 |
 |
 |
Már a század elején próbálkoztak olyan telepátia-kísérletekkel, amelyekben az egyik fél egy képet igyekszik "átadni" a másiknak, amit aztán az lerajzol. Upton Sinclair, nálunk is jól ismert amerikai író, könyvet is írt "Mental radio" ("Elmerádió") címmel azokról a saját kísérleteiről, amelyeket ezzel a módszerrel ő és felesége végeztek. Noha a Mrs. Sinclair által rajzolt ábrák néha meghökkentő pontossággal reprodukálták az adó által továbbítani szándékozottakat, az ilyen típusú "kísérletek" tudományos szempontból mégis igen csekély értékűek voltak, mert nem lehetett számszerűen meghatározni annak valószínűségét, hogy az ábrák egyezése pusztán a véletlennek köszönhető. Lényegében csak arra voltak jók, mint a mindennapi életben előforduló spontán esetek (mint például az én sztorim Martával): hogy ötleteket adjanak precízebb kísérletekhez.
A véletlen egybeesés valószínűsége ilyen esetben azért nem határozható meg, mert egyrészt a szóba jöhető ábrák száma gyakorlatilag végtelen, másrészt nem tudjuk mennyiségileg jellemezni, hogy a vevő által rajzolt ábra mennyire hasonlít a leadotthoz. Ha mondjuk az utóbbi egyszerűen egy kör, és a vevő rajzol egy ugyanolyan méretű másik kört, akkor ez egyértelműen találat; de mi van, ha a vevő köre mondjuk sokkal kisebb vagy nagyobb, vagy ha nem is egészen kör, csak valami elnyúlt ellipszis, vagy még az se, de mindenesetre zárt görbe - ezeket némi jóindulattal még mindig találatnak foghatjuk fel, de a dolog már sokkal kevésbé meggyőző. Ráadásul jól látszik, hogy az adott és vett ábra eltérésének nincs természetes küszöbmértéke, amely a találatot és a hibázást szétválasztaná. Ha aztán az ábra eleve bonyolultabb, mondjuk egy szőlőfürt, egy ház stb., a vevő rajza pedig (ahogy gyakran lenni szokott) csak egy csomó kusza vonal meg folt, akkor már teljesen az értékelő szubjektív "jóindulatától" függ, hogy észrevesz vagy beleképzel-e ezekbe valami hasonlóságot az adó ábrájával.
Ugyanakkor ez a kísérletfajta a részvevők számára nyilvánvalóan érdekesebb, mint mondjuk az, amelyben egytől négyig terjedő számokat továbbítanak, vagy négy, előre meghatározott ábra valamelyikét. Mindkét utóbbi eset matematikailag igen kényelmes, mert a véletlen találat esélye 1/4, és ha a számok sorrendje véletlenszerű, akkor az egyedi próbák egymástól függetlenek, erre pedig igen könnyű statisztikát csinálni. Csak az a baj, hogy az adó meg a vevő igen hamar megunják, hogy mindig ugyanabból a négy számból vagy ábrából kell egynek jönnie, és mihelyt számukra a dolog gépiessé válik, a statisztikai kiértékelés rendszerint azt adja, hogy az eredmény nem tér el a véletlen szerint várhatótól. Szerencsére van rá mód, hogy a kétféle kísérlet előnyeit egyesítsük, mégpedig a következőképpen.
Összegyűjtünk nagyon sok képet, mi a LAB-ban például 160-at. Ezeket négyesével csoportokba rendezzük, úgy, hogy minden csoporton belül a négy kép minél különbözőbb legyen egymástól. Így 160 képből kapunk 40 csoportot. Minden próba azzal kezdődik, hogy egy véletlenszám-generátorral először egy csoportot választunk ki a 40-ből, aztán egy képet a kiválasztott csoportból. Ezt mutatjuk meg az adónak. A vevő nem tudja, hogy egyáltalán milyen képek jöhetnek szóba, mert ha csak kevés számú próbát végzünk vele (mondjuk ötöt vagy tizet, de a LAB-ban gyakori az is, hogy csak egyet összesen), akkor nincs esély rá, hogy a kísérletben alkalmazott képeket megismerje. Így csak ugyanazt teheti, mint amikor nulláról indulva kell "vennie", vagyis gyakorlatilag lerajzolja, ami az "adás" alatt eszébe jut. Utána pedig megmutatjuk neki mind a négy képet, ami a leadott kép csoportjában van, véletlenszerűen összekeverve, és azokból neki magának kell kiválasztania azt, ami szerinte a legjobban hasonlít saját rajzához. Így a kísérlet végén ugyanabban a kényelmes helyzetben vagyunk, mint amikor négy adott ábráról van szó, és azok közül egy a "helyes", vagyis a véletlen találat valószínűsége most is pontosan 1/4; de a kísérlet közben mégis fenn tudjuk tartani a választás korlátlan lehetőségét és ezzel érdekességét.
