... Ha szabad?... - kérdi Ádám s nagy csokor gyöngyvirágot ad át a leánykának, de oly ügyetlenül, hogy fele a földre hull.

- Oh maga ügyetlen! - kiált Ili nevetve s kezük csodálatos véletlen folytán, mindig ugyanegy virág után keresgél.

- Csak! - felel nagy alapossággal Ádám úr, aki e percben körülbelül ezeket gondolta: Minden leány eo ipso uzsorás, mert hiszen mindenik azt akarja, hogy szívünket, lelkünket neki adjuk egy mosolyáért. Még ha őszintén szerelmesek is belénk, folytatja filozofálását, mint ahogy tudom, hogy ez a kis lány szerelmes én belém, akkor is mit adnak cserébe azért, amit tőlünk követelnek? Leányságukat? Életüket? Istenem, mi ez a mi áldozatunkhoz képest? Egy leányt nem érhet nagyobb csapás, mintha nem megy férjhez... De mi?... Hanem meg kell vallani, hogy aranyos kis jószág s én szívesen bocsátkozom vele holmi uzsorás műveletekbe, csak ne kerüljön egyhamar eszkompt alá az én váltóm.

- Tehát biztosan ott lesz a bálon, ugy-e? - kérdezte most hangosan. - Melyik is az én négyesem? Nemde a második?

- Persze!... Akarom mondani, hogy mivel még egy sincs lefoglalva, azt adom magának, amelyiket akarja.

- Ejnye de remekül tudja okait részletezni! - nevet Ili. - Kiváncsi uraságodnak teljes tisztelettel jelentem, hogy rózsaszínben leszek.

- Ha úgy tetszik, - mint egy gyönyörü szép kis vadrózsa, - enyelgett Ili s tánclépéssel tipegett odább, valamely divatos fülbemászó keringő dallamát zümmögve. S amint ott áll Ádám előtt, virágait rendezve, napsugártól körülragyogva, Szob Ilona valósággal olyan, mintha egyike lenne a mesebeli tavaszi virágoknak, melyekről meg van írva, hogy amint a szerelem ujjahegyével megérintette, a virág legott megelevenedett és leánynyá változott.

Tarnóy Ádám, minden magára erőltetett életfilozófiája dacára sem bírt ellentállani az igézetnek, tehát megadta magát.

- Szeretem! Igenis szeretem, - gondolta magában. - Boldog vagyok, ha látom, ha szól hozzám, ha rám néz. Mi lesz mindennek a vége? Ejh! Ki gondolna arra huszonnégy éves korában?

S teltek a napok. Látszólag derült egyformaságban. A nyirfalusi és a tarnói kert sokszor visszhangzott a fiatalság csengő nevetésétől. A két család sokat volt együtt, Szobné úgy gondolkozott (Biri néni tanácsára hallgatva), hogy jobb, ha nem mutat ellenkezést s megengedi a gyakori találkozást; végre is hinni kezdte, hogy leánya inkább a gyermekkori játszótársat látja Tarnóyban, s nem is jut eszébe szerelemre gondolni. Hiszen itt van Imre is. Ilinek a szavát se hallani, ha nincs Imre a közelében, százszor kinyilatkoztatta, hogy elképzelhetetlen sivár lenne az élete, ha legjobb barátjától elválasztva kellene élnie, de mikor anyja azt kérdezte tőle, hogy hát miért nem mégy hozzá feleségül, Ili mégis hangosan fölkacagott s azt felelte: Ugyan mamuskám, hogy jut az eszedbe ilyen képtelenség? hiszen Imre olyan, mintha a fivérem volna!...

Valószinűleg így gondolkozik Ádám felől is és ennél nem is tehet okosabbat...

De Tarnóy Károlyné nem elégedett meg az ilyen optimista fölfogással s azért egy szép napon komolyan megkérdezte a fiát szándékai felől.

- Eszembe sincs házasságra gondolni, Szob Ilona pedig hála Istennek olyan eszes leány, a kivel udvarlás nélkül is lehet jól mulatni.

- Engem? Soha!... Különben is Szob Ili soha sem fog csellel élni, hogy férjet kerítsen magának... Nincs is rá szüksége, hiszen minden nap mehetne ahhoz, akit... - »szeret«, akarta volna mondani, de megijedt saját szavaitól s a folytonos ellentmondástól elhatározásai és érzelmei között, és ezért csak azt mondta, hogy: ahhoz, akit akar.

