William Shakespeare

ROMEO ÉS JÚLIA

fordította Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra

– 2001 –

ELSŐ FELVONÁS

KÓRUS
Két család – mindkettő egyformán derék –
Élt Veronában, hová színünk vezet.
Ős háborújuk új csatákra kész,
És polgárvér fertőz polgárkezet.
Vad ágyékukból sarjadt két szerető,
De útjukat a baljós csillagok
Keresztezték, s a gyászoló szülők
Elföldelik az ősi haragot.
Szerelem, mit megjelölt a halál,
Gyűlölet, ami sohasem apad,
Csak mikor már a föld alatt a pár:
Erről szól majd e kétórás darab.
Akkor most áldozd ránk figyelmedet:
Ami hiányzik – majd te hozzáteszed.

(I. 1.)

Tér Veronában. Sámson és Gergő, a Capulet-ház szolgái jönnek

SÁMSON
Ha belém kötnek, én felhúzom magam.

GERGŐ
Fel. Az első fára, ha elég erős a kötél.

SÁMSON
Úgy értem, ha belém akaszkodnak...

GERGŐ
Akaszkodjon beléd a hóhér. Ő majd felköt.

SÁMSON
Elkezdem újból. Ha felpiszkálnak, ha velem akarnak kezdeni, én ideges leszek.

GERGŐ
De most nem piszkált föl senki.

SÁMSON
Ha egy Montague kutya akar velem kezdeni, én falhoz szorítom az egész házanépét.

GERGŐ
Akkor hülye vagy. Csak a hülye megy fejjel a falnak.

SÁMSON
Jó. A Montague-fattyakat ellököm a faltól, a nőiket meg a falnak nyomom.

GERGŐ
A gazdáink között van vita. Mi csak szolgák vagyunk.

SÁMSON
Kit érdekel, majd én is kényúr leszek. Lecsapom a férfiak fejét, aztán elcsavarom a nőkét.

GERGŐ
Az asszonyaik fejét?

SÁMSON
Meglátják majd, hogy helytállok. Szép darab hús vagyok, mindenki tudja.

GERGŐ
Húzd ki a pengéd, itt jön két Montague.

Belép Ábrahám és Baltazár.

SÁMSON
Én már elővettem a csupasz pengém. Támadj, majd én fedezlek.

GERGŐ
Úgy érted, fedezékbe vonulsz?

SÁMSON
Ne tojj be.

GERGŐ
Attól vagyok betojva, hogy te vagy betojva.

SÁMSON
Nem vagyok betojva. Legyen a törvény a mi oldalunkon.

GERGŐ
Hadd kezdjék ők.

SÁMSON
Én bemutatok neki. Értse, ahogy akarja.

ÁBRAHÁM
Nekünk mutat be kegyelmes uram?

SÁMSON
Hát, mutatok, mutogatok, kegyelmes uram.

ÁBRAHÁM
De nekünk mutat, mutogat be, kegyelmes uram?

SÁMSON
Hagyjam rá? Mellettünk lesz a törvény?

GERGŐ
Nem.

SÁMSON
Nem kegyelmes uramnak mutogatok be. Csak úgy bemutogatok, uram.

GERGŐ
Kötözködik, uram?

ÁBRAHÁM
Hogy kötözködöm? Nem, uram.

SÁMSON
Mert ha kötözködik, szolgálok olyan urat én is, mint maga.

ÁBRAHÁM
Nem is jobbat.

SÁMSON
Nos, uram...

Belép Benvolio.

GERGŐ
Mondd, hogy jobbat. Itt a gazdánk rokona.

SÁMSON
De igen, uram, jobbat.

ÁBRAHÁM
Hazudsz.

SÁMSON
Elő a fegyvert, ha férfi vagy. Hadd lássuk azt a szaftos döfést!

Vívnak.

BENVOLIO
Álljatok le, őrültek! Mit műveltek?!

Leüti a kardjukat. Belép Tybalt.

TYBALT
Mi van, karddal mégy baromra? Fordulj meg,
Benvolio – nézz szembe a halállal.

BENVOLIO
Én békét akarok. Tedd le a kardod,
Vagy segíts ezeket szétválasztani.

TYBALT
Miért, nálad nincs kard? És békéről beszélsz?
Utálom ezt a szót, mint a poklot,
Mint minden Montague-t és mint téged.
Védd magad!

Vívnak. Belép egy tiszt, és polgárok, botokkal felfegyverkezve.

TISZT
Válasszátok szét őket. Hozzatok kést meg botokat!

POLGÁROK
Dögöljön meg minden Capulet! Dögöljön meg minden Montague!

Belép Capulet és felesége.

CAPULET
Zajt hallok! Adjátok hosszú pallosom!

CAPULETNÉ
Mankót – hol van már a te pallosod?

CAPULET
Kardot! No nézd, az öreg Montague –
Ő is pallosát himbálja felém.

Belép Montague és felesége.

MONTAGUE
Te gazember Capulet – eressz már!

MONTAGUE-NÉ
Ugyan. Csak nem állsz le vívni ezekkel?

Belép a Herceg, kísérettel.

HERCEG
Békére süket, engedetlen csürhe,
Kardot testvéri vérrel szennyezők –
A falnak beszélek? Ti emberek – állatok,
Oktalan dühötök tüzét megint
Csak erek szökőkútja oltja el.
Dobjátok el a fegyvert! Halál fia,
Ki hercege szavára nem figyel.
Három utcai harc, könnyű szavakból,
Harmadszor dúlja fel városunk csendjét;
Kivénhedt polgárok sírjukban túrva
Húznak elő molyrágta díszruhát,
Hogy visszeres kézben rozsdás mankóval
Verjék szét ezt a megrozsdállt viszályt.
Egy, csak még egy összecsapás az utcán –
És ígérem, a fejetekbe kerül.
Most az egyszer mindenki elmehet.
Capulet‚ te azonnal velünk jössz.
Montague‚ te jelenj meg délután
A városházán, Tanácsunk előtt:
Ott majd megtudod, mit döntünk rólad.
Mondom – tisztuljatok innen!

Montague, Montague-né és Benvolio kivételével mindenki el.

MONTAGUE
Ki kezdte újra a régi vitát? Mondd, öcsém, te itt voltál már az elején is?

BENVOLIO
Itt voltak az ő szolgáik, meg a tieid, harcoltak már, mire ideértem. Kardot húztam, hogy szétválasszam őket, ekkor jött a vérszomjas Tybalt, kivont pengével; nekem még a lélegzete is puszta kihívásnak tűnt. Lóbálta kardját a feje fölött, de csak a szelet vágta, az meg fütyült rá. Egyre többen gyűltek körénk, végül megérkezett a herceg, és szétválasztott minket.

MONTAGUE-NÉ
És Romeo? Ma is láttad? De örülök, hogy nem volt itt.

BENVOLIO
A város szélén, a fűzfaligetben
Láttam hajnalban kószálni fiad.
Úgy ért a reggel, hogy zavart lelkem
Engem is hosszú sétára űzött.
Elindultam felé, de meglátott,
S behúzódott a fák közé. Megértem –
Tudom magamról, több a gondolat,
Mikor magam vagyok. Nem hiányzik más:
Az ember magának is elég teher.
Nem vágyott rám – miért erőltessem?

MONTAGUE
Gyakran látják reggel arrafelé.
Kerüli a napot az én borús fiam,
Szobája magányába zárkózik,
Behúzza a függönyt, kizárja a fényt,
S magának álságos éjszakát teremt.
E rossz kedélynek csúnya vége lesz‚
Ha nem gyomláljuk ki a gyökerét.

BENVOLIO
És te‚ bátyám‚ tudod, hogy mi az?

MONTAGUE
Nem tudom‚ ő meg nem mondja.

BENVOLIO
De kérdezted?

MONTAGUE
Kérdeztem én is, sok barátja is,
De neki csak egy bizalmasa van:
Önmaga. Arról pedig én bizony
Meg nem mondhatom, hogy jó-e vagy rossz.
Titkolózó, zárt, magának való;
Olyan, akár a rügyező virág,
Ami nem láthatja meg a Napot,
Mert beteggé rágta valami féreg.
Csak tudnám, honnan fakad ez a bánat.
Az nem lehet, hogy gyógyszert ne találjak!

Belép Romeo.

BENVOLIO
Ott jön! Most menj. Majd én beszélek vele.

MONTAGUE
Bár meggyónna neked. – Akkor mi megyünk.

Montague és Montague-né el.

BENVOLIO
Jó reggelt‚ öcsém!

ROMEO
Még reggel van?

BENVOLIO
Most múlt kilenc.

ROMEO
Rossz nap hosszúnak tűnik.
Apám ment el innen az előbb?

BENVOLIO
Ő. – És a te napod mitől olyan hosszú?

ROMEO
Nincs‚ ami rövidítené.

BENVOLIO
Szerelembe estél?

ROMEO
Kiestem belőle.

BENVOLIO
A szerelemből?

ROMEO
A kegyeiből.

BENVOLIO
Ó‚ hogy a szerelem csak szemre nyájas:
Valójában zsarnok.

ROMEO
Ó, hogy a szerelem sötét verem.
Valójában vak. – Hol ebédelünk? –
Jaj nekem... – Mi volt itt ez a harc?
– Hagyd‚ mintha nem tudnám! –
Látod, mire képes a gyűlölet?
Meg a szerelem...
Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölet!
Ó, semmiből teremtett bármi.
Ó, könnyű teher, tömör üresség,
Ó, szép formák gomolygó káosza!
Ólom pehely, hideg tűz, tiszta füst.
Éber álom. Ringató gyötrelem.
– Ez, barátom, minden, csak nem szerelem. –
Mi van, nem is nevetsz?

BENVOLIO
Én, testvér, én könnyezem.

ROMEO
De min?

BENVOLIO
Miattad.

ROMEO
Látod, ez a féktelenség.
Gyászos szívem mélybe rántja ez a kő,
S ha tovább tetézed, duplájára nő.
Szerető szíved olyan súlyos teher,
Ha nem nyugszol, végképp földre teper.
A vágy sóhajok csípős füstjét issza,
Kimossa egyetlen szerelmes szikra,
Másként könnyek háborgó tengere.
Vagy letisztult téboly, kifordult epe.
– Na, Isten áldjon!

BENVOLIO
                    Itt akarsz hagyni?

ROMEO
Magamat is otthagytam valahol.
Ez nem Romeo, ő egész másutt jár.

BENVOLIO
Nyögd már ki, hogy kit szeretsz!

ROMEO
Siránkozzak?

BENVOLIO
Azt nem kell. Mondd meg, hogy ki az.

ROMEO
Olyan vagy, mint egy gyóntatópap a haldoklónál. Ki az, ki az! Meggyónom: egy lány.

BENVOLIO
Tényleg? De majdnem rájöttem. A közelében voltam.

ROMEO
Milyen okos vagy. Ő meg szép.

BENVOLIO
Szép céltáblába könnyen betalálsz.

ROMEO
Hát tévedsz.
Rajta nem fog a szerelem nyila,
Sem szép szavak kitartó ostroma,
Sem egymásba feledkező szemek,
Duzzadó tárca őt nem hatja meg,
Ölét elő nem tárja. Csak annyi kár,
Hogy ha meghal, szépsége sírba száll.

BENVOLIO
Őrzi a szüzességét?

ROMEO
Őrzi.
A szépség, amit koplaltat a szigor,
Sok jó reményt, utódot eltipor.
Egy szép, tiszta szűzlány után járok.
Ő égbe jut, én meg pokolra szállok.
Mert szeretni nem tud e szűzi lélek.
Esküje a halálom: holtan élek.

BENVOLIO
Akkor tanuld meg elfelejteni.

ROMEO
Taníts meg nem gondolkodni.

BENVOLIO
Szabadítsd föl a szemed:
Láss meg más nőket is!

ROMEO
Az is csak őt juttatja eszembe.
A szép maszk tündöklő hölgyek homlokán
Elfeketül, hisz valamit rejteget.
Az ember, ha megvakul hirtelen,
A látás emlékét nem felejti el!
Mutass szép nőket; lábjegyzet marad,
Mind az ő szépségét magyarázza,
És csak őt látom tőlük egyre szebbnek.

BENVOLIO
Úgy éljek, találok kezesebbet.

(I. 2.)

Ugyanott‚ később. Jön Capulet‚ Paris és egy szolga

CAPULET
A törvény éppúgy áll Montague-ra,
Mint énrám. Két vénembernek csak nem
Lesz nehéz végre békében maradni.

PÁRIS
Mindketten köztiszteletben álltok.
Kár, hogy sokáig hadakoztatok.

CAPULET
Csak ismételni tudom magam, Paris:
Lányom még idegen a világban,
Tizennégy év sem szállt el fölötte.
Hadd múljon el még két-három tavasz‚
És máris azt mondjuk, kész menyasszony.

PÁRIS
Nála ifjabbak már boldog anyák.

CAPULET
Ki hamar megy férjhez, hamar tönkremegy.
A föld nyelte el minden reményemet,
És rajta kívül senkim sem maradt.
De szerezd meg, öcsém‚ végy erőt szívén,
Hisz ő, a lányom megy hozzád, nem én.
Övé a döntés, nem szólhatok bele;
De ha téged választ, tiéd lesz keze.
Ma este nálam épp afféle bál van,
Sok jó barátomat meginvitáltam.
Mindenkit várok, aki él és mozog –
Ünnepünk fényét csak emelni fogod.
A csillagok e bálon földre szállnak,
Oly szép lesz majd, az ég is belesápad.
Midőn a tavasz a tél sarkára hág,
Megleli majd tárgyát az ifjonti vágy.
Választhatsz sok feslő bimbó közül –
Kóstolgass, ínyenckedj, hódíts, nézz körül!
Sok szépség közt az én lányom csak egy:
Nem nagy szám, tán észre sem veszed.
No‚ gyere velem! (papírt nyújt át egy szolgának)
Te nézz szét Veronában;
Ki név szerint e listán rajta áll,
Házamban este víg ünnepélyt talál.

Capulet és Paris el.

SZOLGA
Ki név szerint e listán rajta áll. Az meg rajtam áll, hogy követem-e a mondást: cipész maradjon a rőfnél, szabó a kaptafánál, halász az ecsetnél, piktor pedig a hálónál. Ezen viszont az áll, hogy találjam meg, akit ideírt. Olvasásra képes ember után kell néznem. Na, épp jókor.

Belép Benvolio és Romeo.

BENVOLIO
Ugyan már, ember!
A régi lángot kioltja az új tűz.
A régi kínt egy másik váltja fel.
Ha egy irányba pörögsz, elszédülsz.
Fertőzd valami új méreggel szemed,
Halála lesz majd az avas réginek.

ROMEO
Egy ellenszer van – köss útilaput.

BENVOLIO
Mire?

ROMEO
                    A törött lábadra‚ mire.

BENVOLIO
Romeo! Megőrültél?

ROMEO
Nem. De mintha kényszerzubbonyban lennék.
Magánzárkában, kiéhezve... – Szép jó napot.

SZOLGA
Isten áldja. Könyörgöm, tisztelt úr, ugye képes olvasni?

ROMEO
A sorok közt. Rossz életemből átkot.

SZOLGA
Hát, az talán megy könyv nélkül is. De olyat, amit igazán lát, olyat is tud?

ROMEO
Ha a nyelvet és a betűt ismerem...

SZOLGA
Esze, az van. Isten tartsa meg a jókedvét.

ROMEO
Várj, öcsém, tudok olvasni. (elveszi a levelet) „Signor Martino, feleségével és leányaival; Signor Martino feleségével és leányaival; Anselmo gróf, szépséges húgaival; özvegy Vitruvióné úrasszony; Signor Placentio, kedves unokahúgaival; Mercutio és fivére, Valentine; nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival; szép unokahúgaim, Róza és Lívia; unokaöcsém, Tybalt; Lucio és a bájos Heléna.” – Fényes társaság. (visszaadja a papírt) – És hová tartanak?

SZOLGA
Föl.

ROMEO
Föltartanak?

SZOLGA
Föl, hozzánk. Vacsorára.

ROMEO
Hova hozzánk?

SZOLGA
A gazdámékhoz.

ROMEO
Tudtam. Ezzel kellett volna kezdenem.

SZOLGA
Akkor tudja meg most: gazdám a dúsgazdag Capulet; ha maguk nem a Montague-házból valók, térjenek be egy koccintásra. További jó mulatást! (el)

BENVOLIO
A Capulet-bálon ott lesz...

ROMEO
Róza...

BENVOLIO
De nem csak ő! Csupa ünnepelt szépség!
Nézd meg arcukat: elég egy pillantás,
Hogy hattyúd helyén holnaptól varjút láss.

ROMEO
Ha megtévedne két hívő szemem,
Vagy ha sírtam, két szemem tévedett,
A kisírt könny most mind tűzzé legyen,
És eretnekként máglyán égjenek.
Szebbet, nála? Még a Nap se látott,
Mióta perzseli e csúf világot.

BENVOLIO
Szép? No persze. Még szép, hogy nincsen párja,
Ha két szemed mindenben őt látja.
Egyikről másikra terjed a tünet:
Megfertőzi e szép kristálymérleget.
Helyezd a többi nőt a serpenyőbe –
Szépsége máris elhalványul tőle.

ROMEO
Megyek. De más szépsége nem kell nekem,
Elég az, ha benne gyönyörködhetem.

Mindketten el.

(I. 3.)

Capuleték háza. Belép Capuletné és a Dajka

CAPULETNÉ
Hol a lányom, dajka? Eredj, hívd ide!

DAJKA
Már hívtam, esküszöm, arra, hogy
Szűz voltam tizenkét éves koromban!
– Kicsim, angyalom! Júlia! Kis szívem!

Belép Júlia.

JÚLIA
Igen, mi kell?

DAJKA
Anyád hív.

JÚLIA
Itt vagyok, anyám, mit szeretnél?

CAPULETNÉ
Az a helyzet – dajka, menj ki, kérlek!
Ez nem tartozik rád. Nem, gyere csak
Vissza! Ha belegondolok, mégis
Hallanod kéne. Te is tudod, hogy
A lányom már kész kis hölgy.

DAJKA
                                              Órára
Megmondom a korát.

CAPULETNÉ
Még nincs tizennégy.

DAJKA
A tizennégy fogamra esküszöm,
Amiből jó, ha négy maradt – nincs annyi.
Mennyi van még Péter-Pál napjáig?

CAPULETNÉ
Bő két hét.

DAJKA
Mindegy; Péter-Pálkor lesz tizennégy.
Zsuzsi lányommal – Krisztus irgalmazzon
Lelkének – épp egykorúak voltak.
No, hát Zsuzsi már a mennyekben van;
Túl jó volt ő nekem. Mindegy, mondom,
Szóval Péter-Pálkor lesz tizennégy.
Akkor, bizony, no – hát jól emlékszem én!
Tizenegy éve volt a földrengés,
Akkor választottam el – sose fogom
Elfelejteni, aznap, épp aznap –,
Ürömmel kentem be a mellem,
A galambház alatt ültünk a napon;
Akkor voltak Mantovában az úrral.
Nohát, van nekem fejem! Szóval mondom,
Ahogy mellemről lenyalta az ürmöt
Ez a kis csacsi, és keserű volt,
Dühösködött, így rázta a cicim.
Aztán reccs! – a galambház ránk szakadt.
Egyéb se kellett, ész nélkül futottam.
Ennek épp tizenegy éve. – Akkortájt
Már elindult, sőt, a Szent Keresztre,
Futkosott, totyogott erre-arra;
Előző nap beverte homlokát,
A férjem meg – Isten nyugosztalja –
Vicces egy ember volt, felkapta:
Azt kérdi: „Mi van, kislány, orra estél?
Ha több eszed lesz, esel majd hanyatt is.
Igaz, Julcsi?” A kis dög meg elhallgat,
És azt mondja rá: „Aha!” No, lám-lám,
A tréfából valóság lesz. Esküszöm,
Ha ezer évig élek, akkor sem
Felejtem el: „Igaz‚ Julcsi?” – mondja
A férjem – s a kis dög rábólint: „Aha.”

CAPULETNÉ
Most már elég. Hagyd abba végre, kérlek!

