graffiti
benczes s. gábor
Publio
Kiadó
www.publio.hu
2016
ISBN:
9789634432043
©
benczes s. gábor
e-mail:
szinlap@gmail.com
Tartalom
Persze
előre kell szólnom, ez a könyv – nyomtatva, elektronikusan,
akárhogy kiadva, de könyv – verseket, gondolatokat tartalmaz.
Azoknak szól, akik szeretik a verseket. Meg azoknak is, akik nem,
ámde szeretik felismerni, ahol, és ahogy élnek.
Mert
élnek...
A
verseknek matematikájuk van. Bár én is használom a versírás látható
és érezhető elemeit, szótagokat számolok, rímeket kreálok a sorok
végére, vagy épp közepébe, és szinuszgörbéket rajzolok, mégis –
fontosabbnak tartom, hogy egy vers gondolkodtasson, hogy szóljon
valamiről.
Szóljon...
Ha
ezeknek a verseknek a stílusát keresed, nem biztos, hogy be tudod
sorolni. Ilyen is, olyan is. Legtöbbször másmilyen. Ezek az írások
kisebb-nagyobb képek egymáshoz illesztve, mert a „nagy világ”
apró képekből áll. Néha furcsák, ahogy megmutatom, de bármennyire
szürrealisztikusak is, azok valóságok – másképp látva.
Képek...
Míg
előző könyvemben főként az érző emberről írtam, ebben többnyire a
mindennapokról beszélek. Megjegyezném: nem mindig rólam szólnak a
versek, amik megjelentek a könyveimben, ne próbálj beleképzelni,
annak semmi értelme. De a gondolatok az enyémek, azokat vállalom.
Mert
a fejemben születtek...
A
versek, amik ebben a kis kötetben vannak hosszúak, rövidek, rímesek,
akármilyenek. Feljegyzések. Egy életben látott és érzett pillanatok.
Hirtelen felindulások, viták, vívódások eredményei. Megjegyzések.
Falra kent, falra fújt gondolatok.
Graffitik...
színek
és bálványok hátizsákba gyűrve
képekbe
tömörített házfalaknak háta
odébb
lámpasor út csorba utcatábla
emberek
órák fák vassal körbevéve
sietős
lábakon hűs esőcsepp csillog
tócsába
taposó gumik és kockakő
kifestett
arcukra mosolyt erőltető
szép
hölgyek vállán láthatatlan billog
befordul
hirtelen két rendőr a sarkon
mert
feltűnő ahogy a szerelmet várom
s
ezer meztelen nő ágyékát bámulom
ahogy
taposnak a leszórt illatokon
rekedten
köszönnek a vonuló varjak
villamos
vágja át a vén utcák torkát
verdesik
az eget a dühös faágak
sírva
ölelgetik a kémények sarkát
drótokra
felfűzött emberek rohannak
megtalálni
végre az elsápadt napot
lihegve
billegnek a nyápic széklábak
feledni
készülnek a szétszakadt álmot
a
zajos utcákon imádkozni értünk
rőt
fények borulnak a járda kövére
s
mi minden árulást nevetve átlépünk
graffitit
festve a világ közepébe
rigófütty
Armstrong
fújja trombitáját
és
egy légkalapács
még
ne mozdulj
tárd
szét két kezed
és
szívd le mélyen
ezt
a poshadt
áporodott
és dühös szagot
ami
utcáról utcára
szobáról
szobára jár
aztán
// menj
mikor
megérzed
egy
útkereszteződés illatát
közöttünk
élnek a lomisok
feszülten
figyelve a kidobott vasat
közöttünk
elveszett embriók
a
férfi ki utcán kerget egy halat
közöttünk
él ki örül ki morog
a
konok a sanda a beautiful
a
rozsdás ikarus után loholók
és
az is ki holnapra kifakul
mellettünk
rohanó hústömeg
üzletet
megkötő jólfésült saab
az
is ki monoton hiába kéreget
és
közöttünk él a szabad a rab
itt
a sok lábait szétrakó teenager
a
sarokban valaki bűzt zihál
az
ember az ember az ember
– – – és
közöttünk él a halál
?
hol a város a pad a nő
fűszálon
táncoló eső
hova
lettek a bősz vadak
hol
a sok kékre festett köröm
nincs
ezen a tájon más – – csak
ablakban
könyöklő közöny
a
koszos ablakon kihajol egy lány
két
combján harisnya futtatja szemét
a
hold most zavartan felkapja fejét
eres
lábai közt görcsöt kap a vágy
rozsdás
lámpavas földre sújtja magát
üvegbe
ragadnak a tekintetek
málló
falakon átfestett poszterek –
ne
hagyja el senki kurva szobáját
riadtan
menekülnek a kék buszok
és
befordulnak a mellékutcákba
mind
több ember tüsszög: terjed a nátha
s
ugatnak újra a politikusok
_____
megj.:
„Mind több ember tüsszög: terjed a nátha” –
idézet Jakob van
Hoddis: Világvége c. verséből (ford.: Tandori Dezső); az eredeti vers
két sora a 2019-es vírusjárvány miatt aktualizálva
hát
semmi sem történt míg odavoltál
csak
a fű nőtt tovább és zöld lett a fa
s
pár hete a szomszédban ült a halál
változás?