Néhány perc szünet állt be a társalgásban, aztán Tarnóyné könnyedén oda vetette:

- Külömben mi közöm hozzá? - határozta el vállat vonva, majd hirtelen sarkonfordulva: Ma átmegyek Nyirfalvára, van kedved velem jönni?

Tarnóyné szerette volna azt mondani: már megint azokhoz a Szobékhoz mégy? De jobbnak látta azt felelni, hogy: Ma nem érek rá, eredj csak magad, s vidd el ezeket a rózsákat Ilinek.

Nagy nyüzsgés, forgás támadt junius nyolcadikán a vármegye székhelyén. Elérkezett a megyebál várvavárt napja. Egymást érte a sok »szandlófer« és bricska, (helyi elnevezés szerint: szarkafészek). Az egyikbe ficánkoló négy ló volt fogva, a másikat honvédlovak húzták, a harmadikat kiérdemesült igások vontatták (persze megkefélve, földiszítve, hogy munkás előéletük lehetőleg titokban maradjon). Ezeken a könnyü úrfikocsikon a szélrózsa minden irányából táncosok érkeztek s amint végig zörögtek a hepe-hupás kövezeten, nem egy sóhaj szállt utánuk! Aztán jöttek a nagy családi batárok. Elhizott mamák, karcsu leánykák ültek bennök s a kocsisnak alig-alig maradt hely a bakon, annyi volt ott a láda, doboz és batyu, az este kifejtendő fényűzés titokzatos eszközeivel.

Tarnóy Ádám gyönyörü gigueén érkezett; s a kisvárosiak nem tudtak hová lenni az ámulattól, midőn tandembe fogott két almásszürkéjét meglátták.

- Na még ilyet a nagyapám se látott, - mondogatta felsőszéli Szabó uram, a céhbeli vargák nesztora. - Nézze már komám, hát nem bolond a világ? Egymás elébe van fogva a Tarnóy két lova.

- Hát már csak aszondom, - erősíti Kolompos Menyhért uram, a gazdag mészáros, - hogy mikor elindult a tekintetes úrfi, akkor még annak rendi-módja szerint három ló vót ott befogva, még pedig koppantóra, osztán csak aszondom, hogy a hámos valahol kidült az úton, a bion!

- Be restellem, be restellem, hogy a szegény tekintetes úrfi szégyen-szemre kénytelen ilyen furcsa adjusztérunggal a városba jönni.

A Tarnóy félreértett tandemje után nemsokára a Szobék kocsija vonta magára az ácsorgók figyelmét. Olyan rozoga volt, hogy még a kisvárosiaknak is szemet szúrt s megbeszélték, megvitatták, hogy bizony a nagyságos asszony vehetne új lovakat, hiszen ezek a tarkák tizenöt esztendő óta járják az ország útját. Hej, ha az a föld a miénk lenne komé, amit ezek már bejártak! Amire érdekes vita következett a tarkák rekordja fölött.

A Rózsához címzett vendéglő udvarán már alig fértek az érkezők. Volt is lárma és káromkodás, míg a kocsisok helyet találtak a jószágnak. Az egész udvar tele volt kifogott és ujonnan érkezett kocsikkal.

- Miért nem taszítja a kocsit a fészer alá, Gábor? - kiáltott a vén kocsisnak.

- Mán tessék elhinni, hogy az ű szandlóferje ez itt, verje meg a csuda - követem alássan! - de mit is hagyja itten palozsnának.

- Tetszik tudni, - szólt most Sliher, a zsidó pincér, a hóna alatt hordott pohártörlővel, hol bajuszát, hol izzadt homlokát törülgetve, mint ahogy ezt tudvalevőleg a kelneri bon-ton megkivánja - tetszik tudni, a Becsey tekintetes úr ezelőtt két hónappal beküldte a kocsiját, hogy ráfessék a Becsey-család címerét, - so gross! - mutatja óriás tenyerét kitárva - wunderschön! Még hat hétre kibérelte a fészert, mert azt akarja, hogy mindenki meglássa. Tessék csak megnézni. Medve is van benne, meg csillag is! Becsületemre. Csak azért jönnek ide vásárkor a megyei urak, hogy nézzék...

