|
Ami a magyar "Völgyből"
kimaradt...
fordította: Siklós Péter
"...ott, igen ott van a világ vége!
Ott van Donna Irma. Hogyan vetődtem ide? Az első világháború
előtt születtem. Hogy, igaz kissé megváltoztatva,
egy franciát idézzek: "Azok, akik nem éltek
a Nagy Forradalom előtt, nem ismerik az élet édességét"
(Talleyrand). Még láttam azokat a jóllakott, fényes
napokat, amikor mindenki jó hosszú időre előre
tervezett.
Bocsássanak meg
nekem, ha a világtörténetet a sajátomként
adom elő.
Az 1914 júliusi napok óta a háborúk felmarkoltak,
elhajítottak, megsebeztek és végül - egy pillanattal
a második után és valamivel a harmadik előtt
- annak a kultúrkörnek a legkülső peremére
sodortak, amelyhez így, felmarkolva, elhajítva és
megsebezve is tartozónak érzem magam. Ezt a nyomdafesték
szent olajával felkentként büszkén vallhatom.
Versesköteteket és tudományos munkákat adtam
ki, az utóbbiak közül az egyik bekerült a napnyugati
szellem Gothai Almanachjába, az Apostoli Szentszék könyvemet
az Indexre tette.
A háborúk
határozták meg az életemet. Emlékszem arra
a napra Budapesten, amikor az első kitört: zászlókat
lengettek, mindenki ujjongott, az utcasarkon kerek torony magasodott
a katonáknak szánt kenyerekből...azt hiszem, ez
volt az emberiség utolsó, valóban boldog napja.
Aztán felmarkolt
bennünket a szörny. Talán azt gondoltuk, hogy ki tudunk
térni a kegyetlensége elől, ha apám közelébe,
Szerbiába és Déltirolba utazunk. A valóságban
azonban (ezt ma már tudom) a háború volt az, amely
ide-oda dobált bennünket. Apámat Törökországba
vetette. Egy éjjel szakállasan, végtelen hosszú
gyaloglás után tért haza, két régi
ezüst tojástartót hozott magával. A háborúnak
állítólag már vége volt, de az bennünket
még Fiuméba, az Adriai tengerhez lökött. A várost
szintén a háborúk forgatták fel: tartozott
Ausztriához, Magyarországhoz, Horvátországhoz,
volt Olaszország szabadkikötője, majd újra
Jugoszlávia - amikor ott voltunk, a kikötő d'Annunzio
magánkirálysága volt éppen, aki feketeingesekkel
játszott, a saját arcképével bélyeget
adott ki és beszédeket tartott.
Onnan Bécsbe szóródtunk. Internátusba kerültem,
amit kétszáz évvel annak előtte Mária
Terézia királynő alapított. Volt ott sok
patina, nemesi származású iskolatársak,
egy kevés, feketére fagyott krumpli, nagyon híg
tea és ragadós fekete kenyér. A szép Theresianum
a költő birodalma, az álom, az éhezés
és a hideg a két évvel azelőtt befejeződött
háború valósága volt.
Németül, azaz inkább osztrákul tanultam, mivel
a magyar polgárok akkoriban ezt a nyelvet fontosnak tartották.
Verseket azóta németül írok, de verset olvasni
mind a mai napig csak magyarul tudok.
Bécs mellett
vettünk egy kis házat. Ott, Klosterneuburgban voltak dolgok,
amiket a háború érintetlenül hagyott: a Duna
és a part ezüstszürke fái. Volt egy ősrégi
orgona is, barokk angyalokkal, ami olyan elevenen szólt, mint
új korában.
A háború
utáni időt lassan a háború előtti
követi úgy, mint az ebéd utáni jóllakottságot
a vacsora előtti éhség. A kettő között
van egy csendes óra a teázásra. Európának
ez az 1928-1932-ig tartó időszak volt. Nekem, az első
egyetemi éveim.