csak a kurva nap ment odébb
a
lépcsők koptak el és a hangom is
//
tegnap eladtam az álmom – fillérekért
...semmi
sem fontos [ bár hogy újra itt vagy
most
ketten nézhetjük hogy’ rohan a szél ]
s
ha indulsz – csak pro forma mondom: maradj
a)
a
hír újságban volt – – –
egy
benne elejtett szó
tömegeket
gyilkolt
b)
hófehér
papírra leírtam egy verset
benne
volt: kurva – a papír mocskos lett
c)
gondolat
mondat... leírtam rossz töröltem
a
mondat eltűnt a gondolat megmaradt
d)
mily
szép vagyok s te csúf
rezgette
színes szárnyait az egynapos lepke
szólt
a teknős – így igaz s én száz évig szenvedve
gondolok
majd erre
a
férfi elfut a ló leroggyan
az
ajtó nem tud nyílani
odafent
istenek kártyáznak komoran
egy
ember megtanul sírni
hangosan
felsikít reszkető kezed
mikor
a homlokomhoz ér
ijedten
elfordulsz a fájdalom éget
de
nézd – markomban már ébred a szél
_____
megj.:
„A férfi elfut a ló leroggyan Az ajtó nem tud nyílani” –
idézet Paul Eluard: A férfi elfut c. verséből (ford.: Illyés Gyula)
hallgatni
téged
és
hallgatni
hallgatni
a)
fuldoklón
rohan az északi szél
asztalom
remegve lábra kél
papíron
menekül három dimenzió
b)
fényeken
ülnek a fekete nők
pikk
dámák mellett az öltönyök
facebookon
csókokat váltanak
c)
szemekben
hintázik tenger és Nap
tömegben
cikázva hang szalad
pipacsot
hoznak a szónokok
ma
az ég színe kék és sárga
a
nap és vidáman integet
a
balkonokon futó muskátli
és
én is vidáman de hirtelen
fékez
egy piros kiskabát
miatt
a sárga villamos oldalán
mosóporreklám
és
döbbentre
szürkül az ég és jön
a
nyikorgó villamos és jön
egy
busz kék oldalán színes
mosóporreklám
és
csikorogva
fékez mert rohan valaki
kék
szatyrán
mosóporreklám
és
sikít
csak állok döbbenten és áll
a
sárga villamos és a kék busz oldalán
mosóporreklám
és
az
ég rémült és fakó és néma
mert
ott virít a fekete aszfalt
közepén
egy piros kiskabát
idegen
vagyok egy ismeretlen
kezeddel
száddal hiába keresel
minden
mozdulat hiábavalóság
hiába
faggatsz meleg öleddel
talán
fáradt madár – rángat a szél
egy
ujjadba fúródott apró szálka
vagy
kő mi felszakadt a sárga földből
páncél
folyó egy fanyar birsalma
lehet
csak apró pillanat vagyok
illat
gyors szó ( zárt ajtó a világban
sivatagban
homok fata morgana?
///
csak egy korty vagyok a szádban
kopott
rádiónkból
Pavarotti
hangja recseg
kedvenc
pókom
egy
poros szálon fel-le szalad
a
dal megszakad
a
bemondó híreket mond
és
fecseg és fecseg és fecseg
kibillent
kövek
megfékezett
szökőkutak
és
összefércelt emlékek
ez
lett a város – – –
egy
óvatos kislány
és
egy felsebzett talpú fiú
átosonni
készül egy új világba
otthagyva
mindent
saját
régi dimenziójában
még
át kellene lépniük
a
félelmetes árnyékokon
amit
az idő tolt arcuk elé mementónak
de
a bámész emberek közt
elveszítették
saját imáikat
_____
megj.:
„de hát hogyan is lehetne meggyógyítani a sebeket ha azok nem
lennének?” – idézet tőlem
valahol
felfeslett varrás
valahol
eltévedt szél
tegnap
még furcsa utazás
ma
kezed a kezemből kér
milyen
furcsa dolgok végül is a versek
szavak
egymáshoz öltve // és látszólag
értelmetlenül
kattognak suhannak
és
salsát táncolva játszanak szerelmet
mondtam
már versekben sokat az életről
festettem
bennük balkonon könyöklő
felpuffadt
közönyt hol megállt az idő
és
versekben néztem meg Istent is – fentről
szavakkal
szálltam szakadt madarak között
és
vakondok voltam papír pad tükör
elfáradt
hullám csak idegen csak könny
figyelő
szempár meggörnyedt vállak mögött
már
elfáradtam csak recsegnek bennem
csak
pattognak koponyámban a szavak
leírnám
őket de visszatart a félelem
[elvesznek
a térben és a valószínűség-számítás szerint 1% az esélye]
hogy
megértik őket akiknek szólnak
_____
megj.: köszönet
az ihletadó költőnek, Louis Aragonnak
ágon
hintázó madár
egy
méh a sárga virágban
ismétlődő
dallamok
az
utcán tüntetők
hát
ez az élet
ahol
a versek hiábavalón ordítanak
ahol
tehenek tolongnak mindenütt
és
kitárt karjaikban celebek / hideg van
a
napok meg csak mennek valahová
hát
a versek csak arra jók
hogy
egy pillanatra megálljunk
és
kikiabáljuk
a
reggeli ébredéseket ürességeket
káoszokat
/ hideg van / harag
és
szajhák és rohanás
és
kufárok mindenütt
hát
feleslegesek már a versek
/
hiszen te / ki és ha olvasod
nem
válaszolsz
– – – – – –
– – – – megszakadtak
az álmok
– – – – – –
– – – – a
mozdulatok elköltöztek
akasszuk
múzeumok ruhatárába
pecsétes
kabátok közé a verseket
/
felesleges szavak azok
hol
vagy / hol vannak azok a rímek
az
énekek a sóhajok
amiket
kicsiszoltunk fülekbe suttogtunk
a
vágyak a csillogó homokszemek
görnyedten
állunk és nézzük
ahogy
a nap menekül
ahogy
az ég és a föld egymásba mar
ahogy
a szürkeség ellopja a dalokat
az
érintéseket a csókokat
hideg
van – – – – – hideg
csak
a tarka szél üvölt eltakarva
a
torkunkból kiszakadt hangokat
hát
óvatosan észrevétlen
megszégyenülten
és nevetségesen
elkullogunk
oda
ahol
helyünket megjelölte
régi
elbaszott döntésünk / ahol az indulatok
felemelkednek
minden
kaotikus
– – – – – –
– – – – és
mégis rendszeres
hát
belenyugszunk az edények csörgésébe
lépcsők
monoton ütemébe
a
monitorok mögött
egymás
háta mögött
a
csapódó ajtók mögött ülünk / mert
minden
vers
csak
árnyék
/
csak szenvedély
/
csak üzenetek azok
amiket
már nem akar meghallani senki sem
/
amiket már nem akar tőlünk ellopni
senki
sem
/
amikből majd az idő
a
vén csoroszlya
unalmában
felesleges
esőcseppeket csiszol
ha
sétálsz az utcán
és
meglátod a szavakat
amiket
elejtettünk
te
lehajolsz hozzájuk
hogy
megérintsd őket
de
azok kiperegnek ujjaid közt
és
csak ismétlik magukat
míg
el nem koptatja őket az idő
– – – mert
már itt az este
ideje
felemelni a fejünket
törődni
a kátránnyal megfojtott gerendákkal
a
dohos és dülöngélő kéményekkel
mosdatlan
kezekkel és mosdatlan szájakkal
a
sarkon már igazgatja harisnyáját az a kurva
befogadni
kész a világot
ágyékában
olcsó az ötperces kokain
csak
a rendőr tanácstalan
zsebre
dugott kézzel zavartan áll
a
lámpák végre hasznosak
és
mind olyan egyforma és fegyelmezett
a
sikoly megmerevedik a huzatos pályaudvaron
ez
hát a város nézd – – –
[csak
a kocsmákban féktelen a hangulat]...