Ili bosszusan fordult el a pincértől: hát már ide se jöhet az ember anélkül, hogy snobokról ne halljon? De nem soká foglalkozhatott ezzel a témával, mert egy sovány, beteges külsejü nő közeledett feléje.

- Nini, maga az Lidikém, - kiáltotta örömmel s barátságosan kezet nyujtott az érkezőnek (ha Szobné látta volna!). Szerencsére a Lidinek szólított asszony jobban tudta, hogy mi illik s alázatosan megcsókolta a pici, bár kissé napbarnított kezet.

- Már hogyne ismerném. Mondja csak, hogyan érzi magát otthon - nem is láttam, mióta férjhez ment...

- Pedig annak már három esztendeje... Jaj be vágytam már a nagyságos kisasszonyt látni! Gondolom Pestről jött a mai báli ruha?

- Pestről bizony. Nincs már nekem Lidikém, aki úgy tudja megcsinálni otthon az én ruhámat, ahogy én szeretem! - s Ili kedves mozdulattal megsimogatta a Lidi arcát. - De mondja csak, hogy hívják a maga urát? mi a mestersége? mit csinál?

- A neve Mikecz Péter, a mestersége kőmíves; hogy mit csinál? dolgozik... dolgozik, ha van munka, de nem mindig van és olyankor nincs kenyér. - És Lidi asszony egyszerre nem azt a mosolygó rózsaszín batisztruhába öltözött kis úrileányt látja maga előtt, hanem az otthont, üres éléskamrájával, fűtetlen kályhájával, éhségtől síró kis gyermekével.

Szob Ili, bár nem tudta a hirtelen elkomorodás egész történetét, jószíve sugallatát követve, másra terelte a beszédet.

- Igen is van, - s a kőmívesné arca földerül. - Olyan kedves, szép kis baba. Ilonának hívják, szerettem volna a nagyságos kisasszonyt keresztmamának hívni, de nem mertem.

- Oh, Lidi! ez nem volt szép magától. De miért nem hozta el, hogy legalább lássam?

Lidi asszony szégyenkezve kezdi napernyője hegyével böködni a tornác oszlopát.

- Hát kérem alássan az úgy van, hogy... tetszik tudni, nem vagyunk arra elég tehetősek, hogy pesztrát tartsunk, én pedig, mint mesterasszony, csak nem taszigálhatom a gyerekkocsit végig az utcákon!

- Hogyan? - kérdi s hangja egyszerre olyan metsző lesz, mint a borotva éle, - hogyan, maga Lidi inkább tűri, hogy egyetlen gyermeke elbetegeskedjék, mintsem hogy...

- Mintsem, hogy magam hurcoljam? De mit csináljak? Az egész utcasor kevesebbre becsülne, ha megtenném... Eleget hurcolom egész éjszakákon át, le s föl a szobában, de mikor rám mosolyog, nem érzem a fáradtságot, - már azt, hogy végig az utcán? - azt nem tehetem.

- Ili, tudod a nagy ujságot? - kiáltja Szobné félig kinyitva szobája ajtaját s titkolózva körülnéz, aztán suttogva, teszi hozzá: - Gyere csak be, nem mondhatom meg hangosan, gyere gyorsan. Isten áldjon, - kiált ujra, a kőmüvesnét fölismerve, - hallom, az urad sokszor van munka nélkül; iszik-e olyankor? Biztosan iszik, azt már ők úgy szokták - s be sem várva a feleletet, beteszi az ajtót.

Ili, aki annyira megundorodott Lidi gondolkozásától, hogy már majdnem köszöntés nélkül távozott, most ujra kezet nyujtott neki.

- Mit tehet róla ez a szerencsétlen, ha ő is snob, a bűnig snob, - gondolta magában, mialatt elbúcsuzott tőle. - Ki nem snob manapság? Ennek legalább az a mentsége, hogy nincs műveltsége, de hát nekünk, mi a mentségünk?

- Ili, gyere már! - suttogta Szobné aki égett a vágytól, hogy a nagy ujságot elmondhassa. - Tudod-e, hogy itt vannak Eleméryék és itt van Valerie is?

- Valerie? - kérdezte, s igyekezett közömbös hangon beszélni, de egy könycsepp odatolakodott a szempillája alá s bizony-bizony le is pottyan onnan, ha szerencsére e pillanatban kopogás nem hallatszik. De ime, bedugja a fejét a zsidó-pincér s vigyorgó arccal nyujt át Ilinek egy óriás bokrétát, melynek gyöngyvirágai rózsaszínü csipkék és szalagok tömkelegéből bólintgatnak feléje.