Sokáig ingadoztam
a filozófia, a filológia és a természettudományok
között. A beiratkozás bonyolult adminisztrációs
eljárás volt. Volt egy ismerősöm az orvosi
kar dékáni hivatalában, aki az ilyesmit gyorsan
el tudta intézni. Így választottam az orvostudományt
azzal a szándékkal, hogy a többi tárgyat majd
a könyvtárakban fogom tanulmányozni. Mint már
mondtam, az ötórai tea idejét éltük,
s az ember tervezhetett.
Voltak elmeháborodottak
is Európában s az ember hallott is felőlük:
egy bizonyos Weissenberg úr Berlinből fehér sajttal
(Weisskaese) gyógyított. Egy humortalan szobafestő
Braunauból komikus Chaplin-bajusszal a szőkék világuralmát
akarta megvalósítani. Egy asszony Konnersreuthból
csak vizet vett magához és minden pénteken eljátszotta
a passiót - de ez az egész nem volt túl fontos.
Ami fontos volt, az a vasárnap délelőtt a Burg
kápolnájában Haydn miséivel, utána
a séta a Kunsthistorisches Museum-on keresztül egyszer a
flamandok és a hollandok, máskor az olasz mesterek termein
át. Fontos volt a rántott csirkés és sacher
tortás ebéd. Fontos volt a vasárnap délutáni
kétzongorás játék, Bach triószonátái,
a Pisztrángötös. Fontos volt a Theater in der Josefstadt,
a Figaro házassága és Mozart Petits riens (kis
semmiségei) a schönbrunni kastélyszínházban.
Fontosak a nyelvekbe
és különböző országokba tett utazások
voltak, Sacha Guitryn át Párizsba, vagy Aldous Huxley-n
keresztül Londonba, Holberg segítségével Koppenhágába.
El kellett jutni Isztambulba. Az Akropoliszon véletlenül
egy, a boncteremből ismerős kollégával találkoztam.
Prágában a sok idegen szón csodálkoztam.
Ez volt a béke.
Aztán a fentebb említett elmebetegek közül a
második az asztalra csapott és kitört a második
világháború.
Ennek bekövetkeztét
már egy pillanattal korábban észrevettem és
ezzel valamennyi barátomnál a javíthatatlan pesszimista
hírébe keveredtem "Egy háború Európa
végét jelentené" "a modern háborúnak
nincs győztese" "a mai feltételek között
egy világháború három napig tart" -
mondogatták a bölcs polgárok. Chamberlain miniszterelnök
pedig az első bomba ledobása előtt még gyorsan
kinyilatkoztatta: "Peace for our time."
Láttam a háborút
és elhajoltam: Rómába menekültem. Azaz csak
azt gondoltam, hogy elmenekültem. A valóságban a
háború taszított ki a világomból,
ismerősök és pénz nélkül egy országba
vetett, amelynek a nyelvét sem tudtam. Michelangelo és
Pirandello mellett őexcellenciáját a nyomort is
megismertem. Először találkoztam a Colosseummal és
a kortársak gigantikus közömbösségével.
Egyet azonban tudtam: a diktátorok áldozataikat papírláncon
tartják. Semmilyen listára nem iratkoztam fel, semmilyen
lakónyilvántartásba. Lejárt útlevelemmel
nem mentem egy konzulátusra sem. Nagyon kevés kenyeret
vettem, s azt sem kenyérjegyre. Hogy ne kelljen mindarról
a szörnyűségről tudomást szereznem,
amit egy kortársnak szükségszerűen meg kellett
tapasztalnia, nem olvastam semmit, ami a Nagy Francia Forradalom után
látott napvilágot.
Így lettem orvostörténész, aki a könyvtárak
falainak védelmében a renaissance-kori mellékvese-kutatásról
és az antikvitás hormonkezelési módszereiről
írtam.