a
fénnyel felszabdalt utcákon
rohannak
haza az emberek feledni az átkozott napot
látod?
az a férfi ott konfekciós öltönyében
otthon
végre nyugodtan úr lehet
és
hanyatt döntheti remegő vágyait
körbeülni
az asztalt
emelni
a tétet
eljátszani
a becsületet
egy
/ szerelmes verset akartam írni
de
elfogyott minden szavam
szépeket
mondani [– – csak halkan]
és
oktató válaszodra várni
de
minden szótagot keresztben lenyeltem
tátogok
mint szatyorban cipelt hal
köröttem
nincs már semmi csak fal
és
a sarokban felejtett szerelem
figyelem
ahogy köztünk a csend forog
ahogy
nézel rám vádló szemekkel
szürke
agyamban mégis egy szó forog
kimondanám
ha szemedben lehetnék még ember
leírnám
– de megbotlanak bennem a sorok
[hát
nehezen elkezdem – még egy/szer...
tüzet
raktam mert elhagyott az azúr
tüzet
hogy befúrva méhedbe szemem
lássalak
és magasra tartott kezem
ölelhessen
mielőtt lealkonyul
látok
benned minden hegyet és folyót
füvet
tolongó padot hol ülni jó
és
nézem mint fullad vízbe sok hajó
látok
kaput lépcsőt bilincset rondót
belemerültem
testedbe ó város
minden
kurvád papod lesüti szemét
mikor
ott járok hol szerinted tilos
majd
egyszer újra felhasítom hasad
beléd
nézek /// aztán lefekszem eléd
hol
az őrület kacag kacag kacag
_____
megj.: köszönet
az ihletadó költőnek, Éluárdnak
izzó
hőségben felszakadt aszfalt
nyitott
kupéban megszédül a szél
sápadt
diófán elaludt levél
szomjat
oltani vízért sír a part
függöny
– – – mögötte meztelen nő áll
vágytól
remegő szép mellén csillan
egy
kis vízcsepp majd gyorsan elillan
ajka
megremeg forró csókra vár
///
szőke kisfiú képet pisil
a
hőségben dülöngő falra
és
mikor felpillant az égre
a
nő ágyékán egy szexepil
épp
rákacsint csodára várva
[
két éhező forró tenyérre
valahol
szöget ver egy álnok kalapács
a
közelben épp szül egy nő
verebekkel
veszekszik néhány utcakő
asztal
lapjába vési magát a tudás
csikorogva
forog körbe egy villamos
a
sínek az égbe futnak
vén
tudós lelkesen ingereket kutat
rőthajú
utcalány lavórban fogat mos
keresztben
fekszünk a törött lábú ágyon
szép
hátadra tetkót éget
a
megvénült sárga csillár érdes lángja
az
ablak előtt görbe akácfa ágon
egy
berekedt birka béget
s
én reszketve várok az utolsó csókra
valami
könnyűt kellene most írni – – –
míg
csodálva nézem lehulló könnycsepped
festeni
egy tenger felett futó szelet
és
megmarkolva kezed elrepülni
vállat
rántani elveszett csókokra
könnyedén
odavetni félmondatokat
érteni
a tükörben feledt mosolyodat )
rángani
éji dalokra hangolva
írni
kellene most valami lágyat
egy
sikolyra hangolt egyszerű zenét
megmutatni
neked egy bohóc életét
nézd
// már fehérre festem ráncos arcomat
?
