A tövisdisznó

Egyszer volt egy szegény ember meg egy szegény asszony. Szerették volna, hogy gyerekük legyen, de nem lett. Mikor már nagyon megöregedtek, búsan érezték magukat az üres házban. Gondolkodott az ember, aztán így szólt a feleségéhez:

- Hallod-e, feleség?

- Hallom hát.

- Most elindulunk a templom felé. Te a felső úton, én az alsó úton. Ki mit talál, kutyát, macskát, madarat, hazahozza, s az lesz a mi gyerekünk.

Az asszony bólintott, hogy jó lesz, azzal elindultak. Az asszony nem talált semmit. A férfi talált egy tövisdisznót. Hazahozta.

- Nem a legszebb gyerek - mondta az asszony -, de nem baj, azért szeretni fogom.

Jól bántak a tövisdisznóval, etették, itatták, mosdatták, puha vackot készítettek neki. Pedig nem is tudták, hogy nem közönséges tövisdisznó az, hanem elátkozott királyfi.

Egy napon megszólal a tövisdisznó:

- Apám, anyám, ide hallgassanak.

Odanézett a két öreg, hogy ki beszél. Nem láttak még beszélő tövisdisznót, csodálkoztak hát. De gondolták, ha már beszél, miért ne válaszolnának neki. Megkérdezték tőle:

- Mit akarsz, fiunk?

- Apám, anyám, vegyünk disznókat, legyünk disznópásztorok - mondta a tövisdisznó.

Mire az ember nagyot sóhajtott:

- Vének vagyunk mi már ahhoz. Ki hajtja ki a disznókat?

- Kihajtom én - felelt a tövisdisznó.

Hát jó, vett a vénember disznókat.

- Vett, édesapám? - kérdezte a tövisdisznó.

- Vettem, fiam.

- Jól van, apám. Ha vett, vegyen még egy fehér kakast, egy veres kakast, egy fekete kakast.

- Minek az neked? - kérdezte az ember.

Mire a tövisdisznó így felelt:

- Azzal a három kakassal csinálom meg a szerencsénket.

Most már semmi sem hiányzott, a tavasz is eljött, ki kellett a kondát hajtani. Kérdezte az ember:

- Ki tülköl?

- Majd én - felelt a tövisdisznó -, adja csak ide a tülköt, édesapám.

Vette a tövisdisznó a tülköt, felszökött a ház tetejére, akkora hanggal tülkölt, minden disznó megijedt a faluban. Miután eleget tülkölt, lecsúszott a háztetőn, felült a fekete kakas hátára, s kihajtotta a kondát az erdőbe. A kakast megkötötte, maga lefeküdt a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.

Nagy ballangerdő volt az, eltévedett benne, aki nem ismerte. Abban az erdőben utazott a fekete király sok szekerével, sok hintajával, egész háza népével. Ott érte a sötétség. Megijedt a király, s maga elé parancsolta a kocsisát.

- Menj - mondta -, keress valakit, aki innen kivezet.

Nekivágott a kocsis az erdőnek, fordult jobbra, fordult balra, de akárhová fordult, élő emberrel nem találkozott. Ahogy ide-oda topogott, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Megmérgesedett a tövisdisznó, s kiabálni kezdett:

- Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy egyik szemed kiveri a másikat.

- Bocsánat! - mondta a kocsis.

- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna - mondta a tövisdisznó. - Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?

- Én a fekete király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét?

- Ki én, ha hozol egy írást, hogy a király nekem adja lányát meg a fele királyságát. Írás nélkül egy lépést sem teszek, titeket meg felfalnak a farkasok.

Visszament a kocsis a gazdájához.

- No - tudakolta a király -, találtál-e valakit?

- Én igen, egy marcona tövisdisznót.

- Ha más nincs, az is megteszi - vélte a király.

- Igen ám, de azt mondja, csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.

A fekete király a lányához fordult, aki sült krumplit evett a tűz mellett:

- Mit szólsz hozzá, leányom?

A szép királylány megvonta a vállát:

- Inkább tövisdisznóné leszek, mintsem itt faljanak föl a farkasok.

Írást adott hát a fekete király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy fekete pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.

Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:

- Édesapám, holnap jól etesse meg a veres kakast, mert azzal megyek.

Másnap reggel a tövisdisznó megfújta a tülköt, felült a veres kakas hátára, s kihajtotta a disznókat az erdőbe. A kakast megkötötte, maga elfeküdt a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.

Aznap a veres király utazott az erdőben. Ott utazott sok szekerével, hintájával, egész háza népével. Addig-addig utazgatott, amíg ott érte a sötétség, azt sem tudta, elöl van-e a hátul, vagy hátul az elöl.

Nagyot rikkantott a veres király:

- Kocsis, kocsis, gyere ide.

Odament a kocsis, megkérdezte tisztelettel, hogy mivel szolgálhat.

- Menj - küldte a király -, menj, keress valakit, aki innét kivezet.

Nekivágott a kocsis az erdőnek, fordult jobbra, fordult balra, de akárhova fordult, élő embernek még a szuszogását sem hallotta. Ahogy ide-oda topogott buzgalmában, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Felfortyant mérgében a tövisdisznó, s kiabálni kezdett:

- Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy egyik szemed kiveri a másikat.

- Bocsánat - mondta a kocsis.

- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna - morgott a tövisdisznó. Aztán megkérdezte: - Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?

- Én a veres király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét.

- Ki én, ha írást hozol tőle, hogy nekem adja a lányát, meg a fele királyságát. Írás nélkül nem mozdulok egy lépést sem, titeket meg reggelre felfalnak a farkasok.

Visszament a kocsis a gazdájához:

- No - tudakolta a király -, találtál-e valakit?

- Én igen, egy marcona tövisdisznót.

- Ha más nincs, az is megteszi - vélte a király.

- Igen ám, de azt mondja, csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.

A veres király a lányához fordult, aki sült krumplit evett a tűz mellett:

- Mit szólsz hozzá, leányom?

A szép királylány megvonta a vállát:

- Inkább tövisdisznóné legyek, mintsem itt faljanak fel a farkasok.

Írást adott hát a veres király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy veres pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.

Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:

- Édesapám, holnap jól etesse meg a fehér kakast, mert azzal megyek.

Másnap, hogy kivirradt, a tövisdisznó megfújta a tülköt, felpattant a fehér kakas hátára, s kihajtotta a disznókat az erdőbe. A kakast megkötötte, maga elterült a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.

Aznap a fehér király utazgatott az erdőben. De vesztére, mert ráesteledett, s úgy eltévedt, azt sem tudta, hátul van-e az elöl, vagy elöl van a hátul. Odahívta hát a kocsisát, s ráparancsolt, hogy keressen valakit, aki kivezeti őket a tömérdek ballangerdőből.

Nekivágott a kocsis a sötét erdőnek. De hiába ment jobbra, hiába balra, sehol egy villanásnyi fényt nem látott, sehol embernek a nyomát nem fedezte föl. Ahogy ide-oda topogott buzgalmában, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Felfortyant mérgében a tövisdisznó, s kifakadt nagy kiabálva:

- Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy az egyik szemed kiveri a másikat.

- Bocsánat - mondta a kocsis.

- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna - morgott a tövisdisznó. Aztán megkérdezte: - Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?

- Én a fehér király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét.

- Ki én, ha írást hozol tőle, hogy nekem adja a lányát meg a fele királyságát. Írás nélkül nem mozdulok egy lépést sem, titeket meg reggelre felfalnak a farkasok.

Visszament a kocsis a gazdájához.

- No - tudakolta a király -, találtál-e valakit?

- Én igen, egy marcona tövisdisznót.

- Ha más nincs, az is megteszi - vélte a király.

- Igen ám, de azt mondja, hogy csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.

A fehér király a lányához fordult, aki lángost sütött a tűznél:

- Mit szólsz hozzá, leányom?

A szép királykisasszony rábólintott:

- Édesapám kedvéért tövisdisznóné is örömest leszek.

Írást adott hát a fehér király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy fehér pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.

Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:

- Tudja meg, édesapám, hogy megcsináltam a szerencsénket. A kondát adja el, az árából hatlovas hintót vegyen, házasulni akarok, lánykérőbe megyek.

- Lánykérőbe, fiam? - csodálkozott a szegény ember. - Nincs itt a közelben tövisdisznó egy sem.

Megrázta a fejét a tövisdisznó:

- Mit gondol kend felőlem, édesapám? Nem tövisdisznót akarok én feleségül, hanem királyleányt.

No jó, eladta hát a szegény ember a kondát, vett egy hatlovas hintót az árából. A tövisdisznó beült a hatlovas hintóba, s meg sem állt, míg a fekete király palotájához nem ért. Ott leugrott a bakról, s bekopogott.

Megjelent egy strázsa, és megkérdezte a tövisdisznót:

- Ki s miféle vagy, s milyen járásod van erre?

Elmondta a tövisdisznó, hogy levele van a király őfelségétől, s most eljött, hogy vigye a királylányt s a fele birodalmat is, ha belefér a tarisznyájába.

- No - felelt a strázsa -, majd szólok, hogy itt vagy.

Azzal elcsoszogott lassúdan. A tövisdisznó várt egy órát, várt két órát, várt három órát. De tovább már nem telt a türelméből. Kifogta az egyik lovat a hintóból, átugrott a várfalon, s belovagolt egyenest a trónterembe.

Mikor meglátta a fekete király, olyan zöld lett, mint az éretlen alma.

- Hát ez a hála? - kérdezte a tövisdisznó. - Kivezettem kendteket az erdőből, hogy a farkasok föl ne falják, s most így fogadnak, csukott kapuval! Vőlegény vagyok én, nem kéregető.

Látta a fekete király, hogy nincs mit alkudozni, nagyot sóhajtott, s megkérdezte:

- Itt esküsztök vagy otthon?

- Megfogadtam, hogy ott esküszöm, ahol kereszteltek - válaszolt a tövisdisznó.

- Jó - mondta a fekete király -, akkor vidd a lányom, vidd a hozományát. A fele birodalomért majd visszajössz az esküvő után.

Azzal a fekete király parancsot adott a szolgáinak, hogy rakják szekérre a lánya hozományát. Meg is raktak tizenhárom szekeret arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal.

A menyasszonyt a tövisdisznó maga mellé ültette a hintóra.

Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:

- Édes menyasszonyom, szeretsz-e engem?

- Hogy szeretem-e? Akkor lássam, mikor a hátam közepét!

A tövisdisznó megrántotta a gyeplőt. A hintó megállt.

- No - mondta a tövisdisznó a királykisasszonynak -, ha nem szeretsz, mehetsz haza.

A királykisasszony azon nyomban leugrott a bakról.

- A hozományommal mi lesz? - kérdezte.

- Azt hazaviszem, fizetségül, amiért kivezettelek benneteket a ballangerdőből.

Odahaza a tövisdisznó berakta a kamrába a tömérdek drágaságot. A lovakat bekötötte az istállóba, maga megvacsorázott, aztán így szólt:

- Édes szüleim, pénz van, menyasszony nincs. Majd holnap szerzek. Ha nem holnap, holnapután.

Másnap hajnalban megint felült a tövisdisznó a hintó bakjára, s addig hajtott, míg a veres király országába nem ért. A királyi palotát hamarosan megtalálta. Bement volna, de a kapu zárva volt. Megdöngette.

Mikor harmadjára döngette meg, nagy álmosan előbújt egy strázsa:

- Ki s miféle vagy, s milyen járásod van erre?

Elmondta a tövisdisznó, hogy levele van a király őfelségétől, s most azért jött, hogy elvigye a királykisasszonyt meg a fele birodalmat is, ha belefér a tarisznyájába.

- Majd szólok, hogy itt vagy - dünnyögte a strázsa.

Azzal elcsoszogott lassúdan.

A tövisdisznó várt egy órát, várt két órát, várt három órát. De tovább már nem telt a türelméből. Kifogta az egyik lovat a hintóból, átugrott a várfalon, s belovagolt egyenest a trónterembe.

Mikor meglátta a veres király, olyan sárga lett, mint a beteg citrom.

- Hát ez a hála? - kérdezte a tövisdisznó. - Kivezettem kendteket az erdőből, hogy a farkasok föl ne falják, s most így fogadnak, csukott kapuval. Vőlegény vagyok én, nem kéregető.

Látta a veres király, hogy nincs mit alkudozni, nagyot sóhajtott, s megkérdezte:

- Itt esküsztök vagy otthon?

- Megfogadtam, hogy ott esküszöm, ahol kereszteltek - válaszolt a tövisdisznó.

- Jó - mondta a veres király -, akkor vidd a lányom, vidd a hozományát. A fele birodalmat majd postán küldöm utánad.

A veres király mindjárt parancsot adott a szolgáinak, hogy rakják szekérre a lánya hozományát. Meg is raktak tizenhárom szekeret arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal, disznótöpörtyűvel.

A menyasszonyt a tövisdisznó maga mellé ültette a hintóra.

Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:

- Édes menyasszonyom, szeretsz-é engem?

- Szeretlek hát, akár a rothadt tököt vagy a döglött békát!

A tövisdisznó rögtön megrántotta a gyeplőt. A hintó megállott.

- No - mondta a tövisdisznó a királykisasszonynak -, ha nem szeretsz, mehetsz haza.

A királykisasszony leugrott a bakról.

- És a hozománnyal mi lesz? - kérdezte.

- Azt hazaviszem fizetségül, amiért kivezettelek benneteket a ballangerdőből.

Odahaza a tövisdisznó berakta a kamrába a tömérdek drágaságot. A lovakat bekötötte az istállóba, maga megvacsorázott, aztán így szólt:

- Édes szüleim, pénz megint lett, menyasszony megint nincs. De majd holnap szerzek én. Ha meg nem szereznék, ne is várjanak haza többé.

Sírt a két öreg, kérlelte, hogy így meg úgy, de a tövisdisznó kitartott a szava mellett. Másnap hajnalban megint felült a hintó bakjára, hajtott, míg a fehér király országába nem ért. Mindjárt meglátta a királyi palotát, messziről fehérlett, mint a hó.

Odahajtott, hát a kapu tárva-nyitva. Behajt, hát a fehér király elébe szalad:

- Csakhogy megjöttél, édes fiam. Régóta várunk ám. Hol akarsz esküdni? Itt vagy nálatok?

- A kedvéért itt, felséges királyatyám.

Akkora fényes esküvőt csaptak, hogy csak ökröt háromszázat sütöttek, nem is beszélve a rengeteg sok disznóról, libáról, kacsáról, pulykáról.

Esküvő után szekerekre rakták a menyasszony hozományát. A menyasszony felült a tövisdisznó mellé a bakra.

Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:

- Édes feleségem, szeretsz-é engem?

Megsimogatta a királykisasszony a tövisdisznó fejét, s azt mondta:

- Szeretlek hát, hogyne szeretnélek!

Abban a szempillantásban, hogy ezt kimondta, a tövisdisznó gyönyörű szép királyfivá változott. Olyan, de olyan, de olyan szép volt, hogy a királykisasszony sírni kezdett örömében, a hintó elé fogott hat ló megijedt, s meg sem állott, míg hazáig nem repítette őket.

Odahaza a tövisdisznóból lett királyfi elmondta, hogy átok volt rajta, s a királykisasszony kedves szava váltotta meg. Örült a két öreg, hogy tövisdisznó fiukból ilyen derék legény vált. Örült a két öreg az új asszonynak is. Ma is örülnének, ha meg nem haltak volna.

A lusta király

Egyszer, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy öreg, lusta király. Szép király volt, kövér király volt a lusta király, szerették az alattvalói. Hogyisne szerették volna, hiszen olyan lusta volt, hogy sohasem viselt háborút, nem szedett katonát, s nem hajtotta be az adót sem.

Egyebet nem is művelt, hanem egész álló nap lustálkodott. De ahhoz aztán jól értett. Mert alig fejezte be a reggeli lustálkodást, máris hozzákezdett a déli lustálkodáshoz. Aztán következett a délutáni lustálkodás, majd az éjszakai. Ezután ismét a reggeli.

Ettől a tömérdek lustálkodástól úgy meghízott a lusta király, hogy egy nap, amikor ki akart menni a hálószobájából, hát látja ám, hogy nem fér ki az ajtón.

- Annyi baj legyen - legyintett a lusta király, és többet ki sem lépett a szobájából.

Odabent a királyi hálószobában még jobban esett a lustálkodás. Addig-addig lustálkodott, míg egy nap azon vette észre magát, hogy belenőtt a szobába. Vagyis, ami szabad hely volt a szobában, azt mind kitöltötte a testével. Tiszta szerencse, hogy a fejével kiütötte a mennyezetet, és ilyenformán levegőhöz jutott. Különben csúnyán megfulladt volna. Mert levegőre még a lusta királyoknak is szükségük van.

Ezentúl így élt a lusta király, teste a szobában, a feje a padláson. A padláson járultak hozzá a miniszterek meg a nemes urak.

- Felséges királyatyám - szólította meg egy nap a miniszterelnök -, mondanék valamit, ha meg nem sértem.

A lusta király intett, hogy mondja. Mire a miniszterelnök így szólt:

- Felséges királyatyám is halandó ember, bölcs dolog volna, ha megmondaná, ki legyen a trónörökös.

Három fia volt a lusta királynak. Azt parancsolta a miniszterelnöknek, hogy hívja oda mind a hármat. A három közül az lesz a király, aki a leglustább.

Összetrombitáltatta a miniszterelnök a három királyfit. Azaz hogy azoknak ítéletnapig trombitálhattak volna, mert egyik se mozdult magától, olyan lusta volt mindegyik. Ezért hát gyaloghintóra helyezték őket, s úgy vitték felséges apjuk elébe.

- Hadd lám - szólt a lusta király a legidősebb királyfihoz -, milyen lusta vagy?

- Én olyan lusta vagyok - felelte a legidősebb királyfi -, hogy még a szemem is restellem lehunyni, nem is aludtam, amióta élek.

A lusta király elhúzta a száját:

- Micsoda lusta az, aki aludni sem tud! Nem lesz király belőled!

Ezután a középső fiút kérdezte:

- Hadd lám, fiam, te milyen lusta vagy?

- Én olyan, de olyan lusta vagyok - felelt a középső fiú -, hogy ha az italt a számba öntik, akkor is restellem lenyelni.

A lusta király elhúzta a száját:

- Aki nem issza meg a szájába öntött italt, nem lusta, hanem bolond. Nem lesz belőled király.

Ezután a legkisebb fiú sora következett.

- Hadd lám, fiam, milyen lusta vagy?

- Én olyan, de olyan, de olyan lusta vagyok - felelt a legkisebb királyfi -, hogyha az ételt a számba rakják, nem eszem meg, mert restellem megrágni.

A lusta király elhúzta a száját:

- Te is szamár vagy, fiam, nem lusta. Mert aki nem eszik, az meghal, aki pedig halott, az nem való királynak.

Azzal intett a lusta király, hogy vezessék el a három királyfit. Mikor elvezették őket, megkérdezte a miniszterelnök:

- Felséges királyatyám, ki lesz a királyunk?

- Én, fiam - felelt a lusta király -, mert az én lustaságom olyan rettenetesen, olyan borzalma-tosan és olyan förtelmesen nagy, hogy én még meghalni is lusta vagyok.

Nem is halt meg a lusta király még hétszáznegyvenhét évig. Ekkor azonban egy lódarázs szállott az orrára. A király lusta volt elhajtani, a darázs belecsípett a király orrába. A király kínjában akkorát rúgott, hogy a palota összeomlott, és maga alá temette. Ha nem hiszitek, keressétek meg a romok alatt.

Igaz történet

Egyszer egy süket, egy vak meg egy kopasz elment répát lopni. Ahogy húzkodták a répát, megszólalt a süket:

- Valami gyanúsat hallok.

- Én meg valami gyanúsat látok - mondta a vak.

Mire a kopasz nagyot kurjantott:

- Uccu bizony szaladjunk! Hadd lobogjon a hajunk!

A két kicsi bocs meg a róka

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszerre csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban, s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.

- No, ezt megesszük - mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

- Elfogadunk bírónak, róka koma - mondta a két kicsi bocs.

- Akkor menjetek oda a bokor mögé - szólott rájuk a róka. - Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkant ott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép, kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

- Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna - mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

Az öcsém lakodalma

Most elmondom, mennyit fáradoztam, mikor az öcsém megházasodott, mert annyit fáradoz-tam, hogy eddig elmondani sem mertem, nehogy még jobban megfáradjak.

Abban az időben, mikor az öcsém házasodott, az apánknak négy ökre volt, akkora sirített szarva volt mindegyiknek, hogy ha a kocsis nem vigyázott, lesodorták az égről a csillagokat a szarvukkal.

A házasság napján így szólt hozzám az édesapám:

- Menj el, fiam, a tekerőpataki malomba, őröltess egy kicsi búzát, hadd legyen kalács elegendő a lakodalomra, hogy ha vendégek jönnek, meg ne öljön a szégyen kalács nélkül.

Aztán édesapám vett egy tízköblös zsákot, s fölmentünk a padlásra, mert ott tartottuk a hombárokban a szemes gabonát. Vittünk magunkkal egy feneketlen vékát, azzal belemértük a tíz köböl búzát egy lyukas zsákba, a zsákot rávetettük egy kettétört rúdra, s úgy vittük le az udvarra. Ott aztán fölraktam a szekér utójára.

Akkor kivezettem az ökröket az istállóból. A hízbelit fogtam csából, a csábelit fogtam hízből. Hát pontosan találnak egymás mellé. Akarom bedugni a járompálcát a járomlyukba, hát nem fér. Ragadok egy kocsirudat, próbálom - belefér. A másik felébe villanyelet szúrok - belefér.

Azzal megindultam Tekerőpatak felé. Szembejön egy suszterember. Megkérdem, messzi van-e Tekerőpatak?

Azt feleli, nem eladó, neki is csak ez az egy pár bakancsa van.

No, ha nem eladó - gondolom -, akkor nem lehet már messzi Tekerőpatak. Hajtok tovább. Hajtok még tovább. Hát egyszer csak elérkezem Tekerőpatakra.

Ott beállítottam az ökröket a malom udvarába. Az ostoromat az ökrök elébe tűztem, hogy tovább ne menjenek. Megyek be a malomba, keresem a molnárt, nyoma sincs.

Nézek körül az udvarban, hát akkora legyek döngik körül az ökröket, mint egy-egy kutya. Kifogtam az ökröket a járomból, s hogy a legyek meg ne egyék, bevezettem mind a négyet a konyhába.

Elfogott az álmosság, megláttam a kenyeres szekrényt, kinyitottam, hátha lelek egy kis bort. De a háziasszony állott a szekrényben, a kezében söprűnyél.

Kérdem tőle, hol a molnár? Mondja, még nem jött meg az iskolából.

- Hát a malom hol van? - kérdem.

- Az oldalba ment, szegfűgombát szedni.

No, gondolom, mindjárt rendet teremtek én itt. Egyik kezembe egy csöbör vizet ragadtam, a másikba kelepelőt. Kimentem a hegyoldalba, ott aztán a vizet csobogtattam, a kelepelőt járattam. A malom azt hitte, én is malom vagyok. Jött felém a szatyor gombával, de mikor meglátta, hogy nem malom vagyok, hanem ember, úgy megijedt, menten hazafutott. Nem telt bele egy szempillantás sem, hát hallom, hogy zúg a malom, őrli a búzámat.

Ha így van, mondtam, én sem tátom a számat. Lefeküdtem egy száraz fa árnyékába, s jót aludtam. Mire felébredtem, a lisztet már felrakták a szekeremre. Megyek be a konyhába, hogy kihajtsam az ökröket. De a molnárné akkora tüzet gyújtott, hogy pecsenyévé sült a négy ökör. Úgy elkeseredtem, megettem mind a négyet. Mire megettem, az ostorom nyeléből akkora jegenye nőtt, a felhők hasát súrolta a csúcsa. A lombjában pedig megtelepedtek a harkályok meg a mókusok. Gondoltam, fogok néhány mókust, harkályt, hadd legyen a kalács mellé főzelék.

