A hiteles rábeszélő

Képzeld el a következő jelenetet: csöngetnek, és amikor kinyitod az ajtót, középkorú férfi áll ott, harsányan pepita sportzakóban. Nyakkendője félrecsúszva, ingének nyaka rojtos, nadrágja gyűrött, s ritkán néz rád, miközben hozzád beszél. Arról akar meggyőzni, hogy dobj a perselyébe néhány dollárt egy jótékony szervezet számára, amelyről sose hallottál. Noha érvelése józan és logikus, mennyi esélye van arra, hogy adjál neki valamennyit?

Most forgassuk vissza az órát: kinyitod az ajtót, középkorú férfi áll ott, szolid öltönyben, frissen borotválva, és vasaltan. Bemutatkozik, mint a City National Bank elnöke, s kéri - ugyanazokkal a szavakkal -, adakozz néhány dollárral - ugyana jótékony szervezet számára. Mennyive több az esélye, hogy adjál,

Minket szíven ütött a különbség néhány évvel ezelőtt, amikor Allen Ginsberg megjelent az egyik tévéműsorban. Ginsberg a "beat" nemzedék egyik legnépszerűbb költője, Üvöltés című verse megrázta és felvillanyozta az irodalmi közvéleményt az ötvenes években. A tévéműsorban előbb saját homoszexualitásáról beszélt, majd a nemzedéki ellentétről.

A kamera végigpásztázott rajta, kövér volt, szakállas, pillantása merev (belőtte magát kábítószerrel?), hosszú haja csimbókokban lógott itt-ott kopasz fejéről, lyukas fakó trikót és gyöngysorokat viselt. Noha komolyan és őszintén beszélt a fiatalság problémáiról, a stúdió közönsége kinevette, mint egy bohócot. Valószínűleg a tévénézők zöme ágyból nézte a költőt, és ők sem vették komolyan, noha mondanivalója józan volt, s őszintén adta elő. Megjelenése (és híre) határozta meg a közönség reakcióját.

A bennünk lakozó kutató egy pillanatra bankár külsejű férfit ültetett a költő helyébe, aki szó szerint ugyanazt mondta, s biztosra vesszük, az ő szájából Ginsberg üzenete megértő fülekre talált volna.

De fantáziajátékunkra hasonlító tudományos kísérleteket többen végeztek már. A személyiség és a presztizs meggyőző hatására már az ókorban is fölfigyeltek. I.e. 300-ban írta Arisztotelész:

Közel 2300 évbe telt, mire az ókori filozófus megfigyelését tudományosan igazolták, nevezetesen Carl Hovland és Walter Weiss, méghozzá nagyon egyszerű módszerrel. Sok emberhez juttattak el egy szöveget, mely valamiféle álláspontot tartalmazott, például azt, hogy atomtengeralattjárók építése megvalósítható (1951-ben, a kutatás évében, az atomenergia felhasználása még csak utópia volt). Némelyeknek azt mondták, a szöveg a közönség által rendkívül hitelesnek ítélt személytől származik: J. Robert Oppenheimertől, a híres atomfizikustól. Másoknak viszont alacsony hitelességű forrást adtak meg: a Pravdát, a szovjet kommunista párt napilapját, amelyet az USÁ-ban szinte senki nem tekintett hitelesnek vagy megbízhatónak.

Mielőtt a szöveget elolvashatták, a résztvevőkkel kitöltettek egy kérdőívet, hogy a témával kapcsolatos véleményüket megtudják. Utána megkapták a szöveget. Azok közül, akik azt hitték, hogy az érvek Oppenheimeréi, nagyon sokan megváltoztatták álláspontjukat - jóval inkább hitték, hogy építhető atomtengeralattjáró, mint annak előtte, azok közül viszont, akik úgy tudták, hogy a szöveg a Pravdából való, szinte senki.

E jelenséget igazolták más kutatók sokféle témájú szövegekkel és (vélt vagy valós) forrásokkal. A fiatalkorúak bíróságán dolgozó bíró érvei nyomósabban befolyásolják az emberek véleményét a fiatalkorú bűnözésről, mint másokéi; csakúgy, mint egy híres költő vagy író bírálata egy költeményről; az orvosi újság cikke arról, hogy szabad-e antihisztaminokat árulni recept nélkül stb.

Mivel rendelkezik az orvosi újság, a bíró vagy a költő, amivel - például a Pravda nem? Arisztotelész szerint a "jó embereknek" hiszünk, ezen ő morális szempontból kiemelkedő férfiakat értett. Hovland és Weiss a "hiteles" (credible) szót használta, melynek nincs morális színezete. Oppenheimer, a bíró, a költő vagy az orvosi újság hiteles források, vagyis nem feltétlenül "jók", de szakértelmük és szavahihetőségük föltételezhető.

Nem ostobaság, ha hagyjuk, hogy olyan emberek véleménye befolyásoljon, akik szavahihetők, és akik értenek az adott témához. De nem minden emberre hat egyformán ugyanaz a személy. Egyesek nagy hitelességűnek tekinthetnek valakit, míg mások ugyanőt alacsony hitelességűnek vélhetik. Ráadásul az illető némely kevésbé fontos tulajdonságai bizonyos emberek számára nagyobb súllyal esnek latba, és megeshet, hogy éppen ezeken múlik a sikere vagy a kudarca.

A mellékes tulajdonságok jelentőségét jól illusztrálta az a kísérlet, amelyet Burton Goldennel együtt végeztünk. Hatodikos elemistáknak beszédet tartott a matematika hasznosságáról és fontosságáról. A beszédet tartó személyt hol úgy mutattuk be, mint valamelyik híres egyetem több nemzetközi díjjal kitüntetett mérnök-tanárát, hol pedig úgy, mint aki tányérmosásból él. Nem meglepő, hogy a mérnök sikeresebben befolyásolta a gyerekek véleményét, mint a tányérmosó, ez logikus, és a korábbi kutatásokkal egyező eredmény.

Mi azonban a beszédet mondó személy fajtáját is válogattuk, néha feketebőrű volt, máskor pedig fehér. Több héttel korábban kérdőíves felmérést végeztünk a gyerekek körében, hogy megtudjuk a feketékkel kapcsolatos előítéleteiket. Az eredmény: a legelőítéletesebb gyerekeket a feketebőrű mérnök jóval kevésbé győzte meg, mint a fehér - noha pontosan ugyanazt mondta. A legkevésbé előítéletes gyerekek körében viszont a fekete mérnök beszéde volt hatásosabb. Megdöbbentő. Nem logikus, hogy egy annyira lényegtelen körülmény, mint a bőr színe, ilyen mértékben befolyásolja valakinek a hitelességét. Ha racionális világban élnénk, egy jónevű mérnök meg tudná győzni a hatodikosokat a matematika hasznosságáról, függetlenül a bőr színétől - ez a világ persze nem racionális, különben nem fordulna elő ilyesmi. A hatodikosok válaszai nehezen fogadhatóak el. Ha életünk minősége attól függ, hogy milyen mértékben befolyásolja véleményünket egy üzenet (a matematikáról vagy más témáról), a főszerepet a beszélő szakértelmének és szavahihetőségének kéne játszania, s ostobaság, ha mellékes dolgokat (mint a bőre színét) egyáltalán figyelembe veszünk.

Ostobaság, igen, aki azonban valaha is látott tévéhírdetést, az nincs meglepve. Bill Cosby például egy bizonyos puddingot népszerűsít, gyerekek társaságában, együtt élvezik a csemegét, beszélgetve, nevetve. Cosby közli velünk, hogy a pudding "nemcsak jóízű, de egészséges is", mert tejjel készítik. Miért számít a neves színész szaktekintélynek a táplálkozás és a gyerekek terén? Azért, mert egy tévésorozat (The Cosby Show) hőseként évek óta Dr. Cliff Huxtable szerepét játssza, aki szülész és nőgyógyász, valamint öt gyerek szerető, jóságos és mulatságos atyja.

Karl Malden viszont olyan hírdetésekben szerepel, amelyekben amerikaiak külföldön elvesztik a pénzüket, illetve ellopják tőlük, s most ott állnak, tanácstalanul, megalázva, pánikban. Ekkor jön Malden, s közli, hogy ne készpénzt vigyünk magunkkal, hanem American Express Utazócsekket - "sehova se indulj nélkülük". Honnét tudja ilyen jól Karl Malden mindezt? Bizonyára a San Francisco utcáin című tévésorozatból, amelyben Mike Stone hadnagy szerepét játssza.

Cosby a valóságban föltehetően nem szakembere a táplálkozástudománynak, s Malden sem a zsebtolvajlásnak, mégis hitelességet nyernek a szerepüktől. Az a tény, hogy olyan gyakran tekintjük zsinórmértéknek a kommunikátor hitelességét, amikor eldöntjük, hogy megfogadjuk vagy visszautasítjuk az üzenetét, tágra nyitja az ajtót az olyan rábeszélésnek, amely nem a főúton, hanem a mellékúton jár. Természetesen ésszerű, ha elfogadjuk a hiteles forrás véleményét, amennyiben a kérdéssel kapcsolatos szakértelme vagy szavahihetősége miatt teszünk így, de ne feledjük: a hitelességet könnyebb tettetni, mint ténylegesen megteremteni.A médiakutatás egyik fontos feladata, hogy figyelje a filmsztárok, sportolók és más "hírességek" népszerűségét és hitelességét. A hirdetők tudni akarják, melyik ismert ember szavára ad a közönség a leginkább, kit szeretnek a legjobban, ki tűnik fel a leggyakrabban a magazinok címlapján, és azt is, hogy ki szerepel túl sokat. E kérdések alapján döntik el, hogy kit használjanak egy-egy termék szószólójául. A hitelességet tehát immár nemcsak színlelni lehet, hanem adni és venni is.

Amikor Arisztotelész az idézett megállapítást tette a szónok "jóságának" meggyőző erejéről, heves viták kereszttüzébe került Görögországban. Sokan - köztük Szokratész és Platón - a rábeszéléssel foglalkozókat (a hivatásos beszédírókat vagy a szofistákat) eleve csalárdnak és megbízhatatlannak tekintették. A retorika értéktelen mesterségnek számított, amelyet értéktelen emberek gyakoroltak. Arisztotelész, aki a meggyőzés társadalmi szerepét lényegesnek ítélte, úgy vélte, hogy a rábeszélőnek nemcsak jó jellemmel kell rendelkeznie, hanem a jó jellemű rábeszélő egyszersmind erényesebb is. A modern kutatások igazolták ezt a nézetet - néhány később taglalandó kivétellel. Az újkori propaganda gyakorolta, s az a lehetősége, hogy hitelességet teremt, vásárol és értékesít, ugyanazokat az etikai aggályokat veti föl, amelyeken annyit vitáztak már Arisztotelész idejében is.

A bajnokok reggelije, avagy tucatáru, egyéniségek számára

Évtizedek óta bevett szokás a híres emberek meggyőző erejére alapítani a hirdetéseket Amerikában. Az ötvenes években Ronald Reagan, a későbbi elnök (akkor még színész) a forradalmian új Arrow ingek gallérját és a Chesterfield cigaretta magas dohánytartalmát dicsőítette. A hatvanas években Joe Namath (baseball sztár) arra buzdította a tévénézőt, hogy a Noxema borotvakrémmel "rohamozzon". A hetvenes években az amerikai futball híresebb játékosai beszéltek rá a Miller Lite sörre, melynek jobb az íze és nem puffaszt. A nyolcvanas években Priscilla (Elvis Presley-né) adta tudtunkra, hogy érdemes megvenni ezt az autót, mert az már nem a papa öreg Oldsmobilja. A kilencvenes évek egyik vívmánya, hogy "Bo tudja", melyik a jó teniszcipő.

A híres emberek ilyen tömegű szerepeltetése ésszerűtlennek és bizarrnak tűnik. Ha belegondolunk, a borotvák és habok szakértője inkább egy borbély lehetne, esetleg egy bőrgyógyász vagy kozmetikus; közben pedig rendszerint egy hivatásos sportoló beszél rá a különböző márkákra.

Az ötvenes és hatvanas években a reggelire fogyasztandó zab- és egyéb pelyheket (a Wheaties termékeit) legsikeresebben Bob Richard (olimpiai bajnok tízpróbázó) propagálta, sokkal hatásosabban, mint a táplálkozás-tudomány bármely szakértője. Helyét egy évtizeddel később egy másik aranyérmes tízpróbázó, Bruce Jenner vette át, majd a nyolcvanas években Mary Lou Retton, olimpiai bajnok tornásznő, ő 1990 táján adta át a stafétabotot a kosárlabdás Michel Jordannak. Bárki intézze is a Wheaties reklámügyeit, meg van győződve arról, hogy a híres sportolók növelik a forgalmat.

Bizonyítottan hatásosabb-e a hírdetés pusztán azért, mert egy híres ember a főszereplője? Bármilyen tehetségesek is a sportpályán vagy a filmvásznon, bízhatunk-e abban, hogy az igazat mondják az adott termékekről, tudván tudva, hogy rengeteg pénzt kapnak e cikk reklámozásáért? Madonna, Michael Jackson és Bill Cosby sokmillió dolláros hírdetési szerződéseiről rengeteget cikkeznek a lapok, azokról tehát épp eleget olvashatunk, s így aligha dőlhetünk be a képmutató hirdetéseknek. Vagy mégis?

Föltesszük, az olvasók zöme így felel: "Én nem dőlök be. Mások talán rohannak, hogy megvegyék azt, amire a kedvenceik rábeszélik őket, de én megnézem, hogy mire költöm a nehezen keresett pénzem." Igen. De kérdés, hogy az ember (elsőre) látja-e saját reakcióit. Nem feltétlenül. Noha többségünk aligha bízik a sportolók és filmszínészek értékítéletében, ez nem jelenti azt, hogy ne vennénk meg az általuk reklámozott cuccokat.

A szószóló megítélésének fontos tényezője az, hogy mennyire szeretetreméltó vagy vonzó, függetlenül megbízhatóságától és szakértelmétől. Több évvel ezelőtt egyszerű kísérletet végeztünk kollégánk, Judson Mills segítségével, hogy bizonyítsuk: egy szép nő - pusztán azért, mert szép - döntő befolyással lehet a közönség véleményére olyan témában is, melynek az ő külsejéhez semmi köze. Mi több, a hatás erősödött, ha az illető nyíltan megmondta, hogy rá akar beszélni. Az emberek önkéntelenül is igyekeznek keresni az általuk vonzónak tartott személyek kegyeit, noha gyakran az illetők ezt észre sem veszik. Egy későbbi kutatás nemcsak megerősítette, hogy a kedvelt kommunikátor hatásosabb rábeszélő; kiderült, hogy a vonzóbb kommunikátortól elvárjuk, hogy számunkra vonzóbb álláspontokat képviseljen.

Arra ítéltettünk, hogy a szépek és a híresek játékszerei legyünk? Richard Petty, John Cacioppo és David Schumann bebizonyította, hogy van olyan eset, amikor nem követjük a vonzó források "parancsait": ha valami arra indít, hogy a szóban forgó témán elgondolkozzunk. Tehát a vonzó forrás kevésbé hatékony, ha a rábeszélés főútján jár, mintha a mellékúton közelít. A kísérlet során az alanyoknak fiktív termék - az Edge eldobható borotva - négy különböző hirdetésének egyikét osztották ki. Kettőn híres sportolók fényképe volt, kettőn pedig középkorú bakersfieldi (Kalifornia) lakosé. Két hirdetés hat nyomós érvet sorakoztatott fel a borotva előnyeiről (például hogy csúszásmentes nyele folytán elkerülhetőek a balesetek), kettő pedig hat légből kapott érvet tartalmazott (például hogy a borotvát a fürdőszobára gondolva tervezték).

Az alanyok egy csoportját arra motiválták, hogy gondolkodjanak el a hirdetésen, kilátásba helyezvén, hogy különféle márkájú borotvák közül választhatnak ajándéktárgyat. Az így motivált alanyok számára az érvek fontosabbak voltak a forrás vonzóságánál. A többiek viszont a híres sportolóknak hittek. Zavarba ejtő, hogy milyen nagy szerepet játszik a kommunikátor személyisége a meggyőzésben. Pedig pontosan tudjuk, hogy a sportoló, aki a magasba emeli azt a borotvakrémet, rá akar beszélni minket - azért fizetik, önös érdeke, hogy meggyőzzön.

A vonzó források hatékonysága (a termékek eladása és véleményünk megváltoztatása terén) jelzi, hogy hiedelmeinket és véleményeinket nem csupán az az igény alakítja ki, hogy helyesen értékeljük a valóságot, általuk saját magunkat is értékelni akarjuk. Amikor a híres emberek borotváját használjuk vagy reggelijét esszük, azt fejezzük ki: "Én is olyan vagyok, mint ő; ugyanabba a klubba tartozom." A "megfelelő" cuccok vásárlásával voltaképpen az énünk túlteszi magát azon az igazságtalanságon, hogy mi sajnos nem olyanok vagyunk - voltaképpen tehát jegyet váltunk abba a klubba.

A hirdetők tudják jól, hogy mindig azt hisszük, amit elhiszünk, és azt vesszük meg, amit beveszünk, saját önképünk szolgálatában. Így erre apellálnak. A Marlboro cigaretta macho, vagyis férfias. A Pepper üdítőital páratlan. A BMW yuppie (Young Urban Professional), vagyis az ifjú és rámenős menedzserek autója. A Calvin Klein ruha sikkes. Ha ilyenek akarunk lenni, vegyük meg mindezt. A politikai szakértők is kezdenek rájönni, hogy a jó politika és az ügyes politikus az önképüket veszi célba. A politikai jelöltek igyekeznek vonzó képet festeni magukról, beszédeket tartván az amerikai zászlóról, lefényképezkedvén egy tankban ülve, vagy imádkozva, iskolások körében. Ha a szavazó hazafiasnak, tántoríthatatlanul elszántnak vagy megfelelően vallásosnak akar tűnni, elegendő, ha erre a jelöltre adja a szavazatát. Szomorú volna, ha demokráciánk kétszáz éves hagyományait végleg föladnánk pusztán azért, mert - az Edge borotvával kapcsolatos kísérlet alanyainak egy csoportjával ellentétben - nem motiválnak arra, hogy elgondolkozzunk a jelöltek gondosan összefabrikált "imidzs"-én, és mérlegeljük üzenetük tartalmát.

Hogyan győzhetsz meg másokat, noha mindenki becstelennek, megbízhatatlannak és ellenszenvesnek tart?!

A hivatásos rábeszélőnek nem könnyű a dolga. Az üzenetet leggyakrabban aszerint vizsgáljuk, hogy küldőjének mennyiben áll személyes érdekében. Ez az általános gyanakvás valamiféle önvédelem, mert ha az üzenetet ilyen értelemben elfogultnak találjuk, alaposabban átgondoljuk, illetve rögtön elvetjük, függően a körülményektől. Csakhogy a rábeszélő helyzetét ez megnehezíti, éppen ezért igyekezni fog minden módon leplezni azt a tényt, hogy rábeszélő. A kommunikátor akkor meggyőző, ha elfogulatlan és szavahihető. Két általános taktikáról szólunk, amelyek a becstelen, megbízhatatlan és ellenszenves rábeszélőt szavahihetővé, megbízhatóvá és közkedveltté tehetik.

Han Fei-Tzu, a kínai retorikus az i.e. harmadik században dolgozta ki jótanácsait az uralkodók számára. Az alábbi történetet írta le, annak ábrázolására, hogy miként javíthatja a császár saját hitelességét. Wu herceg le akarta rohanni Hu országát. Fölkérte egyik megbízható tanácsadóját, hogy nyilvánosan hirdesse: meg kéne támadni Hu országát. Amint a tanácsadó e beszédeket megtartotta, a herceg lefejeztette, hogy jószándékáról ilymódon is biztosítsa Hut. Hu erre szétoszlatta hadserege nagy részét. Wu herceg ekkor elfoglalta az országot, és Hut rabul ejtette.

A történet legfőbb tanulsága az, hogy a kommunikátor hitelességét - szavahihetőségét - növeli, ha (látszólag) saját érdekei ellen cselekszik. Amikor úgy találjuk, hogy semmit sem nyerhet, ha rábeszél minket, sőt esetleg még veszthet is, jobban megbízunk benne, s így meggyőző ereje nagyobb lesz. Wu herceg azzal, hogy megbízható tanácsadóját kivégeztette, látszólag saját érdekeit figyelmen kívül hagyva cselekedett: "Nem! Hut nem helyes lerohanni, még akkor sem, ha ez országom számára előnyös volna. Oly szilárd meggyőződésem ez, hogy hajlandó vagyok kivégezni hű tanácsadómat pusztán azért, mert az inváziót javasolta." Hut és alattvalóit meggyőzte, egy illúzió révén. Íme a második tanulság: a látszat (a meggyőzésben is) gyakran csal.

A saját érdekeinkkel ellentétes érvelés stratégiájával - hitelességünk növelése érdekében - anélkül is élhetünk, hogy legjobb barátunkat megöletnénk. Tegyük fel, hogy egy megrögzött bűnöző, akit bebörtönöztek, mert kokainnal kereskedett, beszédet tartana az amerikai igazságszolgáltatás túlzott szigoráról és az ügyészek elvakultságáról. Meggyőzne? Valószínűleg nem, legtöbben elfogult és megbízhatatlan forrásnak tekintenék. A kokain-kereskedő semmiképp sem fér az arisztotelészi "jó ember" kategóriájába. Ha viszont ugyanő azt hangoztatná, hogy az amerikai igazságszolgáltatás túlságosan elnéző, a bűnözők gyakran megússzák, ha elég agyafúrt az ügyvédjük, ha pedig elítélik őket, túl enyhe büntetést kapnak - nos, ez meggyőző volna-e?

Igen, legalábbis egyik kísérletünk szerint, amelyet Elaine Walster és Darcy Abraham közreműködésével végeztünk el. Az alanyoknak egy újságkivágást mutattunk. "Szélesvállú" Joe Napolitano - a fentebb leírt bűnöző - nyilatkozatában szigorúbb igazságszolgáltatást követelt. Más alanyok viszont azt olvashatták, hogy ugyanő elnézőbb ítéleteket tartott szükségesnek. A vizsgálatot azután megismételtük, de úgy, hogy a két álláspont forrásául egy ismert és nagyra tartott kormánytisztviselőt jelöltünk meg.

A bűnöző teljesen eredménytelenül kardoskodott az enyhébb ítéletek mellett, sőt szinte ellentétes hatást váltott ki. De amikor a szigorúbb igazságszolgáltatást sürgette, rendkívül meggyőzőnek bizonyult - épp annyira, mint az ismert és nagyra tartott kormánytisztviselő, ugyanazokkal az érvekkel. Ezek szerint Arisztotelésznek csak részben volt igaza - a kommunikátor akkor is lehet meggyőző, ha erkölcstelen személy, föltéve hogy álláspontja hangoztatásával nem nyer semmit (sőt, esetleg veszít).

"Szélesvállú" Joe sikerének a titkát érdemes közelebbről szemügyre venni. Az emberek többsége nem lepődik meg, ha a bűnözők enyhébb igazságszolgáltatást kívánnak, hiszen helyzetük és érdekeik épp ezt diktálják. Ha ezzel ellentétesen nyilatkoznak, előzetes várakozásainkat nem igazolják vissza. Az így keletkező ellentmondás többféleképpen oldható föl. Dönthetünk úgy, hogy a bűnöző talán jó útra tért, vagy föltételezhetjük, hogy valamiféle kényszer hatása alatt áll. Amennyiben e változatokra nincs semmiféle bizonyíték, felötölhet bennünk: talán az igazság annyira szembeszökő, hogy még egy bűnöző sem tekinthet el tőle, annak ellenére, hogy érdekeivel ellentétes - tehát valószínűleg komolyan gondolja, amit mond.

E következtetési folyamat lejátszódását igazolja Alice Eagly és kollégáinak kísérlete. Diákjaikkal megismertettek egy vitát, amelyben az üzleti érdek állt szemben a környezetvédelemmel, egy folyót szennyező ipari tevékenység kapcsán. Ezután a diákokkal elolvastattak egy a témába vágó beszédet. Az alanyok egy csoportjának azt mondták, hogy a szerző az üzleti világ egy tagja, aki e beszédet üzletembereknek szánta. Más csoportok számára különböző forrásokat jelöltek meg, s a beszéd címzettjeit is váltogatták. Az eredmények szerint a befogadók - figyelembe véve a kapott információt - a várakozásaikkal ellentétes vélemények forrásait őszintébbnek ítélték, s így nagyobb százalékban hallgattak rájuk.

Nehéz alkalmasabb szószólót találni egy dohányzás-ellenes kampányhoz, mint egy olyan üzletembert, aki milliókat keresett az amerikai dohányosokon. Patrick Reynolds 2,5 millió dollárt örökölt a nagyapja alapította R. J. Reynolds dohánygyárnak köszönhetően, s mégis nyilvánosan szót emelt a dohányzás ellen, sőt arra bíztatta a káros szenvedély áldozatait, hogy pereljék be a dohánygyárakat!

Ugyanígy áll a helyzet az atomfegyverek elleni tiltakozással, a legmeggyőzőbb álláspont azoké a szakembereké, akik látszólag a saját hivatásuk ellen beszélnek. J. Robert Oppenheimer neves atomfizikus sokszor javasolta a további fejlesztés beszüntetését; Carl Sagan köztiszteletben álló csillagász a nukleáris tél lehetőségére figyelmeztetett; Elmo Zumwalt tengernagy - a haditengerészet főparancsnoka volt - bizonyos katonai akciók abbahagyásáért emelt szót. Véleményük meggyőző erejét növelte, hogy látszólag ellentétes volt a hivatásukból fakadó érdekeikkel. Mindannyiszor szaktekintélynek számítanak. Minthogy az adott álláspont hangoztatásával csak veszthetnek, a közönség úgy vélte, kizárólag a leszerelésbe vetett őszinte hitük késztette őket annak kifejtésére. Nemcsak a várakozással ellentétes nézetet méltányoljuk, hanem azt is, ha valaki a szakmája nyomásának dacára képvisel "hátországáéval" ellentétes szakvéleményt.

Manapság a nemzet egészségügyének legelismertebb szaktekintélye Dr. C. Everett Koop, a korábbi Surgeon General (szó szerint: fősebész; valójában az egészségügy főfelelőse. A ford). Amikor - a nyolcvanas évek elején - Reagan először kinevezte e funkcióba, még nem ez volt a helyzet. Koop evangélikus, az abortusszal és a fogamzásgátlókkal kapcsolatos nézetei a nála liberálisabb amerikaiakat aggodalommal töltötték el, attól tartottak, hogy Koop a hatalmát arra használja, hogy saját álláspontját kényszerítse ránk. Ám amikor az AIDS terjedni kezdett, Koop megrázó erejű beszédet tartott: az AIDS ellen a legjobb módszer a monogámia, de ha másként cselekszel, használj óvszert. Ez a javaslat óriási fölzúdulást keltett az evangélikusok és általában a jobboldaliak körében, úgy vélték, Koop lényegében a "szabadosságra" buzdít. Koop - hivatali idejének vége előtt - nyilvánosságra hozott egy kutatási jelentést, mely szerint nincs bizonyíték arra, hogy az abortusz lelki sérüléseket okoz a nőknek - noha Koop változatlanul úgy vélte, hogy a művi vetélés erkölcsi szempontból helytelen. A jelentés a Reagan kormány több tagját megdöbbentette - ők a "lelki kárt" érvként akarták bedobni az abortusz körül kibontakozott politikai harcban. C. Everett Koop feddhetetlen erkölcsűnek bizonyult és máig is rendkívül hiteles forrásnak számít.

Mencius, az i.e. negyedik század nagy kínai filozófusa egy másik technikával ajándékozta meg az emberiséget a szavahihetőség fokozására. Mencius agyafúrt tanácsadóként vált ismertté. A császár üzent érte: jöjjön az udvarba, adjon tanácsot neki. Mencius visszaüzent: nem érzi jól magát, így nem jelenhet meg. Másnap azonban eléggé feltűnően sétálgatott a városban. A császár dühbegurult, s néhány emberét elküldte: tudják ki, miért ennyire tiszteletlen a filozófus. Menciust azonban nem találták otthon, elment egy barátjához. A császár ekkor hazaárulással vádolta. Mencius azt mondta: ő nem hazaáruló, és tiszteli az uralkodót, de csak akkor lehet hasznára, ha a császár feltétel nélkül megbízik benne és tiszteletben tartja szellemi függetlenségét. Ha ő pusztán azért tenne bármit, hogy valakinek (akár az uralkodónak) kedvében járjon, tanácsát amúgy sem fogadnák meg.

