Lénárd Sándor német regényében így vall életéről:
"Minden európai
élete »kész regény«, csak annak kell eljönnie,
aki megírja -, olvastam egyszer. (Boldogok azok, akiknek életéből
nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa!)"
Lénárd Sándor:
Völgy a világ végén
Lénárd Sándor 1910. március 9-én született,
Budapesten, Lénárd Jenő
(1878-1924) és Hoffmann Ilona (1888-1938) első gyermekeként.
Lénárd Jenő, aki a németországi Krefeldben
született és Eugen Isak Levyként anyakönyvezték,
édesanyjával, Ida Johanna
Weller-rel és a nála alig egy évvel fiatalabb öccsével,
Robert Jakob Levyvel együtt 1883-ban az árpakereskedő és
malátagyáros apa, Carl Levy
után Budapestre költözött. "Großvater Karl",
ahogy később Lénárd Sándor emlegette, vállalkozása
kezdetben nagypolgári jómódot biztosított, majd
a 20. század első évtizedének végére
összezsugorodott. A gimnázium után kereskedelmi és
filozófiai tanulmányokat folytató, sokat utazó,
vagy egy tucat nyelven beszélő Jenő és öccse,
a grafikusművész Róbert
is 1909-ben evangélikus hitre tért és magyarosított,
családnevük azóta Lénárd. Jenő még
ugyanabban az évben megnősült, a keszthelyi Hoffmann Sándor
állatorvos és Lővy Borbála (apja a nagytétényi
kastélyt és egy ezerholdas birtokot uraló Lővy Mór)
leányát, Ilonát vette feleségül. Ez a "családfő
és törzsfőnök" dédnagyapa " aki hentes
és mészáros, nagyvágó, hizlaldai főrészvényes,
virilista volt, barátnőjének, Beniczkyné Bajza Lenke
írónőnek Budafokon villát épített
- fontos szerepet játszik Lénárd Sándor életében
is, tőle örökölte ugyanis migrénjét.
Lénárd Jenő és Hoffmann Ilona előbb az Erzsébet
körúton, a jóságos Emy nagynéni lakásában
laktak, majd 1913-tól a Fasor 22. sz. házban béreltek lakást.
Ebben az évben született második gyermekük, Johanna.
Csak jóval később, a világégést követően,
1921-ben születik meg a harmadik gyermek, Károly.
Lénárd Sándor nagyon szerette Hansinak becézett
húgát, aki 1961-ben halt meg Londonban, és a nagy korkülönbség
ellenére Carli öccsét is, akit fehér karszalagos munkaszolgálatosként
1944. októberében a bori munkatáborból a Németország
felé tartó gyalogmenetben, Baja térségében
gyilkoltak meg.
Az első háborút megelőző rövid időszakban
a Lénárd család maradéktalan boldogságban
élt. A nyarakat Emy néni és Rudi bácsi Fejér
megyei birtokán, az Adony melletti Harmatospusztán töltötték.
Sándor az édesanyjától és az itteni pusztai
emberektől tanult magyarul, a Levy-nagyszülők németül
beszéltek vele. Ekkor, 1911-13-ban jelent meg Lénárd Jenő
Buddha életéről és tanairól szóló
kétkötetes monográfiája, a Dhammó (1), melynek
alapján 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai
doktorátust szerzett.
Az első világháború (kitörésének
napját nem véletlenül nevezi egy művében Lénárd
az "emberiség utolsó, valóban boldog napjának")
megváltoztatta a család egész életét. Az
önkéntesként tartalékos
hadnagyi ranggal azonnal bevonuló Lénárd Jenőt
előbb a szerb frontra, pontosabban Eszékre, egy tüzértanfolyamhoz
vezénylik oktatónak, majd Tirolba, Bruneckbe, az olasz frontra.
Ezt az időszakot egy rövid bécsi és budapesti felkészülés
után 1918 májusától egy expedíció
szervezése követi, mely végül is csak szeptember közepén
indult útnak Törökország keleti területeire, hogy
ott térképészeti, néprajzi és nyelvészeti
kutatásokat folytasson. Az expedíció vezetője a
törökül is beszélő Lénárd Jenő,
akkorra már tartalékos százados volt. (2)
Lénárd Ilona a gyermekekkel megpróbált mindig a
férje közelében lenni, ezért többször utaztak
Eszékre, majd Bruneckbe. Az utazások közötti időszakokat
Budapesten és vidéken, Emy néniék tanyáján
és a keszthelyi rokonoknál töltötték.