DAJKA
Jó-jó, de nem bírom ki nevetés nélkül:
Most is előttem van, bólogat: „Aha!”
Pedig, esküszöm, akkora púp nőtt rajta,
Mint egy kakastaréj.
Csúnya koccanás, sírt is keservesen.
„Orra buktál?” – kérdi a férjem –, hát
Esel majd hanyatt is, nagylány korodban.
Igaz, Julcsi?” „Aha.” És lenyugodott
A kislány.

JÚLIA
                    Nyugodj le te is, kérlek.

DAJKA
Jó, akkor hallgatok. – Áldjon az Isten,
Sosem szoptattam nálad szebb babát.
Ha azt megérném még, hogy férjhez mégy –
Csak ennyit kívánok.

CAPULETNÉ
Erről is lesz szó. – Mondd csak‚ Júlia:
Gondoltál már a férjhez menésre?

JÚLIA
Nem. Ilyen tisztességre még nem.

DAJKA
Bizony tisztesség.

CAPULETNÉ
Akkor gondolj rá most. Nálad ifjabbak
Itt, Veronában, finom úrinők,
Most már anyák: ha visszagondolok,
A te korodban én is anya voltam.
Te meg lány vagy. Nos, akkor röviden:
Száz szónak is egy a vége:
A kedves Paris kérte meg kezed.

DAJKA
Ez aztán a férfi. Nincs is még egy
Ilyen. Egy igazi viaszfigura.

CAPULETNÉ
Veronában nem nyílt még szebb virág.

DAJKA
Bizony, virág, mondom, virág.

CAPULETNÉ
Mit szólsz? Tudnád szeretni ezt az ifjút?
Ma este ő is itt lesz a bálon.
Olvasd az ifjú gróf arcvonásait,
Lapozd gyönyörrel szépsége könyvét.
Külön vizsgálj minden egyes vonást,
Hogyan szolgálja az együttes hatást.
S mi könyvben tán homályos lenne még:
Megérted majd, csak nézd meg szép szemét.
A szerelemnek könyve még kötetlen;
De szebb lesz, hozzá illő kötetben.
Fénylő tengerben él a büszke hal,
Hol finom belsőt finom köntös takar –
Arany kapocs szép könyvet fénybe zár:
Díszes tartalomhoz díszes kötés jár.
És te elvehetsz mindent, amit ad,
De ettől nem leszel kisebb magad.

DAJKA
Kisebb, ugyan! Férfitól hízik a nő.

CAPULETNÉ
Mondd gyorsan: ugye tetszeni fog a gróf?

JÚLIA
Majd megnézem, persze, csak ha illik.
És olyan mélyre vetem majd szemem,
Amennyit te is megengedsz nekem.

Belép Péter.

PÉTER
Asszonyom‚ jön a sok vendég‚ tálon a vacsora‚ keresik a kisasszonyt‚ a konyhán a dajkát szidják‚ minden a feje tetején áll... Rohanok vissza felszolgálni; könyörgöm, jöjjenek.

CAPULETNÉ
Megyünk. – Júlia, itt a gróf, tudod.

DAJKA
Kicsim, szép éj kövesse szép napod.

Mind el

(I. 4.)

Capuleték háza előtt. Romeo‚ Mercutio‚ Benvolio

ROMEO
Nos, küldjünk előre valakit, vagy
Inkább mind egyszerre állítsunk be?

BENVOLIO
Már nem divat az efféle formaság.
Nem öltözünk Ámornak kendővel
Szemén, hogy házilag pingált görbe
Nyilával csúf madárijesztőként
Rémisztgessük a szegény lányokat.
Bemagolt prológust se mondunk, amit
Úgyis csak súgó után makognánk.
Tartsanak annak, aminek akarnak,
Mi a táncolókkal tartunk és kész.

ROMEO
Adj egy fáklyát. – Én nem riszálom magam.
Sötét a kedvem, majd világítok.

MERCUTIO
Nem‚ kedves Romeo, te is táncolni fogsz!

ROMEO
Nem, higgy nekem; a tiétek csinos,
Könnyű cipő, alkalmas a táncra,
Nekem most ólomból van a lábam:
A földhöz szegez, moccanni se bírok.

MERCUTIO
Szerelmes vagy – kérd kölcsön Ámor szárnyait,
S repülj a sivár konvenciók fölé.

ROMEO
Ahhoz túl mélyre szúrt a fullánkja,
Hogy könnyű szárnyaival repkedjek;
Tapodtat se tompa bánatom fölé.
Agyonnyom a súlyos szerelem.

MERCUTIO
Nyomd agyon te; gyöngécske lény az, könnyen
Megnyomod.

ROMEO
                    Gyengécske? Szerintem vad,
Féktelen, és úgy mar, mint a tövis.

MERCUTIO
Ha vad, vadulj be tőle te is; nyomd meg
Puszta kéjből, és magad alá gyűröd. –
Kérek az arcomnak egy tokot:
Egy maszkot a maszknak. (Álarcot tesz fel)
Nézzék csak az arcomat, hogy beteg:
Ez a hártya fog pirulni helyettem.

BENVOLIO
Gyerünk már!
                      Zörgessünk, és használjuk a lábunkat!

ROMEO
Bánom is én, pörögjön ez a cifra,
Érzéketlen nép a fényes padlón.
„Aki gyertyát tart, nem veszít a kártyán.”
Én a gyertyát tartom és figyelek.
Ez a játék sosem volt túl szép –
Én meg már kiszálltam.

MERCUTIO
                                        Ki kell húzni
Téged ebből a nyúlós iszapból.
Gyere már, napfényben ég a fáklya!

ROMEO
Ez azért túlzás.

MERCUTIO
                                        Úgy értem, uram‚
Oly hiába ég‚ mint a napvilágon.
Azért kell mindent ötször elmondani,
Hogy mind az öt érzékeddel felfogd?

ROMEO
Értem, nagyon jó volna bemenni.
Szerintem meg nem lenne bölcs dolog.

MERCUTIO
Megkérdezhetem, hogy miért?

ROMEO
Álmodtam ma éjjel valamit...

MERCUTIO
Én is.

ROMEO
                    Igen? És te miről?

MERCUTIO
Arról, hogy álmodni nem való.

ROMEO
                                                  Nem való?

MERCUTIO
Nem való, mert hazugság.

ROMEO
                                                  Az lehet.
De az ágyban fekve valóra váltom.

MERCUTIO
Akkor értem, Mab királynő volt veled.
A tündérkurva, aki nem nagyobb
Alakban bukkan fel, mint egy agátkő
Városatyák pecsétgyűrűiben.
Parányi lények húzzák fogatát
Alvó emberek orrán keresztül.
A küllője pókok hosszú combja,
Ernyője szöcskeszárny, és a kerék
Vágánya finom pókhálószerű;
Kantár a holdfény lucskos sugara,
Ostora tücsökláb, a fonatja rost;
A kocsis egy szúnyog, szürke kabátban,
Akkora csak, mint egy kerek kis féreg,
Mit szűzlány sebes ujjából vakar ki.
Üres mogyoró a szekér, faragta
Egy mókus-asztalos vagy egy vén hernyó,
Ősidőktől bevált ezermesterek.
És ezen a hintón robban át a szeretők agyán
Éjről-éjre, és szerelemről álmodnak,
Udvaronc térdén: és finom bókról álmodik;
Ügyvédek ujján: és jutalékról álmodnak,
Asszonyok ajkán: és álmukban csókolóznak.
Őket meg a dühös Mab gyakran hólyagosra fertőzi,
Mert a leheletük édes hústól dögszagú.
Néha meg ott galoppozik egy udvaronc orrán,
És az álmában öltönyszagot érez.
Néha tejesmalac farkával
Ott matat egy alvó pap orrlyukán,
És egyházmegyéje máris jól tejel.
Néha átrobog egy katona nyakán,
És az álmában idegen torkokat metél.
Roham, spanyol tőr, passado, reggelig tartó ivászat,
És aztán dobszó és dübörgés a füledben,
Hogy kiabálsz és fölriadsz, aztán
Halálra rémülten elmondasz
Egy-két imát, és visszaalszol.
Na, ez, ez a Mab, ez a Mab az, aki
Összebogozza a lovak sörényét
Éjszaka, és a tündér fürtöket
Ocsmány, zsíros loknikba süti,
És ha kifésülik, az nagy veszélyt jelent.
Ez a vénasszony, aki a szűzlányt,
Ha háton fekszik, megnyomja álmában,
És megtanítja, milyen viselősnek lenni,
Hogy később jó kanca váljon belőle.
És ő az...

ROMEO
Nyugodj meg, Mercutio. –
A semmiről beszélsz.

MERCUTIO
                                  Igen, álmokról;
A tévelygő agyvelőből jönnek,
Semmi alapjuk, csak a képzelet,
Az meg hígabb anyag, mint a puszta lég,
És illékonyabb, mint a könnyű szél,
Épp csak érinti a fagyos északot,
S arcát a párás dél felé fordítva,
Köd előtte, köd utána – volt, nincs.

BENVOLIO
Ez a szél elfúj téged önmagadtól;
Meg minket is. Kész a vacsora, és
Későn érkezünk.

ROMEO
                                 Félek, túl korán:
Úgy érzem, valami, ami eddig
Mozdulatlan várt a csillagokban,
Éjjel, ezen a bálon indul útnak,
S hamarosan pontot tesz életemre.
De ő, aki irányítja sorsom,
Majd eldönti, hogy merre kell mennem.
Na, gyerünk be!

BENVOLIO
És peregjen a dob!

Bemennek álarcosan.

(I. 5.)

Csarnok a Capulet-házban. Szolgák

1. SZOLGA
Hol van Hájfej, nem segít leszedni? Egy széket nem tud arrébb tenni – de keresztbe tenni, azt igen.

2. SZOLGA
Mit vársz? Alig egy-két kezes bárány akad köztük, de az ő kezük is büdös.

1. SZOLGA
Húzzátok el a padokat, át kell rakni a pohárszéket; ügyeljetek az edényekre! Te meg, ha jót akarsz nekem, tégy félre egy kis marcipánt, és ha szeretsz, szólj a kapusnak, hogy engedjék fel a Köszörűs Zsuzsit, meg a Nellit! – Hájfej! Antal!

3. SZOLGA
Itt vagyok, öcsém.

1. SZOLGA
Órák óta keresnek, hívnak, könyörögnek – egyszóval, elpusztulnak érted odabent, öregem.

3. SZOLGA
Nem lehetek egyszerre két helyen. Föl a fejjel, gyerekek! Egy kis tempó! – A végén úgyis nekünk marad a java.

A szolgák elmennek. Belép Capulet, Capuletné, Dajka, Öreg Capulet, Tybalt, Júlia, szolgák és álarcosok (köztük Romeo, Mercutio és Benvolio).

CAPULET
Csak vígan, urak! Amelyik lánynak
Nincs tyúkszem a lábán, annak dolga
Lesz még veletek. Hohó, kis hölgyek!
Melyikőtök tagadja meg a táncot?
Amelyik finnyáskodik, annak biztos
Visszeres a lába. Na, eltaláltam?
Isten hozott‚ urak! – Volt idő, mikor
Én is maszkot viseltem, és suttogó
Meséket mondtam egy szép hölgy fülébe.
De ennek már vége, vége, vége!
Isten hozott, urak! – Ti meg játsszatok! –
Egy kis helyet! – Gyerünk, lányok, a táncba!

Zene szól, táncolnak.

Több fáklyafényt! Asztalokat a falhoz!
Ne szítsd a tüzet, forró a hangulat!
Számunkra már elmúltak a táncos
Napok. Mióta is, hogy mi ketten
Utoljára voltunk együtt bálban?

ÖREG CAPULET
Úgy harminc éve?

CAPULET
Ugyan már, nincs annyi, nincs annyi!
Most lesz huszonöt éve, hogy Lucentio
Esküvője volt; akkor mindketten
Álarcot viseltünk!

ÖREG CAPULET
                    Több lesz az már,
A fia most múlt harminc.

CAPULET
                                               Miről beszélsz?
Alig pár éve járni sem tudott!

ROMEO (egy szolgához)
Mondd, ki az a hölgy, aki ott táncol
Azzal az úrral?

SZOLGA
                    Nem tudom‚ uram.

ROMEO
Tőle tanulják a fáklyák, mi a tűz.
Ékkő, mit az éj az orcájára tűz;
Mint ritka gyöngy egy mór harcos fülén.
Földi sárhoz nem illik égi fény!
Fehér galamb, ki hollók közt vonul,
S a többi szépség mind elhomályosul.
A tánc után kezét ha megérinthetem,
Megtisztul tőle tisztátlan kezem.
Egész idáig szerettem? Tévedés.
Ma estig nem láttam semmit, ami szép.

TYBALT
A hangja után ez egy Montague.
Mi vesz rá egy rabszolgát arra, hogy
Közénk vegyüljön, álarc mögé bújva,
És pimasz mosollyal csúfolja ünnepünk?
Az őseim vérére –
Nem lenne nagy bűn itt helyben leszúrni.

CAPULET
Mi van, öcsém, mi nem jó, mi bajod megint?

TYBALT
Bácsi, bepofátlankodott közénk
Az ellenségünk, egy gyáva Montague.

CAPULET
Igen, az ifjú Romeo, na és?

TYBALT
Na és? A rohadék Romeo.

CAPULET
Nyugodj meg, öcsém, hagyd békén őt is.
Tökéletes úriember, mit akarsz?
Egész Verona dicséri, tetszik nekem.
A város minden kincséért se hagynám,
Hogy az én házamban kötekedj vele.
Úgyhogy fékezd magad, ne is figyelj rá.
Ezt akarom, és te szépen szót fogadsz.
Legyél vele kedves, ne vágj pofákat.
Az ilyen arc nem kelt jó benyomást.

TYBALT
Ilyen vendéghez ilyen arc illik.
Én nem bírom ki, hogy itt van.

CAPULET
                                                Kibírod.
Mit képzelsz, kisfiam? Ki fogod bírni.
Kié ez a ház? Az enyém vagy a tiéd?
Nem bírod ki. – Megáll az eszem. –
Felkoncolod a vendégeim talán?
Botrányt akarsz? Hogy mekkora férfi vagy?!

TYBALT
De hát, bácsi, ez szégyen.

CAPULET
                                            Tűnj el innét.
Egy kicsit szemtelenek vagyunk, nem?
Tűnj el, tűnj el! Ezt a kis mutatványt még
Megemlegeted. Ellentmondasz, nekem?
– Ez az, csak vidáman, szívecskéim! –
Fogd be a szád, suttyó... – Több fáklyát, több fényt! –
Szégyen. Majd én befogom a szádat.
– Gyerünk, mulatni, drága szíveim!

TYBALT
Erőltessétek rám a türelmeteket.
A zsigereimig beleremegek.
Jó, én lenyelem! De ami most édes,
A sok nyeléstől holnapra epés lesz.

ROMEO
Ha meggyalázna ez a hitvány kéz
Egy szent oltárt, bűnömért vezeklek:
Ajkam, ez a félszeg zarándok, kész
Csókkal letörölni nyomát kezemnek.

JÚLIA
Kedves zarándok, ne bántsd a kezed;
Ha mit tesz, csak buzgó áhítat;
A szenteknek is adott kezet az Úr,
Azzal váltanak kegyes csókokat.

ROMEO
És szájat vajon nem adott nekik?

JÚLIA
Adott, de csak imádkoznak vele.

ROMEO
Nem, drága szent, a kezet követik;
Ha meghallgatsz, az irgalmad jele.

JÚLIA
A szent csak áll, bár minden imát kedvel.

ROMEO
Csak állj, míg ajkam feloldozást nem lel.
Ajkam a tiédtől így lesz bűntelen.

JÚLIA
De így most az én számon van a bűn.

ROMEO
Tényleg? Ha zavar, vissza is vehetem.
Lehet? Úgy értem...

JÚLIA
Te tankönyv alapján csókolsz?

DAJKA
Anyád akar veled beszélni, kicsim.

Júlia el.

ROMEO
Az anyja? Ki az anyja?

DAJKA
                                    Ki lenne,
Kedvesem? Ő az úrnő itt a házban.
Nagyon bölcs asszony. Én szoptattam a lányt.
Aki megkapja, föl se fogja, hogy
Mi hullott az ölébe.

ROMEO
                                    Capulet!
Az ellenségnek adtam lelkemet.

BENVOLIO
Gyerünk, öcsém!
Eleget mulattunk, lesz még alkalom.

ROMEO
Én is ettől félek. Agyő, nyugalom.

CAPULET
Hová szaladtok? Nem megy haza senki!
Sok-sok tánc van hátra, maradt ital is!
Nem? Hát akkor... nagyon szépen köszönjük,
Drága urak, köszönök mindent. Jó éjt.
Fáklyákat ide! Gyerünk, későre jár.
Szívecskéim, én is elteszem magam. (El)

JÚLIA
Gyere ide, dadus. Mondd csak, ki az ott?

DAJKA
Az öreg Tiberio úr fia.

JÚLIA
És aki épp most lép ki az ajtón?

DAJKA
A fiatal Petrucchio‚ azt hiszem.

JÚLIA
És az, aki egész este nem táncolt?

DAJKA
Fogalmam sincs.

JÚLIA
Menj, és kérdezd meg, jó?
Ha nős: a sírom lesz nászi ágyam.

DAJKA
Romeo. Montague:
A szörnyű ellenség egyetlen fia.

JÚLIA
Az első szerelmem – és gyűlöletből fakad.
Korán láttalak, későn mutattad meg magad.
Érthetetlen csoda ez az egész szerelem,
Hogy épp halálos ellenségem szeretem.

DAJKA
Mi ez‚ kis szívem?

JÚLIA
Egy vers. Az egyik táncosom mondta.

Kintről kiáltás: „Júlia!”

DAJKA
Na! Mit bámészkodsz? Mind elmentek haza.

Mind el.

MÁSODIK FELVONÁS

KÓRUS
A régi vágy halálos ágyban fekszik,
Örökébe lépett a friss szenvedély.
Júliával már senki sem vetekszik,
A régi láznak emléke sem él.
Most szeretik Romeót, ő is újra ég,
Egymást bűvölik az iker-szemek:
A fiú lángol a vélt ellenségért,
A lány a végzettel dacolva szeret.
Ellenség Romeo – utat nem talál,
Hogy szerelmi esküket leheljen.
És hiába is szerelmes a lány,
Nincs rá mód, hogy kedvesére leljen.
Ha erős a vágy, a föld is kimozdul.
Elmúlik a rossz, és minden jóra fordul.

(II. 1.)

Capuleték háza mellett. Jön Romeo

ROMEO
Hogy lépjek tovább, ha lelkem itt marad?
Keresd, nehéz Föld, új középpontodat.

Elrejtőzik. Belép Benvolio és Mercutio

BENVOLIO
Romeo! Hé‚ öcsém!

MERCUTIO
                               Okos gyerek ez:
Réges-rég lefeküdt aludni.

BENVOLIO
Nem-nem, itt futott a sövény mentén.
Beugrott a kertfalon. Hívd ide!

MERCUTIO
Sőt, megidézem. Romeo! Holdkóros!
Elborult elme! Őrült! Hősszerelmes!
Jelenj meg itt egy sóhaj képében!
Csak egyetlen rímet, és boldog leszek.
Üvöltsd, hogy „Jaj, nekem!”, vagy „Ámor – mámor”,
Vagy „éj – kéj”, vagy „gyönyör – csömör”!
Szólj egy jó szót Vénusz keresztanyánknak.
Gyalázd vak fattyát, az íjász Cupidót,
Hisz királyokat késztet arra, hogy
Ócska szajhákért bolonduljanak.
– Nem hall, nem moccan, nem beszél. –
Meghalt szegény majom. Meg kell idéznem.
Megidézlek a te Rózád nevében.
Izzó szemére, ívelt homlokára,
Skarlát ajkára, remegő térdére,
Kecses lábfejére, hosszú combjára,
Meg arra, mi azzal ott határos –
Jelenj meg, szellem, tested köntösében.

BENVOLIO
Ha tényleg hall téged, nem fog örülni.