A szavahihetőség tehát nő, az elfogultság látszata viszont csökken, ha a befogadók biztosra veszik, hogy nem akarják valamire rábeszélni őket. Helyezzük át a történetet a huszadik századba. Mondjuk, fölhív egy tőzsdei alkusz, és "forró" tippet ad: egy bizonyos részvény azonnali megvásárlását javasolja. Hiszel-e neki? Nem biztos. Mert noha az alkusz valószínűleg érti a dolgát (ez a vétel felé billenti a mérleg nyelvét), vásárlásodból ő maga is hasznot - jutalékot - húz (ez pedig az ellenkező irányba). Ha viszont ugyanezt a tippet véletlenül hallod - például két alkusz beszélgetésének véletlen fültanujaként -, sokkal valószínűbb, hogy sietve vásárolsz, pusztán azért, mert senki sem akart rábeszélni.

E jelenséget dokumentálna Elaine Walster és Leon Festinger egyik kísérlete. Megrendezték, hogy két felsős egyetemista párbeszédét - melyben egyikük kifejtett egy álláspontot - végighallgathassa egy alsós diák. Bizonyos esetekben utóbbi számára nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetők tudnak a jelenlétéről, tehát esetleg az ő meggyőzése is szempont lehet. Máskor viszont az alsós azt hihette, hogy jelenlétét nem vették észre. Utóbbi esetekben az alsósok véleményére sokkal jelentékenyebb hatást gyakorolt a felsősök által kifejtett, mint az előbbiekben.

Sok útja-módja van annak, hogy úgy tégy, mintha eszedbe se jutna rábeszélni a befogadót. Néhány éve az E. F. Hutton tőzsdei brókerház tévéhírdetéseiben a cég egyik alkalmazottja tanácsot adott valakinek, mire az egész terem egyszerre pisszegni kezdett, hogy hallják a tippet. Az üzenet világos: a legértékesebb tanács mindig az, amit másnak adnak. Erre épít a "rejtett kamerával" fölvett hirdetés: ha azt hisszük, hogy a beszélő nem tudta, hogy megörökítik, föltesszük, hogy "rábeszélésünk" nem állt szándékában. A spontán nyilatkozó szava többet nyom a latban. Nem véletlen, hogy sok politikus szeret arra hivatkozni, hogy őt vetélytársaival ellentétben - "nem érdekli a politika", s kizárólag a köz érdeke vezérli. Ha a rábeszélő "nem akar" rábeszélni, rábeszélő ereje megsokszorozódik. (...)

(Vámos Miklós fordítása)

Századvég és televízió^[250]

A transzatlanti távírókábel lefektetését spontán népünnepély követte New Yorkban. Az emberek okkal érezhették az eseményt egy új korszak kezdetének. A távíró az első volt azon eszközök sorában, amelyek a Világfalut létrehozták. Amikor Morse 1838-ban támogatásért fordult a kongresszushoz, találmányát az "egész országot szomszédsággá" tevő, a gondolatok sebességét megnövelő eljárásként írta le. A távíró feltalálása, és ami még fontosabb, kereskedelmi elterjedése után vált uralkodó hatalommá a nagy példányszámban megjelenő, tömegeket kiszolgáló illusztrált sajtó. A múlt század végének sajtótörténete a mass media huszadik század végi világának előképe. Minden különbség ellenére legalább két olyan lényeges hasonlóság van közöttük, amiért ajánlatos a televízió hatalmának elemzését a múlt századi nagy példányszámban megjelenő tömeglapok felidézésével kezdeni.

A tömegsajtó elterjedésével először jött létre egy olyan, globális hatású médium, melyet a hirdetések és a reklámok, illetve az eladott példányszámok közötti összefüggésrendszerben determinált. Ekkor alakult ki a tömegtájékoztatásban a kereskedelmi és gazdasági szempontok mindent maga alá gyűrő elsőbbsége, amely utóbb teljes egészében áthatotta a televíziót és a rádiót is. A nagy példányszámban megjelenő napi- és hetilapok korszaka előtt még fontos szerepet játszottak a nevelés, az oktatás szempontjai. Később mindez másodlagossá, ha nem feleslegessé lett. (Pontatlanság lenne itt deformációról beszélnünk, a rádió és a televízió mindig is az akart lenni, amivé végül is lett. A profitszerzésen túli szempontok mindig is idegenek voltak tőle.)

A másik lényeges kapcsolat, hogy a Morse által megfogalmasott "neighbourhood of the whole country", a korabeli Világfalu létrejöttével, kialakult a hír modern értelemben vett fogalma, amely mintegy "megkövetelte", indokolttá tette a napilapok gyors elterjedését. A hír a későbbiekben is kulcsfogalom maradt, hiszen a televízió hatalmi szerepe jórészt a hír közvetítésével és szerepének felnövesztésével függ össze. A távolságok csökkenése, az üzenet továbbításának sebessége és közvetlensége, tehát a hagyományos térfogalom összeomlása, illetve a modern, elektronikusan áthatott térfogalom megjelenése, az a mód, ahogyan az ipari társadalom az élet addig értintetlen szféráira is kiterjesztette uralmi technikáit, ekkor vált dominánssá.

Végső soron csak a nagy példányszámban megjelenő illusztrált napilapok elterjedésével szűnt meg visszavonhatatlanul az az orális, beszédközpontú társadalom, amely odáig, még ha csak szigetekben is, de fennmaradt. A helyi társadalmak zárt szerkezetének burkán áttörni, a beszéd egyeduralmát korlátozni, először a Gutenberg-galaxis XIX. századi kiteljesedésével sikerült, hogy aztán mintegy száz év után majd a rádióval, illetve a televízióval beköszöntsön a másodlagos, elektronikus oralitás társadalma.

A XIX. század közepén, ahogy kiépültek a távíróhálózatok, úgy jöttek létre a hírügynökségek, azzal a céllal, hogy ipari méretekben állítsák elő a Hírt, azt a terméket, amelyet az információs ipar eladásra kínált. Attól fogva, hogy a hír olcsó lett, megszűnt exkluzív lenni. A hír többé nem személyre szóló üzenet, kevesek kiváltsága, hanem immár fogyasztási cikk, nagybani termék, melynek létét elsősorban az indokolja, hogy eladható. Hogy mit is jelentett a hírek inflációja, pontosan mérhető a múlt századi sajtó nagy eseményein. Ugyanúgy, mint ma: a természeti katasztrófák, a szexuális botrányok, híres emberek viselt dolgai és a szenzációs bűnesetek jelentették az "újságot". Az, hogy százezrek "szereztek tudomást a világról", nem jelentette egyben azt is, hogy a valódi tudás vált volna demokratikussá.

Az, hogy a hír fogyasztási cikk, nagyipari termék lett, annyit jelent, hogy napi szükségletté változott. A "szövegösszefüggésükből" kiragadott közlemények, önmagukban semmit sem jelentő mondatok vagy mondattöredékek értelmét épp 24 órás cseréjük adja meg. Hiszen azon kívül, hogy érvényes keretként fogadjuk el, hogy épp ma "történt" valami, semmi sem indokolhatja, hogy újra és újra beszámoljunk mindarról, amiről a média egyébként folyamatosan beszámol. (Ha valaki nincsen tisztában e játékszabályokkal, csak nehezen láthatja be, miért tarthat közérdeklődésre számot Liz Taylor legújabb liaisonja, vagy miért érdemes kontinenseken át közzétenni annak hírét, hogy Missouriban árvíz tombolt. Mindkét "hír" arra mutat, hogy az aktualitás és a közérdeklődés fogalma csak akkor értelmezhető helyesen, ha a fenti keretben keresünk jelentést e szavaknak.) Az tehát, hogy a hírfogyasztók szerte a világon milyen tényleges összefüggésekkel és valódi sorsukat ténylegesen befolyásoló információkkal rendelkeznek, szinte függetlenül attól az ipartól, amelyet szokásuknak hódolva végülis fenntartanak. Az amerikaiak milliói naponta a kuvaiti válsággal kapcsolatos képek ezreit fogyasztják el (remek alkalom a híradók számára nagyszerű grafikai emblémák és kiváló logok készítésére), de mégsem mondhatjuk, hogy mindezek az emberek akár csak részben is tisztában lennének a globális válsággal, annak igazi természetével, okaival és következményeivel. Az emberek, szerte a világon, jól értesültek - minden lényegtelen dologban. Mindenki tud minden apró és lényegtelen epikus mozzanatról, hogy aztán a tényleges válságok és döntések épp a média függönyével legyenek lefedhetőek.

Jellemző, hogy David Thoreau már a távíró révén megszerezhető hírek nagy részét is metsző rosszhiszeműséggel szemlélte, s joggal gúnyolódott azok tartalmán. Pontosan felismerte, hogy a hírek nagyipari gyártásával kiváló lehetőség nyílik lényeges összefüggések lényegtelenné változtatására. Valóban, a XIX. század végén merült fel annak igénye, amit aztán a televízió teljesített be, hogy a pszeudó információs környezetet elengedhetetlen és lényegi emberi szükségletként állítsuk be, mintegy "valóságként" érvényesíthessük. Ekkor támadt az a lehetőség, amelynek eredményeként az információs iparágak minden másnál mélyebben áthatják a mindennapi életet, mechanizálják és kontrollálják a tudást, illetve megszerzésének formáit, determinálják az életvitelt, és kikezdik a magánélet autonómiáját. S eközben joggal kételkedhetünk az így megszerzett tudás használhatóságát illetően.

Mit is hozott tehát magával e pszeudó kontextus? Mit is jelent valójában a lényeges lényegtelenné változtatása? Miért is hiszem, hogy az "információs forradalom" nem több - igaz, nem is kevesebb - mint egy nagysikerű kereskedelmi akció nyelvi emblémája. Melyek tehát azok a szabályok, melyeknek ismerete elengedhetetlen a televízió értéséhez, műsorának fogyasztásához, s miért mondom, hogy ezek a szabályok lassan kritizálhatatlanok, miért hiszem, hogy a televízió megfellebbezhetetlen, s egyeduralkodóvá vált?

A múlt század végén még élénk riadalmat, illetve heves művészi reakciókat váltott ki a nyelv kezdődő felbomlása, mára ez olyannyira megszokottá vált, hogy általában nem is szerepelt a televízió elleni vádak egyébként tekintélyes listáján. Holott ez a veszteség talán egyike a legfájdalmasabbaknak. Éles fénnyel világíthatunk rá e folyamat kezdetére, ha a múlt század végének nagyvárosaira pillantunk vissza, s felidézzük azt a korszakot, amikor először lepték el a teret a kereskedelem szimbólumai, először borították el az utcát a plakátok, a cégtáblák, a hirdetések. Ekkor nyílt először mód arra, hogy egy nemzedék a városban nevelkedve, annak terében létezve fogyasztóvá érlelődjön. A kubizmus kollázsai pontosan mutatják a művészet reakcióját a társadalmi méretekben végbement változásokra. Hiszen a montázs és a kollázs nem pusztán a művészek vásznain jelent meg, hanem magában a városban, a térben, a mindennapi élet egészében. A televízió erre a döntő jelentőségű, az érzékelést is meghatározó tapasztalatra épített. Az a fejlemény, hogy bármilyen, odáig össze nem illőnek tekintett valóságelem egymás mellé kerülhet egy síkfelületen(!), csupán a művészettörténet tradíciója felől nézve volt forradalmi változás. A tömegkultúra fogyasztója számára az összefüggés nélküli szavaknak és látványoknak könnyed és sikeres értelmezése, a mégis helytálló jelentéstulajdonítás, mindennapos gyakorlatnak bizonyult.

Ez a tradíció teremtette meg tehát azt a keretet, tudati és érzékelési feltételrendszert, amelyben utóbb érthetően és a nagy tömegek számára szenzációsan, de magától értetődő természetességgel jelenhetett meg a műsorszórás, a rádió, majd a televízió. A húszas évekkel tehát megkezdődött - Walter F. Ong kifejezésével élve - a másodlagos, az elektronikus oralitás korszaka. Mindez az absztrakciót feltételező tipografikus észjárás lassú elmosódását jelentette, és mára lassan a nyomtatott íráskép logikai szerkezetének eltűnését, illetve a képek rendszerében történő feloldódását hozta magával. Az elektronikus oralitás ugyan leszármazottja a beszélt nyelvnek, de ugyanakkor rémületes torzképe is. (Azt se felejtsük el, hogy a beszédközpontú társadalom tradíciói, ha kis szigetekben is, de még a múlt században is léteztek, a nyilvánosság, a politika még nem a show business része volt, hanem a méltóságteljes és logikailag végiggondolt nyelvi állítások színtere. A retorika megszűnésére, archeológiai emlékké, illetve televízióműsorrá válása pontosan mutatja, hogy miként és milyen ütemben ment végbe ez a folyamat. A Gutengerg-galaxisban a nagy példányszámú képeslapok jelzik az átmenetet. Neil Postman joggal állapítja meg, hogy az olyan lapok, mint az USA Today, leginkább nyomtatott képernyőként értelmezhetőek.)

A rádió hozzászoktatta az újkori társadalom lakóit ahhoz, hogy a teret immár visszavonhatatlanul a politika részeként, a hatalom érvényesítésének terepeként lássák, értelmezzék, s mindörökre elbúcsúzzanak annak természeti vonatkozásaitól. Az égbolt azonos lett a rádió-, majd televízióhullámok terjedési mezőjével. A tér, vagy a világűr(!) a piac része, amelyet ugyanúgy fel kellett osztani, mint a földet. Az "éteri" hatalmi érdekek és részesedések semmivel sem kevésbé életbevágóak, mint a XIX. századra befejeződött "földi" gyarmatosítás korának érdekei voltak.

Ugyanakkor a rádió aranykorával teljes pompájában kibontakozott a politika és a reklám új és szent szövetsége. Roosevelt és Hitler voltak azok, akik először értették meg, hogy a műsorszórás hatalmi eszköz. Elsőkként vitték ki a politikát a térbe, díszletet csinálván a teremből, ahol felszólaltak, és elsőkként jutottak be a magánszféra addig érintetlen szentélyeibe, a lakások millióiba. Velük kezdődött meg a politikai nyilvánosság új korszaka, amelyet csupán kiteljesített a televízió, ahol is immáron nem az számít - szemben Lincoln, vagy legkésőbb Taft szenátor korával - hogy ki miként érvel, vitatkozik, győz meg másokat, hanem csak a látszat, a vitapartner megsemmisítésének látszata.

Ugyanakkor a rádió, ha széles körben hódított is, soha nem tett szert olyan totális hatalomra, mint a televízió. Ha közhely is, teljes mértékben igaz, hogy nem metaforája csupán a világuralomnak, hanem maga a globális hatalom. Tér és idő immár csak a műsorszórásba bevont régiót, illetve az adásidőt jelenti, a hagyományos időzónák természetéhez igazodó rendje felbomlott a műholdas közvetítés korában. Mindez persze gyakran előnyökkel is jár. Az Egyesült Államokat példának okáért nagymértékben a televízió formálta egységes nemzetté, a központi hírszolgálat mindent átható rendszerének nem kis része van a nemzettudat kiépítésében, illetve folyamatos újraformálásában. A központi televíziók (ABN; NBC; CBS; CNN) áthatják az amerikai időzónák mindegyikét, naponta megteremtve a közösség és egység tudatát.

Kézenfekvő az ellenpélda is. A Szovjetúnió jelenlegi elnöke többek között azért sem képes uralmát ténylegesen kiterjeszteni a Birodalom egészére, mert azt nem teheti meg szimbolikusan, a média által sem. Gorbacsov azért lett Nyugaton az, aki, mert a televízió naggyá tette, s minthogy birodalmában hiányzik a tömegkommunikáció nyugatihoz hasonló rendszere, nem játszhatta el ugyanazt a sztárszerepet. A világpolitika fogalma (amelyet a harmadik világban sokszor és joggal tekintenek "imperialista fogalomnak") gyakorlatilag a televízió által bemutatott és besugárzott területek igényeinek kiszolgálását jelenti: csak az válik hírré, ami a Nyugat szempontjából fontosnak minősül. (Minden iróniától mentesen: a hírek világából pontosan rekonstruálható a "világpolitika" hatalmi rendje, amely Kelet és Nyugat megbékélése után nyilván Észak és Dél háborúinak színtere lesz. Manapság egy fehér ember erőszakos halála hamarabb lesz hír, mint kétmillió bangladeshi pusztulása. A sivatagi show veszteségeinek latolgatásakor magát Szaddamot sem érdekli, hogy ő(!) hány halottat veszít. Az, hogy Bush hány koporsót kap, a nemzetközi hírpiac kérdése.

De mit is jelent a másodlagos oralitás korszaka a mindennapokban, hogyan válik érzékelhetővé és kimutathatóvá ez a világhatalom, reklám és hír szent szövetsége, amely alól nincs kibúvó? Nyilvánvaló, hogy "információs forradalom" helyett inkább az információs ipar forradalmáról kellene beszélnünk, mert valójában nem a tudás demokratizálásának, soha nem látott mértékű terítésének programjával találkozunk, hanem épp a kontroll, az ellenőrzés forradalmasításával. Mindaz, amit a televízió e téren eddig nyújtott, csak szerény kezdet ahhoz képest, amit a kibernetikával, a digitális technikával való házassága révén még produkálni fog. Az elektronikus oralitás korszakában az elvont gondolkodás, az absztrakció, az objektivitás lehetősége, mindaz, amit a nyomtatás hordozott és közvetített, elveszőben van. A korszak mitológiájának hősei mind a média sztárjai. Európa szenved most vereséget Amerikával szemben, hiszen az óhazában a populáris kultúrán kívül jelen van még a hagyományos irodalmi műveltség is. (Amint arra David J. Boorstin is utal, az Egyesült Államok helyzete e tekintetben alapvetően különbözik. Ott ugyanis egy hőstett véghezvitele és legendává formálódása közben nem telnek el évszázadok, mint Európában. E tájon Robin Hood épp ezért a magas kultúra részeként vált mitikussá, az óceánon túl Bonnie és Clyde tetteit és mítoszát alig néhány év választja el.)

Az elektronikus oralitás korszakában ismét a szóé, illetve a nyelvi emblémáké, a kereskedelmi célú logoké a főszerep, csakhogy ennek már szinte semmi köze a hajdani orális társadalmak dialógussorozatához. A televízióval nem lehet beszélgetni, csak alárendelődni. A gyakorlatban az történt, hogy a televízió feloldotta az absztrakt gondolkodás nyomtatással terjesztett és örökített tradíciójának egészét, s létrehozta azt a tudatállapotot, amelyben minden csak mint folytatásos, s lehetőleg végnélküli történet létezhet. A filmek és a riportok szerkezete riasztóan hasonlatossá vált egymáshoz, a televízió elmosta a realitás határait, megsemmisítve magát e fogalmat is. Ami a televízióban látható, az valamiként, de megtörtént, s mindegy, hogy az "életben" vagy a műteremben, a képernyőn úgyis "műsorként" jelenik meg. A különböző létminőségek összeolvadásának trendje csak erősödni fog, amint a számítógépes animáció révén a virtuális valóságok is bekapcsolhatóak lesznek majd a műsorszórás rendjébe.

Ha épp arra akarunk rámutatni, hogy a médiumok között mint illant el a valóság, érdemes talán a legújabb globális televízióműsorra utalnunk. Az Öböl-válságról szóló műsorok nem egy készülődő rettenetes háború közgazdasági, jogi, filozófiai, politikai vonatkozásaival foglalkozó elemzések, hanem mindenekelőtt "sztorik". Egy végnélküli filmsorozat újabb és újabb, jól formált kis epizódjai. Szemben a hagyományos irodalmi kultúrával, amely feltételeket támasztott az olvasóval szemben, s amely visszautalt arra, ami a mindenkori aznap előtt történt, ennek a tévéshow-nak minden műsora kész, kerek egész, a műsorfolyamatba bármikor bárki bekapcsolódhat. Egyik epizódban Baker beszél az öbölbeli fiúkhoz, máskor a sorozat egy főszereplője, Bush úr eszi a Hálaadás pulykáját a jó fiúk között. (Azt, hogy az ilyen filmmé változtatott valóság milyen veszélyekkel jár, persze azért tudhatják az amerikaiak, a vietnami háborúba ugyanilyen remek epizódok során sodródtak bele.)

Ahogy a múltszázadi párizsi utcakép montázsán, úgy áll össze egyetlen, szervetlen és strukturálatlan, ám mégis működő egésszé a televízió által közvetített "világ". Az újabb és újabb epizódok, a mozaik újabb elemei kioltják egymás ellentmondásait, s az önálló jelentések mindegyike a televíziót jelenti csupán. (Karinthy ismert novellájához hasonlóan, ahol hiába kiált mindenki Krisztust, a tömegből Barrabás hallatszik. A televízió mindent a maga képére formál.) A realitás fogalmának elmosódása a televízió kultúrájának lényege, a hiperrealizmus, a szimuláció világának állandó jelenideje. "A szürrealizmus még szolidáris a realizmussal, amelyet vitat, de egyben annak erősségét is fokozza azáltal, hogy az elképzelttel állítja szembe. A hiperrealizmus valóságosnak és elképzeltnek még ezt az ellentmondását is felszámolja. Ami nem valóságos, az többé nem álom vagy fantázia, a rajtunk túli vagy bennünk lévő világ irrealitása, hanem a valóságos önmagához való hallucinatorikus hasonlatosságnak valótlansága" - írja Baudrillard, s a fenti mondat egyben illusztrálja is a tételét.

A hiperrealizmus, vagyis a televízió korszakában teljes egészében reménytelenné, illúzióvá vált tehát a szürrealizmus hajdani módszere, radikális kritikája, a valós és a valótlan határa szertefoszlott, felszámoltatott. Minden megtörténhet, ami a televízióban látható, a fantázia és az élet határát állandóan át-átlépjük, s az átjárás következmény nélkül való, a hallucináció éppoly kevéssé valóságos, mint az élet. Neil Postman szerint "Halálra szórakozzuk magunkat". Korunk a "szép új világ", a televízió a napi szómaadag. S valóban, a mechanikus és kontrollált tudás, mely újabb és újabb történetekben ömlik elénk, s amely egyben a mindennapi élet szerkezetének megteremtője, váza is: elsősorban a szórakoztatást szolgálja.

A televízió pedig mindent elnyel, ami még birodalmán kívül rekedt. Mindent felszív, és a mozaik újabb kockájaként hasznosít. A totális birodalom, a Szovjetúnió arra tett kísérletet, hogy mindent kizárjon, falain kívül rekesszen, s zárványként létezzen térben és időben, és a külvilágot túlvilággá tegye. A televízió épp fordítva jár el. Mindent beenged, mindent felhasznál, semmilyen határt nem ismer, totalitása abból ered, hogy épp úgy "otthon van" a túlvilágon, mint ezen: azaz, mindenhol lerombolja az otthonosság határait. A "világ új képe", szemben azzal, amit Kepes György elképzelt, valójában a képernyőn váltakozó képek sorozata. Két csatorna között időről időre felvillan a semmi: az értelmezhetetlen zaj, az üres sorok felfoghatatlan látványa. A hiperreális mindent magába foglal, ami valaha élet volt, hogy mindent televíziós adásként okádjon vissza.

Nádas Péter, mint Évkönyvében írja, autonómiájának megőrzése, mindennapjai integritásának érdekében felmondta a televízióval való együttélését. Ez persze bármilyen fájdalmas is, nem lázadás, csupán menekülés. Valószínűtlen, hogy az emberiség egy hajnalon kikapcsolja az összes televíziót. A televízió semmilyen metaforát nem tűr el, semmiféle hasonlat sem segít megértésében. A nyelvi reflexiók, amelyek e kultúrát önmagává tették, ezzel a szörnyeteggel szemben alkalmazhatatlanok.

A televízió maga a valóság. Reményt csupán az adhat, hogy ez a kijelentés talán metaforának is olvasható.

Idegesít, mikor információrobbanásról olvasok. Mert egyfelől kétségtelen, hogy a mai világban szinte mindenről azonnal értesülünk: ha egy bank veszteséges lesz, a számítógépek a világ pénzügyi központjaiban azonnal jelzik az eseményt, másnap (esetleg) újsághír is lesz belőle. Majdnem élőben láthattuk a tokiói földalatti elleni gáztámadást, Berlusconi bírói beidézéséról talán előbb tudtunk, mint beosztottai, ott vagyunk Boszniában és még sok más véres helyszínen. Vagyis: ma már nem lehet a dolgokat titokban tartani - valahogy minden kiderül. Legfeljebb nem azonnal (az atomkísérletek angol katonai áldozatairól csak harminc évvel az események után...) A diktatúrák bukása után, a terebélyesedő sajtószabadság és hírpiac gondoskodik arról, hogy mindent tudjunk. A riporter, az újságíró, a kamera (akár magánvideó, mint mikor a rendőrök majdnem agyonverték Rodney Kinget) vagy az Internet - bekeríti azt a fekete foltot, amit titoknak nevezünk.

Mindez igaz. És mégis, a titok nem hagyja magát. (És ezért idegesít az "információrobbanás" kifejezés): mert pontosan ez a hírtömeg gondoskodik arról, hogy a titok birodalma mégiscsak megvesse a lábát, sőt - láthatatlanul - terjeszkedjen. Mert a másik oldalon egyre kevesebbet tudunk arról, amit látunk-olvasunk. Emlékszünk még az Öböl-háborúra? Nap mint nap, óráról órára követhettük az eseményeket, sőt a szárnyas rakétán ültünk és láttuk a célkeresőben az ellenséges raktárt, majd a becsapódást. Aztán a francia tévések balhét csaptak: Schwartzkopf tábornok nem engedte őket dolgozni, illetve csak a kijelölt "hírforrásokhoz" volt szabad forgatásra indulniuk, s ezen túlmenően is hosszú tilalmi listával kellett számolniuk. Ők azonban "anarchisták" voltak, és nem engedtek a cenzúrának - így aztán, ha valamivel többet akartunk tudni, a francia tévét kellett nézni.

A háború után egy évvel aztán több könyv jelent meg a tévéváltozat és a tényleges történet közötti különbségről, a "menedzselt híradás" deficitjéről. Arról, hogy mit nem kötöttek a néző-olvasó orrára: csődöt mondott Patriot rakétákról, a civil lakosság bombázásáról, az ENSZ égisze alatt harcolók veszteségeiről, sebesültjeiről stb. Kiderült például, hogy a CNN egyik műsorvezetője, Peter Arnett engedélyezte annak a felvételnek a sugárzást, ahol az iraki fegyverraktárt célzó bomba véletlenül civil célpontot talált el, és számos halott és sebesült jelent meg a képen. A nézők fel voltak háborodva: ahhoz szoktak, hogy tiszta, perfekt high-tech háborút látnak, és egyszerre megjelent a vér és a halott a képernyőn: mindenkinek - aki még emlékezett - a Vietnam-szindróma jutott eszébe, ahol a valós háborút mutatta a liberális tévé. És természetesen politikusok is megszólaltak, a műsorvezetőt hazaárulónak nevezték. Pusztán azért, mert látni engedte a háború természetes velejáróit. Vagyis, felvillantotta a titkot. A közönség is, a politikai establishment is annyira hozzászokott már a show-szerű hírközléshez, hogy a valóságnak akár csak egy kis darabkája is sokkot váltott ki belőlük.

Ez korunk félelmetes paradoxona: a televízió és az újsághírek többnyire csak a dolgok felszínét horzsolják: államfők tárgyalnak, kézfogás, aláírás, kommüniké, esetleg sajtókonferencia. Ezt kellő látványossággal kapjuk, képre tervezett elrendezésben, színkompozícióban, esetleg némi minisztorival ellátva. De hogy mi történt a tárgyaláson, ki mit ígért, (követelt) a másiktól, esetleg mit fektettek le jegyzőkönyvileg - azt csak évek, esetleg évtizedek múltán tudjuk meg, mondjuk egy tolmács naplójából, közreadott dokumentumokból. Vagy azokból sem. Jalta vagy Potsdam igazi történetét pár éve véljük tudni - de hogy mi történt valójában, azt még ma is csak hiányosan. A Kennedy-gyilkosságról - a hírrel való ködösítés klasszikus példájáról pedig - máig szinte semmit. Bár tucatnyi könyv, film, fikció, no meg a Warren-bizottság jelentése áll rendelkezésünkre. És ma is hasonló a helyzet: konferenciákról, ahol a világ sorsa eldől - például az EU vagy a G7 országok kormányfőinek üléséről - legfeljebb tablóképeket kapunk, valamint semmitmondó kommünikét, ami azonban még csak a tárgyalások tartalomjegyzékének sem mondható. Ez a kép legfeljebb kiszivárogtatott vagy felcsípett információkkal egészül ki, pedig az, ami történt, alapvető információ lenne: végülis ezeken a tárgyalásokon döntik el, hogyan fogunk élni a következő években.

Ezért paradox korjelenség az információrobbanás: a hírek inflációjában élünk, minek következtében egyre kevesebbet tudhatunk arról, mi is történik a világban és főképp miért? A kulcsinformációk hiányozank.