A rajzolásos kísérletnek van azonban még egy hátránya, amelyet eddig nem említettem. Talán furcsán hangzik, de ez a hátrány éppen az, hogy a vevőnek rajzolnia kell. Ez ugyanis bizonyos figyelemkoncentrációt igényel, de legalábbis azt, hogy a vevő nyitva tartsa a szemét; a telepatikus vétel sikeréhez viszont, régebbi tapasztalatok szerint, a vevő részéről minél passzívabb, elengedettebb, mondhatni "üresebb", szinte félálom-szerű állapot a legkedvezőbb. Ezért nálunk a vevő nem rajzol, hanem magnóra mondja a benyomásait, amelyeket közben a kísérletvezető fel is jegyez, és az adás végén némileg rendszerezve visszaolvas neki. (Magát a magnófelvételt visszahallgatni igen gazdaságtalan és unalmas volna, mert az főleg szünetekből áll, amikor a vevő hallgat, mert semmi nem jut eszébe.) A kísérletvezető természetesen nem tudja, hogy mi a leadott kép, sőt még azt sem, hogy melyik csoportból való, hiszen ki kell zárni, hogy akár öntudatlanul segítsen a vevőnek a választásban; a csoportot és a képet számítógéphez csatolt véletlenszám-generátor jelöli ki, és a kiválasztott képet a számítógép emberi közreműködés nélkül jeleníti meg képmagnóról az adó helyiségében elhelyezett tévékészüléken, csakúgy, mint az adás végén a csoport négy összekevert tagját a vevőén, hogy az választhasson közülük. Így a leadott képet egyedül az adó ismeri mindaddig, míg a számítógép a vevőnek és a kísérletvezetőnek is meg nem mutatja a próba végén, miután a vevő választott a négy kép közül. Néhány, erősen vizuális személynél probléma lehet, hogy szavakkal kell megfogalmaznia ami a képzeletében megjelenik, de tapasztalataink szerint ez azért majdnem mindig sikerül annyira, hogy a vevő a szövegből fel tudja újra idézni képszerű benyomásait is. A nyugodt állapotot és a fantáziaképek élénkségét mi még egy trükkel elősegítjük, amelyet a pszichológiában már elég régóta ismernek: az úgynevezett Ganzfeld-technikával. A vevő szemére félbevágott pingponglabdákat ragasztunk, amelyektől ő az egész látóterében egyenletes fényt lát (a helyiségben tompa vörös lámpa ég), fülébe pedig egy magnó fejhallgatón át halk morajt játszik, amely szintén számítógéppel állítható elő, széles frekvenciasávból vett egyenletes eloszlással ("fehérzaj"). A vevő eközben lazán hever egy igen kényelmes, puha nyugágyban, úgyhogy gyakorlatilag minden érzékszervére teljesen semleges, szerkezet nélküli közeg hat. A Ganzfeld német szó, azt jelenti, hogy "egész tér" - kis fantáziával sejteni lehet, hogy ezt a szétkent környezetet miért pont így nevezik. A vázolt kísérleti elrendezést döntően a LAB igazgatója, Charles Honorton dolgozta ki, és ma is ő a LAB minden Ganzfeld-kísérletének elvi irányítója.
A Ganzfeld-kísérletben egyetlen próba elég hosszú ideig tart. A részvevőknek először adunk kb. 15 percet arra, hogy kényelmesen elhelyezkedve ráhangolódjanak a kísérletre, és elérjék a szükséges, nyugodt állapotot. Ezalatt fülhallgatón át mindketten úgynevezett "relaxációs gyakorlatot" hallgatnak, amely szintén jól ismert pszichológiai eljárás: egy kellemes hang olyan szövegeket ismételget nekik, mint "Megnyugszik... Karjai lassan elernyednek... Lábai is lassan elernyednek... Egész testében jóleső meleget érez..." és így tovább. Ezalatt már természetesen mindenki benn ül a helyén. A relaxációs szakasz után mutatja meg a számítógépi program az adónak a kiválasztott képet, és ugyanekkor kezdi a vevő sorolni a benyomásait. Ez a "benyomásgyűjtő" szakasz harminc percig tart, mialatt az adó előtt a kép még ötször megjelenik a képernyőn, egy-egy alkalommal kb. hetven másodpercig. (Azért nem folyamatosan, hogy ne szokjon túlságosan hozzá, és a kép ne veszítse el az érdekességét.) Az utána következő "felidézés", amelyben a kísérletvezető és a vevő még egyszer megbeszélik az előző szakaszban kapott benyomásokat, természetesen nincs időben behatárolva, de szintén el szokott tartani körülbelül negyed órát, és aztán csaknem ugyanennyit a négy kép végignézése és a vevő benyomásaival legjobban összhangban lévő kép kiválasztása is. Így a próba összideje legalább egy óra, de inkább másfél. Ehhez aztán még vegyük hozzá, hogy a próbák előtt Linda (a titkárnőnk) és Marta (a kísérletvezető majdnem minden Ganzfeld-próbában) másik egy-két-három órát elcsiripelnek a kísérleti személyekkel a jó hangulat érdekében, a próbák után pedig a történteket részletesen megbeszélik Ha a. próba sikeres volt, akkor azért, mert jólesik, ha meg nem volt sikeres, akkor azért, hogy majd legközelebb az legyen... Ezért naponta csak egy próbára van idő, ami elég gazdaságtalannak tűnhet, hiszen eredménye ugyanúgy egyetlen "talált - nem talált" alternatíva, mint azé a pillanatszerű döntésé, amit Helmut Schmidt kísérleti személyei csinálnak a véletlengenerátorral mondjuk percenként tízszer. Csakhogy egyrészt ez a Ganzfeld-szituáció rendelkezik azokkal a pszichológiai előnyökkel, amelyeket a fejezet elején vázoltam, és így a tapasztalat szerint a siker valószínűsége az egyedi próbákban sokkal nagyobb, mint amikor a vevő adott számok vagy ábrák közül választ a hosszú benyomásgyűjtés meg a Ganzfeld körítése nélkül; másrészt a benyomások utólagos elemzésével itt egy csomó érdekes információhoz juthatunk arról, hogy a képből mi és mennyire "ment át".