látod – milyen apró mozdulat e vers
neked
adom (bár még nincs kész – nagyon nyers
szemtelen
hajnal sugara döfköd ku
pán
ugrok az ágyból már rögtön hat múlt
villany
fel keresztbe villanó vaku
két
kék papucsom riadtan elgurult
lelkesen
nyomok fél fogamra való
pasztát
(f)eltalálom magam arcomra
ragad
pár csepp magamba rántok két jó
tojást
s fejjel rohanok fel (a) falra
de
hova e sietség? mint félelme
tes
bomba az én időm úgy ketyeg és
ha
vissza – fekszem – fordul tán értelme
ám
hozzám ragacs... és nélküle kevés
dologfutást
szervezhetek – nagy körme
net
– és kiszakadna a tér-idő-rés
_____
megj.:
stoicika – utalás a sztoicizmusra
az
ajtót becsapni
kívülről
belülről
1)
mert
már a gondolatok ideje lejárt
veszélyessé
és értéktelenné vált
a
szépséget gyorsan el kellene adni
és
menni menni menni messze menni
2)
mennyezetre
rajzolni a félelmet
hogy
a dölyfös fejjel járók is lássák
utcakövekre
festeni a szépséget
hogy
a lesunyt fejjel járók is lássák
mindenféle
angyalok
ködbe
szürkébe lilába kékbe bújva lelkesedve csevegnek mesélnek énekelnek
lantokat pengetnek és szárnyaikat rezgetve remegnek hogy valaki
mérlegre teszi az eltévedt hangokat a kancsal dallamokat
de
nem kell rettegniük
csókot
kapnak csak hát boldogan legyezik szárnyukkal egymást magukat a
barátokat az amazokat és nyeles nyalókát szopogatnak és leülnek körbe
simogatni egymás arcát tollát saját hangjukat selyem lepel-ruhájukat
és mézzel ápolják óvják kenegetik hangszálaikat kábán forognak és
ájultan csüngenek a vezérhangokon és mennek utána vakon hajszálaikat
fésülgetik és a tükörben szikrázó Vénuszt látnak
a
földön közben
szajhák
könyörögnek egy csókért kéjért szerelemért ölelésért és koldusok
mennek megnézni csodálni a naplementét és vakarva ágyékukat kegyelmet
kérnek a sunyi árnyékok porba sárba latyakba lépnek visongva remegve
a bábok és fényeket hazudnak a sötét bűzlő kapualjakba és centekkel
csörögnek és bankókat lebegtetnek reszketve kegyelemért imára
kulcsolódnak a kezek a bronzharang alatt amelyik csak zúg és zúg
magába lopva minden fényt és hangot hogy aztán kiokádja azt a földre
de
az istenek most nem érnek rá
máshol
ezer a dolguk terveket rajzolnak a tengerek vizére és vitatkoznak
vállakat veregetnek és szavaznak közben és leülnek a fák tetejére
gondjaikat rendezni ünnepelni ultizni sakkozni és a bokrok közt
nézelődve hümmögve beletúrnak szakállukba
így
hát csak a kinevezett
serteperte
főangyalok repkednek lázasan a szférák és a föld között magukkal
cipelve minden édes érdekes fényes szelet fátyluk redőiben eldugják a
hangokat a nap sugarát felfejtik színes selymeket fonnak belőle a
földről az égre és az égről a földre hegedűhúrokat sodornak és körbe
körbe táncolnak forognak csókokat hajigálnak és hízelegnek hogy őket
szeressék őket kövessék a csillogó szemű önmagukat felejtő angyalok
és
megsimogatják a csaholó kutyákat
és
elhallgattatják a hőbörgő oroszlánokat este vissza-visszhangozzák az
énekeket refrénben zengenek hálát az angyalok és fent hallgatnak a
csillagok fekete lyukak a holdak és lent a rovarok a madarak a fényes
halak a szamarak a borzas hernyók a halandók
és
a főangyalok
az
átsuhanó szelekből virágokból füzért fonnak a rácslakók nyakába
felemelik fejüket a fák a házak az asztalon felejtett kopott tárgyak
az aszfaltfolyókon rohanó autók az éjjeli pillangók a nyomorgók és
átjárja őket a csodálatos vágy követni a szószátyár mennybéli
seregeket
és
az angyalok énekelnek
míg
csordában mennek a kertben isteneket félve isteneket emlegetve
istenek által feledve új isteneket keresve a főangyalok nyomába
lépegetve éljenezve boldogan szipogva zokogva nevetve
ám
néhány berekedt angyal
elfáradt
angyal megtört angyal megalázott angyal a sarokban hallva érezve a
hamis hangokat látva a szirénénekektől kábult angyalokat – a
levegőből a tűzből a vízből a földből színeket kever és kusza fonalat
teker a facsigák házára
igazi
karnevál jelmezbál farsangi bál volt a ruhatár tömve fogasra dobva
minden gondolat dübörögve szólt a zene a pincérek izzadtan hordták
körbe a bort a pezsgőt a sört a port felverve táncolt a vihogó tömeg
rezgőn járt kezük lábuk faruk szállt a konfetti meg színes szalagok
eldurrant pár lufi néhány puki vitte a forgó szél
a
számla meg csak dagadt
dagadt
úr és vagy százkilós Venus forgott tekergett kígyóval kezében Laokoon
csörgött a cassa egy Dazsbog hasa rezgett homlokán kicsapott a só
oчень хорошo
ordította meg beautiful habzik ömlik az aranyló lé hátul a konyha
mélyén zsíros fazekak közt aludt a mosogató a szakács kockás fenekébe
törölte izzadó tenyerét és kavart
unottan
egyedül ültem
az
esztrádon a dobos mellén kivillant a szőr elszakadt egy húr sir! még
egy kört suhant a pincér sárga fény pásztázta a plafont összefont
karral figyelt a chef mondom farsangi bál volt lábam taktust vert a
zene ráfolyt a falra körbe két görbe hangjegy a sarokba ragadt
elakadt valaki torkán a szálka és akkor tust húzott a kar
vetélkedni
indult a maszka
és
az újra dobbanó zenére rángva vonult a termen sok páva két szőke
vonatozott körbe mögötte egy öreg beöltözve árva Huckleberrynek kis
kopasz Nérónak és jöttek akik indiánnak Lajosnak vagy tizenhatnak és
rángott Attila az ostorával Cézár két vigyorgó rabszolgával csörgött
a lánc ránc rángott egy banya arcán
ringó
kerek farral vonult a sok girl és egy earl
a
vihogó tömeg tapsra csapta karját látva Persephonét Delilát Püthiát
Canossát a szerelmét feledő Júliát cigarettázó kurvát jött egy
terrorista kezében bomba unott nimfa szakadt ruhában a kínai császár
Napóleon és Ikarus törött szárnnyal Furia és egy bús képű lovag öreg
Esmeraldával ügyvéd és szemét bekötve a lusta Iustitia rendőr egy
bíró
űzzük
a telet
űzzük
a telet
űzzük
a telet ezüstben aranyban frakkban fátyolban és jött bundában a
farkas és Piroska fél lábán ugrált az ólomkatona Seherezádé Aladinnal
cár atyuska egy víg kefebajszossal és csókot adott Dianának egy
herceg Ádám és Éva Léda hattyúval lába között és táncolt a tömeg
hullámzott rángott mondom bál volt farsang
már
csak én csak én ültem egyedül
és
néztem az ütemre rángó Júdást angyalnak öltözött lány lágy hastáncba
kezdett két clown kacagó álarcán vörös könnycsepp és királyok állatok
mind mind forgott vonult rángott a terem morgott a zene s elém lépett
hátán lazán átvetett kaszával a Halál gyere gyere velem kért
és
én nevettem míg ő belém karolva táncolva a sor végére vezetett
összetört
beszéd
hangpihék
a fagyban
merev
derékkal állunk
üres
szemgödreinkben varjak fészkei
_____
megj.:
„összetört beszéd, hangpihék a fagyban” – idézet
Lorand Gaspar: Patmos c. verséből (ford.: Varga Mátyás)
amikor
felvisít az utcán hirtelen a
– – – gránát!