Banalitás - a titok spanyolfala

Úgy érzem, agyon vagyunk etetve irreleváns információkkal - (az O. J. Simpson-per ügyésznőjének új frizurája van; a lappföldi férfiak 76 százaléka használ golyóstollat, de a nőknek csak 45 százaléka - és hasonlóan fontos közleményekkel). Ezek a hírek talán szórakoztatóak, de úgy elkábítják a néző-olvasót, hogy még kérdezni sem tud: képtelenné válik az igaz hírekben szereplő tények mögött a mozgatókat keresni, a "hová megyünk"-re feleletet keresni, egyáltalán felfedezni a hiányzó láncszemeket - ráérezni, hogy e színfalak mögött a Titok terjeszkedik. Legfeljebb néhány elszánt újságíró, történész nyomoz (tényfeltáró újságírás), legalábbis ott, ahol engedik, vagy ahol sikerül áttörniök. Mert vannak zárt terepek, ahová még ők sem tehetik be a lábukat: ilyenek a háborús dokumentumok, a titkos diplomácia, a lobbyk körei, pénz- és bankvilág klubjai, a hadiipar üzletei, és persze a "szürke zóna" - a törvény által nem szabályozott társadalmi, üzleti, paramilitáris szféra eseményvilága. És még sok minden más. Természetesen minden országnak vannak jogilag védett titkai - a mi törvényhozásunk is elfogadott egy titokvédelmi törvényt -, ami rendjén is van. Itt azonban többről van szó: arról, hogy az információáradat látszólagos gazdagsága elfedi, hogy a titok szférájának egyre nagyobb birodalma veszi körül az embert. Észre sem vesszük - és manipulálva vagyunk: a lényeg egyre többször marad hozzáférhetetlen, miközben az az érzésünk, hogy mindent tudunk a világ dolgairól.

Illusztrációért nem kell messzire mennünk. Eddig nálunk legalább két bankbukás volt. Az Állami Számvevőszék (joggal) kifogásolja, hogy miért nem vált publikussá a feltárt eseménytörténet: ha egyszer arról van szó, hogy egy országnak kell megtanulnia a kockázat, a befektetés, a pénzügyek működését, akkor ezek az ügyek bizony modellértékűek lehettek volna ebben a tanulási folyamatban. Nem ez történt. De hadd tegyem hozzá, ma az egész világon az a helyzet, hogy a gazdasági, politikai, katonai, pénzügyi szféra döntésszintjei egyre jobban zárnak, immár nem diktatórikus eszközökkel, hanem az irreleváns információk bőségétől takartan.

Csapdahelyzet: ezek a szegmensek nemcsak önmaguktól zárnak, azaz nemcsak arról van szó, hogy a titokszféra tulajdonosai és őrzői nem engedik be a kíváncsiskodókat, hanem arról is, hogy a közönség sem igen akarja már tudni, mi is történik igaziból a világban. A néző-olvasó show-ra és sztorira kíváncsi és nem az okokra és összefüggésekre, kivéve, ha valami nagyszabású botrányról van szó. (Például az elnökről, a királyról, egy nagy bank főnökéről van szó). Akkor sem a tényleges mozgatók érdeklik, hanem az, ami krimiszerű, ami látványos, és főként, ami könnyen emészthető. Ha netán kiderül valami mélyebb összefüggés, azt már nem is tudja hová kapcsolni. Nem azért, mert buta - hanem mert egy nagyedszázada már így nevelődöt a képvilágban. Elsorvadt a fontos és lényegtelen közötti különbség iránti érzéke. Információnak veszi, hogy megtudhatja, ki lett Maníliában a szépségkirálynő, és hogy Fergie hercegnőnek milyenek a mellei...

Ennek következtében észre sem veszi, hogy a szenzációs hírek folytatásai egyszerűen eltűnnek az újságokból. Gondoljunk a Barings bankház bukására. A hír addig volt szenzáció, a míg el nem kapták Nick Leesont, a brókert, aki egymilliárdot bukott üzletein, és magával rántotta a bankházat. Ám azóta semmi hír nincs: annyit lehet tudni, hogy a Baringset megvette az ING holding, és hogy kirúgta a régi vezetés néhány igazgatóját. Csakhogy közben volt házi nyomozás is, a Bank of England is kutakodott, a szingapúriak is előjöttek néhány vádponttal - merthogy nem nagyon valószínű az "egyetlen tettes" elmélete, a brókernek feltehetően a londoni székházban is voltak segítői; egyesek még azt is feltételezik, hogy üzleteinek japán partnere is volt. Szóval, hogy a tényleges történet jóval kiterjedtebb és bonyodalmasabb, mint a szalagcímekben és fotókon szereplő szőke srác históriája. De ez már nem hír, bonyolult, emészthetetlen. Pedig az itt netán kiderülő struktúrán lehetne megtanulni, mi is lesz a bankrendszer sorsa, mi lesz a kisember pénzével - azaz a néző-olvasót személy szerint is érdekelhetné a történet. Csakhogy a néző-olvasó másra van kondicionálva: a hír egyre inkább a szórakoztatóipar ágazata lett.

Elbutulás és hatalmi játék

Ezek után más fényben látszik a "sajtó mint negyedik hatalmi ágazat" című közhely. Mekkora hatalma van a médiának? Kétségtelen, hogy jelentős: egy kerület dolgait, egy veseátültetésre váró gyerek sorsát pillanatok alatt el tudja intézni, és meg tud buktatni államelnököket is. (Lásd Nixon lemondását.) Amiből az a látszat kelelkezik, hogy mindenható: amit célba vesz, azt el tudja érni - nincsenek olyan politikai-társadalmi, intézményi és magánakadályok, melyeken ne tudna átlépni. Ezzel szemben az a gyanúm, hogy a kiforrott demokráciákban a média része az establishment manipulációs játékainak: a titkok erdejében egyszer csak zöld utat kap a "nyomozó" - nem biztos, hogy saját elhatározásából, hanem mert a hatalmi póker játékosai ezt a kaput szándékosan nyitva hagyták. Máskor viszont, ha netán önhatalmúan akarna eljárni, ezek az ajtók zárva maradnak, vagy a nyomozás érdektelen a publikum számára. Ha pedig hiányzik a publikum érdeklődése, akkor hirdetők sincsenek, és akkor fuccs: a nézettségi index szent dolog, amit kevesen néznek, arra nem fizet a hirdető, és ott aztán nem is lehet nyomozósdit játszani. És hangsúlyozni szeretném, mindez nem az újságírón múlik: a legjobbakat is ki lehet sakkozni, olyan helyzetbe lehet hozni, hogy csak irreleváns adatokat találjon, és ne is akarjon tovább kutakodni. (Más kérdés, hogy olykor-olykor sikerül áttörni e ködön, ami aztán egy ideig megoldja a sajtószabadság de facto érvényesítésének követelményét...)

És akkor még itt van az újságíró sebezhetősége: infót csak úgy tanácsos közölni, ha a forrás nevesíthető. A saját nyomozás eredménye ugyanis jogilag támadható: ritkán és kevesen kockáztatnak sajtópert hitelrontásért, személyi jogok megsértéséért. Azért még vannak kivételek. Ekkehardt Wenger például azzal foglalkozik, hogy leleplezze a német bankok és az ipar összefonódását és a kisrészvényesek kisemmizését. Ennek azonban az az ára, hogy tucatnyi perben kell szerepelnie (javarészt nyer, mert gazdaságjogász, de vállalkozása mégis kockázatos - eredménye pedig nulla: minden megy a régiben). Ugyanakkor személye ma már korántsem olyan kívánatos a sajtó számára, mint korábban, amikor még szenzáció volt, hogy valaki ujjat mer húzni a pénzvilággal: a lapok ma már megfontolják, hogy megéri-e a többéves jogi huzavona. (Wenger egyelőre még megtalálja a kellő csatornákat, hogy leleplezéseit közölje. De már nem szenzáció: amit közöl, annyira bonyolult, hogy csak a bankosokat idegesíti, a jónép átlapozza attakjait.)

Úgy gondolom, hogy még ez is csak a jéghegy csúcsa. A televíziós közeg önmagát fegyverzi le, azzal, hogy trivializál. Neil Postman mutatott rá arra, mit jelent az, ha mondjuk egy fontos és netán véres esemény egy perce után egy szárnyasbetét-hirdetés jelenik meg: azzal, hogy egy szintre kerül a banalitás és a fontos esemény, bagatellizálódik maga a sztori is. (Amusing Ourselves to Death, Public Discourse in the Age of Show Business, N.Y. 1992.)^[252] A történelem és a trivialitás találkozásában az előbbi húzza a rövidebbet: a kontextust a reklámshow teremti, ez alá rendelődik a fontos hír, ami így elveszíti eredeti összefüggésének szálait - legalábbis a néző tudatában. Így alakul ki a fragmentált tudat. Postman idézi Robert MacNeilt (a MacNeil-Lehrer Newshour igazgatóját): a tévéhír lényege, hogy "mindent csak röviden, hogy ne feszítsük senki figyelmét, hanem helyette állandó változással, újdonsággal, akcióval és mozgalmassággal teremtsük meg a stimuláció légkörét. A nézőtől azt kívánják, hogy néhány másodpercnél tovább ne figyeljen semmiféle fogalomra, jellemre, problémára... a jelszó: mindenből csipetnyi - egyébként kerülni kell a komplexitást, mert a nüanszok elhanyagolhatóak, az értékelés pedig megakadályozza azt az egyszerű üzenetet, hogy a látvány izgalma a gondolat helyettesítője és hogy a nyelvi pontosság ma már anakronizmus."

A Postman-könyv alapgondolata, hogy maga a híranyag is csak akkor "illik" a tévé képernyőjére, ha része a show-műsornak, különben meg lehet nézni a nézettségi kvótát. Csakhogy ennek egyenes következménye, hogy a nézőnek fogalma sincs arról, amit lát - szórakozik, és ha netán el akarna gondolkodni egy-egy hírmorzsán, a következő hirdetés ezt is megakadályozza. De nem is akar: az amerikai tévéhír története épp ennek az átszoktatásnak, a morzsákra való szocializálódásnak a története.

Ez tehát az a hatalmi szféra, ahol a tévé kifejtheti befolyását: vizuális és érzelmi hatásokat kelthet, de a történések igazi mozgatóihoz már csak ritkán tud hozzáférkőzni, a struktúrák befolyásolásához már nemigen tudja megszerezni a nézőket: nincs mihez. A töredékek alapján nincs kompetenciája eldönteni, kinek van igaza, ki hazudik, hol hiányzanak láncszemek: mivel nincs kontextus, láncszemek sem hiányozhatnak. Az Öböl-háború felháborodott nézői - akik a tévét vádolták a vérző katonákért - ennyiben paradigmatikus figurák: őket a CNN-képek arra tanították, hogy ez egy "tiszta" háború, ahol csak gépek küzdenek szupergépekkel - innen tekintve a sebesültek felbukkanása természetesen hazugságnak tűnhetett. Nem a korábbi képdömping okozott fejfájást, nem is az, hogy képtelenség olyan háborút elképzelni, ahol senki sem sebesül meg.

Eddig főképpen a tévéhír csomagolástechnikájáról, illetve az ehhez való pszichológiai adaptáció jelenségéről volt szó. Így aztán azt is mondhatnók, hogy a tévé másra való, ott valóban a tálalási mód határozza meg, mi és hogyan kerülhet képernyőre. De hát ott vannak az elit újságok, ahol az olvasó találhat elemzéseket, háttérelemzéseket, ahol tehát az események kontextusát is megtalálhatja az ember. S valóban, mondjuk a Le Monde vagy a Frankfurter Allgemeine, esetleg a The Wall Street Journal ezt a szerepet játssza. Csakhogy helyzetük egyre inkább kivételes: húsz éve még országos és regionális méretekben is több hasonló jellegű olvasnivaló állt az érdeklődő rendelkezésére. Azóta azonban az elit újságírás kihalóban van: ezek a dinoszauruszok megmaradnak - ám rangjukhoz és nevükhöz képest példányszámuk csekély. (A The New York Times százezres példányszámban jelenik meg!) A piacot a bulvárlapok, a magazin-jellegű újságok vagy a tévét imitáló vizuális szerkezetű lapok (US Today) vették át. Amerikában, a regionális piacon, ahol korábban két-három, egymással politikai vagy tartalmi profillal versenyző lap is meg tudott élni, már csak egy maradt. A médiaóriások (Maxwell, Murdoch, Bertelsmann) harcának ez a monopolizálódás lett az eredménye.

Igen ám, de a szeriőz lapok bekebelezésére nem kerülhetett volna sor, ha az olvasó nem unta volna meg ezt a fajta tény-kontextus-elemzés szerkezetű újságtípust, ha tehát e lapoknak maradt volna piaca. De nem ez történt: a közönséget egyszerűen nem érdekelte tovább a hír mögöttes hányada, a tévé indoktrinációja olyan méreteket öltött, hogy ahol kontextus szerepelt (amire emlékezni kellett), vagy összefüggéseket tálalt (ami szellemi munkát igényelt), azok a lapok elvesztették vásárlóik tömegét. Tömegpiac nélkül pedig nem tudnak fennmaradni. A társadalom világméretekben tanul át a tévé-tálalású hírfogyasztásra.

E folyamat még nem zárult le. Európa (és hazánk) médiaarculata ma még más. Még van minőségi újságírás, még jelen van a komplexitás, a titok leleplezésének igénye, a történelmi háttérelemzések gyakorlata, és így vagy úgy, de él a kritikai látásmód is. Ki tudja azonban, hogy a globális médiák korában meddig tartja magát még ez a kulturális beállítódás? Általában azt látjuk, hogy az amerikai divatok tíz-húsz éves késéssel, de Európára is át szoktak terjedni. Az égi csatornák és a kábeltévék terjedésével könnyen lehet, hogy itt is bekövetkezik a piac átformálódása. Az elbutulás tömeges terjedése. A titok birodalmának robbanásszerű terjedése.

A tudatlanság demokráciája?

Hát persze hogy létezik információrobbanás, csak nem te vagy én élvezed vívmányait. Igaz, kellő szimattal, utánajárással vagy technológiával sok mindent meg lehet tudni még a titkok világából is. (Például ha benne vagy a WorldWideWebben, Internetben vagy a hackerek szubkultúrájában, vagy van pénzed jó néhány bel- és külföldi lap vásárlására - többet tudsz, mint az átlagember, bár gyanítom, hogy a titok kapujában te is megtorpansz...) A jónép azonban csak kapkodja a fejét a sokféle - többnyire véres - hírtől, nem érti az összefüggéseket, azt se, mire megy ki a játék, mert nem sok fogalma van a mozgatókról, a látvány és a sorok mögötti titokról. Vagyis nincs kulcsa az információtömeg rendezéséhez. És még jól is érzi magát benne, mert nem is tudja, mi hiányozhatna még neki.

Az információ birtoklása, a titok menedzselése része a modern világ hatalmi hierarchiájának: aki tudja a titkokat, azé a hatalom, mert tagja az ilyen-olyan hatalmi elitnek; aki nem tudja - demokratikus pária marad. Nem összeesküvés ez, egyszerűen így hozta a technikai civilizáció fejlődése. Már csak azért sem összeesküvés ez, mert számtalan ágazata van a titkok és a tudható dolgok kavarásának: a politika kézenfekvő - elég csak egy-két húzásról nem tudni, és ki vagy ütve. De ilyen a pénzvilág is: ha nem tudod, hogy melyik papír gyanús, mekkora kockázatot vállalsz egy-egy befektetéssel vagy bankkal - könnyen kikészülhetsz, mások viszont ezen keresnek. És ilyen az üzleti élet (lásd üzleti titok), melyen belül az információ (és titok) adása-vétele külön üzletág lett. (Lásd a különböző adatbázisokra épített üzleteket: ahol címlisták, személyi adatok, vásárlási és nyaralási szokások adattömegei cserélnek gazdát.) De a politika, a pénzvilág, az üzlet egyaránt csak úgy működik, hogy a többség kevesebbet vagy semmit sem tud a "titkokról" - a csak bennfentesek számára hozzáférhető információkról. És még az is jár ezzel az új jelenséggel, hogy aki az egyik titok tudója, esetleg páriaként áll szemben a másikkal. Így alakul a tudatlanság demokráciája.

Csak abban lehet reménykedni, hogy a titok szövete mindig felfeslik valahol. Kár, hogy többnyire túl későn: mikor már ráfizettél.

A televízió öl, butít és nyomorba dönt: erre a lényeglátó megállapításra jut manapság minden valamirevaló médiumelmélet, legyen bár finoman szőtt vagy durván megmunkált. A tényállást bánatos mellékzöngével illik előadni.

A "nagy átverés" tézisének hívei a médiában mindenekelőtt a politikai uralom intézményét látják. Ez a régies felfogás a baloldali hagyományban gyökerezik, de újabban a jobboldali is előszeretettel alkalmazza. A médium ebben a felfogásban puszta közvetítő eszköz, az "agitáció és a propaganda" szócsöve, amelyből a hatalom a magatehetetlen publikumra zúdítja véleményét. A nyílt agitáció helyére valemelyest is körmönfontabb hatalom esetében természetesen a rejtettebb manipuláció, a csábítás kifinomultabb trükkje lép.

A "rossz példa..."-elmélet erkölcsi felindulásból született. Prófétái szerint a médiafogyasztás mindenekelőtt morális veszélyeket hordoz magában. Aki túl sokat nézi a tévét, az hozzászokik a szabadossághoz, a felelőtlenséghez, az erőszakhoz, a bűnözéshez. A szubjektív következmény: tompa lelkű, megátalkodott egyének; az objektív: a társadalmi erények megromlása, általános erkölcsi hanyatlás. A médiakritikának ez a formája láthatóan csak tiszta forrásból táplálkozik. Motívumköre már a tizennyolcadik századi polgári erkölcsösségben fellelhető, azokban a (hasztalan!) figyelmeztetésekben, amelyekben a korai médiumkritika a ponyvaregények gyanútlan olvasóit óvta a reájuk leselkedő veszélyektől.

A "káprázat"-elmélet modernebb. Elfogadja a médiumok technikai fejlődését, következésképpen a televízió létét is komolyan veszi. Ezt a teóriát egy ismeretelméleti gyanú táplálja. Eszerint a médium képtelenné teszi nézőjét valóság és fikció megkülönböztetésére. Az elsődleges valóságot egy modellezett valósággal felismerhetetlenné teszik vagy szimulálják. A teória egy távlatosabb, megbocsátóbb változata szerint a folyamat irreverzibilis, a valóság és képzelet közötti különbségtétel a mai társadalmi viszonyok közepette értelmetlenné vált.

Valamennyi médiaelmélet közül az agymosás-elmélet a legmerészebb. Eme antropológiai ihletésű hipotézis szerint a médium nemcsak a kritika és a különbségtétel képességét, nemcsak a használóik erkölcsi és politikai szubsztanciáját, hanem érzékelési képességét, sőt pszichikai identitását is kikezdi. Az ördögi médiumok új embert teremtenek. Zombit, mutánst, nevezze ki-ki tetszés szerint.

Fájdalom, ezen elméletek mindegyike agyaglábakon áll. A bizonyítás rendre elmarad. Eleddig senkinek sem sikerült a pszichiátriai klinika falain kívül akár csak egy úgynevezett "tévénézőt" is előállítania, aki képtelen lett volna az éppen futó sorozat házassági civakodása és a reggelizőasztala között különbséget tenni. A szimuláció-elmélet hirdetőit ez úgy látszik cseppet semzavarja.

Ezekben a teóriákban a médiumok használója mindig a védtelen áldozat, készítője mindig a bűnös szerepében jelenik meg. Ezt az ellentétet aztán az elméletírók kellő komolysággal és figyelemreméltó alapossággal taglalják: manipulálók és manipuláltak, utánzottak és utánzók, szimulálók és szimuláltak, butítók és butítottak állnak egymással szemben.

Vajon a mindenkori teoretikus melyik oldalon áll? Ha bölcsen megtartóztatja magát a médiumoktól, akkor honnan tudja, hogy miről beszél? Ha kiteszi magát ártlamas hatásaiknak, milyen csoda folytán kerülte ki a veszedelmet. Mert ugye ő, az elméletíró, morálisan teljesen intakt maradt, szuverén módon meg tudja különböztetni a valót és a délibábot, és teljes immunitásnak örvend az idiotizmussal szemben is, amelyet másoknál bánatosan konstatál. Vagy - fatális feloldása a dilemmának - elméletei netán maguk is az egyetemes elbutulás tünetei?

A média funkcionáriusai

A médiumok megtartják befolyásukat a nézőkre, amit tetszés szerint lehet szomorúnak találni vagy hálásan feljegyezni, de aligha lehet kétségbe vonni. Még szerencse, hogy az úgynevezett médiapolitikában a médiaelméletek nyitott fülekre találnak. Ez sem meglepő, ugyanis az a meggyőződés, hogy a hivatásos politikusnak "odakinn a világban" idióták millióival van dolga, a politika pszichikai alapkelléktárához tartozik. Ez a benyomásunk csak megerősödik, látván, hogy a szakma veteránjai hogyan küzdenek egymással és a média funkcionáriusaival minden egyes percért, ha arról van szó, hogy limuzinjaikat, a díszes társaság előtti történelmi fellépésüket, frizurájukat és beszédkészségüket bemutathatják. Megható az izgalom, ahogy az adásidőt, a kameraszöget, a lelkesedés fokát és a siker szintjét regisztrálják. A jó öreg manipulációstézis egészen különösen megigézte őket. Ez magyarázza a kitartó civakodást a "grémiumok" kegyeiért, támogatásáért, és az üzlet ellenőrzésére tett kísérleteiket.

A ipar azonban nem osztja sem ezeket a gyengéd óhajokat, sem a száraz elméleteket. Megfontolásaik aszkétikusan józanok: egyfelől frekvenciák, csatornák, normák, kábelek, parabolaantennák, másfelől beruházások, részesedések, elosztási kulcsok, költségek, hányadok, reklámbevételek körül forognak. Csak egy dolog nem játszik szerepet az ipar törekvéseiben: a program. Szóba kerül, ki fizet és ki kapja, mikor, hol, hogy, kitől, de az már nem, hogy mit sugároznak. Ez a magatartás egyetlen korábbi médiumnál sem lett volna elképzelhető. Milliárdokat költenek arra, hogy műholdakat lőjenek fel a világűrbe és egész Közép-Európát kábel-hálóval fonják be; "Kommunikációs eszközök"-kel való példátlan felfegyverkezés történik, anélkül, hogy bárki felvetné a kérdést, mit kellene onnan egyáltalán sugározni. Ennek oka kézenfekvő: az ipar ugyanis nem tud zöldágra vergődni a tévéelőfizetővel. A néző nem akaratgyenge, sőt, határozottan halad egy olyan állapot felé, amit programnélküliségnek nevezhetnénk. Hogy ehhez a célhoz közelebb kerüljön, bravúrosan használja a távirányítónak minden gombját. Fogyasztók és szállítók ezen bensőséges szövetsége ellen nincs orvosság. A kritikusok elkeseredett kisebbségének nehezére esik egy ilyen erős egyetértés megmagyarázása, mert ez ellentmond elméleteiknek.

Mi lenne, ha a programok valóban nélkülözhetőek lennének, és ha a médium fogalma maga használhatatlannak, puszta misztifikációnak bizonyulna. A médium fogalma eredetileg mindenekelőtt egyszerűen egy eszközt, közvetítőt jelent. Az eszköz a görög nyelvtanban az igének saját neme, amely arra való, hogy "a cselekvő alany létezését hangsúlyozza"; továbbá "a spiritisztikus világképben olyan valaki, aki a szellemvilággal való összeköttetést biztosítja"(!); végül fizikai értelemben - hordozó, mint a levegő, amelyben fény- és hanghullámok terjedhetnek; a társadalmi kommunikációra vonatkoztatva, annak technikai eszköze.

A program fogalma is az íráshoz köthető. A szó, a Meyer lexikon szerint, "nyilvános írásos hirdetés, közlés". A közéletben beszélünk egy párt, egy újság, egy meghatározott céllal alakított társaság, de egy kormány programjáról is, ha az elhatározott cselekvések alapvonásait összefogott formában előre megjelentetik. Hogy az effajta jelenségeket olyan anakronisztikus fogalmakkal mint "médium" vagy "program" többé nem lehet megragadni, nem igényel további magyarázatot. Az új médiumokban az az új, hogy nincsenek többé a programokra ráutalva. Új rendeltetésüket a nullmédium állapotához való közeledésük adja.

Ez a hajlam, ahogy a visszapillantást mutatja, már a régebbi médiumoktól sem volt teljesen idegen. A könyvnyomtatás sem szenvedett hiányt olyan próbálkozásokban, hogy az egyre terhesebbé váló tartalmaktól megszabaduljon. Az első úttörő teljesítményeket ezen a fáradságos úton a ponyvaregényekben érték el. További mérföldkövet jelentett a bulvársajtó és a képes újság. A diadalittas rekordot, amely a nyomtatványiparban eddig felülmúlhatatlan maradt, az analfabétizmus korának álomhatára felé tartva, a Bild Zeitung állította fel.

A döntő eredményt azonban az elektronikus médiumok hozták meg. Kiderült, hogy a nullmédium létrehozására tett kísérlet útjában legyőzhetetlen akadályok állnak. Annak, aki az írást minden jelentésétől meg akarja fosztani, extrém megoldásokhoz kell nyúlnia. Az avantgarde (a dadaizmus, a lettrizmus, a képköltészet) hősies javaslatai az iparnál nem találtak meghallgatásra. Ez azért fontos, mert a null-olvasmány önmagának ellentmondó. Az olvasó, minden egyes olvasó vonzódik az összefüggésekhez, és még a legzavarosabb betűfolyamatban is értelmet keres. Az írábeliség alól való felszabadulás új távlatokat nyitott.

Közismerten nagyon nehéz, gyakorlást és koncentrációt követel, hogy nonszensz mondatokat állítsunk elő, amelyeknek semmiféle jelentést nem lehet tulajdonítani. Itt maga a nyelv az, amit minimálprogramként előállítanak. Csak a vizuális technikák, mindenekelőtt a televízió, vannak abban a helyzetben, hogy a nyelv terhét valóban elvessék és mindent likvidáljanak, amit valaha programnak, jelentésnek, "tartalomnak" neveztek. A nullmédium nem sejtett lehetőségeinek bizonyítékát egy egyszerű kísérlet szolgáltatja. Leültetünk egy hathónapos csecsemőt egy működő videókészülék elé. A csemete még képtelen a képek felbontására és dekódolására, így a kérdés számára, hogy azok valamit jelentenek-e, egyáltalán fel sem vetődhet. Mégis, teljesen függetlenül attól, hogy mi jelenik meg a képernyőn, a tarka, cikázó, világító foltok kétségtelenül és tartósan bensőséges, mondhatni buja érdeklődést váltanak ki. A gyereknek rengeteg érzékelnivalója van. A hatás hipnotikus. Lehetetlen megmondani, mi minden játszódik le benne, de a csecsemő szeme, amelyben a tévékép tükröződik, annyira odaszegezett és önfeledt kifejezést vesz fel, hogy kísértésbe esünk, és boldognak tartjuk őt.

Az op-art televízió

Az emberbarátnak nem kerül nagy önmegtartóztatásába, hogy barbár gaztettnek minősítsen egy ilyen kísérletet. Mielőtt ennek a kísértésnek engedne, nemcsak azt kellene végiggondolnia, hogy a kísérlet a több milliószor megismétlődő mindennapi rutinhoz tartozik, de jól tenné, ha végiggondolná, mi az adott kultúra és a televízió kapcsolata. Ugyanis a modern művészet hősies úttörőteljesítményei nélkül a nullmédiumok elképzelhetetlenek lennének. A színes foltok és konfigurációk, amelyekbe hathónapos kísérleti alanyunk gyönyörködik, nem véletlenül emlékeztetnek az absztrakt festészetre. Kandinszkijtől az akciófestészetig, a konstruktivizmustól az op-art és számítógépes grafika aljáig a művészetek mindent megtettek, amit tudtak, hogy műveiket minden "jelentéstől" megtisztítsák. Közvetlenül megragadható ez a szerep a videóművészetben, amelynek egyes produkcióiban már jóformán semmi sem ismerhető fel.

A videóművészet kitalálói és védelmezői természetesen távol állnak attól, hogy magukat az ipar bedolgozóinak lássák. Hogy státuszukat, és feltehetőleg árukat is megállapítsák, saját "filozófiát" fejlesztettek ki, amelyet inkább ördögi ráolvasások támogatnak mint érvek, és amelyben feltehetőleg maguk is hisznek. Ez a megkésett avantgarde makacsul kisebbségben gondolkodik, és nem akarja elismerni, hogy a nullmédium alakjában már régen meghódított egy tömegközönséget. Mindenesetre a teljesség felé való közelítés fáradtságos, hosszadalmas folyamat. Ez érvényes a televízióra is. Súlyosbítja a problémát, hogy a nullmédiumnak olyan kicsi, de befolyásos kisebbséggel szemben kell érvényesülnie, amely elszánt történelmi maradványok vagy kedveltté vált jövőbeli remények védelmezője. Az egyik oldalon pártpolitikusi érdekek és médiafunkcionáriusok ragaszkodnak ádázul ahhoz a hithez, miszerint a televízió hozzájárulhat hatalmi helyzetük stabilizálásához. A másik oldalon nincs hiány olyan tanítókban és kritikus teoretikusokban, akik az elektronikus médiumokban most is termelőerőt látnak, amely a társadalmi tanulási folyamatokat mozgásba hozza (üdvös küldetés, néhány régi média-építőkockából összerakhatjuk).

