FEKETE VINCE

1. MINT EGY VÍZESÉSEN
    SOHA MÁR
    ANDAL
    HÉTVÉGE
    KÉT SLUKK
        (tulajdonképp)
        (s megint elölről)
    MINT EGY VÍZESÉSEN
    SZERELEM
2. A GAZDA BEKERÍTI
    ÜTKÖZŐ
    CSEPRŐK
    MI? KÉRDEZED
    EZREDVÉGI TÖREDÉK
    DAGERMAN-KETTŐS
        (Előfutam)
        (Magánszám)
        Madrigál (Szilágyi Domokos)
    A GAZDA BEKERÍTI
    KLEPSZIDRA
    KIÁZNAK MÉLYBEN A RÁNCAINK
    ÁRAM
    HONDÁJÁT UGRATJA
    A MESTER. FIAIHOZ
    KEDVES É.
3. DOBÁLÓDUNK SÚLYTALANUL
    HIHETNŐK HOGY SOHA DE MÉGIS
    LESZERELIK A MUTATÓKAT
    DOBÁLÓDUNK SÚLYTALANUL
    NA IGEN HÁT IGEN
    KÉT TOMPA FÉNYŰ LOBBANÁS
    BEFORDUL NEM BE SE FORR
    HALOM KAJSZIBARACK
4. AZ ESŐVÁRÓK
    A FÖLDBELÁTÓ
        (magyaróra '980)
    AZ ESŐVÁRÓK
    HÉTFŐ. ŐSZ
    GOMBAHATÁROZÓ
    IDEGEN HÁZ
    FÉLSÖTÉT SZOBA

1. MINT EGY VÍZESÉSEN


SOHA MÁR

Milyen madár jött be az ablakon,
s most szárnyával verdes itt?
Menekülök, fürgén kapaszkodom.
Hogyhogy? Egy sas? Kerge? S itt?

Vagy holló tán, mit látott Allan Poe,
Bosquet? Na lássuk, mondd csak!
És szólna már, mondjuk hogy "nevermore",
s "csupán egy égi mondat

vesszője vagy!" Úristen, most segíts!
De egy hang, annyi sincsen.
Így verdesünk ketten, két nevenincs.
Tollunk is hullna, de nincs.


ANDAL

kis garniszálló víz szaga
kint térzene és éj laza
fény rávetül arc pergamen
maradj kicsim meg ne ma menj

vitéz legyél konok bátor
szerelmem tudd mit sem gátol
nézd ott csodás tüzet tesznek
várj még mesélj ülj már veszteg

jaj szívem lentről egy láng szállt
szél tépi gyöngén a nádszált
széttépi és elhordja s nem marad
csak egy kép illó mozdulat


HÉTVÉGE

"Visszatöbbénem!" Könnyek, sértések.
Meg két üveg tormáscékla. Négyszáz
kilométerre aznap a vonattal.
Sivár albérlet. Harmincévesen.

Nem hívtalak. Ezt tudtad. Nem hívtál.
Ez várható volt. Azok után. Kétségek
kizárva. Hat év. Ennyi. Volt. Üres
hétvége. Kávé, cigaretta. Csoszogás

a fürdőtől a konyháig. Le sörért. Vissza.
Három nap. Hívjalak? Ne. Hívjalakne!
Vajon mit csinálsz? Mit csinálok? Jó
volna valakinek a "bőre tónusa".

Fölöttem papucsosan klappol egy nő.
Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani.
Verset írok! A vékony paneleken áthallatszik.
Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért!