Még ki sem gondoltam, amit gondoltam, már fel is másztam a fára, a kebelemet megtöltöttem mókusfival meg harkályfival. Másztam is mindjárt lefelé, le is értem volna, ha a szél nem kezd fújni. De hogy fújni kezdett, a fa meg ingott jobbra-balra, lekiabáltam a molnárnak, dobjon föl kötelet, hadd kússzak le azon.

A molnár vett egy hosszú karót, a karóval felnyújtott egy zsák korpát. Mondta, sodorjak abból kötelet. Úgy is tettem. Mikor elkészült a kötél, egyik végét a fához kötöttem, a kötelet meg leeresztettem, hadd lám, éri-e a földet.

Nem érte. Kétrét hajtottam, hát leért a földre. Mindjárt ereszkedni kezdtem lefelé. De nem sokáig ereszkedtem, mert fele úton a mókusfiak elrágták a kötelet. Zuhantam lefelé, de időközben a kebelemben megtollasodtak a harkályfiak, és csipkedni kezdték a mókusfiakat. A mókusfiak visszacsipkedték a harkályfiakat. Amazok ijedtükben repdesni kezdtek a kebelemben, s úgy felfújták az ingemet, hogy a szél elkapott. Úgy repültem, mint a felhő. Talán máig repülnék, ha az ingem ki nem szalad a nadrágomból. Hogy kiszaladt, a harkályfiak elszállottak, én meg a mókusfiakkal együtt belehuppantam a Tekerőpatakba.

Ha már itt vagyok, alszom egyet, gondoltam. A patak egyik felét a testem alá gyűrtem, a másikat magamra húztam, azzal elaludtam. Egy darabig aludtam, aztán arra ébredtem, hogy álmot látok. Azt álmodtam, hogy az úton fehér ló jön. Felugrottam a hátára, s meg sem álltam, míg egy gyümölcsös elé nem értünk. Nézem, nézem, hát annyi ott a káposzta meg a paradicsom, hogy mást sem láttam, mint paszulyt és sárgaborsót. Beugrottam a kerítésen át, megráztam az első almafát, hát úgy hullott az uborka róla, mint tavasszal a sütőtök, ha szélcsend zúg.

A lovamat megetettem cseresznyével, hogy olyan zsíros lett a szája tőle, mintha málnát legelt volna.

Arra ment egy lány. Megkérdeztem:

- Van-e vizük?

- Van - mondta -, de ilyenkor nyáron mindig be van fagyva. Menjen a vadalmafa alá, ott megtalálja.

Mentem a vadalmafa alá, s meg is találtam a vizet a földieper alatt. Be volt fagyva csakugyan. Rávezettem a lovamat, hátha betöri a jeget. Nem törte be. Próbáltam a sarkammal. Nem tört be. Próbáltam kővel, még mindig nem tört be. Úgy megmérgesedtem, lekaptam a fejem, s úgy hozzávertem a jéghez, hogy nyomban betört.

Ittunk a vízből, a ló is, én is. Aztán megindultunk, vissza a Tekerőpatakhoz. Szembejön három diák. Köszönök nekik illendően. Azok csak néznek, néznek, aztán megkérdik:

- Mondja, atyafi, hol hagyta a fejét?

Kaparom a hátam, nézem a sarkam, kutatok a zsebeimben, hát sehol sincs a fejem. Elbúsultam szörnyen, hogy fej nélkül kell élnem, mindenki csúfjára. De aztán eszembe jutott, hogy a kútnál hagytam. Visszahajtottam a kúthoz.

Ezalatt a fejem megunta magában, sárból-agyagból kezet-lábat-törzset csinált magának, s éppen jókedvűen korcsolyázott a jégen. Eleget hívtam, hívogattam, nem jött. Megmérgesedtem, s azt mondtam magamban, ha te tudsz egyet, én tudok kettőt. Agyagból-sárból vizslát gyúrtam, utánauszítottam, nem telt bele egy sóhajtás, visszahozta a fejemet.

Megint felültem a fakóra, vágtattam a deresen, s úgy vitt a sárga, hogy majd leestem a pejről. Nemsokára hazaérkeztem a fehérrel, leszállottam a feketéről, s a szürkét bekötöttem az istállóba. Magam bementem a házba. Ott találtam az öcsémet, de már hat gyereke volt, úgy elkéstem.

- Hol a kalács? - kérdezte.

- Hát azt bizony elfelejtettem - feleltem neki. Mire megharagudott, s úgy fejbe vert, hogy most is élek, ha meg nem haltam.

A táltos suszter

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény suszter. Ez a szegény suszter híres volt a szegénységéről is, a mesterségéről is. Mert a faluban senki olyan szép csizmát, cipőt, topánkát, papucsot nem tudott készíteni, mint ő. De még a városba is eljutott a híre.

No, a szegény suszterhez egy napon odamegy a felesége, s panaszkodni kezd:

- Fáj a fejem, hasogat, nyilallik, jaj, mit tegyek? Jaj, mihez fogjak?

Abban az időben még nem élt orvos minden faluban, a szegény suszter a füvesasszonyhoz ment hát. A füvesasszony megmondta, milyen főzetet igyék a suszter felesége, hogy elmúljék a fájás a fejéből. De ihatta a főzetet, ha ezerszer annyit iszik belőle, akkor sem használt volna.

Az asszony jajgatott, a szegény suszter meg se dolgozni nem bírt, se aludni, annyira sajnálta a feleségét. Nem is csinált egyebet, mint hogy naphosszat törte a fejét, mivel segíthetne rajta.

Tudta már az egész falu, hogy a suszterné fejébe beállott a fájás. Meg azt is, hogy kimenni nem akar belőle.

Hallott a bajról a tanító is. Elment a suszterhez, s így szólt hozzá:

- Hallod-e, te szegény suszter, menj el a városba. Keresd meg a tűzoltótornyot. A tűzoltótoronnyal szemben van egy ház, abban lakik a táltos doktor. Vagy az a doktor gyógyítja meg a feleséged, vagy senki.

Megköszönte a suszter a jó tanácsot, s nekivágott az útnak a város felé. Megtalálta a várost, a városban a tűzoltótornyot, a toronnyal szemközt a doktor házát.

Magát a doktort nem találta meg ilyen gyorsan, mert vártak rá legalább tízen. Várt egy órát a suszter, talán két órát is várt, amíg bemehetett a táltos doktorhoz.

Asztal előtt ült a táltos doktor, fekete kaftánban, a fején hegyes süveg, a süvegen díszül toll. Soha efféle szerzettel a suszter nem találkozott, el is bámult, hogy a szája nyitva maradt, de a kucsmáját is elfelejtette levenni.

De ha eszébe jutott volna, hogy födetlen fővel illendő a szobába belépni, akkor sem vehette volna le a kucsmát. Mert a szolga, aki bebocsátotta, úgy képen teremtette, hogy a kucsma leesett a fejéről.

No, gondolta a suszter, ez az ismeretség nem jól kezdődik.

- Kendnek mi baja? - kérdezte a táltos doktor.

Megrázta a fejét a suszter, hogy neki semmi baja nincs.

- Egészséges? - firtatta tovább a doktor.

- Én az - mondta a suszter.

- Tán azt akarja kend, hogy én betegítsem meg? - tréfálkozott a doktor.

Mire a suszter így felelt:

- Én inkább azt akarnám, hogy kend jöjjön velem, és gyógyítsa meg a feleségemet, mert gyökeret eresztett a fejében a fájás.

- Messziről is meggyógyítom én a betegséget, azért vagyok táltos - mondta a doktor.

Azzal tollat vett meg papirost, és a tollal írt valamit a papirosra. Aztán elmondta, hogy a suszter a papirossal menjen el a patikába. Ott megkapja az orvosságot. Az orvosságot addig itassa a feleségével, míg a fejfájás el nem múlik.

A szegény suszter megköszönte a receptet, zsebre vágta, s ment is volna dolgára, ha a táltos doktor meg nem állítja:

- Hát a fizetségről megfeledkezett kend?

Megkérdezte a suszter, hogy mennyi jár fizetségül.

- Egy arany - felelt a táltos doktor.

Az aranyat zsebre vágta, s már intett is a szolgának, hogy eresztheti be a következő beteget.

A szegény suszter meg elment a patikába, kiváltotta az orvosságot, aztán sietett haza, ahogy a lába bírta.

Odahaza megitatta az orvosságból a feleségét. A fele orvosságot sem itta meg az asszony, máris kiállott a fájás a fejéből. Használt hát az orvosság.

- Tudod, mit gondoltam? - kérdezte a szegény suszter.

- Mit? - kérdezte az asszony.

- Csak azt, hogy doktor leszek.

Az asszony megcsóválta a fejét. Annyira csóválta, kis híján leesett a nyakáról. Mikor már eleget csóválta, így szólt:

- Paraszt vagy te, tudatlan paraszt. Se írni, se olvasni nem tudsz. Hogy lehetnél hát doktor?

Mire a suszter úgy felelt:

- Megnéztem, hogy kell csinálni. Nemhiába vagyok mesterember, amit én egyszer látok, azt meg is tanulom.

De az asszony tovább akadékoskodott.

- Nemcsak tudomány kell a doktorsághoz, hanem pénz is.

- Pénz is lesz - mondta a suszter.

Azzal már ült is le a suszterszékbe, s dolgozni kezdett serényen. Összeszedte minden mesterségét, úgy dolgozott. Majd hogy púpja nem nőtt nagy iparkodásában. De készített is olyan szép pár csizmát, hogy öröm volt ránézni.

Megmutatta a pár csizmát a feleségének. Az csak nézte, nézte, olyan szép volt, nem bírta a tekintetét eloldozni róla.

- No - mondta a szegény suszter -, ebből majd lesz pénz, hogy házat vegyek a városban, kaftánt, hegyes kalapot, színes tollat, papírt, ceruzát, asztalt, széket, meg ami még kell a doktorsághoz.

Tarisznyába tette a pár csizmát, s elindult a királyhoz. Az volt a számítása, hogy ajándékul adja a pár csizmát a királynak. A király meg azért király, hogy ha ajándékot kap, drágább ajándékkal viszonozza.

Elért a palotához, be akart menni, de a kapus útját állta.

- Miért nem engedsz be? - kérdezte a szegény suszter. - Nem látod, hogy ajándékot viszek a királynak?

- Most már látom - felelt a kapus -, de csak akkor bocsátlak be, ha nekem adod a felét annak, amit a királytól kapsz.

Mit tehetett a szegény suszter, odaígérte a kapusnak a királyi ajándék felét. A kapus intett, hogy mehet.

Megy, megy a szegény suszter, egyszer csak megint útját állja valaki.

- Miért nem engedsz be? - kérdezte a suszter. - Nem látod, hogy ajándékot viszek a királynak?

- Most már látom - felelt az ajtónálló -, de csak akkor bocsátlak a király elé, ha nekem adod a felét annak, amit a királytól kapsz.

Mit tehetett a szegény suszter, odaígérte az ajtónállónak a királyi ajándék másik felét. Az ajtónálló bejelentette a királynak.

Bemegy a szegény suszter, látja a királyt a trónon, nagy fényességében.

- Mit akarsz, te szegény ember? - kérdi a király.

- Ajándékot hoztam, felséges király atyám - mondta a suszter -, egy pár csizmát hoztam ajándékba.

Úgy megörült a király, a trónra is felugrott. Hogyne örült volna, mikor ilyen szép csizmát még életében nem látott. Amellett a maga csizmáját úgy elnyűtte már, hogy királyi nagylábujja kikandikált belőle.

A régit a sarokba dobta, az új csizmát felhúzta, aztán megkérdezte a szegény susztert:

- Mit kívánsz jutalmul? Egy vödör aranyat? Két véka ezüstöt? Gyémántot, rubintot? Mindent megkapsz, amiért így megörvendeztettél.

De hiába ajánlott a király bármit, a szegény suszter csak a fejét rázta, hogy nem kell, nem kell, nem kell.

- Hát ha se arany, se ezüst, se drágakő nem kell, mit adjak akkor? - kérdezte a király.

- Ha nem sajnálja tőlem felséged - felelte a suszter -, veressen rám száz botot.

Csodálkozott a király, de nem sokáig.

- Ha csak ez hiányzik, megkaphatod - mondta a király, s kettőt tapsolt.

Mire bejött egy szolga. A király így szólt:

- Keress egy botot, s gyere vissza harmadmagaddal.

Nem kellett sokáig várni, jött a három szolga a bottal, kérdezték, mi a teendő. A király megparancsolta, hogy az egyik szolga vegye a hátára a susztert, a másik üsse a bottal, a harmadik meg számolja az ütéseket.

Az első szolga a hátára kapta a susztert, de az kiabálni kezdett, ahogy a torkán kifért. Azért kiabált, hogy hívják be a kapust, mert őt illeti a királyi ajándék fele.

Bejön a kapus, kérdi tőle a király, hogy miben alkudott meg a suszterrel. Nem tagadhatta a kapus, bevallotta, hogy a királyi ajándék felét kérte.

- Ha kérted, most megkapod - mondta a király.

Az első szolga a hátára kapta a kapust, a második verte a bottal, a harmadik számolta az ütéseket. Mikor az ötven ütést leszámolták, intett a király, hogy most a suszteren a sor.

Megint a hátára kapja az első szolga, a suszter megint kiabálni kezd. Kérdi a király, miért kiabál? A suszter elmondja, hogy az ajándék másik felét az ajtónállónak ígérte.

Behívatták az ajtónállót, annak is leszámolták a részét. A király két vödör aranyat adott a suszternek. Azt mondta, ilyen okos susztert még nem látott, megérdemli.

Gyalogszerrel ment el a falujából a suszter, lóháton tért vissza. Első dolga az volt, hogy megmutatta a feleségének, mennyi aranyat kapott a királytól.

- Most látom csak - mondta a felesége -, hogy nem közönséges suszter vagy te, hanem táltos suszter.

Amire a suszter így felelt:

- Eddig táltos suszter voltam, ezentúl táltos doktor leszek.

Ahogy mondta, úgy is lett. Még aznap átköltöztek a városba. A suszter vett egy üres házat, asztalt, széket, ceruzát, papirost. Maga fekete kaftánba öltözött, a fejébe hegyes süveget vágott, a süvegbe színes tollat tűzött. A kapura meg kiíratta, hogy olyan doktor lakik ott, aki mindent tud.

Másnap jöttek a betegek. Délre már úgy megtöltötték a várószobát, mozdulni is alig bírtak benne. A suszter sorra behívta a betegeket. Megkérdezte mindenkitől, mi baja, írt egy receptet, kért egy aranyat, s útjára bocsátotta mindegyiket.

A betegek meg elmentek a recepttel a patikába. Igen ám, de a suszter nem tudott írni. Nézte a patikus a receptet, vakarta a fejét, mert nem értett belőle semmit.

Mit csináljon? Mit csináljon? - Ha a beteget nem szolgálja ki, elmegy másik patikushoz. Ha rossz orvosságot ad neki, abból neki származik baja.

Addig-addig töprenkedett, hogy kisütötte, mit tegyen. Kikérdezte a beteget, mije fáj, s ahhoz képest adott neki orvosságot, hogy a fejét fájlalta-e vagy a gyomrát.

Szerencséje volt a suszternak, mert minden betege jó orvosságot kapott, s a jó orvosságtól minden beteg meggyógyult. Ettől aztán még nagyobb híre lett. Annyi beteg özönlött hozzá, még egy várószobát kellett építtetnie. Abba is alig fértek bele.

Élt a városban egy gróf. Ez a gróf csak a lovakat szerette. Egy éjjel betörtek hozzá, s elhajtották a két legszebb lovát. Mikor megtudta, mi történt, a gróf maga elé parancsolta a kocsisát.

- Ide hallgass, te kocsis - mondta neki -, három napot adok neked, hogy a lovaimat előkeresd. Ha addig nem kötöd a két lovat az istállóba, fölakasztatlak.

Tudta a kocsis, hogy a gróf megteszi, amivel fenyegetődzik. Nyakába vette hát a várost, és kereste a lovakat mindenfelé. De hiába iparkodott, nem lelt nyomukra.

A harmadik napon eszébe jutott a mindentudó doktor. Gondolta, szerencsét próbál nála. Beült hát a váróterembe, s várt sorára.

Egy órát várt, akkor bemehetett. A suszter megkérdezte tőle:

- Hadd hallom, mi bajod?

Elmondta a kocsis, hogy a gróf lovait ellopták, s ha ő másnapra elő nem keríti a lovakat, kötélen búcsúzhat az élettől.

- Tudsz-e segíteni rajtam, mindentudó doktor? - kérdezte a végén.

- Már hogyne tudnék! - felelte a táltos suszter. - Adok egy receptet, elmégy vele a patikába. Ott mindjárt megiszod az orvosságot, aztán ahány lopott lovat találsz, mind a tied lesz.

A boldogtalan kocsis nem nagyon hitt az orvosságban. De jobb reménység nem kínálkozott, beállított hát a patikába. A patikus megnézte a receptet, látta, hogy a mindentudó doktortól való, megkérdezte a kocsist, hogy mi híja az egészségének. Felelt a kocsis, hogy neki semmi baja, a lovakkal van baj.

Ebből a patikus azt értette, hogy a kocsis lónak viszi az orvosságot. Adott hát neki lónak való orvosságot. A kocsis megfizette az orvosság árát, azzal egyenest a kúthoz ment, s bevette, ami orvosságot kapott, mind.

Hát abban a szent percben csikarni kezdett a gyomra, de úgy, hogy falra mászott volna, ha lett volna fal a közelben. Mivel fal nem volt, futni kezdett, mintha puskából lőtték volna ki. Meg sem állott az erdőig.

Akkor már ő is elfáradt a szaladástól, az orvosság is elfáradt benne. Ledőlt hát az erdőben, s töprengeni kezdett, hogy mi lesz vele. Ahogy így töprengett, eszébe jutott a két ellopott ló. Meg az is eszébe jutott, hogy ha a lovakat elő nem keríti, a gróf fölakasztatja. Az egyik lovat Peckesnek hívták, a másik lovat Hódasnak. Felsóhajtott a kocsis, majd elszállott a lelke:

- Hej, Peckes, hej, Hódas, miért nem könyörültök meg rajtam!

Úgy történt, hogy a tolvajok épp az erdőnek azon a részén kötötték ki a lopott lovakat egy cserjésben. A lovak felismerték a kocsis hangját, s nyerítettek válaszul.

A kocsis megismerte a nyerítésüket, s mindjárt szaladt be a sűrűbe. Közben így kiáltozott:

- Itt vagyok, lovacskáim, itt vagyok, sosem hagyjuk el többé egymást.

Megtalálta hamarosan a két lopott lovat. De azon a kettőn kívül még fél ménesre valót talált az erdőben. Rabló éppen nem volt ott, elhajtotta hát valamennyi lovat. Bekötötte mindet az istállóba, aztán szólt a grófnak, hogy jöjjön, nézze meg a lovait.

Megörült a gróf, hogy két kedvenc lova előkerült. De megörült a többi lónak is. Mindjárt faggatni kezdte a kocsist, hogy lelt rá a lovakra.

A kocsis elmondta hűségesen, hogy a mindentudó doktor receptje igazította útba. Mikor a történetet meghallotta, a gróf rászólt a kocsisra, hogy siessen, fogjon be, mennek a doktorért, s viszik a királyhoz.

- Talán bizony beteg lett a király őfelsége? - kérdezte a kocsis.

Megrázta a fejét a gróf, hogy nem beteg, miért volna beteg. Más baj van. Ellopták a királykisasszony aranygyűrűjét, azt kell megtalálni.

A kocsis befogott, a gróf beült a hintóba. Meg sem álltak, míg a táltos suszter háza elé nem értek. Ott a gróf kiugrott a hintóból, s bement a suszterhez.

- Te vagy az a táltos doktor? - kérdezte a gróf.

Látta a suszter, hogy gróffal van dolga, gondolta, okosabb, ha nem dicsekszik. Szerényen válaszolt hát, hogy ő nem táltos, csak egyszerűen doktor. De a gróf nem tágított.

- Hiába szerénykedsz - mondta -, tudom én, ki vagy. De ha nem tudnám, akkor sem tagadhatnád le, hiszen tábla hirdeti a kapun, hogy mindentudó doktor lakik itt. Ha mindent tudsz, akkor azt is tudod bizonyára, hogy a királykisasszony aranygyűrűjét ki lopta el. Ha tudod, ki lopta el, meg is mondhatod, hogy hol van. Ha megmondod, hol van, meg is találják. S ha megtalálják, a király őfelségétől jutalmat kapsz, amiért a gyűrűt előkerítetted. Én pedig azért kapok jutalmat őfelségétől, mert téged előkerítettelek. Így aztán mindenki jól jár: a király, a királykisasszony, én is, te is.

Nem tetszett a dolog a suszternak, de hát nem tehetett semmit ellene. Leült az asztalhoz, hogy receptet írjon. Meg sem mártotta a tollat, a gróf rászólt, hogy nem receptre van szükség, hanem őrá magára, szedje össze valamennyi gyógyító szerszámát, mert mennek a királyi palotába, hogy a gyűrűt megkeressék.

Tudta a szegény suszter, hogy semmit sem tud. Nagyon is jól tudta. Most megijedt rettentően, hogy rajtaveszít. Bement hát a szomszéd szobába, elbúcsúzott a feleségétől, aztán felült a grófi hintóra. Fent a hintón sóhajtozni kezdett. Dőlt belőle a sóhaj, majd elfújta a lovakat a kocsirúd mellől.

Estére befutottak a királyi palota udvarára. Három banda muzsikált, jókedve volt mindenkinek, csak a király haragudott, meg a királykisasszony. Az ellopott gyűrű miatt bosszankodott mind a kettő.

Mikor a király megtudta, kit hozott a gróf a hintón, a grófot mindjárt megjutalmazta, a szegény suszternak meg szólt, hogy menjen utána. A hálószobában a király pálinkát vett elő az éjjeliszekrényből, megkínálta a szegény susztert, aztán így szólt hozzá:

- Hallom, milyen tudós ember vagy. No, hát nekem éppen ilyen tudós emberre van szükségem. Mert amióta korona van a fejemen, ilyen szégyen nem esett rajtam. Ellopták a lányom gyűrűjét, éppen mikor a kézfogóját tartjuk. Ki látott királylányt gyűrű nélkül az eljegyzésen? Engem szapul az ország népe, azt mondják, milyen király az, aki a menyasszony-lánya gyűrűjét sem tudja megvédelmezni? Keresd meg a gyűrűt, táltos doktor. Ha megtalálod, busás jutalmat kapsz, ha nem találod meg, csak a fejeddel leszel kurtább, de legalább gyorsan.

A szegény suszter úgy számított, hogyha már el kell pusztulnia, legalább addig éljen kedve szerint. Így felelt hát a királynak:

- Megkeresem az ellopott gyűrűt, felséges királyatyám, de csak akkor, ha külön szobát kapok a palotában, ételt-italt amennyi belém fér, s három inast a szolgálatomra.

Volt a királynak szobája, étele-itala, inasa több, mint kellett, megadta hát a szegény suszternak, amit kért, aztán magára hagyta. Két álló napon át egyebet sem csinált a suszter, mint hol evett, hol ivott, hol megint evett, hol megint ivott. Ha megunta, elölről kezdte, néha úgy, hogy előbb ivott, aztán evett. Néha meg úgy, hogy előbb evett, aztán ivott. De némelykor úgy is, hogy evés közben ivott, vagy ivás közben evett.