Lénárd Sándor 1915 őszén magántanulóként
kezdte meg iskoláit. Az első években a fogadott tanító
nénik munkálkodását - említsük
itt meg az első, Czirják Mariska nevét, akitől a
kis Sanyi első költészettani leckéjét is kapta
- csak egy-egy félévre szakította meg Lénárd
Ilona próbálkozása az elemi iskolákkal, a Rácz
iskolával és a Deák téri evangélikus elemivel,
de ezeket a kis Sándor nem szenvedhette.
A frontok összeomlása után az expedíció tagjait
- akik között ott volt dr. Györffy István, a neves
néprajzkutató is - internálták, és csak
nagy tortúra árán tudtak kiszabadulni, hajóval és
gyalogszerrel hazatérni. Lénárd Jenő csak 1919.
január 21-én ért haza.
A háború a családot vagyonából kiforgatta.
Önálló lakásukat fel kellett adniuk, és újra
Emy néniéknél húzták meg magukat, ezúttal
az Andrássy út 27-ben, az Operával majdnem szemben. Lénárd
Jenő csak nagy nehézséggel kapott állást
az Atlantica szállítmányozási vállalatnál,
melynek Polnay Jenő volt a tulajdonosa. A Tanácsköztársaság
eszméivel mindössze három napig szimpatizáló
Lénárd család verselő gyermeke a "nénik
és bácsik nagy mulatságára" megírja
és előadja a "Kun Béla, a nagy gazember" kezdetű
versét.
A Tanács-Magyarország bukása utáni zűrzavarban
Friedrich István első, megbízott hivatalnokkormányának
közélelmezési miniszterévé Polnay Jenőt
nevezte ki, aki munkatársát, dr. Lénárd Jenőt
államtitkárnak kérte fel. E röpke hét-nyolc
napra Lénárd Jenő magas rangú közhivatalnok
lett. Polnay a második Friedrich-kormányba már nem került
be, s a Lénárd család augusztus 20-án Fiuméba
utazott, ahol a családfőnek át kellett vennie az Atlantica
képviseletét. A Via Trieste 20-as számú házban
béreltek lakást. Beilleszkedésüket nagyban segítette,
hogy Lénárd Jenő ifjúkorában már élt
itt, amikor édesapja gyakorlatra küldte egy ügyfeléhez.
Lénárd Jenő hamarosan beíratta a fiát a
város magyar gimnáziumába.
Miután Lénárd Jenő a feladatát, hogy az Atlantica
tulajdonát képező hajókat visszaszerezze, nem tudta
elvégezni, családjával néhány hónap
múlva visszatért Budapestre. A menekültekkel teli városban
munkára semmi kilátás nem volt, de végül egy
bécsi székhelyű szállítmányozási
vállalat, az Intercontinental hajlandó volt alkalmazni a tíz
nyelven jól beszélő Lénárdot. Lénárd
Ilona Hansival Budapesten maradt, az apa és fia útra keltek.
Az 1920-21-es tanévben Lénárd Sándort már
a nagyhírű Theresianumban találjuk. A bentlakásos
diák sokat éhezett és fázott. Örömet csak
a hétvégék jelentettek, amikor édesapja szombat
délután hazavitte Strohgasse-i lakására, ahol együtt
lehettek, beszélgettek, teáztak. A fiú istenítette
apját, akire később a mind a nyugati, mind a keleti filozófiában
járatos, németül is verselő, bölcs, az optimizmusát
soha fel nem adó emberre emlékezett, aki Angliában tanulta
meg a "toast and tea" jelentőségét, s aki pirítóssal
a kezében elmélkedett Schopenhauerről és Buddháról.
Az apa hamarosan egy kis házat vesz Klosterneuburgban, amit kibővítenek,
és 1921-ben, a harmadik gyermek, Károly megszületése
után az egész család
újra együtt van.