Még egy kiegészítés a módszer leírásához: a mi 160 képünk közül csak 80 valóban kép, a másik 80 mozgófilm-részlet (hanggal, amelyet az adó fejhallgatójára adunk). Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a mozgókép gazdagabb információtartalmából többet lehet telepatikusan átvinni; ez elég sok próba után statisztikus vizsgálattal eldönthető, hiszen csak azt kell mérnünk, hogy melyik fajtából van több találat, és mennyivel. A négyes csoportokon belül vagy csupa kép, vagy csupa filmrészlet szerepel. A kb. 70 másodperces filmrészleteket a kísérletben ugyanúgy kezeljük, mint az állóképeket, és ennek megfelelően a próba alatt sem a vevő, sem a kísérletvezető nem tudja. hogy az adó képet vagy filmet lát.
Ezzel a módszerrel természetesen el lehet végezni sokféle konkrét kísérletet, vagyis sokféle kérdésre kereshetünk választ. Most ezek közül nem sorolom fel mindazt, amit mi a LAB-ban csináltunk; talán elég lesz két jellemző példa.
Először is, nyilván mindenki kíváncsi rá, hogy az összes eddig elvégzett próba egyesített eredménye bizonyítja-e telepatikus kapcsolat létrejöttét az adott szituációban. "Telepatikus kapcsolat" alatt itt mindössze azt értem, hogy az adótól a vevőhöz átmegy valamiféle, az ismert érzékszervi közvetítéseken kívül terjedő információ arról, hogy az adó milyen képet vagy filmet lát; a név (ahogy én használom) nem utal a jelenség semmiféle, ezen a gyakorlati definíción túlmenő értelmezésére.
86 nyaráig ezzel a módszerrel összesen 187 próbát végeztek; ebből 60 volt találat, vagyis hatvanszor választotta a vevő azt a képet vagy filmet, amit az adó valóban látott. Mivel a véletlen találat esélye 1/4, a 187-ből a véletlen szerint 187/4=46,75, azaz 47 körüli eredmény várható.
A 60 ennél kétségtelenül több, de vajon eléggé több-e? Mondhatjuk-e, hogy tizenhárom "többlet-találat" egyértelműen valami "többlet-információra" utal a vevő választásában? Ez a tizenhárom végül is nem túl nagy szám; lehetséges, hogy most véletlenül pont így jött ki a lépés, azaz a vevőnek tizenhárommal többször volt véletlen szerencséje a választásban, mint amennyire mi matematikailag számítottunk.
Ehhez hasonló probléma igen gyakran merül fel nemcsak parapszichológiai kísérletekben, hanem minden olyan vizsgálatban, ahol a mért mennyiség statisztikusan ingadozik. Ha például az erdészek arra kíváncsiak, hogy egy kénsavgyár közelében az erdők veszélyben vannak-e, megmérhetik, hogy egy év alatt egy hektáron hány fa pusztul el, és ezt összehasonlíthatják távolabbi egyhektáros területek átlagolt pusztulási darabszámaival; és ha azt kapják, hogy az előbbi szám mondjuk harminc, míg az utóbbi (az átlag) huszonhárom, akkor igen hasonló döntési helyzetbe kerülnek. Mert a huszonhármas átlag olyan területekből áll össze, ahol előfordul húsz vagy tizennyolc fapusztulás is, meg huszonhét vagy akár harminc is, és ezért a kénsavgyár vezetői azt mondhatják, hogy a mellettük mért "harminc" is csupán egy ugyanilyen véletlenül kiugró érték, amely nincs okozati kapcsolatban a gyár közelségével.