KÉT SLUKK

(tulajdonképp)

attól tartok barátocskám
rideg itt így másnaposkán
de hogy ki- (vagy el-) s hogy bírjuk
(mi szép !) se magjuk sem írjuk
kik így vagy úgy de ki- és el-
bár az egész - cseppet se fair! -
nem ér a semmi mit sem ér
ki voltál lettél és kikér'?
mert hisz úgyis és tkp.
férgeké testünk s békáké

(s megint elölről)

meg megérhetünk ezt-azt
(de főleg ezt) s visszük
valamire asszony lakás ez-az
az összkomfortos semmiben
majd egyszer egy délután
belénk csobban egy erkélyen
sután két mozdulat között
vagy bent fekve hason háton
lófaszt ért az egész barátom


MINT EGY VÍZESÉSEN

Átvágunk a cserjésen majd.
Rátérünk a deszkapallón át
a bekötőútra, a menedékház
irányába. Innen már alig száz-
ötven. Csak. Létrához egy kóbor-
kutya szegődött. Most itt szalad-
gál közöttünk. De talán nincs is
menedékház. Fontos, hogy van tető,
van tisztás, és van egy facsonk.
Ott majd lassú kortyokban. Nevünk
kezdőbetűit s a dátumot Létra egy
bükkbe vési, majd beevezünk az olda-
lon a könnyű derengésben.


SZERELEM

Három konyak, s két üveg
vörösbor után
verset írtunk.
Ő fogta
ceruzám.



2. A GAZDA BEKERÍTI


ÜTKÖZŐ

Elnyújtózom szépen, mint ebben a versben.
Felkutatom a csendesebb zugokat. Hol majd
csendesen zuhogok. Akár az eső. Mi tisztára
mos. (Így helyes, alapos!)
Elnyújtózom ebben a versben. A vér zubog.
Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz-
lik és darabos. De ez így túl bonyolult.
És túlontúl egyszerű. Elnyújtózom ebben
a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot
az ütköző.


CSEPRŐK

Az ember kimos néhány olajos üveget.
Megtölti a kádat meleg vízzel (van),
megfürdik. Kinéz, szép idő, jó kedve
van. Kávé, cigaretta, majd levelet ír.
A hatos időben érkezik. Bérletét kifi-
zeti. Senkinek sem tartozik.

Csak az Úristennek, akitől, bízvást
pár évet még - reméli - bekasszíroz.
Mint az üvegekért a pénzt. Végül is
örül, és nyugodt. Most a Fennvaló is
szelíd. Nem veri. Lám, van meleg víz.
És félig a troli.


MI? KÉRDEZED

Mindig akkor jössz, például.
Például mi, kérdezed. Például
akkor, folytatom. Teszek rá,
hogy magadban előre a választ
elrendezed! De hiszen erről szó
sincs, mondom, és szerinted mond-
hatom. Ilyen vagy, tudom meg rög-
tön. Kölcsön jön, még hozzáteszed
Várd csak. Na de nem, mert például
akkor. Mikor, kérdezed. Véletlen
csak, és te mindig hogy megjegye-
zed. Kicsinyes dolog!

Tudod, az úgy... igazából. Mi,
kérdezed.


EZREDVÉGI TÖREDÉK

Olvasói levél N. A.-nak

Hogyhogy ilyen szokatlan,
fogat húznak fogatlan,
vak szemléli köldökét,
kék árnyait a sötét
felissza mind. Hát hogyan?
Kocc nélkül és boldogan,
mi szét, még szertepattan?
Fordítottra hogy jön sima
az arcra és ráncaira?
Hogyhogy ilyen szokatlan,
hull a kő szakadatlan,
pataknak hogyhogy nincs sora,
s nem folyik a kő sehova?
Jó lenne: ha foga van,
szél nem indul fuvatlan,
ami szenes - fekete,
három ördög - hat szeme.
S jó lenne még például,
ha nem esnél prédául,
ha a lét csak folydogál,
hal és barom és bogár
addig él, s virul szár, rózsa,
amíg leinjekciózza
a tél. S ha dübörögnek
mind majdani dögöknek,
én kértem (no hiszen!):
jó, láss hozzám, Úristen!