Így telt el két nap. A második nap estéjén eszébe jutott a felesége. Gondolta, megmutatja az asszonynak, milyen úri életet él. Ha már úgyis meg kell halni, jobb, ha mellette van az asszony. Mindjárt üzent a királynak, s kérte, hogy hozzák be a feleségét, mert ketten többre mennek a munkában.

- Ha csak az kell, meglesz - mondta a király, s hintót küldött a suszter feleségéért.

Másnap délelőtt megjött a hintóban a suszter felesége. A szegény suszter megölelte, megcsókolta a feleségét, aztán dicsekedni kezdett, hogy milyen úri életet él a királynál, nem is egy inas szolgálja ki, hanem egyszerre három. Addig-addig beszélgettek, hogy közben elkövetkezett az ebéd ideje. Nyílott az ajtó, s belépett az egyik inas, a kezében óriási tálca, az óriási tálcán óriási levesestál.

A szegény suszter rámutatott az inasra, s így szólt a feleségéhez:

- Ez az első.

Ahogy az inas ezt meghallotta, úgy megijedt, kis híján elejtette a tálcát. Mert hát úgy történt, hogy a királykisasszony gyűrűjét éppen az a három inas lopta el, aki a szegény susztert kiszolgálta. Hallott az inas a táltos doktor tudományáról, s megijedt borzasztóan. Úgy reszketett, hogy hol a két térde koccant össze, hol meg a két bokája. A képe meg olyan fehér lett, mint a frissen meszelt fal.

A két társa csak ránézett, mindjárt tudták, hogy nyakukon a baj. De tanácskozásra nem jutott idő, vinni kellett a második fogást, a pecsenyét.

Bekopogtatott a második inas a pecsenyével a szegény suszter szobájába. Mikor belépett, a szegény suszter rámutatott, aztán így szólt a feleségéhez:

- Úgy nézz rá, hogy ez a második.

A második inasnak azon nyomban vacogni kezdett a foga. Olyan élesen vacogott, mintha jégeső verné az ablakot. Rohant vissza a konyhába, ahogy az ina bírta. Ott a három inas gyorsan megállapodott, hogy a gyűrűt odaadják a táltos doktornak, s egy-egy erszény aranyat fizetnek neki, hogy ne ártson nekik.

Azzal a harmadik inas zsebre vágta az aranygyűrűt, tenyerére helyezte a harmadik tálat a dobostortával, s megindult a konyhából a szegény suszter szobájába. De a félelem úgy citerázott benne, hogy a lába untalan megroggyant. Többet járt térden, mint talpon. S mire a suszter elé ért, már inkább volt holt, mint élő. A suszter rámutatott, s így szólt a feleségéhez:

- Úgy nézd meg, hogy ez a harmadik, az utolsó!

Amikor ezt meghallotta, a harmadik inas ijedtében elejtette a dobostortát, maga térdre borult a szegény suszter előtt, s kaparászni kezdett a zsebében. De nagy idegességében mindent talált a zsebében, csak a lopott gyűrűt nem találta.

- Beléd mi ütött? - kérdezte a szegény suszter. - Ha kárba ment a dobostorta, majd hozol másikat.

- Nem a dobostortáért bánkódom én, hanem a gyűrű miatt, amit elloptunk - mondta a harmadik inas, azzal már nyújtotta is a gyűrűt a szegény suszternak. De a keze úgy táncolt, kétszer is elejtette.

- Meg a büntetés miatt bánkódsz, ami rád vár - mondta a szegény suszter.

A harmadik inas leszámolt az asztalra három erszény aranyat. Aztán ádáz rimánkodásba fogott, hogy a szegény suszter el ne árulja őket a királynak.

- Majd kitalálok valamit - felelt a szegény suszter. Azzal sétálni kezdett fel és le a szobában. Majd szétpattant a feje, olyan keményen gondolkodott. De nemhiába gondolkodott, mert ami kellett, eszébe jutott hamarosan.

- Mi lesz holnap ebédre? - kérdezte a szegény suszter.

A harmadik inas mondani kezdte nagy engedelmesen:

- Holnap ebédre húsleves lesz, főtt marhahús kapormártással és ecetes tormával, gombával töltött lepény, sült pulyka gesztenyével...

- Állj! - kiáltott rá a szegény suszter. - A pulyka menti meg a nyomorult életedet!

Elámult az inas, mert nem volt fiatal ember, de olyan pulykát még nem látott, ami emberéletet mentett volna meg. De nem szólt semmit, úgy gondolta, azért táltos a doktor, hogy azt is tudja, amit más nem tud. A doktor azt mondta, hogy nyelesse le a gyűrűt a pulykával. Vette hát a gyűrűt, aztán vette a pulykát, s akár tetszett a pulykának, akár nem, lenyelette vele a gyűrűt takarosan.

Másnap korán reggel megszólalt a muzsika a szegény suszter szobájának az ajtaja előtt. Jött a király, s mondta, hogy eltelt a három nap, s most már nincs többé se étel, se ital. Ha pedig a gyűrű nem kerül elő - élet sem lesz. Mármint hogy levágatja a fejét a szegény suszternak.

- Felséges királyatyám - felelte a suszter -, még ma meglesz a gyűrű, ha felséged is segít a keresésben.

Nem mást kívánt a szegény suszter, mint hogy a király hívassa össze az egész udvarnépet.

A király szólt a kürtösöknek, a kürtösök megfújták a kürtöt. Háromszor sem kürtöltek, máris ott álltak sorban a palota előtt a fényes udvari dámák és a fényes udvari urak. A szegény suszter ellépdelt előttük, mindegyiket körülszaglászta egy kicsikét. Aztán megcsóválta a fejét, s kijelentette, hogy nincsen náluk a gyűrű.

Most a trombiták szólaltak meg, s előszaladt, ahány cselédféle csak szolgált a király udvarában. Sorba állottak, ahogy illik. A szegény suszter megvizsgálta őket is.

- Náluk sincsen a gyűrű - mondta.

A tülkösök kerültek sorra, fújták, fújták a tülköket, s az udvar lassan úgy megtelt szarvasmarhával, lóval, szamárral, öszvérrel, disznóval, birkával, kecskével, hogy az udvari nép a háztetőre szorult. A király, ahogy rangjához illett, a kéményre állott.

Már-már esteledett, mire a szegény suszter végigvizsgálta a barmokat. De megint csak nem talált semmit. A király pedig nagy királyi morgással morgott, ami azt mutatta, hogy fölötte elégedetlen.

- Most mihez fogsz, ebadta doktora? - kérdezte a király.

- Felséged engedelmével, megvizsgálom a baromfiakat - felelte a szegény suszter.

A király intett, mire négy szolgáló az udvar négy sarkába állott, hónuk alatt kosár, a kosárban kukoricaszem. Azt szórták, szórogatták, s ezenközben így kiáltoztak:

- Pi-pi-pi-pi! Pi-pi-pi-pi-pi! Pi-pi-pi-pi!

Akkora nagy gágogás, kodácsolás, hápogás, csipogás támadt, hogy a fele udvarnép belesiketült. A szegény suszter hozzálátott a vizsgálathoz. Addig-addig vizsgálgatta a libákat, tyúkokat, kakasokat, amíg a pulykához nem ért. Mikor odaért, akkorát kiáltott, hogy a szárnyasoknak torkukon akadt a kukorica:

- Itt a tolvaj!

A királyi szakács ott helyben levágta a pulykát. Mikor a bögyét kibontotta, hát a gyűrű ott csillogott benne, egy csomó árpaszem meg kukorica között.

A királykisasszony úgy megörült a gyűrűnek, hogy a nyakába szökött a szegény suszternak, és megcsókolta mindkét arcát. A felséges király pedig megkérdezte a szegény susztert, hogy mit kér jutalmul a munkájáért. A szegény suszter gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt:

- Egy tarisznya arany meg egy hatlovas hintó nem lesz sok érte.

- Nem lesz sok - hagyta rá a király, mert éppen jókedvében volt.

Csak a kisujjával intett, máris hozta egy inas a tarisznya aranyat, a másik meg a hatlovas hintót vezette elő az istállóból. Boldog volt a szegény suszter, hogy ép bőrrel menekülhet, meg is fogadta, hogy többé nem lesz táltos doktor, ígérhetnek bármit neki, hanem megmarad a kaptafánál, ahogy becsületes susztermesterhez illik.

Elbúcsúzott a királytól, maga mellé ültette a feleségét a bakra, aztán közibe vágott a hat lónak, s úgy elporzott, hogy azóta sem hallott felőle élő ember.

Az ördögispán

Hol, hol nem, élt egyszer egy kövér földesúr a kövér feleségével. A kövér földesúr arról volt nevezetes, hogy soha cseléd másodszor nem szegődött hozzá. Nem szegődött pedig azért, mert úgy nyúzta, gyötörte a cselédeit, hogy még a háza táját is elkerülték.

Amíg volt ispán, nagy baj nem volt. Mert az ispán szegődtetett, amennyi cseléd csak kellett. Elment a hetedik megyébe, ahol nem hallották hírét a kövér földesúrnak. Onnan szegődtetett cselédet.

Baj akkor lett, amikor a kövér földesúr az ispánt is rászedte. Megharagudott az ispán módfölött, s azt mondta, ilyen földesúrnál nem szolgál. Azzal vette a motyóját, egy szót sem szólt, hanem otthagyta faképnél a kövér földesurat.

Megijedt a kövér földesúr, megijedt a felesége is. Összeültek, tanakodtak, hogy most mi lesz? Nincs ispán, nincsenek cselédek, ki műveli meg a földeket? Ha meg a földeket nem művelik, mit esznek majd ők ketten, miből tartják fenn hét vármegyére híres kövérségüket?

Sok minden megfordult az eszükben, ahogy így tanakodtak. Csak arra az egyre nem gondoltak, hogy maguk műveljék meg a földet. Mert enni-inni azt szerettek, de dolgozni nem szerettek.

Egyik nap a kövér földesúr befogott a hintóba, s a városba hajtott. Gondolta, ott majd talál valakit, aki elszegődik hozzá ispánnak. De akit csak megkérdezett, mind megkérdezte tőle:

- Csak nem kend az a híres kövér földesúr, akihez cseléd másodszor semmi pénzért nem szegődik?

Mit tehetett a kövér földesúr, megvallotta, hogy ő az. Mire mindig ezt kapta feleletül:

- Inkább a hóhérhoz szegődöm, mint kendhez.

Elkeseredett a kövér földesúr, hogy nem talál ispánt. Úgy elkeseredett, hogy odahaza kifakadt belőle a keserűség. Földhöz csapta a süvegét, és így kiáltott:

- Én már ott tartok, hogy magát az ördögöt is felfogadnám ispánul.

Alighogy kimondta, nagyot lobbant a láng a kandallóban. Aztán füst csapott a szobába. A kövér földesúr megdörzsölte a szemét, hogy a füst ne csípje. Mikor eleget dörzsölte, hát látja ám, hogy egy fekete kis emberféle áll előtte. Megijedt a kövér földesúr, és ijedtében akkorát kiáltott, majd leesett a székről:

- Hát te ki vagy, hé?

- Én az ördög vagyok - felelt a jövevény.

- És mit keresel itt? - kiáltott rá a földesúr.

- Ispánságot - felelt az ördög.

- Hogyhogy ispánságot? Micsoda ispánságot? - kiáltozott tovább a kövér földesúr.

- Hát nem azt mondtad az előbb, hogy az ördögöt is felfogadnád ispánul? - kérdezte az ördög.

Nem tagadhatta a kövér földesúr, mert csakugyan mondta. Beleegyezett hát, hogy az ördög ispánkodjék nála. Előbb azonban megtudakolta:

- Hanem a gazdálkodáshoz értesz-e?

Mondta az ördög, hogy ért ő, hogyne értene, a pokolban is gazdálkodik.

Még hátravolt a fizetség, de abban gyorsan megegyeztek, mert az ördög nagy szerényen ezt mondta:

- Fizetségül csak annyit kérek, amennyit a cselédeid tiszta szívből ajánlanak.

- Hiszen egy szál cselédem sincs - panaszkodott a kövér földesúr.

- Fizetségül azt kérem, amit kértem, cselédekről pedig magam gondoskodom.

Ebben megegyeztek.

Másnap az ördögispán felült a szekérre, s délre már meg is jött a cselédekkel. Mindjárt kiadta nekik a munkát, maga pedig hol ide ment, hol oda, ahol éppen szükség volt segítségre.

Javában folyt a munka, amikor nagy szuszogva megérkezett a kövér földesúr. Egy darabig csak nézegette a dolgozó cselédeket, aztán vette a botját, és csépelni kezdte, akik éppen a közelben dolgoztak.

Sokáig azonban nem üthette a cselédeket, mert elébe állott az ördögispán, és rászólt:

- Tedd le azt a botot, mert megbánod.

- Micsoda?! - üvöltött a földesúr. - Te mersz nekem parancsolni, te koszos ördög, te rongyos ördög, te szutykos ördög? Itt én vagyok az úr, azt verem meg, akit kedvem támad megverni. Most pedig téged verlek meg, hadd lásd, kivel van dolgod.

Azzal már emelte is a botot, hogy lesújtson. De az ördögispán nagyot szippantott. Akkorát, hogy hét arasszal megnőtt.

A kövér földesúr úgy megijedt az ispánja hirtelen növekedésétől, hogy elfutott. Meg sem állott, amíg hazáig nem ért. Odahaza leült a kövér felesége mellé, s ott is maradt bérkimérésig.

De mikor a bérkimérés ideje elérkezett, a kövér földesúr előjött a házból, hogy a bért ő mérje ki, ennyi búzát, ennyi árpát, ennyi kukoricát, kinek amennyi jár. Azazhogy nem annyit mért ő, hanem kevesebbet, kit ennyivel, kit annyival rövidített meg.

Az ördögispán azonban észrevette, és rászólt, hogy ami jár, azt mérje ki, különben baj lesz.

- Micsoda?! - üvöltött a földesúr - te mersz nekem parancsolgatni, te koszos ördög, te rongyos ördög, te szutykos ördög? Azonnal fölmondok neked. Le is, fel is út.

Nagyot szippantott az ördögispán a levegőből. Megint nőtt hét araszt.

A kövér földesúr megint megijedt. Úgy megijedt, hogy minden cselédnek kimérte a járandóságát. Aztán nagy csendesen visszament a házába, s leült a felesége mellé. Nem is mozdult onnan, amíg az ördögispán be nem kopogtatott hozzá.

- Mit akarsz, fiam? - kérdezte a kövér földesúr.

- Letelt az esztendő - felelt az ördögispán -, nem maradok tovább. A gazdaság felvirágzott, kétszer annyit takarítottunk be, mint tavaly. Most gyerünk, nézzük meg, mit ajánlanak nekem tiszta szívvel a cselédeid.

- Mit ajánlhatnának? - kacagott a kövér földesúr. - Csak azt ajánlhatják, amijük van, pedig semmijük sincs, ha-ha-ha.

- Majd meglátjuk - felelt az ördögispán.

A földesúr megint kacagott, aztán elindultak a faluba. Nem sokáig mentek, egyszer csak hallják, hogy két ember veszekszik, vőlegény és menyasszony. A menyasszony azt akarja, hogy a vőlegény elkísérje a szomszéd faluba. A vőlegény azt mondja, előbb megeteti az állatokat, csak azután kíséri el. Mikor ideértek a civakodásban, így szólt a menyasszony:

- Ha nem kísérsz el, vigyen el az ördög.

Mire megszólalt a kövér földesúr:

- Hallod-e, ispán, viheted a vőlegényt, neked ajánlották.

- Nekem ajánlották, igaz - felelt az ördögispán -, de nem tiszta szívvel. Ugyan bizony hol találsz olyan menyasszonyt, aki ördögnek adná a vőlegényét?

- Nem ismered te a fehérszemélyeket - mondta a földesúr -, ha az ördögnek ajánlotta a vőlegényét, úgy is gondolta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal odaszökkent a vőlegény mellé, nyakon fogta, aztán odaszólt a menyasszonynak:

- Köszönöm az ajándékot, épp ilyen legényekre van szükségünk a pokolban.

Jajgatni, sírni, rimánkodni kezdett a menyasszony, hogy csak a szája járt, nem gondolta komolyan, s ha valakit mindenképpen vinni kell, akkor inkább őt vigye az ördög, de a vőlegé-nyének kegyelmezzen.

Az ördögispán eleresztette a vőlegényt. Mentek tovább. Nem sokáig mentek, megint megláttak két pörlekedő embert. Kisfiú állott az udvar közepén, apja-anyja azon veszekedett, ki vigye az iskolába.

- Viszed vagy nem viszed? - kérdezte az asszony.

- Én aztán nem, vidd te - felelt az ember.

- No, ha nem viszed, vigye el az ördög.

Kacagott a kövér földesúr, a hasa is rengett bele:

- No, ispán - mondta -, itt a fizetség. De most aztán ne sokat okoskodj, mert végül hoppon maradsz.

- Nekem ajánlották a gyereket, igaz - mondta az ördögispán -, de nem tiszta szívvel. Ugyan bizony hol találsz olyan anyát, aki az ördögnek adná a gyerekét?

- Nem ismered te a fehérszemélyeket - felelt a földesúr -, lehet, hogy később megbánja, de most komolyan gondolta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal az udvar közepére szökkent, hogy vigye a gyereket, s odaszólt az asszonynak:

- Köszönöm az ajándékot, éppen ilyen gyerekekre van szükségünk a pokolban.

Mire az asszony jajgatni, sírni, rimánkodni kezdett. Mondta, hogy csak a szája járt, nem gondolta komolyan. S ha valamit mindenképpen vinni kell, inkább őt vigye az ördög, de a kisfiának kegyelmezzen.

Az ördögispán eleresztette a kisfiút. Mentek tovább. A kövér földesúr kacagott, kacagott, hullámzott bele a hasa. Megkérdezte az ördögispán:

- Min kacagsz, te kövér földesúr?

- Én azon - válaszolt a földesúr -, hogy mindjárt kiérünk a faluból, s nem kaptál semmi fizetséget. Ha meg nem kaptál, akkor egész évben ingyen dolgoztál. Ha-ha-ha-ha.

- Várj csak, várj csak - intette az ördögispán -, végén csattan az ostor.

Mentek tovább. Mikor a falu utolsó házához értek, beszélgetést hallottak. Egy sereg paraszt álldogált a kerítés mögött. Azok beszélgettek.

- Elmegy az az ispán - mondta az egyik.

- El bizony - mondta a másik.

- Most mi lesz velünk? - kérdezte a harmadik.

- Mi lenne? Tovább nyúz a földesurunk - mondta a negyedik.

- Tovább nyúz hát, hogy az ördög vinné el - mondta az ötödik.

Az ördögispán rápislantott a kövér földesúrra.

- No - biztatta -, most kacagj, ha van kedved hozzá.

A kövér földesúr csóválni kezdte a fejét nagy szentesen.

- Ezek sem tiszta szívből mondták, nem gondolták komolyan - mondta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal odalépett a kerítéshez, s átszólt az emberekhez:

- Köszönöm az ajándékot, viszem a földesurat. Ha ugyan tiszta szívvel adják.

- Tiszta szívvel hát - felelték az emberek -, olyan tiszta szívvel, hogy ráadásul a feleségét is odaadjuk. Ha ugyan elbírja.

- Bírom, hogyne bírnám - felelt az ördögispán -, épp ilyen kövér emberekre van szükségünk a pokolban.

A földesurat zsákba rakta. Visszament a kastélyba, ott hozzárakta a feleségét. Aztán a zsákot a hátára vetette, s meg sem állt, míg a pokol legmélyére nem ért.

Ott vannak máig, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, keressen egy földesurat, hátha az másként tudja.

Az elégedett ember

Megöregedett a derék Markal, Mátyás király udvari bolondja, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért, kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, fél évi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, aki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal fölírást helyezett a kapu tetejébe. A fölírás így szólt: "Ha van olyan ember, aki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet."

Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember, Markaltól tudakolta, hogy a kert tulajdonosát merre keresse.

- Én vagyok az - mondta Markal.

- Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.

- Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet - felelt Markal -, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha kegyelmed élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, akkor ugyan bizony mi szüksége volna erre a kertre?

Majd a bíró igazságot tesz

Volt egyszer, hol nem volt ezen a világon egy Isten próbára tette ember. Szegény volt, nyomorúságos életű volt, olyan, hogy csak a szerencsétlensége lehetett nyomorultabb nála. Átellenben vele módos gazda lakott.

A módos gazda egy napon így szólt a szegény emberhez:

- Segíts behordani. Ha egy hétig segítesz, egy napra megkapod az ökrömet.

Dolgozott a két ember hétfőtől szombatig. Vasárnapra kelve a szegény ember azt mondta a módos gazdának, hogy hétfőn kimenne behordani a búzáját, adja oda a két ökröt.

- Nem adom én, komám - felelt a módos gazda -, semmi áron. Hétfőn nekem is szükségem lesz rájuk, hanem ma viheted őket.

- Hogy vihetném - panaszkodott a szegény -, hiszen vasárnap van ma, Isten napja!

De mondhatott bármit, hiába könyörgött, a módos gazdát csak nem lágyította meg:

- Vasárnap is eszel, dolgozz vasárnap is.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, elfogadta az ökröket, kihajtott a tarlóra, a kereszteket fölrakta s hazaindult. Hogy, hogy nem, a falu határában az egyik ökör elbődült, megtántorodott, kifordult a járomból, megdöglött.

A szegény ember föltolta kalapját a homlokára, s nagy búsan elgondolkodott. Megbánta, hogy az ökrös gazdára hallgatott. Lám, most utolérte Isten büntetése, amiért vasárnap dolgozott. De ami történt, megtörtént, mást nem tehetett, elment a gazdához, és elmondta, hogy az egyik ökre felfordult.

- No, ha fölfordult, akkor megfizeted az árát - fogadkozott amaz -, majd a bíró igazságot tesz.

Csak hát a bíró a városban ítélkezett, a város meg messzi volt. Útra keltek azonnal, de hiába nyújtották a lépést, rájuk esteledett, s a városnak még a fényit sem látták. Megszállottak hát a módos gazda ugyancsak módos komájánál.

Ott a két gazda mindjárt az asztalfőre ült, evett-ivott. A szegényt nem hívták oda, nem kínálták. Amaz hátul ült, a góc alatt, s mivel megéhezett ő maga is, elővette tökmagolajban sütött pogácsáját, megmelengette a lángnál, s eddegélni kezdte szomorúan.

Volt a házigazdának egy nagy szelindek kutyája. Ez a kutya semmit sem szeretett úgy, mint a tökmagolajban sütött pogácsát. Mikor a szagát megérezte, ráugrott a szegény emberre, hogy a pogácsát kikapja a kezéből. A szegény ember ijedtében félrehajolt, a szelindek kutya beleesett a tűzbe, s szörnyethalt.

- Majd a bíró igazságot tesz - mondta a házigazda.

Most már hármasban folytatták az utat. Elöl haladt a két módos gazda. Hátul a szegény ember, töprenkedett, sóhajtozott, mi végre jut, ha a bíró a két gazdának szolgáltat igazságot. Holtáig a cselédjük lesz, holtáig nekik dolgozik, s akkor ugyan bizony ki gondoskodik tizenkét gyermekéről?

Gondolta, megszalad. Csak hát bizonyos volt benne, hogy amazok utolérik. Épp egy mély szurdok mellett vitt az útjuk. A szegény ember nem sokat teketóriázott, hanem beugrott a mélységbe, hogy nyakát szegje odalent.