Járjuk körül tehát egy kicsit ezt a problémát az iménti Ganzfeld-kísérlet példáján, amelyben, mint láttuk, 187 próbából 60 volt sikeres a véletlen szerint várható 187/4 helyett. Számítógéppel elég könnyű a kísérletnek megfelelő statisztikai helyzetet "lejátszani", szakszóval: szimulálni. Ehhez arra programozzuk be a gépet, hogy egy próbában egynegyed valószínűséggel érjen el sikeres találatot, és ezt ismételje meg 187-szer. A gép tehát ekkor úgy viselkedik, mint egy vevő, akinek csak véletlen találatai vannak; vagyis azt a helyzetet szimuláljuk, amikor telepátia a kísérletben nem működik. Nos, az imént írtam egy ilyen programot (becsszóra nagyon egyszerű, három perc alatt kész az Amerikából hozott Amiga gépemen), és lefuttatva a 187 próbából 46-szor talált; aztán lefuttattam megint, ekkor a találatok száma 41 volt. Száz ilyen 187-próbás szimuláció eredménye a mellékelt táblázatban látható:
46 41 38 40 43 40 38 52 42 46 41 43 46 46 39 51 42 41 54 39 49 53 44 44 47 50 46 43 45 38 47 46 45 46 47 47 42 44 51 40 42 51 50 38 42 35 43 48 35 50 42 50 39 47 41 43 60 42 48 46 38 51 45 48 47 46 45 47 41 42 52 41 55 51 41 50 47 40 48 58 44 45 48 55 36 40 56 52 53 32 59 37 55 31 49 45 53 46 44 52
A fenti száz 187-próbás szimuláció közül a "telepátiamentes vevő" egyszer ért el 60 találatot (a harmadik sor vége felé), ennél többet pedig egyszer sem. Utána egy másik, ugyancsak százas szimulációban megint lett egyszer 60 találat, de most egyszer 61 is; és ugyanezt sokszor megismételve kiderül, hogy 60 vagy több találat száz 187-próbás szimulációból átlagban kétszer fordul elő. (A matematikailag pontos érték nem kettő, hanem egy egész hét tized; ezt ki lehet számítani, még gyorsabban, mint ahogy a szimulációt beprogramozza az ember.) Vagyis annak véletlen valószínűsége, hogy 187 próbából 60 vagy több találat legyen, jó közelítéssel két század (vagy két százalék, ami ugyanaz); statisztikai szakkifejezéssel ezt úgy mondják, hogy a kísérletben kijött 60 találat statisztikailag szignifikáns 0,02, azaz két század szinten. A "szignifikáns" kifejezés talán leginkább "jelentős"-nek fordítható, amihez egyébként szó szerint is a legközelebb áll, és mint láttuk, azt jellemzi, hogy az eredményből milyen bizonyossággal következtethetünk valami nem-véletlen hatás közreműködésére: minél kisebb a szignifikancia szintjét mutató valószínűség-érték, annál kisebb a valószínűsége, hogy a kijött eredmény pusztán véletlen ingadozásnak köszönhető, tehát annál nagyobb lehet a bizalmunk abban, hogy az eredmény utal valamire (jelen esetben telepatikus információ átvitelére) a véletlen ingadozáson túl.
Az persze ízlés dolga, hogy két századnyi valószínűséget mennyire tartunk kicsinek vagy nagynak. Ha például valaki földob egy pénzérmét hétszer, és az mindig ugyanazzal az oldalával fölfelé ér földet (ennek esélye szintén valamivel kisebb két századnál), nyilván lesz olyan szemlélő, aki azt mondja: "Az anyját, micsoda véletlen!", míg egy másik azt, hogy "Haver, te csalsz!". A pszichológiában a két századot rendszerint elegendően kicsinek tartják ahhoz, hogy ilyen esetben elvessék a "puszta véletlen" hipotézisét; náluk a határ általában öt század, tehát ha egy eredmény csak öt századnál kisebb valószínűséggel lehet véletlen (a szignifikancia szintje kisebb, mint 0,05), akkor ők feltételezik, hogy ott működött valami hatás a statisztikus ingadozáson kívül is. A fizikusok óvatosabbak, a kísérleti fizikában a szignifikancia-határ általában kisebb, de persze ott maguk a jelenségek is megbízhatóbban előállíthatók, mint a pszichológiában. Mindenesetre ha a telepátia létezésének igazolására csak ezzel az egyetlen kísérleti eredménnyel rendelkeznénk, akkor ez bizony igen kevés volna: ahogy a parapszichológia egy régi híres kritikusa, a Scientific American játékrovatából ismert Martin Gardner szokta mondani, "különlegesen erős állítások különlegesen erős bizonyítékot kívánnak", és a véletlen két századnyi valószínűsége ehhez bizony még nem elég kis valószínűség. No meg persze ahhoz képest sem elég kicsi, hogy Helmut Schmidt már 69-ben végzett olyan kísérletet (igaz, nem telepátiával, hanem prekognícióval), ahol a szignifikancia szintje egy-százmilliomod volt. De a mi LAB-unk Ganzfeld-kísérleteinek elsősorban nem is az a céljuk, hogy igazolják a telepátia létezését - ezt meggyőződésünk szerint mások már kielégítően megtették -, hanem hogy a különböző emberek közötti egyéni különbségeket derítsék fel abból a szempontból, hogy mennyire képesek telepatikus információ vételére. Ez azért igen fontos, mert várható, hogy ha az ilyen egyéni különbségeket elég pontosan ismerjük, akkor a tudományban általában követett eljárás szerint előre meg tudjuk jósolni, hogy egy bizonyos embercsoport, mint vevő, egy bizonyos szituációban milyen kísérleti eredményt produkál majd. A parapszichológia hagyományai szerint ilyen szempontból az adót nem vizsgálják, ami nem biztos, hogy helyes; az rá az indok, hogy egy jó vevő adó nélkül, vagyis clairvoyance-kísérletben is sikeres szokott lenni, és ezért az adót másodrendűnek tekintik. Mindenesetre egyelőre már az is nyilván szép eredmény, ha adott tulajdonságú embercsoportról meg tudjuk mondani, hogy vevőként mennyire lesznek sikeresek.