DAGERMAN-KETTŐS

(Stig Dagerman, Baka István)

(Előfutam)

Rekesztene égi ködmönébe
Isten s várna ott egy puszta zárka
Küblivel priccsel és fölébe
Angyalkák füttyjele szállna

Minthogy emitt a kordon-
Ég s föld garázsába zárva
Zsaroljon kínozzon folyton
Belső Úr ki várva várja

Hogy bajok csúzok és a kétség
- Mint figyelmes kósza hordák -
Csapásai testedet hétrét
Nyögve-nyámmogva lovagolják

S te lapulj mégis mint az árnyék
Finom legyél megértő kezes
S ha nem bírnád már végképp másképp
Őt ki téged szeretve-szeret

Kapaszkodj tollba pemzlibe
És vágytól talányos részegen
Létráról ugorj a semmibe
S kövesd őt ezüstös réteken -

Bár rekesztene Isten bő ködébe
S várna ott egy puszta zárka
Küblivel priccsel és fölébe
Angyalkák füstjele szállna

(Magánszám)

Kapaszkodj tollba pemzlibe
Imáktól talányos részegen
Létráról ugorj a semmibe
Kutyagolj ezüstös réteken
Rekesszen égi ködmönébe
Isten
(várna ott egy puszta zárka
Küblivel priccsel és fölébe
Angyalkák füttyjele szállna)

Minthogy emitt a kordon-
Ég s föld garázsába zárva
Zsaroljon kínozzon folyton
Talány Úr ki várva várja
Hogy bajok csúzok és a kétség
- Mint eltévedt kósza hordák -
Csapásai testedet hétrét
Nyögve-nyámmogva lovagolják

S te lapulj mégis mint az árnyék
Finom legyél megértő kezes
S mert nem bírod már végképp másképp
Őt ki téged szeretve-szeret
Kapaszkodj tollba pemzlibe
És vágytól talányos részegen
Létráról ugorj a semmibe
S tovatűnj ezüstös réteken

Madrigál (Szilágyi Domokos)

Fogy már égi mannád
Tíz körmünk is vásik
Még
Jó hogy gondod van ránk
S versz a pusztulásig


A GAZDA BEKERÍTI

Süket és vak sok-sok évig
Otthontalan boldog otthonosban
Naiv és balek s bamba félig
Horgozott hal visszadobottan

Annyi csupán mint szarkaláb
Mi szem körül vonja sáncait
Vagy rőzséből egy fél nyaláb
Mert nem hevít és nem vakít

Ki tudhatná mért vagy mért sem
Perc óra hány év vagy hó van
Mint rugalmas szeretkezésben
Hogy rossz az amiben jó van

S mindegy bolond vagy hamar vátesz
Vagy bármi mire csak szó van
Kantár és hám s a Gazda rád tesz
(A vers is csak olcsó szólam)

Nem örültem hogy vendéged voltam

Sz. J.


KLEPSZIDRA

Szeress ha még ha már velem
Kovács András Ferenc: Matutinum

Még gőzölög a délután,
tompa a fény, alszik kicsit,
egy hosszú száraz nyár után
hideg jön és esik, de csitt.

Már hogy dobol a bádogon,
parány cseppjei hogy verik.
Ölelj, ölelj csak átkosom,
tűzzel a vér is megtelik.

Ölelj, ölelj csak, nem leszünk,
tapadj reám, bibére szár.
Ó, semmi ez, csak nem leszünk.
Ölelj, tapadj, ha már, ha már...


KIÁZNAK MÉLYBEN A RÁNCAINK

Könnyű semmiben sík halak
Betűktől lucskos irkalap
Üveglapján a firkalat

Azok a bimbós sík halak
Könnyű semmibe siklanak
Behorpad formás szép hasad

Ruhád is inged is szétszakad
Elkopik cipőd és késvasad
Behorpad formás szép hasad