MERCUTIO
Ennek, barátom? Azzal bántanám meg,
Ha egy apró törpét növesztenék
Szerelme ölébe, s az ott furcsán
Meredezne, míg a kislány meg nem
Dolgozza, s le nem békíti. Ez volna
Gonoszság. Ez a kis szellemidézés
Kedves és baráti: a babája
Nevében szólítom őt, hogy végre
Idemeredezzen.

BENVOLIO
Gyerünk már, elrejtőzött a fák közt, hogy
Nászra lépjen a nedves éjszakával.
Vak a szerelme, sötétségre vágyik.

MERCUTIO
Ha vak a szerelem, elvéti a célt.
Valami barackfa alatt üldögél,
Miközben arra vár, hogy szerelme
Lédús gyümölcsként cuppogva nyíljon szét.
Ó, Romeo, bár várna rád széttárt
Izével, te meg volnál a kemény mag.
Jó éjt, Romeo. Én ágyamba térek;
Ez a lucskos föld túl kemény nekem.
Megyünk?

BENVOLIO
                    Menjünk; ez végképp elveszett.

(II. 2.)

Capuleték kertje. Romeo

ROMEO
Kit seb nem érhet, az más sebén nevet.

Júlia megjelenik az ablakban.

De milyen fény dereng az ablakon?
A napkelte az, és Júliám a nap!
Süss fel, szép nap, öld meg az irigy holdat;
Hisz betegre fakult már a haragtól,
Hogy te, a szolgálója, százszor szebb vagy nála.
Ne légy a cselédje, irigykedik rád.
Szűz-ruhája sápadt és színtelen,
Bolondok hordanak ilyet – dobd le már.
Itt az én hölgyem. Az én szerelmem.
Bár tudná, hogy az... – Máris beszél hozzám,
Bár semmit se mondott; beszélget a szeme.
Nevetséges vagyok; nem hozzám beszél.
Az ég két legszebb csillagának talán
Dolga van, és megkérték, hogy szemével
Ragyogjon helyettük, míg ők messze járnak.
És ha csillagok helyén ragyogna
Két szeme, és arcán a csillagok?
Tündöklő arca megszégyenítené
A fakó égitesteket, ahogy
A lámpafényt sápasztja el a nap.
Szeme felizzítaná a mennyboltot,
Hogy dalra kelnének tőle a madarak,
Mert azt hinnék, nincs többé éjszaka.
Nézd, hogy hajtja arcát kis kezére!
Bár én lennék a kesztyű két kezén,
Hogy érinthetném azt az arcot!

JÚLIA
Jaj nekem!

ROMEO
                    Beszél – beszélj tovább, angyal!
Szép vagy, mint az Isten szárnyas hírnöke,
Kit tágra nyílt szemmel, égre bandzsítva
Bámul a sok halandó,
Hogy lomhán úszó felhőkből kibukkan,
És átszeli a ringó levegőt.

JÚLIA
Ó‚ Romeo‚ mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az apád, tagadd meg neved!
Vagy ha nem, csak esküdj édesemnek,
És én nem leszek Capulet többé!

ROMEO
Hallgassam tovább? Vagy mondjak valamit?

JÚLIA
Csak neved ellenségem‚ te nem vagy az.
Te – önmagad vagy, és nem egy Montague.
Mi az a Montague? Se nem kéz‚ se nem láb,
Se nem kar‚ se nem arc‚ se semmi más,
Ami még a férfiakhoz tartozik. –
Legyen más neved! Mi van egy névben?
Amit mi úgy hívunk, hogy rózsa,
Az más néven se kevésbé illatos.
Ha Romeót se hívnák Romeónak,
Név nélkül is megtartaná e szép
Tökéletességet. Akkor meg dobd el!
S ezért a névért – hisz nem is a részed –
Vedd el egész önmagam!

ROMEO
                                               Szavadon foglak.
Mondd azt, hogy szerelmem – újrakeresztelsz,
És mostantól nem vagyok Romeo.

JÚLIA
Milyen ember vagy te, hogy a sötétben
Megbújva egy lány titkai után leskelődsz?

ROMEO
Egy név nem mondhatja el, ki vagyok.
Én már utálom a nevem, drága szent.
Írjuk le, és tépjük szét.

JÚLIA
Még nem ittam be száz szavadat sem,
Ez a hang mégis ismerősen cseng.
Nem Romeo vagy? És nem Montague?

ROMEO
Egyik sem, drága, ha te nem akarod.

JÚLIA
Mondd, hogy jöttél be hozzánk‚ és miért?
Magas a fal, és megmászni nehéz,
Halálod ez a hely – mert hisz tudjuk,
Ki vagy –, ha egy rokonom itt talál.

ROMEO
A szerelem könnyű szárnya repített.
A szerelmet nem zárják ki kőfalak;
És megkísérli azt, mit megtehet.
A rokonaid nem árthatnak nekem.

JÚLIA
De ha itt találnak, meg fognak ölni!

ROMEO
Ó‚ a szemedben több veszélyt látok,
Mint húsz kivont kard; nézz rám kedvesen,
És elvonulnak ellenségeim.

JÚLIA
Jaj, a világért, meg ne lássanak!

ROMEO
Magamra húzom az éjszakát, ha kell.
És ha nem szeretsz, hát találjanak rám!
Inkább haragjuk végezzen velem,
Mint a sóvár, szüntelen vágyakozás.

JÚLIA
De ki mutatta meg az utat?

ROMEO
A szerelem. Ő tanácsot adott,
Én meg két szemem adtam át neki.
Nem vagyok hajós, de ha messzebb volnál,
Mint a legmesszibb tenger mosta part,
Akkor is útra kelnék ilyen áruért.

JÚLIA
Tudod, az éj álarca van az arcomon,
Különben szégyenpír borítaná azért,
Amit kihallgattál most itt, éjszaka.
Szívesen játszanám a szemérmest,
Bárcsak, bárcsak letagadhatnék mindent,
Amit mondtam – de hagyjuk az illemet.
Szeretsz? Tudom, azt mondod majd, „igen”.
Én hiszek neked...
Meg is esküdhetsz, legfeljebb megszeged:
A szerelmi eskükön, azt mondják,
Csak nevet Zeusz. – Romeo, kedves‚
Ha tényleg szeretsz, mondd ki most őszintén!
Ha meg azt hiszed‚ máris meghódítottál,
Dacos leszek és nemet mondok.
De csak hogy udvarolj, csak azért!
Tudom, szép Montague, én túl gyengéd vagyok.
Most biztos azt hiszed, hogy könnyen engedek.
De bízz bennem, uram, és őszintébb leszek,
Mint akik ügyesen kelletik maguk.
Én is ezt akartam, bevallom,
De te kilestél. Bocsáss meg nekem,
És ne hidd könnyű szerelemnek, kérlek,
Mit az éjszaka most fölfedett neked.

ROMEO
A fénylő holdra, arra esküszöm,
A fákra feszülő ezüstös íjra...

JÚLIA
Jaj, ne esküdözz a holdra, arra
Az állhatatlan holdra. A hold, az
Havonta változtatja arcát. Olyan
Változékony lesz majd szerelmed is.

ROMEO
Akkor mire?

JÚLIA
                    Egyáltalán ne esküdj.
Vagy ha akarsz: esküdj saját magadra:
Akit bálványimádó lelkem istenít.
Akkor mindent elhiszek.

ROMEO
                                        Ha szerelmem...

JÚLIA
Nem, mégsem, inkább ne legyen eskü!
Örülök neked, de ez az éjféli
Alkudozás nem tetszik. Olyan gyors,
Rögtönzött, elhamarkodott. Mint a
Villám: mire kimondod, „Villámlik”,
Vége van. Jó éjt‚ jó éjt. Ez a nyár
Fakasztotta bimbó, ha újra látlak,
Dús virágba borul, hidd el. Jó éjt, jó éjt.
Legyen olyan édes álmod, amilyen
Édeset csak kívánhat a lelkem.

ROMEO
Most így menjek el?

JÚLIA
                                  Mit szeretnél első
Éjszaka?

ROMEO
                    Szerelmi vallomást, az
Enyémért cserébe. Én már adtam.

JÚLIA
Már kaptál. Anélkül, hogy kérted volna.
Bár visszavonhatnám.

ROMEO
                                  Miért, kedves?

JÚLIA
Hogy megint először adhassam neked.
Visszavenném, de mennyi van belőle!
Ami hozzád köt, olyan végtelen,
Amit érzek, olyan mély, akár a tenger.
Adhatok belőle‚ annál több marad‚
Mert mindkettő határtalan.

A dajka hangja bent.

                                                  Zajt hallok.
Ég áldjon‚ kedves! – Megyek már‚ dadus! –
Légy hű‚ édes Montague! Maradj egy
Kicsit: rögtön itt leszek.

Bemegy a szobába.

ROMEO
                                  Áldott, áldott
Éjszaka. Én félek – éjszaka van;
Az egész csak álom, túl hihetetlen,
Hogy valóság legyen.

Júlia visszatér.

JÚLIA
Még két szó‚ édes‚ aztán tényleg jó éjt.
Ha tisztességes a szándékod, és
Házasságra gondolsz, üzend meg azzal‚
Akit majd holnap elküldök hozzád,
Hol és mikor legyen a szertartás.
Én lábadhoz terítem mindenem,
És követlek, uram, akárhová.

A dajka hangja bent: „Kis szívem!”

Máris, máris!
De ha másra gondolsz‚ nagyon kérlek...

A dajka hangja bent: „Kis szívem!”

Igen, megyek már! – Akkor hagyd abba ezt,
Hadd maradjak magam. Reggel üzenek.

ROMEO
Isten engem...

JÚLIA
Jó éjt! Ezerszer is jó éjszakát! (El)

ROMEO
Ezerszer sötét‚ ha te már nem vagy itt!
Futsz a kedveshez, mint vakációzó
Diák, a búcsú meg – mint az évnyitó.

Júlia visszatér.

JÚLIA
Pszt! Romeo! – Ó‚ hogy csak suttogok‚
Mint solymász‚ hogy madarát visszacsalja.
Pedig most Ekhó barlangját bezúznám‚
És addig üvölteném, hogy Romeo‚
Míg a visszhang is berekedne tőle.

ROMEO
Ő az – nevemen szólít a kedves.
Milyen lágy a szeretők hangja éjjel,
Az értő fülnek mennyei zene.

JÚLIA
Hány óra tájt küldjek majd válaszért?

ROMEO
Reggel kilenckor.

JÚLIA
Nem késem el! Húsz év addig nekem!
Elfelejtettem, miért hívtalak vissza.

ROMEO
Hadd álljak itt, amíg eszedbe jut!

JÚLIA
Ha maradsz, még inkább elfelejtem,
S csak arra gondolok, milyen jó veled.

ROMEO
Maradok. Felejts el mindent. Én is
Elfelejtem, hogy van másik otthonom.

JÚLIA
Mindjárt megvirrad, szeretném, ha mennél.
És mégse messzebb, mint egy gyermek
Kismadara, kit ujjáról enged
Felugrani egy-egy rebbenésre,
Aztán selyemzsinórján visszarántja‚
Mert boldog és irigyli, hogy szabad.

ROMEO
Szeretnék a madarad lenni.

JÚLIA
Én is szeretném.
De úgy szeretgetnélek –
Még megölnélek vele. Jó éjt, jó éjt!
A búcsú olyan édes kínban telik:
Szüntelen jó éjt kívánnék reggelig. (El)

ROMEO
Szívedre álom, könnyű béke szálljon:
Bár én lennék ott – kerülne az álom.
Inkább gyóntatóatyámhoz megyek,
Hogy szerelmemhez nyújtson segédkezet. (El)

(II. 3.)

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát kosárral jön

LŐRINC BARÁT
Mosolyog a szürke fényű reggel,
Ez váltja fel a tompa éjszakát.
Keleten a felhők megszűrik a fényt,
És a foltos sötétség, mint egy részeg
Tántorog az új nap, a tűzkerék elől.
Most, mielőtt égő szemét kinyitná,
Hogy felszárítsa az éjszaka lucskos
Harmatát, nekem meg kell töltenem
Mérges füvekkel, dús nedvű virággal
Ezt a kis kosarat.
A tenyészetnek anyja, sírja is a föld.
Amit méhe megszült, később elnyeli.
És méhéből sokféle gyermek fakad,
De egy emlőt szopunk mindannyian.
Sokféle haszonnal kecsegtet a sok,
Szemre mind ugyanaz – s mind mennyire más!
Hatalmas a végtelen kegyelem, mi
Fűben, növényben, kőben tükröződik.
Nem szül világra olyan sarat a föld,
Ami különös célt ne szolgálna majd.
És megszűnik a jó, ha visszaélsz vele,
Mert saját természete ellen fordul.
Hibásan alkalmazott erény könnyen
Bűnre válik, és bűnt is szentesít a tett.
Ez a kis virág ártatlan burkában
Mérget rejt – s ha akarom, orvosság.
Szagold: kábító gyönyörtől ittasulsz,
Kóstold meg – minden érzéked leáll.
Táborozik két ellenséges király
Emberben, növényben egyaránt:
A Kegyelem és a Kegyetlenség.
S ha gyökeréhez a rossz utat talál,
Ott burjánzik a rák, s tort ül a Halál.

Belép Romeo.

ROMEO
Jó reggelt, atya!

LŐRINC BARÁT
                    Benedicite!
Fiam, beteg lélekre vall ily korán
Búcsút mondani a kényelmes ágynak.
Jó – egy elhasznált embernek karikás
A szeme, mert kerüli az álom.
Egy gondtalan ifjú lelket viszont
Az arany álomnak kell ringatnia.
Ez a hajnali óra arról győz meg,
Hogy fölzavart téged a nyugtalanság,
Vagy ha nem, csak egy dolog maradt:
A mi Romeónk le sem feküdt az éjjel.

ROMEO
Hogy úgy van! Viszont a legédesebb
Pihenésben volt részem.

LŐRINC BARÁT
Isten bocsássa meg,
Csak nem sub rosa voltál?

ROMEO
Hogy Róza alatt? Ugyan már, atya,
Már el is felejtettem ezt a nevet.

LŐRINC BARÁT
Íme, az én szép fiam, akiben
Gyönyörködöm. De akkor hol voltál?

ROMEO
Elmondom én, nem kell annyi kérdés.
Az ellenséggel mulattam az este,
És az egyikük szíven is talált.
De én is eltaláltam őt; és kettőnk
Gyógyulása rajtad áll vagy bukik.
Nincs bennem gyűlölet, hiszen, látod,
Ellenségemért is közbenjárok.

LŐRINC BARÁT
Ha egy gyónást rejtvényekben kapok,
Rejtvényben adok bűnbocsánatot.

ROMEO
Jó. A gazdag Capulet-lányt szeretem.
Beleszerettem, és ő is szeret.
Mindez hol, mikor, hogyan történt, hogy
Kaptunk sebet és gyógyítottuk egymást,
Majd elmondom később. De most könyörgöm,
Adj össze minket még ma délután.

LŐRINC BARÁT
Hűha, hát ez nem csekély változás.
És Róza, akit imádtál? Vége?
Aki fiatal, csak szemével szeret.
Jézusom, mennyi könny öntözte érte
Beesett arcodat! Mennyi sós víz ment
Veszendőbe idényszerelmedért,
És te még csak bele sem kóstoltál!
Sóhajaidtól köd gomolygott már
Verona felett. Fülemben csengenek
Még régi nyavalygásaid. Nézd csak –
Pilládon ott ragadt egy régi könnycsepp,
Felszáradni sem volt még ideje.
Ha mindez valóban te voltál,
És a te bánatod, akkor te és a bánat
Rózáért voltatok. Mi történt?
Megváltoztál? Akkor mondd utánam:
„Mert gyengék a férfiak, a nők buknak mindahányan.”

ROMEO
De hát te mondtad folyton, ne szeressem.

LŐRINC BARÁT
Én csak azt mondtam, ne rögeszmésen.

ROMEO
Azt is mondtad, temessem el szerelmem.

LŐRINC BARÁT
De nem azért, hogy sírjából egy újat
Áss elő!

ROMEO
                 Könyörgöm, hagyj már békén.
Akit most szeretek, szerelemért
Szerelmet ad, nem úgy, mint a másik.

LŐRINC BARÁT
Ó, ő pontosan tudta, hogy szerelmed
Iniciálé csupán, nem teleírt könyv.
Jó, legyen. Egy okból segítek neked;
Talán ez a szövetség nyugalmat hoz
A harag és a gyűlölet helyett.

ROMEO
Jó, csak siessünk, meddig állunk itt!

LŐRINC BARÁT
Lassan – ki rohan, rendszerint fölbukik.

(II. 4.)

Utca. Délelőtt

MERCUTIO
Hol az ördögbe van ez a Romeo? Haza se ment éjszakára?

BENVOLIO
Az apjához nem. Beszéltem az emberével.

MERCUTIO
Ez a sápadt, halvérű bábu, ez a Róza, egészen megőrjíti.

BENVOLIO
Tybalt meg‚ az öregúr unokaöccse‚ valami levelet küldött neki az apja házához.

MERCUTIO
Lefogadom, hogy kihívás!

BENVOLIO
Majd megfelel neki.

MERCUTIO
Aki írni tud, az nyilván meg tud felelni egy levélre.

BENVOLIO
De ő a levélírónak felel meg. Már amennyiben a levél nem felel meg neki.

MERCUTIO
Szegény Romeót már úgyis megölték: mellbe döfte egy fehér csirke fekete szeme. Átlőtték a fülét egy édesbús sanzonnal. Egy pucér seggű fattyú a szíve közepébe nyilazott. Most így álljon ki Tybalttal?

BENVOLIO
Miért‚ ki az a Tybalt?

MERCUTIO
Nem csak afféle macskaherceg, megnyugtatlak. Egy illemtanár haláltmegvető bátorságával vív, úgy, ahogyan te kottából énekelsz; megtartja a ritmust, mértéket, ütemre dolgozik. Ügyel a legkisebb szünetre is, egy-kettő-három, és máris ott kaparászik a szíved körül. Selyemgombok profi mészárosa, egy párbajhős, egy párbajhős! Ötcsillagos úriember, csalhatatlan szakértője az első- és másodrendű sértéseknek. Ó, az a halhatatlan passado! A punto reverso! Az az utánozhatatlan hai!

BENVOLIO
Mi bajod?

MERCUTIO
A vérbaj zabálja föl az ilyen affektáló, nyálas, bizarr, beképzelt, csinált szarjankókat! Ezeket a most divatba jött hangsúlybajnokokat! „Istenem, de ciki penge! Istenem, de ciki alak! Istenem, de ciki nő, cuki nő, de ciki!” Nem siralmas dolog, hogy minket is megfertőztek ezek a külföldi legyek, ezek a divatbuzik, ezek a párdonmadámok, akik már szarni se tudnak egy rendes vécén, csak egy budoárban, és ahogy csacsogják, hogy merszi, merszi, merszi, merszi...

Belép Romeo

BENVOLIO
Itt jön Romeo.

MERCUTIO
Ez már csak egy Rom. Most már csak rossz szonettekben képes beszélni, Petrarca Laurája az ő szíve hölgye mellett konyhásnéni; mégis, egy fokkal jobb verseket írtak róla. Dido dugó, Kleopátra etnikum, Heléna és Héro hetérák és halaskofák; Thisbének, annak szürke a szeme, de az meg nem tartozik ide. Bon jour, senor Romeo. Gyáva franciának francia köszönés jár.

ROMEO
Miért vagyok én gyáva – monsieur?

MERCUTIO
Mert tegnap ott hagytál minket a képnél.

ROMEO
Milyen képnél hagytalak titeket?

MERCUTIO
Faképnél, barátom.

ROMEO
Ne haragudj, Mercutio, nyomós okom volt rá.

MERCUTIO
Szóval megnyomtad végre?

ROMEO
Hű, de kemény vagy.

MERCUTIO
De neked azért keményebb, nem?

ROMEO
Úgy gondolod, ez jól áll neked?

MERCUTIO
Miért, neked nem áll? Ez a baj?

ROMEO
Neked mindenről ez jut eszedbe?