Az egyéni különbségek szisztematikus vizsgálatára minden kísérleti személlyel két kérdőívet töltetünk ki, rendszerint még a Ganzfeld-kísérlet megkezdése előtt. Egyikben a múltjára, szokásaira és a parapszichológiai jelenségekről alkotott véleményére vonatkozó kérdések szerepelnek, például hogy voltak-e olyan spontán tapasztalatai, amelyeket ő maga a telepátia megnyilvánulásának tart, részt vett-e valaha parapszichológiai kísérletben, milyen erősen tud emlékképeket maga elé idézni, milyen gyakran emlékszik az álmaira, mennyire biztos benne, hogy telepátia létezik vagy hogy nem létezik, és így tovább. A másik a sok szabványos pszichológiai teszt egyike, az úgynevezett "Myers - Briggs-féle típusjelző", amellyel minden személyt 16 alaptípus egyikébe lehet besorolni négy tulajdonság-pár kombinációi szerint. Ez a Myers - Briggs számomra meglepően értelmes tesztnek bizonyult, vagyis eredménye rendszerint megegyezett a józan ésszel kialakított képpel az illető személyről, és a kérdőívéből is kiderült, hogy lényegében a spontán emberismeret egy formalizált változata. Az első tulajdonság-pár az "Extraverzió - Introverzió": az előbbi ("E") típusra a kifelé fordulás, könnyű kapcsolatteremtés és a környezethez való jó alkalmazkodóképesség jellemző, míg a másik, "I" típusra mindennek az ellenkezője. (A tulajdonságok leírásában persze én most egyszerűsítek; a pszichológusok, mint például Marta, órákig tudnak beszélni a beosztás finomságairól.) A második pár a gondolkodás konkrét vagy absztrakt jellegére utal, jelöljük ezeket a megfelelő magyar szavak nyomán "K" és "A" típusnak. A "K" típus szeret a tényekhez tapadni, elvi általánosítások kevéssé érdeklik, az számít neki, ami közvetlenül érzékelhető, "kézzelfogható"; míg az "A" típus intuitívabb, és hajlamosabb arra, hogy a tények mögé nézzen. A harmadik a "Gondolkodó - Érző" típuspár ("G" és "E"), amely azt jellemzi, hogy az illető személy a döntéseiben inkább racionális meggondolásokat vagy inkább spontán érzelmi impulzusokat követ. Végül a negyedik pár egyik tagja a "Tervező"-típus ("T"), aki gyakran ragaszkodik előre kidolgozott cselekvéssorokhoz, míg a másik a "Spontán" típus ("S"), aki inkább az események sodrására bízza rá magát. A Myers - Briggs-kérdőívre adott válaszok alapján mindenki jellemezhető az előbbiek szerint, mint például "Extravert - Konkrét - Gondolkodó - Tervező", vagyis "EKGT", vagy "Introvert - Konkrét - Gondolkodó - Spontán", vagyis "IKGS" típus, és így tovább. Kis számolással kiderül, hogy összesen 16 kombináció van. A kérdőívből nemcsak az határozható meg, hogy egy személy mondjuk "E" vagy "I" típus, hanem az is, hogy mennyire "E" vagy "I": valójában mind a négy tulajdonság-pár szerint van egy folytonos skála, valami olyasféle eredménnyel, hogy mondjuk "30 százalékban extravert és 70 százalékban introvert" stb. (Én például az "E-I" skálán csaknem középre kerültem, vagyis a Myers - Briggs-teszt szerint e két tulajdonság egyike sem különösebben jellemző rám.) De ezt a finomítást mi a Ganzfeld-eredmények elemzésében egyelőre figyelmen kívül hagyjuk, már csak azért is, mert nincs elég kísérleti személyünk ahhoz, hogy a 16 alapcsoport tovább bontott alcsoportjaiba is még elég sokan bele- kerülhetnének.
Az egyéni különbségekkel foglalkozó kísérlet két szakaszból áll. Először elvégzünk egy-egy Ganzfeld-próbát adott számú személlyel (a szám attól függ, hogy hány személy áll rendelkezésre, nálunk ez 74 volt), akikről megvannak mindkét kérdőív adatai, és keresünk olyan tulajdonságokat vagy tulajdonság-kombinációkat, amelyekkel bíró személyek közül a Ganzfeld-próbában sokan értek el találatot. Itt a "sokan" persze megint statisztikusan értendő, vagyis például az számít soknak, amelynek a véletlen valószínűsége egy kiválasztott határnál (pl. egy százaléknál) kisebb. Az ilyen tulajdonságú személyek tehát "gyanúsíthatók" azzal, hogy a mi kísérleti szituációnkban jó eredményre képesek. A kísérlet második szakaszában aztán az ő eredményükről már konkrét hipotézist állítunk fel, és a méréssel ezt ellenőrizzük.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükség a második szakaszra: ha már az első 74 személy vizsgálatával kiderül, hogy a Ganzfeld-szituációban statisztikailag igazolhatóan sikeresek mondjuk az olyan "Érző - Spontán"-típusok, akiknek már azelőtt is volt telepatikus tapasztalatuk, és emellett valamikor rendszeresen folytattak szellemi képességeket fejlesztő gyakorlatokat, akkor minek ezt újra megmérni egy másik embercsoporton? Hát nem éppen ezt igazolja a statisztika már az első szakaszban is?
Nos, a helyzet az, hogy ha csak egyetlen tulajdonságot vagy tulajdonság-csoportot vizsgálnánk, akkor az első szakasz valóban elég volna; akkor nyilván most is érvényes volna minden, amit az összes próba egyesített statisztikai tesztjével kapcsolatban láttunk. Hogy mi történik akkor, amikor több lehetséges csoport van, azt ismét egy szimuláció segítségével mutatom be.