Lekopik kód márka lakk
Könnyű semmibe siklanak
Akár a bimbós sík halak


ÁRAM

Odajut az ember végül
áll szemernyi áram nélkül
a szélvédőre pára csap
mindenütt iszap és latyak
valami talán eldugult
próbálná megint újragyújt
hagyná kicsit még remegni
fülében máris seregnyi
hangot hall hahó-hóhahót
nem tudja ki szólt szótagolt
nem tudja hogyan volna jól
az ember végül elhajol
érzi hogy valami elől
szembesüt ő hátradől
vágja a szél és szembekap
számolja kattog katakatt

odajut az ember végül
áll szemernyi világ nélkül
körben semmi és setét ül
s amikor éppen menni vágy
havaz benne a nemvilág
a setét szurok körbekap
zavaros nyúlik és ragad
és már mindent elfeledne
nagy fák úsznak vele szembe
s minden fának sok-sok árnya
s ha árnyának lenne szárnya
repülne fel és megrekedne
fönn fönn már a leglegekben
hol egy takaró s egy párna
hol puhán zizegve várja
s valami jó almos avar
mi el és be és letakar
s ott volna hajnali ötig
míg a drótot újrakötik
s mikor már világos minden
azt várná hogy letekintsen
várná hogy lent a madarak
csivitelnek a fák alatt
s egy-egy folyónak a partján
ki-kileskelődve tarkán
lobogjon fel újra a nap
s hogy a folyóból kiharap
egy-egy kanyarló partszegély
hullámokban jöjjön a szél
s fentről jó cukrozva rászór
a könnyű szegélytelen zápor


HONDÁJÁT UGRATJA

Nyalják az égen a fékvizet
kecses pitbullok, vérebek,
megannyi expressz-évtized,
még tegnapról - már félmerev -
várja, csak azt, hogy megfizetsz,
s fölötted tort ül vagy törvényt,
mi meg ... vagy tán meg sem történt.

Még könnyű esti jéghideg
a bőrruhán és sisakon,
a gesztenyésné ellibeg,
átvág a szél a standokon,
és kardlapozva hinti meg
- hiába máz, púder, festék -
rozsdával kólgörlök testét.

Latrok suhannak nesztelen,
kergettetik, ki kergetett,
nem veszi senki észre, nem,
ki elbukik, ki elveszett.

Holdfény vált át a pléhtetőn,
istennél rezzen kártyalap:
"csupán csak én, én láttalak!"

A fémzene szaggatva szól,
s a pult mögött egy várva várt
szálló portása áthajol,
szeme mint könnyű bárka jár,
és szájszögében bamba folt,
ahogy a pénzt számolja át.

S a pult mögött az óra jár...


A MESTER. FIAIHOZ

Komisz légy, becsvágyó, rideg,
kaparj, kapaszkodj száz körömmel,
taposs, tiporj lázzal, örömmel,
ne szánj, s ne szánjon senki meg!

Bonyodalmak, sikerecskék...
Eh! Tömd hasad meg osztrigával!
Élj! Pénzt gyűjts! Légy dosztig avval,
s lakájok, pincérek lessék,
ha int kezed, szád kérdezett.

Sziszegj, lebegj a kéj dagályán,
ringj vendéglői lomha gályán,
s ne keltsék szíves híredet!

Szarvat rakj minden férj fejére,
szemednek mind ki kedve-kénye,
szilaj botodra döfjed azt!

Pogány légy, vad, könyörtelen,
elillansz úgyis, mint a fing.
Trónjáról Belzebúb kacsint.

S te? Ragyogsz a gödörbe lenn.


KEDVES É.

Catullus

Éljünk, kedves É. És bőszítsük
a sok hektikás vént, a Nap
lemegy és feléled reggel,
de bennünk soha ki nem lobban,
ami volt, lesz már, mert van.
Éljünk, kedves É., mert nincs
örök éj, és nincs örök álom,
ami ellobban, felvirrad még,
lehet feléled reggel, de mi?,
ha sokezerre nőtt már napjaink
száma, ha lyukas garas ára van
szavunknak, ha belezavarodunk
a számolásba, ne bőszítsenek
akkor, két mogorva vént, fittyet
hányunk beszédeikre, mert a
Nap lemegy és feljő és mi élünk
és leszünk, kedves É.