MERCUTIO
És te még mindig hátulról teszed be? – No, és tetszett a bál?

ROMEO
Felfordul tőled a bél.

MERCUTIO
Ebből hiányzik az él.

ROMEO
Mercutio humorának lába kél.

MERCUTIO
Vaktában lődözöl. Ez a cél?

ROMEO
Neked meg túl magas a léc.

MERCUTIO
Mert te akkora mesterlövész vagy. De kire célzol?

ROMEO
Te kire célzol?

MERCUTIO
Rád.

ROMEO
De miért vaktölténnyel?

MERCUTIO
Segíts ki‚ Benvolio‚ nem bírom ezt a tempót!

ROMEO
Rossz lóra tettél.

MERCUTIO
A tiéd meg levetett a hátáról.

ROMEO
De legalább nem veszem fel más levetett vicceit.

MERCUTIO
És levetett nőit? Bár a te eseted úgyis inkább a liba.

ROMEO
Ez szarvashiba.

MERCUTIO
Azt szeretnéd, hogy megint felszarvazzanak?

ROMEO
Esélyem sincs rá. Nem vagyok akkora bika, mint te.

MERCUTIO
Nem is, hanem a vadbarmok legnagyobbika.

ROMEO
Na, ez egész jó.

MERCUTIO
Köszönöm, mester. Jól van‚ Romeo‚ most vagy megint a régi! Mintha lassan megint társas lény válna belőled. Az ilyen szerencsétlen epekedők addig bámulják a holdat, amíg el nem botlanak egy kis lyukban.

BENVOLIO
Elég‚ elég! Lyukat beszélsz a hasunkba.

MERCUTIO
Fenéket, épp hogy be akarom tömni.

BENVOLIO
Romeo is be akarja tömni, azért nem tágít.

MERCUTIO
De hiszen, ha betömi, akkor tágítja is, nem?

BENVOLIO
Az a baj, hogy túl kicsi a dugód.

MERCUTIO
Kicsi lukhoz kicsi dugó illik. Megnyugtatlak – nyílás még nem fogott ki rajtam. De ennek itt még nem hatoltam eléggé a mélyére.

Belép a Dajka‚ Péterrel‚ a szolgájával.

ROMEO
Visszafogott elegancia.

MERCUTIO
Jézusom, egy vitorla.

BENVOLIO
Kettő: egy szoknya – egy nadrág.

DAJKA
Péter!

PÉTER
Tessék parancsolni.

DAJKA
A legyezőmet, Péter!

MERCUTIO
Péter, kedves Péter, tényleg takard el az asszonyod. A legyeződ sokkal szemrevalóbb.

DAJKA
Szép jó reggelt, urak.

MERCUTIO
Adjon Isten jó delet‚ hölgyem!

DAJKA
Már dél van?

MERCUTIO
Bizony, kislány, ott az a strici napóra, nézd, milyen mereven áll a lőcse.

DAJKA
Hú, az istenit! Milyen ember az ilyen?

ROMEO
Olyan‚ akit azért teremtett a jóisten, hogy önmagát rongálja.

DAJKA
„Önmagát rongálja.” Aha. – Hát azt meg tudnák-e mondani‚ hol találom a kis Romeót?

ROMEO
Én megmondhatom. De ha még sokáig keresed, megnő a kis Romeo. Addig sajnos nem szolgálhatok nagyobbal.

DAJKA
Nem baj.

MERCUTIO
Nem baj! A bölcs asszonyok tudják, hogy nem a méret számít.

DAJKA
Ha te vagy az‚ volna egy-két szavam bizalmasan.

BENVOLIO
Szobára viszi! Én mondom, szobára viszi!

MERCUTIO
Ez az! Kerítőnő! Kerítőnő! Persze!

ROMEO
Te minek örülsz?

BENVOLIO
Madárnak?

MERCUTIO
Madárnak? Itt csak egy hülye tyúk van. (énekel)

      Itt ez a vén tyúk!
      Súgd meg‚ hogy kell-e?
      Vastag a combja‚
      Száraz a melle.
      Nyammog a szája,
      Legyen más babája,
      Szikkadt mazsola,
      Itt ne lőj kapura.

Gyere haza‚ Romeo. Ma nálatok ebédelünk.

ROMEO
Majd utánatok megyek.

MERCUTIO
Kezit csókolom. Nem a néniről énekeltem. A néni egy Szűz Mária. (énekel) Ó, Mária, ó, Mária!

Mercutio‚ Benvolio el.

DAJKA
Agyő. Mondd, mi a trágyát evett ez az ember, hogy ennyire mocskos tőle a szája?

ROMEO
Rendes ember ez, dadus, csak nagyon szereti hallgatni magát. Többet beszél egy perc alatt, mint amennyit mozog egy hónapban.

DAJKA
Csak szóljon be nekem, majd én elkapom a micsodáját, akárhogy kicsattan is. És bevállalnék még vagy húsz ilyet. A gyáva gazember! Nem vagyok én a macája. Nem vagyok én a ringyója. Te meg csak állsz, és engeded, hogy bárki gazember rám másszon?

PÉTER
Azt az egyet nem láttam‚ hogy magára mászott volna. Különben esküszöm‚ kirántom én a hüvelyéből. Kiállok én az igazságért‚ úgy‚ mint bármilyen más férfi, bármikor részt veszek egy jó kis verekedésben.

DAJKA
Úgy felizgatott ez az ember, esküszöm, minden tagom reszket! A piszok gazember! Tehát, fiam, egy szóra. A kis úrnőm megbízott, hogy kérdezősködjem utánad. Namármost azt, amit üzent, azt én nem fogom átadni. Először is én azt mondom neked, ha meghintáztatod, ha bolondot csinálsz belőle, értjük egymást? Az nagyon gyalázatos dolog volna. Értjük egymást? Mert a kis úrnőm még gyerek, és ha több vasat tartasz a tűzben, akkor az bűn, bárkivel szemben, és te egy alja ember vagy!

ROMEO
Isten áldja meg a kisasszonyodat. És én... és én nem... Mondd meg...

DAJKA
Édesem, persze, hogy megmondom. De boldog is lesz a kis szívem.

ROMEO
Mit? Még végig se mondtam.

DAJKA
Hogy megesküdtél. És elmondom neki, igen, hogy milyen tökéletes úriember vagy.

ROMEO
Kérd meg, intézze úgy, hogy délután gyónni menjen Lőrinc baráthoz. Ő majd összead minket. Tessék, ezt a fáradságodért.

DAJKA
Jaj, ugyan már.

ROMEO
Tedd csak el.

DAJKA
Szóval délután? Ott lesz.

ROMEO
És legyél, kérlek, a kolostor mögött.
Egy órán belül ott lesz egy barátom,
Egy létrával – nem, egy kötélhágcsóval,
Mely boldogságunk büszke árbocára
Segít föl engem titkos éjszakán.
Isten veled; bízz bennem, ne aggódj.
Isten veled; köszöntöm a kis úrnőd.

DAJKA
Áldjon meg az Isten! Csak még egy szót.

ROMEO
Igen?

DAJKA
Hallgat az embered? Hát nem tudod,
Hogy két ember titka már nem titok?

ROMEO
A barátom, az hallgat, mint a sír.

DAJKA
Tudod, az én életem a legtündéribb kis nő a világon. Uram Istenem, amikor még olyan kis hablatyoló volt... – van is egy gazdag fiú a városban, ez a Paris, aki szívesen belekóstolna, de az én kis lelkem hamarabb fekszik egy varangyos békával. Néha azzal ingerlem, hogy épp neki való – akkor meg olyan sápadt lesz, mint a fal. – A „rózsa” meg a „Romeo” ugyanazzal a betűvel kezdődik, ugye?

ROMEO
Igen, mindkettő r-rel, de mit akarsz ezzel?

DAJKA
Hát akkor kutyanév az a Romeo... „Rrrr... Rrrr...” Nem, én tudom, valami egész mással kezdődik az. – Romeo... A kis úrnőm nagyon szép verseket tud mondani rólad, meg a fekete rózsáról. Örülne a szíved, ha hallanád.

ROMEO
Mondd meg neki, hogy szívből...

DAJKA
Megmondom, ezerszer is megmondom.

Romeo el.
Péter!

PÉTER
Tessék parancsolni!

DAJKA
Péter, kérlek, tartsd a legyezőm, indulunk. És szedd a lábad.

Mind el.

(II. 5.)

Capuletéknél. Júlia

JÚLIA
Kilenc órakor küldtem el a dadust‚
És azt mondta‚ fél óra múlva itt lesz.
Nem találta meg? Á, azt nem hiszem.
De sánta! Mért nem lehet a gondolat
A szerelem hírnöke, hogy szárnyakon
Suhanna, tízszer gyorsabban, mint ahogy
A nap űzi el árnyékát a dombról?
Vénusz kocsiját gyors galambok húzzák,
És ott van Cupido is – ő meg repül...
A nap elérte már útjának felét:
Kilenctől délig, három hosszú óra.
Jaj, ha tudná, mi az, hogy szenvedély,
Pattogna köztünk, mint a teniszlabda,
Adogatnánk egymásnak gyors szavakkal,
A kedvesem, meg én. –
Ebben a házban mindenki olyan
Nehézkes, lassú, tompa és öreg,
Olyanok, mintha nem is élnének.

Jön a dajka Péterrel.

Na, itt van. Istenem! – Jaj, édes dadus,
Mi újság van? Beszéltetek? – Küldd már el
Ezt az embert!

DAJKA
                                 Péter‚ várj a kapunál.

Péter el.

JÚLIA
Na, mi van, édes-édes daduska?
Szent Ég! Hogy te milyen szomorú vagy...
Ha rossz hír, mondd el kedvesen‚ de ha jó,
Ne tedd tönkre az édes hír zenéjét
Azzal, hogy gyászos képpel fújod el!

DAJKA
Hagyd már, hogy kicsit kifújjam magam.
Mindenem fáj. Lejártam a lábam.

JÚLIA
Odaadom mindkét lábamat, csak
Mondd, hogy mi történt. Beszélj, édes-kedves
Dadus, mondd el, mondd el, kérlek, mondd el!

DAJKA
Jézusmária, de sürgős. Nem tudsz
Várni egy kicsit? Nem látod, hogy nem
Kapok levegőt?

JÚLIA
                           De hát... hogy-hogy nem kapsz
Levegőt, amikor azt ki tudod
Mondani, hogy „nem kapok levegőt?”
Jó hír vagy rossz? Csak ennyit mondj, én majd
Hozzáteszem a körülményeket.
Nyugtass már meg! Jó vagy rossz?

DAJKA
Na, te aztán beleválasztottál. Fogalmad sincs a férfiakról. Romeo? Köszönöm szépen. Jó, nem mondom, az arca szebb, mint akárki másé, a lába viszont, na, az formásabb, mint bárki férfié. És a keze, a combja, a teste – azokra kár szót vesztegetni, de meg kell mondanom, osztályon felüli. Nem épp az úriemberek gyöngye, de szelíd, mint a bárány. Hát, kicsim – csináld csak. És imádkozzál. – Megvolt már itthon az ebéd?

JÚLIA
Nem‚ nem; de ezt már eddig is tudtam;
A házasságunkról, arról mit beszélt?

DAJKA
Istenem, hogy fáj a fejem, széthasad!
Talán jót tenne egy kis borogatás.
És a hátam, itt – nem, lejjebb –, jaj,
Ez jólesik. A te lelkeden szárad,
Halálra hajszoltál.

JÚLIA
                                 Szívem szakad meg‚
Hogy ennyire beteg vagy – de édes,
Édes dadus, mit mond a szerelmem?

DAJKA
Hát, a szerelmed úgy beszél, mint egy
Igazi úriember – hol az anyád?

JÚLIA
Hol az anyám! Hát bent van‚ miért, hol lenne?!
Furcsán tudsz felelni! „A szerelmed úgy
Beszél, mint egy igazi úriember” –
„Hol az anyád?”

DAJKA
                                Nézzenek már oda!
Hogy tüzel a kis szuka!

JÚLIA
                                       Mit mond Romeo?

DAJKA
Mondd csak, elkéredzkedtél mára gyónni?

JÚLIA
El hát.

DAJKA
                 Akkor Lőrinc baráthoz menj.
Vár ott egy férfi, hogy nővé tegyen.
Na tessék, nézd, hogy belepirultál.
Még a hírtől is bíborvörös leszel.
Menj a templomba. Nekem más dolgom van:
Egy létrát szerzek, hogy a kedvesed
Ma éjjel madárfészekbe hágjon.
Rajtam a súly, de téged nyom az ágyon.
Én ebédelek. Siess, hogy révbe juss.

JÚLIA
Az égbe, égbe! Ég veled, dadus!

(II. 6.)

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát, Romeo

LŐRINC BARÁT
Úgy mosolyogjon az ég e frigyre,
Hogy később se rontsa meg a bánat.

ROMEO
Ámen, ámen. De jöjjön bármi baj,
Nem mérhető a végtelen gyönyörhöz,
Mit egyetlen perc ad, ha őt nézhetem.
Kulcsold kezünket össze szent igével,
Nem félem a szerelmet faló halált,
Ha őrá azt mondhatom, hogy „enyém”.

LŐRINC BARÁT
Erőszakos vágy gonosz véget ér.
Diadalában hamvad el, akár
A lőpor és a szikra.
Az egyesülés maga a pusztulás.
A legédesebb méz is csömört okoz,
Az élvezés percébe vész az étvágy.
Az szeret soká, ki szelíden szeret;
Mohóság, tunyaság jóra nem vezet.

Belép Júlia.

Íme, az asszony. Ó, könnyű a lába,
El nem koptatja az örök követ.
A szerelmes miért is utazna máson,
Mint a nyári szellő buja pelyhein,
S elbírja az, mert könnyű a hiúság.

JÚLIA
Jó estét‚ én szent gyóntatóatyám.

LŐRINC BARÁT
Romeo majd köszön helyettem is.

JÚLIA
És neki én, másként sok lesz az övé.

ROMEO
Kedves, ha boldogságod akkora,
Mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy
Hirdetni, édesítsd leheleteddel
Ezt a levegőt, nyelved zenéje
Magyarázza elképzelt boldogságunk,
S hogy mindkettőnknek mit jelent e perc.

JÚLIA
A vágy szövete gazdagabb a szónál,
Lényegére‚ nem díszére büszke.
Aki átlátja saját gazdagságát,
Csupán koldus; az én szerelmem most
Annyival túlcsordult önmagán, hogy
Feléről se tudnék számot adni.

LŐRINC BARÁT
Gyertek, gyertek velem, essünk túl ezen.
Az egyház többé semmiért jót nem áll,
Míg kettőtökből egy testet nem csinál.

HARMADIK FELVONÁS

(III. 1.)

Köztér. Mercutio‚ Benvolio

BENVOLIO
Mercutio, kérlek, menjünk haza. Forró a nap, tele az utca Capulettel. Ha találkozunk velük, nem ússzuk meg, hogy összecsapjunk. Mostanában forróak a napok, és a rossz vér nyugtalan.

MERCUTIO
Benvolio, te olyan vagy, mint azok az alakok, akik belépnek egy kocsmába, az asztalra vágják a kardjukat, és azt mondják, „Adná az Isten, hogy ne legyen rád szükségem.” Aztán a második pohár után végeznek a csapossal, csak mert arra olyan baromi nagy szükségük volt.

BENVOLIO
Ilyen ember lennék?

MERCUTIO
Naná, akkora császár, mint a legutolsó dzsigoló, hamarabb mész neki valakinek, mielőtt ideje volna beléd kötni.

BENVOLIO
Csak nem?

MERCUTIO
Ha kettő lenne belőled, mondjuk, lenne két Benvoliónk, akkor előbb-utóbb egy Benvoliónk se maradna, mert megölnék egymást. Te képes vagy belekötni valakibe azért, mert több szál van a szakállában, mint neked. Vagy kevesebb. Belekötsz valakibe, aki mandulát eszik, ha nem találsz jobb okot, azért, mert a barátnődnek mandulavágású szeme van. Másnak nyilván nem szúrja a szemét, hogy beleköt egy ilyen nyilvánvaló szemét. Úgy betölti a fejed a kötekedés, mint a tojást a sárgája, a te fejed is megzápult a sok kötekedéstől. A múltkor is belekötöttél abba az emberbe, tudod, aki köhögött az utcán, mert felébresztette a kutyádat. Vagy nem kötöttél bele abba a szabóba, amelyik az új mellényét húsvét előtt húzta föl? Meg abba a másikba, mert az új cipőjét képes volt régi fűzővel megkötni? És akkor te oktatsz ki engem, hogy ne kötekedjek?

BENVOLIO
Ha fele annyit kötekednék, mint te, nem sokat érne az életem.

MERCUTIO
Miért, így mennyit ér?

BENVOLIO
Tessék, itt vannak. Csupa Capulet.

MERCUTIO
És ha Capulet? Kit érdekel?

Belép Tybalt, kísérőivel.

TYBALT
Maradjatok mellettem; beszélek velük. – Jó napot, uraim. Egyikőtökkel váltanék egy szót.

MERCUTIO
Csak egy szót, és csak egyikünkkel? Válts velem egy asszót.

TYBALT
Arra is kész vagyok, uram, de én inkább elkerülném.

MERCUTIO
De hát te kerülő úton is találsz okot, ha akarsz, nem?

TYBALT
Mercutio, te folyton Romeót kíséred...

MERCUTIO
Kísérem! Miért, mi vagyok én, kamarazenész? Szeretnéd, ha elővenném az oboámat? Kamarazenélhetünk egy kicsit, ha akarod, de a végén falzettben fogsz énekelni. Zenét!

BENVOLIO
Itt nyílt utcán vagyunk; keressetek egy eldugott helyet‚ vagy értsetek szót józanul és higgadtan, mi a probléma, mi a gond. Vagy menjetek el, mindenki minket néz.

MERCUTIO
Azért van az embereknek szeme, hogy nézzenek. Hadd nézzenek. Én nem mozdulok innen.

Belép Romeo.

TYBALT
Nos, menj békével, uram. Itt jön az én emberem.

MERCUTIO
Az embered? Te fizeted, vagy mi? Köss bele, akkor majd emberedre találsz.

TYBALT
Romeo, én annyira szeretlek téged, másképp nem is tudnám kifejezni – te féreg.

ROMEO
Tybalt, én elnézem neked, amit mondtál. Van rá okom, hogy szeresselek. Én nem vagyok féreg. Úgyhogy búcsúzzunk el. Látom, nem ismersz.

TYBALT
Kisfiam, én viszont nem nézem el, hogy te megsértettél engem. Na, gyere, gyere, gyere.

ROMEO
Én nem így gondolom. Az nem igaz‚ hogy megsértettelek. Sőt, jobban szeretlek‚ mint el tudod képzelni‚ bár nem tudod az okát. Úgyhogy, kedves Capulet – ez a név olyan drága nekem, mint a sajátom – érd be ennyivel.

MERCUTIO
Ócska nyugalom, gyáva megalázkodás! Alla stoccata! – Gyere, te patkányvadász, járunk egyet?

TYBALT
Te mit akarsz tőlem?

MERCUTIO
Semmit, cicám, csak kilenc életed közül az egyiket. Amellett bátorkodnék beleritkítani a többi nyolcba is. Piszkáld elő a kardod, mielőtt én keresem meg.

TYBALT
A tiéd vagyok.

ROMEO
Tedd azt el, Mercutio!

MERCUTIO
Mutasd csak azt a híres passadót!

Vívnak.

ROMEO
Gyerünk, Benvolio, vegyük el tőlük. – Ugyan, hagyjátok már abba. Szánalmasak vagytok. Tybalt, Mercutio, a herceg megtiltotta, hogy a nyílt utcán verekedjetek. Hagyd már, Tybalt! Mercutio, állj le!

Tybalt Romeo hóna alatt megszúrja Mercutiót, és kísérőivel elmenekül.

MERCUTIO
Talált! A döghalál mind a két családba. És neki tényleg semmi baja?

BENVOLIO
Megsérültél?

MERCUTIO
Hát, csak megkarcolt, csak megkarcolt. De az is elég. Valaki szerezzen egy orvost.