hasra!
a
házmester megcsóválja a fejét
– – – megint
nem viszik el
– – – a
szemetet
mondja
és
a harmadikon
leeresztik
a redőnyöket
– – – istenem!
micsoda...
amikor
bombatalálat éri a nyolcadik emeletet
a
házmester felsóhajt
– – – tatarozni
kell majd
az
emberek fehérneműiket beszedik
a
szárítókról
– – – most
(még) üres a kötél
amikor
katonák jönnek
és
felszaladnak a lépcsőn
miközben
leesik ezer hüvely
a
házmester dörmög mert sáros a bakancs
és
kiteszi az ajtóra
– – – lakás
kiadó
aztán
a penész-szagú szobában
az
asztalra görnyedve esténként
mindenkiről
mindent feljegyez
amiért
majd egyszer díszes érmet kap
____
megj.:
coccidia (e.: kokcídia) = kórokozó véglény
csak
még egy sort kellene leírni
esetleg
kettőt – gondolatokat sorba rakni
és
elfelejteni minden szeretőt
feszültséget
konnektorban hagyni
lazán
legyintve – jó lenne a falon átnézni
és
nézni fel és le és egy keresztre
és
arcomra álarcot ragasztva
írni
kellene egy verset – más bőrébe bújva
és
feledni a szerelmet a szenteket
csendben
az asztalnál ülni ülni
átértelmezve
mindent – mindent elfelejteni
nézve
a keresztre feszített szentet
a
szavak néha csak arra jók
hogy
eltakarják a mozdulatokat
a
csendet fel lehet szelni
a
vékony szeletek közé
be
lehet illeszteni a szavakat
néha
a csend átváltozik
könyörtelen
emberré válik
– – hogy
felszakítsa a sóhajokat
csak
ez a csend ne lenne
mit
vékony fonalaikkal a pókok felkötöttek
szobám
négy sarkába
most
lábujjhegyen mennek a komor utcán
és
a szürke ablakok mögé bújva csendben
ráncolják
sápadt homlokukat az emberek
én
is kabátom alá dugom trombitámat
///
árnyékom a repedezett aszfaltról kérdőn figyel
ahogy
halkan számolom hátralévő lépteim
1)
egy
választ kerestem // mit bánok már jobban
hogy
valamit elkezdtem – vagy annak vége lett
2)
a
bölcsesség köve hány karátos?
3)
másnap
hogy lett egy szívrohamom
emelkedett
a részvétárfolyamom
4)
a
fénynek van árnyéka?
5)
az
egyenes szavak sohasem találkoznak
6)
valóság
ez – nem csak képlet
E=mc2
ma gyar / ló homokkristályok karca
ordító kakasok sarkantyúja
száguldó kövek pattogása
malmok őrölte lángok közt ülök
a levegőben pókok szőtte háló
a földön visszhangok árnyékai
újságpapírok plakátok betűinek tánca
a sarkokban gubbasztó csókok
fel kellene tekerni a gombolyagot
cinkék pintyőkék között sétálni
krétával körberajzolni az árnyakat
széttörni a hamisan szóló hegedűket
te megszólíthatatlan [nevedbe bújik
minden hév rád hordja összes szennyét
mindenféle szalagba tekert érkező]
mosakodj meg a harmatos fűben
az évszázados kőlépcsőket
homorúra koptatták a csoszogó lábak
a vaskorláton át
a sötét mélybe hajolnak
az öngyilkos sóhajok
itt lent sárban fetrengő gőgök
könyökbe gyűjtött erő
száraz fák csúcsán fekete madarak
kocsmaasztalon lapuló söralátét
a kétségbeesett lámpák fénye
csíkot húz a ráncos arcokon
szemben ingó kurvák sorfala
a lábakon kérdésekből font bilincsek
panoráma ablakok mögött
sakálok ugatnak apró telefonjaikba
körbeforognak unottan az óramutatók
egy sikoly pörögve hull az utcakőre
a szákban fuldokolnak a meztelen szavak
apróra rágott csillagok a fogak között
a fülekben kantáták dadognak
görbe hátak mögött koppanó sarkak – – –
– – – egy hullámzó domb tetején
a megtiltott döntésedet meghozod
karodra viasszal tollakat ragasztasz
meztelen hátadat nap csókolja
tested a szél csúcsára felfeszül
az ablakokon szárnyak ezüst árnyai
nevetve a földre hullajtod
a múlt éles cserepeit [szabad vagy – – –
– – – karomra viasszal tollakat ragasztok
meztelen hátamat nap csókolja
testem a szél csúcsára felfeszül
/ / / az ablakokon zuhanó szárnyak árnyai
ez a kép már nem meztelen
nézd – – a fűből hogy nő a harag
és a kékre festett égen
mennyi düh ül és néz hallgatag
a földnek combja fojtogat
könyökbe szorítva torkomat
és vörösre sírt szem a nap
minden vonal kis értágulat
a fa egy égbe szaladó
styx és léthé és eridanos
a világot erőszakoló
még-életért sikító fallosz
az ember van lefestve ott
– – mondom én ha kérdezed félve )
minden szín néma elhagyott
könyörgő kérés a szemekbe
_____
megj.: Styx, Léthé, Eridanos – az alvilág folyói (Styx az élők és a holtak birodalmát elválasztó határfolyó, Léthé a feledés, Eridanos az emlékezés folyója)