De már zuhantában látta, hogy alighanem hibásan számított. A szakadék mélyén egy fapapucsos barát üldögélt, s az olvasóját pörgette. Annak a nyakába esett a szegény ember. Neki magának semmi baja sem történt, de a boldogtalan barát úgy elferdült a váratlan találkozástól, mintha szüntelenül a tulajdon hátát akarná megnézni. Annyi ereje maradt, hogy ő is a pörösködőkhöz csatlakozzék.

Hárman fenekedtek már a szegény emberre.

A bíróságon elsőnek a módos gazda mondta el, miért perli ő a szegény embert.

- Így volt-e? - kérdezte a bíró a szegény embert.

- Így volt, tekintetes bíró úr - hagyta rá amaz -, de hát nem volt választásom. Hatnapi munka fejében ígérte nekem a két ökröt. Azt mondta, vasárnap is eszem, dolgozzam hát vasárnap is. Máskor az ökröket nem adja, hacsak vasárnap nem.

- Mi dolog ez - dorgálta a bíró a gazdát -, hogy vasárnapi munkára szorítottad a felebarátodat? Főbenjáró bűnt követtél el. Ezért arra ítéllek, hogy a másik ökrödet add oda ennek a szegény embernek. Ha majd megkereste az elhullott ökröd árát, akkor visszakapod ezt is, addig nem.

Berzenkedett a gazda az ítélet ellen. Hasztalan. Végtére dühében azt mondta, legyen az ökre örökre a szegényé.

- Úgy is jól van - egyezett bele a bíró. Aztán a másik gazdához fordult:

- Te mi járásbeli vagy?

- Én is ezt a szegény embert perelem - felelt az, s mindjárt elmondta, hogy s mint szenvedett ki a szelindek kutyája.

- Igaz-e, te szegény ember? - vallatta a bíró.

- Igaz, tekintetes bíró úr - hagyta rá amaz -, a két gazda evett-ivott az asztalfőn, én meg elővettem a góc mellett tökmagolajban sült pogácsámat. A szelindek kutya megérezte a szagát, rám ugrott, én elhajoltam, s megtörtént a baj.

- Hát te miért nem ettél az asztalnál?

- Ettem volna én örömest, de ha nem hívtak!

A bíró elgondolkozott, aztán megkérdezte:

- Kutyád van-e, te szegény ember?

- Három is, egyik hamisabb a másiknál.

- Úgy ítélkezem - kezdte a bíró ünnepélyesen -, hogy három kutyád közül egyet adj oda a kárbaveszett helyett. Ha elfogadja, jó, ha nem, az sem baj. Mert akár elfogadja, akár nem, száz forintot köteles fizetni neked, amiért meg nem hívott az asztalához, ahogy istenes lélekhez illik.

Berzenkedett a gazda az ítélet ellen. Hasztalan. Utóvégre nagy mérgesen lerótta a száz forintot.

Most a barátra került a sor. Elbeszélte híven, ami történt.

- Hát te miért szöktél a tisztelendő úr nyakába? - vallatta a bíró a szegény embert.

- Csak azért, tekintetes bíró úr - felelt amaz -, mert elgondoltam, hogy ha a tekintetes bíróság ennek a két gazdának a javára ítélkezik, én holtomig cselédjük leszek, s nem gondoskodhatom tizenkét nyomorult gyerekemről. Ezen elkeseredtem, s ahogy elkeseredtem, már ugrottam is be a szurdokba. A tisztelendő úr a mart alatt ájtatoskodott, s én a nyakába zuhantam.

A bíró egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:

- Úgy ítélkezem, hogy menjetek vissza a szakadékhoz, hol a baj megesett. A szegény ember üljön a tisztelendő úr helyére. A tisztelendő úr pedig fizesse vissza a kölcsönt azzal, hogy ő ugrik a szegény ember nyakába.

- Már én azt meg nem teszem - szabadkozott a barát. - Inkább magam is fizetek száz forintot a szegény embernek.

A szegény ember hazament, száz forintért vett egy ökröt a másik mellé. A maradék száz forintból fölruházta tizenkét gyermekét. Mindenekelőtt pedig elhatározta, hogy bármiként forduljon a sorsa, ő többé se szakadékba, se vízbe nem ugrik. S ezt a fogadalmát meg is tartotta, mivel ágyban halt meg, ahogy illik.

Petiheli

Láp szélén, zsombékok között élt egyszer egy szegény pákász. Annak a szegény pákásznak volt három derék leánya. A legidősebbet hívták Marikának, a középsőt hívták Rozikának, a legkisebbiket hívták Petihelinek.

Az öreg pákász naphosszat a lápot járta, halászott, vadászott. Ami halat-vadat összefogott, azt hol egyik, hol másik, hol harmadik leánya vitte be a faluba eladni. A pénzen aztán megvette, ami kellett, s azzal már indult is vissza a pákászkunyhóba.

Egy nap meghalt a régi kocsmáros, a helyébe új kocsmáros jött a faluba. Aznap éppen Petiheli vitte be a halat a vásárra. Mikor hazafelé tartott, az új kocsmáros meglátta Petihelit, s azt mondta a barátainak:

- Egy hónap sem telik el, s ez a lány lesz a feleségem.

Petiheli meghallotta, s megkérdezte a kocsmárostól:

- Aztán miért akar feleségül, ha szabad érdeklődnöm?

- Ahhoz neked semmi közöd! - felelt a kocsmáros.

- Hát kinek van köze hozzá?

- Nekem meg apádnak! - felelt a kocsmáros.

- S azt hiszi, hogy magához megyek? - kérdezte Petiheli.

- Ki hallott olyat, hogy olyan koldus, mint te, visszautasítson olyan gazdag kérőt, mint én vagyok!

- No - felelt Petiheli -, ha még nem hallottak ilyet, hát most hallhatnak, mert én akkor sem leszek a maga felesége, ha száz évig hason csúszik, és mást nem eszik, mint szilvalekvárt zöld sáskával.

A kocsmáros barátai nagy kacagásban törtek ki. A kocsmáros meg dühösen csak ennyit mondott:

- Majd meglátjuk!

- De meg ám! - vágott vissza Petiheli, s tovább folytatta útját.

Vasárnapig nem történt semmi. Vasárnap azonban erősen ugattak a pákász kutyái. Kinéz Petiheli az ajtón, hát látja, hogy a kocsmáros jön fekete ruhában, fekete csizmában, a fejében fekete kalap. Mindjárt kitalálta, hogy a kocsmáros a kezét akarja megkérni.

No, mondta magában, ha ő komolyan gondolja, hogy feleségül vesz, én meg azt gondolom komolyan, hogy nem megyek hozzá.

Azzal elébe sietett a kocsmárosnak, s köszöntötte illedelmesen:

- Jó napot, kocsmáros úr.

- Jó napot, Petiheli - mondta a kocsmáros.

- Minek köszönhetjük a szerencsét? - kérdezte Petiheli.

- Apáddal van beszédem! - felelt a kocsmáros.

- Szerencséje, hogy apámmal van beszéde - mondta Petiheli -, mert akkor megmutatom az utat a lápon keresztül. Ha velem volna beszéde, sorsára hagynám.

- Vezess, Petiheli - kérte a kocsmáros.

Petiheli mutatta az utat. A kocsmáros úgy ugrált zsombékról zsombékra, mint a bolond kecske. Mikor már jó messzi elvezette a járható úttól, Petiheli megkérdezte a kocsmárost:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze? - kérdezte Petiheli.

- Nekem, aki elveszlek, meg az apádnak, aki nekem ad - felelt a kocsmáros.

- Ha úgy gondolja, akkor boldoguljon egyedül - mondta Petiheli, s azzal befutott a pákászkunyhóba.

A kocsmáros büszke volt, nem kért segítséget. Gondolta, ha idáig eljutott, eljut a kunyhóig is. De ha kétszer olyan óvatos lett volna, akkor sem kerülte volna el a bajt. Mert egyszer csak érzi ám, hogy a zsombék, amelyiken áll, lassan süllyed alatta. Ettől úgy megriadt, szökkent egyet. Át akart ugrani a szomszéd zsombékra, de elhibázta, s a mocsár csendesen szívni kezdte befele. Ettől úgy megijedt, üvölteni kezdett segítségért. Üvöltött, mintha nyúznák.

Kétszer sem üvöltött, már ott volt Petiheli, elébe tartott egy rudat, hogy abba fogóddzék. Mikor megfogódzott, a rúddal szépen kivezette a mocsárból.

A szilárd földön nagyot lélegzett a kocsmáros. Aztán végignézett magán, s elkomorult az ábrázata. Fényes, fekete csizmáját vastagon megülte az iszap, a nadrágját, a kabátját hasonlóképpen.

- Megállj, Petiheli! - mondta a kocsmáros. - Te megcsúfoltál először, én megcsúfollak másodszor.

Másnap Marika vitte be a halat a piacra. A kocsmáros már leste. Odament hozzá, s elpanaszolta, mint csúfolta meg Petiheli a lápon. Egy vég bársonyt, egy vég selymet ígért neki ajándékba, ha segít neki.

- Miben segítsek? - kérdezte Marika.

- Mondd, hogy beteg vagy, s kérd meg Petihelit, hogy hozzon neked a kocsmából egy lábas levest. A többi az én dolgom.

- Ha mást nem akar, ezt megtehetem - mondta Marika.

A kocsmáros vett neki egy vég selymet, egy vég bársonyt. Marika hazament. Alig ért haza, fájlalni kezdte a hasát. Petihelit pedig kérlelte, hogy hozzon egy lábas levest a kocsmából, mert a leves az egyetlen orvosság az ő bajára.

Mikor Petiheli meglátta a vég selymet meg a vég bársonyt, mindjárt tudta, honnan fúj a szél.

- Ha leves az orvosságod, hozok levest - mondta Petiheli.

Azzal kiment a konyhába a lábasért. Ott nagy gyorsan felöltözött szakácsnénak. Úgy megváltoztatta az arcát, járását, termetét, hogy senki nem ismert volna rá. Ment, ment, meg sem állt, amíg a kocsmába nem ért.

Mikor odaért, megkérdezte a kocsmárost:

- Kocsmáros úr, nincs szüksége szakácsnéra?

Dél felé járt az idő, a kocsma megtelt, annyi ember tolongott benne, majd szétrepedtek a falai. Egyik asztalnál inni kértek, a másiknál enni. A kocsmáros azt sem tudta, hol áll a feje. Úgy szaladgált a kocsmában, mint a hideglelés, mégsem győzte a tömérdek munkát. Megörült hát, hogy szakácsnét fogadhat.

- De bizony szükségem van szakácsnéra - mondta, s már vezette is Petihelit hátra a konyhába. Megmondta, mit főzzön, hány személyre főzzön. A markába nyomta a kamrakulcsot, maga sietett vissza a kocsmába, hogy aki inni kíván, kiszolgálja.

Petiheli tüzet gyújtott. A kamrában talált húst, zsírt, lisztet, zöldséget. Amit talált, megfőzte. Mikor minden megfőtt, a levesből megtöltötte a lábast, amit magával hozott. Megsózta, megborsozta, megpaprikázta, hogy merni is alig lehetett, úgy megsűrűsödött. A többi ételt kiborította a konyha közepére, az ajtóra pedig krétával ráírta:

Tovább egy percig sem maradt, hanem sietett haza a levessel.

- Beteg vagy még? - kérdezte Marikától.

Marika nagy álnokul jajgatott, nyöszörgött, nyomogatta a gyomrát, hogy itt fáj, meg ott fáj.

- Ha olyan nagyon fáj - mondta Petiheli -, akkor egy hajtásra nyeld le a levest, mert csak úgy használ. Maga a kocsmáros főzte neked.

Szájához emelte a lábast Marika. Húzott belőle egy hatalmasat, s azt hitte, tüzet nyelt, úgy égett a szája, a torka, a gyomra. Szidta is a kocsmárost egész éjjel. Nem tudta, hogy Petiheli büntette meg, amiért összejátszott a kocsmárossal.

A kocsmárost szorongatták a vendégek, hogy mi lesz az ebéddel. Úgy számította, hogy az új szakácsné azóta mindent megfőzött. Hátrament hát a konyhába.

Vígan ment oda, de ott kis híján megütötte a guta. A sok finom étel szétfolyva a padlón, az ajtón meg a felírás, hogy ott járt Petiheli. Mit tehetett a kocsmáros, megint fogadkozott:

- Megállj, Petiheli, megcsúfoltál másodszor, én megcsúfollak harmadszor.

Másnap Rozika vitte be a halat a piacra. A kocsmáros már leste. Odament hozzá, s elpanaszolta, mint csúfolta meg Petiheli a tulajdon kocsmájában. Egy vég bársonyt, egy vég selymet ígért neki, ha segítségére lesz.

- Miben legyek segítségére?

- Mondd, hogy beteg vagy, s kérd meg Petihelit, hogy hozzon neked a kocsmából egy üveg bort. A többi az én dolgom.

- Ha mást nem akar, ezt megtehetem - mondta Rozika.

A kocsmáros mindjárt vett neki egy vég bársonyt, egy vég selymet. Rozika hazament. Alig ért haza, fájlalni kezdte a hasát. Petihelit pedig kérlelte, hogy hozzon egy üveg bort a kocsmából, csak bor gyógyítja meg, más semmi.

Mikor Petiheli meglátta a vég bársonyt meg a vég selymet, mindjárt tudta, honnan fúj a szél.

- Ha bor az orvosságod, hozok bort - mondta.

Azzal kiment a konyhába üvegért. Ott nagy gyorsan átöltözött pincérnek. Úgy megváltoztatta arcát, járását, termetét, hogy senki nem ismert volna rá. Ment, ment, meg sem állt, amíg a kocsmához nem ért.

Mikor odaért, megkérdezte a kocsmárost:

- Kocsmáros úr, nincs szüksége pincérre?

Dél felé járt az idő, annyi ember tolongott a kocsmában, majd szétrepedtek a falai. Egyik asztalnál fehér bort kértek, a másik asztalnál vörös bort, a harmadiknál sört, a negyediknél pálinkát. A kocsmáros azt sem tudta, hol áll a feje. Úgy szaladgált a kocsmában, mint a hideglelés, mégsem győzte a tömérdek munkát. Megörült hát, hogy pincért fogadhat.

- De bizony szükségem van pincérre - mondta, s már vezette is Petihelit le a pincébe. Megmutogatta neki a hordókat, melyikben milyen bor van, hol a lopó, hol a pálinka, hol a sör. Aztán szaladt vissza a kocsmába, hogy a vendégeket kiszolgálja.

Petiheli megtöltötte az üveget borral. A bort jól megsózta, borsozta, paprikázta. Ennek utána minden hordón kinyitotta a csapot, a sörösüvegeket összetörte, a pálinkát kiöntötte. Aztán a legnagyobb hordónak a fenekére ráírta:

Ekkor már térdig ért a bor. Tovább egy percig sem maradt, hanem sietett haza az üveg borral.

- Beteg vagy még? - kérdezte Rozikától.

Rozika nagy álnokul jajgatott, nyöszörgött, nyomogatta a gyomrát, hogy itt fáj, meg ott fáj.

- Ha olyan nagyon fáj - mondta Petiheli -, akkor egy hajtásra idd meg a bort, mert csak úgy használ. A kocsmáros a legfinomabb borát küldi neked.

Szájához emelte az üveget Rozika. Húzott belőle egy hatalmasat, s azt hitte, tüzet nyelt, úgy égett a szája, torka, gyomra. Megtelt a szeme könnyel, s elfogta a köhögés, majd megtikkadt. Szidta is a kocsmárost egész éjjel. Nem tudta, hogy Petiheli büntette meg, amiért összejátszott a kocsmárossal.

A kocsmárost szorongatták a vendégei, hogy mi lesz, miért nem kapnak bort, sört, pálinkát. Mérgelődött a kocsmáros, hogy miért nem jön az új pincér. Leszaladt hát utána a pincébe.

Mérgesen lépett be a pincébe, ott aztán kis híján megütötte a guta. Sok drága, jó itala szétfolyva a pince földjén, a nagy hordón pedig a felírás, hogy ott járt Petiheli. Mit tehetett a kocsmáros, megint fogadkozott:

- Megállj, Petiheli, megcsúfoltál harmadszor, én megcsúfollak negyedszer.

Igen ám, de nem tudta, mit süssön ki, mivel csúfolja meg. Ahogy gondolkodott, töprenkedett, meglátta Petihelit az apjával. A piacra mentek. Az öreg pákász óriási harcsát fogott, csak ketten bírták el, azért jöttek ketten a piacra.

A kocsmáros köszöntötte őket illedelmesen, s mondta az öreg pákásznak, hogy megvenné a halat.

- Ha megveszi, eladom - felelt az öreg pákász. Meg is alkudtak egykettőre. A kocsmáros megfizette a harcsa árát, aztán így szólt az öreg pákászhoz:

- Igyunk áldomást.

- Jó - hagyta rá az öreg pákász -, igyunk.

A kocsmáros úgy számított, hogy leitatja az öreg pákászt, s ha már leitatta, ellátja Petiheli baját. Ha így számított, rosszul számított. Az öreg pákász jobban bírta az italt. Kétannyit ivott, de meg sem rezdült. A kocsmárosnak meg zúgott a feje. Látta, hogy így nem ér célt. Mást próbált.

- Teli van a kertem almával - mondta -, ha leszednék, megfizetném.

- Leszedhetjük - hagyta rá az öreg pákász.

Megalkudtak, s mindjárt hozzákezdtek a szedéshez. A kocsmáros úgy akarta, hogy Petiheli szedje az almát, az apja meg rakja el a pincében, mert ott tartotta az almát.

Petiheli fölmászott a fára, megszedett egy kosarat piros almával. A teli kosarat odaadta a kocsmárosnak. A kocsmáros elvitte a pinceajtóba, s ott odaadta az öreg pákásznak.

Mikor a harmadik kosár almánál tartottak, megkérdezte Petiheli a kocsmárost:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze?

- Hát - felelt a kocsmáros -, nekem, aki elveszlek, meg az apádnak, aki nekem ad.

- Kár - felelt Petiheli -, mert ha nincs közöm hozzá, akkor nem megyek magához.

- Majd meglátjuk! - fogadkozott a kocsmáros.

- De meg ám! - vágott vissza Petiheli, és tovább szedte az almát.

Mikor a tizedik kosárnál tartottak, megszólalt a kocsmáros, hogy neki be kell mennie a kocsmába, másként csinálják.

- Hogy csináljuk? - kérdezte Petiheli.

- Csak úgy - magyarázta a kocsmáros -, hogy mikor megszedted a kosarat, nem nekem adod, hanem magad viszed a pincéhez. Megmutatom, hogy csináld.

Lemászott Petiheli a fáról. A kosár teli volt almával. Az egyik fülét megfogta a kocsmáros, a másik fülét megfogta Petiheli. Odavitték a kosarat a pinceablakhoz.

- Behajolsz ezen az ablakon - magyarázta a kocsmáros -, és benyújtod a kosarat. Apád majd elveszi.

Tudta Petiheli, hogy a kocsmárosnak valami gonoszban fő a feje. Annál jobban tudta, mert látta, hogy a pinceablak mellé már odakészített egy szekérderék mogyorófavesszőt.

- Nem értem - mondta Petiheli -, mutassa, hogy csináljam.

- Jó - buzgólkodott a kocsmáros -, megmutatom.

Leguggolt a pinceablak elé, bedugta a fejét, a karjával meg kinyúlt, hogy a kosár fülét elkapja. De erre már nem jutott ideje, Petiheli lódított egyet rajta úgy, hogy a kövér ember beleszorult a pinceablakba, s nem bírt mozdulni se előre, se hátra.

Akkor Petiheli hozzálátott a munkához. Sorra pozdorjává verte rajta, amennyi mogyorófapálcát a kocsmáros odakészített a pinceablak mellé. Mikor végzett a vesszőkkel, ráírta a ház falára:

Ezután a pinceajtó felé került, s beszólt szép illedelmesen:

- Készen volnánk, édesapám.

- Ha készen vagyunk, menjünk - mondta az öreg pákász.

Hazamentek. Estére járt, mire megérkeztek.

Aznap szombat volt, vasárnap reggel ugatnak ám a pákász kutyái. Kinéz Petiheli, hát látja, hogy a kocsmáros közeledik fekete ruhában, fekete csizmában, a fejében fekete kalap. Mindjárt kitalálta, hogy a kocsmáros a kezét akarja megkérni. Elébe sietett a kocsmárosnak, s köszöntötte illedelmesen:

- Jó napot, kocsmáros úr.

- Jó napot, Petiheli - mondta a kocsmáros.

Mélyet sóhajtott a kocsmáros, aztán így szólt:

- Veled volna beszédem, Petiheli.

- Velem? - kérdezte Petiheli. - Ugyan bizony miről akar velem beszélni, kocsmáros úr?

- Én arról - felelt a kocsmáros -, hogy akarsz-e a feleségem lenni?

Petiheli úgy tett, mintha szörnyen gondolkozna. Aztán így szólt:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze?

- Neked meg nekem - mondta a kocsmáros.

- No, ha nekem is közöm van hozzá - mondta Petiheli -, akkor magához megyek, és fogadom, hogy jó felesége leszek.

Úgy is lett. Petiheliből jó feleség lett, a kocsmárosból pedig jó férj lett. Jók lettek a gyerekeik is, mind a tizenketten. Azóta is élnek, ha meg nem haltak.

Harminc kalap, harminc majom

Volt egyszer egy gazdaember. Egész életében dolgozott. Így aztán mire megöregedett, volt mindene, ami csak kellett. Volt saját háza, csűrje, istállója, az istállóban lova, marhája, az ólban disznaja. Gondolta, eleget dolgozott, most már elkövetkezett a pihenés ideje.

Hozzákezdett pihenni, de sokáig nem pihenhetett, mert egy éjjel a tűzvész mindenét elpusztította. Az öreg gazdaember egy szál ruhában menekült ki a lángok közül. Egyebe nem maradt, mint egy szalmakazla, kint a határban.

Kiment az öreg gazdaember, s leült a kazal tövébe. Három nap, három éjjel üldögélt a kazal tövében, s gondolkozott, mitévő legyen, hogy valamicske pénzre tegyen szert.

A negyedik nap hajnalán a fejére ütött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a szalmából kalapot fon. Mindjárt hozzá is látott a munkához. Font harminc szalmakalapot, s elindult a piacra, hogy a kalapokat eladja.

Ment, ment, mendegélt. Sütött a nap kegyetlenül, s az öreg gazdaember elfáradt. Körülnézett, hogy hol lel árnyékot, hol pihenhet meg. Nem messzi sűrű lombú fa állott. Gondolta, az alatt kedvére elnyúlik.

Mikor a fa alá ért, a kalapokat lerakta a földre. Ő maga nekivetette a hátát a fa törzsének, s nemsokára úgy belejött a pihenésbe, hogy elnyomta az álom. Még arra sem jutott ideje, hogy a kalapot levegye a fejéről.

Nem lett volna semmi baj, ha azon a sűrű lombú fán nincs éppen harminc majom. Az a harminc majom mind az öreg gazdát leste az ágak közül. Mikor látták, hogy alszik, szép csendesen lemásztak a fáról. Mindegyik majom vett egy szalmakalapot, és föltette a fejére. Ezután mind a harminc majom visszamászott a fára.

Az öreg gazda aludt, aludt, aztán rájött a horkolás. A horkolással akkora lármát csapott, hogy fölébredt tőle. Fölébredt, körülnézett, kiverte a hideg veríték, mert a harminc kalapot nem látta sehol.

Mi mást tehetett volna, törni kezdte a fejét, hogy hova lehetett a harminc kalap. Három nap, három éjjel törte a fejét, de nem jutott semmire. A negyedik nap hajnalán fölnézett a fára. Hát látja, hogy a fán harminc majom ül, mindegyiknek a fején szalmakalap.