ROMEO
Nyugodj meg‚ nem lehet komoly.

MERCUTIO
Nem. Nem olyan mély, mint egy kút, nem olyan széles, mint a dóm kapuja, de azért elég, azért megteszi. Nem akarsz velem találkozni holnap? De nagyon hallgatag leszek. Esküszöm, engem jól kicsináltatok. A döghalál mind a két családba. Az istenit, hogy egy kutya, egy patkány, egy egér, egy macska karmolja az embert halálra. Aki tükör előtt gyakorolja a vívást! Te meg mi az istennek ugrottál közénk? A hónod alatt nyúlt át a kardja.

ROMEO
Én jót akartam.

MERCUTIO
Gyere, Benvolio, kísérj be valami házba. Mindjárt összeesem. A döghalál mind a két családba. Döghúst gyártottak belőlem. Ezt megkaptam.

Benvolio és Mercutio el.

ROMEO
Legjobb barátom, a herceg rokona,
Halálos sebet kapott – miattam.
Tybalt bemocskolt; a saját sógorom;
Épp egy órája az. Édes Júliám,
Szépséged engem is asszonnyá lágyított,
Híggá olvadt bennem az önérzet.

Benvolio visszatér.

BENVOLIO
Romeo – Mercutiónak vége.
A felhők fölött járt már eddig is,
A földet most túl messze rúgta el.

ROMEO
E sötét nap sok újnak kezdete;
S a kínokat csúnya vég zárja le.

Tybalt visszatér.

BENVOLIO
Itt van Tybalt – az őrült.

ROMEO
Te élsz? Örülsz? Mercutio meghalt.
Vedd vissza, amit adtál, te féreg.
Mercutio nem ért még messzire,
Itt lebeg fölöttünk. Rád vár – kísérd el!
Vagy te, vagy én: egyikünk vele megy!

Vívnak‚ Tybalt elesik.

BENVOLIO
Romeo, tűnj el! Gyűlnek az emberek,
És Tybaltnak vége. Mit bámulsz?!
Halálra ítél a herceg, ha itt talál.
Menj már, tűnj már el!

ROMEO
Jaj, én sors hülyéje.

BENVOLIO
Mit állsz? Mit állsz?

Romeo el. Polgárok jönnek.

ELSŐ POLGÁR
Hová tűnt az, aki megölte Mercutiót? Hol van a gyilkos Tybalt? Elmenekült?

BENVOLIO
Itt fekszik.

ELSŐ POLGÁR
Kelj fel‚ és gyere velünk! Előállítalak a herceg nevében.

Belép Montague, Capulet, Capuletné és a herceg, kíséretével‚ és minden szereplő.

HERCEG
Kik kezdték ezt az ocsmányságot?

BENVOLIO
Nemes herceg, én elmondhatok mindent.
Itt fekszik az, akit Romeo megölt,
Mert levágta rokonod, a bátor Mercutiót.

CAPULETNÉ
Tybalt, kedvesem! A bátyám gyermeke!
Herceg! Férjem! Drágám, egyetlenem...!
Herceg, ha az vagy, kinek lenned kell,
Ontsál Montague vért a mi vérünkért!

HERCEG
Benvolio, ki kezdte?

BENVOLIO
Tybalt, akit itt látsz – akit Romeo
Ölt meg. Romeo szépen beszélt vele,
Kérte, gondolja át, milyen apróság
Miatt veszekszenek, és hangsúlyozta,
Hogy ez mennyire ellenedre van.
Mindezt kedvesen, nyugodtan, és, igen,
Alázatosan, de nem tudta rávenni
Tybaltot, mert neki fékezhetetlen
Rosszkedve volt, arra, hogy kössön
Fegyverszünetet, mert süket volt a
Füle a békére, mert ő meg karddal
Rohant Mercutióra, aki viszont
Szelíd volt és nyugodt, és nemcsak bátran
Hárított, hanem közben próbálta
Csillapítani Tybaltot, aki közben
Vadul támadott. És akkor Romeo
Közben azt kiabálta, hogy „Elég,
Barátaim, hagyjátok abba!”, és
Gyorsabban, mint ahogy kimondhatta,
Közéjük is ugrott, hogy szétválassza
Őket, és ott, akkor, az ő hóna alatt
Nyúlt át Tybalt kardja, és kioltotta
A bátor Mercutio életét.
Tybalt meg elmenekült, de aztán
Visszajött Romeóhoz, ki újonnan
Táplált bosszúvággyal, mielőtt én
Szétválaszthattam volna őket, Tybaltnak
Ment, és megölte. Aztán, látva, hogy
Mit tett, elmenekült. Ez az igazság,
Különben haljon meg Benvolio.

CAPULETNÉ
Ez is egy Montague. Hozzájuk tartozik, hát hazug! Nem mond igazat! Húszan is voltak itt belőlük, mind részt vettek a mészárlásban, és húszan oltottak ki egyetlen életet. Könyörgöm, igazságot, Herceg! Meg kell adnod; Romeo levágta Tybaltot, Romeo nem élhet!

HERCEG
Romeo levágta Tybaltot, ő meg levágta Mercutiót. Ki fizeti meg az én vérem árát?

MONTAGUE
Nem Romeo, herceg. Ő Mercutio barátja volt. Amit ő elvett, elvette volna a törvény – Tybalt életét.

HERCEG
Épp e túlkapásért száműzzük őt.
Ügyeteket én is magaménak érzem;
Vérem vettétek a kiontott véren.
Nektek fáj majd, mi bánat engem ért,
Fizetni fogtok a veszteségemért.
Nem érdekel könny, nem hat meg ima,
Fülem süket a bűn fohászaira.
Fusson Romeo; rimánkodni kár;
Végezzen vele, aki rátalál.
El a hullával. – A jog törvénye szent,
Ki gyilkost véd, a bűnre mond igent.

Mind el.

(III. 2.)

A Capulet-házban. Júlia jön

JÚLIA
Vágtassatok, tűzlábú paripák,
A Napisten fényes szállása felé:
Miért nincs olyan féktelen hajtótok,
Hogy ostorral űzzön végre nyugatra?
Hozzatok nekem felhős éjszakát,
Most azonnal! Menjen föl a függöny:
Ma éjjel a vágyról adunk elő.
Vakuljon el a leskelődők szeme:
Romeo szökik be hozzám ma éjjel.
És nem látja senki,
És nem beszél róla senki.
Szeretőknek elég fényt ad a másik
Szépsége, szerelmes játékaikhoz.
Vagy ha vak a szerelem, hát akkor
Jól illik hozzá az éj. Gyere már,
Kedves éjszaka, taníts meg arra,
Hogy veszítsek el egy győztes játszmát,
Ahol egy szeplőtlen szüzesség a tét.
Arcomba szökkent a vér; takard el
Fekete köpenyeddel, hogy az
Idegen szerelem arcátlan legyen,
És a beteljesült vágy azt higgye, erény.
Gyere, éjszaka, gyere, Romeo,
Te Nap az éjben – mert úgy libbensz majd
Szobámba az éjszaka szárnyain,
Mint holló tollán apró hópihe.
Gyere, finom éjszaka, gyere, kedves,
Fekete szemöldökű éjszaka,
És add nekem az én Romeómat!
Ha pedig meghal, akkor majd vedd őt,
És rakd föl a kicsi csillagok közé,
S olyan szép lesz tőle a mennyország,
Hogy a világ szerelmes lesz az éjbe,
És nem törődik többé a rikító Nappal.
Megvettem a gyönyör palotáját,
De nem laktam be még.
Megvettek engem, de ki se bontottak még.
Csupa lusta unalom ez a nap,
Mint ünnep előtti éj a nyűgös
Kisgyereknek, ki új ruhát kapott,
S nem húzhatja fel. – Jaj, itt a dadus,
Róla hoz híreket! És minden száj,
Ha kimondja Romeo szép nevét,
Csakis az angyalok nyelvén szólhat.

Belép a Dajka, hágcsóval.

Mi van, dadus, mi újság? Hol voltál?
Ez a hágcsó? Amit Romeo küldött?

DAJKA
Az. A hágcsó.

JÚLIA
Istenem. Mi van veled? Mi történt?

DAJKA
Kész, meghalt. Meghalt, megölték. Végünk van,
Kis szívem, végünk van. Micsoda nap.

JÚLIA
Lehet az ég ilyen irigy?

DAJKA
                                           Romeo
Lehet, az ég, az nem lehet. Romeo!
Ki gondolta volna róla? Romeo!

JÚLIA
Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?
A poklok mélye üvölt ilyen kínt!
Romeo megölte magát? Mondj igent,
Ha megölte magát, mondd, hogy igen,
Egyetlen szó az egész, s ha igen,
Én a sárkány halálos szemébe
Nézek, s nem leszek többé önmagam.
Mondd azt, hogy igen, vagy mondd azt, hogy nem,
És rajtad múlik jövendő életem.

DAJKA
Láttam a sebet. A saját szememmel.
Jézusom! A mellén – egy nyomorult
Test, egy nyomorúságos, véres test.
Egy merő vér az egész – ott ájultam el.

JÚLIA
Szakadj meg, szívem! Zárd börtönbe szemem,
Hogy ne láthasson többé szabadon!
Silány testem újból a porba tér.
Fedje Romeóval egy szemfedél.

DAJKA
Tybalt, Tybalt, legjobb barátom.
Miért kellett látnom halálodat!

JÚLIA
Miféle vihar fúj itt össze-vissza?
Megölték Romeót, és Tybaltot is?
Édes bátyám és legédesebb uram?
Szólaljon meg a legvégső harsona.
Ki élhet még, ha ők ketten halottak?

DAJKA
Tybalt meghalt, Romeót száműzték.
Száműzték, mert megölte Tybaltot.

JÚLIA
Istenem! Romeo megölte Tybaltot?

DAJKA
Igen, igen, igen, megölte, úgy ám!

JÚLIA
Te kígyó! Hát nyájas arc mögé bújsz?
Lapult-e féreg ilyen szép odúban?
Gyönyörű zsarnok! Alávaló angyal!
Galamblelkű holló! Ragadozó bárány!
Isteni látszat és ocsmány tartalom!
Mi vagy te? És minek mutatod magad?
Te átkozott szent, erényes gazember!
Természet, mit művelsz a pokolban,
Hogy egy aljas lelket ilyen édes
Hús földi paradicsomába zársz?
Díszkötésbe foglalt silány tartalom!
Ó, hogy csalás lakik a szép palotában!

DAJKA
Se hűség, se becsület, se tisztesség
Nincs a férfiakban. Képmutató,
Hitvány, nulla, szélhámos mindegyik.
– Hol az emberem? Adjon egy pohárral.
Megöregedtem. Sok már ez nekem. –
Hogy rohadnál meg, Romeo!

JÚLIA
Hogy rohadjon le a nyelved!
Ő nem arra született, hogy ócsárold.
Az ő homloka a trón, ahol a
Tisztességet királlyá koronázzák!
Jaj, én aljas, hogy korholni mertem!

DAJKA
Hogy kéne beszélni arról, aki
Megölte a bátyád?

JÚLIA
                                Miért, gyalázzam
Inkább a férjem? –
Szegény, ki dicsérje neved, ha alig
Háromórás asszonyod megcsúfolja?
De miért kellett megölni, te gonosz?
És ha gonosz bátyám ölt volna meg?
Sok bolond könny, hát ti merre jártok?
Eltévedtetek; hisz akkor sírunk,
Ha baj van: most inkább örülni kell!
A férjem él – Tybalt megölte volna.
Tybalt meghalt – majdnem megölte férjem.
Ez – ez kész szerencse! Akkor miért sírok?
Valami más is volt, Tybaltnál rosszabb,
És megölt – jó volna elfelejteni,
De satuba fogja emlékezetem,
Mint kárhozott ember agyát a bűn.
„Tybalt meghalt, Romeót száműzték.”
„Száműzték.” Ez az egy szó, „száműzték”,
Még megölt vagy tízezer Tybaltot.
Tybalt halála – ez miért nem elég?
Vagy abban kéjeleg a fájdalom,
Hogy bánatunkon újabb gyászt tenyészt?
Akkor miért nem halt meg az apám,
Az anyám – vagy nem is: inkább mindkettő,
Hogy úgy sírjak, ahogy sírni kellene?
Jó: „Tybalt halott.” Akkor most: „Romeo
Száműzött”. Szép kis utóvéd: mondd ki,
Hogy „száműzött” – ezzel apa, anya,
Tybalt, Romeo, Júlia mind meghalt. –
Határtalan szó; olyan végtelen,
Föl se fogja az emberi értelem.
Hol van anya és apa, dadus?

DAJKA
Tybaltot siratják. Odavigyelek?

JÚLIA
Százszor kimosták könnyeikkel sebét,
Mire én igazán sírni kezdenék.
Látod, kötél? Én is árva lettem,
Parlagon maradtunk mind a ketten.
Nem jön már el, hogy asszonnyá tegyen:
Szűz voltam, s így végzem: szűz-özvegyen.
Gyere, kötél, gyere, dadus, nászágyba vágyom.
De nem ő – a Halál vár majd az ágyon.

DAJKA
Nyugodj meg – inkább pihenj egy kicsit.
Ma éjjel még Romeóval alszol;
Lőrinchez ment; tudom, hol találom.
Úgy intézem, hogy este itt legyen.

JÚLIA
Vidd ezt a gyűrűt – és mondd, hogy várom.
Egy végső búcsúra hozd el őt nekem!

(III. 3.)

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát, Romeo

LŐRINC BARÁT
Romeo – gyere, te, szerencsétlen.
Meglátott és megkívánt a balsors,
És magához láncolt a csüggedés.

ROMEO
Mi újság, atya? Mit döntött a herceg?
Miféle új és ismeretlen bánat
Kívánhat még kezet rázni velem?

LŐRINC BARÁT
A bánat neked baráti társaság;
A herceg úr ítéletét hozom.

ROMEO
Végítélet – ugye?

LŐRINC BARÁT
Annál nyájasabb; nem a test halála:
A test száműzetése.

ROMEO
                                  Száműzetés?
Az még aljasabb képpel vigyorog,
Mint a halál. Kérlek, ne mondj ilyet.

LŐRINC
Száműzetés – innen, Veronából.
Nyugodj meg, kérlek; másutt is van világ.

ROMEO
Nincs világ, nincs; nekem ez itt a világ.
Csak tisztítótűz van – kínzás és pokol.
Ami innen küld, a világból küld el,
S ha onnan küldesz el, akkor megölsz.
– „Száműzetés.” –
E szó a halál tükörfordítása.
Adj a halálnak ilyen szép nevet;
És mosolyogva vágod le a fejem,
Csak mert aranyszínű bárddal ölsz.

LŐRINC BARÁT
A kevélység a hét főbűn egyike.
Amit tettél, azt nálunk halállal
Büntetik. A kedves herceg viszont
Félresöpri a törvényt, miattad:
A halálból száműzetést csinál.
Ez kegyelem, te meg nem veszed észre.

ROMEO
Ez kínzás, nem kegyelem.
Ott a kegyelem, ahol Júlia.
Minden kutya, és macska, és bogár,
A legsilányabb moszat nyugodtan
Élhet itt, vele, a kegyelemben,
És nézheti őt – de Romeo nem.
Egy döglégy nagyobb becsületnek örvend:
Kezére szállhat, száját csókolhatja,
A két ajkát, mik folyton pirulnak,
Mert egymást csókolják, és bűnnek hiszik!
Csak Romeo nem! – őt, sajnos, száműzték.
Őt nyalják a legyek, de én itt ne legyek!
Csak nekem nem jár vele légy-ott!
Én nem legyeskedhetek körülötte!
És akkor a száműzetés nem halál!
Nem volt jobb szered –
Méreg, kés vagy más hirtelen halálnem,
Hogy végezzen velem, csak ez a szó?
„Száműzött!” – „Száműzetés!”
A pokolban üvölt így a kárhozott.
Te a barátom vagy, nem?
És pap vagy, gyóntatóatya is, nem?
Akkor miért beszélsz száműzetésről?

LŐRINC BARÁT
Hagyd abba. Mondhatok én is valamit?

ROMEO
Amíg erről beszélsz, nem.

LŐRINC BARÁT
Nem tudok páncélt adni egy szó ellen.
Csak bölcsességet tudok ajánlani
A száműzetésben.

ROMEO
                                A száműzetésben?
Edd meg a bölcsességedet.
Hacsak nem szül nekem Júliát,
Költöztet át egy várost,
Vagy fordít vissza egy ítéletet –
Úgyhogy hallgass.

LŐRINC BARÁT
                                 Az őrültnek nincs füle.

ROMEO
Miért lenne, a bölcsnek meg nincs szeme.

LŐRINC BARÁT
Beszéljünk talán az állapotodról.

ROMEO
Te mit tudsz erről, mondd? Fiatal vagy,
Szerelmes, friss házas és megölted
Tybaltot? Száműztek? A feleséged
Júliának hívják? Így van!? Nem így van?!
Különben a földre kuporodnál,
Hajad tépve, szűkölve, ahogy én,
Félig ásott sírod méricskélve.

Kopognak.

LŐRINC BARÁT
Kopognak. Nem bújsz el?

ROMEO
Nem. Majd elbújok sóhajom ködébe.

Kopognak.

LŐRINC BARÁT
Menj. Menj már! Tűnj el! Itt rád találnak!
– Boldogok a lelki szegények.

Kopognak.
Mit akarsz?

DAJKA
Bejöhetek? Júlia küldött.

LŐRINC BARÁT
Gyere be.

DAJKA
Jaj, atya, hol a kis úrnőm férje?

LŐRINC BARÁT
Ott fekszik, saját könnyétől részegen.

DAJKA
Pont mint az én kis szívem.
Megállás nélkül csak sír és zokog.
Kelj föl, keljél föl, gyerünk, légy férfi.
Júlia kedvéért – az ő kedvéért!

ROMEO
Dadus!

DAJKA
Jaj, kedves. Egyszer úgyis meghalunk.

ROMEO
Hogy van Júlia? Utál? Beszélt rólam?
Nem mondja rám: hidegvérű gyilkos,
Ki el sem hált nászunk vérrel szennyezi?
Hol van, hogy van? Mit mond meggyalázott
Frigyünkről megalázott hitvesem?

DAJKA
Semmit se mond, csak sír. Fekszik az ágyon,
Fölkel, Tybaltot hívja, miattad sír,
Aztán újra csak fekszik az ágyon.

ROMEO
Halálos fegyver lett a nevemből:
Ez a név ölt, rokont ölt, megölte őt.
Testemnek melyik részében lakik?
Mit mond erről az anatómia?

Kardot húz, hogy megölje magát.

LŐRINC BARÁT
Hagyd azt! – Nem vagy magadnál.
Te férfi vagy? Tested szerint az vagy.
A könnyeid viszont nőre vallanak;
És úgy őrjöngsz, mint egy veszett állat.
Te férfinak tűnő asszony. Férfinak
Tűnő asszonynak tűnő vadállat.
Hát, megleptél, zavarban vagyok. Ennél
Jobb természetűnek ismertelek.
Te ölted meg Tybaltot? Most pedig
Megölöd magad? És ezzel a nőt,
Aki benned él? Azért, mert erőt
Vett rajtad a kéjes önutálat?
Te nevetsz azon, hogy megszülettél?
Nevetsz az égen, a földön? De hát
Születés, ég, föld, mindhárom tebenned
Találkozik. És te most mindhármat
Egyszerre eldobod. Lealázod
A tested, a szellemed, a szerelmed;
Dúskálsz bennük, mint egy uzsorás, s nem
Élsz velük úgy, ahogy élni kellene.
Gyönyörű formád nem több viasznál,
Ha férfiasságról nem hallott soha,
Sok szerelmi esküd merő szitokszó,
Ha megölné fogadkozása tárgyát,
És ép eszed – tested, szerelmed dísze –
Ahelyett, hogy kormányosuk lenne,
Formáját vesztve idétlenné torzul.
Mint lőpor begyulladt újonc kezében,
Tudatlanságod miatt kap lángra,
S megöl, aminek óvnia kellene.
Ébredj föl, ember! Júliád él, érte
Akarsz meghalni? Miért nem vagy boldog?
Tybalt meg is ölhetett volna, de te
Ölted meg őt. Hát miért nem vagy boldog?
A törvény, ami halálra szánt, a
Barátod lett, s csak száműzetésbe küld.
És te nem vagy boldog? Valósággal
Zuhog rád az áldás, a szerencse
Díszöltönyében körbeudvarol;
De te, mint egy kelletlen és nyafogó
Szajha, teszel a szerencsére, teszel
A szerelemre. Azt mondom, vigyázz:
Az ilyen ember csúnya véget ér.
Most menj a szerelmedhez, ahogyan
Rendeltetett; menj, mássz be hozzá,
Tedd boldoggá, s ha kérhetném, ne várd meg,
Hogy az őrség az utcákon legyen.
Várj Mantovában, míg házasságodat
Nyilvánosságra hozzuk, bocsánatot
Nyerünk a hercegtől, és húszezerszer
Boldogabb leszel, mint amit ezzel
A nyavalygással elérhetsz. – Te menj
Előre, és mondd a kis úrnődnek,
Küldjön mindenkit ágyba. Nagy ott a gyász,
Nem lesz túl nehéz. – Romeo jön...