Ili boldogan szívja magába a kedves kis fehér szirmok illatát s egy hamiskás tekintettel végig nézi magát a tükörben.

- Igen, enyém a győzelem, mert enyém a tavasz! - gondolja magában s vígan kezdi rózsaszinü báliruháját kicsomagolni.

- Jó estét, édes Ilikém! Hogy vagy? - kiáltott Valerie, amint Ili a bálterembe lépett s olyan örömmel szalad feléje, mintha legkedvesebb barátnéját üdvözölné. - Mily jól esik téged viszontlátni! Már egy félóra óta várlak. Ma cherie - folytatta karonfogva, - tu m' es le verre d'eau dans ce desert! Micsoda népek... csupa, csupa bennszülött.

- Kérlek Valerie, - felelt Ili boszusan, - ne beszélj ilyen hangosan, meg találják hallani észrevételeidet.

- Et puis? Qu' est ce que cela fait? - nevetgélt a szép grófnő vállát vonogatva. - De mondd csak, itt lesz Tarnóy?

- Igenis grófné, Tarnóy itt van és boldog, hogy ön már sóhajtozott utána, - s Ádám egy gúnyos mosolylyal földig hajlik Valerie előtt.

- Elbizakodott ember! De ma van hozzá némi joga, mert hiszen maga és Ili a vigasztalóim ebben a nagy pusztaságban... Milyen alakok ezek itt körülöttünk! Nézze, nézze! Vajjon micsoda planétáról szabadult ide az a kis felsütött haju emberke, aki ott áll a bejárat előtt, fehér mosott »inex«-ben és frakkban... Borzasztó! - Hát ez a divat a dzsentrik között!

- Nem általános, mivel, mint látja, én sem vagyok aszerint öltözve, - felel Ádám dacosan.

- Maga? maga az más, - súgja Valerie, a legszentebb meggyőződés hangján s Ádám, bár boszankodik érte, nem tehet róla, de végtelenül jól esik neki ez a megkülönböztetés.

Szob Ili szótlanul harapdálta bokrétáján a gyöngyvirágbimbókat, de a világért sem tenne kárt csak egyben is szép fehér fogaival, csak úgy szívja, szopogatja őket, mint valami édes bonbonokat.

Tarnóy Ádám lopva tekint reá s egymásra mosolyognak, mint az olyan boldog emberpár, akinek már nem kellenek szavak, hogy egymást megértsék.

- Valerie, kérlek, engedd, hogy bemutassam unokafivéremet Tamásy Imrét - szólt Ili az első tánc végeztével. - De, - teszi hozzá halkabban - előre figyelmeztetlek, hogy Imre megcsontosodott demokrata.

- Oh, én is az vagyok! - nevet Valerie, Tarnóyt keresve tekintetével. - Mondja kérem, fordul aztán Tamásyhoz, mondja csak, hogy állja ki az egész éven át ezek között a rettenetes vidéki népek között? Úgy tudom, maga a tanulmányait külföldön végezte. Nos, beismerem, hogy Budapest is csak egy kis falu, de legalább játsza magát a nagyvárosra s ez tűrhetővé teszi.

- Az én szememben, fájdalom, nem, sőt éppen eme sajátságánál fogva nem szeretem. Lássa grófné, mi itt falun folyton folyvást a hamisítatlan igazsággal állunk szemben, mert a természet soha sem hazudik! Ha sokszor csalatkozunk igéreteiben, az nem az ő hibája, de a mi rövidlátásunké, mert nem ismerjük eléggé örök és változatlan törvényeit. De a városban? A látszat minden, az vezeti, az kormányozza az embereket, különösen Budapesten, amely joggal cserélhetne nevet.

Géresy Valerie szinte sajnálni kezdte, hogy nem Tamásy Imrének van tizezer hold földje.

- Azokra különösen! Mondja grófnő nem figyelte meg azt a számtalan apró-cseprő tornyot és kupolát, melyek csaknem valamennyi ujonnan épült házon láthatók?

- Nemcsak ez. Ugy-e, az egyik olyan, mint egy fölfordított barok-asztal, melynek mind a négy lába égnek meredezik? A másik, mintha egy célt tévesztett cukorsüveg vagy fűszertölcsér volna...