Képzeljük el, hogy egy fej-vagy-írás játékban egymás után hússzor dobunk, és egy-egy dobásban, ahogy illik, 1/2 valószínűséggel kapunk fejet vagy írást. Az első sorozat lehet például a következő:
F I I I F F I I I F I I I I F I F I F F
Ha jól számolom, a fejek száma itt nyolc. Dobjunk megint húszat; ekkor (a szimuláció szerint) a fejek száma történetesen megint nyolc; a harmadik sorozatban tizenhárom, a negyedikben tíz. Ezt még sokszor megismételve kiderül, hogy a fejek száma minden húszas dobásban tíz körül ingadozik, és 15 vagy annál több fej igen ritkán jön ki. Például száz darab ilyen húszas sorozatban a fejek számát a következő táblázatban láthatjuk:
8 8 13 10 11 11 11 10 8 12 9 12 13 10 12 4 10 10 9 8 10 8 11 12 11 11 6 9 12 9 10 15 8 14 12 11 10 13 11 14 8 12 11 8 12 11 7 9 11 12 12 12 15 11 9 12 10 13 7 11 11 8 7 8 14 13 11 11 12 9 12 15 9 9 12 7 11 13 8 11 10 13 11 8 11 8 12 12 11 9 7 12 8 9 8 10 10 13 10 12
Ezek között három 15-ös van, nagyobb pedig egy sem. Sok ilyen százas szimulációból kiderül, hogy 15 vagy ennél több fej véletlen valószínűsége kb. két és fél százalék; vagyis ha egy húszas sorozatban 15 vagy több fej jön ki, ez az eredmény statisztikusan szignifikáns 0,025 szinten. Így tehát, ha egyetlen húszas sorozatot dobunk, és ebben az egyetlen sorozatban mondjuk 15 fej van, akkor a pszichológiában elfogadott öt százalékos szignifikancia-határ miatt arra következtetünk, hogy nem teljesen véletlenszerű dobással állunk szemben.
Most végezzünk szimulációt úgy, hogy mondjuk kétszázat dobunk, és ezekből tíz darab húszas csoportot képezve, számoljuk meg ezekben a húszas csoportokban a fejeket! Az eredmény a következő:
Csoport Dobások Fejek száma 1 F I F I F I F F I F F I I F I I F F F I 11 2 I F I I I F F I I I F I I I I F I F I F 7 3 F F I F F I F I I I I F F F I F F I I I 10 4 F F F F F I F F F F I F F F I F I I F I 14 5 F F F F I I I F F F I I F I I I F I I F 10 6 I F I F F F I F F F F F F F F F F I I F 15 7 F F I I I F F I I F I F I F I F I F F I 10 8 I F I F I I I I I I I I I F F I I I F I 5 9 F F I I I F I I I F I F I I I F I I F I 7 10 I F I I I F F F F I I F I F F F F F I I 11
Ezek között van 15-ös: a hatodik csoportban. Az előző gondolatmenet mechanikus alkalmazásával azt kellene mondanunk, hogy ott a dobás valószínűleg nem volt teljesen véletlenszerű... (Ez analóg azzal, hogy mondjuk az "Érző - Spontán" típusok csoportjában valószínűleg telepátia is működött a véletlenen kívül.) Most persze tudjuk, hogy ennek a csoportnak az eredménye is tiszta véletlen, mert direkt úgy szimuláltuk. Kicsit belegondolva kiderül, mi a hiba: ha több csoport van, és nem rögzítjük előre, hogy a legalább 15 fejet melyikben várjuk, akkor annak esélye, hogy valamelyikben ez bekövetkezik, nagyobb lesz, mintha csak egy csoportunk volna. Hiszen ha például száz csoportot képeznénk, arról már tudjuk, hogy köztük várhatóan lesz kettő vagy három is olyan, amelyben a fejek száma 15 vagy több: pont ez jelenti azt, hogy egy csoportban ennek valószínűség kb. két és fél százalék. Természetesen azt is ki lehet pontosan számítani, hogy a "15 vagy több fej" véletlen valószínűsége mennyivel nő meg a több csoport miatt (ez nyilván a csoportok számától függ, meg attól, hogy a csoportok mennyire függnek össze egymással), de erre most nincs szükségünk: annyi remélhetőleg látszik az eddigiekből, hogy a kísérlet első szakaszában, amikor sok csoportunk van és a várt hatás bármelyikben bekövetkezhet, nem bízhatunk meg az olyan szignifikancia-szintekben, amelyeket egyetlen csoport esetén elfogadnánk. Ezért egy látszólag szignifikáns eredmény ekkor csak jelzésnek fogható fel, amit aztán felhasználunk a második szakaszban: itt már előre kijelöljük az illető csoportot, mint a pozitív hatás várományosát, és a többi csoporttal nem törődünk. Így természetesen alkalmazhatjuk azt a statisztikai eljárást, amely egyetlen csoport esetén érvényes.
Lássuk tehát, hogy mit kaptunk ezzel a módszerrel. Amikor nemrég az olyan, "Érző - Spontán" típusbeli személyeket hoztam fel példának, akiknek már volt telepatikus tapasztalatuk, és akik emellett rendszeresen végeztek valamilyen szellemi képességfejlesztő gyakorlatot (mint pl. a jóga egyes fajtái, gyorsolvasás stb.), az nem volt véletlen: a kísérlet első szakaszában épp ezekről derült ki, hogy a Ganzfeld-kísérlet szituációjában valószínűleg jobb eredményt produkálnak az átlagnál. A 74 vizsgált személy közül ebbe a kategóriába 28 esett, és közülük 18 ért el találatot. (Emlékeztetésül: ebben a kísérletben minden személy csak egy próbát végzett.) Ez 64%-os eredmény a véletlen szerint várható 25% helyett, és ha csak ez az egyetlen csoportunk lett volna, az elért szignifikancia-szintet már a fizikusok is elfogadnák (a véletlen valószínűség kisebb volna, mint egy tízezred), ám az előző bekezdésekben vázolt gondolatmenet szerint ez esetben mégsem meggyőző, mert igen sok lehetséges csoportunk volt. Így tehát ezt a csoportot választottuk ki a második szakasz célcsoportjául.