DAJKA
Istenem, egész éjjel elhallgatnám.
Mennyi gondolat! – Uram, megmondom
A kis úrnőmnek, hogy jössz.

ROMEO
És mondd neki, hogy szégyellem magam.

DAJKA
Itt egy gyűrű, megkért, hogy adjam át.
Siess. (El)

ROMEO
                    Ez most magamhoz térített.

LŐRINC BARÁT
Menj. Jó éjszakát. Minden rajtad áll:
Napnyugta előtt, vagy hajnalban indulj.
Maradj Mantovában; majd hírt adok
Időről időre, merre tart ügyed.
Adj kezet. Na, menj. És jó éjszakát.

ROMEO
Ha nem a boldog éj várna, tudom,
Mennyire fájna, hogy tőled búcsúzom.
Ég veled.

(III. 4.)

A Capulet-házban. Capulet‚ Capuletné, Paris

CAPULET
Minden olyan ostobán alakult,
Még nem volt időnk, hogy beszéljünk vele.
Tudod, nagyon szerette Tybaltot.
– Meg persze én is.
Mindegy, úgyis mind meghalunk. Vagy nem?
Késő is van, ma már nem fog lejönni.
Én is csak miattad maradtam ébren;
Ha nem lennél itt, már rég ágyban lennék.

PARIS
Ezek a gyászos napok nem kedveznek
Az udvarlásnak; jó éjt, asszonyom.
Kérlek, ajánlj lányod kegyeibe.

CAPULETNÉ
Megteszem, és reggel majd kivallatom.
Ma éjjel még súlyos terhek nyomják.

CAPULET
Sir Paris, egy határozott igent
Mondhatok a kislányom nevében;
Minden szempontból hallgat rám. Nem, még
Annál is jobban. Te, figyelj, te most
Menj be hozzá, mielőtt ágyba térnél,
Add tudtára Paris fiam szerelmét;
És mondd, hogy jövő szerdán – várj csak,
Milyen nap is van ma?

PARIS
                                        Hétfő, uram.

CAPULET
Hétfő. Aha. Hát szerda, az korán lesz.
Akkor csütörtököt mondok! Haha!
Legyen csütörtök – menj és mondd meg neki,
Hogy akkor elveszi ez a nemes gróf.
Elkészülsz addig? Nem lesz túl hamar?
Nem csapunk nagy hűhót: nézd, Tybaltot
Mégiscsak most vágták le; úgy tűnne,
Mintha nem törődnénk vele. Végül is
Rokonunk volt, nem dőzsölhetünk nagyon.
Meghívunk egy-két tucat barátot,
És annyi. De mit szólsz a csütörtökhöz?

PARIS
Azt kívánom, uram, bár holnap lenne.

CAPULET
Akkor viszontlátásra csütörtökön.
Te, figyelj, te most menj be Júliához,
Mielőtt lefekszel; és készítsd föl
Az esküvőre. Ég veled, uram.
Adjatok fényt! – Annyira késő van:
Szinte azt mondhatjuk, korán. Jó éjt.

(III. 5.)

Hálószoba; Romeo, Júlia

JÚLIA
Máris elszaladsz, kedves? Sehol sincs még
A reggel: ez csak egy csalogány, a te
Félős füled meg pacsirtának hiszi.
Éjjel a gránátalmafán dalol;
Hidd el, kedves, ez csak egy csalogány.

ROMEO
Ez pacsirta. A reggel hírnöke.
Nem csalogány: nézd, édes, ott keleten
Egy irigy napsugár tör át a felhőn,
Az éjszaka gyertyái kialudtak,
A kaján nap meg lábujjhegyen áll
A hegyek mögött. Muszáj mennem, ha
Élni akarok – ha maradok, végem.

JÚLIA
Az nem a napfény, én tudom – valami
Meteor, amit kigőzölög a nap,
Hogy fáklyavivőd legyen ma éjjel,
És világítsa utad Mantováig.
Csak egy kicsit; nem is kell még menned!

ROMEO
Akkor fogjanak el, öljenek meg!
Én örülök, ha te így akarod.
Én is azt mondom, ez még nem a hajnal!
Ez a Holdistennő ezüstös szempillája.
Persze, hogy nem pacsirta trillázik:
Sírboltként borulnak ránk a csillagok,
Hidd el, én is szívesebben maradok.
Gyere, Halál, Isten hozott!
Ez Júlia kívánsága! –
Hogy vagy, életem? Gyere, beszélgessünk;
Hosszú még a nap.

JÚLIA
                                Nem, nem, menj, siess!
A pacsirta károg ilyen fülsértőn.
Sokan mondják, hogy megédesíti
Az elválást, de biztos nem igaz,
Mert ronda kis veréb. Azt is mondják,
Hogy szemet cserélt a csúnya békával;
Miért nem cseréltek akkor hangot is?
Hiszen kart karból kitép a hangja,
És elűz téged, s veled az éjszakát.
Indulj – már világos van.

ROMEO
Világos van, s nekünk bealkonyult.

Belép a Dajka.

DAJKA
Kicsim!

JÚLIA
Dadus?

DAJKA
Anyád jön. Felkelt a nap, siessetek. (El)

JÚLIA
Akkor, ablak, nyiss utat a fénynek,
És zárd ki az életet. – Itt vagy még?
Szerelmem, uram, férjem, barátom!
Hallani akarok rólad, naponta,
Óránként – egy perc is mennyi napból áll!
Mostantól így számolom az időt,
És évekbe telik, míg visszakaplak.

ROMEO
Írok – üzenek – ahogy tudok.

JÚLIA
Szerinted fogunk még találkozni?

ROMEO
Biztosan. Most sírunk, de meglátod,
Egy szép napon még nevetünk e gyászon.

JÚLIA
Istenem, de beteg képzeletem van...
Ahogy állsz ott lent, egész olyan vagy,
Mint egy halott a sírkamra mélyén.
A szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.

ROMEO
Nyugodj meg, kedves, innen nézve te is.
A szomjas bánat szívja el a vérünk.
– Ég veled! (El)

JÚLIA
                    Te szerencse, tudtad, hogy
A hátad mögött szajhának becéznek?
Az is vagy – de akkor mit akarsz tőle?
Ő maga a hűség. Hát legyél szajha,
De kérlek, ne játszadozz vele soká.
Küldd haza hamar.

Belép Capuletné.

CAPULETNÉ
                                 Hát te fenn vagy már?

JÚLIA
Ki szólít? Nahát, csak nem az anyám?
Hogy-hogy idejön? Mi ütött belé?

CAPULETNÉ
Hát, hogy vagy, Júlia?

JÚLIA
                                 Nem vagyok jól.

CAPULETNÉ
Folyton csak sírunk Tybalt halálán?
E sok könny tán kimossa őt a sírból?
S ha igen, akkor se támaszthatod fel.
Elment; a gyász nagy szeretetre vall,
De túl sok gyásznál jobb a belátás.

JÚLIA
Hadd sírjak még, annyira jólesik.

CAPULETNÉ
Te a veszteséget siratod, nem őt.

JÚLIA
Annyira hiányzik, csak sírni tudok.

CAPULETNÉ
Talán nem is halála fáj, inkább
Hogy él a gazember, aki megölte.

JÚLIA
Milyen gazember?

CAPULETNÉ
Romeo.

JÚLIA
(félre) Gazember, ő? Ez két külön világ.
– Isten bocsássa meg: én megteszem.
Pedig miatta sírok.

CAPULETNÉ
                                 Mert még él.

JÚLIA
Dehogyis; mert nincs a kezem között;
Csakis én állhatok bosszút, csak én.

CAPULETNÉ
Megbosszuljuk, ne félj. Nem kell sírni.
Mantovába küldök valakit, ahol
Ez a gyáva féreg meghúzza magát.
Ismerek egy különleges mérget,
Attól újra élvezheti Tybalt
Társaságát. Ettől majd megnyugszol.

JÚLIA
Nem, én semmitől sem nyugszom addig,
Amíg Romeót vissza nem kapom.
– Holtan. – Mégiscsak közeli rokon.
Ha találnál embert, aki elvigye,
Elaltatnám én Romeót, ne félj.
Jaj, de szörnyű: meghallom a nevét,
És nincs itt. Bár kitölthetném vágyam
A testén – Tybalt miatt – a gyilkosa
Testén.

CAPULETNÉ
                    Én majd találok rá embert.
Most jöjjenek az örömteli hírek.

JÚLIA
Jó is az, ilyen gyászos időben.

CAPULETNÉ
Tudjuk, lányom, apád igen figyelmes.
Olyan boldog napot szerzett neked,
Mit nem reméltél, s már én sem várhatok.

JÚLIA
Milyen napot?

CAPULETNÉ
Férjhez mész, lányom, már csütörtökön:
A fiatal, gáláns és nagyszerű
Paris gróf Szent Péter templomában
Boldogan tesz boldog feleséggé.

JÚLIA
Én meg Szent Péterre mondom, engem
Aztán nem tesz boldog feleséggé.
Meglep ez a sietség; férjhez megyek,
Mielőtt még a jövendőbelim
Udvarolni járna? Kérlek, mondd meg
Apámnak és parancsolómnak, hogy
Nem akarok én még férjhez menni.
Sőt, hogy előbb megyek Romeóhoz,
Akit, tudod, gyűlölök, mint hozzá.
Ezek aztán a hírek!

CAPULETNÉ
Itt jön apád, mondd meg neki magad.
Meglátjuk, tőled hogyan fogadja.

Belép Capulet és a Dajka.

CAPULET
Ha felhők gyűlnek, harmatot szitál
A föld. De hogy jó öcsémnek immár
Végleg befellegzett, zápor zuhog. –
Mi van, kislány, esőcsatorna lettél?
Hát folyton csak áztatjuk magunkat?
Ez a kis test egyszerre utánoz
Bárkát, tengert és szelet. Két szemed
A tenger, tested a bárka, s közben
Sóhajod, mint a szél, felborítja
Az aprócska, vihar-tépte testet.
– Mi van, átadtad neki, amit kértem?

CAPULETNÉ
Igen, de köszöni, nem kér belőle.
Ez egy koporsót akar az ágyába.

CAPULET
No, csak lassan. Nem tudlak követni.
Nem kér belőle? Nem köszönte meg?
Nem büszke rá? Nem látja ez a kis
Kelekótya, milyen belevaló
Fickót szereztünk neki vőlegényül?

JÚLIA
Nem vagyok büszke, de hálás, az vagyok.
Nem lehetek büszke arra, amit
Gyűlölök, viszont hálás lehetek
Mindenért, amit szeretet ajánl.

CAPULET
Mi ez, mi ez az ügyvédlogika?
„Köszöni”, de „büszke”, „nem köszöni”,
„Mégse büszke” – kis tudálékos fruska,
Te ne köszöngess, és ne legyél büszke,
Csak vakard magad össze csütörtökre,
És ott legyél Szent Péter templomában,
Vagy pórázon húzlak oda. Takarodj,
Te vértelen apáca, te kis görcs,
Te penészvirág.

CAPULETNÉ
                               Mi van, beteg vagy?

JÚLIA
Térden állva kérlek, hogy hallgass meg.
Apa, csak egyetlen szót!

CAPULET
                                         Kösd föl magad,
Te kis kolonc, te vonakodó kurva!
Te, megmondom én neked, hogy mi lesz:
Ott vagy a templomban csütörtökön,
Vagy engem az életben többé nem látsz.
Egy hangot se, ne válaszolj, azt mondom,
Nem válaszolsz, mert szétverem a fejed! (Capuletnéhez)
Te meg hányszor vontál engem kérdőre,
Miért csak ez az egy gyerekünk van;
Látod, ez az egy is sok! Kár, hogy ez is
Megszületett. Pusztulj innét, te senki!

DAJKA
Isten az égben, szégyellheted magad.

CAPULET
Igen? És miért, okoskodó kígyó?
Fogd be a szád!

DAJKA
                                    Én csak jót akarok.

CAPULET
Menj el, kérlek.

DAJKA
                                    Hát szólni sem lehet?

CAPULET
Csend! Pofátlan kullancs... Ott lefetyelj,
Kinn a piacon! Itt nincs szükség rád!

CAPULETNÉ
Ne húzd föl magad.

CAPULET
Hogy az Isten...!
Megőrjítetek: éjjel, nappal, itthon,
Munkában, egyedül, társaságban
Máson se jár az eszem, csak hogy őt
Férjhez adjam; erre most, hogy végre
Találok egy jó családból való,
Jól nevelt fiút, tömve minden jóval,
Jobbat kívánni se lehet, akkor
Egy szerencsétlen bőgőmasina,
Egy vinnyogó báb, aki nem tudja,
Milyen szerencsés, képes azt mondani,
„Én nem megyek férjhez!”, „Én nem tudok
Szeretni!”, „Még túl fiatal vagyok!”,
Meg hogy „Ó, kérlek, bocsáss meg nekem!”
Én nem haragszom. De legelj, ahol tudsz,
Mert itt nincs helyed. Gondolkodj rajta;
Aludj rá egyet, jó? Mindjárt csütörtök.
Nem viccelek. Tedd szívedre a kezed:
Ha enyém vagy, a barátomnak adlak.
Ha nem, akaszd föl magad, éhezz, koldulj,
Dögölj meg az utcán, mert, lelkemre,
Én most elfelejtem azt, hogy ki vagy.
Amim van, abból semmi nem jut neked:
Gondolkodj – én nem esküszöm hamisan. (El)

JÚLIA
Annyi kegyelmet sem ismer az ég,
Hogy fájdalmam legmélyére lásson?
Édes, kedves anyám, kérlek, ne küldj el!
Egy hónapot adj! Egyetlen hetet,
Könyörgöm, egy napot! Ha nem teszed,
Tybalt sírján vess nekem nászi ágyat.

CAPULETNÉ
Ne beszélj velem; nincs hozzád szavam.
Tégy, ahogy akarsz, én végeztem veled. (El)

JÚLIA
Istenem! – Dadus! – Mihez kezdek most?
Nekem férjem van, én megesküdtem.
Hogy szállhatna vissza rám az eskü,
Ha nem ő küldi, s nem a mennyekből?
Dadus, kérlek! Segíts, mondj valamit.
Az lehet, hogy az ég ilyen gyönge
Lényen próbálgasson új módszereket?
Semmit se mondasz? Nincs egy jó szavad?

DAJKA
Van megoldás.
Romeót száműzték, s ezret egy ellen,
Nem jön vissza, hogy kérdőre vonjon.
Vagy ha igen, csak lopva teheti;
S mivel úgy állnak a dolgok, ahogy,
Az lesz a legjobb, ha Parishoz mégy.
Jaj, nagyon kedves fiatalember.
Romeo hozzá képest felmosórongy,
A sasnak sincs olyan szép zöld szeme,
Kicsim, olyan éles, gyors, mint neki.
A második házasságod boldog lesz.
És ha nem, az első akkor is halott.
Vagy majdnem az, ha él, s nem él veled.

JÚLIA
Szívből mondod?

DAJKA
                                Sőt, a lelkemből is.

JÚLIA
Ámen.

DAJKA
Tessék?

JÚLIA
Máris nagyon sokat segítettél.
Mondd meg anyámnak, hogy megbántottam
Apát. Elmegyek Lőrinc baráthoz,
Hogy meggyónjak és feloldozást nyerjek.

DAJKA
Boldogan; a legjobb, amit tehetsz. (El)

JÚLIA
Az ősi kígyó! Csábító boszorkány!
Az a nagyobb bűn, amire buzdít,
Vagy az, hogy ugyanazzal a nyelvvel
Ócsárolja őt, amellyel ezerszer
Az égig magasztalta? Menj csak el,
Barátném, innen már nem jöhetsz velem.
Remélem, ad majd gyógyszert a barát,
S ha nem: azt, hogy nem félem a halált.

NEGYEDIK FELVONÁS

(IV. 1.)

Lőrinc barátnál. Lőrinc barát és Paris

LŐRINC BARÁT
Csütörtökön, uram? Az nagyon itt van.

PARIS
Capulet apám akarja így – én miért
Lassítanám azt, amit ő siettet?

LŐRINC BARÁT
Azt mondod, nem tudod, a lány mit érez.
Ez nem szerencsés. Nem tetszik nekem.

PARIS
Folyton Tybalt halálát siratja,
Hát nem sokat beszéltünk szerelemről.
Vénusz nem mosolyog a könnyek házában.
Az apja szerint meg veszélyes lehet,
Hogy így elragadja őt a bánat,
Az ő bölcsessége sürgeti nászunk,
Hogy gátat vessen a könnyáradatnak.
Sokat rágódik gyászán egymagában –
Talán elvonja tőle a társaság.
Most már tudod a sietség okát.

LŐRINC BARÁT
(félre) Csak a késlekedését ne tudnám!
– Nézd, épp jön.

Belép Júlia.

PARIS
Boldoggá tesz, hogy látlak, úrnőm és feleségem.

JÚLIA
Akkor hívjon annak, uram, ha az leszek.

PARIS
Az lesz, szerelmem, csütörtökön.

JÚLIA
Az lesz meg, aminek meg kell lennie.

LŐRINC BARÁT
Ez már csak így van.

PARIS
És gyónni jöttél, ide, az atyához?

JÚLIA
Magának gyónnék, ha erre válaszolnék.

PARIS
De azt ne titkold előle, hogy szeretsz.

JÚLIA
Magának gyónom meg, hogy szeretem őt.

PARIS
Meg azt is, nyilván, hogy engem szeretsz.

JÚLIA
Ha így teszek, annál értékesebb,
Hogy hátad mögött mondom, nem az arcodba.

PARIS
A tiéd meg, szegénykém, tönkretették a könnyek.

JÚLIA
Csekély győzelmet arattak a könnyek,
Eddig sem volt rajta semmi szép.

PARIS
E szavak a könnyeknél is többet ártanak.

JÚLIA
Miért? Ez az igazság. A saját arcomról beszélek.

PARIS
Engem gyalázol, mert arcod az enyém.

JÚLIA
Az lehet, mert az enyém biztos nem.
Rám tudsz szánni egy kis időt, atya,
Vagy jöjjek vissza inkább estefelé?

LŐRINC BARÁT
Kedves lányom, rád mindig van időm.
Grófom – sajnos egyedül kell maradnunk.

PARIS
Isten ments, hogy zavarjam a gyónást,
Júlia – csütörtökön korán fölkeltelek,
Addig agyő, s fogadd e szűzi csókot. (El)

JÚLIA
Zárd be az ajtót; gyere, sírjunk együtt.
Minden olyan – olyan menthetetlen.

LŐRINC BARÁT
Tudom, hallottam. Ha eszem nem csal,
A grófhoz kell menned csütörtökön.