Az idők folyamán az ellenségeskedő testvérek sajátos egysége teremtődött meg. Csak egy dolog közös bennük: a programillúzió. A Német Szövetségi Köztársaságban ennek az illúziónak törvényi ereje van: államközi szerződésekben, egyezményekben, rádiótörvényekben, statútumokban és jogi irányelvekben rögzített, és a látszattal dacolva minden felelős vezető dédelgeti.

Az adásoknak, olvashatjuk, "demokratikus felfogást és az alkotmányhoz való hűséget, kulturális felelősségtudatot és a tárgyszerűségre való törekvést kell hordozniuk. A szabadság, méltányosság és igazság irányába kell hatniuk", "békére és szociális igazságosságra kell buzdítaniuk", Németország békés és szabad újraegyesítését kell szolgálniuk a népek egyetértésével." Az ember a fejéhez kap. A showműsorok, sokkolók, klippek és reklámok készítőinek nemcsak a "képzés, tanítás, szórakoztatás" hármasát kell nyújtaniuk, hanem "emberiesség"-et és "objektivitás"-t, "sokszínű információ"-t, "átfogó és pártatlan tudósítás"-t és természetesen mindig széles "kulturális kínálat"-ot. A program-illúzió nemcsak jogi és intézményi okoknak köszönhető, közvetlenül a médiumok filogeneziséből ered. Ez a televíziónál is megfigyelhető. Az az elképzelés, miszerint formák és tartalmak szállítására alkalmas, technikailag nem kizárható. Ahogy nem lehetetlen teáskanállal gödröt ásni vagy a Bibliát telexen elküldeni, csakhogy a teáskanalat vagy a távírót nem ez a kivételes használat határozza meg.

Néhány tévéveterán, aki nem ismerte fel az új idők szavát, abban a képzetben szenved, hogy az anyagból indulhat ki. A fixa idea, hogy valamit sugározni kell, a régi médiumok kannibalizálásához vezet. Ez mindenekelőtt annak a médiumnak a lerobolásához vezet, amelyről az ember szerette azt hinni, hogy a televízióval rokon. Ez pedig a film. Természetesen hamar kiderült, hogy tévedésről van szó. A mozi hatása a képernyőn nem ismételhető meg, és a közbeiktatott reklámok, no meg a néző csodafegyvere, a ki-bekapcsolás, végérvényesen elintézi a filmet. A néző pontosan tudja, mivel van dolga. Minden program-illúzió ellen felvértezett; teljesen tisztában van azzal, hogy nem egy kommunikációs eszközzel, hanem a kommunikáció tagadásának eszközével van dolga, és ebben a meggyőződésében nem hagyja magát megingatni. Éppen ez az, amit a szemére vetnek, s ez oltja ki a nullmédium báját előtte. Ezzel magyarázható a televízió transzkulturális hatótávolsága. Egy és ugyanaz a sorozat, egy és ugyanaz videóklip, egy és ugyanaz a showműsor terjed, azonos vonzerővel Lodenscheidben, Hongkongban és Mogadisuban. Ilyen minden komplexustól független, ilyen ellenállhatatlan, ilyen univerzális egyetlen közlés sem lehet.

Kábítószer vagy televízió

A nullaállapot tehát nem gyengéje, hanem erőssége a televíziónak. Megszünteti használati értékét. Bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljuk. Mondjuk a végtelen adásfolyamban felbukkan egy valódi hír vagy akár egy érv, amely a külső világra emlékeztet. Az ember meghökken, megdörzsöli a szemét, elkedvetlenedik és a távirányítóhoz nyúl. Ez a nagyon tudatos használat megérdemli végre, hogy komolyan vegyük. A televíziót elsődlegesen, mint az élvezetes agymosás eszközét vetik be; segít az egyéni higiéniában, az önmeditációban. A nullmédium a pszichoterápia egyetlen egyetemes és tömeges méretekben elterjedt formája. Ennyiben abszurd lenne társadalmi szükségességét megkérdőjelezni. Aki ezt szeretné megszüntetni, annak szemügyre kell vennie a lehetséges alternatívát. Elsősorban a drogfogyasztásra gondolok, az altatótól a kokszig, az alkoholtól a bétablokkolóig, a tranquillicumtól a heroinig. A televízió a drogoknál jobb megoldás. Ha az ember a szociális költségekre és az úgynevezett mellékhatásokra gondol, el kell ismernie, hogy a nullmédium használója bölcsen választott, nem is szólva olyan más megoldási lehetőségekről, mint az autóőrület, erőszak, pszichózis, ámokfutás és öngyilkosság. Akinek ez az érvelés ex nagativo túl borús, azon segíteni kell. Tekintetét a kellemetlen tényekről csak a magasabb szférák felé kell emelnie, és a mostanában az emberiség újra kedvelt régi bölcsességeit morzsolgathatja. Amennyiben koncentrációnk eléri maximumát - ez minden ezoterikus zsebkönyvből megtanulható -, akkor a szellem végleg távol honol. Ennyiben egész közel kerülünk a transzcendentális meditációhoz. Ezzel magyarázható a kvázi-vallásos tisztelet, amelyet a nullmédium élvez: a Nirvána maga. A televízió buddhista gépezet.

Amit a csecsemőtől irigylünk, a teljes önfeledtség állapotát, a felnőttek csak nehezen érhetik el. A csecsemő úgy működteti érzékelőberendezését, hogy nem fogja fel, amit lát. A felnőtt viszont hajlamos arra, hogy ott is értelmet keressen, ahol nincs. Ez az önkéntelen fókszálás a nullmédium használatára is zavarólag hat. A gyakorlott tévénéző nem szenvedhet az értelem misztifikációjában. Az ideális eset tehát elérhetetlen. A Meditáció nem a Nirvánába vezet; a süllyedés sikerül, de nem végérvényesen: a kis halál nem az igazi. Mindig van egy minimális jel, a valóság zöreje "a tárgytalanság tapasztalata" (Kasimir Malevics). Mindazonáltal az utóbbi évtized televíziós vívmányai emlékezetesek és azok maradnak akkor is, ha a képernyő nagy példaképét (Malevics Fekete Négyzetét 1915-ből) soha nem érik utol. Mellesleg ez a kép a nullmédium minden adását feleslegessé teszi.

(Hanich András fordítása)

1. A Neotévé

Hol volt, hol nem volt, Rómában vagy Milánóban, volt egyszer egy mindenkihez szóló Őstelevízió; miniszterek avatóbeszédeit közvetítette, s nagyon ügyelt arra, hogy a nézőkhöz csak ártalmatlan hírek jussanak el, még ha ezért hazudni kellett is olykor. Ma, amikor megszaporodtak a csatornák, magánadók létesültek és új elektronikai ördöngösségek születtek, a Neotelevízió korát éljük. Az Őstelevízióról össze lehetett volna állítani egy minilexikont: kik szerepeltek benne, milyen műsorokat sugárzott. Az újról, a Neotévéről nem lehetne, s nemcsak azért, mert szereplőinek és műsorainak száma végtelen, és senki sem képes fejben tartani és azonosítani őket, hanem azért sem, mert ugyanaz a szereplő különféle szerepeket játszik, aszerint hogy állami vagy magánképernyőn tűnik-e föl. A Neotévéről már tanulmányok is készültek (ilyen például a szórakoztató műsorokat értékelő friss felmérés, melyet a bolognai egyetem kutatócsoportja készített a parlamenti felügyelőbizottság részére). Az alábbiak nem ennek, s nem is a többi fontos vizsgálódásnak eredményeit kívánják összefoglalni, hanem végig akarják pásztázni azt a területet, amelyre ezek a munkák rávilágítottak.

A Neotévének az a legfőbb jellemzője, hogy - szemben az Őstévé színleges vagy valóságos gyakorlatával - egyre kevesebbet beszél a külvilágról. A Neotévé önmagáról és a nézőkkel fennálló kapcsolatáról beszél. Nem fontos, mit mond és mit választ témául (hiszen a néző távvezérlővel a kezében maga dönti el, meddig hagyja beszélni, és mikor kapcsol át másik csatornára). Hogy az átkapcsolás hatalmának ne essen áldozatul, így szól a nézőhöz: "Itt vagyok, én vagyok, én és te egyek vagyunk." A leginformatívabb hír, amelyet a Neotévé közread, legyen szó a rakétákról vagy épp Stanci néniről, aki feldöntött egy hokedlit, így hangzik: "Hírül adom neked a csodát, hogy engem nézel; ha nem hiszed, járj utána, hívj fel ezen és ezen a telefonszámon."

Oly sok kétely után végre egy bizonyosság: a Neotelevízió létezik. Nem ámítás, hisz garantáltan televíziós találmány.

2. Hír és fikció

Van egy dichotómia, s a közfelfogás, valamint a telekommunikációt valóságjelzésként értelmező elméletek hagyományosan (és nem is alaptalanul) ebből indulnak ki. Eszerint a televíziós műsorok elméletileg - és a közhit szerint a valóságban is - két nagy csoportra oszthatók:

1. Hírműsorok, amelyekben a tévé tudósítást ad tőle függetlenül zajló eseményekről. Megteheti ezt szóban, helyszíni közvetítéssel vagy felvétellel, a történteket filmen vagy a stúdióban rekonstruálva. A tudósítás szólhat politikai, napi, kulturális vagy sporteseményről. A néző mindegyik esetben azt várja, hogy a tévé teljesítse kötelességét: a) az igazat mondja, b) megfelelő hangsúlyokkal és arányokkal érzékeltesse az igazságot, c) különítse el a hírt és a kommentárt. Ami az igazságot illeti, hosszas filozófiai fejtegetések helyett elégedjünk meg annyival, hogy a közfelfogás akkor ismer el egy tudósítást igaznak, ha különféle ellenőrzések és más szavahihető forrásokból származó tudósítások a valós tényekkel egyezőnek mutatják (ha a tévéhíradó azt mondja, hogy Torinóban esett a hó, igazat mond, amennyiben a légi közlekedés meteorológiai szolgálata is megerősíti a hírt). A néző tiltakozik, hogyha a tévé mást mond, mint amit mutat. Érvényes ez olyankor is, amikor egy kommentátor vagy egy riportalany a mások véleményét foglalja össze (miniszterét, irodalomtörténészét, sportközvetítőét, egyre megy): a tévé igazmondását nem a riportalany szavahihetősége alapján ítéli meg a néző, hanem abból, hogy az illető valóban az-e, akinek bemutatják, s hogy nyilatkozatát nem úgy ismertetik vagy csonkítják-e meg, hogy olyasmit adnak a szájába, amit (egyéb nyilatkozataiból ítélve) nem is mondott.

A hangsúly és az arány kritériumai megfoghatatlanabbak az igazmondáséinál; mindenesetre a tévét akkor éri vád, ha úgy érezzük, hogy bizonyos híreket mások rovására kiemelt, esetleg fontosnak ítélt hírekről nem is vett tudomást, vagy csak egyes véleményeket ismertetett, a többit elhallgatta.

Ami a hír és a kommentár megkülönböztetését illeti, ez is sokszor egyéni megítélés dolga, de persze jól tudjuk, hogy a válogatás és a vágás maga is burkolt kommentár lehet. Mindenesetre úgy tartjuk, hogy többé-kevésbé vitathatatlan paraméterek szerint megállapítható, mikor tájékoztat a tévé "korrektül".

2. Fikciós műsorok, avagy gyakoribb megnevezéssel kosztümös műsorok, úgymint színdarabok, operák, filmek tévéjátékok. Ezeket a néző az elaltatott "nem hiszem" természetes magatartásával követi, "játékból" belemegy, hogy igaznak fogadja el és szó szerint "komolyan" vegye azt, ami nyilvánvalóan fantázia terméke. Abnormálisnak minősül viszont, ha valaki a fikciót tényleges valóságként fogja föl (netán szidalmazó levelet ír az intrikust játszó színésznek). Ugyancsak elfogadott nézet, hogy parabola formájában a fikciós műsorok is hordoznak valamiféle igazságot (vagyis erkölcsi, vallási, politikai elveket hirdetnek). Mindenki tudja, hogy ezt a parabola-igazságot nem lehet a cenzúra hatókörébe vonni, legalábbis nem úgy, ahogy a híradások igazságát. Legfeljebb akkor lehet ("objektív" bizonyítékokkal alátámasztott) kifogást emelni, hogyha fikciós műsoraival a tévé valamely parabola-igazságot egyoldalúan hangsúlyoz (például a válással kapcsolatos népszavazás küszöbén a válás hátrányairól szóló filmet vetít).

Egyszóval, közmegítélés szerint hírműsorok esetében lehet általánosan elfogadható, közmegegyezéses véleményre jutni arról, hogy a hír megfelel-e a tényeknek, fikciós műsorok esetében viszont csak a parabola-igazságról folytatható szubjektív vita, s legföljebb arról lehet közmegegyezéses véleményt alkotni, hogy elfogulatlanul, azaz arányosan tálalta-e a tévé a szemben álló parabola-igazságokat.

A két műsorfajta közti különbséget jól érzékelteti, hogyan próbálják cenzúrázni a televíziót a parlamenti felügyelő szervek, a sajtóorgánumok, a politikai pártok. Ha egy hírműsorban a tévé megsérti az igazmondás követelményét, a parlamenti interpellációk, címoldalas újságcikkek következnek. Ha egy fikciós műsorban (ami ugyancsak elképzelhető) sérelem éri az elfogulatlanság kívánalmait, belső oldalas vagy tévérovatban közölt újságcikkek várhatók.

Valójában az a meggyökeresedett nézet érvényesül (és formálódik politikai, illetve kulturális magatartássá), hogy a hírműsoroknak politikai jelentőségük van, a fikciós műsoroknak pedig kulturális, ezért az utóbbiak nem tartoznak a politikusok hatáskörébe. Helyénvalónak minősül tehát, hogyha egy képviselő az ANSA jelentését lobogtatva elmarasztal egy pártosnak és meggondolatlannak ítélt tévéhíradó-adást, tiltakozás támad viszont, hogyha egy másik képviselő Adorno műveit felsorakoztatva a polgári erkölcs eszményítésével vádol egy tévéfilmet.

Sugallja ezt a különbséget a demokratikus jogrend is, mivel üldözi a közokirathamisítást, de nem üldözi a bűnös nézeteket.

Nem kívánjuk bírálni ezt a megkülönböztetést, és nem kívánunk új szempontokat bevezetni (épp az volna riasztó, hogyha bárki politikai ellenőrzést gyakorolhatna a fikciós műsorok óhatatlan ideológiai töltése felett), szeretnénk azonban rávilágítani erre a kultúrában, törvényben, szokásrendben meghonosodott dichotómiára.

3. Belenézni a kamerába

Igaz persze, hogy amióta a tévé fennáll, ezt a dichotómiát egy másik jelenség semlegesíti, a hírműsorokban és a fikciós műsorokban egyaránt (főleg az eszrád jellegűekben).

A jelenség a kamerába nézők és a nem a kamerába nézők ellentétében ragadható meg.

Aki a televízióban a kamerába nézve beszél, általában önmagát képviseli (ilyen a tévébemondó, a magánszámot előadó komikus, a varieték vagy vetélkedők műsorvezetője), aki viszont nem a kamerába beszél, az másvalakit képvisel (ilyen a fiktív alakot játszó színész). A szembeállítás elnagyolt, mert előfordulhat, hogy rendezői utasításra a drámai színész a kamerába néz, a politikai vagy kulturális fórum résztvevői pedig nem a kamerába beszélnek. Bizonyos szempontból azonban a szembeállítás mindenképpen helytállónak látszik: aki nem néz a kamerába, olyasmit tesz, ami - úgy gondoljuk vagy színészileg elhisszük - akkor is megtörténne, hogyha nem volna televízió; aki viszont a kamerába beszél, kihangsúlyozza a televízió létét, azt, hogy beszéde éppen azért "történik meg", mert van televízió.

Ilyenformán nem néznek a kamerába a kamerával kísért esemény valóságos szereplői, mialatt az esemény spontánul zajlik; nem néznek a kamerába a vitafórum résztvevői, mert a televízió mint bárhol lefolytatható vita részeseit "ábrázolja" őket; és nem néz a kamerába a színész sem, mert éppenséggel a valóság illúzióját akarja kelteni, azt akarja elhitetni, hogy amit tesz, az a televízión (színházon, filmen) túli valóságban történik. Tehát elhalványul a különbség a hírműsorok és a kosztümös műsorok között, mert nemcsak a vitaestet tüntetik föl kosztümös műsornak (a valóság illúziójára törekedve), hanem a valós eseményeket újra fölvevő rendező is azon fáradozik, hogy a szereplők a spontaneitás jegyében ne vegyék észre, vagy tegyenek úgy, mintha nem vennék észre a kamerát, s néha még figyelmezteti is őket, hogy ne nézzenek (ne gesztikuláljanak) a kamerába. Érdekes esetnek lehetünk tanúi: a televízió mint a tudósítás alanya látszólag el akar tűnni, de úgy, hogy ezzel ne csapja be a nézőt, aki tudja, hogy a televízió jelen van, s hogy amit lát (valóságosan vagy mímelten), az jókora távolságban történik, és éppen a tévéadás jóvoltából látható. A televízió viszont csakis adásként érzékelteti jelenlétét.

Ilyenkor is elfogadható, hogy a közönség azonosul és beleéli magát az eseményekbe, a bemutatott történetben a saját búját-baját éli át, s modellül választja a szereplőket; ám ezt afféle televíziós normalitásként kell kezelni (annak tartja a pszichológus, ha a nézők erős azonosulásáról vagy beleélő hajlamáról kérdezik).

Más a helyzet azzal, aki a kamerába néz. A tévénéző úgy érzi, hogy a vele szemben ülő ember a képernyőről közvetlenül hozzá beszél. Mintha azt jelezné neki, hogy az ekképp létrejött kapcsolatukban van valami "igazi", akár híreket mond, akár kitalált történetet mesél. Tekintetével így szól a nézőhöz: "Én nem képzeletbeli személy vagyok, én valóban itt ülök és hozzátok beszélek."

Érdekes, hogy ez a magatartás, amely oly nyilvánvalóan kihangsúlyozza a közvetítő eszköz jelenlétét, "naiv" vagy "beteg" nézők esetében ellenkező hatást ér el. Ezek elveszítik a televíziós közvetítés érzetét, s nem vesznek tudomást a televíziózás lényegéről sem, arról, hogy nagy távolságba eljuttatott, nézők millióihoz szóló adást látnak. Nemcsak a szórakoztató műsorok vezetői, hanem a híradós riporterek is sok-sok levelet és telefonhívást kapnak (abnormálisnak ítélt) hallgatóktól, ilyesféle szöveggel: "Ugye tegnap este engem nézett; ha igen, holnap este adja tudtomra valamilyen jellel."

Látni való, hogy ilyenkor (még ha nem beteges megnyilatkozásról van is szó) már nem a tudósítás igazsága, vagyis nem a tudósítás és a tények egyezése a fontos, hanem a tudósítás folyamatának igazsága, vagyis a képernyőn történő igazság mértéke, nem pedig a képernyőről elmondottaké. Erendendően új problémával állunk szemben, amely, mint láttuk, a hírműsorokat és a fikciós műsorokat is eléggé kuszán átszövi.

Az ötvenes évek közepétől e téren tovább bonyolódott a helyzet, mégpedig a legjellegzetesebb szórakoztató műsor, a vetélkedő megjelenésével.

Igazat mond-e a vetélkedő, vagy fikciót visz színre?

Köztudott, hogy egy-egy jelenetét forgatókönyvszerűen megrendezik, de az is köztudott, hogy egyértelmű hagyományokat követve valóságos személyeket versenyeztet (a közönség rögtön felzúdulna, ha valamelyik versenyzőről kiderülne, hogy színész), és a válaszokat is igaz-nem igaz (vagy helyes-helytelen) kategóriákkal méri. Ilyenformán a műsorvezető egyfelől az "objektív" igazság szavatolója (az, hogy Napóleon 1821. május 5-én halt meg, vagy igaz, vagy nem), másfelől az ő szavahihetőségét elbírálók (a metagaranciát jelentő jegyzők) vizsgálati alanya. Minek a jegyző, ha egyszer a híradósok szavahihetőségét semmiféle zsűri nem ellenőrzi? Nemcsak azért van rá szükség, mert játékról van szó, és a játékban sokat lehet nyerni, hanem azért is, mert nem biztos, hogy a játékvezető mindig igazat mond. Hiszen az is megtörténhet, hogy igazi nevén bemutat egy híres énekest, a színpadon pedig csak az énekes imitátora szerepel. A játékvezető "játékból" mindent megtehet.

Eléggé régóta kialakult tehát egy műsorféleség, amelyben a tudósítás hitelessége kezd kétessé válni, a tudósítás folyamatának hitelessége viszont kétségtelen: a kamerák előtt ott áll egy műsorvezető, aki saját közönségéhez beszél, s önmagát alakítja, nem pedig egy képzeletbeli személyt.

A műsorvezető személyes és netán ránk is kényszerített igazsága, mint láttuk, olyan erős, hogy némelyek egyenesen úgy érzik: a műsorvezető közvetlenül hozzájuk és csakis hozzájuk szól.

A probléma tehát kezdettől fogva létezett, ám a hírműsorokban és a szórakoztató műsorokban is - nem tudjuk, mennyire tudatosan - hadjáratot indítottak ellene. A hírműsorokban a lehető legkevesebbet néztek a kamerába. A bemondónők kivételével (akiknek feladata a műsorok összekapcsolása) senki sem olvasta vagy mondta a híreket in video, hanem csak in audio, s a képernyőn ezalatt állóképsorok vagy filmrészletek futottak, még olyankor is, amikor csak árulkodóan archív anyag állt rendelkezésre. A híradás kezdett úgy viselkedni, ahogyan a fikciós műsorok. Kivételt csupán a Ruggiero Orlando-féle karizmatikus személyiségek jelentettek, akiket a nézők félig riporter, félig színész hibrid jelenségnek könyveltek el, s akiktől kiszólásokat, színpadi taglejtéseket és fellengzősségeket is elfogadtak.

A szórakoztató műsorok pedig (melyeknek mintapéldája a Dupla vagy semmi volt) teljesen a hírműsorok jellemzőit kezdték magukra ölteni: Mike Bongiorno egyáltalán nem ígért "nagy ötleteket", nem ígért fikciót, egyszerűen közvetítőnek állt be a néző és egy magától történő valami közé.

A helyzet azonban tovább bonyolódott. Már a Rejtett tükör-féle műsorok is annak köszönhették vonzerejüket, hogy a kárvallottak viselkedését a nézők valamiképp igazi-nak hitték (amit csak a nem látható, szemérmes kamera leplez le), s bár tudták, hogy Loy mesterkedéseinek köszönhető minden, ami történik, s úgy van megrendezve, mintha színházi páholyból néznénk, igen jól mulattak rajta. Még erősebb kettősséget hozott az Adok én neked Amerikát! című műsor, amely azon a föltevésen alapult, hogy a Grillo által bemutatott New York valódi, mégis el kellett fogadnia a nézőnek, hogy Grillo egyszercsak belecsöppen, és megváltoztatja az események menetét, mintha csak egy színjátékról volna szó.

Végül, hogy teljes legyen a zűrzavar, megszületett egy turmixműsor, amelyben egy házigazda akár órákon át beszélt, zenével szórakoztatta a nézőt, bekonferált egy-egy tévéjátékot, dokumentumfilmet, vitaműsort, sőt még a híradót is. Most aztán már a háromdiplomás néző is összekeverhette a műfajokat. Bejrút bombázását tévéjátéknak vélhette, a Beppe Grillónak tapsoló összeterelt fiatalokat pedig emberi lényeknek nézhette.

Ma tehát olyan műsorok korát éljük, amelyekben hír és fikció kibogozhatatlanul összekuszálódott, és nem számít, mennyire tud a néző különbséget tenni "igazi" hírek és fantáziatermékek között. Ha el is tudja végezni a megkülönböztetés műveletét, azzal még nem sokat tett e műsorok jól szervezett hitelesítő stratégiája ellen.

A hitelesítés kedvéért ezek a műsorok még a tudósítói folyamatot is színpadiasítják, például úgy, hogy a közvetítő kamerák mutogatásával megkettőzik magukat. Kidolgozott hamisítás-stratégiát állítanak a hitelesítés szolgálatába.

Ám épp e stratégiák elemzése tárja föl, hogy a hírműsorokat és a szórakoztató műsorokat rokoni szálak kötik össze: a kettes híradó nyitott stúdiója például a tudósítói valóság előállításához rég elsajátította már a szórakoztatás jellegzetes mesterfogásait.

Olyan televíziózás felé haladunk, amelyben a tudósítás és a tények kapcsolata egyre kevesebbet számít, a tudósítói folyamat igazságának és a nézői befogadás élményének kapcsolata viszont annál többet.

A szórakoztató műsorokban (és hatásukra a "tiszta" hírműsorok újabb jelenségeiben) egyre kevésbé fontos, hogy a televízió igazat mond-e, egyre fontosabb viszont, hogy ő maga igazi legyen, valóban a nézőhöz szóljon és (szintén megkettőzött alakban) a néző közreműködését élvezze.

4. Én közvetítek, és ez igaz

Válság keletkezett: a tévé nem tudja a tényszerű igazságot kezelni, s mivel a hírműsorok és a fikciós műsorok dichotómiája is ezen a viszonyon alapult, a válság hovatovább a televíziózás egészére kiterjed, a televízió tények (semlegenek tartott) szállítójából tények gyártására szolgáló eszköz-zé alakul.

Ezért is érdemes szemügyre venni, milyen nyílt és rejtett szerepet kapnak a műsorkészítő eszközök, amelyekről az Őstévé nézőjének egyáltalán nem volt szabad tudnia.

A zsiráf. Volt annak idején az Őstévében egy vészkiáltás, amelyet aztán dorgáló levelek, elbocsátások, tisztes életpályákat derékbe törő döntések követtek: "Belóg a zsiráf!" A zsiráfnak, azaz a mikrofonnak nem volt szabad látszania, még véletlenül sem (mert ugye a véletlenül felbukkanó zsiráf még félelmetesebb). A televízió hősies igyekezettel próbált valóságnak látszani, kellékeit tehát el kellett titkolnia. Később aztán a zsiráf megjelent a vetélkedőben, majd a tévéhíradóban, végül különféle kísérleti műsorokban is. A televízió ma már nem titkolja kellékeit, sőt épp a zsiráffal bizonyítja (akkor is, ha nem igaz), hogy a műsor élő. Benne minden a természetből fakad. Ma már épp a zsiráf palástolja a kellékeket.

A kamera. A kamerának se volt szabad látszania. S ma már a kamera is látszik. Azzal, hogy a televízió megmutatja, így szól: "Én itt vagyok, ha pedig itt vagyok, az annyit jelent, hogy önök előtt a valóság áll, vagyis a felvételt készítő televízió. Bizonyság rá, hogy ha önök beleintegetnek a kamerába, látni fogják önöket otthon." Ebben az a nyugtalanító, hogy ha a televízióban föltűnik egy kamera, biztos, hogy nem az adja a képet (hacsak nem tükrökkel fölvett beállításról van szó). Azaz minden megjelenő kamera hazugságról árulkodik.

A tévéhíradó telefonja. Az Őstévé telefonáló vígjátékfigurákat mutatott, tehát olyan valós vagy feltételezett tényekről informált, amelyek a televízión kívül történtek. A Neotévé arra használja a telefont, hogy elmondhassa: "Itt vagyok, belvilágommal saját elektronikus agyam kapcsol össze, a külvilággal pedig önök, akik néznek engem." A híradó műsorvezetője a rendezői utasítást veszi telefonon; megkaphatná ugyan hangosbemondón is, csakhogy akkor a néző is hallaná a rendező hangját, márpedig az úgy ér valamit, hogyha titokzatos marad; a televízió saját belső titkával beszélget. A műsorvezető azonban valóságos és határozott hangot hall: "Várjatok, rögtön jön a bejátszás", és igazolást kap a várakozásteli csönd is: a bejátszásnak megfelelő helyről és a megfelelő pillanatban jönnie kell.

A Portobello-telefon. A Portobello-telefon és a hasonló adások telefonja a tévé nagy szívét összeköti a néző nagy szívével. Azt bizonyítja, hogy be lehet lépni a komputerláncba; olyan, mint a köldökzsinór vagy mint egy varázslat. Önök és mi egyebek vagyunk, önök bejöhetnek és részt vehetnek a színjátékban. Az a világ, amelyről a tévé beszél, kapocs közöttünk. A többi néma csend.