Sándor csak az 1921-22-es tanév első félévében
maradt az internátusban, a második gimnáziumi osztályt
már Klosterneuburgban fejezte be. Itt is érettségizett
1928-ban. Jó osztályba került, a tizenhat fiú közt
tizenkét jeles tanuló volt. A gimnáziumi években
tovább folytatta hét éves korában megkezdett zongoratanulmányait,
evezett, úszott, vívott, első szerelme is ide kötődik.
Ezekben az években naplót vezet, magyar költőket "
Petőfit, Heltait " fordít németre, s a Faustot próbálja
magyarra átültetni. Egy iskolatársának visszaemlékezése
szerint sok lány volt szerelmes belé, ő hordott először
zsakettet az osztályból, jó latinos volt, és német
verseket írt. Egy későbbi levelezőpartnere, az osztálytárs
Gerta Hartl megírta, hogy a regisztrált Alexander helyett mindenkivel
Sándornak hívatta magát, és meg is tanította
a név helyes kiejtését. Kossuthért lelkesedett,
és nagy magyar volt. (3)
Lénárd Jenő 1924-ben agyvérzésben meghalt.
A tragédia felborította a család éppen hogy visszanyert
nyugalmát és egyensúlyát. Az anya betársult
egy trieszti olasz személyfuvarozó, dr. Barry " Lénárd
Jenő egykori katonatársa " vállalkozásába.
Többek között ők működtették a Bécs-Klosterneuburg
és a Bécs-Budapest autóbuszjáratot is. Ez utóbbival
Lénárd Sándor többször járt Budapesten,
nyaranta különböző rokonokat látogatott meg.
Az érettségi után 1928-ban beiratkozott a Bécsi
Egyetemre. Erről egy önéletrajzában ezt írta:
"Sokáig ingadoztam a filozófia, a filológia és
a természettudományok között. A beiratkozás bonyolult
adminisztrációs eljárás volt. Volt egy ismerősöm
az orvosi kar dékáni hivatalában, aki az ilyesmit gyorsan
el tudta intézni. Így választottam az orvostudományt,
azzal a szándékkal, hogy a többi tárgyat majd a könyvtárakban
fogom tanulmányozni." Az orvoskaron 1936-ig 14 szemesztert hallgatott.
Kiváló tanárai voltak és nagyszerű kollégái,
kapcsolata némelyükkel, így a költő és
író Egon Fenz-cel, aki a költészetben mestere volt,
vagy a még a klosteri gimnáziumban is osztálytárs
Karl Adams-szal élete végéig megmaradt.
A "két háború közötti ötórai
tea idejének" nevezi Lénárd egy helyütt a húszas-harmincas
éveket. Ezekben az esztendőkben sokat utazott, járt Görögországban,
Dániában, Angliában és Csehszlovákiában,
s megfordult Párizsban és Isztambulban is. Írogató
medikusok társaságát kereste, együtt versgyűjteményt
adtak ki, amelyben epigrammákat, valamint néhány Ady és
Kisfaludy fordítást közölt.
1930-ban, egy salzburgi kiránduláson ismerte meg az észak-bajorországi
Hof városából való, tizenöt éves Gerda
Coste-t, akivel évekig levelezett. 1935-ben egy Elisendához fűződő
szerelem termi versek sorát, erről 1946-os, Költői
fejlődésem című írásában tudósít
Lénárd. Rövid ideig a Bécs belvárosában
lévő Schottenhofban lakik, "ahol az ósdi falak, a
nagy zongora és a csendes udvar lettek múzsái". 1936
februárjában feleségül veszi Gerda Coste-t, s júliusban
megszületik fiuk, Hans-Gerd. Ugyanebből az évből olvasunk
még egy Lilly nevű múzsáról is.
Feleségével Grinzingbe költöznek, a Sand Gasseba. Lénárd
Sándor bejár az egyetemre, gyakorlatot vezet, órákat
ad, igyekszik pénzt keresni. Az egyetem levéltára nem őriz
dokumentumot arról, hogy orvosi diplomáját megszerezte
volna. Az irodalommal való foglalkozás jobban vonzotta. Lefordította
Heltai Néma leventéjét és Zilahy Valamit visz a
víz című regényét is. Fennmaradt Heltai levele,
amelyben a fordítást "rendkívül intelligensnek
és nagy részben formailag is kitűnőnek" minősíti.