kávé
fél pohár bor
kávé kaktusz gyertya
az asztalra potyogó szavak
// később életre kelnek
ezt a napot is túlélted
nem kellett hívnod a 104-et
átemelted fejed felett a tested
érted? a tested a fejed felett
reggel még beroskadni érezted
az aszfaltot rohanó lábad alatt
a biztonság kedvéért a falat nézted
hogy ne láss mást – hát nézted a falat
melletted mindenki elrohant
és te is rohantál valami után
estére mégis minden elrohadt
az élet is szobád rohadt falán
de megmaradt ajándéknak az ágy
bent feküdve elképzelted magad
amint ágyékodba harap a vágy
és te az égre homorítottad hasad
az ajtók záródnak
kérem vigyázzanak
zörög csattog
gyors és pont odamegy
és mi
egyszerre hajtogatjuk
az újságpapírokat
ráhajolunk a telefonunkra
már nem köszönünk
senkinek
hangja sötétben megbicsakló gordonkahúr
gesztenyefáról alápörgő fáradt levél
szűz hóba hulló vércsepp koppanása
féknyomok fekete sajgó bitumenen
/// hangja tátott szájú miért
szeme Picasso képéről leömlő barna álom
megrepedt tükörbe ragadt pillanatkép
egy tó – felfordult ladikok a parton
sarkában fáradt tegnapok buzdulása
/// szeme szépiába mártott kérdőjel
fülében tétova lépések a fehér folyosón
elfelejtett szerenád harmatos hangja
Bach orgonájának megrepedt fújtatója
hűsítő lélegzet-suhanás a hálóing alatt
/// fülében félénk könyörgés
az arca
/// az arcán végigsimít lélegzetem
már nem beszélünk egymással
por lepi a szavakat
hangszálaink teljesen berozsdásodtak
kamilla
ó – imádd a földet
rajta nyílik a gyönyörű kamilla
és sétálhatsz a zöld gyepen
szabadon dolgozhatsz testén
hiszen „Arbeit macht frei”
ó – imádd a földet
ha dózerrel tolják is föléd
hiszen rajta nyílik a gyönyörű kamilla
muskátli
ócska putridnak ablakában
virágzik a piros muskátli
az élet oly szép
vaskályhádban ropog a tűz
míg virágos gönceid varrod
„Meleg othon, jo feleség, férfijaknak mi kel egyéb”
ó az élet oly szép
hiszen ablakodban virágzik a piros muskátli
pitypang
mert azok a sárt gyúrva masíroznak feléd
eltapossák a mezőn a pitypangot
te kerítést emelsz erőket gyűjtesz
tetveket patkányokat és majmokat
hogy megállítsák a vágyakat
és mert elfeledkezel arról
hogy ők is emberek erőidet rájuk uszítod
hiszen eltapossák a mezőn a pitypangot
a nyitott ablakban álltam s néztem
ahogy a madarak magukból a drótokra
gyöngyöket fűztek és a kottáikat
tanulmányozták elmélyülten
a varjak öles léptekkel csendben
fel-alá sétáltak a játszótéren
a házak is hallgattak
egymáshoz dörgölték testüket
balkonjaik átlátogattak a szomszédokhoz
és teával kínálták egymást
az öregek pipáztak
és fázósan becsukták a kapukat
a lámpavasak szépen sorbaálltak
szuszogva melengették kalapjukat
izgatottan forgolódva figyelték az utcát
és a közeli fákkal eszmét cseréltek
a dinoszauruszok kipusztulásáról
egy kutya álmában felugatott
a szobában feszes vigyázzban
némán állt nyolc elsápadt gyertya
a függönyök összekulcsolták kezüket
[ ő felhúzott lábait átkarolva
Perfect dalokat hallgatott
míg tőlem épp elfordult a Hold]
_____
megj.: Perfect – lengyel rock-együttes a 80-as években
süt a Nap süt a Nap
életem sétál az ágy alatt
kérdés száll kérdés száll
rock and rollt táncolva rám talál
hull a hó hull a hó
nyihog a fekete hintaló
néz a lány néz a lány
kis mosoly mászik a ló farán
sűrű köd sűrű köd
madárka nevet a Hold mögött
szól a dal szól a dal
felhők közt úszkál a sárga hal
fú a szél fú a szél
John Lennon álmomban tovább él
hallgatok hallgatok
fejemben éneklő harangok
eső es eső es
szemed a számon egy szót keres
ölelj meg ölelj meg
hátamon sétáljon két kezed
lépteink kopogtak a köveken
hol te mentél elől
hol én néztelek
és akkor a kőműves ki mestere az építésnek
körbenézett méricskélt habarcsot kavart
megdörzsölte homlokát és felépítette
fűből tűzből őzek szívéből
csillagokból és darazsak fullánkjából
halak gerincéből hangokból templomok kövéből
ujjpercekből és lihegésekből a tornyot
majd jött a nagy organizátor
papírlapokat húzott ki zsebéből
homlokát ráncolva kiosztotta a kulcsokat
sántáknak szerelőknek utcalányoknak
kereskedőknek ágyúikat görgető katonáknak
tolakodóknak meditálóknak és kérkedőknek