Az árverés telefonja. A magán-Neotelevíziók kitalálták az árverést. Az árverés telefonjával a nézők látszólag meghatározhatják az egész műsor ritmusát. Valójában a telefonhívásokat megszűrik, és jó okkal feltételezhetjük, hogy az üresjáratok pillanataiban színlelt beszélgetést folytatnak, azért, hogy növeljék a tétet. Az árverés telefonján át Mario néző a "százezer" szóval rábeszéli Giuseppe nézőt, hogy érdemes kétszázezret mondania. Ha csak egy néző telefonálna, nagyon alacsony áron kelne el a holmi. Nem a kikiáltó ösztönzi a nézőket, hogy ígérjenek többet, hanem egyik néző a másikat, vagyis a telefon mindegyiküket. A kikiáltó ártatlan.

A taps. Az Őstévé a tapsot igazinak és spontánnak akarta feltüntetni. A stúdióban ülő közönség egy kigyulladó fényre tapsolt, ám ezt a képernyőn ülő nézőnek nem volt szabad tudnia. Természetesen tudta, és a Neotévé már nem is alakoskodik; a műsorvezető felkiált: "megérdemli a tapsot", mire a közönség tapsolni kezd, a néző pedig elégedetten ül a képernyő előtt, mert tudja, hogy ez már nem képmutató taps. Nem az a fontos neki, hogy spontán legyen, hanem az, hogy valóságosan televíziós.

5. A rendezés

Vajon a tévé most már nem is mutat eseményeket, azaz spontánul, tőle függetlenül történő és őt nem is föltételező tényeket?

Egyre kevesebbet. Persze Vermicinóban tényleg beleesett egy kisgyerek a kútba, és tényleg ott lelte halálát. Ám mindaz, ami balesete első pillanatától a haláláig történt, mintha csak a televízió által vált volna megtörténtté. A televízió az első pillanattól lefoglalta és megrendezetté változtatta az eseményt.

Nem érdemes a tárgykör legújabb és legmeghatározóbb tanulmányait fölemlegetni - elsősorban Bettetini Jelentésgyártás és rendezés című alapművére gondolok -, elég, ha a józan észre hivatkozunk. Minden értelmes néző jól tudja, hogy amikor a színésznő a konyhában, a yachton vagy a réten megcsókolja a színészt, bármennyire is valóságos az a rét (többnyire a római síkság vagy a jugoszláv tengerpart), kisajátított, előkészített, megválogatott területről van szó, vagyis a felvétel érdekében bizonyos fokig meghamisított rétről.

Eddig a józan ész. Csakhogy amit egyenes adásnak hívunk, azzal szemben már a józan ész is (és gyakran a kritikai látásmód is) jóval tanácstalanabb. Tudjuk (még ha bizalmatlanságból eltitkolt bejátszásnak gyanítjuk is az egyenes adást), hogy ilyenkor a kamerák egyenesben mutatnak egy helyszínt, ahol történik valami, mégpedig olyasmi, ami akkor is megtörténne, ha a kamerák nem volnának ott.

Azt már a televíziózás indulásakor észrevettük, hogy az egyenes adás is választást, manipulációt feltételez. E sorok írója A véletlen és a cselekmény című egykori tanulmányában megpróbálta bemutatni, hogy egy futballmérkőzésen (ahol szükségképpen versengés folyik, és a középcsatár nem fog rendezői meggondolásból kihagyni egy gólhelyzetet, mint ahogy a kapus sem fogja beengedni a labdát) egy három vagy több kamerából álló apparátus hogyan szelektál az események között, hogyan állít középpontba egyes történéseket és hogyan hanyagol el másokat, hogyan helyezi előtérbe a közönséget a játék rovására és megfordítva, hogyan pásztázza a játékteret egy adott látószögből, azaz hogyan interpretál, hogyan láttat egy megragadhatatlan, önazonos mérkőzés helyett egy rendezői szemmel nézett meccset.

Ezek az elemzések azonban nem vonták kétségbe azt a vitathatatlan tényt, hogy maga a történés a közvetítéstől független. A közvetítés interpretált egy tőle függetlenül létrejött eseményt, fölmutatta annak egy részét, egy szeletét, egy értelmezését, ez az értelmezés azonban mindvégig egy televízión kívüli valóságról szólt.

E vélekedést még egy sor viszonylag korán felismert jelenség gyengíti:

a) Az a tudat, hogy az eseményt közvetíteni fogják, hatással van az előkészületekre. Ha már futballról van szó: a régi, nyersbőr labdát pettyes, televíziós labdára cserélték, a rendezők igyekeztek a stratégiai pontokon fontos reklámokat elhelyezni, hogy rászedjék a kamerát meg azt az állami céget, amelyik nem akart hirdetni; de ide tartoznak a mezcserék is, amelyek a színérzékelés miatt váltak elkerülhetetlenné.

b) A kamerák jelenléte hatással van az események menetére is. Lehet, hogy Vermicinóban ugyanarra az eredményre vezettek volna a mentési kísérletek akkor is, ha nem lett volna ott tizennyolc órán át a televízió, nem kétséges azonban, hogy az érdeklődés kevésbé lett volna intenzív, s talán nincs akkora tumultus és zűrzavar. Nem állítom, hogy Pertini nem ment volna el, csak hát bizonyosan rövidebb időre: nem a hatás kiszámításáról beszélek, de hát nyilvánvaló, hogy az ő megjelenése jelképes volt, az államelnök részvétét jelképezte az olaszok milliói számára, s ha ez a jelképes döntés, mint gondolom, "jó" volt is, attól még éppúgy a televízió kivonulása sugallta. Sőt érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi lett volna, ha a televízió nem követi az eseményeket. Két eshetőséggel számolhatunk: a segédkezők kevésbé lettek volna odaadóak (nem az eredmény számít, az erőfeszítésekre gondolunk, s jól tudjuk, hogy ha nincs televízió, az így odasereglett karcsú emberkék tudomást se szereztek volna a dologról); vagy pedig a kisebb sürgés-forgás ésszerűbb és hatékonyabb segítségre vezethetett volna.

Akár a futballra, akár a Vermicinóra gondolunk, kirajzolódik a szemünk előtt valamiféle rendezés: a mérkőzés esetében ez tudatos, még ha nem változtatja is meg alapvetően az eseményt; Vermicino esetében pedig ösztönös, akaratlan (legalábbis a tudat szintjén az), és alapvetően megváltoztatja az eseményt.

De ne feledjük, hogy az egyenes közvetítés az utóbbi évtizedben rendezés szempontjából alapvető változásokon ment át. Pápai ceremóniákról és különféle politikai vagy színpompás megmozdulásokról tudjuk, hogy a televízió jelenléte nélkül nem úgy tervezték volna meg őket, ahogyan lezajlottak. Mind közelebb jutottunk a természetes események előzetes, tévés megrendezéséhez. Teljes mértékben igazolja állításunkat az Egyesült Királyság trónörökösének esküvője. Ez az esemény nemcsak másképp zajlott volna le, mint ahogyan lezajlott, hanem valószínűleg nem is kerül rá sor, hogyha nem a televízió képernyőjére tervezik.

Hogy teljesen tisztában lehessünk a nevezetes "Royal Wedding" újdonságával, vissza kell kanyarodnunk egy körülbelül huszonöt évvel ezelőtti hasonló eseményhez, Monaco hercege, Ranieri és Grace Kelly házasságához. Eltekintve a két királyság nagyságrendi különbségétől, az esemény azonos megközelítési módokat kínált: itt is megvolt a politikai és diplomáciai jelleg, volt vallási szertartás, katonai pompa, szerelmi szál. Csakhogy a monacói esküvő a televíziózás kezdeti korszakában történt, és a televíziótól függetlenül volt megtervezve. Vagy ha a szervezők netán gondoltak is a tévéközvetítésre, megfelelő tapasztalatuk nem volt még hozzá. Így aztán a saját medrében folyt minden, a tévérendezőnek csak annyi volt a dolga, hogy interpretálja a történéseket. Meg is tette, s a diplomáciai-politikai jelleggel szemben a romantikus-szentimentális értékeket hangsúlyozta ki, a közérdekűvel szemben a személyest. Az esemény lezajlott, a kamerák arra figyeltek, ami a televízió választotta témához illett.

A katonai parádé közben, mialatt a nagyobb pompa kedvéért a flotta zenekara játszott (jól tudjuk, hogy a monacói fejedelemségben a flotta megjelenése mindig esemény volt), a tévékamerák az uralkodót mutatták, aki az erkély korlátjánál bepiszkította nadrágját, s most menyasszonyára mosolyogva alig észrevehetően előrehajolt, hogy leporolja. Választottak tehát, a románcot választották az operett helyett, ám ezzel mintegy hátat fordítottak az eseménynek, kihasználván annak üresjáratait. S a rendező az esküvői szertartás alatt is követte előző napi logikáját: ha lemaradt a képről a zenekar, maradjon le a szertartást végző pap is; a kamerák végig a menyasszony arcára szegeződtek, a színésznőből lett fejedelmi hitvest avagy a fejedelmi hitvessé váló színésznőt mutatták. Grace Kelly eljátszotta utolsó szerelmi jelenetét; a rendező pedig mesélt, élősdi módszerrel ugyan (és épp ezért alkotó módon), kollázsként használva fel egy természetes folyamat töredékeit.

A Royal Wedding esetében minden másképp történt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindaz, ami a Buckingham-palotától a Szent Pál-székesegyházig történik, televízióra van tervezve. A protokoll száműzte a befogadhatatlan színészeket, a szabók és a divatlapok mind pasztellárnyalatokat ajánlottak, úgy, hogy ne csak egyszerűen tavaszi, hanem televíziósan tavaszi hangulat szülessen. A menyasszonyi ruha, amelyet a vőlegény oly nagy üggyel-bajjal tudott csak fölemelni, hogy párja leülhessen, nem úgy volt megtervezve, hogy szemből vagy oldalról vagy akár hátulról mutasson jól, hanem úgy, hogy fölülről hasson, ahogyan a záró képsorokban láttuk; a templom belső tere ekkor egy szűk belső körre zsugorodott, ennek középpontját a hajók találkozásának kereszt formája képezte, ezt a keresztet hangsúlyozta ki a ruha hosszú uszálya is, és e címerképhez a hiányzó négy színpompás mezőt, akár egy barbár mozaikon, a kóristák, a papok, a férfiak és a nők tarkálló csoportjai adták hozzá. Ha Mallarmé azt állította, hogy "A világ arra való, hogy könyv legyen belőle", a Royal Wedding közvetítése azt hirdette, hogy a brit birodalom pedig arra való, hogy lehetővé tegyen egy csodálatos tévéközvetítést.

Úgy hozta a sors, hogy többfajta londoni ceremóniát végignézhettem, így a szokásos évi Trooping the Colours-t is, és ezen a lovak hagyták bennem a legkellemetlenebb emléket, mert a derék jószágok mindenre be vannak idomítva, csak épp testi szükségleteik visszatartására nem, s lehet, hogy az izgalom teszi, lehet, hogy ez a természet törvénye, mindenesetre a királynő ilyenkor térdig jár a trágyában, mert a testőrség lovai útjuk során egyebet se tesznek, mint nagyokat potyogtatnak. Persze lovagolni úri mulatság, s a lótrágya egy angol nagyúr környezetéhez természetes módon hozzátartozik.

A Royal Wedding lovait sem lehetett kivonni a törvény alól. A tévénéző azonban azt láthatta, hogy az elhullajtott ürülék nem fekete, nem barna és még csak nem is tarkálló: mindig és mindenütt pasztellszínű, félig drapp, félig sárga, igen fényes, nem kelt különösebb feltűnést és jól illik a női ruhák finom árnyalataihoz. Később azt írták az újságok (de magától is könnyen kitalálhatta az ember), hogy előzőleg egy hétig különleges tablettát adtak a királyi lovaknak, hogy a képernyőn jól mutasson a trágyájuk. Semmit sem bíztak a véletlenre, a tévéközvetítés mindent megszabott.

Olyannyira, hogy a rendezőknek ezúttal alighanem csekélyke beállítási és "értelmezési" szabadság jutott: azt kellett fölvenniük, ami éppen történik, és abban az előre meghatározott rendben és időben, ahogyan történnie kellett. A jelképes konstrukció "vitte a kamerát", a rendezés a trónörököstől a lótrágyáig mindent előre megtervezett, mint afféle "alapszöveget", s erre kellett a kameráknak mindenkor szegeződniük, a lehető legkisebbre csökkentve a televíziós értelmezés kockázatát. Más szóval az értelmezés, a manipuláció, a televízióra rendeződés megelőzte a kamerák működését. Az esemény már eleve "hamis változatnak", képernyőre késznek született. Egész London egy nagy tévéstúdióvá alakult.

6. Végül néhány petárda

Befejezésül azt mondhatnánk, hogy a néző, aki egy magamutogató tévével kerül szembe, s akinek már nem adatik meg, hogy keresztüllásson a képernyőn, azaz kitekintsen a külvilágra, visszajut saját valóságába. Persze úgy, hogy mindeközben boldog tévénéző. Igaza van a régi meghatározásnak: "a tévé egy zárt világra nyíló ablak".

Milyen világot "fedez föl" a televízionárius? Ráébredhet egyfelől ősi, tévé előtti természetére, meg arra is, hogy az elektronika magányossá tette. És mindez még egyértelműbb a magánadók megjelenésével, amelyeket kezdetben a szélesebb körű és végre "pluralista" tájékozódás zálogaiként üdvözöltek.

Az Őstévé olyan ablak kívánt lenni, amely a legeldugottabb településről is a nagyvilágra tárul. A független Neotévé most (A játék nem ismer határokat állami modelljéből kiindulva) a kistelepülésekre szegezi kameráját; megmutatja a piacenzai nézőknek a piacenzaiakat, akik egy piacenzai órás hirdetésére gyűltek össze, s egy piacenzai kikiáltó eközben megjegyzéseket tesz egy piacenzai asszony dudáira, az asszony pedig eltűri, csak hogy lássák a piacenzaiak, hogyan nyer egy kuktafazekat. Olyan ez, mintha fordítva néznénk egy távcsőbe.

Az árverés műsorvezetője olyan árus, aki egyszersmind színész is. Csakhogy egy árust játszó színész nem volna meggyőző. A nézők ismerik a falusi vásárok árusait, akik rájuk tukmálnak használt autót, maradék szövetet, mormotazsírt, mindent. A tévés kikiáltó csakis vonzó külsejű lehet (testes úriember vagy kiöltözött menő fej), csakis a nézők nyelvén beszélhet, ilyen-olyan akcentussal és lehetőleg pongyola stílusban, csakis valódi árus módjára hajtogathatja: "Hogyne kérem!", "Megér ez többet is kérem!" Vagy: "Tizennyolc karátos, kedves Ida asszony, és ez önmagáért beszél!" És csakugyan beszél helyette az áru, neki csak látványosan gyönyörködnie kell benne, mint egy vevőnek. A magánéletben biztosan jóravaló, végtelenül becsületes ember, a képernyőn azonban kissé szélhámosnak kell mutatkoznia, különben a néző nem hisz neki. Az eladók ilyenek.

Egy időben mindenki trágárul beszélt, iskolában, munkahelyen, ágyban. Később nyilvános helyen már vigyázni kellett, ezért aztán az Őstévé (amelyre egy idealizált, jámbor és katolikus közönség nevében gondosan felügyeltek) illedelmesen beszélt. A független televíziók viszont azt akarják, hogy a közönség magára ismerjen, és azt mondja: "Ezek mi vagyunk." Így aztán a komikus színész vagy a műsorvezető - miközben egy nő ülepét bámulva adja fel a rejtvényt - trágár szavakkal és célzásokkal halmoz el bennünket. A felnőttek otthonosan érzik magukat, a képernyő végre olyan, mint az élet. A gyerekek meg tudomásul veszik, hogy nyilvános helyen így kell viselkedni; így is képzelték mindig. Ama ritka esetek egyike ez, amikor a Neotévé tökéletesen igazat mond.

A Neotévé, különösen a független, maradéktalanul kihasználja a nézők mazochizmusát. A műsorvezető olyanokat kérdez szende háziasszonyoktól, hogy szégyenükben elsüllyedhetnének, ők azonban színlelt vagy valódi pironkodással belemennek a játékba és lotyóként viselkednek. Ez a fajta televíziós szadizmus Amerikában, Johnny Carson népszerű Tonight Show-jában érte el tetőfokát. Carson egy Dallas-féle, se vége, se hossza tévés történetet mesélt, amelyben félnótás, szánandó, nyomorék, perverz figurák szerepelnek. Miközben egy-egy ilyen szereplőről beszél, a feje fölötti képernyőn megjelenik egy kipécézett néző arca. A szodomitának, kiskorú lányok stricijének bemutatott férfi néző bárgyún nevet; a narkós vagy értelmi fogyatékos bőrébe bújtatott női néző nagyokat derül. Férfiak és nők (akiket a gonosz kamera egyébként is valamilyen testi hibájuk vagy feltűnő vonásuk alapján választott ki) önfeledten kacagnak azon, hogy nézők milliói előtt lepocskondiázzák őket. Hisz csak tréfa, gondolják magukban. Pedig a pocskondiázás valódi.

A negyvenévesek, az ötvenévesek jól tudják, hajdan mennyi fáradságba és keresésbe tellett, amíg egy eldugott stúdiómoziban rátaláltak egy régi Duvivier-filmre. Ma már a filmmúzeumok varázsának vége,a Neotévé egyetlen estén levetít nekünk egy Totó-, egy ősrégi Ford- és mondjuk egy Méliès-filmet. Kulturálódunk. Csak épp megesik, hogy egy-egy régi Ford-filmre tíz megemészthetetlen zagyvalék és sokadrangú celluloidtermék jut. A stúdiómozik öreg rókái még tudnak válogatni, csakhogy így a különféle csatornákon mindig a már látott filmeket keresik. Az ő kultúrájuk tehát nem gyarapodik. A fiatalok minden régi filmet muzeálisnak gondolnak, az ő kultúrájuk tehát fogyatkozik. Szerencsére az újságok adnak némi tájékoztatást. De ki ér rá újságot olvasni, ha egyszer hív a televízió?

Amerikában, ahol az idő pénz, a televízió ritmusra, a jazz ritmusára építi műsorait. Olaszországban a Neotévé elvegyíti az amerikai anyagot a hazaival (vagy a harmadik világéval, lásd brazil teleregény), tehát egy ősi ritmusúval. A Neotévé ritmusa ezáltal képlékennyé válik, ugrál: hol nekilódul, hol pedig lelassul.

Szerencsére a néző a távirányító vad nyomogatásával ráerőltetheti a maga ritmusát. Biztosan megpróbálták már az egyes és a kettes csatorna híradóját szaggatottan, váltogatva nézni; miáltal mindig kétszer hallották ugyanazt a hírt, és egyszer sem, amire vártak. Vagy a tortadobálást egy öreg mámi haldoklásával váltogatni. Vagy éppenséggel Starsky és Hutch üldözőversenyét Marco Polo és egy bonc lassú párbeszédével megszakítani. Ekképpen mindenki kialakíthatja a maga ritmusát; úgy nézhetjük a televíziót, mint amikor kezünket a fülünkre tapasztva hallgatjuk a zenét, s magunk döntjük el, mivé legyen Beethoven Ötödik szimfóniája vagy A szép Gigugin. Televíziós estéink nem szolgálnak többé kerek történetekkel: csupa "jön, jön!"-ből áll minden. A történelmi avantgárd álma megvalósult.

Az Őstévé idejében nem sok látnivaló volt, s még éjfél előtt ágyba parancsoltak bennünket. A Neotévének többtucatnyi csatornája van, s késő éjszakáig közvetít. Evés közben jön meg az étvágy. A képmagnó segítségével még több műsort megnézhetünk. Megvásárolt vagy kikölcsönzött filmeket, s a távollétünkben sugárzott adásokat is. Ez aztán a csoda, napi negyvennyolc órát tölthetünk a képernyő előtt, s így aztán nem is kell majd érintkeznünk azzal az ősrégi fikcióval, amit külvilágnak hívnak. Lehet azon kívül előre- és hátratekerni, felgyorsítani és lelassítani a szalagot: képzeljék csak el Antonionit Mazinga ritmusában! Az irrealitás mindenkinek a keze ügyébe került.

A videózás új lehetőség, de vannak és lesznek még újabbak, számolatlanul. A képernyőről le lehet majd olvasni a vasúti menetrendet, a tőzsdei árfolyamokat, a színházi és a mozielőadások időpontjait, a lexikonok szócikkeit. Igen ám, de amikor már minden, de minden, még a minisztériumi tanácsosok felszólalásai is olvashatók lesznek a képernyőn, kinek lesz még szüksége vasúti menetrendre, színházi és moziműsorra, időjárás-jelentésre? A képernyő olyan külvilágról ad majd hírt, ahová senki se fog kijárni. MITO, azaz Milano-Torino új mamutvárosának terve jórészt a telekommunikáción alapul; de akkor meg minek továbbfejleszteni az autósztrádát és a vasútvonalakat, hisz nem is kell majd kimozdulni Milánóból Torinóba és viszont. A testre már nincs szükség, elegendő a szem.

Lehet már elektronikus játékokat vásárolni és csatlakozni a tévéhez; az egész család azt játssza, hogy lerombolja Dart Vader űrflottáját. De mikor, hogyha annyi mindent kell megnézni, még képmagnóról is? Mindenesetre az űrcsata, amelyet már nem a presszókban, egy csésze kávé és egy telefonálás közben játszunk, hanem egész álló nap, végkimerülésig (hisz eddig is csak azért hagytuk abba, mert ott ácsingózott mögöttünk a sorára váró új játékos, otthon viszont a végtelenségig folytathatjuk), megteszi a maga hatását. Kifejleszti a gyerekek reflexeit, hogy szuperszonikus vadászgépeket tudjanak majd vezetni. Hozzászoktatja a felnőtteket és a csöppségeket is, hogy egy tucat űrhajót lerombolni nem nagy ügy, így aztán a rakétaháború emberi léptékűnek fog látszani. S amikor valóban megvívjuk majd a háborút, a Battlestar Galacticától meg nem fertőzött oroszok egy pillanat alatt lerombolnak minket. Merthogy - nem tudom, próbálták-e már - kétórányi játék után, éjjel, zaklatott félálmában az ember fel-felvillanó fényeket és nyomjelző lövedékeket lát. Recehártyánk és agyunk eltompul. Mint amikor vakuval világítanak a szemünkbe. Egy ideig csak sötét foltot látunk. Így kezdődik a vég.

(Szénási Ferenc fordítása)

"Váltsunk témát..."^[255]

Nem a televízió találta fel a "Váltsunk témát..." világnézetet, hanem a telegráfia és a fotográfia nászából született. De a televízió táplálta és hízlalta fel ilyen kóros méretűre. A televízióban szinte minden félóra egy-egy külön történés, mely tartalmában, kontextusában, érzelmi szövetében elválik attól, ami megelőzi és ami követi. Egyrészt, mert a televízió másodpercekben és percekben méri az időt, másrészt, mert a televíziónak inkább képekkel kell élnie, mint szavakkal, harmadrészt, mert a néző nincs a készülékhez kötve: a programok tehát úgy szerveződnek, hogy szinte mindegyik, néhány perces szegmentum önmagában is megállhat, mint egy egész történés. Ritkán kívánják meg a nézőtől, hogy bármilyen gondolatot vagy érzelmet átvigyen egyik időegységből a másikba.

Persze amikor a televízió bemutatja "a nap híreit", akkor láthatjuk a "Váltsunk témát..." beszédmódot legmerészebb és legzavarbaejtőbb formájában. Mivel nem egyszerűen töredékes híreket kapunk, hanem - kontextus, következmények, érték nélküli, ennélfogva lényegi komolyság nélküli híreket - a híreket mint tiszta szórakozást.

Mit tenne ön, ha lehetőséget kapna egy televíziós hírműsor készítésére bármelyik állomáson, a lehető legszélesebb közönségréteg számára? Először is kiválasztaná a szereplőgárdát: legyen mindegyiküknek "megnyerő", ugyanakkor "hiteles" arca. A jelentkezők benyújtanák szabályos pályázatukat, ön pedig kiszűrné azokat, akinek megjelenése nem alkalmas a képernyőre. Ez azt jelenti, hogy ejtené a nem szép vagy ötven évesnél idősebb nőket, a kopasz férfiakat, mindenkit, akinek súlyfölöslege van, túl nagy az orra vagy túl közelülő a szeme. Más szavakkal, ön megpróbálna összeállítani egy beszélő frizurákból álló csapatot. A legkevesebb, hogy olyanokat választana, akiknek az arca nem festene rosszul egy magazin címlapján.

Ijesztő elgondolni, hogy egy közlemény igazságának érzékelése ilyen mértékben függ a hírközlő személy elfogadásától. Az antik világban hagyomány volt a rossz hír hozójának száműzése vagy megölése. Ezt a hagyományt támasztaná fel a televíziós hírműsor ilyen sajátos formában? Elűzzük azt, aki a híreket közli velünk, ha nem tetszik az arca? A televízió figyelmen kívül hagyná az intelmeket, melyeket annak idején az ad hominem érvelés megtévesztő voltáról kaptunk?

Ha a válasz e kérdések bármelyikére is minősített igen, akkor olyan tárgy áll előttünk, amely érdemes az episztemológusok figyelmére. A legegyszerűbb formában megfogalmazva arról van szó, hogy a televízió új definícióját adja a valóságnak (vagy esetleg feltámaszt egy régit): a közlés igazságának végső próbája a közlő hitelessége. A "hitelesség" itt nem arra vonatkozik, hogy a közlő korábbi állításai mennyire állták ki a valóság szigorú próbáját. Pusztán a közlő/riporter képviselte őszinteség, autentikusság, kikezdhetőség vagy vonzerő (válasszon egyet vagy többet) impresszióját jelenti.

E kérdés meggondolásra érdemes, mert többről van szó annál, mint hogy miként érzékeljük az igazságot a televízió hírműsoraiban. Ha a televízióban a hitelesség lép a valóság helyére, mint az igazmondás végső bizonyítéka, a politikai vezetőknek nem kell különösebben zavartatniuk magukat a valóságtól, feltéve, hogy minden megjelenésükkel képesek felkelteni a valószerűség érzetét. Gyanítom például, hogy a Richard Nixont beárnyékoló gyalázat nem abból ered, hogy hazudott, hanem abból, hogy hazugnak mutatkozott a televízióban. Ha ez igaz, senki nem lehet nyugodt tőle, még a veterán Nixon-ellenesek sem, hiszen az alternatív lehetőségek a következők: valaki hazugnak tűnik fel, pedig igazat mond, vagy ami még rosszabb, úgy tűnik, mintha igazat mondana, pedig valójában hazudik.

A hírműsornak ezt a stilizált színielőadásként való befogadását, melynek tartalmát jórészt szórakoztató formában tálalják, számos más jellegzetesség is megerősíti, köztük az, hogy átlag 45 másodpercet szánnak bármilyen eseményre. Bár a rövidség nem minden esetben sugall trivialitást, ez esetben nyilvánvalóan igen. Egyszerűen nem lehet komolyságot tulajdonítani annak az eseménynek, amelynek jelentősége nem egészen egy perc alatt kimeríthető. Valójában nyílt titok, hogy a tévéhíradónak nem is áll szándékában jelentősnek feltüntetni a történéseket, hiszen ez elgondolkodtatná a nézőket, és elvonná a figyelmüket a következő történéstől, amely már izgatottan várakozik a kulisszák mögött. És hogy a nézőnek módja se legyen megvonni a figyelmét a következő eseménytől, arról a legtöbb esetben néhány filmbejátszás gondoskodik. A képeknek nem kerül sokba elnyomni a szavakat, és rövid úton elvágni a gondolkodást. Ön mint televíziós szerkesztő meg lenne róla győződve, hogy mindegyik eseménynek megadja a fontosságát és a kiemelkedőség lehetőségét, amit valamilyen vizuális dokumentáció szolgál: a gyilkossággal gyanúsított személyt bekísérik a rendőrségre, egy becsapott fogyasztó dühös arca a képen, a Niagara-vízesésen lezúduló hordó (állítólag van benne valaki), az elnök kiszáll egy helikopterből a Fehér Ház gyepén - az ilyesmi mindig hatásos vagy mulatságos, és könnyedén kielégíti a szórakoztató műsor kívánalmait. Az persze nem szükségszerű, hogy a képanyag a törést dokumentálja. Magyarázatra sincs szükség, hogy miért veszik be magukat az ilyen képek a köztudatba. A filmbejátszás önmagát igazolja - és ezzel minden televíziós szerkesztő tisztában van.