Megint törte a fejét három nap, három éjjel. Mit tegyen, hogy szerezze vissza a harminc kalapot a harminc majomtól. A negyedik nap hajnalán megint fölnézett a fára. A harminc majom visszanézett rá.

Az öreg gazda úgy gondolta, ha már ilyen jól ismerik egymást, illendő, ha üdvözli őket. Azzal megemelte a kalapját udvariasan. A harminc majom ugyancsak kalapot emelt.

Ekkor jutott eszébe az öreg gazdának, hogy annál okosabbat nem tehet, mint hogy a kalapját a földhöz vágja. Úgy is tett. Hát abban a pillanatban a harminc majom is földhöz vágta a kalapját.

Az öreg gazda úgy megörült a harminc földhöz vágott kalapnak, hogy felkiáltott örömében. Akkorát kiáltott, olyan iszonytató erőset és harsogó hangosat, hogy az emberek mind a fa alá csődültek a városból.

- Kend miért kiabált? - kérdezték a városiak.

- Én azért - felelt az öreg gazda -, mert van harminc eladó szalmakalapom.

Meg is vették. Annyi pénzt adtak a harminc kalapért, hogy az öreg gazda három nap, három éjjel gyömöszölte a temérdek pénzt a zsebébe. Mikor mind begyömöszölte, megfordult, visszament a falujába, vett magának házat, földet, s ma is él, hacsak meg nem halt.

Ihók és Mihók

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s a szegény özvegyasszonynak volt egy nagy szamár, boldogtalan fia. A nagy szamár, boldogtalan fiút Mihóknak hívták. A nagy szamár Mihók azért volt boldogtalan, mert beleszeretett Ihókba. Egész nap csak sóhajtozott, nyögött, szomorkodott.

Egy nap megkérdezte az anyja:

- Mi lel. Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideig már ült, Ihók anyja adott neki egy tűt. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében a tű.

Arra jön egy szénásszekér. Mihók már unta a két ujja között szorongatni a tűt, beleszúrta a szénába, hadd vigye a két ökör, amelyik a szekeret húzza. Mikor a szekér a házuk elé ért, Mihók benyúlt a szénába, hogy a tűt megkeresse. Keresi, keresi, de nem találja. Elfogja a méreg, hogy ő többet nem keresi. Nem is kereste, bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy tűt.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a tűt - kérte az anyja.

- Beszúrtam egy szekér szénába, édes anyókám, mikor kerestem, sehol sem leltem.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy sápítozott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A kalapodba kellett volna szúrnod.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, máskor majd úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy ekevasat. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében az ekevas.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, a kalapja mellé tűzte az ekevasat. Azazhogy csak tűzte volna, mert sehogyan sem akart megállni, hol balra húzta a kalapját, hol jobbra, utóvégre a fejét is összeverte. Megmérgesedett Mihók, belecsapta a sárba az ekevasat, csak úgy toccsant. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy ekevasat.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd az ekevasat - kérte az anyja.

- A kalapomba szúrtam, de nem akart megállni, elhajítottam - felelt Mihók.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A válladra kellett volna vetned, úgy hoznod haza.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el. Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy kiskutyát. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében a kölyökkutya.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, a nyakába kerítette a kölyökkutyát. De annak nem tetszett a hely, minél jobban szorította Mihók, annál jobban ficánkolt. Amikor a ficánkolás nem használt, a kölyökkutya beleharapott Mihók vállába. Elöntötte a pulykaméreg Mihókot, átaldobta a kölyökkutyát egy kerítésen. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy kölyökkutyát.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a kölyökkutyát - kérte az anyja.

- A vállamra vetettem, de megmart, átdobtam a kerítésen, édes anyókám.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted, madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: - kutyi, kutyi.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, máskor majd úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, mikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy oldal szalonnát. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, hóna alatt az oldal szalonna.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, madzagot kötött az oldal szalonnára, húzta maga után, s szólítgatta: - kutyi, kutyi. Meghallották a falu kutyái a hívogatást, odasereglettek. Meglátták az oldalszalonnát, hozzáláttak jó étvággyal. Mire Mihók hazaért, nem maradt a szalonnából csak a madzag meg a csont, amire a madzagot kötötte. Észrevette Mihók, mi történt. Elfogta a méreg, közibe vágta a kutyáknak a csontot a madzaggal. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy oldal szalonnát.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd az oldal szalonnát - kérte az anyja.

- Madzagra kötöttem, magam után húztam, fölfalták a kutyák - felelt Mihók.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A válladra kellett volna vetned, hazahoznod, idehaza fölakasztanod a füstre.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap felébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy borjút. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, vele a borjú, terelgette.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, nyakába kerítette a borjút. Otthon felvitte a padlásra, felkötötte a füstre. Azzal bement a szobába.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy kisborjút.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a kisborjút - kérte az anyja.

- A vállamra kerítettem, hazahoztam, fölvittem a padlásra, felakasztottam a füstre, édes anyókám.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. Kötelet kellett volna a nyakába kötnöd, szép gyöngéden hazahajtanod, bekötnöd az istállóba, s szénát vetned eleibe.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap felébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, megszólalt az Ihók anyja:

- Adtunk neked tűt, ekevasat, kölyökkutyát, oldalszalonnát, kisborjút, mit akarsz még, Mihók, édes Mihókom?

- Ihókot - felelt Mihók.

- No, ha Ihókot akarod, Mihók, édes Mihókom, hát vidd el Ihókot, Mihók, édes Mihókom.

Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, mellette Ihók.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, kötelet kötött Ihók nyakába, hazavezette, bekötötte az istállóba, szénát vetett eleibe. Azzal bement a szobába.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Ihókot.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, hadd nézzem meg Ihókot - kérte az anyja.

- Akkor menjünk az istállóba, édes anyókám, oda kötöttem be, szénát is vetettem eleibe - mondta Mihók.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, sápítozott, fohászkodott, sopánkodott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. Ki hallott olyat, hogy az emberfia istállóba köti a menyasszonyát? Siess, engeszteld meg, hízelkedj neki, cirógasd, dédelgesd, nézz rá szépen, mondj szépeket, udvarolj, mert ha megharagszik, soha a feleséged nem lesz.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan?

De aztán szörnyűmód megijedt, s rohant, mint a szélvész, az istállóba. De oda hiába rohant, mert csak a kötelet találta ott, Ihók nem volt sehol.

Mit tegyen? Rohant vissza az anyjához.

- Elment Ihók, édes anyókám. Még a szénát sem ette meg. Mit tegyek?

- Szaladj utána, Mihók fiam, édes Mihókom. Bizonyosan utoléred.

- S ha utolértem, mit tegyek, édes anyókám?

- Mindjárt esküdjetek meg, Mihók fiam, édes Mihókom.

Nem sokat teketóriázott Mihók, utánarohant Ihóknak. Addig kérlelte, cirókálta, engesztelte, amíg Ihók megbocsátott. Megesküdtek, s azóta is boldogan élnek, mert száztizenhárom éve házasok, de Mihók azóta sem kötötte be Ihókot még egyszer az istállóba.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Időjóslás

Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható.

A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt:

- A nap sugarának rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.

A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége.

Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, és harsányan hármat ordított.

- Mit hirdet a szamarad? - kérdezte tréfásan a király a juhászt.

- Amikor ilyenformán ordít, mindig eső lesz - felelte a juhász.

Mátyás király a csillagászhoz fordult:

- Hallod-e, te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz?

A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott körös-körül az ég alján, s így szólt:

- A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.

Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy félórát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás király akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép, nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:

- A csillagász szamár, a szamár csillagász.

Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna.

Az üst arany

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, eggyel még annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de ekkora népes családot ugyan bizony mi módon tarthatott volna el két kicsi tehénnel?

Ezért hát a szegény ember meg a családja többször éhezett, mint ahányszor jóllakott. Sóhajtozott is a szegény ember naphosszat, hogy nehéz az élet, terhes az élet, ő nem bírja tovább, hacsak valami segítség nem jön.

Addig-addig, hogy egyszer csak eljött a segítség. Mégpedig úgy jött el, hogy a szegény ember kiment a két kicsi tehénnel, hogy a földjét fölszántsa. Ahogy szántogat, szántogat, egyszer csak megakad az ekéje valamiben, de úgy megakad, hiába rángatta a két kicsi tehén, meg sem bírta mozdítani.

Lehajol a szegény ember, hogy megnézze, mi az. Majd megfullad ámulatában, mert egy üstöt lát a barázdában. Óriási üstöt, telidesteli arannyal. Megörvendett a szegény ember, úgy megörvendett, azt sem tudta, örömében hova legyen.

Később meg azt sem tudta, mit tegyen. Hagyja ott a két kicsi tehenet a szántáson? - Ellophatják őket, nem lehet.

Hajtson haza ekéstül? - Gyanút fogna az egész falu, megtudnák a haragosai, ellopnák, azt sem lehet.

Ahogy így töprenkedik jobbra, töprenkedik balra, arra jön egy obsitos. Meglátja az aranyat, majd hanyatt esik, úgy elámul.

- Kincs ez, ha nem tévedek - mondja az obsitos.

- Kincs hát, mi egyéb volna - feleli a szegény ember.

- Mit csinálsz ezzel a tömérdek arannyal, te szegény ember? - kérdi az obsitos.

- Épp ezen töröm a fejem - feleli a szegény ember. - Itt nem hagyhatom, magam nem vihetem haza. Jaj, mitévő legyek, mitévő legyek?

Töprenkedni kezdett az obsitos is. Fel-alá járkált, s ő is egyre hajtogatta:

- Jaj, mitévő legyél? Jaj, mitévő legyél?

Miután egy darabig töprenkedtek, a szegény ember így szólt:

- Ha valaki akadna, aki hazavinné az üstöt, nem sajnálnék tőle egy marék aranyat.

- Egy marék aranyért hazaviszem - ajánlkozott az obsitos.

Paroláztak. A szegény ember adott egy marék aranyat az obsitosnak. Az obsitos megfogta az üstöt, kiemelte a barázdából. Nyögött egyet, olyan nehéz volt. Aztán megindult a falu felé lassúdan. Többet nyögött, mint amennyit lépett. De végtére mégis elért a falu határába, a keresztúthoz.

A keresztúton leült az árok partjára. Szuszogott, nyögött, megint szuszogott, megint nyögött. Mikor már eleget szuszogott és nyögött, gondolkozni kezdett. Azt gondolta ki, hogy nem lesz ő bolond a tömérdek aranyat elcipelni a szegény ember házába. Inkább megtartja magának az üstöt meg ami benne van.

Az egyik út a faluba vezet, a másik a városba. Az obsitos a város felé indult. Mikor a város határába ért, levette a kabátját, s ráborította az üstre, meg ne láthassa a városi nép, mekkora kincsnek a birtokosa.

A piacon meglátta a vendégfogadót, szobát vett ki, az üstöt betolta az ágy alá, maga pedig kiszólt a kocsmárosnak.

Jött a kocsmáros, megkérdezte, mivel szolgálhat.

Az obsitos ennivalót kért, aztán innivalót, aztán megint ennivalót. A kövér kocsmárosnak majd térdig kopott a lába, amíg kiszolgálta.

Ezalatt a szegény ember hazaérkezett a mezőről. Dörzsölte a kezét örömében, hol egyik lányára kacsintott, hol a másikra, úgy kérdezte:

- Hadd lám, hol a nagy üst arany? Hadd lám, hol a nagy üst arany?

Kérdezhette százszor is, hiába, az üstnek nyomát sem látták a gyerekek.

Megijedt erre a szegény ember, úgy megijedt, reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.

- Hát nem járt itt az obsitos? Nem hozott egy üst aranyat? - kérdezte.

- Itt bizony nem járt obsitos - felelték a gyerekek -, ide bizony senki nem hozott aranyat, se üstben, se kosárban.

Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember. Fájt neki, hogy az obsitos ilyen hitványul megcsalta. Meg az is fájt neki, marad minden a régiben, nem lesz vége a szegénységnek, hiába örült előre.

A gyerekek faggatták, mit volt mit tennie, elbeszélte, hogy lelt rá az üstre szántás közben, hogy bízta rá az obsitosra. Most aztán híre-hamva sincs az obsitosnak, sem az üst aranynak.

Többek között volt a szegény embernek három nagy lánya. A legidősebbet pedig úgy hívták: - Ihatnám. A középsőt úgy: - Ittam már. A legkisebbet pedig úgy hívták: - Futnék már.

No, hát a három lány gondolt egyet, s odaállottak mind a hárman az apjuk elé.

- Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a legkisebb lány -, mert mi hárman megkeressük azt a galád obsitost, s visszahozzuk az üst aranyat. Nemhiába mondják rólunk, hogy hét vármegyében nincsen párunk, olyan ügyes lányok vagyunk.

Rájuk hagyta a szegény ember, hogy menjenek csak, próbáljanak szerencsét a galád obsitossal.

A három lány egyenesen a városba ment. Gondolták, hogy az obsitos ott szállott meg. Kérdezősködtek erre, kérdezősködtek arra, s megtalálták a fogadót.

Bement a három lány az ivóba. Még körül sem néztek, máris meglátták az obsitost. Az orra vöröslött, mint a piros paprika, a füle, mint a főtt cékla, az arca, mint a sárgarépa. Vörös bort ivott, attól színesedett meg ilyen kegyetlenül. Három cigány húzta neki, maga meg szünet nélkül evett-ivott, be nem állt a szája.

Mikor a három lányt meglátta, illedelmesen köszönt nekik, s meghívta őket az asztalához. Elfogadta a három lány a meghívást.

Az obsitos kezet rázott velük, s ahogy illik, bemutatkozott:

- Télbentocsogó Tivadar a becsületes nevem - mondta.

- Az én nevem Ihatnám - mondta a legnagyobbik lány.

- Az én nevem Ittam már - mondta a középső lány.

- Az én nevem Futnék már - mondta a legkisebbik lány.

Addig ettek-ittak, beszélgettek, amíg este lett. Mire este lett, az obsitos úgy berúgott, már azt sem tudta, melyik a füle, melyik a szája.

Erre várt a három lány. A két nagyobbik fölkapta az obsitost, és fölvitte a szobájába. Amíg nénjei ágyba fektették, a legkisebb megkereste az üstöt az ágy alatt, beterítette a kendőjével, a hóna alá csapta, s elindult vele hazafelé.

A két nagylány elbúcsúzott az obsitostól:

- Ha kell valami, szólíts bennünket - mondták -, itt alszunk a szomszéd szobában.

- Majd szólítlak - motyogta az obsitos, azzal úgy elaludt, mintha fejbe verték volna.

De csak hajnalig aludt. Hajnalban fölébredt, hogy ég a gyomra, mintha a pokol tüze égetné. Eszébe jutott, mint mondtak a lányok, nagyot kurjantott hát:

- Ihatnám!

Meghallotta a kocsmáros a kiáltást, s visszakiáltott neki:

- Ha ihatnál, mindjárt kapsz bort.

Azzal lement a pincébe borért.

Az obsitos azt hitte, nem hallotta meg a nagylány a szavát, most a másikat kezdte szólongatni:

- Ittam már! Ittam már!

Hát éppen akkor szólongatta, amikor a kocsmáros az ajtó elé ért a kancsó borral.

- No, ha ittál, akkor visszaviszem a bort - mondta a kocsmáros, és megint lement a pincébe.

Az obsitos mérges lett, hogy hiába várja, hívja, nem jönnek a lányok, felült hát az ágyban, s úgy kezdte kiáltani a legkisebb lány nevét:

- Futnék már! Futnék már!

Meghallja a kocsmáros, megijed, hogy az obsitos fizetetlenül akar odébbállni. Az ajtó elé áll, s azt mondja haragosan:

- Innen bizony nem futsz, koma, amíg mindent meg nem fizettél.

Akkor már az obsitos is talpon volt.

- Ne kiabáljon kend, mert ha sokat kiabál, az egész kocsmáját megveszem - legénykedett.

Azzal lehajolt, hogy az ágy alól elővegye az üstöt. Nyúl - a semmibe markol a keze. Megint nyúl - megint semmi. Leereszkedik négykézláb, benéz az ágy alá - sehol semmi. Eltűnt az üst. Mindjárt arra gondol, hogy a lányok lopták meg.

- Hol vannak? - kiáltja.

- Kik? - kérdi a kocsmáros.

- Ihatnám, Ittam már meg Futnék már - felelt az obsitos.

Betaszítja erre a kocsmáros az ajtót, s így szól:

- Az Ihatnám megvan, az Ittam már megvolt, de a Futnék már nem lesz meg. Mert ha te fizetség helyett futni akarsz, akkor előbb én fizetek neked bottal.

Azzal fölkapott egy botot, s addig verte az obsitost, amíg bele nem fáradt. Akkor megkérdezte tőle:

- No, még mindig futnál?

- Futnék - nyögte az obsitos -, de mászni is alig bírok.

Az obsitos elmászott négykézláb, ma is mászik, ha azóta meg nem állt.

A szegény ember pedig házat vásárolt minden gyerekének.

Mennyből jött ember

Volt egyszer egy gazdaember, aki minden héten bement a vásárba. Hol a gabonáját adta el, hol az állatait. A felesége erősen unatkozott otthon. Veszekedni kezdett hát, hogy ne mindig az ura menjen a vásárba, menjen egyszer ő is. A gazdaember hallgatta, hallgatta. Mikor már nem győzte hallgatni, így szólt hozzá:

- No, ha kedved van, hát menj te a vásárra.

Azzal megrakta a szekeret búzával. Az asszony felült a bakra, rácsapott a két lóra, s megindult a vásár felé. Nem messzire ért, amikor eszébe jutott, nem tudja, hogy adják a búzát.

Nem sokat teketóriázott, hanem megfordult a szekérrel, visszahajtott a házba.

Mikor az ura meglátta, megkérdezte:

- Ilyen gyorsan eladtad a búzát?

Az asszony megrázta a fejét, hogy nem, azért jött vissza, mert nem tudja, hogy adja a búzát.

- Ahogy jár, úgy add te is - felelt az ura.

Megköszönte az asszony az útbaigazítást, s azzal kihajtott a vásárra. A gabonapiacon megállott a szekérrel. Sokáig nem kellett várnia, odalépett hozzá egy zsíros bundás kereskedő, és megkérdezte:

- Hogy adja a búzát, húgomasszony?

- Ahogy jár - felelt az asszony.

- Jó - mondta a kereskedő -, akkor megyek, megkérdem, hogy jár.

- Kérdezze csak - biztatta az asszony.

Csakhamar visszajött a kereskedő, s mondta, hogy most már tudja, hogy jár a búza.

- Hogy? - kérdezte az asszony.

- A búza most úgy jár - magyarázta a zsíros bundás kereskedő -, hogy a felét hitelbe adja, a másik felét meg várakozás fejében.

- Jól van - felelt az asszony -, ha úgy jár, úgy adom. De azt nem mondta, hogy pénzt mikor kapok?

- Az utolsó vásárkor.

Elgondolkozott az asszony, aztán így szólt:

- Ez is jól van, csak azt nem tudom, hogy ismerünk egymásra az utolsó vásárkor.

- Tudja, hogy? - mondta a kereskedő. - Hát úgy, hogy bundát cserélünk. Maga ideadja az új bundáját, én meg odaadom az én zsíros bundámat. Erről aztán megismerjük egymást.

Úgy is történt. Az asszony levetette a bundáját, és átadta a kereskedőnek. A kereskedő levetette a maga bundáját, és átadta az asszonynak. Aztán a kereskedő felrakta az asszony búzáját a szekérre. Megvolt a vásár, elhajtott a kereskedő is, elhajtott az asszony is.

Délfelé hazaért az asszony. A szekérzörgésre előjött az ura, s megkérdezte:

- Hogy adtad el a búzát?

- Ahogy járt - felelt az asszony.

- Hát a pénz hol van? - kérdezte az ura.

- Pénz csak később lesz, mert a búzának a fele most hitelbe jár, a másik fele várakozásba.

- Pénzt mikor kapsz? - kérdezte az ura.

- Az utolsó vásárkor.

- És miről ismered meg a kereskedőt?

- Bundát cseréltünk - felelt az asszony -, arról ismerem meg.

A gazdaember megnézte a feleségét jobbról, megnézte balról, lassan körüljárta, úgy is megnézte. Mikor már eleget nézte, így szólt:

- Ekkora bolondot sem láttam még. Most elmegyek világgá, s addig ne várj haza, míg nálad nagyobb bolondra nem találok.

Azzal a gazda megindult világgá.

Azazhogy nem világgá ment, hanem a kereskedőhöz. Tudta, hogy a környéken csak az az egy kereskedő van, és elhatározta, hogy ha a kereskedő becsapta a feleségét, ő is becsapja majd a kereskedő feleségét. Mert azt is tudta, hogy ha az ő felesége buta, a kereskedő felesége kétszer olyan buta.

Ment, ment, mire beesteledett, elért a kereskedő házához. Benézett az udvarra, látta, hogy a szekér nem áll ott, ebből mindjárt kitalálta, hogy a kereskedő úton van. Bement hát az udvarba, s az ajtón bekopogtatott. Nem sokat kellett kopogtatnia, már jött is a kereskedő felesége:

- Mi járatban van? - kérdezte a kereskedő felesége.

- Most jövök a mennyországból - felelt a gazda.

Megörült erre az asszony, kitárta az ajtót, széket hozott, leültette a gazdát, kínálta étellel, itallal, és elkezdett kérdezősködni:

- Ha a mennyországból jött, bizonyosan látta a fiamat?

- Hogyne láttam volna! - felelt a gazda.

- Mit csinál a lelkem? - kérdezte az asszony.

- Csonttal-ronggyal kereskedik, de nem megy jól a sorsa. A kabátja rossz, a szekeret maga húzza, mert lova sincs.

Elgondolkozott a kereskedő felesége. Egy darabig gondolkozott, azután megkérdezte:

- Mondja, bácsi, visszamegy a mennyországba? Vagy itt marad a földön?

- Visszamegyek hát. Holnap reggelre már ott is kell lennem.

- Ha küldenék a fiamnak egyet s mást - kérdezte az asszony -, elvinné neki?

- El én, örömest, akármit. Még ha lovat küld neki, azt is felhajtom a mennyországba.

Lóra gondolt az asszony is, lovat szeretett volna küldeni a fiának, hogy ne maga húzza a szekeret odafent az örök fényességben. Csak nem mert szólni, félt, hogy a gazda a lovat nem vállalja. Most úgy megörült, kis híján megcsókolta.

- No, ha a lovat elviszi, nincs baj, mert akkor sok mindent csomagolhatok, a ló elbírja.

- Mit akar csomagolni? - kérdezte a gazda.

- Megsütök három libát, egy malacot, küldök kolbászt, sonkát, disznósajtot, csörögefánkot. Most jut eszembe, a férjem elcsalt egy bolond asszonytól egy bundát, azt is elküldöm neki. Meg egy kevés pénzt is küldök.

Az asszony hozzálátott sütni-főzni, a gazda meg lepihent. Reggel az asszony kihajtotta a szürke lovat az istállóból, a sok ennivalót berakta egy átalvetőbe, az átalvetőt elhelyezte a ló hátán, rátette a bundát, aztán előhívta a gazdát, hogy kész van minden, indulhat a mennyországba. A gazda elbúcsúzott az asszonytól, felült a ló hátára, s elhajtott.

Alig hajtott el, befordult a kereskedő szekere a ház elé.

Mikor meghallotta, hogy az ura megjött, a kereskedő felesége kirohant eléje az udvarra, s nagy lelkendezéssel újságolta, hogy hírt hallott a fiukról.