Az, hogy spontán telepatikus tapasztalatokkal rendelkező emberek a kísérletben is "tehetségesebbek" a többieknél, természetesen eleve várható, még annak tudatában is, hogy telepátiaként értékelt eseteik egy része bizonyára csak véletlen egybeesés volt. Hiszen ha már tudjuk egzakt laboratóriumi mérésekből, hogy maga a jelenség létezik, akkor biztosra vehetjük, hogy spontán módon is megnyilvánul, és akkor kézenfekvő, hogy sok, ilyen esetről beszámoló személy közül néhány valóban telepátiát tapasztalt; és ugyanilyen kézenfekvő, hogy nekik nagyobb esélyük van újabb hasonló tapasztalatra, mint a többieknek. Egyszerű (mondhatni "vulgár-pszichológiai") meggondolásból az is várható, hogy a "Spontán" Myers - Briggs-típusú emberek hasonlóan ígéretesebbek a "Tervező" típusúaknál. Az előbbiek gondolkodása ugyanis kötetlenebb, így a tudattalanul vett telepatikus információ náluk könnyebben tudatosodik, mint a Tervező-típusúaknál, akiknek az asszociációi rendszerint logikusabban követik egymást, nem hagyva teret arra, hogy egy "oda nem való", homályos benyomás földobódjon. Marta szerint ez jól látszik azon, ahogy a vevők a Ganzfeld-próba alatt beszélnek: néhány "Tervező" percekig mesél egy elképzelt jelenetet, szépen kidolgozva minden részletében, ahol persze a részletek egymásból következnek, úgyhogy a leadott kép részleteivel való egyezésük legföljebb véletlen lehet. Néha magam is voltam adó, és egyszer kifogtam egy ilyen típust; mondhatom, rémes volt hallani (mert az adó is hallja egyirányú telefonátvitellel, amit a vevő mond), ahogy csak meséli a saját múltbeli élményeit szép logikus sorrendben, miközben én minden erőmet összeszedve, reménytelenül próbálom neki beszuggerálni az öreg Einstein arcképét, mögötte a csillagos éggel, és nem hagyná abba egy másodpercre se, hogy "telepatikusan" közbevághatnék. Egyébként a kötetlen jellegű gondolkodás előnye a parapszichológiai hatások kiváltásában már elég régóta szinte közhelyszámba megy: megemlítik például az oktatási célra írt és különben elég óvatos, Hans Eysenck (pszichológusok ismerik, nagy név) és Carl Sargent által írt népszerű könyvben is ("Explaining the Unexplained", magyar címén "Mégis van magyarázat"). Arra is lehet tippeket adni, hogy az "Érző" típus miért jobb a "Gondolkodó"-nál, meg hogy miért kedvező, ha valaki már végzett szellemi képességfejlesztést, ezek azonban (legalábbis számomra) kevésbé logikusak, inkább csak utólagos és egyéb kísérletekkel nem alátámasztott magyarázkodásnak tűnnek. De a szóban forgó Ganzfeld-kísérlet első szakasza után mindenesetre biztató volt, hogy a talált "jó" csoport tulajdonságai legalább részben összhangban vannak régebbi tapasztalatokkal.
A matematikai statisztika szerencsére elég fejlett tudomány, és ismer módszert arra is, hogy a miénkhez hasonló kétszakaszos vizsgálatokban az első szakasz eredményéből előre kiszámítsuk a második szakaszban szükséges próbák számát. Ezt az eljárást most nem tudom rendesen elmagyarázni, mert túl hosszú volna, és ahhoz képest nyilván keveseket érdekel; elég annyi, hogy az első szakaszéhoz hasonló összetételű embercsoportot feltételezve az jött ki, hogy száz új kísérleti személy valószínűleg elég lesz (megint egy-egy Ganzfeld-próbával személyenként). Így a második szakaszt eleve 100-próbásra terveztük. (A többes szám első személyt csak azért használom, mert a mi LAB-unk kísérletéről van szó; személyesen a tervezésben nem vettem részt.)
Ez a száz próba a kísérlet jelentős időigénye miatt majdnem egy teljes évet vett igénybe, és az utolsót Marta pontosan azon a napon vezette le, amikor én hazaindultam. Akkor egyébként már tudtuk, hogy a kísérlet sikerült, mert hetekkel előbb elértük a tervezett szignifikancia-szinthez szükséges találatszámot, úgyhogy az eredmény akkor is pozitív lett volna, ha azután már mindenki melléfog a százból még hátralévő személyek közül. Ebben a második szakaszban a kiválasztott "jó" csoportba tartozók (tehát: "Érző" és "Spontán" típus, régebbi telepatikus tapasztalatokkal és szellemi képességfejlesztéssel) összesítve a pszichológiában elfogadott 0,05-nél erősebb szignifikancia-szintet produkáltak. (Számszerű adatot nem írhatok, mert a kísérletről még nem jelent meg hivatalos közlemény.) A második szakasz tehát elérte a célját: meg tudtuk jósolni, hogy az adott Ganzfeld-szituációban milyen tulajdonságú személyeknek van esélye statisztikusan szignifikáns pozitív eredményre.