JÚLIA
Ne arról beszélj, hogy mit hallottál,
Azt mondd meg inkább, hogy kerüljem el.
Ha te, aki okos vagy, bénultan állsz,
Akkor fogadd el az én döntésemet.
Kezem összefontad az ő kezével;
Látod? E kéz képes ám másra is,
Ha új kötést kell megpecsételnie.
Számos tapasztalatodból, kérlek,
Csupán egy morzsányit áldozz nekem,
Mondj valamit, adj tanácsot, különben
Ez a kés lesz a döntőbíró köztem
És balsorsom között, és megoldja
Azt, amit a te bölcsességed és
Tudományod képtelen megoldani.
De ne fecsegjünk: én megölöm magam,
Ha tanácsodnak ennyi haszna van.

LŐRINC BARÁT
Adhatok reményt, talán. Ha megvan
Benned az erő, hogy megöld magad,
Azt is vállalod, ami hasonlít
Ugyan a halálra, de mégsem az,
Mert megszökik tőle és szégyenedtől.
Tiéd lehet e gyógyszer, ha nem félsz.

JÚLIA
Én leugrom neked a toronyból,
Inkább, mint hogy ezzel összeálljak;
Tolvajokkal járok, kígyókkal fekszem,
Láncolj össze dühöngő medvével,
Zárj a hullaházba éjszakára,
Egymásra hányt, vézna testek és üszkös,
Párolgó lábszárak, állkapocs nélkül
Vigyorgó, sárga koponyák közé,
Vagy lökjél újonnan ásott sírba,
S mondd, hogy a halottal egy lepelbe
Csavarjam magam – én megteszem,
Szemrebbenés nélkül, ha azt állítod,
Ettől majd hű asszonyként élhetek.

LŐRINC BARÁT
Fogd; menj haza, légy vidám; mindenkit
Biztosíts, hogy hozzámégy Parishoz.
Holnap szerda: azon légy, hogy szobádban
Egyedül maradj: dajkád sem alhat ott.
Feküdj ágyadba, és hajtsd föl ezt a
Párlatot. Véreden nemsokára
Hideg és zsibbasztó érzés fut át;
Megáll a pulzus rendes lüktetése,
Se hő, se légzés nem mutatja, hogy élsz;
Szád és arcod rózsái szürkévé
Fakulnak, mint a hamu; két szemed
Ablakai becsukódnak, éppúgy,
Ahogy a halál vet véget az élet
Napvilágának. És minden tagod,
Megfosztva a kormányzó akarattól,
Hideg, merev és mozdulatlan lesz.
Ez a halál. S te a dermedt halál
Kölcsönvett maszkját fogod viselni
Negyvenkét hosszú órán át. Aztán
Mintha nyugodt álomból ébrednél.
Reggel majd jön a vőlegényed, hogy
Felébresszen, és te halott leszel:
Úgyhogy, városunk szokása szerint,
Legszebb ruhádban máris családod
Kriptájába visznek. Közben írok
Romeónak, hogy mire fölébredsz,
Ő is, én is ott lehessünk veled.
Majd Romeóval Mantovába mégy.
Mindez legyőzi mostani szégyened,
Ha nem riaszt asszonyi félelem,
Vagy más szeszély.

JÚLIA
                               Add ide, add ide!
Te ne beszélj nekem félelemről!

LŐRINC BARÁT
Fogd és indulj. Legyél bátor és erős,
Legyél határozott. Gyors szándékom
Egy hírvivőt máris férjedhez meneszt.

JÚLIA
A vágy erőt ad. Erőt, kibírnom ezt.
Ég áldjon, drága atyám!

(IV.2.)

Capulet-ház. Capulet, Capuletné, Dajka, két szolga

CAPULET
Szólj mindenkinek, akit fölsoroltam.

Egyik szolga el.
Te menj, és szerezz húsz ügyes szakácsot.

SZOLGA
Ígérem, jól választok. Majd megnyalatom velük az ujjukat.

CAPULET
Igen? Azt minek?

SZOLGA
Csak a rossz szakács nem nyalja végig az ujját. Úgyhogy amelyik nem nyalja meg, az nem jöhet velem.

CAPULET
Jól van, csak menjél már.

Másik szolga el.
Az idő múlik, és nem állunk sehogy.
Te, a lányom még a barátnál van?

DAJKA
Gondolom, igen.

CAPULET
Az jó lesz. Hátha észhez téríti
A nyűgös, akaratos lotyóját.

Belép Júlia.

DAJKA
Már meggyónt; nézd, milyen vidáman jön.

CAPULET
No, kis makacs, honnan csöppentünk ide?

JÚLIA
Onnan, ahol végre tanítottak
Egy kis bűnbánatot, mert engedetlen,
Akaratos voltam, nem fogadtam szót.
A szent Lőrinc barát elrendelte, hogy
Porban kúszva kérjem bocsánatodat.
Könyörögve kérlek, bocsáss meg nekem,
Mától azt parancsolsz, amit csak kívánsz.

CAPULET
Küldjetek máris a grófért. Holnap
Reggel nyélbe ütjük ezt a kis frigyet.

JÚLIA
A barátnál láttam az ifjú grófot:
Neki adtam, mi szerelmemmé vált,
Az erkölcsösség határain belül.

CAPULET
Hát, boldog vagyok – jól van – kelj már föl –
Így kellett lennie. Lássuk a grófot,
Hozzátok ide. Isten előtt mondom,
E tiszteletre méltó szent embernek
Egész városunk hálával tartozik.

JÚLIA
Kedves dajka, ugye megteszed nekem,
Hogy szobámba jössz, és kiválogatjuk
Mindazt, ami szükséges és megfelel?

CAPULETNÉ
Nem kell még, van időnk csütörtökig.

CAPULET
Menj csak vele, dajka. Holnap esküszünk.

Júlia és Dajka el.

CAPULETNÉ
De hát mi sem készülünk el addig.
Mindjárt este van –

CAPULET
                                 Csönd! Én elrendezem.
Garantálom, hogy minden menni fog.
Menj, és segíts a szépítkezésben.
Ma éjjel nem alszom. Hagyj most egyedül.
Ma én játszom el a háztartásbelit.
Sehol senki? Akkor magam megyek
Paris grófhoz, hogy fölkészítsem őt
A nagy napra. – A lelkem csupa fény,
Hogy dacos lányom újból az enyém.

(IV. 3.)

Júlia, Dajka, Capuletné

JÚLIA
Igen, ezek a ruhák jók lesznek.
De, kedves dajka, kérlek, most menj el,
Ma éjjel imádkozni szeretnék,
Hogy mosolyogva nézzen rám az ég,
Mert bűnös és zavarodott vagyok.

CAPULETNÉ
Szorgoskodunk, szorgoskodunk? Kell segítség?

JÚLIA
Nem, anyám; kiválogattunk mindent,
Mi szükséges, és holnapra megfelel.
Úgyhogy kérlek, most menj el, és engedd,
Hogy a dajka is nálad aludjon;
Biztos akad még dolgotok mára.

CAPULETNÉ
Jó éjt; aludd ki magad, szükséged lesz rá.

Dajka és Capuletné el.

JÚLIA
Jó éjt. – Ég tudja, mikor látlak újra.
Jeges félelem kúszik végig rajtam,
Megfagyasztja bennem az éltető vért.
Visszahívom őket – adjanak erőt.
Dadus! – De mit kezdjen velem?
Ez most egy magánszám.
Egyedül kell fellépnem.
– No, gyere, te üveg. –
És mi van, ha nem hat ez a kotyvalék?
Akkor férjhez fogok menni reggel?
Nem, azt nem, akkor majd ez – csak feküdj itt.

Leteszi a tőrét.

És mi van, ha méreg, amit a barát
Alattomban kevert? Végez velem,
Nehogy nászunk miatt gyalázat érje.
Érthető; ő volt, aki Romeóval
Összeesketett. Félek. – De nem lehet,
Hiszen a férjem azt mondta, szent ember.
És ha ott fekszem, lent a kriptában,
És előbb ébredek, mint hogy Romeo
Eljönne értem? Iszonyú! Mi van,
Ha megfojt a nyirkos sírgödörben
Terjengő hullagőz, és meghalok?
Viszont ha élek, talán nem lehet,
Hogy a halál és az éjszaka szörnyű
Képei, és annak a helynek minden
Rettegése – hisz ez egy kripta,
Egy dohos tartály, hol száz meg száz éve
Elkapart őseim bűzös csontjai
Egymásra hányva fekszenek, ahol
A véres Tybalt, hisz ő csak most halt meg,
Lepedőjébe csavarva nedvedzik
És rohad, ahol, azt mondják, az éj
Egy bizonyos órájában lelkek
Sétálgatnak föl-le... – Uramjézus,
Ugye nem lehet, hogy túl korán térek
Magamhoz, förtelmes szagokra és
Sikolyokra, ahogy a gyökeret
Szaggatják a földből, hogy hallatán
Az élőhalott is eszét veszti... –
Ó, és ha fölkelek, nem őrjít-e meg
Ennyi fullasztó rémség körülöttem?
És ott játszom majd ükapám csontjával,
Rázom és csörgetem?
Vagy kivonszolom a roncsolt Tybaltot,
És dühömben egy ősöm bordájával,
Mint bottal loccsantom ki lázas agyvelőm?
– Nini, mintha bátyám szellemét látnám,
Romeo után jött, aki nemrég
Nyársra húzta őt. Ne! Tybalt, állj meg!
Romeo, jövök! Egészségedre!

(IV. 4.)

Capulet-ház. Capuletné, Dajka

CAPULETNÉ
Itt vannak a kulcsok, dada, hozz még fűszert.

DAJKA
Azt mondják, nincs elég datolya és birsalma a tortához.

Belép Capulet.

CAPULET
Gyerünk, gyerünk, mintha élnétek! Már a második kakasszót hallom; kedves Angelicám, kérlek, nézz utána a sülteknek. Most ne törődj a pénzzel.

DAJKA
Menjen csak, konyhatündér, menjen és feküdjön le. Beteg lesz holnap, ha reggelig virraszt.

CAPULET
Nem, nem, nem, ugyan! Kisebb okból is virrasztottam én már, és nem voltam beteg.

CAPULETNÉ
Tudjuk, a te idődben szoknyabolond voltál, de most figyelni foglak ám!

Capuletné és Dajka el.

CAPULET
Féltékeny, féltékeny!

Belép három-négy szolga nyársakkal, fával, kosárral.

No, mi az, mi van nálad?

ELSŐ SZOLGA
A szakácsnak lesz, de meg nem mondom, micsoda.

CAPULET
Gyerünk, igyekezz. (első szolga el) Te meg eredj, hozz száraz tuskót; szólj Péternek, megmutatja, hol van.

MÁSODIK SZOLGA
Ne kelljen már mindig Péterhez szaladgálni, ha az ember tuskót keres. Találok én fát a magam fejével is. Csak ne legyen fejfa.

CAPULET
Milyen igaz; ostoba kurafi – fafej. (második szolga el) Az istenit, idő van; mindjárt itt a gróf a zenészeivel. Mostanra ígérte magát. (zeneszó hallatszik) Itt is van. Dajka! Asszony! Hé! Dajka, ha mondom!

Belép a Dajka.

Menj, ébreszd fel Júliát! Itt a vőlegény; addig szóval tartom.

(IV. 5.)

Júlia szobája. Júlia; belép a Dajka

DAJKA
Kicsikém, Júlia! Ébresztő, édeske! Te hétalvó! Szívecském, kis menyasszony, tündérem! Egy hétig alszunk? Jó, értem, holnap éjjel Paris gróf úgyse hagy sokat pihenni... Uram bocsá’, hogy ilyesmit mondok. – De mélyen alszunk! (elhúzza az ágyfüggönyt) – Ruhában? – Visszaaludtunk öltözés után? Csak föl kell költselek. Kicsim, kicsikém, angyalom! – Istenem. Jézusom. Segítség! – Miért is születtem! Gyorsan, valami szíverősítőt! – Asszonyom! Uram!

Belép Capulet.

CAPULETNÉ
Mi van, mit kiabálsz?

DAJKA
Istenem, micsoda nap!

CAPULETNÉ
Mi van már megint?

DAJKA
Nézd, nézd! Jaj nekünk!

CAPULETNÉ
Istenem-uram! Egyetlen életem,
Lányom, kelj föl, nézz rám, vagy itt halok meg.
Segítség, segítség! Hívj már valakit!

Belép Capulet.

CAPULET
Szégyen-gyalázat, keltsétek már fel!
Itt az ura!

DAJKA
Meghalt, vége, odavan. Ó, jaj nekünk!

CAPULET
Hadd lássam! Hideg. Már kihűlt. Már hideg!
Alvadt a vére, keze-lába merev.
Ajkáról rég elszállt már az élet.
Halál tenyészik rajta, mint korai fagy
A mező legédesebb virágán!

DAJKA
Jaj, iszonyú nap!

CAPULETNÉ
                                Micsoda csapás!

CAPULET
Vigad a Halál, hogy sírásra bírt.
Felpeckelte nyelvem, megszegi szavam.

Belép Lőrinc barát, Paris és zenészek.

LŐRINC BARÁT
Hogy állunk, indulásra kész az ara?

CAPULET
Már elindult, de nem fog visszatérni.
Menyegződ éjszakáján a halál
Feküdt ágyba hitveseddel. Ott hever.
Virág volt, de letörte a halál.
A halál az én vejem. Ő az én
Örökösöm. Övé lett a lányom.
Élet, vagyon: minden a halálé,
Meghalok én is, mindent ráhagyok.

PARIS
Rég vágytam meglátni ezt a reggelt,
Most mégis ilyen látvánnyal fogad?

CAPULETNÉ
Átkozott, boldogtalan, iszonyú nap!
Leggyászosabb óra, mit az idő
Végtelen zarándokútján láthatott.
Az egyetlen, szeretett gyermekem,
Örömöm, vigaszom nem maradt egyéb,
A rút Halál mind elragadta tőlem!

PARIS
Megcsalt, kigúnyolt, elhagyott, megölt.
Őt csaltad meg, utálatos Halál.
Ó, én életem! Ó, én szerelmem!
Nem győztél le! Mert holtan is szeretem!

CAPULET
Megvetve, legyőzve, leköpve állok.
Iszonyú gyászidő, miért éppen most jössz,
Hogy megöld és megcsúfold ünnepünk?
Jaj, gyermekem! Nem! lelkem, nem gyermekem,
Véged van! Íme – a gyermekem halott,
S véle minden örömöm sírba száll!

LŐRINC BARÁT
Nyugodjatok meg. A nyomorúságot
Nem orvosolja újabb nyomorúság.
Az éggel osztoztatok e lányon:
Most minden az égé. Annál jobb neki.
Ami tiétek volt, nem tarthatta
Távol a halált; ami az égé,
Az most örök élettel jutalmaz.
A ti mennyországotok nem az ő
Felemelkedése volt? Ne sírjatok,
Hiszen ő most nagyon magasan jár.
Beteg szeretet ez lányotok felé,
Ha az őrjít meg, hogy végre boldog.
A hosszú házasság a jó házasság?
Nem jobb fiatal házasként meghalni?
Száradjon fel a könny; e szép testet
Díszítse koszorú, ahogy templomba
Indultok, hiszen így rendeltetett.
Bár a szív a gyásztól meghasadni kész,
Ostobák könnyén derül a józan ész.

CAPULET
Minden, amit ünnepünk előírt,
Forduljon a gyászszertartás felé:
Sok szép hangszerünkből gyászharang legyen,
Víg társaságunkból halottas menet,
Zord sirató vidám énekünkből,
És az ünnepi díszből gyászkoszorú.
Fonákjára változzon most minden.

LŐRINC BARÁT
Menj, uram; s asszonyom, te kísérd el.
Indulj te is, Paris. És mostantól
Minden gondotok a temetés legyen.
Titeket az ég, úgy látom, nem szeret.
Pedig senki, senkit hiába nem temet.

Capulet, Capuletné, Paris és Lőrinc barát el.

ELSŐ ZENÉSZ
Gyerekek, fogjuk a dudáinkat, és gyerünk.

DAJKA
Bizony, kedveseim, menjetek csak;
Hisz látjátok ti is, gyászos egy nap ez. El

ELSŐ ZENÉSZ
Igen, más lett a leányzó fekvése.

Belép Péter.

PÉTER
Muzsikusok, ó, muzsikusok, „Könnyű lett a szívem”, „Könnyű lett a szívem”: ó, ha nem akarjátok, hogy meghaljak, játsszátok nekem azt, hogy „Könnyű lett a szívem”.

ELSŐ ZENÉSZ
Miért pont azt?

PÉTER
Muzsikusok, ó, muzsikusok, mert az én szívem most azt játssza, hogy „A szívem tele gyásszal”. Ó, játsszatok nekem valami vidám melódiát, hogy vigasztaljatok!

ELSŐ ZENÉSZ
Semmi melódia; itt most nincs helye dalolásnak.

PÉTER
Nem játszotok?

ELSŐ ZENÉSZ
Nem.

PÉTER
Akkor én megadom nektek.

ELSŐ ZENÉSZ
Micsodát adsz meg nekünk?

PÉTER
Nem a honoráriumot, esküszöm, de az alaphangot.

ELSŐ ZENÉSZ
Kuss legyen, te ronda szolga.

PÉTER
Akkor a ronda szolga végigsimogatja a tőrkését a képeden. Én nem dobálózom hangjegyekkel: dó, mint megdorgállak, ré, mint megreszellek, fá, mint ráfázol. Úgyhogy jobb, ha rám hangolódtok.

ELSŐ ZENÉSZ
Rád hangolódunk.

MÁSODIK ZENÉSZ
Kérlek, tedd el a tőröd, és húzd ki az eszed a tokjából.

PÉTER
Kihúzom, és belemártom a tokádba. Nem, nem, kivégezlek én titeket az eszemmel, az is pengeéles. Válaszoljatok nekem férfimódra:

      „Ha fáj a szívem búbaja,
      S a búbánat majd eltemet,
      A muzsika ezüst szava...”

Namármost, miért „ezüst szava”? Miért szól ezüst hangon a muzsika? Mit mondasz erre, Nótás Károly?

ELSŐ ZENÉSZ
Kérlek, uram, azért, mert az ezüst édesen cseng.

PÉTER
Ügyes. Te hogy vélekedsz, Fisz Hugó?

MÁSODIK ZENÉSZ
Én azt mondom, „ezüst szava”, mert van, aki ezüstért játszik.

PÉTER
Ez is egy válasz. És mit mondasz te, János?

HARMADIK ZENÉSZ
Hát énnekem fogalmam sincs.

PÉTER
Ja, persze, öcsém, te vagy az énekes. Majd én megmondom. Azért van a muzsikának „ezüst szava”, mert szólni ezüst, de hallgatni arany. „A muzsika ezüst szava kúrálja árva lelkemet.” (El.)

ELSŐ ZENÉSZ
Milyen egy francos gazember.

MÁSODIK ZENÉSZ
Hagyjad már. Inkább maradjunk itt a torra; várjuk meg a gyászolókat, hátha kapunk valamit enni. El

ÖTÖDIK FELVONÁS

(V. 1.)

Mantova. Utca

ROMEO
Ha hízelgő álmoknak hinni lehet,
Akkor ma még jó híreket kapok.
Egész nap ez a szokatlan jókedv,
Úgy érzem, mintha föld felett járnék.
Azt álmodtam, eljött a szerelmem,
És holtan talált – micsoda álom,
Meghaltam, és mégis gondolkodtam.
És olyan életet lehelt a számra
Csókjaival, hogy föléledtem tőle,
És a világ császára voltam. –
Jó is a szerelem, ha már a látszata
Ennyi örömet ad!

Belép Baltazár.

No! Hírek Veronából! Mi újság?
Hoztál nekem levelet a baráttól?
Hogy van a feleségem? Apám jól van?
Júliám jól van? Akkor minden jól van.

BALTAZÁR
Akkor jól van, és minden jól van.
Teste a Capulet-sírboltban fekszik,
Halhatatlan lelke az angyalokkal él.
Láttam feküdni a családi kriptában,
És jöttem, hogy elmondjam neked.
Bocsáss meg, hogy rossz híreket hozok,
De te kértél rá, hogy hírhozód legyek.

ROMEO
Igen?
Akkor dacolok veletek, csillagok.
Tudod, hol lakom; szerezz tintát, papírt.
És bérelj lovakat; éjjel visszamegyünk.