- Ne bolondozz, asszony - mondta a kereskedő -, hogy hallhattál volna hírt a fiunkról, hiszen három éve halott?

- Nem hiszed? - dicsekedett az asszony. - Pedig így van. Megtudtam, hogy szegény a mennyországban csonttal meg ronggyal kereskedik, de nincs lova, maga húzza a szekerét, a kabátja meg rossz. Elküldtem neki a szürke lovat, meg azt a bundát, amit attól az asszonytól csaltál ki a vásáron, aztán küldtem neki enni-innivalót meg pénzt, hogy forgassa a mennyei kereskedelemben.

A kereskedő jajgatni kezdett, mintha elevenen nyúznák. Egy darabig jajgatott, aztán megtudakolta:

- Ó, te boldogtalan, kivel küldted a lovat meg a többi ajándékot a fiadnak?

- Kivel? Hát egy emberrel, aki a mennyországból jött, s már el is indult visszafelé.

- Merre indult? - kérdezte a kereskedő.

Az asszony megmutatta, hogy merre. A kereskedő nekiiramodott, hogy utolérje a mennyből jött embert.

A gazda meghallotta a lábdobogást meg a szuszogást maga mögött. Mindjárt tudta, hogy csak a kereskedő lehet. Gyorsan bement az erdőbe, egy fához kötötte a szürke lovat, messzi az országúttól, hogy a kereskedő meg ne láthassa. Maga kiment az országúthoz, ott állott egy ferde törzsű fa. A gazda nekidőlt, mintha támasztaná.

A kereskedő odament hozzá, és megkérdezte:

- Nem látott erre egy embert egy szürke ló hátán?

Mondta a gazda, hogy látta az embert a szürke lóval. Nemrég haladt el.

- No - rikkantott a kereskedő -, akkor megyek, és kitekerem a nyakát.

- Meg ne próbálja - intette a gazda -, mert az az ember olyan erős, hogy magát kettébe hajtja, s megeszi, mint a lángost. Az az ember csak egyetlenegy valakitől fél a világon. Az a valaki pedig én vagyok. Ezért is nem mert itt letáborozni.

- Száz aranyat adok magának - mondta a kereskedő -, csak menjen utána, verje meg, s hozza vissza a szürke lovat meg ami a lovon van, mert azt mind tőlem lopta.

- Nem mehetek - válaszolt a gazda. - Nem látja, hogy ezt a fát támasztom? Ha eleresztem, azon nyomban összedől a házam, s belevész apám, anyám, tizenkét testvérem.

- Majd én tartom maga helyett - ajánlkozott a kereskedő -, csak menjen utána.

A gazda még egy darabig húzódozott, de mikor a kereskedő leszámolt száz aranyat a tenyerébe, s mégannyit ígért, ha a lovat meg a csomagot visszahozza, azt mondta:

- Nem bánom, elmegyek érte.

A kereskedő odaállott a helyébe, a vállát nekivetette a fának, s támasztotta, támasztotta.

A gazda ezalatt bement az erdőbe, felült a szürke lóra, s szép nyugodtan hazalovagolt. Odahaza így szólt a feleségéhez:

- Hazajöttem, mert nálad bolondabbakra találtam. Nem is egyre, hanem kettőre. A búza árát meghoztam, a bundádat visszaszereztem, ráadás is van: ez a szürke ló, meg ami enni-innivalót találsz az átalvetőben.

Azzal leültek, s hozzáláttak a libasülthöz.

A kereskedő még várt egy darabig, de aztán, hogy az ember nem jött vissza, kiugrott a fa alól, nem támasztotta többé. Azt hitte, eldől. Hogy nem dőlt el, mindjárt tudta, hogy lóvá tették.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Többet tudott, mint mesturam

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy gazdag embernek három fia. Ideje jöttén a gazdag ember iskolába küldte a három fiút. Mikor hazaérkeztek, mindegyiktől külön-külön megkérdezte, hogy aznap mit tanult az iskolában. A két idősebbik illendőképpen beszámolt tanulmányáról. A legkisebb megvonta a vállát, s azt válaszolta, hogy ő nem tanult semmit, hanem egész nap játszott.

- Miért nem tanultál? - kérdezte az apja.

- Mert én többet tudok, mint mesturam - mondotta a fiú.

Intette a gazda a fiát jó szóval, térítgette nadrágszíjjal, de hiába. Aztán megfenyegette, hogy ha továbbra sem iparkodik, kiviszi a havasba, hadd tépjék szét a farkasok. De a fiú nem ijedt meg. Mikor huszadjára is azt válaszolta apja kérdésére, hogy többet tud mesturamnál, a gazdát elöntötte a nagy méreg. Nyakába kerítette a bundáját, a fiát kézen fogta, s kivitte a havasba.

- Itt majd bebizonyíthatod, hogy többet tudsz mesturamnál - mondotta, s azzal hazament.

Feleúton elfogta a lelkifurdalás, hogy mi lesz az ő szegény gyermekével a hideg havasban. Visszafordult, hogy megkeresse, de nem találta. Az történt ugyanis, hogy a vörös király aznap éppen ott vadászott.

Volt a vörös királynak egy tengeri jágerje. Az asztalnál mindig ez a jáger szolgált neki étellel-itallal. Délben a vörös király megfúvatta a kürtöket, hogy eljött az ebéd ideje. A vadásznép lassan összegyülekezett. Csak a tengeri jáger hiányzott. A királynak korgott a fölséges gyomra, de addig nem akart enni, míg a jáger nincs ott. Fogadkozott erősen, hogy így meg úgy bünteti meg a késlelkedőt.

Aztán megjött a jáger.

- Hát te hol kószáltál? - förmedt rá a király hangosan.

- Azért késtem el, fölséges királyatyám - mondotta a jáger -, mert a havasban egy magányos gyermeket találtam. Idehoztam a nyomorultat, hogy meg ne vegye az Isten hidege.

A király megparancsolta a jágernek, hogy a gyereket vezesse elébe. Akkor a fiú elbeszélte a királynak, hogy az apja miért akarta elveszíteni. A király megszidta a fiút, amiért azt mondta, hogy többet tud mesturamnál. De nem nagyon szidta meg, mert éhes volt már erősen. Alig várta, hogy jóllakhasson.

Egy nagy cserfa alatt terítettek a királynak. Hozzá se láttak még a falatozáshoz, megszólalt a fiú:

- Ha felséges uramnak kedves az élete, odább hurcolkodik ebédelni. Ha meg nem teszi, holnap már nem űzi a királyi foglalkozást.

Torkán akadt a királynak a falat, mikor ezt hallotta.

- Hogy mered ijesztgetni urad-királyodat? - kérdezte.

- Jobb, ha én ijesztem - felelt ügyesen a fiú -, mint ha a mennykő ijeszti. Mert ezt a cserfát hamarosan miszlikbe vágja a villám.

Nem szívesen hagyta abba a király az ebédet, de a mennykőtől módfölött félt. Másik helyet kerestek hát. De mielőtt a király megparancsolta a szolgának, hogy oda vigyék az ebédet, megkérdezte a fiút:

- Ott alkalmas lesz-e ebédelni?

Amaz csak biccentett.

Utólag letelepedett a király, s a tengeri jáger megkínálta a levessel. Még a felét sem kanalazta föl, hát egy lepedőnyi felhő kerekedik az égen. A felhő villámlik egyet, s a mennykő úgy megüti a cserfát, hogy még a gyökere is kiszakadt a földből.

- No - mondta a király a gyereknek -, hát te csakugyan többet tudsz mesturamnál.

Örült a király, hogy szót fogadott a gyereknek. Jutalmul maga mellé ültette a hintajában. Ahogy hazafelé tartottak, egy sövény mellett vitt el az útjuk. A sövényen egy raj veréb csiripelt. A fiú egyszerre elkezdett kacagni.

- Hát te min mulatsz? - tudakolta a király.

- Én a verebek beszédén - felelte a fiú.

- Mit mondanak a verebek?

- Azon örvendeznek, felséges uram - felelt a fiú -, hogy nemsokára kedvükre eltelhetnek. Csakhamar erre jön egy asszony, fején egy véka köles. Az asszony elbámészkodik felséges uram hintaján, megbotlik, a köles meg szertegurul.

Még be sem végezte a fiú főbenjáró híradását, megjelent egy asszony, fején a köles. Úgy eltátotta a száját, mint aki hintót sosem látott. Meg is botlott, a köles szétszóródott. A nagyjából valamennyit fölkapart az asszony, a többit ott hagyta a verebeknek.

Mire a király kiadta a jókedvét, ráfordultak a palotába vezető útra. Oldalt pislant a király, hát látja, hogy a fiú változik.

- Tán beteg vagy, hogy változol? - tudakolta a király.

Megfelelt a fiú erre a kérdésre is:

- Azért szomorkodom, felséges uram, mert a múlt éjjel elloptak egy láda aranyat a királyné ágya alól. A királyné most vette észre a lopást, és elkeseredésében a kútba akarja ölni magát.

Megbúsult a király a gyászhírre. Igen szerette édes feleségét, s nagyon sajgott a szíve, hogy el kell veszítenie.

- Nem segíthetnénk valamiképpen? - kérdezte a fiút.

- Megvan a módja. Felséges uram küldjön haza lóhalálában két inast, hogy fogják le a királynét, s el ne eresszék, míg felséges uram haza nem ér.

Úgy tett a király, ahogy kellett. A két inas előrelovagolt, lefogta a királynét, s csak akkor engedte el, mikor a király benyitott a szobába. Mindjárt hozzálátott, hogy megvigasztalja felséges feleségét:

- Ne búsulj a pénz miatt, asszony - mondta neki -, hiszen úgyis mi veretjük.

Ahogy ilyen alkalmakkor illendő, a király nagy vendégséget rendezett, hogy megünnepelje a felesége meg a maga életben maradását. A fiút a királyi pár maga mellé ültette. Etették-itatták, dobosra kerekedett a hasa, mert minden fogásból háromszor kellett ennie.

Az asztalnál pedig arról folyt a szó, hogy ugyan bizony miként lophatták el a láda aranyat. S ha már ellopták, vajon hová rejtették.

- Majd a fiú megmondja - szólalt meg a király.

Úgy is lett. Az asztal alatt két kutya lesett a koncra. Egy mogorva szelindek meg egy fürge puli. Egy darabig békésen rágcsálták a csontokat, aztán mérges kaffantások közepette összemarakodtak.

- Megvan a kincs! - mondta a fiú.

Már akkora tekintélye volt, hogy többet nem is kellet szólnia, mindenki elnémult, és várta a magyarázatot. Az történt, hogy a szelindek elvette a puli csontját. Mire a puli a szemére hányta, hogy most bezzeg bátor, de amikor az éjjel a tolvajok ellopták a láda aranyat, akkor behúzta a farkát. Ő legalább csaholt. Rá is ijesztett a tolvajokra. Amazok nem merték elvinni a ládát, hanem beásták a trágyadombba.

- Megnézzük, ott van-e még - szólalt meg a király, s azzal fölemelkedett. Három udvari inas ásót fogott, a tengeri jáger tartotta a lámpást. Egy darabig ástak, aztán előbukkant a gané alól a láda. Kinyitották, hát az arany ott szikrázott benne.

Mit tehetett a király, csapott még egy vendégséget. Most azt kellett megünnepelni, hogy az arany előkerült. Ünnepeltek három éjjel, három nap. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy még az is táncolt, aki mindkét lábára sánta volt.

Az ünnepség végeztével azt mondta a király a fiúnak:

- Dicséretesen megbizonyítottad, hogy többet tudsz mesturamnál. De írni-olvasni mégsem tudsz. Azt is meg kell tanulnod, különben nem fogadlak fiammá, a leányomat nem adom hozzád, s a királyságot nem hagyom rád. Mert a királynak írni-olvasni illendő tudnia, nem elegendő, ha a verebek meg a kutyák beszédét érti.

A fiú sohasem gondolt arra, hogy király legyen, de ha már így erőltették, beleegyezett. Kijárta az iskolát, megtanult mindent. Mikor már bajsza-szakálla is serkent, feleségül vette a király leányát.

Gondolta, most már itt az idő, hogy hazalátogasson a falujába. A feleségét otthon hagyta. Maga lóra ült, de azért a hintóba is befogatott, hadd lássa minden emberfia, hogy királyfélével van dolga.

Egy reggel elérkezett szülőfaluja határához. Alig nézett körül, mindjárt meglátta az idősebbik bátyját. A marhacsordát hajtotta a legelőre. Mialatt kérdezgette, hogy s mint megy a sora, arra jött a kisebbik bátyja. Az meg kondás volt. Ő megismerte őket nyomban, de amazok nem sejtették, hogy személyében az elveszett kisöccsüket tisztelhetik.

Két bátyjától megtudta, hogy jó egészségben él az apja is. Elment, hogy szót váltson vele. Az apja a küszöbön ült, és söprűt kötött éppen. Köszönt az apjának, amaz elfogadta, de ő sem ismerte meg a fiát. Beszélgettek erről-arról, aztán a fiú megkérdezte az apját, hogy hány gyermeke van.

- Kettő - felelt az öregember -, a harmadik még kiskorában elveszett.

- Ugyan bizony miként veszett el? - tudakolta a király.

- Ne is kérdezze, felséges uram - mondta. - Hiába járattam iskolába, a legkisebb fiam nem akart tanulni. Addig-addig, hogy mérgemben kivittem télidőtt a havasba, s azóta nem hallottam hírt felőle. Meg is vert az Isten kegyetlenségemért. Első gazda voltam a faluban. Hatökrös gazda. Ma meg, láthatja az úr, söprűkötésből élek napról napra.

Most már a király megmondta, hogy ő nem más, hanem a havasokban elveszett gyerek. Elfakadt sírva az öregember, de el a fia is. Mikor elegendő könnyet ontottak, így szólt a király:

- Hibáztunk mind a ketten. Apámuram, hogy a havasban hagyott, én meg azt hittem, hogy kit az Isten különös talentummal áld meg, annak nem kell mesturamtól tanulnia. De aztán megjött az eszem, megtanultam írni-olvasni, s mindjárt király lett belőlem. Apámuramra én soha nem haragudtam, s ezután sem fogok haragudni. Hogy ezt megbizonyítsam, adok egy véka aranyat, hogy vénségére ne kössön söprűt. Hányja is el mind, csak kettőt hagyjon meg a maga számára.

A véka aranyat mindjárt odaborította a ganédomb mellé, azzal már búcsúzott volna is. De az öregember azt mondta:

- Felséges fiam, elfogadom az aranyat, de csak akkor, ha viszel a feleségednek egypár söprűt. Jó seprűk ezek, örülni fog az asszony.

Két söprűt a nyereg mellé tűzött a király, s kilovagolt a legelőre. Ott aztán a csordás bátyjának meg a kondásnak is adott egy-egy véka aranyat.

Aztán visszalovagolt az országba, s boldogan uralkodik azóta is, hacsak meg nem halt.

A lóvátett sárkány

Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyereke. Mikor már több gyereke volt, ahány lyuk van a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

Ment, ment, mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

- Munkát keresnék, nagyságos juhász úr - szólalt meg Tóbiás.

Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot mind a hét szájából.

Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedséggel nem sokra megy. Úgy tett hát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

- No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?

- Hogy én mit keresek itt? - kérdezte a sárkány. - Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.

- Mérkőzzünk meg - mondta Tóbiás. - Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.

- Jó - hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

- Hadd lám - mondta -, mit tudsz kifacsarni abból a sziklából.

A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formálják. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítani, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

- Szép, szép - hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

Vett ő is egy darab sziklát, hozzávette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt az.

- No - mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.

- Nem bánom - egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

- Együnk! - mondta a sárkány.

Enni ennék örömest - gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni. De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

- Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézek. Mikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

Úgy lett, ahogy mondta, a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, míg a hasa dobbá nem kerekedett.

- No - mondta a sárkány -, eddig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett. Tóbiás pedig, ha eddig nem tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette, mi lelte Tóbiást.

- Engem az lelt - felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába.

Estére megérkeztek a sárkányfaluban a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkányapa megtudakolta:

- Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?

- Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám - mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.

- Ha barátod, szívesen látjuk - felelte a sárkányapa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hova üljön. A sárkányasszony tányért rakott elébe, Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokányhoz. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok héttel-héttel.

Nem is művelt egyebet a sárkányoknál, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett - reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, úgyis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s amikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént elölről kezdte az evést.

A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott, óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkányanya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

- Ma te vagy a soros, eredj vízért.

Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen megmozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenben ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

- Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

Mire a sárkány így válaszolt:

- Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.

- Vetném, vetném - ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

A sárkány fogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép, nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

Hogy odaértek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

- Hát te mit akarsz?

- Hazaviszem az egész kutat - felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a vízhordással.

Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félredobta az ásót, s rászólt a sárkányra.

- Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz vizet te helyettem.

- Szívesen - felelt a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette. Mikor már a vállán volt a tömlő, megszólalt Tóbiás:

- Várj csak, sárkány koma - azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

Másnap a sárkányanya az erdőbe küldte őket fáért.

A sárkány ősi sárkányszokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenbe' ne maradjon.

Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkérdezte:

- Hát te mit akarsz?

- Hazaviszem az egész erdőt - felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.

- Jaj, jaj, jaj - sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni! Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajította a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

- Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.

- Szívesen - felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raktak a tóparton, s lefeküdtek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogyha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitja, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját, és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig.

Reggel így szólt a sárkányhoz:

- Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt éjjel a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

- Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből - mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány. Ugrott is a sárkány, mintha nem is sárkány, hanem kiskutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

Délre értek haza. A sárkányanya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

- Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól. Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

- No - mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.

- Nem bánom - hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?

- Egy véka aranyat - ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad és hazamégy.

Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

- Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondod meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.

- Jó - hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.

- No, ha bottal verekszünk - mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait, s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

- Hol verekszünk? - kérdezte a sárkány vérszomjasan.

- A disznóólban - mondta Tóbiás.

Már mentek is be a disznóólba. Elöl a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

Aztán töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

- Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.

- Nem bánom - mondta Tóbiás.

Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában körbe a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

- Ugyan bizony mit csinálsz?

- Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok - felelt Tóbiás.

- Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?

- Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

- Ha nem akarod, nem tüsszentek - mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal!

A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

- Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.

- Kiálthatunk - egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.

- Menjünk, menjünk, de mi végből? - kérdezte a sárkány.

- Hát csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Aztán így szólt:

- Verekedésben, tüsszentésben, kiáltásban te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbakat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbakat, elhordod innen az irhádat.

- Megpróbálhatjuk - mondta Tóbiás.

A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

- Add csak ide azt az ostort - mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

- Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.

- Előbb is tudhattad volna - felelt Tóbiás. - De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt, így biztatta:

- Gyí, lovam, gyí!

Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

- Nézzétek csak, ott üget a lóvátett sárkány.

Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt, aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza, a nagy sárkányházban mennyire fog unatkozni.

Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kacagást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

- Ugyan bizony min kacagsz? - kérdezte a rókát.

- Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacaghatnék?

- Rajtam? - ámuldozott a sárkány. - Miért kacagsz rajtam?

- Csak azért - felelt a róka -, mert te vagy az első lóvátett sárkány, akit életemben láttam.

- Már hogy tettek volna lóvá engem - méltatlankodott a sárkány -, sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki-semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, s úgy hajtotta végig az országúton, mint a lovat.

Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

- Gyere vissza - mondta a róka -, kilenc tyúkért meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

Rákiáltott a rókára:

- Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

A sárkány erre úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

Tóbiás meg palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyerekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

Hány lába van a lúdnak

Volt egyszer két vándorlegény. Az egyiket hívták Kancsalinak, a másikat Fancsalinak. Ez a két legény nagy útra indult télidőben, s egy pusztára tévedtek. Vándoroltak, vándoroltak, majd elvásott a lábuk, de emberre sehol sem leltek. A szemük pedig kopogott éhségükben.

Mikor már-már összerogytak, megláttak egy házat. Abban a házban éppen lakodalmat ültek. Szívesen fogadták őket, s adtak nekik egy sült ludat, hadd teljenek el kedvükre.

Mialatt Kancsali megköszönte a ludat, Fancsali leszakította a fél combját, gyorsan felfalta. Nem bírta már türtőztetni az éhségét.

Odakünt az országúton leültek az árok partjára, hogy a ludat megegyék. Kancsali elővette a bicskáját, hogy majd kétfelé osztja. Hát akkor észrevette, hogy a lúd egyik lába hiányzik.

- Hé, Fancsali koma, hova tetted a ludunk fél lábát? - kérdezte.

Mire Fancsali így válaszolt:

- Egylábú madár a lúd, mindenki tudja.

Azzal odamutatott a befagyott tóra. Állott ott vagy húsz lúd, egy lábon valamennyi.

- Oda nézz - mondta Fancsali koma -, azok is ludak, azoknak sincs több, mint egy lábuk.

- Valóban úgy látszik - hagyta rá Kancsali koma. - De gyere csak, nézzük meg közelebbről.

Fölállottak, s megindultak a ludak felé. Mikor a közelükbe értek, Kancsali koma hessentett egyet a karjával. Erre ahány lúd ott álldogált, mind leeresztette a másik lábát, s nagy gigázva eliramodott a jégen.

- A nagy gágogástól ereszthettek még egy lábat - mondta Fancsali koma.

- Mindjárt kipróbáljuk - felelt Kancsali.

- Ugyan bizony miként próbálhatnók ki?

- Úgy, koma - válaszolt Kancsali -, hogy te hozzálátsz gágogni. Ha kieresztesz egy harmadik lábat, megkapod a sült lúd felét. Ha nem, megeszem én az egészet.

Fancsali koma egy darabig gágogott, gágogott. De új lába csak nem nőtt. Aztán könyörgőre fogta a szót. Mikor megvallotta, hogy bizony ő ette meg a sült lúd hiányzó lábát, Kancsali koma megbocsátott neki, s odaadta a részét, hadd lakjék jól ő is.

A négyszáz éves obsitos

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még a hármas üveghegyen is túl, túl még azon is, ahol a bolhát sarkantyúba verik, volt egyszer egy obsitos katona. Messzi idegenben szolgált, ott kapta meg az obsitot. Nem kapott se többet, se kevesebbet, mint három rézkrajcárt.

Vállára vette a tarisznyát, s ment, mendegélt hazafelé. A három krajcárra nagyon vigyázott, nehogy üres zsebbel érkezzék haza. Nem is vásárolt magának ennivalót, hanem gombát evett meg erdei bogyókat, s forrásvizet ivott hozzá.

A harmadik napon egy rengeteg szélére ért. Gondolta, leül, s megpihen. Hadd kapjon erőre, hiszen a rengetegben könnyűszerrel megtámadhatják a haramiák.

Mikor már eleget pihent, folytatta útját. Alig ment néhány lépést, hát egy vén koldus biceg vele szemben. Köszönt neki illendőképpen. A koldus is köszönt, aztán így szólt:

- Hét nap, hét éjjel nem ettem. Ha nem akarod, hogy itt haljak éhen, adj valamit ennem.

Az obsitos így felelt:

- Adnék én örömest, ha volna mit. Ennivalóm nekem sincsen, de a három rézkrajcáromból egyet jó szívvel neked adok.

A vén koldus megköszönte a rézkrajcárt, azzal eltűnt az erdőben.

Az obsitos kiforgatja a zsebeit, hadd lám, mi van bennük. De akárhogy is kutat, a három rézkrajcárból csak kettő maradt. Mire végére jutott a vizsgálódásnak, megint kibukkan a fák közül egy vén koldus. Még vénebb, még rongyosabb, mint az előbbi volt.

- Adj' isten, jó napot - mondta a koldus. - Adj valamit ennem, csak egy falassal, mert hét nap, hét éjjel nem volt étel a számban, s ha tovább éhezem, nem érem meg a holnapi napot.