Ezzel kapcsolatban néhány dologra még felhívnám a figyelmet. Először is hangsúlyozni kell, hogy ez az eredmény csak az adott kísérlet helyzetére érvényes. Könnyen előfordulhat, hogy mondjuk a Schmidt-típusú, véletlengenerátoros kísérletekben nem az ilyen tulajdonságok előnyösek. A többi emberi tulajdonságot és képességet is igen ritkán lehet értelmezni önmagában: mindig figyelembe kell vennünk azt a helyzetet, amelyben megnyilvánulnak. A viselkedést végeredményben az egyéniség és a helyzet kölcsönhatása határozza meg, és még az olyan általános típusjellemzők is, mint amit a Myers - Briggs-féle kérdőívvel mérünk, más és más helyzetben más és más viselkedést valószínűsítenek. Például az előbbi Ganzfeld-kísérletben az is fontos, hogy a vizsgált személyeknek a mért Ganzfeld-próba volt az első Ganzfeld-próbájuk: a parapszichológiában régi tapasztalat ugyanis, hogy egy kísérletet ugyanazzal a személlyel megismételve, másodszor az eredmény már nem ugyanaz lesz, mint először volt. Ezek a hatások igen instabilak, olyan pszichikus tényezőktől függnek, amelyeket nem lehet tudatosan irányítani, így működési feltételeik már attól drasztikusan megváltoznak, hogy az illető személy egyszer átélt egy kísérleti helyzetet. Pláne, ha ez a helyzet olyan "izgalmas", mint amilyen egy érdeklődő ember számára Ganzfeld-próba. Másodszor az ember feje már tele van az előző próba emlékeivel, és közel sem tud úgy az aktuális feladatra koncentrálni, ahogy szeretné.
Mindebből következik, hogy ezek a mi LAB-beli kísérleteink egyáltalán nem járnak olyan látványos, sci-fi-be illő eredményekkel, amilyeneket a "telepátia" szó hallatán bizonyára sokan elvárnának tőlük. Közel egy év alatt, száz Ganzfeld-próbával statisztikusan igazoltuk, hogy a Myers - Briggs-teszt szerint "Érző - Spontán" típusú személyek, ha már volt telepatikusnak tartott tapasztalatuk és végeztek szellemi képességfejlesztő gyakorlatokat, az első Ganzfeld-próbájukban sikeresebbek az átlagnál. Nem valami fantasztikus, igaz? Mennyivel érdekesebb, amikor a nagymama hirtelen a fejéhez kap, és azt mondja: gyerekek, érzem, hogy a nagypapa ott Kecskeméten bajba került, jaj Istenem! - és aztán kiderül, hogy pont akkor az öregurat elütötte egy autó. Igaz, a nagyi ilyeneket minden másnap szokott érezni, de mégis, hogy most időben a két dolog így egybeesett... Hát, fene tudja... Vagy hogy Uri Geller, a híres pszichokinetikus fenomén, csak megsimogat könnyedén egy konyhakést, mire az középen magától behajlik, vagy esetleg ketté is törik. Igaz, amikor ugyanezt laboratóriumban, ellenőrzés alatt kellett volna megtennie, egyetlen egyszer sem sikerült neki, de mégis, talán csak épp nem volt formában, vagy zavarta a gyanakvó légkör... Hát, fene tudja...
Bizony, tudomásul kell vennünk: a tudomány ritkán olyan érdekes, mint az élet, és pláne mint a cirkuszi mutatványok. Viszont olyan információkat szolgáltat, amelyek után nem kell hozzátenni, hogy "hát, fene tudja..." (Bár épp a parapszichológia kutatási eredményei után ezt még ma is sokan hozzáteszik, de többnyire csak azért, mert nem ismerik ezeket az eredményeket részletesen.) A Ganzfeld-kísérlet persze a kísérleti személyek számára elég érdekes, és különösen egy-egy szép találattól - amikor a vevő benyomásainak egy része látványosan egyezik a leadott kép vagy film részleteivel - mindnyájan nagyon felvillanyozódunk, és órákig nem tudunk másról beszélni; de kétségtelen, hogy a végeredmény csak egy igen-igen apró téglácska a tudásnak abban az épületében, amely egyelőre egészben is alig látszik ki a földből. De ez legalább a tudás épülete, nem pedig homályos hiedelmeké és illúzióké. És bizony azt kell mondanom: ez nem utolsósorban azért lehet így, mert mi a LAB-ban, meg mások a hasonló, két kézen összeszámolható LAB-okban, szándékosan korlátozzuk a vizsgálatainkat olyan kérdésekre, amelyeket kísérletekkel egyértelműen meg tudunk válaszolni. Aztán egy idő múlva az így kapott, apró és önmagukban elég jelentéktelen válaszok (reméljük) összeállnak majd valamiféle rendszerré, és akkor mondhatjuk, hogy megértettünk valamit például a telepátia természetéből. Nyugodt szívvel ígérhetem, hogy az aztán valóban fantasztikus lesz.
|
|
|