számolt és aláíratta a végzéseket
de az apró szobákban nem fértek el a kinyújtott kezek
az öleléseket elárulták az árnyékok
a nyílások a falakba markoltak
szárnyaikat sértődötten összecsapták
és mikor Saint-Saëns állat-karneválját kinevette a hold
mikor meggyulladtak a virágszirmok
akkor az emberek duzzogva elköltöztek a pusztákba
kalapot inget a kezem gyorsan leránt
ledőlök meztelen hajótörött e parton
s míg az éj kényelmesen fekszik a hajnalon
számolom az ég ezer megvadult madarát
közben beszélgethetek nyugodtan a széllel
messzi híreket hoz az ösvényen túlról
a hangokról – ahogy fogak közt fuldokol
az a sok kérdés és mindent összekever
de most nem érdekelnek a panaszok
a koszos eget nézem keresem az istent
én is kérdeznék tőle ha már ott lakik fent
hova lettek a csókok a lepkék virágok
hol laknak az ősök és miért vagyok én
fullaszt a nevetés mit legyűrtek torkomon
maradt a halak monoton nézése a korom
és a városban bóklászó tarka tehén
gyorsan elindulok vissza honnét jöttem
jazz románc falak és napilapok közé
ernyő asztal pincér járdára ömlött kávé
s mert félek – árnyékomat sietve átlépem
_____
megj.: „Kalapot, inget a kezem gyorsan leránt, ledőlök meztelen, hajótörött e parton” – idézet Jean Cocteau: Dél c. verséből (ford.: Vas István)
ülünk az ég korlátain
mint elítélt fegyencek
nevetünk madarak szárnyain
markunkban nevetnek a szögek
_____
megj.: „Ülünk az ég korlátain, mint elítélt fegyencek” – idézet Pilinszky János: Trapéz és korlát c. verséből
egy szőke költő tán megőrül épp
haragját zsebében hordva dünnyög
átkarolja vállát az őszi szél
és fülébe susogva sündörög
a kövér nő ernyőbe öltözik
ágyékát egy újságnak eladja
a pap az oltár mögött vetkőzik
lesunyt fejjel gondol Máriára
az utcákon sétáló emberek
repedéseket néznek csendesen
láttukra a fal szíve megremeg
mint vér csorog le rajt’ a félelem
két koldus a padon könyökölve
suttogva gazdaságról beszél
könnyező falevél siet a földre
szédelegve – a jövőtől fél
üres csillagokat ken az égre
két extazitól megőrült veréb
s a hold hangja besikít a csendbe:
egy szőke költő tán megőrül épp!
_____
megj.: „Egy szőke költő tán megőrül épp” – idézet Alfred Lichtenstein: Szürkület c. verséből (ford.: Tandori Dezső)
a lovak megtorpannak a kopár hegyélen
hol kettészeli a napot a horizont
az emberek szeméből iszik a félelem
s elégedetten magával szárnyat bont
férgek másznak a repedt házfalak között
árnyékuk rettegve szétfolyik a járdán
vén búgócsiga kábán egy kötélen pörög
nyelve kifordul szederjes száján
vén urak állnak rozsdás balkonvasnak dőlve
gőgösen a fent kúszó felhőket nézik
varjak zuhannak sírva a fekete télbe
szétvágják a levegőt tűhegyes karmaik
odabent kislányok apró mellüket fogják
szégyenüket lemosták a zuhany alatt
s míg megfordul nyikorgó tengelyén a világ
vértócsába hanyatlik sírva a nap
_____
megj.: „A lovak megtorpannak a kopár hegyélen”, valamint „S vértócsába hanyatlik mindjárt a nap” – idézetek Theodor Däubler: Kurta nap. c. verséből (ford.: Rónay György)
*
beszélsz hallgatlak
– – – – – – –
semmit sem értek
*
nevetek rajtad
:) :) és ettől :( :(
rossz lett a kedvem
*
? ? . ? ?
rosszul kérdezel és most
jó válaszra vársz
*
~~~~~
és elsiklik mellettem
a gondolatod
*
híresek lettek
o o o o o o o
üres szavaid
holnap is letesszük a virágokat
komoly képet vágunk
az idő állítólag szép lesz
hűvös de süt a Nap
pár szónoklat
esetleg elénekeljük a Szózatot
– – – kell az ünnepekhez az ilyesmi
aztán kezet fogunk néhány ismerőssel
akiknek elfelejtettük a nevét
de egyáltalán nem lesz fontos
hogy bárkire is emlékezzünk
minden évben ezt tesszük
mert figyelni kell az egészségre
a nyugodt lelkiismeretre
– – – fent már gyülekeznek a varjak
/// közeledik a tél
_____
megj.: 2011. október
kép a falon
fekete óra
Pierrot lóg a szögön
megrepedt lámpafény
virág
üres tükör
magukba zárkózott szekrények
könyvek néma sora
hideg ágy
megdermedt hintaszék
a sarokban én
az asztalon pohár
falán megkövesedett víz karikája
szélén ajkának rúzsnyoma
____
megj.: martwa natura (lengyel) – csendélet (szó szerint: élettelen természet)
ujjaid végére fűzött báb vagyok
két kezem tapsol – – – látod?