1937 végén Lénárd visszaköltözik Klosterneuburgba,
s egy év múlva Gerda is hazatér Frankföldre Hans-Gerddel.
A későbbiekben az apa csak a fiával találkozott,
a feleségével nem, de mindvégig levelező kapcsolatban
maradtak. Lénárd Ilona még az Anschluss előtt, 1938
januárjában meghalt. Johanna ekkor már későbbi
férjével, Dietrich Staël von Holsteinnel élt, Hamburgban,
majd a háború évei alatt Svédországban. Károly
előbb a nővérével lakott, majd Magyarországra
költözött.
Lénárd Sándort, a magyar és német kultúrában,
a magyar nagy- és osztrák kispolgári miliőben felnőtt
fiatalembert nagyon fájdalmasan érintették az erősödő
náci tendenciák. Megszégyenülten kellett otthagynia
a zsidó származásúakat tagjai közül kizáró
diákegyesületet, s az Anschlusst követő kirekesztő
rendelkezések, majd az üldözés még jobban összezavarták
a családi életét. Bár magyar állampolgár
volt, személye veszélyt jelenthetett árja feleségére
és gyermekére. Lénárd nagyon világosan, előre
látta a következményeket. 1938 késő nyarán
dr. Barry segítségével Rómába utazott, s
emigrált.
Költészete számára igen termékenynek mondja
ezt a zavaros időszakot. Intenzíven tanult franciául, megismerte
és egy életre megszerette Duhamelt, rajongott Babitsért.
Amikor elutazott, magával vitte nagyanyja spirituszfőzőjét,
de verseit és édesapja képét otthagyta. Minden fordítása
és sok verse is elveszett.
1938 Rómájáról
izgalmasabb, színesebb beszámolót nem is lehetett volna
írni, mint amit az 50-es évek közepén és a
60-as évek vége felé Lénárd papírra
vetett. Életének legválságosabb korszaka köszöntött
be, meg kellett tanulnia éhezni, kiszolgáltatottként megmaradni,
hajléktalanként fenntartania magát. Meg kellett tanulnia
az olasz nyelvet s mellé annak római változatát
is. Mindez akadályozta az írásban. Néhány
publicisztika maradt fenn e korai római időszakból, köztük
egy cikk a Cafe Grecoról s egy másik Tóth Imréről,
az Amerigo Totként ismert szobrászról. (4)
A háború kitörésekor Bázelben megpróbált
önkéntesnek jelentkezni a francia hadseregbe, de ez az elhatározása
meghiúsult. Visszatér Rómába, és elvonul
a Vatikáni és a Nemzeti könyvtárba. Megtanult "a
nagy könyvtárak katalógusán úgy játszani,
mint az orgonán". Spanyolul, hollandul, norvégül tanult,
nyelvtudása révén kisebb munkákhoz is jutott.
1942-ben egy egyetemi szemináriumon ismerkedett meg későbbi
második feleségével, a patinás piemonti nemesi családból
származó Andrietta Arborio
di Gattinara-val. Hamar összeköltöztek, a Via Babuinon, a
48-as számú ház legfelső emeletén béreltek
egy csupa üveg műtermet,
ahova a spirituszfőzőn kívül egy zongora
is került.
Lénárd ekkor már vérnyomást mér és
orvosi feladatokat is ellát. Több disszertációt ír
meg szerény fizetségért, s orvostörténeti tanulmányokat
folytat. Hogy ekkor megszerezte-e a doktori diplomát, nem tudni. Később
azonban használja e titulust.
Egy adat szerint 1943-ban valakit Milne Micimackójából
tanított angolra. Ekkor egy, a magyar követségen kapott igazolással,
mely szerint útlevelét hosszabbítás miatt bevonták,
lényegében törvényen kívüliként
" kenyérjegy nélkül! " tartja fenn magát.