- Hát, ha ugy tetszik, stanicli. A harmadik még csak nem is hasonlít semmihez, annyira alaktalan...

- Nos, grófnő, ha valaha az architektura egy eszme kőbe rögzített kifejezése volt, úgy ezek a tornyocskák az építészet tökélyének nevezhetők...

- Igen szívesen... Az a haszontalan, de költséges otrombaság a tetőkön csupán csak egy célnak szolgálhat: hogy a házat nagyobbnak mutassa, mint amilyen. Mint ahogy a házakban lakók nagyrészének az az egyetlen vágya, törekvése, hogy többnek lássanak, mint amennyi őket a valóságban megilleti. Tehát természetes, hogy a snobok Snobopolist csináltak az ország szívéből. Pedig, - tette hozzá egészen elkomolyodva, - én Istenem, milyen kevés kellene ahhoz, hogy Budapest a világ legszebb városa legyen!... De bocsássa meg ezt az unalmas fejtegetést. Szabad kérnem egy tourra?

- Köszönöm, nem táncolok, semmi kedvem a sok ismeretlen közé vegyülni... Mondja csak kérem, igaz-e, hogy a pesti jourokon, értem a gentry-sokadalmaknál, még mindig játszanak társasjátékot? Rémes, nemde? Vajjon igaz?

- Sajnálom, de nem szolgálhatok fölvilágosítással. Mondtam már a grófnőnek, hogy én nem sokat tudok a budapesti mulatságokról; ha érdekli, kérdezze meg Tarnóyt, ő mindent tud, - s Tamásynak hangja keserűbb volt, mintsem óhajtotta volna.

- Ugy-e, Tarnóy nagyon ügyes ember? - kérdezte Valerie az ő megszokott közvetlenségével. - Határozottan gentlemanlike és... csodálatos, oly jó modora van, mintha... egészen olyan lenne, mint mi. Mondja csak, ugy-e vagyonos ember ez a maga barátja? - beszéde nagyon közönyösen hangzott, még egy pici ásítást is eltakart óriás strucctoll-legyezőjével.

- Tarnóy? Oh igen, - felelt Tamásy mosolyogva. - Mindenesetre van annyi pénze, hogy még egynéhány esztendeig éppen ott legyen, ahol önök, éppen olyan szép lovakat tartson, éppen olyan első rangu versenyistállót, éppen olyan szép...

- Maitresset, - egészíté ki a mondatot nevetve Valerie. - Go on! Csak mondja kérem. Tudom, hogy micsoda nótát játszik az önök verklije, mihelyt az arisztokrácia életszükségleteiről beszélnek.

- Persze, hogy nincs! De erről én önt sohasem győzhetem meg; mert ha példával állok elő, akkor ön rögtön rá fogja sütni, hogy az kivétel.

- Gyere ide kérlek, - nevetett Valerie, Ili felé integetve. - Gyere! Segíts unokatestvéreddel megalkudni, mert ha engedjük, nemsokára barátcsuhát ad reánk, világboldogítás céljából. Most pedig megyek a garde de dameomat fölkeresni. Tarnóy kérem, lesz szíves a másik teremig vezetni?

- Milyen különös ember ez a Tamásy, nemde? - mondta Ádámnak. - Én azt hiszem, hogy titkos nihilista, nem gondolja? Határozottan érdekes ember, majd meglássa, hogy fogunk még róla hallani.

- Micsoda lelkesedés! - nevetgélt Tarnóy, akit végtelenül bosszantott, hogy nemcsak Ilit kellett elhagynia, de most még a Tamásy dicsőitését is kénytelen végig hallgatni. Mindamellett örömmel konstatálta, hogy amíg végig sétál a kaszinó báltermén, karján a szép Géresy comtessel, csupa irígy és hódoló tekintet néz utánuk...

- Na, már ez szép leány! - mondotta a vén Barkász Tóni, olyan hangon, hogy Tarnóy is meghallotta. - Biz' istók! Egy hónapig juhászkutya lennék érte, akár a kánikulában.

S Ádám érthetetlen okból, de szerfölött büszke volt erre a furcsa dicséretre.