A valótlanság egyenletesen magas szinte tartásában tekintélyes része van annak is, hogy a hírolvasók nem állnak neki grimaszolni vagy remegni, amikor bevezetnek vagy kommentálnak egy filmbejátszást. Ami azt illeti, számos hírolvasó mintha fel sem fogná az értelmét annak, amit mond, mások viszont nem szűnő derűvel és lelkesedéssel számolnak be a földrengésekről, tömegmészárlásokról és más rémségekről. A nézők bizonyára elégedettek lennének, ha a hírolvasó érdeklődést vagy rémületet árulna el. A közönség végül is partner a hírműsorok "Váltsunk témát..." kultúrájának fenntartásában, és elvárja a hírolvasótól, hogy kellőképpen komoly, de az autentikus értelmezéstől tartózkodó személy szerepét játssza. A nézőket pedig a maguk részéről nem lehet azzal vádolni, hogy úgy viselkednek, mintha a valóságot látnák, ahogy egy színmű közönsége sem rohan hazatelefonálni, ha a színpadon az egyik szereplő azt mondja, hogy gyilkos ólálkodik a környéken.

Meg merem kockáztatni, hogy a szürrealisztikus keretbe ágyazott televíziós hírműsor az antikommunikáció modellje; olyan diskurzus típust képvisel, mely semmibe veszi a logikát, az értelmet, a kauzalitás és a következtetés szabályait. Az esztétikában - azt hiszem - dadaizmusnak hívják ezt az elméletet, a filozófiában nihilizmusnak, a pszichiátriában skizofréniának. A színházi szóhasználatban pedig varieté a neve.

Mindennek az az eredménye, hogy az amerikai a nyugati világ legjobban szórakoztatott és minden valószínűség szerint legrosszabbul informált népe. Állítom mindezt annak a közkeletű öncsalásnak az ellenében, hogy a televízió, ez a kis ablak a világra, módfelett tájékozottá tette az amerikaiakat. Sok múlik persze azon, hogy mit értünk jól informáltságon. Most mellőzném az unalmas listákat, hogy bármely időszakban polgártársaink hetven százaléka nem tudja, ki a külügyminiszter vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ehelyett nézzük inkább az iráni válság esetét, amely az "iráni túszdráma" elnevezést kapta. Nem hinném, hogy évekre visszamenőleg akadt még esemény, amely folyamatosan nagyobb figyelmet kapott volna a televíziótól. Tehát feltételezhető, hogy az amerikaiak szinte mindent tudnak, amit e szerencsétlen eseményről tudni kell. És most felteszem önnek a következő kérdéseket: Túlzás volna-e kijelenteni, hogy száz amerikaiból egy sem tudja, milyen nyelven beszélnek Iránban? Vagy mit jelent az "ajatollah" szó és tartalma? Vagy ismer-e bármilyen részletet az iráni vallás tanaiból? Vagy fő vonalakban az ország politikai történetét? Tudja-e, ki volt a sah, és honnan származott?

Ezzel szemben mindenkinek volt véleménye az eseményről, hiszen Amerikában mindenkinek joga van a véleményalkotáshoz, és bizonnyal hasznos is rendelkezni ilyesmivel, amikor jön a közvéleménykutató. De ezek a vélemények egészen más rendet alkotnak, mint a 18. vagy 19. századi vélemények. Valószínűleg pontosabb volna érzelmeknek nevezni őket, mintsem véleményeknek, hiszen a közvéleménykutatásokból az derül ki, hogy hétről hétre változnak. És ami itt végbemegy, az nem más, mint hogy a televízió megváltoztatja a "tájékozottság" jelentését. Olyan információfajtákat hozva létre, melyeket jogosabb volna dezinformációknak nevezni, pontosan abban az értelemben, ahogy a CIA és a KGB ügynökei használták ezt a kifejezést. A dezinformáció nem hamis információt jelent, hanem félrevezető - nem helyénvaló, irreleváns, töredékes vagy felszínes - információt, amely a tudás illúzióját kelti, de valójában eltávolítja az embert a tudástól. Nem arra gondolok itt, hogy a televíziós hírek szándékosan fosztják meg az amerikaiakat a világ összefüggéseiben való, kontextuális megértésétől. Azt akarom mondani, hogy ha a híreket szórakoztatásként tálalják fel, ez lesz az elkerülhetetlen eredmény. Amikor azt állítom, hogy a televíziós hírműsor szórakoztat, de nem informál, sokkal komolyabbat mondok annál, mint hogy meg vagyunk fosztva az autentikus információtól. Azt mondom, hogy elveszítjük annak tudását, mit jelent jól informáltnak lenni. A tudatlanságon mindig lehet segíteni, de mit tehetünk, ha tudásnak gondoljuk a tudatlanságot?

Nézetem szerint mostanra olyan jól alkalmazkodtunk a "Váltsunk témát..." hírvilághoz - a töredékek világához, melyben magukban állnak az események, nincs kapcsolatuk a múlttal, sem a jövővel, sem más eseményekkel -, hogy a koherencia minden feltétele elveszett. És vele az ellentmondás is. Egyszerűen eltűnik a kontextus nélküliség kontextusában. És nélküle miért is volna érdekes az összevetés, hogy mit mond az elnök most, és mit mondott akkor. Ez csak a régi hírek felmelegítése, nincs benne semmi érdekes vagy szórakoztató. Egyetlen mulatságos elem van itt, a riporterek értetlensége a nézők közönye láttán. Mert van abban valami ironikus, hogy épp az a csoport, amelyik darabokra törte a világot, most elképed, hogy senki nem veszi észre vagy nem méltányolja, amikor megpróbálja újra összerakni.

Minden éleslátása ellenére George Orwell megbukna ebben a helyzetben; nincs benne semmi orwelli. A sajtó nem áll az elnök hatalma alatt, a The New York Times és a The Washington Post nem a Pravda; az Associated Press nem a TASSZ. És itt nem "újnyelven" beszélnek. A hazugságot nem hívják igazságnak, és az igazságot sem hazugságnak. Csak annyi történt, hogy a közönséget hozzászoktatták az inkoherenciához, és az érdektelenségig szórakoztatták. Aldous Huxley-t persze a legkevésbé nem lepné meg ez a történet. Megjósolta. Ő gondolta azt, hogy a nyugati demokráciák nem belemasíroznak majd a feledésbe, egyesével bilincsbe verve, hanem sokkal inkább beletáncolják, -álmodják magukat. Huxley megértette, amit Orwell nem, hogy az ellentmondásra érzéketlenné vált és a technikai szórakoztatással narkotizált közönség elől nem szükséges elrejteni a dolgokat. Bár Huxley nem nevezte meg a televíziót, mint a kábítószerhez vivő főútvonalat, nem esett volna nehezére elfogadni Robert MacNeil megállapítását: "a televízió Aldous Huxley Szép új világának szómája". A Nagy Testvérről kiderült, hogy ő a Vasárnapi Magazin.

Nem állítom, hogy egyedül a televízióban érzékelhető a közérdekű információ trivializálódása. Hanem azt állítom, hogy a televízió a közérdekű információról vallott felfogásunk paradigmája. Ahogy korábban a nyomtatott sajtó, most a televízió hatalmában áll, hogy meghatározza a hírek formáját, és azt is, hogyan reagáljunk a hírekre. Varietéként tálalva nekünk a híreket a televízió erre ösztönzi a többi médiumot is, és ettől a teljes információs környezet a televíziót tükrözi vissza.

(Turcsányi Sándor fordítása)

"És most, olvasóim, el kell válnunk egymástól... Rám nézve te egy szeretett árnyék voltál, testét levetett vagy még testet sem öltött szelleme egy testvérnek. Rád nézve én csak egy hang voltam. Mindamellett viszonyunkban volt valami szent, hidd el ezt nekem! Mert bármennyi egykor szent dolog lett is üres, értelmetlen szóvá, de azért valamennyiszer az Ember szava szól az emberhez: abban mindannyiszor ott van az élő forrás, amelyből minden szentség származott és fog származni a jövőben is. Az ember, természetének lényege szerint úgy határozható meg, hogy ő "testbe öltözött Ige". E szavakkal fejezi be a francia forradalom történetéről szóló nevezetes könyvét Carlyle. "Árnyék" és "hang", "szent kapcsolat" és "élő forrás", az "Ember szava" és "testet öltött Ige" - mindennek a múlt században és egy elsődlegesen szavakban - elbeszélésben, krónikában, írott és nyomtatott szövegekben - élő történelemre, vagyis a modern történeti tudatra vonatkoztatva még lehetett értelme. A történetíró még hihetett a szó, az Ige szentségében, amely - akár egykor Jahve szava a mindenséget - létrehozta a történelem világát, nemcsak "rögzített", "őrzött", "leírt", "tárolt", hanem teremtett is. A huszadik század végén a tények milliárdjaira szétrobbant, a maga közvetlen, mindennapi konkrétságában látható-hallható, elektronikus képként rögzített, sugárzott, újrajátszott "történelem", ez a történelem utáni - posztmodern - "történelem" naivvá vagy anakronisztikussá, nevetésgessé vagy álnok "tartuffe-ködéssé" tesz minden ilyen hitet, hiszen a nemlétezőbe vetik, amelyről - rosszabb esetben - még azt is tudják, hogy nem létezik. A XX. század végén egy ilyen hit a Történelemben - mint "testet öltött Igében", mint egyetlen és egységes értelmi világban - leginkább a politikai-hatalmi aspirációk ideologikus eltakarása: hazugság és szemfényvesztés, amely arra irányul, hogy a Történelem "igazi", "valóságos" (értsd: "egyetlen", "egyedül helyes") olvasatának megteremtése, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetése ürügyén a Történelem felkentjeként az éppen uralomra jutott politikai csoportot ismertesse el. A politikai hatalomnak ez a historizáló legitimálási kényszere és kényszerképzete (mint a racionális legitimáció megfejelése vagy megcsappanásának ellensúlyozása) hiábavaló és hatástalan a történelem utáni "szép, új világállapotban": erőszakoltan és merő erőszakoskodásként hat és visszatetszést szül egy olyan társadalomban, amely nem ideológiai okokból veszítette el a történelmet mint totális értelmi világot, mint értelmezési kulcsot és szervezőelvet. Minél inkább túlteng az új kelet-európai uralmi elitekben a "történészi" és "literátor" elem (azt is mondhatnánk: az "ideologikus" elem), annál erősebb a hit, hogy a legitimáció-fogyasztást történelmi elhivatottsággal, történetbe merüléssel, a közelmúlt rémképeinek és a távolmúlt, az ősmúlt paradicsomképének felmutatásával pótolni lehet. Mindez azonban egy olyan világban, ahol a könyvből elektronikus képernyő, az olvasóból néző, azaz Szem, a történetíróból operatőr és rendező, azaz Filmszem lett, ahol szemünkkel és fülünkkel érzékileg (ha nem is értelem nélkül) vesszük birtokba a történő világot, s ahol ama "élő forrás" kiapadt, szentség és mindent egyetlen értelmi egésszé szervező mélyebb szellemi elv sehol, nos, egy ilyen világban a hagyományos modern manipuláció, az ideologikus propaganda, az indoktrináció, a tömegtudat verbális megszállása és irányítása, a történetiségből "kiágyazódott" elektronikusan és globálisan vezényelt tömegtudat visszagyömöszölése a historizáló államnacionalizmus történelmébe, reménytelenül megreked a veretes, ám hatástalan, erőszakos, ám unalmas és ellenszenves retorika szintjén. Egészen más típusú, a média-univerzum új realitásaival összhangban álló manipulációra van szükség ahhoz, hogy egy uralmi elit legitimitását elismertesse, uralmi teljesítményét sikerként elkönyveltesse a társadalommal. Nem elég retorikailag jelen lenni, retorikailag uralni az új médiumokat. Ez éppen ellenkező hatást vált ki, mint azt 1993-94-ben a magyar televíziózás tapasztalata megmutatta.

1.

Jelen lenni, megvalósulni, történelemmé válni, halhatatlanulni mást jelentett az "elsődleges szóbeliség" prehisztorikus világállapotában, mást jelentett az írásbeliség, a nyomtatás történeti, modern világállapotában, és más jelent napjainkban, amikor a technikai kép közvetíti, azaz egyben alkotja a világot. Hiszen a technológia - mint azt Platón Phaidroszában az írás technikáját feltaláló egyiptomi isten, Theuth ellenében Thamusz király hangsúlyozza már - nem semleges eszköz, nem puszta tükör, amiben mindig ugyanaz jelenik meg, csak minden új találmánnyal tökéletesebb, pontosabb, kivehetőbb, ellenőrizhetőbb formában. Az új technológia, esetünkben az új médium kreálja is a világot, mássá teszi azt, amit új módon és sajátos módon közvetít, s azt is, aki e közvetítés révén fogja fel, érzékeli és értelmezi a létezőt, vagyis világot teremt. A médium az üzenet - fogalmazta meg a "Gutenberg-Galaxis" alkonyán Marshall McLuhan. Az írás, a távíró, a telefon, a nyomtatott napi sajtó, az elektronikus vagy technikai kép - mint arra Neil Postman mutat rá Technopólium című könyvében - e médiumok használatának struktúrájából fakadóan változtatja meg az "emlékezet", a "tudás", az "igazság" és a "törvény" fogalmát. A pap prédikációja a templomban a hívők előtt és a televízió képernyőjén a nézők előtt nem ugyanaz a prédikáció. Ugyanígy változik meg a tudás jelentése a tanár előadásában az előadóteremben, tanítványai előtt és a képernyőn, még ha épp tanítványaihoz beszél is. Nem is szólva a politikusról, aki az élő szó hatóerejét és a "közösségi teret", a fórumot elveszítve, a technikai képek "tudományos és technikai diskurzusának radikális politikaellenességét" (Vilém Flusser) csak úgy fordíthatja a maga javára, ha megszűnik politikus lenni, s a "privát térben", a "magánlakások" terepében, a képernyőn sztárrá lesz; aki nem szavakkal és fogalmakkal az értelemre, hanem megjelenésének, látványának képével mágikusan a tudattalanra hat: megbűvöl, elvarázsol, megszédít, révületbe ejt.

Korunkban közvetítettnek, azaz mediatizáltnak lenni annyi, mint belekerülni a képbe, méghozzá a technikai képbe, főképpen a tévéképbe, de a fényképbe, videoképbe, a számítógép képernyőjének képébe is. Ez biztosítja, hogy bármi és bárki egy pillanat alatt elérhető, látható és hallható, visszajátszható és visszahallgatható, ellenőrizhető és mozgósítható legyen. Megvalósulni, azaz a valóság hatásával bíró lényekké válni manapság annyi, mint megvalótlanulni a képtelen életben, megtestesülni annyi, mint elveszíteni testi valóságunkat és képpé, illetve képnézővé válni. A képként érzékelt és megértett világban fokozatosan elveszítjük saját testi-lelki terünket, a kiterjedést és a folytonosságot a valóságosság érzéki-szellemi megtapasztalását: a végén már ki sem mozdulunk a képből, egyhelyben maradunk, ugyanis ültő helyünkben és egyben e helyzet foglyaivá leszünk. A "siége"-ből - Paul Virillio szójátékával élve - "piége", azaz "ültő-helyből" "csapdahely", "kelepce" lesz. Igaz, a "privát tér" ültő helye nem ugyanaz a csapda mindenki számára. Az erkölcsi lény, ha ugyan egy modernitás utáni ember kizárólag önnön erejére hagyatkozva erkölcsileg össze tudja még szedni magát (ami, tegyük hozzá ebből az alkalomból: a legritkább eset), az ültő hely csapdáját is erkölcsileg fogja fel - börtönhelyként, cellaként, ahová ki- vagy bezáratott, s ahol rosszul érzi magát (ahogy Franz Kafka fordítja visszájára dermesztő iróniával a polgári bensőség és öntudat formuláját: "Az én cellám - az én váram"). A cella rácsainak tehetetlen ráncigálása és a küzdelem a cellafallal ("A küzdelem a cellafallal - írja naplójegyzetében Kafka - döntetlenre áll") - ez maga az erkölcsi tudat az abszurd léthelyzetében. Az esztéta viszont, aki pedig Utániában leginkább és leggyakrabban vagyunk, ültő helyünk csapdáját páholyként értelmezi, ahonnan - mintegy a tévékép résén vagy kulcslyukán keresztül - a voyeur, a leselkedő érzéki pillantása nyílik rá a világra, hogy merőben érzéki élvezete - a "megszerzés öröme", a "kíváncsiság öröme", az "értesülés öröme" - tárgyává tegye azt, s nagyon is jól érezze magát ebben a páholyban. Legtöbbször persze egyszerre lesz cella és páholy is a "piége"-zsé vált "siége" korunk utánembere számára. De talán éppen ez a cella-páholy, éppen ez az egyszerre erkölcsi és esztétikai lény lesz a kiindulópontja egy szép, új esztétikai világállapotnak, s éppen az esztétikai révén válik lehetségessé, hogy minden egyes induviduum az egész világért érezzen egyetemes erkölcsi felelősséget. Ezzel azonban, úgy látszik, kissé előreszaladtunk mind tárgyunk voltaképpeni kifejtésében, mind az időben.

2.

Jelen lenni a posztmodern médiauniverzumban annyi, mint képbe kerülni. Aki nincs a képben - nem létezik, pontosabban szólva: létezését nem ismerik el valóságosnak, ha formálisan nem is tagadják. Nem számít, hacsak nem mint szám, számosállat a személyi nyilvántartás, a személyi számok világában. S megfordítva: bárki vagy bármi kerül a képbe - ámokfutótól a pártvezérig, államfőktől a repülőgépeltérítőkig, utcai balesettől a holdra szállásig, mosóporreklámtól a modern képzőművészetig - mindez valóságosabb, valószerűbb, ha csak a kép fellobbanásának pillanatáig is, mint az, aki és ami a nem-képi világban rekedt, a láthatatlanban - tehát lényegtelenben - kuksol, mert - esetleg természeténél fogva - nem képes láthatóvá válni a képernyőn, vagy fellázadva a - Baudrillard elhíresült fogalmát kölcsön véve - Simulacrum ellen, hátat fordít az elektronikus képpé lett világnak, kivonul a képből a valóság enyhet adó képtelenségébe (a kép felől nézve: alámerül a nemlétbe, eltűnik a sivatagban). Nem csoda, ha korunkban a lények és létezők seregestül igyekeznek a Kép felé, a Képbe, hogy elnyelje őket az isteni Simulacrum, és képpé lényegüljenek át: üdvözüljenek. Isten éberen figyelő szemét, amely a szentháromságot szimbolizáló háromszögben ma is ott látható az oltárok felett, a XX. században a "filmszem", a kamera mindent látó, személytelen és részvétlen üvegszeme váltotta fel. Ebbe néz, ez elől menekül, rejtőzködik, vagy ez elé áll, ide tolakszik mindenki, aki a Simulacrumban él, jó és rossz egyaránt. Nem csoda, hiszen a megvalósulás, az üdvözülés a tét: lett légyen bármily "lényeges", "igaz", "jó" vagy "szép" valami, ha képtelen, ha kimarad vagy kiszorul a képből, ha a kamera "szem elől" veszti, létezése valóságosságát veszti el, semmivé lesz.

Elég tíz percet beszélni a legidétlenebb értelmiségi csevegőműsorban, amelynek nézettségi - s pláne tetszési - indexe oly alacsony, hogy talán már nem is mérhető, s másnap mégis lépten-nyomon tapasztalni fogjuk e jótékony átváltozás áldásos hatását: szomszédunk cinkos mosollyal üdvözöl a lépcsőházban ("Láttuk ám tegnap!"), az utcán, a metróban, az üzletben pedig a "beazonosítás" műveletével bíbelődő tétova tekinteteket kaphatunk el magunkon. Hol itt, hol ott biztosítanak arról, hogy tegnap este láttak minket képernyőn (megjelentünk nekik!), mintha ez a látás valamiért fontosabb lenne annál a látásnál, ami találkozásunkkor éppen megesik, mintha tegnap este - a kép által - bizonyosodhattak volna meg arról, hogy csakugyan létezünk, s a képember magasabb rendű valóságából valamit még őriznénk magunkban. Mert nemcsak a ráismerés, az azonosítás ("ő az!") gyerekes öröme dolgozik ilyenkor a nézőben, hanem a képpel érintkezés varázslata, a csodálat, az áhítat, sőt egyfajta beavatottság érzése, amely a kép - a képpé vált, ám a képből most visszatért, de azért e képvarázslatból valamit mégis megőrző lény - ilyen közelségből (a kép a szomszédom, a kép az utastársam, a kép a vásárlóm) táplálkozik. Aki itt van, mellettem, azért pillantható meg, mert egy pillanatig ott volt, a képernyő úgynevezett "reálidejében", a most-ban és e világi találkozásunk most-ján e túlvilági most (a képernyő most-ja) jótékonyan átdereng.

Egyfelől tehát bármi valóságosan létező rászorul a képre, hogy valóságosságát elismertesse, hogy valósága a Simulacrumban létrejöjjön, másfelől bármi, ami a képbe kerül, képként megelevenedik, valósággal fog bírni, merőben függetlenül attól, "megfelel-e" neki valami a képen kívüli világban, van-e referense. A képen kívül nincs világ, aki nem képet néz és képet lát - világtalan. A "virtuális valóságok" fogalma még a régi látásmódra és észjárásra vall, a látszólagos és az igazi megkülönböztetésén alapul, holott mindaz, ami a képernyőn megjelenik, virtuális, merőben függetlenül attól, van-e referense avagy nincsen, s megfordítva - a történelem utáni, a képbeli ember szemével nézve - egyedül az valóságos, ami a képernyőn megjelenik, s így megint nem lehet megkülönböztetni "virtuálist" és "valóságost". Nemcsak érdektelen, hanem megfoghatatlan, kideríthetetlen is, hogy ami képbe kerül, képpé válik, annak megfelel-e valami a képen-kívüli, a képtől megkülönböztethető valóságban (ki különböztethetné meg és milyen alapon?), avagy sem, hiszen a kép nem ebből a képen kívüli, képen túli valóságból nyeri igazságát, hanem magamagából. A kép a Valóságok Valósága, amely valósággal ruház fel és a valóságból taszít ki, tőle függ, mi lesz valósággá és mi nem. Ez az a fordulat "kép" és "valóság" viszonyában, amelyet Jean Baudrillard már idézett Simulacrum fogalma fejez ki: a "kép", amely "valóság" nélkül maradt, maga lesz a legmagasabb rendű valóság.

Ezért siet, tülekszik, tolakszik minden létező a kamera felé, ezért szomjazik, epekedik kép (azaz valóság) után, mintha a Teremtő Isten kegyelmébe akarna férkőzni, hogy őt teremtse meg, őt ruházza föl valósággal, léttel, s végre-valahára árnyékból hús-vér valóság, igazi lény (értsd: kép) legyen. Persze, a Simulacrumra is reflektáló, az Utániának is utánajáró, korszerűtlenül modern ember éppen fordítva látja ezt az átváltozást: az ő szeme láttára hús-vér lények, testes-lelkes emberek, közösségek, intézmények, tárgyiasságok, háborúk és forradalmak, politikusok és művészek könyörögnek és tülekszenek a kamera felé azért, hogy elveszíthessék a Simulacrumban lényegtelenné váló, zavaró és feszélyező valóságosságukat, hogy súlytalan árnyékká, tovatűnő elektronikus vibrációvá, látomássá, álommá, füstté és köddé váljanak, s "ez a világ csak egy ablak" legyen. Mintha csak a Kelet vallási bölcsességét - mindenféle szakrális és transzcendentális vonatkozás nélkül, tisztán technológiailag - a Nyugat valósítaná meg napjainkban: a "világtól", "önmagunktól", a "szabadság" terhétől és "valóságosságunk" kínjától nem szellemi erőfeszítés és egész életen át tartó lelki öntökéletesítés, hanem technikai csodák, pirulák, narkotikus tudattörlés, a Simulacrum szabadítana meg.

3.

Az elektronikus kép tehát nem egyszerűen új, rendkívül hatékony médium a valóság közvetítésére, nem puszta eszköz, amellyel bizonyos politikai, gazdasági, didaktikai vagy kulturális célkitűzések újszerűen és nagyobb hatásfokkal érhetők el, mint régen, hanem maga a legfőbb valóság. A holdra szállás egyenes adásban közvetítése a Holdról nem pusztán technikai csoda volt, amely - a felvilágosodás korának szellemében - az Ember nagyságát, a Haladást és - a romantika korának szellemében - a Nemzet - az amerikai nemzet és egyben a nyugati civilizáció - nagyságát szimbolizálta (az "oroszokkal", a "keleti civilizációval" szemben!), hanem az új médiauniverzum, a Simulacrum születésének pillanata is. Mert nem csupán azt jelentette, hogy bemutatva a holdra szállást hírt adnak egy - az egész emberiség számára sorsdöntő - eseményről, hanem azt is, hogy a holdra szállás csak így - elektronikus kép által - történhetett meg, csak így válhatott teljes egészében valóságos eseménnyé. Ha nem került volna képbe, ha csupán elbeszélés, hallomás, tudósítás útján közvetítették volna megtörténtét, akkor valóságosságán esett volna csorba. Még tovább: a holdra szállás egyidejűleg sugárzott, rögzített, visszajátszható technikai képe a valóság azonosításának szolgálatában állt. A technikai tökélybe vetett modern hit annál könnyebben fogadja el valaminek a valóságosságát, tényleges bekövetkezését, minél tökéletesebb, minél teljesebb technikai lenyomata maradt. A technikai médiumok révén rögzített vagy rögzült tapasztalati világ nyommá válik, méghozzá olyan nyommá, amely nemcsak a szavak, de maga e világ ellen tanúskodik, ha kell. Sőt, a magnószalagon rögzített, mintegy tetten ért szavak tanúságtétele is meggyőzőbb a perbe fogott vádlott saját szavainál. A technikai médiumok a bizonyítóerő és az igazságérték szempontjából felmenő sort alkotnak: a magnószalagon rögzített telefonbeszélgetés "szavai" perdöntőbbek, mint a beismerés vagy a tanúságtétel szavai, a videofelvétel perdöntőbb egy magnófelvételnél (föltéve, hogy technikai szempontból kifogástalannak, kikezdhetetlennek találtatik). Végtére is egy videofelvétel "kitakarhatja" a magnón rögzített telefonbeszélgetés "kontextusát", például kiderülhet, hogy amikor a gyanúsított azokat - a bűnösségét bizonyító - szavakat mondta, akkor éppen egy pisztoly csöve meredt a halántékának stb. stb. Csakhogy éppen a technikai kép természeténél fogva, ugyanis a rögzítés tisztán technikai jellege, személytelensége, "objektivitása" miatt, a legkiagyaltabb, legmegrendezettebb, előzetesen beállított szituáció is úgy adható el, mint valóság, mint a szavak valóságánál igazibb, szemmel látható, füllel hallható bizonyosság arról, ami igazában történt. Nyilvánvaló, hogy technikai képekkel (és itt nem is e képek manipulációjáról beszélek) bármikor előállítható és törölhető a valóság, sőt, minden cáfolható és kétségbevonható, ami technikailag egyszerűen nem fér a képbe, ami nem idézhető fel a technikai reprodukció formáiban, láthatóan és hallhatóan. (...)