Amikor 1943-ban a németek rövid időre visszafoglalták
Rómát, Lénárdék egy angol őrnagyot
és másokat is bújtattak, mindketten részt vettek
az antifasiszta ellenállásban. A közelmúltban jelent
meg egy cikk arról, hogy Londonban, a Special Operations Executive (a
második világháborúban W. Churchill által,
az ellenség hátországában végrehajtandó
különleges feladatokra létrehozott titkos szervezet) aktái
között szó esik egy bizonyos Szabad Magyar Szövetségről,
amelynek "egy Lénárt nevű orvos" is a tagja volt. (5)
Lénárd Sándor iratai között fennmaradt egy, Alexander
tábornok aláírásával ellátott oklevél
alig olvasható fotókópiája, ez is tanúsítja
bátor szerepvállalásukat.
1944-ben Andrietta befejezte az egyetemi tanulmányait, s egy kiadóban
kapott titkárnői állást. 1946 februárjában
megszületett fiuk, Giovanni Sebastiano. A Gerdától való
válás érthetően elhúzódott, de annak
megtörténte után, 1950-ben összeházasodtak.
A háború utáni első években Lénárd
az amerikai hadseregnek dolgozott. Tolmácsolt és az U.S. Claims
Service orvosa volt. 1948 után Nápolyban a Graves Registration
Service főantropológusaként amerikai katonák holttestét
exhumálta. Erről az epizódról szól a
são-pauloi Kultúra című folyóiratban 1953-ban
megjelent Brittle Habakuk feltámadása és halála
című írása.
Rómába visszatérve különböző alkalmi
munkákat vállalt. Összebarátkozott a Római
Magyar Akadémia igazgatójával, Kardos Tiborral, és
szerény fizetség ellenében elvállalta, hogy az intézmény
orvosa lesz. Itt ismerkedett össze a magyar szellemi élet olyan
kiválóságaival, mint Weöres Sándor és
Károlyi Amy, Kerényi Károly, Karinthy Ferenc, Szabolcsi
Bence, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs vagy Déry Tibor.
Ekkor kezdett hivatásszerűen tolmácsolni is. Francia-angol-német-olasz
nyelvű kongresszusi tolmácsolást vállalt. Közben
folyamatosan publikált. 1946-ban jelentette meg Molnár Ferenc
Őszi utazásának olasz fordítását,
1947-ben jelennek meg a Controllo della concezione e limitatione della prole
és a De officio medici című orvosi, orvostörténeti
szakkönyvei (az utóbbi a Római Magyar Akadémia kiadásában),
ezeket 1950-ben egy, a fájdalommentes szülésről szóló
és egy gyermekgyógyászati szakkönyv követi. Szülészeti
és a szexuális életről szóló felvilágosító
könyveket is fordított olaszra.
Ezekben az években kezdi el verseinek kiadását. Első,
1947-ben megjelent kötete az Ex Ponto, amelyet még ugyanabban az
évben követett az Orgelbüchlein. Ezeket Amerigo Tot rajza és
fametszetei díszítik. Két év múlva adja ki
az Andrietta,
az Asche és a Die
Leute sagen című köteteket. E német nyelvű
füzeteket Lénárd sok helyre ajándékozza és
küldi el. Verseket küld Thomas Mann-nak, aki udvarias levélben
válaszol. Német nyelvű cikkeket ír a Der Standpunkt
című folyóiratba, behatóan érdeklődik
az olasz konyhaművészet, a római konyha története
és jelene iránt. Kiválóan főz, vendégei
erről rendszeresen beszámolnak, a legszebben, húsz év
elteltével talán Károlyi Amy és Weöres Sándor:
"Maga, aki majdnem minden ízt ismer, az első kortytól
az utolsóig, bizonyára nem tőlünk értesül
róla, hogy a gyomor emlékezete a legmaradandóbb. Amint
a brazil bélyeges levelezőlapon felismerjük a Maga nevét,
tüstént arany színű leves párái gyűrűznek
az orrunk alatt, az itáliai hal-leves arany gyűrűi... Ó
Sándor, örökéletű az a leves..."