szád szegletében egy mosoly
mellbimbódon alvó lehelet
combodon futó ideg
anyajegy arcodon
az orvos szerint könnyen eltávolítható
1
de mit kezdjek
a birsalma szagú háromszögekkel
ott a köldökök alatt
a görcsökkel
amik az izmokban laknak
combok súrlódásával
azokkal a kifinomult kezekkel
2
és itt van példának okáért az a sok
mellekre ütött
de már rég elhagyott kereszt
zsoltárok elhamvadt pora
a föld féregrágta labirintusa
a gravitáció és a vágyakozás
istenek közömbössége
3
és mit kezdjek a kérdésekkel
mindenféle ócska költeménnyel
amit a penészes falakra festenek
és legfőképp mit kezdjek azzal
a címben felejtett
teljesen felesleges betűvel
vele mit kezdjek
már nem érdekel ahogy meghajol a cirkuszi bohóc
és dördül a taps és nem érdekel
ha a koldus műlábát hóna alá csapva elszáll
sem reggel sem este sem kezdet sem final
sem ahogy a hangok verik az üllőt
– nézz rám szememben parázs
és nem érdekel akárhogy nyúl hajamba a szél
ha a szomszéd üti a szöget már nem érdekel
a lány köldökében a pearcing
sem az alatta borotvált háromszög sem bugyi sem ing
és az sem ha átlibeg a zebrán a csípő
– erősen fogd a kezem / pupillám mélyében alakok forognak
már az sem érdekel
ahogy a hangszóróból kifolyik Pavarotti hangja
és a sárga méz a csorba kanálról az ölembe ömlik
és nem érdekel a szálka se és mi és meddig
ahogy remegő kezedből az idő menekül
az óra hallgat a falon – borulj a vállamra kérlek
már nem érdekel az amorf kérdések sétáló fala
se a csodálkozó pillantások
se a szájak sarkából lecsorgó áhítat
nem érdekelnek a kongó hangok a pillanat
a véletlen kérdések az esetlen lépések
sem kezed rándulása – ne kérdezz hallgatni akarok
a három szög szögeinek összege
néha vissza kell pillantani
hogy lássuk az elhagyott szavakat
csörgősipkát rázó mozdulatokat
összeadni kell és kivonni
meg kell hallgatni a mókusokat
a hegyet lassan körbesétálni
– várj ! az ablakot ne nyisd ki
most írok – öleld át a mondatokat
néha meg kell halni
hogy újra megszülessünk
és elindulhassunk egy járatlan ösvényen
hogy megint ártatlanok legyünk
minden sarokban ott a bánat
mellet tépő fájdalom
de ha ordításra nyitnám számat
inkább köldökömet bámulom
mert voltak szebbek is
a percek a napok – – –
amikben nem volt annyi genny
minden szakadást
össze lehetett varrni
voltak lépcsők a vonatra fel
és amin mentem míg mozogtak
akár szembe is
tavasz is volt
amikor le lehetett festeni a falat
és a fűben ülni
– – – az ágyban jó volt
és csak utána jöhetett be a szél
az ablakon
talán pár dolgot érdemes kikeresnem
a cipős dobozokból
a dobozokba gyömöszölt mozaikok
lassan megpenészedtek
a szél ki-be jár az ablakon
[ma már megvárom míg jön
az alacsony padlójú busz
// míg ideér azon gondolkodom
érdemes-e megvennem a jövő havi
bérletet
sétáltunk a hídon
odalent lustán gurult a víz
a sötétben alig látszottak
a civilizáció műflakonjai
ernyőnket rángatta a szemtelen szél
komoly arccal beszélgettünk
a NAGY dolgokról
hirtelen sikítva a vízbe ugrott
nem messze tőlünk egy lány
szoknyája szétterült a vízen
– ne sikíts –
kiáltottunk rá
de már elszálltak messze FONTOS dolgaink
s velük lebegtünk mi is a sunyi szélben
és mondd csak
kérdeztem
ő támaszkodott a falnak
lazán és rutinosan
lenyomta az offot
szájából kifüstölt
mondd csak
rugdaltam egy
kavicsot bátran
mert a kavicsok
nem rúgnak vissza
és nem kérdeznek
és nem panaszkodnak
nézett rám
tüzes szemeiben
tizenvalahány év
tapasztalata
és a bíbor ég
száguldás
szárnyalás
és a holnap
holnap ki tudja
mi lesz
de valami
mindig
és barna szemében
kérdések
nem tudta
nem tudta
a micsoda miért
és kicsoda hol
se hogy hol a miért
és mondd csak
kérdeztem
olvasni szoktál
persze
húzta ki magát
kivillant gyönyörű
melle
visszanyeltem virtuális
nyálam
szoktam
reklámlapot he-he
az van ingyér
és van haszna is
neki bazmeg
a többi süket duma
üres duma
üres
fején jól állt
a zöld kis kalap
mellettünk közben buján
lángolt a zsiráf
_____
megj.: Salvador Dali tiszteletére
a második emeleti ablakból kihajoltak
egy szaxofon rekedt hangjai
aztán csend
el kellene indulni már
és tenni valami teljesen feleslegeset
– azt a bonbont kérem
azt a szív alakút
ha lehet – lágyan
emelte fel a piros dobozt
mosolya apró gödröt
ráncolt ajka sarkára
két bodor hajfürt
leszaladt homlokán
csillant a szeme íriszében
a romantika
erotika
a tükörben a falon
kékre váltott a neon
9 és ½ hét
függöny mögött
táncoló nimfa
– vadászni induló
nimród vagyok
szférák zenéjét hallom
mogyoróbokor ágai
közt átsuhan a szél
– kétezerkettőszázötven
készpénz vagy
kártya ? – hallom
és akkor akkor akkor –
a falon a tükör megrepedt
mikor a felhők a földre ülnek
az emberek
nézik az égen hömpölygő madarakat
és százalékokat számolnak míg forog
és pörög az ideges szél / lábuk elé
tavalyi
száraz falevelek gyűlnek
és a homokozóban
– – – – – – – – – – lapát vödör öt kisautó
és pisti
épp labdázik a fűben
nagyon messziről egy sziréna
és még egy
– – – – – – – – – – még egy
az emberek sugdolóznak
és ikszeket rajzolnak a körbe
és egy fekete autóban zöttyen
zöttyen egy láda teli lyukas labdával
és feri és jutka
hintázni szalad
– – – – – – – – – – a hinták
felszállnak az égbe
süt a nap és sandán számolnak
az emberek az emberek bólogatnak
nyakukon az erek pont olyanok
mint a házak téglafalán kúszó indák
és a hinták
– – – – – – – – – – repülnek
és zoli és petya és már janika is
mászkál a felhőkön
de most ez senkit sem érdekel
_____
megj.: 2006 tavasza