Huszonöt év óta nem volt bálteremben, de ma látni akarta Géresy Valeriet, s ezért előkerültek az egész megyében híres családi ékszerek (házassága első évében vette egy tönkrement bankárnétól kézalatt) s egy bécsi cég remekelt a nehéz fekete selyemruha... ujjá alakításánál.

Valerie egy szempillantás alatt mindent meglátott s az öltözék minden részletét katalogizálta, gombostűre tűzte, csak éppen úgy, mint valami bogárgyüjteményt, legkegyetlenebbül persze a szegény, gyanútlan Tarnóy mamával bánt el, de szerencsére mindez szó nélkül ment végbe s így senki sem tudhatta. Az ékszerekért azonban kivételt tett, mert azok igazán nagyon szépek voltak s ezért nyomban el is határozta, hogy mentől előbb tulajdonost fognak cserélni. De hogyan, mi módon?... Ejh megvan!

Hisz ez a bálterem mintha csak egyedül erre a célra lett volna fölépítve. Pompás! Igazán, nem kell hozzá egyéb, mint egy kis ügyesség és egy kis szerencse.

- Nagyon jól van. Ime ott a falba épített, gyöngén világított csigalépcső, mely az üres karzatra vezet... Szob Ili a terem másik végén népszerűsködik egynéhány megyebeli notabilitással, Tamásy Imre persze ott áll mellette és lelkesül... Tarnóy szinte kábult a fejfájástól, tehát az alkalom éppen kedvező...

- Mit szólna ahhoz, fordult Tarnóyhoz, ha mi most fölmennénk a karzatra s onnan néznők a csárdást?

Ádám bosszusan néz körül. Fölmenni a karzatra! - dörmögte magában, - milyen gondolat! Most is úgy fáj a fejem, hogy szinte szédülök, s ott fenn biztosan rengeteg lesz a meleg; ez a Valerie is gondolhatna okosabbat, nem is mennék vele, ha nem lenne olyan bolondul szép lány, de így, hogyan álljon ellent az ember?

- Nos Tarnóy? jön vagy nem jön? Várom! - s Valerie világossárga selyem báliruhájának elejét kissé fölemelve, a karzatra vezető lépcsőzet első fokára lépett.

S mentek előre. Ádám szemét félig behunyva ment a leány után, úgy is sötét volt, mért ne pihentetné szegény vergődő idegeit, aztán meg jobb, ha nem látja azt az előtte haladó gyönyörü alakot. Így is érzi, milyen simulékony mozgással halad előtte. Ruháját szorosan összefogta, hogy az teljesen kigyóbőrszerüen tapadt szoborszerű alakjához. S amint egyik lépcsőfokról a másikra lépett, a művirággal szegett könnyű szoknyából ki-kicsillant gyémántcsattos cipője, a táncteremből fölhatoló fény pedig végigsiklott selyemharisnyájának testszínű szövetén.

- Őrületesen szép! - gondolta magában Tarnóy, - nem szeretném, ha kisértésbe hozna! Szent Antalnak határozottan könnyebb volt az ellentállás, mivel nem Valerie csábította.

- Tarnóy! Az Istenért! - sikoltott e percben a szép Géresy comtesse, mindkét kezével a Tarnóy karjába kapaszkodva. - Nézze... nézze... Mi az?

- De kérem, csendesedjék! - suttogta Ádám, egy önkénytelen védőmozdulattal átkarolva a leány derekát. - Mondja, mit látott? Miért remeg?

- Nem látja, mondta aztán alig hallhatólag - ott... ott... a harmadik lépcsőn...

- De grófné, - biztatta Tarnóy, még mindég magához szorítva a pihegő leányt, bár érezte, hogy most már ő vele kezd forogni a világ, - Valerie, térjen magához...

- Ádám! - felelte Valerie elhaló hangon, mintha egy hatalmasabb érzelem minden más gondolatot elsodort volna emlékéből... - Ádám!... - s fehér karjai, melyek az imént még oltalmat keresve csüggtek a Tarnóy karján, most lassan-lassan felkúsztak nyakához s kezei összekulcsolódtak a fiatal ember fején s vonzották azt ellenállhatatlan varázszsal a leány égő ajakához...

- Édes drága gyermekeim! - hallatszott a lépcső tetejéről s a fiatalok rebbenve szakadtak el egymástól, de későn, mert Tarnóyné, ki fiát keresve, a másik oldalon ment föl a karzatra, akaratlanul is tanuja lett az idilli jelenetnek:

Valerie meg volt elégedve. Pompás! hisz ez még a képzelt egérnél is jobban sikerült... Csak rajta! most már csak végig kell játszani szerepét; aztán tízezer holdon érő vetés fog előtte hajladozni, mint egyedüli úrnője előtt.