És Lénárd Sándornak jutott ideje arra is, miközben
flamand turisták tucatjainak mutatta be anyanyelvükön Rómát
a Szentévben, 1950-ben, hogy megismerje dr. Fioravanti Caldarit, Assisi
patikusát, aki nemcsak vizet talált városának, de
biztos tudással és érzékkel a püspöki
palota temploma alatt egy antik szentélyt is, és hogy mindezt
bemutassa Kerényi Károlynak is, aki azonosította Apolló
szentélyét, ahol a római korban görög papok értelmezték
a látnoknő szavait, mint Delphiben, több száz kilométerre
onnan. E látogatásról és Lénárd Sándorról
Kerényi Károly is megemlékezik Unwillkürliche Kunstreisen
című művében.
Ezekben az években Lénárd egyre többet foglalkozik
az újabb helyváltoztatás gondolatával. A magyar
akadémiai ismerősök, Karinthy Ferenc és dr. Szánthó
György csábítják, hogy térjen haza. Szánthó,
aki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban
dolgozik, 1948 nyarán nemcsak egy orvosi konferenciára hívja
haza, de egy könyvtári központi állást is felajánl.
Lénárd megírja, hogy egy orvostörténeti tanszéki,
talán tanszékvezetői állás is szóba
került. Ő azonban nem Magyarországra gondolt, a kommunistákról
amúgy sem volt túl jó véleménnyel. Az a meggyőződése
azonban, hogy a hidegháború egy újabb világégésbe
torkollik, csak erősödött.
Barátja, római zongorapartnere, Nádas István zongoraművész
ekkor már Venezuelából küldözgeti számára
szirénhangú leveleit. "Szánd rá magadat öregem,
és gyere ide ki Dél-Amerikába, itt van jövő,
s nem kell a holnapért aggódnod, sem a mindennapi kenyérért!
... Gyere mielőbb!!! " a háború már itt kopog
a következő hónapok ajtaján!" Mire a kezdetben
lelkesedő művész hangja megváltozik, amikor már
elkeseredett levelekben számol be édesanyja öngyilkosságáról,
aki nem bírta ki a honvágyat, mire a lelki sivatagról szóltak
a levelek, Lénárdék már Dél-Amerikába
érkeztek.
Lénárd rendszeresen dolgozott az IRO, a nemzetközi menekültügyi
szervezet számára is. Itt szerzett tudomást róla,
hogy bár az orvosi képesítését nem fogják
elismerni, de vegyészként kivándorolhat Brazíliába,
és hogy ott mint felcser gyógyíthat.
Rio de Janeiroba kétheti hajóutat követően, 1952.
február 15-én érkeztek meg. Lénárd felcseri
állást vállal Parana államban, egy ólombányában.
Baleseti sebész, szülész, gyerekorvos egyszerre. A francia-brazil
tulajdonú bánya francia alkalmazottainak gyerekeit is oktatja.
Angolt, latint, matematikát és történelmet tanít
nekik. Ekkor kezd bele Milne Micimackójának latin fordításába;
ami az angol nyelv tanításánál bevált, jól
jöhet a latintanításnál is. Egy év múlva
felmondanak neki. Családját a szintén dél-brazíliai,
de sokkal egészségesebb éghajlatú és német
telepesek lakta tartomány, Santa Catarina egy kis településére,
Dona Emmába küldi, amit a bányászok révén
ismert meg. Ő maga São Pauloban keres munkát. 1953-1956-ig
dr. Egberto Silva sebész segédorvosa. Portugál nyelvű
egészségügyi képes folyóiratot indít
Medicina para todos (Orvostudomány mindenkinek) címmel. A lap
csak néhány számot ért meg. Bekapcsolódik
a város magyar és német emigránsainak közéletébe.
1954-ben egy nemzetközi orvoskongresszuson tolmácsol. Ezután
vették meg a dona emmai telket. Életének első korszakát
mintegy lezárva, Bécsben Ex Ponto címmel kiadja válogatott
verseinek gyűjteményét.
Megismerkedik a Kultúra című folyóirat kicsiny, de
igényes körével, Landy Dezső könyvkiadó
és könyvkereskedővel, Kende Imre szerkesztővel, s
maga is elkezd írni a lapba. Könyvismertetései, színikritikái
jelennek meg, anekdotikus visszaemlékezéseket publikál,
majd elkezdi a magyar nyelven megszülető római visszaemlékezéseinek
közlését. Részletet közöl a Róma
1938-ból (1955. június), majd Két hét múlva
jönnek címmel elkezdi részletekben közreadni az utóbb
Róma 1943 címen megjelent írását.