BALTAZÁR
Könyörgök, uram, légy türelemmel:
Vad és sápadt az arcod; én félek,
Valami balszerencse ér.

ROMEO
                                         Tévedsz.
Nem lesz semmi. Menj, tedd, amire kértelek.
Nem hoztál levelet a baráttól?

BALTAZÁR
Nem.

ROMEO
Nem baj. Menj, bérelj lovakat,
Nemsokára én is megyek. (Baltazár el.)
Nohát, Júlia, veled alszom éjjel.
Lássuk, hogyan. – Furcsa, milyen gyorsan jár
Az agy, ha elborult. – Emlékszem egy
Patikusra, valahol itt lakik.
Sokszor láttam erre tépett rongyokban,
Csapzott szemöldökű alak, csontja
Megaszalva a nyomortól, növényt
Szemezgetett; sötét kis boltjában
Teknősbéka lógott, kitömött krokodil,
És förtelmes halak nyúzott bőre.
Polcain egy koldus guberált, üres
Dobozai, zöldre mázolt cserép,
Hólyagok, penészes magok,
Maradék spárgák és poshadt törökméz.
Jó szellősen, hogy többnek látszódjon.
Nyomorát látva azt mondtam magamnak,
Ha valakinek méreg kellene,
Ez eladna neki, bár Mantovában
Halállal büntetik. – Ez itt a háza.
Zárva van? Hé, patikus!

Belép a Patikus.

PATIKUS
                                          Miért kiabálsz?

ROMEO
Gyere ide, barátom. Látom, hogy
Szegény vagy: fogd, itt van negyven dukát,
Adj mérget, méghozzá gyorsan ölőt,
Ami az életunt ember erén
Felszívódik, és mint az ágyú torka,
Belőle úgy robbantja ki a lelket.

PATIKUS
Van nálam ilyen gyógyszer, de a törvény
Halállal bünteti, ha eladom.

ROMEO
Ilyen csupaszon, ekkora nyomorban
Félsz a haláltól? Az arcodon éhség,
Szükség és szorongás a szemedben,
Megvetés görbíti a hátad, neked
Nem barátod a világ, sem a világ
Törvényei; a világnak nincs olyan
Törvénye, hogy te gazdag légy; vedd el.

PATIKUS
Csak a szegénységem vesz rá.

ROMEO
Csak a szegénységed veszem meg.

PATIKUS
Tedd ezt bármi folyadékba, s idd ki.
Ha húsz embernyi erő is volt benned,
Ez majd utadra küld.

ROMEO
Itt az arany – pusztítóbb méreg ez,
Gyorsabban öli a lelket ezen az
Utálatos világon, mint a te tiltott,
Szegényes kis vegyületeid.
Nyugodj meg: én adtam mérget neked,
Te nem adtál nekem semmit. Ég veled.
Vegyél ételt és szedd össze magad.
No, gyere, gyógyszer, megyünk Júliához.
Nem méreg az, ami gyors halált hoz.

(V. 2.)

Lőrinc barát cellája. János barát

JÁNOS BARÁT
Szent testvérem, felebarátom, üdv!

Belép Lőrinc barát.

LŐRINC BARÁT
Csak nem János barát? Isten hozott
Mantovából! Halljam, mit mond Romeo?
Biztos üzent. Kérem a levelét.

JÁNOS BARÁT
Elmentem egy mezítlábas baráthoz,
Aki Veronában rendünk tagjaként
Dögvészesek közt tölti napjait.
Kértem, kísérjen el; de az őrök
Lezárták a kaput, nem engedtek át.
Attól féltek nyilván, épp valami
Fertőző pestis-tanyáról jövünk.
Úgyhogy nem jutottam el Mantovába.

LŐRINC BARÁT
És? Akkor hogy ért el hozzá a levél?

JÁNOS BARÁT
Mondom, hogy el se küldtem! Látod, itt van,
Futárt sem találtam, hogy visszahozza,
Annyira féltek mind a dögvésztől.

LŐRINC BARÁT
Ez katasztrófa. A rendünkre mondom,
Ez létfontosságú megbízatás volt,
Nem csak afféle bájolgó levél,
És bárgyúságod végzetes lehet.
Szerezz azonnal feszítővasat,
És hozd a szállásomra.

JÁNOS BARÁT
                                     Máris jövök.

János barát el.

LŐRINC BARÁT
Egyedül kell hát a kriptába mennem.
Három órán belül ébred Júlia.
Így is elátkoz majd, hogy Romeo
E vakvéletlenről semmit sem tudott.
Majd újra írok neki Mantovába,
S találkoznak itt, ha onnan visszajött;
Szegénykém – élő test, halottak között!

(V. 3.)

Temető. A Capulet-kripta. Paris és egy apród fáklyával‚ virággal jön

PARIS
Kérem a fáklyát, hagyj most egyedül.
Nem, inkább kioltom; jobb, ha nem látnak.
Feküdj le ott az ébenfák tövében.
Szorítsad füled a süket földre,
És ha bárki jönne, csak füttyents nekem.
Kérem a virágot. Tedd, amit mondtam.

APRÓD
Egy sírkertben álldogáljak egymagam?
Szinte félek; de legyen, megteszem.

PARIS
Édes virág, virággal hintem ágyadat.
A te baldachinod immár por és kő.
Sós vízzel öntözöm majd éjjelente,
Vagy sóhajommal párolt könnyekkel:
Ezt a gyászszertartást adom neked
Mától kezdve most már minden éjjel.

Az apród fütyül.

A fiú jelzett, hogy valaki jön.
Miféle átkozott törhet be ide,
Hogy megzavarja szertartásomat?
Mi, fáklyával? – Elrejtőzöm.

Belép Romeo és Baltazár, fáklyával, csákánnyal és feszítővassal.

ROMEO
Add a csákányt meg a feszítővasat.
Fogd, itt egy levél; korán reggelre
Apámnál, anyámnál legyen. Fáklyát;
Ha kedves az életed, most esküdj:
Akármit is látnál vagy hallanál,
Nem zaklatsz, míg a dolgomat teszem.
Mit keresek itt, a sírbolt mélyén?
Nos, részben hitvesem kívánom látni,
Másrészt egy gyűrű kell az ujjáról,
Ami számomra kincs – úgyhogy indulj.
És ha visszatérnél, hogy leskelődj,
Még mi dolgom van itt, én esküszöm,
Hogy ízről ízre téplek darabokra,
S tagjaid e mohó sírban hányom el.
Szándékom és a perc irgalmatlan
És sötét; emésztőbb, vadabb, ádázabb,
Mint éhes tigris vagy háborgó tenger.

BALTAZÁR
Elmegyek, uram; nem foglak zavarni.

ROMEO
Így leszel barátom. Élj és boldogulj;
Ég veled.

BALTAZÁR
                    Azért csak elrejtőzöm.
Úgy néz, hogy félek, szándékát sem hiszem.

ROMEO
Te undok száj, halált emésztő gyomor,
A föld legdrágább falatján csámcsogsz,
Hát fölfeszítem rothadt állkapcsodat,

Feltöri a sírt.

S egy kevés húst még közéjük tömök.

PARIS
Ez a száműzött, gőgös Montague.
Ez ölte meg szerelmem bátyját, és
Azt mondják, őt a bánat ölte meg.
Most meg itt van, hogy a holttestekkel
Valami tiltott ocsmányságot tegyen.
– Hagyd abba, szentségtörő Montague!
Neked a halál nem elég bosszú?
Te köztörvényes gazember: gyere –
Most meghalsz.

ROMEO
                             Tudom; azért jöttem ide.
Kedves kölyök vagy, de ne kísérts egy
Kétségbeesett embert; menj innen,
Hagyj engem; gondolj e sok halottra itt,
És rémülj meg. Kérlek, kölyök, ne hozz
Újabb bűnt a fejemre azzal, hogy
Feldühítesz. Menjél már! Tűnj el! Gyerünk!
– Nézd, jobban szeretlek, mint magamat:
Én azért jöttem, hogy önmagamra
Emeljek kezet. Ne maradj – menj! – élj! –
Mondd, hogy futni engedett egy őrült.

PARIS
Nem érdekelnek ezek a szólamok,
Nem engedlek tovább, mert bűnös vagy.

ROMEO
Verekedni akarsz? Hát akkor gyere.

Vívnak.

APRÓD
Uramjézus, vívnak! Hívom az őrt. (El)

PARIS
Megöltél. – Ha jó ember vagy, felnyitod
A sírt, és Júlia mellé fektetsz. (Meghal)

ROMEO
Ígérem, úgy lesz. Hadd látom arcát!
Mercutio rokona, Paris gróf!
Mit mondtak róla? Hogy neki kellett
Volna elvenni Júliát? Vagy nem ezt
Mondták? Csak álmodtam? Vagy megőrültem:
Júliáról beszéltek, és csak hittem,
Hogy így van? – Adj kezet; úgy látszik, téged
Énvelem írtak be a sors könyvébe.
Sírba teszlek. Sőt, fényes csarnokba,
Hisz itt fekszik Júlia, akitől
E sötét üreg is fényárban úszik.
Feküdj itt, halott, egy halott temet el.
Gyakran mondják, hogy az ember vidám
A halála percében. Úgy hívják ezt:
A halál előtti megvilágosodás.
Én hogy nevezzem ezt a fényt?
Szerelmem. Feleségem.
Lelked mézét kiszívta a halál,
De nem fogott, úgy látszik, szépségeden.
Tybalt, te fekszel itt, e véres vásznon?
Mit tehetnék még érted – azon kívül,
Hogy gyors bosszút állok gyilkosodon?
Ne haragudj rám, testvér!
Kedves Júlia, miért vagy te ilyen szép?
Azt kell hinnem, szerelmes lett beléd
Az anyagtalan halál, és e vézna,
Undorító váz titkos szeretőként
Fogva tart téged itt, a sötétben.
Ettől félek, úgyhogy veled maradok,
Meg a férgekkel, akik új cselédeid.
Tanyát verek, és végre lerázom
A baljós csillagok terhét erről a
Világtól elhasznált testről. –
Egy utolsó pillantás, ölelés,
És csókkal írom alá a szerződést
A mindent felvásárló halállal.
Gyere, méreg, te émelyítő révész.
Elszánt hajós, az elfáradt bárkát
Végre sziklának kormányozhatod.
Ezt a szerelmemre iszom. (Iszik a méregből)
Rendes patikus. Nem csapott be.
Csókkal halok meg. (Meghal)

Belép Lőrinc barát lámpással, ásóval, feszítővassal.

LŐRINC BARÁT
Hogy kifulladok! Nem való már nekem,
Hogy sírok közt botorkáljak. Ki van ott?

BALTAZÁR
Jóbarát. Régi ismerős.

LŐRINC BARÁT
Mondd csak, jóbarát, miféle fény az ott?
Lárváknak, vaksi koponyáknak dereng?
Jól látom, a Capulet-kriptában ég?

BALTAZÁR
Így van, szent ember; és van ott valaki,
Akit szeretsz.

LŐRINC BARÁT
                    Igen? Ki?

BALTAZÁR
                                     Romeo.

LŐRINC BARÁT
Mióta?

BALTAZÁR
                    Talán fél órája?

LŐRINC BARÁT
Gyere a sírhoz.

BALTAZÁR
Nem merek. Azt hiszi, hogy hazamentem.
Meg fog ölni, ha leskelődni lát.

LŐRINC BARÁT
Hát akkor maradj. Egyedül megyek.
Félek – iszonyú érzés fogott el.

BALTAZÁR
Ahogy az ébenfák alatt aludtam,
Azt álmodtam, harcolt valakivel,
És megölte.

LŐRINC BARÁT
                    Romeo! Istenem,
Vér! Miféle új vér szennyezi a sírt?
Gazdátlan fegyverek, vérbe mártva,
Itt, a béke otthonában? – Romeo!
De sápadt! És ki még? Paris? Csurom vér...
Miféle átkozott óra felel
E siralmas véletlenért? – Felébredt...

Júlia magához tér.

JÚLIA
Drága jó atya! Hol van a férjem?
Tudom, itt kell lennem, és itt is vagyok.
Hol van az én Romeóm?

LŐRINC BARÁT
                                             Zajt hallok.
Itt halál, pestis, beteg álom fészkel,
És mindkettőnknél hatalmasabb erő.
Jót akartunk, nem sikerült – most gyerünk.
Itt fekszik férjed, és vele Paris gróf.
Gyerünk; kérdésekre itt most nincs idő,
Majd elhelyezlek valami zárdában.
Mindjárt itt az őrség. Édes Júlia,
Kérlek! – Én nem merek tovább maradni.

JÚLIA
Menj csak, én maradok.

Lőrinc barát el.

Mi ez? Mi van nálad? Üveg?
Azt szorongatod? – Szóval méreg.
Ó, te kis mohó. Mind megittad,
Nekem nem is hagytál? Lecsókolom
A szádról, hátha maradt egy kicsi,
És gyönyörrel visz a halálba. (Megcsókolja)
Milyen meleg a szád.

ELSŐ ŐR
Mutasd az utat! Erre?

JÚLIA
Mi ez a zaj? Akkor sietek.

Előhúzza Romeo tőrét.

Gyere, tőr – ez lesz az új tokod.
Itt rozsdásodj. Segíts meghalni. (Leszúrja magát)

Belép Paris apródja, őrökkel.

APRÓD
Itt vannak. Ott, ahol a fáklya ég.

ELSŐ ŐR
Véres a padló. – Járjatok körül,
Akit találtok, azt hozzátok ide.

Néhány őr kimegy.

Micsoda látvány; itt a meggyilkolt gróf,
Júlia vérzik; meleg – még ki se hűlt,
Pedig két napos halott. Menjetek,
Jelentsétek a hercegnek, fussatok
Capulethez, keltsétek fel Montague-t.

Néhány további őr kimegy.

Látjuk a helyszínt, de nincs meg az ok.
Azt eldöntik majd még a vizsgálatok.

Belép néhány őr, Baltazárral.

MÁSODIK ŐR
Romeo embere; ott kint találtuk.

ELSŐ ŐR
Vedd őrizetbe, míg nem jön a herceg.

Belép Lőrinc barát és egy őr.

HARMADIK ŐR
Valami barát – reszket és zokog.
Az ásó és a csákány nála volt,
Ahogy a sírok közt lopakodott.

ELSŐ ŐR
Ez is gyanús; a barát is marad.

Belép a Herceg és kísérete.

HERCEG
Milyen balvégzet támad ilyen korán,
Hogy hajnali álmunktól is megfoszt?

CAPULET
Mi történt? Sírnak odakint az utcán.

CAPULETNÉ
„Romeót” kiáltanak, meg „Júliát”,
Mások „Parist”, és jajveszékelve
Rohan a város sírboltunk felé.

HERCEG
Milyen szörnyűséget kell még hallanunk?

ELSŐ ŐR
Uram, itt fekszik Paris gróf: leszúrták.
Romeo is halott. És a korábban
Már halott Júlia is újból meghalt.

HERCEG
Hogy történtek az újabb gyilkosságok?

ELSŐ ŐR
Itt egy barát, meg Romeo embere,
Mindkettőnél alkalmas szerszámok,
Hogy mások sírját felfeszegessék.

CAPULET
Uramisten! – Nézd, vérzik a lányunk.
Ez a tőr vette el életét, tokja
Üresen áll Montague övében.

CAPULETNÉ
E látvány, mint valami lélekharang,
Saját halálomra figyelmeztet.

HERCEG
Gyere, Montague; korán fölkeltél,
Hogy lásd fiad korai alkonyát.

MONTAGUE
Egyetlen hitvesem meghalt az éjjel,
Fiunk száműzetése ölte meg.
Vajon mi jöhet még öregkoromra?
Már nem akarom látni.

HERCEG
                                        Jöjj és láss.

MONTAGUE
Ó, te neveletlen. Miféle mód ez?
Apádat félrelökve tolakszol
A sírba?

HERCEG
                    Pecsétet a siránkozásra.
Legalábbis amíg tisztába jövünk
E sok ellentmondással, megtudjuk
Forrását, okát, természetét; akkor
Vezére leszek fájdalmatoknak,
Akár mindhalálig; addig türelem.
Akad is néhány gyanúsítottunk.

LŐRINC BARÁT
Én vagyok itt a leggyanúsabb.
Idő és hely ellenem tanúskodik.
De a látszat ellenére sem öltem.
Magam ítélem el s mentem föl magam.

HERCEG
Akkor talán oszd meg velünk, amit tudsz.

LŐRINC BARÁT
Rövid leszek. Lélegzetem se futja
Hosszadalmas, fárasztó mesére.
Romeo, aki itt fekszik holtan,
Férje Júliának, aki ott fekszik
Holtan. Magam adtam össze őket.
Nászuk volt Tybalt utolsó napja;
Az ő váratlan halála száműzte
Városunkból az újdonsült férjet.
Érte sírt Júlia, nem Tybaltért.
Ti, hogy a gyászból felrázzátok őt,
Erőszakkal próbáltátok szegényt
Paris grófhoz adni. Eljött hozzám;
Könyörgött, találjak ki valamit
E másodszori házasság ellen,
Vagy ott, előttem öli meg magát.
Én adtam neki egy erős altatót,
Ami szándékom szerint a halál
Formájával ruházta fel. Közben
Írtam Romeónak, hogy jöjjön ide,
Vegyük ki őt e kölcsönzött sírból,
Ahogy a méreg hatása megszűnik.
A levél kézbesítőjét viszont
Meggátolta egy ostoba véletlen.
Romeóhoz nem jutott el a hír.
Egyedül ereszkedtem le a sírba
A megjelölt órában; tervem az volt,
Hogy Júlia nálam várja ki, míg
Férjéhez küldök. Mire ideértem,
Paris és Romeo már itt feküdt,
És éppen akkor ébredt Júlia.
Kértem, jöjjön velem, viseljük el
Türelmesen az ég működéseit.
Aztán megijesztett valami zaj.
Júlia nem akart velem jönni,
Én pedig nem mertem tovább maradni.
Végzett magával, amint az látható.
Ennyit mondhatok. A házasságról
Dajkája is tud. Ha az én hibám,
Áldozzuk fel maradék napjaim,
Tessék – törvény szerint vegyék életem.

HERCEG
Téged mind szent embernek ismerünk.
Mit szól mindehhez Romeo embere?

BALTAZÁR
Elmondtam neki, hogy meghalt Júlia;
Ő Mantovából ide vágtatott,
Ahol ezt a levelet bízta rám.
Apjának szól; aztán bement a sírba,
Azt mondta, megöl, ha leskelődöm.

HERCEG
Kérem a levelet, beleolvasnék.
Hol az apród, aki az őrt hívta?
Öcsém, mit keresett itt az urad?

APRÓD
Virágokat szórt Júlia sírjára;
Szólt, hogy hagyjam itt; de valaki jött,
Egy fáklyás ember, feszegette a sírt,
És vívni kezdett a gazdámmal; erre
Elszaladtam, hogy hívjam az őrséget.

HERCEG
A levél a barátot igazolja,
Szerelmüket és a lány halálát.
Azt írja, mérget vesz egy gyógyszerésztől,
És idejön, hogy Júliával háljon.
Hol a két ellenség? Capulet! Montague!
Látjátok, miféle átok bünteti
Gyűlölségetek? Módot lelt rá az ég,
Hogy ami örömetek volt, azt most
Szerelemmel fojtsa meg. Én pedig,
Mert szemet hunytam viszályotok felett,
Mindkét rokonomat elveszítettem.
Mind büntetve vagyunk.

CAPULET
Montague testvér, kérlek, add a kezed.
Ez a lányom hozománya; én sem
Kérhetek többet.

MONTAGUE
                             Én viszont adhatok:
Mert szobrot emelek itt aranyból,
Hogy senkit ne bálványozzanak úgy,
Amíg Verona új napokat lát,
Mint a hűséges és igaz Júliát.

CAPULET
És úgy ragyogjon mellette Romeo,
Mindketten viszályunk áldozatai.

HERCEG
Bús békülésre virrad a reggel;
A nap nem mutatja arcát nekünk.
Foglalkozunk majd még az esettel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk.
Emlékezésre méltó lesz az óra:
Meghalt Júlia, s az ő Romeója.

Mind el.