- Édes, édes jó mamám! - suttogta boldog szégyenkezéssel, s az öreg dáma kezeit csókolta.

- Boldog vagyok, gyermekeim! - felelt a jó asszonyság, - s ami fia születése óta nem történt meg vele, örömkönyek lopózkodtak szemébe... De sietve törli le őket. Nem! Még azoknak sem szabad tekintetét elhomályosítani most, mikor fia grófi menyasszonyában akar gyönyörködni...

Ili mit sem gyanítva, ott táncolt Tamásy Imrével. Olyan jól érezte magát! A merre csak nézett, őszinte vígság az arcokon.

- Ili nassám! Soh'se halunk meg! - erősíti Köböl Gyuri, a gelencséri segédszolgabíró. - Uj, uj, uj! rikkant nagyokat, zsebkendőjét lobogtatva s legott teljesen megfeledkezik a szép Szob leányról, hogy a saját, rettenetesen nekivörösödött tömzsi táncosnőjében gyönyörködjék. Hogy forgatja, hogy penderíti! Ideteszi, odateszi, aztán egyszerre, minden megmagyarázható ok nélkül, előre feszíti kimosott fehér nadrágba bújtatott lábát s mozdulatlanul áll, mint a cövek, egy percig mereven néz cipője hegyére, aztán ismét őrületes gyorsasággal kezdi aprózni a frisset. Frakkja csak úgy repül, lobog körülötte. - Helyre Kati, Kati, Kati, - kurjantja meggyőződéssel és roppant örül, hogy a táncosnéját is Katinak hívják. Szob Ilona nevetve figyelmezteti rá Tamásyt.

- Ugyan nézd, kérlek, azt a Köböl Gyurit. Nem azt hinnéd, hogy a vízből húzták ki? De azért táncol a rogyásig... s milyen boldog!

- Hát maga kis leány, jól mulat? - kérdi Tamásy, meglassítva a tánc ütemét.

- Igen!... nagyon boldog vagyok, - feleli legjobb barátja kezét önkénytelenül megszorítva, bár nem tudná megmagyarázni, honnan jön a boldogsága. - Vajjon azért-e, mert Tamásy Imre van mellettem? - Tünődik meglepetéssel. - Miért is van az, hogy Ádám nélkül el tudom képzelni az életet, de Imre nélkül nem?...

- Nem megyünk még haza? - hangzik e percben a Szobné álmos hangja. - Már nincs itt senki... Eleméryék is elmentek, Valerie is, - persze Ádám követte mint az árnyék!... no, az igaz, hogy kiállhatatlan egy snob-ficsúr az is!... Semmi »ujra« édes Köböl!... Nem értem ezt az Ilit, mi passziója telhetik abban, ha kiseperheti a báltermet... Nézzétek, gyermekek - már megvirradt! - végzé könyörgő hangon.

- Ni ni, csakugyan! - kiált Ili, csakhogy mondjon valamit, aztán hirtelen az ablakhoz lép és kezeiből ernyőt csinálva néz az ébredni kezdő utcára. Egy darabig könyeivel küzdve áll ott mozdulatlan, de aztán szemeit lehunyva, szemlét kezd tartani érzelmei fölött. - Mi ez? - súgja meglepetve. - Csalódtam volna? - De hiszen nekem nem fáj az Ádám árulása, csak boszant... De hát... ha nem fáj... akkor?... Oh én vak, - oh én nevetséges nyomorék vak teremtés... ha Imre ment volna el ugy-e fájna?... de róla ilyesmit még gondolni is szentségtörés... És Szob Ili, könyein át mosolyogva fordul Tamásyhoz:

- Nekünk egy új, egészen új nap, - ugy-e Ili?... - sugja Tamásy és az Ádám bokrétáját elveszi a leánytól. - Vagy... el akarod vinni?... - kérdi elszomorodva. De Ili kezét nem a virágra teszi, hanem az Imre karjába fűzi.

- Nem! - feleli mosolyogva. - Szedünk mi ezek helyett sokkal sokkal szebbeket, ugyebár te édes mese-királyom!