Egy nemzetközi patológiai kongresszuson végzett tolmácsolásért
kapott pénzen 1956-ban 110 példányban kiadja latin
Micimackó-fordítását, és szétküldi
a világba. Ugyanebben az évben - hála a brazil tévé
egy kvízversenyének, a "A határ a csillagos ég"
című vetélkedőnek
- a fél ország megismeri bajszos arcát, briliáns
tudását. A versenyen, melyben egy, a játékos megjelölte
témában egyre nehezebb kérdésekre kellett válaszolni,
Lénárd kedves, istenített zeneszerzőjének,
Johann Sebastian Bachnak az életét és műveit választotta.
Minden kérdésre megfelelt, és annyira inspirálóan
beszélt Bachról, hogy Brazíliában ezzel kisebb Bach-reneszánszt
indukált. Az elnyert 200.000 cruzeiron (kb. 2.500 USD) vásárolt
egy gyógyszertárat.
Andrietta franciát tanított, előbb Blumenauban, majd a
Florianopolisi Egyetemen.
Lénárd 1956-ban kapja első agyvérzését.
1960-ban eladja a patikát és dona emmai "láthatatlan
házba" vonul vissza.
1959 hozta meg a Winnie ille Pu világsikerét; ekkor keresi meg
őt levelével Josef Eberle, a Stuttgarter Zeitung főszerkesztője,
aki maga is költő és jeles neolatinista. Publikálja
Lénárd néhány latin nyelvű költeményét
a kortárs latin szerzők antológiájában, a
Viva Camena című kötetben. Egy avignoni latin nyelvű
folyóiratban W. Busch Max
és Moritz fordítása is megjelenik, igaz, más
neve alatt. (6) 1963-ban latinra fordítja és a következő
évben Stuttgartban kiadja Françoise Sagan Bonjour Tristesse című
regényének latin fordítását, Tristitia salve
címmel. Kapcsolata Eberle-vel gyümölcsözőnek bizonyult.
Több írása jelent meg a Stuttgarter Zeitungban. Az ugyancsak
stuttgarti Deutsche Verlags Anstalt 1963-ban kiadta a Die
Kuh auf dem Bast című, magyarul a Völgy a világ
végén címmel megjelent munkáját. Ugyanezt
a könyvét angolul is megjelentette - méghozzá
a szerző saját fordításában - a Micimackó
kiadója, a Dutton, The
Valley of the Latin Bear címmel. Lénárd nem hagyott
fel a fordítással sem, Hildegard Grosche, a Goverts és
a Steingrüben Verlag társtulajdonosa és szerkesztője,
maga is a magyar irodalom barátja és avatott fordítója,
rendszeresen foglalkoztatta, előbb Németh Lászlót
kellett fordítania, majd megkapta Szerb Antalnak A királyné
nyaklánca című művét. A kész fordítást
elküldte Budapestre az író özvegyének, aki érdeklődő
levéllel válaszolt, és egyre sűrűbb levélváltásaik
eredményeképpen először magának és barátainak,
majd a Magvető Kiadó jóvoltából a magyar
közönségnek is felfedezte Lénárd Sándort.
A Völgy a világ végén 1967-ben jelent meg. Lesznai
Anna (7) könyve mellett ez volt a fordulat éve utáni második
mű, amely nyugati emigrációs szerző tollából
származott, és kiadták Magyarországon. A könyv
hatalmas sikert aratott. Szerb Klára elérte, hogy Lénárd
megküldje neki a Római történetek kéziratát
is. Ez a könyv 1969-ben jelent meg, Kardos Tibor, a Római Akadémia
egykori igazgatója méltatta (8). Szerb Klára biztatására
Lénárd Egy nap a láthatatlan házban címmel
egy csodálatos, igazi léleküdítő munkában
foglalta össze egy napját és gondolatait. A mű 1969-ben
jelent meg magyarul, a német nyelvű kiadás 1970-ben követte.