Az obsitos így felelt:

- Adnék örömest, ha volna mit. De ennivalóm nekem sincsen, két rézkrajcáromból egyet azonban jó szívvel neked adok.

Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt, azzal eltűnt az erdőben.

Az obsitos meg úgy tett, mint az előbb. Kiforgatta a zsebeit, nézte, mi van bennük. De hiába nézte, nézte, a három rézkrajcárból már csak egy maradt. Mire végére jutott a vizsgálódásnak, megint előlép az erdőből egy vén koldus. Lehetett százéves is, s ami a testét fedte, azt már rongynak is szégyen lett volna nevezni.

- Isten hozott! - mondta a vén koldus. - A jó szerencse vetett utamba. Hét nap, hét éjjel nem ettem, nem ittam, s ha te nem adsz legalább egy falat kenyeret, itt lehelem ki a lelkem.

Az obsitos így felelt:

- Tartsa vissza kend még egy kicsit a lelkét. Ennivalóm nekem sincsen. De van még egy rézkrajcárom, azt kendnek adom. Vásároljon rajta kenyeret, s nem kell a lelkét kilehelnie.

Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt, s eltűnt az erdőben. Onnan azonban még utánakiáltott az obsitosnak:

- Jótett helyébe jót várj!

Az obsitos megint kiforgatta zsebeit, hadd lám, mi van bennük. De azokat bizony forgathatta, semmit sem talált.

- Ha nincs semmim, majd lesz valamim - mondta magában, s tovább folytatta útját.

Maga sem tudta, mióta ment, mendegélt. De egyszer csak csikarni kezdett a gyomra. No, ebből mindjárt kitalálta, hogy éhes. Ahogy ezt elgondolta, lát ám egy csárdát a fák között. A csárdában kenyeret sütöttek meg pecsenyét. Odáig hordta illatukat a szél.

No - gondolta az obsitos, itt megebédelek.

Így gondolta, mert éppen delet harangoztak. Azzal már be is ment a csárdába. Köszönt, leült az asztal mellé, s mondja a gazdának, hogy ebédelne.

A gazda mindjárt elsorolta, mi mindennel szolgálhat. Az obsitos szédelgett bele, amint hallotta, hogy ehet disznócsülköt tormával, kolbászt káposztával, rostélyost hagymával, nyárson sült pulykát, de még paprikás csirkét is.

- Csirkét hozzon kend - rendelt az obsitos -, hozzá kovászos uborkát.

- Hozok, amit akar, vitéz obsitos úr - felelt a gazda -, de előbb fizessen három rézkrajcárt, mert nálam annyi az ára az ebédnek.

Elszomorodott az obsitos, mert eszébe jutott, hogy volt három rézkrajcárja, de most egy sincs. Mit tehetett mást, azt mondta, otthon felejtette a pénzét, és szégyenszemre kikotródott a csárdából.

Odakint a csárda előtt átkozódni kezdett az obsitos. Odament hozzá egy ősz öregember, és megkérdezte:

- Ha meg nem sértem, vitéz úr, csak nem azt a három vén koldust átkozza, akinek egy-egy rézkrajcárt adott?

Megcsóválta fejét az obsitos, hogy ő amit tesz, soha meg nem bánja. Nem a három koldust átkozza hát, azok rászorultak a pénzre. Inkább az osztrák császárt átkozza, hogy olyan kevés pénzt adott neki, mikor hazaküldte.

Mire az ősz öregember így szólt:

- Szerencséd, hogy úgy beszélsz, ahogy beszéltél, mert az a három vén koldus én voltam. Utoljára azt mondtam neked, hogy jótett helyébe jót várj. Most eljöttem, hogy jóságodért fizessek. Gyere be velem a kocsmába, megebédelünk. Ebéd után aztán megmondod, mi a kívánságod. Három krajcárt adtál, hármat kívánhatsz.

- Én szívesen - felelt az obsitos.

Bementek a csárdába, helyet foglaltak. Jött a gazda, az ősz öregember fizetett neki hat krajcárt a két ebédért. A gazda zsebre vágta a pénzt, elsietett, s már jött is vissza a paprikás csirkével meg a kovászos uborkával.

Mialatt falatoztak, az obsitos szakadatlanul töprengett, hogy mit kérjen, mit kívánjon. Tudta jól, hogy még egy ilyen alkalom nem adódik az életben. Ha most elrontja, sohasem hozhatja helyre.

Hogy az ebédet befejezték, az obsitos előrántotta a pipát, s rágyújtott, hogy jobban gondolkozzék. Meg is szólalt mindjárt:

- Azt már tudom, hogy elsőül mit kívánjak.

- Hadd hallom, fiam.

- Olyan pipával ajándékozzon meg kend, amiből a dohány soha ki nem fogy, s amikor akarom, égjen, amikor akarom, ne égjen.

Az ősz öregember bólintott, hogy meglesz.

Az obsitos meg folytatta:

- Másodikul olyan zsákot kívánok, amelyiknek ha azt mondom, "fogd meg, zsákom, fogd meg" - hát megfogja, amit kell, s míg nem szólok, el sem ereszti.

Bólintott az ősz öregember, hogy meglesz az is.

- Harmadikul pedig - folytatta az obsitos - olyan kártyát adjon nekem kend, amelyikkel ha játszom, mindig én nyerek.

- A pipa megvan - szólalt meg az ősz öregember -, próbáld ki.

Az obsitos kivette a szájából a pipát, s azt mondta: "Ne égj!" Hát abban a szempillantásban a pipában elaludt a tűz. Mikor látta, hogy csakugyan nem ég, az obsitos ismét szájába vette a pipát, s azt mondta: "Égj!" Hát azon nyomban füstölni kezdett.

- Ezzel nincs baj - mondta az obsitos, és illedelmesen megköszönte az örökégő pipát.

Ekkor az ősz öregember odavarázsolt egy ringyes-rongyos zsákot.

- Próbáld ki! - biztatta az obsitost.

Az obsitos rámutatott az ősz öregemberre, s megparancsolta a zsáknak:

- Fogd meg, zsákom, fogd meg!

Meg is fogta a zsák az ősz öregembert, hogy csak úgy nyekkent bele.

- Hallod-e, te obsitos, hát így hálálod meg a jóságomat?! - kiáltott az ősz öregember a zsákból.

- Bocsásd el, zsákom! - parancsolta az obsitos. Mire a zsák engedelmeskedett.

Az ősz öregembernek nem volt zsebe, mégis belenyúlt. A zsebe, amelyik nem volt, üres volt. Mégis talált benne egy pakli kártyát. Ezt a pakli kártyát odaadta az obsitosnak.

- Kipróbáljuk - mondta az obsitos, és mindjárt osztott az ősz öregembernek. Huszonegyest játszottak. Az obsitos minden játszmát megnyert. Mikor már háromszáz forintot nyert, azt mondta az ősz öregembernek, hogy a kártya jó, mert csakugyan mindig ő nyer vele.

Az ősz öregember kezet rázott az obsitossal. De mielőtt útnak indult volna, megkérdezte:

- Látom, fiam, okos ember vagy. Ilyen okos obsitossal nem is találkoztam még. Mondd meg hát nekem, mi célból kérted a zsákot meg a mindig nyerő kártyát. Mert a magam eszéből nem bírok rájönni.

- Ha majd háromszáz év múlva találkozunk, akkor megtudja kend.

Így válaszolt az obsitos, azzal rágyújtott egy nótára, és útnak indult. Ment, mendegélt, nótázott, fütyörészett, és estig meg sem állt. Este sem állott volna meg, ha nem áll az út mentén egy hívogató kocsma.

Belépett, köszönt illedelmesen, és vacsorát rendelt, mert a hosszú úttól megéhezett.

- Mit enne kend? - kérdezte a kocsmáros.

- Egy verőmalacot bőrében sülve, meg három-négy kacsát hozzá, hogy jobban csússzon - felelt az obsitos.

A kocsmáros szaladt az ólba, levágott egy verőmalacot, hozzá négy kacsát, és megsütötte ügyesen. Az asztal egyik oldalára egy hordó savanyú káposztát állított, a másik oldalára egy hordó bort. Középütt állt a tál pecsenyével és hat kenyér, egymás tetejében.

Az obsitos megdörzsölte a kezét.

- Így szeretek én vacsorázni - mondta, s azzal falatozni kezdett.

Olyan szépen evett, hogy a kocsmáros szólt a feleségének meg a lányának, jöjjenek, nézzék meg. Nem mindennap láthatnak ilyen jó étvágyú obsitost.

Amikor belépett a kocsmárosné, az obsitos illendően köszönt, akkor is köszönt, mikor a lányuk belépett. De nemcsak köszönt, hanem kis híján a torkán akadt a falat. Világot járt obsitos volt, rengeteg országban megfordult, de ilyen szép lányt még soha nem látott. De nemcsak az obsitosnak tetszett meg a lány, hanem a lánynak is megtetszett az obsitos.

Miután a vacsorát elköltötte, az obsitos mindjárt megkérte a lány kezét a kocsmárostól. Még be sem fejezte a mondókáját, a kocsmárosné meg a lánya hangos jajveszékelésben tört ki, a kocsmáros pedig csendesen könnyezett.

- Ejnye, hát ekkora baj, ha én kötöm be a lányuk fejét? - kérdezte az obsitos.

- Nem az a baj - felelt a kocsmáros -, hanem az a baj, hogy ide minden este egy század ördög jár. Itt dorbézolnak, itt kártyáznak, mi szolgáljuk ki őket. Soha nem egyeznének azok bele, hogy a lányom a kend felesége legyen.

- No, ha így állunk - mondta az obsitos -, ma este én fogadom az ördögöket. Majd meglátjuk, ők visznek-e engem a pokolba, vagy én küldöm őket oda.

Hiába kérlelte a kocsmáros, az obsitos nem tágított. Beült az ördögök szobájába, az asztal mellé. Maga mellé tette a zsákot, a zsebéből elővette a kártyát, s játszani kezdett. Közben meg pipázott az örökégő pipából.

Így telt az idő éjfélig. Éjfélkor kaparászás hallatszott a kürtő felől. Mindjárt tudta, hogy megérkeztek az ördögök. No, ha megérkeztek, itt vannak, gondolta, és tovább kártyázott. Mindig ő nyert. Félig, mert öröknyerő kártyája volt. Félig meg azért, hogy egyedül játszott.

Az ördögök nem szóltak egy szót sem, csak körülállták, s nézték, ahogy játszik. Aztán az egyik ördög megbátorodott, s megkérdezte, mit csinál.

- Láthatja, kártyázom! - felelt az obsitos.

Mondták az ördögök, hogy ők is kártyáznának.

- Tessék - felelt az obsitos, és mindjárt osztott. Az első játszmát megnyerte, aztán a másodikat, a harmadikat. Minden játszmát megnyert. Hajnalra annyi pénzt nyert össze, hogy már alig maradt hely a szobában. Kötésig aranyban kártyáztak, az obsitos is, az ördögök is.

Mikor az ördögök kifogytak a pénzükből, elhatározták, hogy az obsitost megölik. De még meg sem moccantak, az obsitos rászólt a zsákra:

- Fogd meg, zsákom, fogd meg!

A zsák annyit nyelt, ahány ördög volt a szobában. Nem telt el több idő, mint egy szempillantás, valamennyi ördög a zsákban ficánkolt. Az obsitos bekötötte a zsákot, a vállára vetette, s meg sem állott, míg a falu kovácsához nem ért.

A kovácsnál a zsákot rá tették az üllőre. A kovács a kezébe nyomott az obsitosnak egy hatalmas kalapácsot, a másikat ő vette kézbe, aztán hozzáláttak, és ütötték a zsákot, ahogy csak bírták. Hét nap, hét éjjel ütötték. A nyolcadik nap reggelén látják ám, hogy a zsák olyan lapos, mint a palacsinta. Akkor megszólalt az obsitos:

- Bocsásd el, zsákom.

Kinyílt a zsák engedelmesen, de csak por hullott ki belőle. A kovács meg az obsitos porrá verte az ördögöket. Azóta nincsen ördög a világon.

Miután ilyen szerencsésen elintézte az ördögöket, az obsitos visszament a kocsmába. Azóta a kocsmáros kitakarította a kocsmát, az ördögök aranyát gondosan elásta, hogy legyen a szűkös időkre.

- No - kérdezte az obsitos -, mikor lesz az esküvő?

- Akár most mindjárt, édes fiam - válaszolt a kocsmáros.

Úgy is lett, az esküvőt megtartották. Volt pénzük, nem takarékoskodtak. Három falu népét hívták meg vendégül. Az obsitos pedig boldogan élt a feleségével, amíg meg nem öregedett.

Mikor elérte a nyolcvanadik évet, ágynak esett. Ahogy fekszik az ágyban, látja ám, hogy az ablakon belép a halál.

- Fogd meg zsákom, fogd meg! - biztatta a zsákot.

A zsák meg is fogta a halált. Az obsitos felkelt az ágyból, bekötötte a zsák száját, hogy a halál el ne iszkolhasson.

Mit tehetett a nyomorult halál. Forgolódott, forgolódott. De aztán látta, hogy abból a zsákból a maga erejéből ugyan ki nem szabadul. Rimánkodásra fogta hát a dolgot. Addig-addig rimánkodott, hogy az obsitos megsajnálta.

- Nem bánom, kieresztelek a zsákból, de ide négyszáz évig be ne tedd a lábad.

A halál esküdözött, hogy úgy lesz. Nem jön az obsitoshoz négyszáz esztendeig. Ebből még csak kétszáz év telt el. Az obsitos ma is él a Török utca hét szám alatt. Aki nem hiszi, nézze meg.

A légy meg a bolha

Egyszer a légy meg a bolha elindult világot próbálni. Mentek, mendegéltek egy darabig, aztán a bolha megkérdezte:

- Hallod-e, pajtás, mitől dülledt akkorára a szemed?

Azt mondta a légy:

- Nekem attól, bolha pajtás, hogy mikor tehetem, az emberek feje búbján sétálgatok. Egyet lépek, egyet csípek, egyet lépek, egyet csípek. Addig-addig, míg az ember megdühödik, s fölemeli a kezét, hogy agyoncsapjon. Csak hát én elröpülök, ő meg magát veri fejbe. Ezen aztán olyan jót mulatok, hogy a szemem majd kiugrik a helyéből.

A bolha jóízűt kacagott a magyarázaton.

Egy darabig szótlanul lépegettek. Aztán megkérdezte a légy:

- Hát neked, bolha pajtás, mitől olyan görbe a hátad?

Azt mondta erre a bolha:

- Attól, légy pajtás, hogy én nem felülről csípem az embereket, mint te, hanem alulról. S ez bizony nehéz mesterség, mert ahányat csípek, annyiszor kell fölemelnem az embert. Egyet csípek, egyet emelek, egyet csípek, egyet emelek. No hát, ettől a sok emeléstől görbedt meg a hátam.

Ezen a légy akkorát kacagott, hogy a szeme még jobban kidülledt.

Bamba Bálint

Volt egyszer két öreg koldus. A két öreg koldusnak volt egy iszonyú erős, hatalmas fia. Úgy hívták a fiút, hogy Bamba Bálint. Felerészt azért hívták így, mert a neve Bálint volt, felerészt azért, mert bamba volt. Ha se Bálint, se bamba nem lett volna, Bamba Bálintnak sem nevezték volna.

A két öreg úgy gondolta, eleget koldultak ők, a fiuk ne kolduljon. Mikor megnőtt, megerősödött, elküldték a kovácshoz, tanulja meg a kovácsmesterséget. De Bálint nem akart tanulni. A kovács hazaküldte.

Összetanakodott a két öreg, aztán elküldték a vargához, tanuljon vargamesterséget. De Bálintnak a vargamesterség sem tetszett. A varga is hazaküldte.

Megint tanakodott a két öreg, aztán elküldték a bognárhoz, tanuljon bognármesterséget. Hiába küldték, a bognármesterséget sem akarta megtanulni.

Most már tízannyit tanakodott a két öreg, hogy mitévők legyenek a fiukkal. Végül is beszólították a szobába, s azt mondták neki, ha mesterséget nem akar tanulni, jöjjön, kolduljon velük.

Csakhogy Bálintnak a kolduláshoz sem volt kedve.

Elfogyott a két öreg türelme:

- Ha sem dolgozni, sem koldulni nem akarsz, akkor eredj világgá, próbálj szerencsét.

- Magam is erre gondoltam - felelt Bamba Bálint; máris föltarisznyázott, elbúcsúzott apjától, anyjától, s nekivágott az országútnak.

Olyan gyorsan ment, mintha félne, hogy elkésik. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha tudná, hogy hova megy. Holott nem tudta, hova megy, tehát nem is késhetett el. Ha nem lett volna Bamba Bálint, nem így tett volna. S ha nem így tett volna, nem is lett volna Bamba Bálint.

Mire a nap delelőre ért, Bálint megéhezett. Körülnézett, s megakadt a szeme egy emberen. Odament hozzá, rászólt:

- Hallja, kend, munkát adjon!

Megijedt az ember, majd szörnyethalt ijedtében. Gondolta, nem lenne okos dolog ilyen erős legénnyel ellenkezni. Azt felelte hát:

- Adok munkát, hogyne adnék.

- Előbb ebédet adjon kend, aztán ide azzal a munkával, hadd egyem meg! - mondta Bamba Bálint.

Az ember megkínálta ebéddel Bálintot, aztán rámutatott az istálló fedelére, hogy foltozza meg. Nem kérette magát Bálint, felszökkent az istálló tetejére, s megfoltozta, ahogy kellett. Munkája fejében kapott egy marék búzát, betette a zsákba. Azzal megint nekivágott az útnak.

Olyan gyorsan ment, mintha félne, hogy elkésik. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha tudná, hogy hova megy. Holott nem tudta, hova megy, tehát nem is késhetett el. Ha nem lett volna Bamba Bálint, nem így tett volna. S ha nem így tett volna, nem is lett volna Bamba Bálint.

Csak akkor nézett körül nagy hirtelen, amikor leszállt az este. Körülnézett, hol térhetne nyugovóra. Meglátott egy házat, azon nyomban bezörgetett:

- Ki az? - kérdezték az ajtó mögül.

- Én vagyok az, Bamba Bálint.

- No, ha te vagy, mit akarsz?

- Éjszakai szállást - felelt Bamba Bálint.

Beengedték, megkínálták vacsorával, ágyat bontottak neki. Mielőtt ágyba feküdt volna, Bálint megkérdezte, hogy hova teheti a zsákot a búzával. Mondták, tegye a kakasülőre. Odatette, lefeküdt, elaludt, hajnalban fölkelt, megmosakodott, felöltözött. Keresi a zsákot a búzával. A zsák megvan, a búza hiányzik.

Bamba Bálint kérdőre fogta a gazdát:

- Hol a búzám?

- Megette a kakas - felelte a gazda.

- Annyi baj legyen - mondta Bálint -, akkor viszem a kakast.

Hiába tiltakozott a gazda, a kakast nyakon fogta, benyomta a zsákba, a zsákot a vállára vetette, s folytatta útját.

Estélig meg sem állt. Akkor körülnézett, meglátott egy házat, bezörgetett nagy lármásan.

- Ki az? - kérdezték az ajtó mögül.

- Én vagyok az, Bamba Bálint.

- No, ha te vagy, mit akarsz?

- Éjszakai szállást - felelt Bamba Bálint.

Beengedték, megkínálták vacsorával, ágyat bontottak neki. Mielőtt ágyba feküdt volna, Bálint megkérdezte, hogy a kakasa hol aludhat. Mondták, zárja be a disznóólba. Bálint kivette a zsákból, s betette a disznóólba. Aztán lefeküdt, elaludt, hajnalban fölkelt, megmosakodott, felöltözött. Keresi a kakast. Nincs sehol. Csak a tolla volt meg a disznóól földjén.

Bamba Bálint kérdőre fogta a gazdát:

- Hol a kakasom?

- Megette a disznó - felelte a gazda.

- Annyi baj legyen - felelt Bálint -, akkor viszem a disznót.

Tiltakozott a gazda, tiltakozott a felesége, még az anyós is tiltakozott. De hiába tiltakoztak, Bálint azt mondta, vagy a kakas, vagy a disznó. Kakas nem volt, fogta a disznót, benyomta a zsákba, a zsákot a vállára vetette, s folytatta útját.

Estélig meg sem állt. Akkor körülnézett, meglátott egy házat, bezörgetett az ajtón.

- Ki az? - kérdezték az ajtó mögül.

- Én vagyok az, Bamba Bálint.

- No, ha te vagy, mit akarsz?

- Éjszakai szállást - felelt Bamba Bálint.

Beengedték, megkínálták vacsorával, ágyat bontottak neki. Mielőtt ágyba feküdt volna, Bálint megkérdezte, hogy a disznaja hol aludhat. Mondták, hogy kösse be az istállóba, az ökrök mellé. Bálint kivette a disznót a zsákból, s bekötötte az istállóba. Aztán lefeküdt, elaludt, hajnalban fölkelt, megmosakodott, felöltözött. Megy az istállóba, keresi a disznót. Az istálló földjén feküdt a nyomorult pára. Nem volt már benne élet.

Bamba Bálint kérdőre vonta a gazdát:

- Hol a disznóm?

- Széttaposta az ökör - felelte a gazda.

- Annyi baj legyen - mondta Bálint -, akkor viszem az ökröt.

Tiltakozott a gazda, tiltakozott a felesége, tiltakozott hét gyereke, még a szomszédokat is áthívták tiltakozni. De hiába tiltakoztak, Bálint azt mondta, vagy a disznó, vagy az ökör. Disznó nem volt, fogta az ökröt, hogy benyomja a zsákba. Nem fért be.

- Ha nem férsz be, a te bajod - morgott Bálint, azzal az ökröt a nyakába akasztotta, s folytatta útját.

Estélig meg sem állt. Akkor körülnézett, meglátott egy házat, megzörgette az ajtót.

- Ki az? - kérdezték az ajtó mögül.

- Én vagyok az, Bamba Bálint.

- No, ha te vagy, mit akarsz?

- Éjszakai szállást - felelt Bamba Bálint.

Beengedték, megkínálták vacsorával, ágyat bontottak neki. Mielőtt ágyba feküdt volna, Bálint megkérdezte, hogy az ökre hol aludhat. Mondták, kösse be az istállóba. Bálint fogta az ökröt, bevitte az istállóba, bekötötte. Aztán lefeküdt, elaludt, hajnalban fölkelt, megmosdott, felöltözött. Keresi az ökröt. Nincs sehol.

Bamba Bálint kérdőre fogta a gazdát:

- Hol az ökröm?

- Kieresztette a lányom - felelte a gazda.

- Annyi baj legyen - mondta Bamba Bálint -, akkor viszem a lányodat, úgyis nősülni akarok.

Tiltakozott a gazda, tiltakozott a felesége, tiltakozott az egész család. Még a falut is odahívták tiltakozni. De hiába tiltakoztak, Bálint azt mondta, vagy az ökör, vagy a lány. Ökör nem volt, fogta a lányt, benyomta a zsákba, a zsákot a vállára vetette, s megindult hazafelé.

Estélig meg sem állt, de estélig sem ért haza. Körülnézett, meglátott egy házat, megzörgette az ajtót.

- Ki az? - kérdezték az ajtó mögül.

- Én vagyok az, Bamba Bálint.

- No, ha te vagy, mit akarsz?

- Éjszakai szállást - felelt Bamba Bálint.

Beengedték, megkínálták vacsorával, ágyat bontottak neki. Mielőtt ágyba feküdt volna, Bálint szokása szerint meg akarta kérdezni, hogy a lányt hova viheti aludni. Már-már beszédre nyitotta a száját, mikor bejött a szobába a gazda hét derék fia. Olyan bamba Bálint sem volt, hogy a hét derék legénynek megmutassa a szép lányt. Meggondolta hát a dolgot, s csak annyit kérdezett, hogy a zsákját hova tegye. Mondták, hogy támassza a sarokba.