Az ideiglenesség
életformámmá lett, az ínség megszokássá,
a zenébe és a festészetbe való menekülés
szükségszerűséggé. Sokáig egy
műteremben éheztem. Egyszer német gránátok
szakították le a szemközti templom szélkakasát.
Amikor a passzív rezisztencia már nem volt elegendő,
azoknak a sorába léptem, akik akkoriban olyan ritkán
tűntek elő, de akiknek a száma a háború
után meglepetésszerűen megszaporodott, egészen
napjainkig (amikor a háborút követő időszak
a 38-ból már idézett módon újra a
háborút megelőzővé vált).
Az európai ellenállási mozgalomhoz való
tartozás mára megint csak a gonosz baloldali eszmék
gyanúját ébreszti fel.
A Gestapo slampos volt,
a katonai rendőrség megbízhatatlan, így
aztán nem akasztottak fel. Az amerikaiak óvatosan és
lassan jöttek, de egy szép napon csak Rómába
értek. Libasorban lépkedtek a naplementében. Abban
a boldog tudatban éheztem tovább, hogy a Psychological
Warfare röpcédula-részlegén dolgozhatom. Ezután
az U.S. Claims Service orvosa voltam, olyan olaszokat kezeltem, akiket
a megszálló hadsereg részeg sofőrei vagy
egyéb gengszterei bántalmaztak. A hadsereg 1948-ban egy
1938-as táblázat szerint fizetett nekik kártérítést,
ez volt a világon az egyedüli szervezet, amelyik a háborúról
tudomást sem vett. 1948 után a temetői szolgálat
főantropológusa lettem. Amerikai katonák csontjait
mostam, méricskéltem és ragasztgattam össze.
Ez a hadseregnek már olyan részlege volt, amelyik tudomást
szerzett a háborúról.
1951-ben aztán
a nápolyi kikötőben újra tankokat tettek partra.
Az emberek elkezdték a "háborús bűnös"
kifejezést ironikus idézőjellel ejteni. A német
tábornokok visszakapták teljes nyugdíjukat. Úgy
tűnt, újra eljött az ideje, hogy körülnézzek
a világban.
A magyarok egy orvostörténeti tanszéket kínáltak,
de én attól féltem, hogy rossz kommunista válna
belőlem. Az amerikaiak barátságosan Koreába
invitáltak, de én már Firenze környékén
(Machiavelli szőlőhegye és Amerigo Vespucci olajfaligete
között) kielégítettem a csontszükségletemet.
Hosszú ideig forgattam a földgömböt majd Brazíliát
választottam, hogy a következő háborúban
büntetlenül semleges maradhassak.
Akkoriban még
működött az International Refuge Organisation. Öreg
szénszállító hajókat nyomorgó
európaiakkal töltött meg és valahol partra tette
őket. Engem Rio kikötőjében, az "Ilha
das Flores"-en. Itt tíz napot üldögéltem
és vártam a rendőrséget, amelynek az ujjlenyomatokat
kellett levennie.
A rendőrségnek nem volt ideje, éppen tartott a
karnevál. Így aztán szomjasan, éhesen, koszosan
és türelmesen utána gondolhattam és rájöttem,
hogy nem tudtam elkerülni a harmadik világháborút.
Engem egyszerűen Brazíliába vetett.
A szigetről,
mint "enfermeiro" egy ólombányába kerültem,
Paranába. Az ólombányában elhunyt
munkások sírfeliratai illusztrálhatnák önéletrajzom
eme fejezetét, már ha e sírokon lett volna egyáltalán
felirat.
Egy évvel később
Sao Pauloba mentem. Egy jólelkű kolléga asszisztensének
fogadott. Visszereket gyógyítottam és kongresszusokon
tolmácsoltam. A városban megkeresett pénzemen Donna
Irma völgyében egy kicsiny gyógyszertárat
vásároltam. Erősen hiszem, hogy ebben a völgyben
az örök béke növekszik és virágzik.
|