A technika vallásának korában a technika csodáit is csak a technikai kép új médiuma közvetítheti úgy, hogy hinni lehessen bennük. Az ürrepülések kezdetén, mikor a televíziós egyenes adás még nem hozhatta közel mindenkihez az ürrepülés tényét, bizonyos gyanakvás és hitetlenkedés lengte körül a technikai csodát, például Gagarin űrutazását, aminek aztán a nyomtatott napisajtó hagyományos médiumában kellett még megtörténnie ahhoz, hogy hihető legyen. Valójában persze semmiféle "egyenes adás", "televíziós közvetítés", "videofelvétel" nem lehet bizonyíték arra, hogy amit a képen látunk, az valóban megtörtént. Éppen nemrégiben "került a képbe" egy időre az az amerikai, aki a nevezetes holdra szállást rögzítő képszalagról azt állította, hogy az egy amerikai filmstúdióban készült, és állítását a látható-hallható kép technikai elemzésével támasztotta alá. Mármost a tévékép valóságosságának kétségbevonása (a holdra szállásra egy filmstúdióban került sor) egyben a holdra szállás megtörténésének kétségbevonását is jelentette, és föl sem merült, hogy a holdra szállás akkor is megtörténhetett, ha a róla készült - egyenes adásként - sugárzott filmfelvétel nem volt egyéb hamisítványnál (amiről egyébként szó sincs). Ugyanígy, "tisztán" technikai érvekkel bizonyította nemrég egy amerikai gázkamra-tervezőmérnök, hogy Auschwitzban nem működhettek gázkamrák, és ugyanígy - az esemény valóságossága helyett a kép technikai paramétereit firtató eljárással - cáfolták a Parlament előtti rendbontás fasisztoid színezetét ama emlékezetes október 23-án, amikor a magyar köztársasági elnökbe belefojtották a szót. Mindez előadható szkeptikus változatban is: lehet, hogy volt holdra szállás, ám a róla készült filmfelvételek nem a Holdon, hanem egy stúdióban készültek, lehet, hogy volt holocaust, ám a mérnök ember szakszerűségével és tárgyilagosságával leírt gázkamrák technikailag alkalmatlanok voltak emberek tömeges megsemmisítésére, lehet, hogy voltak újfasiszta sihederek a Parlament előtti téren 1992 október 23-án, de az eseményekről készült felvételek manipuláltak, s nem bizonyíthatják ezt, mert "ez a kazetta nem az a kazetta" stb. stb. Vagyis, hogy valami valóságosan megtörtént-e vagy nem történt meg, technikai képének függvényévé válik, az igazság és valótlanság merőben technikai-rögzítési kérdéssé lesz, s a képen kívüli, képből kiesett valóság és főként igazság, a képpel vagy a kép tisztán technikai cáfolatával (muster-master) eltüntethető, legalábbis megkérdőjelezhető. Ha a szó mélyebb, szellemi értelmében vett valóság, a világ valósága elillan, és a valóságosság a technikai kép - fénykép, telekép, videokép - attribútuma lesz, akkor mind a valóság előállítása, mind az "előállt" valóság cáfolata, tagadása, eltüntetése merőben képtechnikai kérdéssé válik, attól függően, hogy a képekért, vagyis a szimbolikus uralomért folyó szüntelen harc szereplői közül kinek van elég befolyása ahhoz, hogy a neki kedvező, őt igazoló valóságot előállítsa, és a neki kedvezőtlen, szimbolikus uralmát kikezdő valóságot eltüntesse. Régen, az írásbeliség korában ez a szövegek előállítását és eltüntetését jelentette (könyvek, kéziratok elkobzását, máglyára küldését, bezúzását), napjainkban, az elektronikus kép uralmának korában a technikai képekben megjelenő valóság előállításának és eltüntetésének monopóliuma a tét az uralmi elit számára. Régen az eretnek vagy a szimbolikus uralom ellen lázadó szövegeket szent szövegekkel és Isten "földi helytartójának" tekintélyére hivatkozva cáfolták. Napjainkban az "eretnek", a hatalmat gyakorló politikai elitcsoport szimbolikus uralmát kikezdő videofelvételeket más "engedelmes" és "hűséges" videofelvételekkel és a Technika Istenének "földi helytartója" - például a Sony cég - tekintélyére hivatkozva, istenérvek helyett technikai érvekkel igyekeznek cáfolni, míg sor nem kerül az inkriminált kazettának és készítőinek a Simulacrumból való kitiltására és kiűzésére.

4.

Az "igazság", a "megismerés", a "tudás" fogalmának történelem utáni értékelése szempontjából semmi különbség sincs a holdra szállás technikai képének merőben technikai cáfolata és - mondjuk egy ufó-jelenség technikai képekkel való bizonyítása között. Végső soron tehát maga a technikai kép hozza létre a szükséges jelentést, a valóságosság értékét, az ufót mint "másik világot". Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy a felvétel technikailag kifogástalan-e, vagyis nem hamisítvány, trükk, montírozás eredménye. Előlépnek tehát azok a szakemberek, akik már nem az ufológusok megszállott, kétes hitelű kasztjába tartoznak, hanem a "semleges", "objektív" technikai tudás letéteményesei és haszonélvezői, ugyanis az új technikai médiumok kezelésének szakértői, akik már nem azt vizsgálják, hogy az ufóról készült fénykép vagy videofelvétel egyezik-e valamilyen különös valósággal a képen kívüli, a képet megelőző világban (ez most már érdektelen), hanem hogy egyezik-e önmagával, vagyis technikailag szabályosan állították-e elő a valóságot. Végső soron most már mellékes, hogy egy ufójelenség vagy egy politikai esemény technikai képéről van-e szó. Immár ezt is, azt is ufóként veszik szemügyre, ufóként "veszik számításba" (lehet, hogy volt, lehet, hogy nem), legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a technikai kép által a Simulacrum bizonyosságába, vagyis az eltűnés, a megfoghatatlanság, a kísértetlét bizonyosságába, amit a technikába vetett vallásos hit tesz azzá.

A technika-vallás modern hite nem a hallásból, hanem a látásból ered. Ha Istenről a hagyományos egyházak - technikai szempontból hiteles, illetve hitelesített - fotográfiákat, netán videofelvételeket tudnának produkálni korunk technikavallásos emberének, akkor talán még Isten létezését is elhinné (így azonban maradnak az ufók). Mi sem jellemzőbb korunkra az úgynevezett torinói lepel titkának megfejtésénél, amely szerint ez a lepel mintegy természetfényképként őrizte meg a kiterített Jézus testének, arcának lenyomatát: így tanúsítja, így hozza létre Jézus immár hiányzó valóságát a modern világállapotban ennek a régi kegytárgynak a technicista-tudományos újraértelmezése.

A technikai kép látásában gyökerező modern hit nézőpontjából például minden kétséget kizáróan ufó-jelenségnek bizonyult a már idézett politikai eset, amikor az október 23-i ünnepségen, a Parlament előtt köztársasági elnökünkbe fojtották a szót a magyarságügyben legilletékesebb magyarok, akik szigorúan a "ki a jobb?" álláspontjáról ítélik meg ország és világ helyzetét (s innen nézve a válasz nem lehet kétséges: "magyarok!"). A szóban forgó jelenségnek ugyanis már megfigyelése napján, október 23-án - jóllehet legalább annyi szemtanúja volt, mint egy közepes nagyságú ufónak - a technikai kép bizonyságára volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megtörténhessen, hogy elismertesse valódiságát. Ha nem kerül a képernyőre, akkor bizony csak egy "ismeretlen repülő objektum" - nos, legyen: "ismeretlen, repülő politikai objektum" - marad, amelyről legfeljebb szemtanúk szavai számolnak be, nyilván ellentmondásosan és zavarosan, alig hihetően a modern képnézők számára. Csakhogy - mindazok balszerencséjére, akik ellenzéki pártok és általuk megtévesztett tömegek optikai csalásaként, illetve csalódásaként állíthatták volna be ezt a sötétségjelenséget, ezt a politikai napfogyatkozást - a botrányt elektronikus kép is rögzítette, "befogta" azt mintegy az ünnepségről tudósítást készítő tévések kamerája. Saját szemüknek talán el sem hitték volna, amit láttak, ha nem rögzíti a videokamera. Mármost ettől kezdve azok számára, akik a megtörténtet meg-nem-történtté, a valóságot látszattá és csalássá szerették volna tenni, egyetlen lehetőség maradt: a sugárzott és rögzített videokép tisztán technikai cáfolata. Miután szavakkal (verbális támadással, feljelentéssel, ideológiai vádaskodással) nem sikerült kiszorítani a képből a valóságot, maradt a "semleges", technikai bizonyítás, a kép tisztán technikai értelemben vett képtelenségének (de már nem valótlanságának!) bizonyítása: ez a kazetta nem lehet az a kazetta, akkor pedig...

Ami kulturális szempontból merőben új volt ebben a technikai bizonyítási eljárásban, az annak belátása, hogy a hagyományos politikai hazugság érvényesítéséhez és az igazság elhallgatásához (vagy hazugságként való inszinuálásához) nem elégségesek a hagyományos eszközök (cenzúra, szemtanúk vallomása, vádirat, koncepciós per, feljelentés, tehát szavak), hanem új eszközökre van szükség, amelyek adekvátak a technikai képek univerzumának. Merő véletlen volt ugyanis, hogy ezúttal az "igazság" a technikai kép oldalán állt. A Simulacrumban mindig a kép oldalán áll az "igazság", és ezért a képet képekkel kell megingatni, kikezdeni, cáfolni ahhoz, hogy más "igazságot" fogadhassunk el. (Ne feledjük, hogy a tévé alelnöke által kezdeményezett technikai eljárást, a SONY cég levelével, az érintettek első és második sajtóértekezletének egybemontírozásával, Bánó verítékező homlokával stb. stb. képként jelenítették meg, képként igazolták, és nem is sikertelenül.) Merő véletlen tehát, s részben modernizációs lemaradásunk az oka, hogy nálunk a technikai kép még valóságos szabadságharcot folytathat az írásbeliség és nyomtatás korszakához kötődő történeti és politikai tudat verbális hazugságai és ideológiai ködképei ellen, s ebbe a harcban a technikai kép visszavezethet a valóságos történéshez, az igazsághoz, holott el kellene vágnia tőle, mint a kiteljesült Simulacrumban. Merem állítani, hogy nálunk még a szemben álló politikai oldalak sem annyira érdekek és elvek, mint inkább médiumok és szaktudások mentén válnak szét és konfrontálódnak egymással. A posztmodern Simulacrum-kritika nehézsége pedig számunkra abból adódik, hogy még el sem jutottunk a Simulacrum "szép, új világába", hogy a normális modern és posztmodern rossznál még rosszabb is jöhet e tájakon, ugyanis a modern rossz "fundamentalista" jóvátevése, a "régi jó" helyreállítása erőszakkal és ideológiával.

6.

Mi is történt itt tehát? Az történt, hogy a technikai képről lemaradtak a még ma is szavakon lovagló maradi honfiúk és honleányok, akik régimódi hazugságokból próbálnak megélni, és kultúrájuk, szocializációjuk okán képtelenek kép által képünkbe hazudni, vagyis nem ismerik, nem beszélik az újmódi hazudozás nyelvét, a technikai képek beszédmódját, ez egyszer kivételesen egy modern eszközhöz, a technikai érvelés és bizonyítás eszközéhez nyúltak. Nem arról szólt immár a bizonyítási eljárás, hogy ami megtörtént, az a valóságban is megtörtént-e (istenem, hol vagyunk már a valóságtól"!), hanem arról, hogy ami a kazettán rögzítve van, technikailag szabályosan van-e rögzítve, rajta van-e a kazettán, és mi módon került rá, ami éppen rajta van? "Valóságbizonyítás" helyett - nagyon is leleményesen, nagyon is a modern technika-vallás hitelveivel összhangban - "kazetta-bizonyítást" rendeltek el. Tüstént megjelentek a független szakértők, pontosabban szólva, a SONY cég független szakértelmének bizonyítási eszközként való felhasználása az eljárás során. A képen képileg rögzített valóság helyett a kép valósága, a ténybeli valóság helyett a kép ténye vált kérdésessé, miután kiderült - azaz a politikai szenvedélyektől mentes, csoportérdekeken felülálló, objektív szakmai vizsgálat, a műszerek pártatlanul kiderítették -, hogy az a kazetta nem lehet az a kazetta, a kép technikailag tisztátalan, és ezt a nem-azonosságot és tisztátalanságot képként tárták a nézők szeme elé. És itt jön az a fordulat, amit bízvást nevezhetünk szenzációsnak: a kazettán rögzített képek ténye nem vágott egybe a hírműsor főszerkesztőjének szavaival, melyekkel az általa összehívott sajtóértekezleten - közvetlenül a vád megfogalmazása után - a képek tényének hitelessége mellett tanúskodott. Ezzel a fordulattal az új elektromos médium, a technikai kép kulturális előnyben és fölényben lévő képviselői (vagyis az "Egyenleg" című hírműsor készítői) hirtelen a szavak oldalán találták magukat (vagyis a nem nyerő oldalon), míg a hagyományos médiumhoz - az írásbeliséghez, a nyomtatott szóhoz - kötődő reakció képviselői a technikai szaktudás pengéjét villogtatták, a valóság demiurgoszaként megnyilvánuló technikai kép logikáját érvényesítették azokkal szemben, akiknek csak szavaik maradtak (oly leleményesen, hogy a sajtóértekezlet televíziós képét fordították az itt elhangzó szavak ellen). Olyannyira csak szavaik maradtak a képernyőről száműzötteknek, hogy a hírműsor főszerkesztőjének vissza kellett térnie a könyvhöz, mondhatni, a Lumiére-galaxisból a Gutenberg-galaxisba, ami ebben az esetben az igazság kulturális vereségével egyenlő.

Attól a pillanattól fogva, hogy az október 23-i politikai botrány technikai képe - az "Egyenleg" felvétele - azt állította (és ez nem a hírolvasó szerkesztő, hanem a médium "állítása" volt), hogy ez történt a Parlament előtt (nem csalás, nem ámítás, a kamera nem hazudik!), vagyis a valóság mintegy átköltözött a képbe, nos, attól fogva már nem kellett arról beszélni, hogy mi is történt, ki a felelős ezért, és mi a jelentősége a történteknek (ezt ugyanis mindenki másképp látta, másképp interpretálta, attól függően, hol állt, mit látott és mit akart látni), csak arról, valóságos-e - vagyis kiállja-e a technikai ellenőrzés próbáját - az eseményekről készült felvétel, a technikai kép. Ha a technikai vizsgálat azt bizonyítja, hogy a kép technikailag képtelenség, akkor az a valóság, amelyet a kép állít vagy létrehoz, szintén nem létezik, merő kiagyalás, rosszhiszemű konstrukció, rémtörténet. Persze, megfordítva is igaz: ha a kazettáról bebizonyosodik egy újabb technikai vizsgálat során, hogy az ami, és a felvételek technikailag kifogástalanok, akkor végre a Kossuth Lajos téri ufó-jelenség is bizonyítást nyer. Simulacrum Simulacrorum!

Az interaktív játék^[257]

A hangos-zenés-mozgóképes CD-ROM, amivel éppen ismerkedem, valamilyen könnyű pornó lehet, de órák múlva - tehát soha - nem jutok el odáig, hogy ez biztosan kiderüljön. A Man Enough (Eléggé férfi) angol nyelvű CD-ROM fülszövege csak a "világ legtökéletesebb társasági gyakorló szoftvereként" dicséri a terméket, egy később kezembe kerülő magyar nyelvű multimédia-katalógus viszont azt mondja, hogy a lányok, ha jobban teszem a dolgom, később levetkőztek volna.

Ismerős közhely: a művészet-fogyasztás kaland. A művészfilmnézés hasonlóképpen. Kétesélyes vállalkozás, még akkor is, ha nincs szó szerint megfejtés, ha a mű amúgy nem enigma-természetű. Hiszen ha hat ránk, "miénk lesz", megkapjuk, amiért elindultunk. Ha pedig nem, időnket és önbizalmunkat pazaroltuk. A szórakoztató mozi viszont nem a mi kalandunk, hanem a produceré. Szórakoztatást ígér: nem biztos, hogy betartja, de az legalább az ő felelőssége - az ő üzlete.

Azt a multimédiás izét, amely most éppen a képernyőhöz köt, természetesen tömegszórakoztatásra szánták. Természetesen nem elit-művészet. És lám kiderül, hogy ez is (mint minden játék) valami hasonló kezdeti izgalmat föltételez, a motiváltság hasonló reflexeit, mintha magas esztétikai értékeket kívánnék birtokba venni. Ami interaktív, az ugyanis mindenképpen kaland: populáris és elit-változatban is. És bár a multimédiás magasművészet még ritka, mint a fehér holló, az már most bizonyos, hogy saját közegének tisztán szórakoztató produkciói nem ebben a tekintetben fognak majd különbözni tőle.

A cyber-világ néző-játékosa szórakozás közben sem nyer biztos élvezetet. Ha újra és újra lekaszabolnak engem, aki pedig magam vagyok a pozitív hős, ha szépreményű kiválasztottként sem tudok mit kezdeni a nehezen megszerzett csodakarddal, ha sohasem tudom meg, mi van az utolsó, titkos teremben - akkor sem kérhetem vissza a mozijegy árát. A CD-ROM-ét sem. Ahol interaktivitás van, ott munka is van. Ott bizony vállalkozni kell. Akár katarzist hajszol az ember, akár nőket vetkőztet.

Az persze szokatlan, hogy ezúttal az ígéret tárgyát is bizonytalanság lengi körül. De bele kell nyugodnunk: az élet is leírás nélküli játék, és menet közben derül ki, mit is érdemes akarni benne. Talán éppen ezért, a legújabb cyber-divat szerinti látszat-világokhoz nem jár valóságos világbeli füzetecske. A Teremtő egy gyorsan bepötyöghető kurta betűsorral (ez a te dolgod: kötelezd csak el magad) belök a képernyő mögé, és azután egyedül hagy. Ennél a mostani kalandnál a vetkőzés ígérete egyébként tényleg ott lebeg a monitor és a tápegység testmeleg aurájában. Érezni, ha túlságosan közelhajolunk. A feladat is kiderül valahogy: több lány közül egérkattintással választhatunk, előtte megfigyeljük őket töredéknyi mozgóképen, meghallgatunk szájukból néhány mondatot, azután leszólítjuk azt az egyet.

Innentől kezdve jöhetnek a jó és a rossz, de leginkább az eredetileg is keserédes kamaszkori emlékek. Egy játék, ami fájni tud. Mindjárt a leszólítás! A gép elém tár féltucat szöveg-alternatívát. Választanom kell. Az egyik mondatot én magam finnyásan nem vállalom, a másikról biztosan érzem, hogy ennek a nőnek nem lesz kedvére való, a harmadik meg tele van rafinált angol stílusfordulatokkal. Értem, de nem érzem eléggé. Mellétalálok. A lány éppen úgy biggyeszti a száját, úgy rántja meg a vállát, mint az a valaki réges-régen. Mond valami rövid elutasítót. Orrhangú amerikai szleng, rossz hangszórókon keresztül. Most igazán nem értem. Egér-kattintással megismételtetem a szöveget. Először, másodszor, harmadszor. A gép egy ideig úgy tesz, mintha gép volna, aztán, mire hátra mernék dőlni a székben, megint nővé változik. "Süket vagy?" Ez az oda-vissza játék látszat és foglalata, nő és gép között - csúnya, övön aluli csapda volt. Régen ilyenkor sajnáltam magam. De máris itt az újabb alternatíva-sor. Egyszerre megérzem, hogy már a kezdet-kezdetén elrontottam. Mert nekem az a lány kellett, akinek az a szöveg tetszene, amire én sohasem merek rákattintani... Ez mindig így volt, és lám, most is így van. Nagy felismerés, rácsodálkozás bizonyos ismert, ismétlődő, de most gépi úron is modellált életcsapdákra. Igazi reveláció, amit ennek a pompás szenvedés-szimulátornak köszönhetek. Csakhogy most sincs idő mindezt összevetni a hús-vér emlékekkel. Hív a jelen, hív a gép. Ez épp olyan tenyérizzasztós helyzet, mint régen bármikor. Tehát kattintok. Megint ajakbiggyesztés. Azután grimasz. Azután vállrándítás. Unott fintor. Kétségbeesett stratégia-korrekció, ahogy régen is. Szánalmas csalafintaság: mondani kell, amiről úgy érzem, csak rosszul sülhet el, mert az sül el jól.

Rosszul sült el. Az ízlésem ellen való, sokadik kattintásnál a lány fölpattan a székről. Pofon, ha nem lenne ott a vastag képernyőüveg. Most már, ahogyan régen is, minden mindegy. Pánikban kattintok, mérlegelés nélkül. Meg se nézem, hogy malacságot választok-e a kínálatból, kétértelmű bókot, szerelmes fohászt, célzást olyasmire, hogy gazdag vagyok és boldog, vagy rövid önmarcangoló monológot. A mosoly - a jutalmam - csodálatos és vígasztaló. A lány elmeséli, hogy imád sport-repülni, és engem is meghív egy sétakörre. A meghívást elfogadom. Másodpercnyi finom ciripelés, dolgozik a CD-meghajtó, kifutó, légcsavar-közeli, kék ég, felhőpamacsok. Ha ez mozi volna, most engedne a feszültség.

Most lehetne végiggondolni, hogy érdekel-e egyáltalán a folytatás. Hogy megérdemli-e a hős - én magam - amúgy fukarul mért empátiámat? Megtartja-e a történet építményt ez a vérszegény udvarlás-dramaturgia, annyira, hogy benne maradjak? De ez nem mozi. Ez multimédia.

Ha elfogadom, hogy ez a történet a virtualitásbeli sorsom, hogyan követelhetnék - belülről - mozgalmasabbat? Milyen alapon? Valóban vérszegény ez a történet: ócska szituációs séma. Séma-helyzet, melyben mégsem vagyok elég sikeres. Tehát nem érdemlek jobbat. Az interaktivitás harc, ahol nem lehet megállni. Legalábbis nem ebben a játékszakaszban. Amit bármikor lehet: a leányzó tekintetét kerülve, elcsúsztatni kezünket a reset-gombig. De ez nem ugyanaz, mint végigcsörtetni a széksorok közt a vége felirat előtt, vagy méltóságos ásítással kikapcsolni egy tévékészüléket.

A reset-gomb a halált helyettesíti. Meglehet, létezik unalom szülte öngyilkosság is, mondjuk egy szürke téglás virtuál-labirintusban bolyongva, miután szem és agy elfáradt és lassan, kattintásról-kattintásra érdektelenné válik a virtuál-börtönön túli virtuál-szabadság, a monitor festett kék ege, aminél szebbet és többet a legjobb esetben sem nyerhetünk. Az ottani játékos legyint, ásít, megöli cyber-magát, és kisétál a valóságos ég alá.

Ezúttal viszont a reset igazi gépi úton gerjesztett szégyent hagyna maga után, nem gyorsan feledhető játékkudarcot. Meg aztán idő sincs elfáradni. Mert hogy a repülőgép már berreg is, és a lány megint beszél. Aztután hallgat. Nekem kell beszélnem. Már tudom, ha a válasz késik, romlanak az esélyeim. Itt nincs idő távolságot tartani, itt el kell veszni a részletekben. Élvezni lehet, műélvezni csak utólag, ahogy az igazi kamasz is utólag csinálja meg a randevú-mérleget, hazafelé a buszmegállóban.

*

Interaktív filmalkotás, 1995. Egyenlőre kis fényes korongok, méregdrága, mégis tökéletlen számítógépek, a gépből hangot és képet előcsalogatni hivatott, összegubancolódni bármikor hajlamos szoftver-csomagok: ezek kívánnák beharangozni egy mozi utáni, mégis mozgóképes médiakorszak kezdetét. Abban mindenki bizonyos, hogy nem önmagukat harangozzák be. Ha mégis, akkor kár is a szót vesztegetni rájuk.

Tudjuk, annak idején a mozitól ezredannyit sem vártak, mint amennyire száz évvel ezelőtti ősállapotához képest vitte. Csakhogy mostanra minden kultúr-jós túlkompenzál: gyerekjátékok közt keressük a korszakzáró-korszaknyitó jelet, merthogy gyerekjátékok között nem vettük észre annak idején. És ha mégsem köztük van?

Aki elégszer merítkezett már meg a virtualitásban, az ennek sem tulajdonítana túl nagy jelentőséget. A látszat, és kutakodásunk a látszat territóriumában, úgyis ezt a jövőt teremti meg, ha egyszer éppen ezt keressük. Hiszen a Gép manapság hatalmas forgalmú információs szupersztrádával, tökéletes kép- és hanghű monitorlényekkel, teljes interaktivitást szolgáló bőr-retina-, dobhártya-protézisekkel rendezi be a legdivatosabb jövőszimulációs játékot. Mi pedig már benne vagyunk a játékban: következményeket fantáziálunk fantasztikus feltételekhez.

Aztán pedig lelkesedünk, csalatkozunk, félünk. Ahogy a széplány szöveg-próbatételeit, a technika csodáit sem lehet megunni. A jövő-játékot játszani kell. A szellemes válaszokért egyszer majd ránk mosolyognak.

"Miért más, ha ugyanaz?" - veti fel a kérdést vitaindító cikkében Szilágyi Ákos. Vagyis megváltoztathatja-e az ember lényegét az új elektronikus média, az Internet? Szilágyi válasza egyértelmű nem. Ezzel a sommás állítással vagy hittel (vagy talán inkább reménnyel?) magam is egyetértek. Mégis, a várható változások mélysége, sebessége továbbgondolkodásra kényszerít, s talán árnyalni, talán kiegészíteni tudom Szilágyi következtetéseit.

A változások méhében a kialakuló informatikai világhálózat áll. A világhálózat alkalmas mindenféle információ igen nagy sebességű továbbítására, feldolgozására, tárolására. A hálózat végpontján levő terminálok elérik az intézményeket, benyúlnak a lakásokba, sőt, karomon, ruhámon hordva ember voltom tartozékaivá válnak (ahogyan ma szemüvegem vagy karórám). E terminálok alkalmasak bárminemű információ megjelenítésére, így többirányú kommunikációra, diskurzusra, sőt virtuális maszkok alakjában érzékszervi ingerületek, mozgás továbbítására, azaz cselekvések végrehajtására is. Az információk, érzékletek, parancsok terjedése oly gyorsan történik, hogy földi méretben az idő gyakorlatailag elhanyagolható. Mindez technikailag elvileg megoldott, megvalósulásának üteme jórészt árpolitika, s az emberi közösség preferenciáinak a függvénye.

E hálózat segítségével az ember többféle műveletre képes. Mindenekelőtt közölhet vagy megkereshet minden olyan információt, amelyet az emberiség eddig bármely rendelkezésére álló médián rögzített vagy rögzíteni szándékozik, beleértve az emberek spontán kommunikációját (beszélgetés, családi fotózás, filmkészítés, házi muzsika stb.) is. Természetesen gyakorlatban ebből mindazt, amit valaki a hálózatra "felvisz", s azt szelektíven felhasználni megenged. (Ezt tudja ma körülbelül az Internet, ami az általunk jelzett világhálózat egyfajta célra kifejlesztett prototípusa). E hálózat segítségével azonban (az ember) különféle tranzakciókat is végezhet, helyben vagy távol. Pénzt utalhat át, távolról gyógyíthat, előre adott úti program szerint vezéreltetheti gépkocsiját, vagy vámhatárokat kijátszva más országokban állíthatja elő otthonról vezérelve eladásra szánt műveit, termékeit. (Vegyük észre, eddig a parapszichológia ezoterikus körében tárgyaltuk nagy gyanakvás mellett a távolbalátás vagy táv-jelenlét különös képességeit).

Mindezen túlmenően azonban olyan transzformatív műveleteket is végrehajthatunk, amelyek segítségével új virtuális valóságokat alkothatunk meg, s azok szereplőivé válhatunk, velük interakcióba léphetünk. Ilyen ma már például egy elektronikusan készített film, vagy egy repülőgépszimulátor. Az informatikai világhálózat tehát ismereten túl cselekvést is közvetít, tőlem-felém, környezetem felé, más ember felé, vagy az emberiség által létrehozott modellek, mű világ felől-felé.

E lehetőségek jelentős változást eredményeznek olyan kategóriákban, amelyek az ember és a világ közötti együttélést alapvetően meghatározzák, s amelyek adott mértékéhez az ember törzsfejlődésének évmilliói során alkalmazkodott. E helyt mindössze hármat nevezünk meg: az időt, a teret és a valóságot.

Az elektronikus térben megváltozik, összezsugorodik a tájékozódáshoz, döntéshez, cselekvéshez, társadalmi élethez szükséges időtartam. Az események - bármily távol vannak - valós idejűvé, azonnalivá válnak. Ezzel együtt megváltozik a "fizikai" életünket oly nagy mértékben meghatározó távolság. Helyváltozás nélkül konferenciázunk Afrikával, operálunk az Antarktiszon. Ami eddig nagy volt, távol volt, kicsinnyé, helyivé válik.

S ha eddig teveháton, hajón, repülőn árut szállítottunk, azaz atomokat, molekulákat, amelyeknek tömege, tehetetlensége van, s ezért mozgatásuk energiát, pénzt igényelt, a jövőben az esetek nagy részébe elektronikus információt, vagyis elektront kell továbbítanunk, ami nagyságrendekkel kisebb tömegű, ezért továbbítása olcsóbb, gyorsabb, biztosabb, könnyebb. Csak egy példa. A nemzetközi hírlapok már ma sem egy helyen jelennek meg, ahonnan papír alakban kerülnek szétosztásra, hanem megszerkesztve, elektronikus hálózaton keresztül jutnak el a világ sok pontjára, ahol a nyomdai munka helyben történik. De nem kell sokáig várnunk arra sem, hogy a helyi nyomtatás helyett a hírek az elektronikus médiák hálózatán keresztül, papírmozgás nélkül kerüljenek a lakásokba.

S igaz, már eddig is művilágban éltünk. Saját kezünk alkotta körülöttünk a házat, a bútorokat, saját magunk által betonozott utakon, magunk által gyártott autókon járunk, magunk készítette ruha képezi a határt köztünk és a világ között. Mégis, eddig már világosan tudtuk, hogy mindez nem a természet, hogy mindez valóság ugyan, de munkánk eredményeként megformált valóság. De ha belépünk a cyber-környezetbe, ha felövezzük magunkra a cyber-vértet, ha ezen keresztül bekapcsolódunk a hálózaton keresztül megvalósított műmese világába - amelynek történéseit magunk alakíthatjuk -, érzékszerveink már nem biztosan különböztetik meg a valóst és a "mű"-t. Megváltozik a valós-ság tartalma, jelentése. Imhof által megrajzolt, a harmincéves háborúk korát jellemző, Johannes Hooss kicsiny életvilágából nagyon kevés marad változatlan.