Stuttgartban jelent meg a Római
konyha (9) című rendhagyó, művelődéstörténeti
szakácskönyve. Hét
nyelvet bemutató rádióelőadás-sorozatát
1964-ben adta ki. (10)
Fentebb csak a könyvformában megjelent publikációkat
említettük. Lénárd Sándor azonban számos
újságcikket is írt; ezekben az években is foglalkozott
orvostörténettel, a német nyelvű helyi és anyaországi
sajtóban beszámolt a santa catarinai sváb települések
történetéről és a telepesek hétköznapjairól.
Napjainak nagy részét azonban továbbra is gyógyítással
és kertészkedéssel töltötte. Lenyűgözően
széles levelezőpartnereinek a köre. Tulajdonképpen
a leveleit tekinthetjük az ő műhelymunkájának,
gondolatait először ezekben a - naponta sokszor több tucat
- levelekben fejtette ki. Levelezőtársai között
akadtak hírességek, mint Robert Graves, de többségükben
szerkesztők, költők, irodalmi érdeklődésű
emberek és latinisták a világ minden zugából.
1968-tól kétszer is hosszabb időt tölt az Egyesült
Államokban. A dél-karolinai Charleston College-ban tanít
latint és ógörögöt. Illusztrációival
megjelenik egy brazíliai német költőnő, Karin
Sigrid verseskötete.
Ekkoriban tört ki körülötte a Mengele-botrány, ami
erősen megviselte. Egy Erich Erdstein nevű újságíró,
arra hivatkozva, hogy Lénárd német anyanyelvű és
orvos, azzal vádolta meg, hogy ő Mengele, az auschwitzi láger
hírhedt "orvosa". Az éppen Amerikában tartózkodó
Lénárdnál a rendőrség házkutatást
tartott, s a szenzációs hír Lénárdot és
a környezetét ábrázoló fényképekkel
bejárta a világsajtót. São pauloi barátai
azonnal akcióba léptek, és a cáfolatok sora jelent
meg. Lénárd a Stuttgarter Zeitungban maga is összefoglalta
a történteket.
1970-ben még Blumenauban kiadja válogatott verseinek kötetét,
németre fordítja Kardos G. György Avraham Bogatir hét
napja című regényét.
Az izgalmak, a túlfeszített munka - de Lénárd
véleménye szerint leginkább az öröklött
nyavalyák - következménye egy agyvérzés
és jobb oldalának megbénulása. 1972. április
13-án szívinfarktusban halt meg. Halálhírét
a hozzá legközelebb álló öt nyelven tudató,
saját kezűleg, előre elkészített és
szépen illusztrált értesítőn
közölte a világgal. Temetésén
Bach H-moll miséje hangzott fel, és Dona Emma egész lakossága
jelen volt.
Sírja a maga ültette, az elmúlt három évtizedben
hatalmassá nőtt fenyők tövében van.
(1) Lénárd Jenő:
Dhammó. Budapest, I. rész, 1911, 1912; II. rész, 1913.
(2) Györffy István: A Lénárd-féle kisázsiai
expedíció. = Kőrösi Csoma-Archívum I. kötet
(1921-1925) 310-313. p.
(3) Gerta Hartl: Atempause " Klosterneuburger Skizzenblätter der Zwischenkriegszeit.
Wien-Klosterneuburg, 1982. Jasomirgott-Verlag 49-52. p.
(4) Lénárd Sándor: Cafe Greco = Színházi Magazin,
1939. június 4. (23. sz.); Lénárd Sándor: A római
Montparnasse. = Színházi Magazin, 1939. július 30. (31.
sz.)
(5) Cserépfalvi-Galligan Katalin: Egy másik Göring = Népszabadság,
2001. június 30.
(6) Vita Latina, 1962. január, 97-109. p. " Gulielmus Groesswang
neve alatt.
(7) Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert I-II. Budapest, 1966. Szépirodalmi
Kiadó
(8) Magyar Nemzet, 1969. április 6. (kötetben: Kardos Tibor: Az
emberség műhelyei. Budapest, 1973. Szépirodalmi 224-228.
p.)
(9) Alexander Lenard: Die Römische Küche. Stuttgart, 1963., Steingrüben
Verlag, 158 p.
(10) Alexander Lenard: Sieben Tage Babylonisch. Stuttgart, 1964, Deutsche Verlags
Anstalt, 95 p.