3. DOBÁLÓDUNK SÚLYTALANUL


HIHETNŐK HOGY SOHA DE MÉGIS

még azt hihetném hogy lassan
ahogy kifordulsz a kapun
utánam csendesen követsz
még azt hihetném hogy
valahol ismét valahol
hát elhibáztam ezt hihetném
nos tehát vagy azt kötődsz
hozzám s mögöttem jössz
lépdelsz hogy lásd hova
merre visz a lábam

még azt hihetnők persze hogy
minden manír minden fölös
ami ránk ragadt mondom
még hihetnők hogy magam
magad s hogy soha de mégis
tehát még azt hihetnők hogy
idővel vagyis az idő majd
elviszi így lesz vajon így
azt hihetnők persze
de hát eb hiszi


LESZERELIK A MUTATÓKAT

Be kell látnia nincs mit tenni
volt kezdete volt első perce
voltak legelső pillanatok
volt egy csendes délelőtt
háborítatlansága a szerelmes
együttlét kimeríthetetlen
édessége voltak a meg-
állíthatatlanul hömpölygő
mondatok a kinyilatkozta-
tásnak az okfejtésnek a
tényközlésnek és a történtek
értelmezésének roppant
egyvelege volt pergőnek
tűnő olajozott párbeszéd

s volt pillanat amely elég
volt ahhoz hogy felocsúdjon
s megértse hogy semmi és minden
pontosan ugyanaz ugyanazok
a lépések ugyanarra ugyanazok
a megszokott és elkerülhetetlen
mozdulatok melyek semmivel
sem magyarázhatók semmivel
sem finomíthatók sem menthetők

s mert minden tépelődés
találgatás bizakodás és
kétségbeesés fölöslegesnek
vagy elsietettnek bizonyulna
- be kell látnia nincs mit tenni -
volt kezdete volt első perce
voltak órái napjai hónapjai
mint ahogy lesz utolsó perce
pillanata hogy aztán leszereljék a
mutatókat lebontsák halkan
a tornyokat hogy jöjjön egy
viharos szél és ledöntsön
mindent végleg


DOBÁLÓDUNK SÚLYTALANUL

Mert aminek önmagamat mostanáig
hittem nincs többé és aminek te
magadat az sincs már soha soha
többé lassan szétgurult elrob-
bant semmivé foszlott mindaz
ami voltunk voltam ami voltál
ami tíz évvel ezelőtt lehettem
lehettünk még és már nem féle-
lem nem iszonyú riadtság fog
el hanem egykedvű belenyugvás
mert tudjuk nem folytathatom
folytathatod ugyanott nem
folytathatnók ugyanott ahol
évekkel ezelőtt abbamaradt
s mert minden eligazító jelzés
minden irányító tájékoztatás
nélkül haladnak tovább immár
két irányba életeink - és
ezt felmérni és ezzel számot
vetni kell - és bólogatás
és pislogás fészkelődés meg
torokköszörülés következhet
csupán már nem egyetértés

imbolyog körülöttünk és velünk
a világ mint egy lazán kikötött
léghajó s mi külön-külön dobáló-
dunk benne súlytalanul


NA IGEN HÁT IGEN

és lesz aztán úgy is mondod
hogy szóba sem állunk egymással
hogy nem beszélgetünk finoman
kikerüljük egymást a szobában
a lakásban és ott élünk majd egy
fedél alatt és ott ülünk majd
a feneketlen békétlenségben
a közösen elköltött reggelik
a szótlan kávézások és a ki-
egyensúlyozatlan estéink
csöndjébe burkolózva és
lassan de következetesen
kivonjuk egymást közös
történeteinkből

és megy tovább az életünk
abban a tántoríthatatlan
meggyőződésben hogy a
köztünk levő összecsengésnek
és együtthangzásnak vége s mert
sem elviselni sem egymástól
megszabadulni nem tudunk
pörög tovább a filmünk
a mindennapi beidegződéseink
a megszokások rendje hogy
felkelünk hogy kávét főzöl
várakozások a konyhában
a gáztűzhely körül s a hogy
miért van így miért kell ennek
így lennie hogy miért hogy
elpazaroltuk egymásra
pazaroltuk
na igen hát igen