A jövő embere alapvetően más időt, más teret, más valóságot érez, érzékel, mint a tegnap embere. De mit is tanultunk az egzisztencialistáktól? Az ember alapszerkezete a világban való létével, történetiségével, a más emberrel való együttléttel, azaz a társadalmisággal jellemezhető. Ha ezekben a faktorokban lényegi változás van, az ember alapszerkezetében is lényeges változás történhet. Márpedig a világban való lét, a történetiség, a társadalmiság (amelynek fontos eleme a kommunikáció) alapvetően függ az időtől, a tértől, a távolságtól, a valóságtól. Ezek változása az embert meghatározó fogalmak, társulások, mindennapi társadalmi eszközök változását hozza, hozhatja létre. Márpedig ezeket nem egyszerűen ruhaként használja az ember, de ezek diffundálódnak személyiségünkbe, velünk együtt élve meghatároznak bennünket.

Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy elveszítjük-e a mozinézők spontán közösséggé formálódó érzését és ennek a tudásnak személyiségalakító voltát. Radikális változáson mennek át olyan fogalmak, kapcsolatok, mint közösség, nyilvánosság, ideiglenesség, véglegesség, bonyolultság, cselekvés stb. Más lesz az értelmük, jelentésük, jelentőségük számunkra.

Játsszunk egy kicsit a gondolattal, fantáziánkat szabadra engedve, de a technikai realitásokat tisztelve!

Átalakul a távolság - s ezzel átalakulnak a távolságtól függő emberi viszonylatok. Új értelmet nyer például a szomszéd-ság, amely Johannes Hooss életét, munkáját, sőt párválasztását is alapvetően meghatározta. S vajon nekünk is nem azok a rokoni, baráti kapcsolataink az élők, amelyek a földrajzi közelséggel vannak [SZÖVEGHIÁNY] megoszthatjuk velük napjainkat, sőt mindennapi történéseinket, akár a nokedli-főzés aktuális nehézségeit is. A szomszédság változásával együtt változik a közös-ség tartalma. A közösségé, amely a közös és kommunikációval megosztott érdekeken nyugszik. Az utca kiskapus futball közösségéből ki van rekesztve, aki nem az adott városban él, vagy nem képes a labdát rúgni. Egy új, virtuális játéktérben klubtársam lehet az afrikai vagy a tolószékben ülő egyaránt. Megváltozik a közösségben végzett munka. Hiszen feladataink jó része áttevődik a fizikai munkáról a szellemi, információs munkák vidékére. De az ilyen munkához nem kell munkahelyre járni, kialakul a távmunka. Munkám zömét otthon végzem, nem kell utazni. Megnő a szabadidőm, melyet családom közelében tölthetek. Igazi feladattá válik e közös szabadidő értelmes eltöltése. De a munkahellyel együtt odavész a munkatársi közösség, a jelenlétért kapott fizetés vagy akár a szakszervezet. S Amerika statisztikái szerint e munka jobban illik a nőknek. A férfiak tömegei vesztik el izmon, energián alapuló munkahelyeiket. S ki lesz a családfenntartó? S mit fognak tenni szabad idejükkel a férfiak? Netán még jobban kell szervezni a kábítószeres segítő hálózatot? Vagy netán olyan új oktatási programok kellenek, amelyek új életkilátásokat adnak?

A változó munkakörülmények, a változó tanulási formák (távtanulás), szórakozási formák (cyber-játékok) átalakítják a településszerkezetet, ezen belül a lakások szerkezetét. Központba, külön helyre kerül az elektronikus kabinet, s az energiaelláttástól a közlekedésszervezésig elektronikus szabályzók látják el a vezérlést. A világ legmagasabb lakóépülete, a 450 m magas, 200.000 embert befogadó PETRONAS Kuala-Lumpurban e technológiával épült! (Tessék észrevenni: e ház nem Amerikában, még csak nem is Japánban épül!)

Valamennyien tagjai leszünk egy új kommunikációs térnek. E térben megváltozik a nyilvánosság szerkezete. Mindenki lehet egyben információ-adó és információ-fogadó. Kötöttségek nélkül mondhatjuk el véleményünket, sőt - mint Svájcban - ma már évente 10-12-szer, közvetlen referendumokon magunk választhatunk a képviselők által létrehozott törvényjavaslatok közül. Változik a demokrácia fogalma, a politikai részvétel, a hatalomgyakorlás és ellenőrzés módja. (Érdemes átgondolni, hogyan készül e nem nagyon távoli korra parlamentünk?)

S mi lesz az idővel? Mit okoz a hihetetlen gyorsulás? Imhof szerint a harmincéves háború parasztjának egész életét, a mindennapokhoz szükséges biztonságát szilárd világképe nyújtotta. A tudás, a környezet gyors, generáción belüli változása elveszi tőlünk a szilárd, állandó világnézetet. De a pszichológiából, szociológiából tudjuk, hogy a történetileg kialakult ember az állandóság egy szükséges szintje nélkül paranoiás lesz vagy társadalmilag frusztrált. Hogyan teremthetjük meg ezt a biztonságot a jövőben? Igen, alapvetően megváltozik ideiglenesség-véglegesség fogalmunk. A céhekben a mesterjelölt mestermunkában bizonyította megfelelőségét. Mestermunkában, melyet az örökkévalóságnak készített - s szekényeivel, [SZÖVEGHIÁNY] valami hasonlót végeztem magam is, amikor a diplomamunkámat írtam. De hogyan ír diplomamunkát a ma fiatalja, a Word 6.0-val. Egy folytonosan fejlődő (szerkesztett) szöveg n-dik változata csupán az, melyet befejezettséget, "kész" voltot demonstráló dokumentumként bead. Ugyanakkor az elektronikus problémamegoldó eszközök segítségével percek alatt oldhatunk meg olyan folyamatokat, amelyekkel korábban életen át küzdöttünk. Kitolódik a bonyolultság, kiszámíthatóság, megvalósíthatóság fogalma.

A megvalósíthatóságé! Az ember képes lesz a valósággal azonos vagy számára annál kellemesebb, érdekesebb virtuális valóság, környezet létrehozására. Mestere, ura lesz a világnak, s hajlamos lesz arra, hogy megfeledkezzék arról az alapanyagról, amelyeken nyugszik e képesség. (Itt újra felvillan a középkor híres szubsztancia-vitája). Megváltozik tehát a teremtés-teremtő fogalma.

De a világot teremtő ember másként viszonyul a teremtett világhoz, mint teremtett elődei. Változik a bűn, a rombolás és az e kérdésekkel foglalkozó etika tartalma. Új közegbe került a szabadság és a felelősség párosa. A felelősség tetteinkben, cselekedeteinkben van. De egy olyan világban, amelyben megnövekedett szabadidőm jó részét virtuális-életben élem, megváltozhat még a cselekvés is.

E világban ügyködve azt hihetem, hogy cselekszem. S a végén Dsuang Dszivel együtt megkérdezhetem, "hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét/vagy a lepke álmodik-e engemet?" (Szabó Lőrinc)

És a világban cselekvő, teremtő erővel rendelkező ember képzete megváltozik a másikról, az életről. Ha az többet, szebbet teremt, hódol neki, tiszteli. Ha kevesebbet - mint gyengét, elesettet, értéktelent - perifériára sodorja. Új megvilágításban merül fel az egyenlőség, a személyek egyenlősége, a személyiség. S itt zárul a kör. E vad változások, melyek generációnyi idő alatt száguldanak át történelmünkön, alapvetően változtathatják meg mindazt, amivel az emberiség eddig berendezkedett.

És mindamellett mennyi új lehetőség. A szolidaritás, szociális gondolkodás teljesen új eszközei. Egy új társadalom eddig még ki nem talált szolgáltatásainak megvalósítása, s ezzel együtt a gazdaság nagyarányú fejlődése. A kultúra, tájékozottság kiterjesztése. Az "ügyek" gyors, hatalmaskodó hivatalnokoktól független, pontos intézése.

A vázolt képek fizikailag, technológiailag valódi lehetőségek. De hogy mi valósul meg belőlük, vagy milyen más események bontakoznak ki, az függ tőlünk is, valamennyiünktől akik ott kuksokunk a világhálózat termináljainál, s befolyásolhatjuk-e változást. Tevőlegesen, de talán nem eléggé tudatosan.

Mert bár a ködös, csak sejthető szcenáriók lehetőségként megfogalmazódnak (és meg kell hogy fogalmazódjanak), nem látjuk át, hogy az emberi közösség múltja, szokásai, értékei, felismerései hogyan élnek, hogyan hatnak, hogyan módosítanak a jövő történésein.

És itt az informatikus elhallgat. Munkája eredményeként mint lehetőség áll előttünk az új világ. Egy új világ, amely hozhat annyi szépet, annyi jót, de annyi szorongást, meg annyi veszélyt is, mint minden, amit az ember történelmében eddig is kitalált, létrehozott.

És e pillanat nem az önfeledt öröm vagy a vak kétségbeesés pillanata. E pillanat egy új társadalom visszatarthatatlan kibontakozásának momentuma. A folyamat maga visszatarthatatlan. De a folyamat iránya befolyásolható. Ehhez azonban az kell, hogy társadalomtudósok, közgazdák, filozófusok és teológusok együttesen mérjék, értékeljék a változásokat. Feltérképezzék mindazt, ami történt: mi hasznos, mi jó, mi elkerülendő. És újabb és újabb megoldási javaslatokkal tereljék, terelgessék történelmünk alakulását. Ebben is segíthet a folyamatok méhében tevékenykedő Világhálózat!

Virtuális valóság^[259]

Virtual Reality-n, azaz virtuális valóságon a digitális technikával létrehozott, s a retinánkra vetített, adott alkalommal egy programon alapuló képet, illetve az általa felkeltett perceptuális élmény egészét értjük. Olyan képről van szó tehát, mely az illúzió felkeltésére szolgáló különböző technikák sorában eddig ismeretlen minőséget és tökéletességet jelent. A VR tehát minden eddiginél jobban megszünteti a távolságot a kép és a néző között, a látómező kitöltésének új minősége gyakorlatilag a képbe való behatolás, illetve elmerülés metaforájaként érthető. A VR ennyiben a régi kínai tradíció, az önnön festményének terébe átlépő és a teremtett tájban eltűnő festő mítoszának beteljesítése nyugati technológiával.

A VR-t lehetővé tevő technológiai, illetve történeti feltételek közül először is az illúzió felkeltésének hagyományát kell szemügyre vennünk. Elsősorban a perspektívatörténet, illetve az azzal összefüggő kérdések tartoznak ide, hiszen mindaz, amit a VR értéséhez szükséges szellemi készenlétnek tekinthetünk, a nyugati képzőművészet és geometria hagyományaiból is ered. Ehelyütt nyilván nem kívánhatunk dönteni a XX. századi művészettörténet egyik nagy vitájában, Gombrich illetve Nelson Goodman és Norman Bryson művészetfilozófiája között, hogy tudniillik a képi ábrázolás fejlődése az optikai illúziókeltés tökéletesedésének folyamata, vagy pedig tisztán konvenciók változása. De akármint foglaljunk is állást a képzőművészet illuzionista tradícióinak technikáiról, annyi bizonyos, hogy a centrálperspektívát, illetve az annak tökéletesítésére szolgáló eszközöket (a camera obscurát és ludicát) a VR-t lehetővé tévő technikák ősei között tarthatjuk számon. Ugyan a centrálperspektíva eszközei, így a látványok mechanikus pontosságával, az objektivitás ígéretével kecsegtető masinák mindenképp egy szemmel nézendő képeket hoznak létre, s ennyiben csak előzményként tekinthetünk rájuk, mégsem tagadható, hogy az optikai eszközökkel másolt, illetve nagyított képek e fajtái hozzátartoznak a fényképezőgép fogalmához, illetve mai napig létező gyakorlatához.

Ugyanakkor a talbotípia, a daguerrotípia - mely ugyancsak az illuzionizmus egyik tradíciójából, a minél szélesebb látómezőt kitöltő körkép, a Dioráma, a fény színházának hagyományából eredeztethető - kialakulásával szinte egyidőben jött létre a sztereoszkóp, illetve alakult ki a sztereoképek készítésének gyakorlata, melynek hatalmas lökést adott, hogy az azokban megalkotott kép tökéletessége csak fokozódott a kémiai rögzítés által. Amint a Charles Wheatstone és David Brewster által megalkotott sztereoszkópok daguerrotípiával, illetve üvegmásolatokkal egészülnek ki, gyakorlatilag a XIX. századi értelemben vett multimédia megfelelői lettek. A binokuláris parallaxis, azaz a két szemmel érzékelt sztereo-, tehát térélményt keltő kép az emberi látás sajátja, s a múlt századtól a VR-ig tartó legkülönbözőbb kísérletekben újra és újra a biológiai sztereo-"automaták" képteremtő képességének immitációja volt a cél, a technológiai eljárások mindegyike a másolat tökéletesítésén fáradozott. Az a tény, hogy a nyugat vizuális tradíciójában a fénykép a realitás és objektivitás metaforája lett, tagadhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy létezzen az az igény, mely elvezet a VR-ipar kialakulásához.

Ugyanakkor már Brewster lencsékkel működő sztereoszkópjában felmerült a látótér egészének kitöltésére irányuló szándék, illetve annak a lehetőségnek a felismerése, hogy a szemre illesztett lencserendszerrel - amely a VR-technikák egyik alkotóelemeként ismert "sisak"-nak mintegy az előzménye - csökkenthető a látótér kitöltésének egyébként szerény mértéke. A probléma az elmúlt száz év során újra és újra megjelent, s végigkísérte a mozi történetét, például a vászon szélességének és magasságának növelésében (elméletileg az emberi látótér nagyságáig, azaz 155, illetve 185 fokig). A párhuzamosan vetített filmek révén növelhető az illúzió, illetve tökéletesség szándéka pedig egyidős a filmiparral. A múlt századi diorámától kezdve létrejött technikai újítások, a cinerama, sztereorama, a sensorama, az experience theater mind ugyanarra irányultak: a tökéletes szimulációra, a látvány illúziófokának radikális növelésére. Ami az illúziót, illetve a kép érzéki tökéletességét, a néző képbe merülésének, azaz a percepció testérzéssé fokozásának technikáját illeti, a televíziózás máig kétségbeejtően primitívebb, mint az egyébként oly sokszor elátkozott és eltemetett testvére, a filmezés.

A stilizált világot jelentő filmkultúra, a nagy művészet után a nyolcvanas évekbeli nyers naturalizmus mozija e szempontból a televízió és video technológiai korlátait kihasználó profitorientált fordulat. Az a tény, hogy a film az érzék-élmény minden addiginál nagyobb tökéletességét teremtette meg, nyilvánvalóan megkövetelte, hogy az erőszak páratlan pontosságú és hatású képeivel szerezze vissza Hollywood nézőit, aki egyébként a képernyőre merednek napestig.

A VR másik - az optikai, fizikai eszközöktől eltérő - feltételrendszere a számítógéppel megteremtett mesterséges kép manipulációja, mely gyakorlatilag a VR-ipar ma ismert formáinak gazdasági alapját jelenti.

A digitális technikával létrehozott mesterséges kép a számítógép felhasználási lehetőségei közül egyike a legkésőbb kifejlesztetteknek, legalábbis azon a szinten, amelyen a kép az illúzió, illetve a szimuláció hatásfokát tekintve már nem kétségbeejtően primitív. A nyolcvanas évek első feléig - főként civil használatban és tömeges méretekben - nem álltak rendelkezésre olyan gépek, illegve programok, melyek a fotografikus hagyomány értelmében realista s tökéletes illúzióval szolgáló képek gyártásának sikerével kecsegtettek volna. A személyi számítógépek elterjedése előtt a VR és a digitális technológia felhasználása ezen a téren elsősorban a katonai iparágakra korlátozódott. De a pilóták kiképzésében nagy szerepet játszó szimulációs programok hadititkoknak számítottak, s az űriparhoz hasonló high tech kultúrájuk a közönség számára elérhetetlen volt, tehát alkalmatlan arra, hogy a mass mediát, illetve a show business-t komoly mértékben befolyásolhassa.

A VR-ipar - ma ismert formájában és jelentőségében - akkor vált valósággá, illetve a posztindusztriális társadalom történetét immár nyilvánvalóan komoly mértékben befolyásoló tényezővé, amikor a digitális technikával létrehozott mesterséges képek tömeges előállítása olcsó lett, másrészt a képek elég részletgazdagnak bizonyultak. Hosszú időbe került, amíg megoldódott a képmanipuláció technológiai alapkérdése: a nagytömegű adat kellő gyorsaságú mozgatása, illetve épp oly fontos volt a gazdaságpolitikai feltételrendszer kialakulása: a katonai célú high tech és a show business ipar szövetsége által létrehozott döbbenetes profitot teremtő iparág beindulása.

A számítógép révén létrehozott mesterséges képfajták társadalmi jelentőségét fokozza az is, hogy e technológia véget vetett a befogadás passzivitásának. A legkülönbözőbb látványoktól lenyűgözött nézők a sztereoszkóptól a daguerrotipiákon át a kabinetképektől a mozgófilmig mindig tehetetlenségre kényszerültek, illetve a vad befogadás elemi reflexeit választhatták a képekkel szemben. A képek hatalmának ugyanis nincs köze azok illúziófelkeltő erejéhez, illetve ez az összefüggés elképzelhető, de nem közvetlen. A fotográfikus realizmus érzéki evidenciája csupán egy a vallásos érzület felkeltésének, illetve ébrentartásának eszközei közül. A Lumière fivérek mozijában egykor sikítottak a szemközt érkező mozdony látványától, Griffith filmjei alatt egy-egy vágásnál hullámokban hördült és ugrott fel a közönség, ma bármely horrortól elvárjuk, hogy a képek egyszerre ragadják meg a nézők szívét és ejtsék a félelem rabjául. A pornográfia képei ugyan kiválthatják a szexuális vágyat, vagy ugyanígy a templomi szobrok közvetlen befolyással lehetnek a hívőkre, de mindez a képek hatalmának kérdése, mely az azokba vetett bizalom kifejeződésének mértékére utal.

A számítógéppel létrehozott képek esetében új helyzet állt elő: a nézőből operátor lett. A számítógéppel való közvetlen kapcsolat jelentősége felmérhetetlen, a mesterséges nyelvekkel való írásos, szimbolikus kommunikáció helyén a szenzitív érintkezési formák variációi jelentek meg.

A monitor "egere", illetve a fényceruza nem pusztán apró játékszer csupán, hanem a digitális kép manipulálásának immár közvetlen érzéki, mozgásszervi eszköze. Először fordult elő, hogy a digitálisan felbontott - és elméletben elvont - képet a befogadó, egyelőre a virtuális valóságtól függetlenül, saját maga alakíthatja anélkül, hogy bármiféle elvont számítógépes ismerettel rendelkezne. A passzív néző helyén álló hiperaktív operátor figurája a képek új technológiai típusaival szemben kialakított társadalmi viszony metafórájaként is érthető. A képvalóságba beavatkozás olyan alapélménye a digitális képekkel együtt élő nemzedékeknek, mint amilyen a múlt század végén a fotográfia által teremtett felfedezéssorozat volt. S ne felejtsük el, hogy a Daguerre előtti nemzedékek tagjai soha nem tudták elfogadni, hogy fizikai valóságuk kétdimenziós lenyomata személyiségük örökségeként maradjon hátra, ahogyan azt sem, hogy e forrásértékű dokumentum utóbb éltük monumentumává válhat.

A technológiai összefüggések természetesen csak részben függenek össze azzal a filozófiatörténeti változással, melyet a "picturial turn", azaz képi fordulat, illetve a vizuális kutatás és magyarázat forradalma jelentett, s amely fordulat ugyancsak feltétele volt annak, hogy a VR kérdése ne pusztán egy szűk vagy tágabb szakma belügye, hanem a korszak egyik legalapvetőbb metaforája legyen. Az érzékszerveik közvetlenségével kommunikáló aktív operátorok világában egyre kevesebb szerepe van a nyelvi logikának, illetve a nyomdagépek korában terjesztett ismeretrendszer kulturális értékrendjének. Azt, hogy a tömeges méretekben előállított, sokszorosított képek variációi alapvetően megváltoztatták a pszichológiai beállítódást, illetve a múlt században még elképzelhetetlen kihívást jelentettek a társadalomtudomány számára is - ma már közhely.

A pictural turn nem más, mint a VR történeti és szociológiai háttere, s egyben az a világméretű kulturális átrendeződés, amelynek egyik kiváltója és részese a digitális technológiák által megteremtett új világkép.

A digitális technika eredményeként létrejött mesterséges képpel kapcsolatban nincs értelme az eredeti és másolat hagyományos fogalmának. Mindez túl azon, hogy a kultúránk egészét megrázkódtató jogi szabályozhatatlanságokhoz vezet, a VR-iparág fejlődésének elképesztő gyorsaságával mérhető. A szimuláció, szimulacra, hiperrealitás, illetve az infonaut, cyberspace, cyberpunk, cybernauts, cyborg stb. mind arra vallanak, hogy a mesterséges intelligencia, a kibernetika által megteremtett értelmezési tartomány ma még beláthatatlan ígéreteket és fenyegetéseket hordoz, ahogyan természetesen alkalmat teremt a meghökkentő szélhámosságokra is.

A digitális technológia - így az interaktív vizuális CD-k, melyek ma még egy szemmel nézendőek - egyszerűen nem a "magas" és "alacsony" kultúra közgazdaságtanának hagyományos felosztásai szerint működik. Az E-Mail - mely egyszerre alkalmas hang és kép átvitelére - pedig egyszerűen virtuálissá tette a tömeg fogalmát, hiszen a felhasználók számának immár semmiféle üzletileg vagy szociológiailag értelmezhető következménye nincs, túl azon az üres kijelentésen, hogy a felhasználók mind felhasználók. A magas és alacsony kultúra tradicionális ellentétpárja gyakorlatilag értelmezhetetlen akkor, ha ugyanazzal a technológiával fordítjuk le a maga képére és hagyományára Szerb Antalt és a telefonos szexpartner-keresést. Ami azt illeti, a nyomda közömbösségének ismert ellenérvét érdemes egy pillanatra megfontolnunk. E szerint az ismert relativista technikát használó érv szerint a digitális forradalom, vagy ellenforradalom csupán egy az üres retorikai fordulatok közül, hiszen az ólombetű is épp úgy alkalmas volt a Biblia kinyomtatására, mint a legalacsonyabb ízlést kiszolgáló tömegtermék előállítására. Nos ez az érv formálisan megfelel, csakhogy a digitális képi fordulatban elősorban nem arról van szó, hogy miként alakul ki egy hagyomány az új technológia keretei között, hanem arról, hogy a meglévő tradíciók miként alakulnak át. Így lesz hypertext a Bibliából és a Bimbózó lányok árnyékából éppúgy, mint a Ciccolina-féle produkciókból. A digitális sokszorosítás által létrehozott kép és szöveg közti új viszonyok vizsgálata állhat e különbség megértésének centrumában.

A digitális technika minden eddiginél élesebb osztálykülönbséget hoz létre a felhasználók és a kirekesztettek között. Egész nemzeti kulúrák süllyedhetnek el, ha nem tudják bekötni magukat az information highwaybe. A különbség az eddigi szisztémákkal szemben az, hogy az analóg sokszorosítás világában az egyes technológiai elemekkel való elmaradás, illetve részleges alulfejlettség nem befolyásolta azonnal és jóvátehetetlen módon az összes többi technológiai elemmel való kötődést. A digitális szisztémában viszont minden a fény sebességével függ össze, s nincs meg az Időnek az a dimenziója, amely egyébként alkalmat adott a valóság és látszat elválasztására, a realitás és szimuláció fogalmának érvényes fenntartására.

Nos mindezek után VR-ről akkor beszélünk, ha a digitálisan előállított képet nem egy látótávolságban lévő képernyőn figyeljük, illetve manipuláljuk az "egér" vagy bármely szenzitív eszköz segítségével, hanem a képet, illetve a képeket két - a látómező lehetőség szerint egészét kitöltő - közvetlen közel elhelyezett képernyő, akár katódsugácsővel, akár folyadékkristállyal létrehozott sorozatai jelenítik meg számunkra. A VR a retinára, illetve a retinákra vetített képek eddig félig ismeretlen, új érzéki tapasztalatokat hozó eszköztára.

A "head mounted display" az a bizonyos sisak, melyet minden infonautának vagy cybernautának fel kell vennie, ha be akar lépni a cyberspace-be. (Ezt a mondatot szándékaim szerint nem fordítanám le ennél jobban, hogy érzékelhető legyen a nyelvünket ért kihívás mélysége. A számítógéppel kapcsolatos kifejezések fordítása, illetve az eredeti használata sokkal mélyebb és fontosabb kérdés annál, mintsem hogy azt meghagyhatnánk a stilisztikának.) Ennek az - ideális esetben - két képernyővel a retinára vetített képnek az eredménye a virtuális valóság, amely immár az érzéki evidencia teljes erejével sújt le arra, aki abba belemerül, belesimul. A viruális realitás igazán ideális esete természetesen akkor valósítható meg, ha a képeket egy-egy miniatürizált lézer scanner "vetíti" a platoni barlanggá változott szemfenékre, a szemgolyó sötét mélyén elrejtett valóságlefordító biológiai mechanizmusra.

A VR-mechanizmusok javarésze ma még tökéletlen, s ami azt illeti, azok hosszan tartó használata biológiai következményekkel jár, amelynek jelentőségét ne becsüljük alá, hiszen a könyvnyomtatás elterjedéséhez hasonló nagyságú fordulattal állunk szemben. A VR mindezen túl alapvetően megváltoztatja a test fogalmát és tapasztalatát, s ekkor korántsem csupán a szexuális érintkezés ma elterjedt formáira gondolok, mint például a pornográfia soha nem látott lehetőségei. (Próbáljuk meg elképzelni azt az önkielégítést, melyet egy kellő sisakot viselő, "partnerével" a képernyő által közösülő fiatalember elvégezhet. Szegény - vagy boldog - kis kamaszok ott Fellini Amarcordjában, amint egy jótékony ködös éjjelen maszturbálnak az autó hátsó ülésén, s lehunyt szemük mögött a fantázia képeit vetítik képzeletük képernyőjére, s nem a virtuális valóság roppant illúziószerű képeit vetítik tágranyílt szemük retinájára. Azt azért senki nem mondhatja, hogy ez nem jelentős kulturális különbség.)

Túl mindezen a VR értelmezhetetlenné teszi a test határfalát, a bőrt. Már kapható például a szív működéséről szóló VR minőségű CD, amelyben ki-ki megragadhatja bárki lüktető és élő szívét.

A VR ugyanakkor, amikor korlátlan lehetőséget kínál a képzelgés, az előregyártott képek és világok aktív átalakításában, időutazásban való részvételre, egyben gúzsba köti a szabad fantáziát, mert mindig az illuzionizmusra hajt, azaz mégiscsak hoz egy döntést a nagy művészettörténeti vitában: a VR a realitást a fotografikus hűséghez köti - s ennek a függésnek a szerepe soha nem látott jelentőségre tesz szert. A VR-fogyasztók számára a kaland, a felfedezés a programok közti kreatív eligazodást jelenti. A szürrealizmus vagy a pszichoanalízis kultúrantropológiai elképzelései a VR korában visszasüllyednek a tudás és lélek történeti rétegei közé.

A tapasztalatipar, mely a kolonializmus és a technológia révén kifejezésre juttatott szuperioritás egyik legagresszívabb formája, azaz a Disney World-ök új hagyománya jelenik meg az úgynevezett Urban Theme Park programokban, melyek olyan filmes tradíció nyomán épülnek fel, mint Lang, Ruttman filmjei,vagy a Brazil, a Terminátor, illetve a Robotzsaru. Mindez a könyvkultúrán nevelkedett nemzedéktől felfoghatatlan érzéki evidenciákhoz való könnyed alkalmazkodást, és nem kevésbé elképesztő kreativitást is követel. S még azt is elhiszem, illetve tudom, hogy egy-egy ilyen programban bizony van múzeum is. És akkor ott akár el is nézegethető egy-egy Klee kép, a fantázia szabadságáról és a szürrealizmus nagyságáról. De ki is fogja meg és ejti rabul a fantáziát, ez itt a nagy kérdés. A szürrealizmus mindössze egy epizód a programok tengerében. De van-e mód a technológia csapdáiban visszavonni a fotográfiai képalkotás és realitás evidenciának tekintett kapcsolatát.

Az egyik legjobb barátom egy másik földrész egyik városának igen magas házában, szerény társaságomban épp kibámult az ablakon. Az a repülőtér, mondta, és rámutatott a tóparton húzódó riasztóan keskeny betoncsíkra. Igen, mondtam, és mi van vele? Nos, ott már sokat szálltam le. Úgy értem, hogy a gyerekek számítógépén van egy landolási program, amely leszállni tanít. Mindig beleestem a tóba.