KÉT TOMPA FÉNYŰ LOBBANÁS

nem elég ez a röpke idő fölfedezni
megannyi emberöltő sem volna tán
elég igazából megérteni hogy ez
az idő amíg itt vagyunk itt lehetünk
amíg paskolja arcunk az eső fújja
a szél zavarja szemünk a nap és
sérti a hófény és a hegyek és a
házak vagy a városok dombok
és vizek amelyek körülvesznek
akár egy pitypangot a szélbe
szórva mindez csupán azért
van azért ez a tömbháznyi
világ hogy majd valahol be-
csöngethessen és felkattintsák
a villanyt és beengedjék a jó
meleg szobába mert a halál
a halálunk a születésünk
csak két tompa fényű
lobbanás az állandó
égzengésben egyetlen
ajtónyitás és ajtócsukás
amely egészbe fogja
össze majd ami ön volt
s ami én


BEFORDUL NEM BE SE FORR

még hallani lehet ahogy elindul
lefelé a lépcsőkön le a sötét
lépcsőházon hallani a lengőajtó
csapódását a lépcsőfeljáróban
ahogy szinte nesztelenül kilép
a kapun a szél megragadja
meglóbálja a félig behajtott
kaput majd odacsapja hallja
a hangot a csapódásét hallja
ahogy újból hátrahajtja újból
nekirugaszkodik hogy ismét
becsapja kopognak a léptei
a szűk udvartér kockakövein
szembe jön vele valaki tán
köszön is neki vagy bólint
és csüggetegen mintha fél-
álomban kifordul most igen
most biztos kifordul a korlá-
tos utca végén a főtér irányába
összébb húzza magán a felöl-
tőjét igazít a sapkán a sálon
mély lélegzetet vesz és neki-
rugaszkodik pillanatnyi meg-
torpanás után nekiiramodik
a templom irányába át a parkon
a szobor előtt majd vissza a
szülészet a patika jobboldalán
és nem is tudja miért vágott erre
s már teljesen tanácstalan
és akitől elment
hátralép hátratántorodik a
színes kárpitú ágy felé sóhajt
hátrasimítja haját megigazítja
ruháját mély lélegzetet vesz
odébb tenne valamit de nem
fog a keze nem engedelmes-
kedik a lába hogy felálljon
hogy megmozduljon
becsapja bevágja ismét a szél
a kaput valahol a templom
környékén jár aki elment
érzi a szíve ritmusát a ha-
lánték dobolását órájára
pillant befordul nem be se
fordul órájára pillant a fakó
számlapra a mutatókra s
mondja mormogja a kápráz-
tató alkonyatban
fél négy


HALOM KAJSZIBARACK

Tisztálkodni alig volt hol borotválatlanok
és ápolatlanok voltunk esténként egy-egy
fél pálinka egy-két üveg bor éjszaka póker
vagy preferansz aztán lefeküdtünk a három
ágyra hatan egy szűk kamrában ahol olcsó
cigarettafüst és aceton szaga kavargott
hajnalig

tulajdonképp unatkoztunk munka után
ott annyian gyűjtöttük a pénzt de amit
kerestünk egyik héten elment a másikon
reménykedtünk biztattuk egymást hogy
előbb-utóbb megjelenik majd valaki
és jobb munkát ajánl
pénzesebbet

süvöltött a szél a városszélen és
annyi de annyi hét alatt senki
de senki
nem jelent meg
rágtuk a barackot a telken s az
almát s már mind olyanok voltunk
mint akiket összezártak egy halom
kajszibarack közé majszoltuk a
barackot elmaszatolódott képünkön
a lé és már nem is köszöntünk nem
is szóltunk egymásnak nem is
beszéltünk hiszen egyek
voltunk ott már
mindannyian



4. AZ ESŐVÁRÓK


A FÖLDBELÁTÓ
(magyaróra '980)