Bálint úgy tett, ahogy mondták, a sarokba támasztotta a zsákot, maga ágyba feküdt, s mindjárt elaludt.

A szegény lány nem jól érezte magát a zsákban. Aludni nem bírt. Ha meg ébren volt, mindene sajgott, mindene fájt. Nyöszörgött is gyötrelmében. Először félhangosan, aztán egyre erősebben. Addig-addig, hogy a gazda meghallotta. Oldalba bökte a feleségét:

- Hallod-e, asszony, nyöszörögnek - mondta.

- Nyöszörögnek hát - felelt az asszony.

- Ugyan bizony ki nyöszöröghet?

- Ha megnézed, megtudod, ha nem nézed, nem tudod - felelt az asszony, s azzal falnak fordult.

A gazda ment, amerről a nyöszörgést hallotta. Megtalálta a zsákot, kinyitotta. A szép lány kidugta a fejét a zsákból, és könyörögni kezdett a gazdának, hogy mentse meg a bamba legénytől. A gazda megígérte, hogy megmenti, de csak akkor, ha feleségül megy a legidősebb fiához.

Megegyeztek gyorsan. A gazdának volt egy rühes kutyája, azt tette a zsákba a szép lány helyett.

Hajnalban Bálint fölkelt, megmosakodott, felöltözött. Odanéz a sarokba, ott áll a zsák. Megtapogatja, megemeli. Nem üres. Megköszönte az éjszakai szállást. Elbúcsúzott a gazdától, s ment, ment, meg sem állt hazáig.

Apja otthon, anyja otthon, nagy örömmel fogadták Bálintot. Kérdezték, faggatták, hogy ment sora idegenben, megcsinálta-e a szerencséjét.

- Meg hát! - felelt Bamba Bálint nagy büszkén. - Olyan szép menyasszonyt hoztam haza, hét vármegyében sincsen párja.

- Hol van? - kérdezte apja-anyja.

Mutatta Bálint, hogy a zsákban. A két öreg látni szerette volna a szép menyasszonyt, de Bálint azt mondta, hívják oda az egész falut, hadd lássa mindenki, milyen szép az ő menyasszonya.

Úgy is lett, összetrombitálták az egész falut. Mikor már mindenki összegyűlt, Bálint odaállt a zsák mellé, és így szólt:

- Most mindjárt meglátjátok, kit veszek én feleségül.

Nagy ünnepélyesen kioldotta a zsák nyakát. Abban a pillanatban, hogy a zsák kinyílt, a kutya kiugrott belőle, s úgy elszaladt, azóta se látták.

A falu népe kacagott, úgy kacagott, rengett bele az egész határ. Ma is kacagnak, hacsak meg nem unták.

Folton folt király

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, hol a kecskét rézpatkóba verik, hogy el ne botorkázzék, volt egy királyfi. Ezt a királyfit kurta pórázon tartotta felséges apja. Az asztal végébe ültette, s ha kétszer vett a tálból, mindjárt rámorrant.

- Nem azért vagy királyfi, hogy dobosra tömd a hasad!

Ha meg borral akarta oltani szomját, elkapta előle a kancsót:

- Nem azért vagy királyfi, hogy untalan vedelj!

Legcudarabbul az ünnepi mulatságokon zabolázta a fiát. A boldogtalan királyfi nem ehetett, nem ihatott kedvére, táncolni vágyott hát, hogy valami öröme neki is legyen. De felséges apja megint ráripakodott:

- Nem azért vagy királyfi, hogy szökdécselj, mint a bolha!

Egy napon az öreg király meghalt, s a fia örökbe kapta a birodalmat. Gondolta, most kipótolja, amit eddig elmulasztott. Süttetett százféle pecsenyét, főzetett százféle levest, csapra veretett száz hordót, s vendégségbe hívta minden atyafiát, minden barátját. Éjjel-nappal zengett a palota a nagy dáridóban. El is nevezték a királyfit Dínomdánom királynak. Hét vármegyéből sereglettek a vendégek. Ha valaki megéhezett, a király asztalához jött jóllakni, ha valaki megszomjazott, nem kocsmába ment, hanem a királyhoz tért be.

De szomorú vége lett a vidám zengedelemnek. Egy napon a király arra ébredt, hogy eldorbézolta egész birodalmát. Jött a mészáros, és a hús árát kérte, jött a kocsmáros a bor áráért, jöttek a muzsikusok, s Dínomdánom király nem tudott fizetni. Végezetül betoppant a végrehajtó, s úgy kiforgatta mindenéből a nyomorult királyt, hogy ingben-gatyában maradt, ami nem királyhoz illő állapot. Azelőtt annyi barátja volt, hogy megszámlálni sem bírta. Most nem akadt egyetlenegy sem.

Elbúsult erősen Dínomdánom király. A nadrágszíjat meghagyták neki, vette a szíjat, s az erdőbe ment, hogy fölakassza magát. Ahogy alkalmas fa után kutatott, sírást hallott, keserves sírást. Megindult a hang iránt, s nemsokára meglelte a panaszkodót. Egy hitvány csóka volt. Szegény fönnakadt egy lépes vesszőn.

- Éhes voltam, ide szállottam, megragadtam a lépen, szabadíts meg - mondta a hitvány csóka.

Dínomdánom király fölmászott a fára, gyöngéden lefejtette a csóka lábát a lépről, s a madarat szabadon engedte. Aztán tovább méregette a fákat, melyik volna jó arra, hogy az életét azon fejezze be. Keresgélés közben egy patakhoz érkezett, s mindjárt megakadt a szeme egy égerfán. Ez az égerfa olyanformán nyújtotta egyik vastag ágát feléje, mintha hívogatná:

- Gyere, Dínomdánom király, kösd föl magad rám!

Már-már hozzálátott a gyászos cselekedethez, mikor sírás ütötte meg a fülét. Megint a hitvány csóka volt az:

- Szomjas voltam, vizet akartam inni, tőrbe estem, szabadíts meg!

Dínomdánom király kinyitotta a csapdát, a hitvány csóka pedig elröpült. Messzire azonban nem juthatott, mert ismét keserves sírás verte föl az erdő csöndjét. Dínomdánom király otthagyta a hívogató égerfát, s odafutott az újólag bajba keveredett csókához.

- Hát veled mi történt? - kérdezte.

- Ettem-ittam kedvemre - felelt a csóka -, ettől úgy megvidámodtam, hogy táncra perdültem. De alig fordultam egyet-kettőt, kitörött a lábam. Gyógyíts meg.

Dínomdánom király keresett két gallyat, közéjük tette a csóka lábát, s megkötözte száraz fűvel. Vigyázott a lábadozóra, vizet hozott neki a patakból, etette addig-addig, mígnem a hitvány csóka lába összeforrott.

- Látom - szólalt meg a csóka -, hogy nemcsak magad szeretsz inni-enni-táncolni, mást sem ítélsz meg érte. Az életemet megmentetted, jótettedért jót várj. Most én segítelek meg téged.

- Ugyan bizony hogy tudnál te rajtam segíteni? - kérdezte Dínomdánom király. - Hiszen látod, még felöltő ruhám sincs.

- Maradj itt veszteg, míg visszajövök - mondta a hitvány csóka katonásan, s elröpült nagy surrogással. Faluból faluba röpült, s ami csillogó rongyot lelt a királyi szemétdombon, mind összegyűjtötte. Mikor úgy ítélte, hogy elegendőt gyűjtött, ráfuvintott, s a sok rongyból ruha lett. Folton folt ruha. A csóka csőrébe fogta a ruhát, s visszaszállott Dínomdánom királyhoz.

- No, te szegény király - biztatta -, húzd magadra, meg ne vegyen az Isten hidege.

Dínomdánom király engedelmeskedett, s abban a szempillantásban, hogy a ruha betakarta, szerfölött megváltozott. Folton folt király lett belőle.

- Ruha már van - mondta a csóka -, most szerzünk hozzá királyságot.

Folton folt király nem ellenkezett. Úgy ítélte, jobb, ha király lesz, és uralkodik, mint ha neki kell engedelmeskednie. Megindultak késedelem nélkül, s útközben figyelmesen nézelődtek, nincs-e valamerre gazdátlan királyság. Nem leltek.

Sok királyságon áthaladtak, s mindenhol azt tapasztalták, hogy a királyok vigyáznak a birodalmukra. Aggodalmasan kucorogtak a trónjukon, s hol jobbra, hol balra lestek, nem tör-e rájuk az ellenség.

- Majd olyan királyt keresünk, kinek lánya van - mondta a hitvány csóka.

Hét éve és hetvenkét napja vándoroltak már, mikor a veres király földjére léptek. A veres királynak híres szépségű lánya volt. A csóka meghagyta Folton folt királynak, hogy várja meg az erdő szélén, maga a veres király vára elé röpült. Ott kecskebukát vetett, ügyes asztali inas lett belőle. Bement a király elé, s ezt mondta:

- Folton folt király tisztelteti felséges királyatyámat, s egy vékát kér kölcsön, mert utazóban van, s maradék pénzét meg akarja mérni.

- Mondd meg Folton folt királynak - felelt a veres király -, hogy én is tiszteltetem, s szíves örömmel küldöm neki a vékát.

A csóka elrejtette a vékát egy bokor tövében, visszaváltozott asztali inasból csókává, s egy gazdag kalmártól ellopott egy aranytallért. Ezt az aranytallért belenyomta egy hasadékba a véka oldalán, aztán a vékát visszavitte a veres királyhoz.

Amaz mindjárt megpillantotta a vékába szorított tallért. Ejnye - gondolta -, ez a Folton folt ugyan gazdag király lehet. Hiszen vékával méri az aranyat. Jó lesz a lányomnak férjül. Amint ezt gondolta, meg is szólalt:

- Mondd meg felséges gazdádnak, hogy jó szívvel látom ebédre. Úgyis nagy ideje ülhetett királyi asztalnál.

Folton folt király rég nem lakmározott kedvére, örömmel fogadta hát a meghívást. Nagyot nézett a veres király, mikor a vendégét meglátta. A folt hátán folt ruhán akadt meg a szeme. Mióta király volt, ilyen ruhával még nem találkozott. Lassanként azonban megnyugodott, mert látta, hogy minden folt királyi folt.

Nagyot nézett a szépséges királykisasszony is. A foltokat észre sem vette, habár volt ott százszor száz is, ha nem több. A vendéget nézte, s úgy belefeledkezett a gyönyörködésbe, hogy egy falat nem sok, annyit nem evett.

Ebéd végeztével a szépséges királykisasszony így szólt az apjához:

- Felséges királyatyám, engedelmes lányod voltam mindenkor. De ha nem lehetek Folton folt király felesége, a kútba ugrom, oly igen beleszerettem.

- Majd az leszel - mondta a király, s mindjárt meg is kérdezte Folton folt királyt a hajlandósága felől. Amannak megvolt a hajlandósága, hiszen beleszeretett ő is a királykisasszonyba. Csak hát a hajlandóságán kívül egyébbel nem büszkélkedhetett. Szaladt a csókához tanácsot kérni, mitévő legyen.

- Vedd csak feleségül bátran - biztatta a csóka -, lesz csürhéd, gulyád, ménesed, palotád, gazdag birodalmad. De ehhez az kell, hogy megszerezd a veres király nagy tallérját. Addig erősködj, míg hozományban meg nem kapod. Mert a világon nincs más, csak ez a nagy tallér, amin kitörik a vasfogú bába foga. Ha kitörik, oda az ereje, s ha oda az ereje, tied minden barma, egész birodalma. Légy okos hát, Folton folt király, mert ha a nagy tallért meg nem szerzed, a foltjaidon kívül soha más jószágod nem lesz.

Megtartották az esküvőt, tizenkét banda húzta tizenkét hétig. Volt akkora vigalom, hogy a néma is kurjantott, a süket is hallotta, a vak is látta, a bénák meg táncoltak. A lakodalom végeztével a veres király így szólt Folton folt királyhoz.

- Édes fiam, hozományba adok neked tizenkét bandát, tizenkét huszárt, tizenkét dobost, tizenkét trombitást s tizenkét szekeret, hogy a kelengyét a palotádba vigye. Menjetek, s éljetek boldogan.

Megcsóválta erre a fejét Folton folt király:

- Én addig innét egy tapodtat sem megyek, míg kegyelmed meg nem ajándékoz a nagy tallérral.

Huzakodott a veres király, de mikor a lánya cirógatni kezdte, kivette a dunyhája alól a nagy tallért, s odaadta Folton folt királynak.

A nagy tallér csakugyan nagy volt, majd akkora, mint egy palacsinta. A csóka belerakta a tarisznyájába, s felült a lovára. Mivelhogy asztali inasi állapotában szolgálta urát.

- No - mondta -, mindenhol csak utánam.

A tizenkét banda muzsikálni kezdett, a tizenkét dobos verte, a tizenkét trombitás fújta. Mentek, mendegéltek égzengető muzsikaszóval.

Mikor már jó ideje mentek, a csóka meglátott a réten egy konda disznót. Ahány disznó, mind aranyszőrű volt.

- Kié ez a konda? - kérdezte a csóka a kondást.

- A rettentő vasfogú bábáé - felelt a kondás.

- Az övé vagy nem az övé - mondta a csóka -, ha ideér a muzsikáló tábor, s kérdik, kié, azt mondd, hogy Folton folt királyé. Mert ha nem, miszlikbe vagdalnak.

A kondás megijedt, s mikor a tábor odaért, s megkérdezték, kié az aranyszőrű csürhe, azt felelte, hogy Folton folt királyé. Megörült a királyné, mert minden disznót szeretett, legjobban azonban az aranysörtéjű disznót. Annak legízesebb a húsa.

Ezenközben a csóka meglátott a legelőn egy tehéncsordát. Aranyszőrű volt minden tehén, még a borjakat is aranyszőr ékesítette.

- Kié ez a gulya? - kérdezte a gulyást.

- A rettentő vasfogú bábáé - mondta a gulyás.

- Akár az övé, akár nem az övé - mondta a csóka -, ha a muzsikáló tábor ideér, s kérdik, kié, mondd, hogy Folton folt királyé. Különben miszlikbe metélnek.

Megijedt a gulyás módfölött. Jött a muzsikáló tábor, s a királyné megkérdezte, kié a gulya.

- Folton folt királyé - felelt a gulyás.

A királyné öröme megkétszereződött. A tehenek közül leginkább az aranyszőrűeket kedvelte. Amellett most már annak is örült, hogy lám, nem ment rosszul férjhez, gazdag ember az ő királyura.

Ezenközben a csóka elért az aranyméneshez.

- Kié ez a ménes? - kérdezte a csikósgazdát.

- A rettentő vasorrú bábáé - felelt amaz.

- Vagy az övé, vagy nem az övé - mondta a csóka -, ha erre halad a muzsikáló tábor, s valaki megkérdi, kié, mondd, hogy Folton folt királyé. Különben miszlikbe aprítanak.

A csikósgazda sem volt bátrabb a kondásnál meg a gulyásnál. Ijedtében ő is azt válaszolta a királynénak, hogy az arany szőrű ménes Folton folt királyé.

A szépséges királynét majd szétvetette a boldogság. Tudta, hogy holtáig nem lesz gondja se kenyérre, se sóra, hiszen az ő felséges ura talán a leggazdagabb király a világon.

Ezenközben a csóka már látta a vasfogú bába palotáját. Háromszázhatvanöt ablaka volt a palotának, de bajosan lehetett megszámlálni, mivel a palota szélsebesen forgott egy piros récelábon. Látta a csóka, hogy a palotába emberi formájában be nem léphet. Kecskebukát vetett, átváltozott csókává, berepült a háromszázhatvanötödik ablakon. Újólag kecskebukát vetett, s visszaváltozott asztali inassá.

Aztán addig ment teremről teremre, míg rá nem bukkant a vasfogú bábára. A csúfságos bába egy kosár aranytallér előtt ült, s jó étvággyal ropogtatta az aranyakat.

- Hát te mit keresel itt, ahol a madár sem jár? - kérdezte a csókát.

- Én kendet keresem, öreganyám - mondta a csóka -, mert ajándékot hoztam, hogy egyszer kedvére jóllakhasson.

- Szerencséd, hogy ajándékot hoztál - felelt a vasfogú bába -, máskülönben befaltalak volna.

A csóka a tarisznyába nyúlt, s elővette a veres király nagy tallérját. Mihelyt meglátta, a vasfogú bábának mindjárt csurogni kezdett a nyála, annyira megkívánta. Nagy nehezen beleharapott, de hiába volt vasfoga, összetört, kipergett valamennyi. Maga a csúfságos bába pedig élettelenül elnyúlt. A csóka bedobta a kemencébe.

Abban a szempillantásban a récelábon forgó palota megállott sebes forgásában. Az udvarra vidám muzsikaszóval begördült a hintó Folton folt királlyal meg a feleségével. Berobogott a tizenkét szekér a kelengyével, s bevonult a tizenkét banda, a tizenkét dobos, a tizenkét trombitás és a tizenkét huszár.

A csóka pedig így szólt a gazdájához:

- Van folton folt ruhád, van szép feleséged, van disznód, marhád, lovad, van récelábon forgó palotád s gazdag birodalmad. Én most már többé nem szolgállak, hanem visszaváltozom csókává, de aztán gondod legyen rám.

Azzal odaröppent a gazdája vállára.

Folton folt király boldogságban élt a feleségével. Olyan jól ment a sora, hogy minden héten új ruhát csináltatott, de mindig folt hátán folt ruhát, össze ne téveszthessék a többi királlyal. A csókát pedig gondozta hűségesen, becézte is, dédelgette is. Addig-addig, míg a királyné irigykedni kezdett a csókára, s el is határozta, hogy elemészti.

Egyszer a király vadászni ment, s a királyné aznap egymaga ebédelt. A csóka odaszállott a királyné kicsi asztalára, s hogy, hogy nem, bepiszkította. Elöntötte az epe a királynét, s úgy megdöfte a nagy húsvágó késsel a hitvány csókát, hogy meg sem nyekkent, menten meghalt. Akkor fogta, s belekaparta a szemétdombba.

Hazajött a király a vadászatból. Kereste a csókát mindenfelé, de csak nem találta. Végtére megkérdezte a királynét.

- Megdöglött - mondta a királyné -, bekapartam a szemétdombba.

Elbúsult Folton folt király a gyászos hír hallatára. Aztán megkereste a csókát a szemétdombon, s elfakadt sírva, mikor meglátta.

- Édes csókám, jó barátom, életem megmentője, boldogságom teremtője, hát így kellett elpusztulnod! Márványkoporsóban temettetlek el, szép énekszóval. Ezüstharangot állítok a sírod fölé, hogy éjjel-nappal sirasson.

Ahogy ezt hallotta a hitvány csóka, gondolt egyet, s megelevenedett halottaiból.

- Nagy szerencséd, Folton folt király - mondta -, hogy megsirattál, s díszes temetést szántál nekem. Hálád jutalmául holtodig boldog leszel. Isten veled, engem többé nem látsz. Legfeljebb ha elővesz a rossz természeted, s megint kedvet kapsz, hogy Dínomdánom király légy. Akkor saskeselyű képében térek vissza, s ízekre szaggatlak.

Azzal a hitvány csóka megcsattogtatta szárnyát, s eltűnt örökre. Folton folt király pedig tán ma is boldogan él feleségével és tizenkét gyerekével.

Jófonó Zsuzsika

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy szép leánya, akit Zsuzsikának hívtak. Dolgozni még csak eldolgozgatott Zsuzsika, de fonni nem szeretett. Pedig a házat majd felvetette a tömérdek fonnivaló.

Unszolta az anyja váltig Zsuzsikát:

- Fonj, Zsuzsikám, fonj már, édes lányom.

- Majd holnap, édesanyám - felelt Zsuzsika.

Ha reggel szólt rá az anyja, délre ígérte, ha délben szólt rá, estére ígérte. Addig-addig, hogy az anyja megsokallotta az örökös halogatást, kézbe ragadott egy nagy husángot, s így szólt:

- No, ha te nem fonsz, akkor majd én csépelek! - Azzal verni kezdte Zsuzsikát a husánggal, s ahányszor ráütött, mindig így kiáltott: - Nesze neked fonás! Nesze neked fonás!

- Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! - kiáltott Zsuzsika, és futott, ahogy az ina bírta, utána az anyja. Végigfutottak az udvaron, végig a kerten. Mikor a rétre értek, Zsuzsika a szalmakazal körül kezdett keringeni. Az anyja a nyomában.

Jó ideje kergetődztek már a kazal körül, amikor arra hajtott fehér hintajában a felséges királyúrfi.

- Miért üti kend azt a lányt? - kérdezte a királyúrfi a szegény asszonytól.

- Az én lányom, akkor ütöm, mikor kedvem tartja - válaszolt a szegény asszony.

De a királyúrfi megcsóválta felséges fejét:

- Nem addig van az, te szegény asszony. Neked lányod az a lány, de nekem alattvalóm. Azt pedig én nem engedem, hogy az alattvalómat üssék. Hacsak rá nem szolgált.

No, gondolta a szegény asszony, ha te bosszantasz, én megtréfállak.

- Rászolgált a verésre ez a lány, felséges királyúrfi. Hogyne szolgált volna rá, amikor éjjel-nappal fon, mint a bolond. Ha nem nézek oda, a hajat is lefonja a fejemről. Most meg ezt a kazlat akarja megfonni, hogy egyéb fonnivalót nem adtam neki.

Szöget ütött a válasz a királyúrfi fejébe. Az jutott eszébe, hogy a lányon is segít, magán is segít. Így szólt hát:

- No, ha csak ez a baj, azon könnyű segíteni. Majd én elviszem a királyi udvarba. Van ott fonnivaló elég, hadd fonjon naphosszat, ha abban leli kedvét.

Azzal felültette hintajára, s elvágtatott vele.

A királyi udvarban aztán a királyúrfi bevezette Zsuzsikát egy nagy terembe. Az az óriási terem telis-teli volt kenderrel meg csepűvel.

- No, leányom - mondta a királyúrfi -, itt a kender, itt a csepű, három napod van rá, hogy megfond. Ha meg nem fonod, jaj neked, mert hajdúval veretlek meg. Ha megfonod ügyesen, még a feleségem is lehetsz.

Zsuzsikának megnyikkanni sem jutott ideje, máris fordult a zárban a kulcs. Ott maradt egyedül a tenger sok kenderrel. Sok minden eszébe jutott, csak az az egy nem, hogy fonhatna. Nem is font, hanem sírt, csak úgy dőlt belőle a könny.

Jött a szolgálólány, hozta a reggelit, hozta az ebédet, hozta a vacsorát. De hiába hozta, mert Zsuzsika csak sírt, nem evett egy falást sem. Így történt ez az első nap, így a másodikon.

A harmadik nap estéjén Zsuzsika egy nagy csattanást hall. Fölnéz, hát egy törpe áll előtte. A szakálla nagyobb nála magánál. Mikor lépett, úgy emelgette, mint az úri dámák szokták a hosszú szoknyájukat.

- Miért sírsz olyan keservesen? - kérdezte a törpe. - Hadd lám, mondd meg, hátha tudok segíteni neked.

Zsuzsika csak az orrát szívta, hogy rajta bizony senki az égvilágon nem tud segíteni. De a törpe addig kérlelte, unszolta, míg Zsuzsika elmondta, hogy a tömérdek fonnivaló miatt sír. Mert ha a kendert föl nem fonja, a királyúrfi hajdúkkal vereti meg.

- Egyet se búsulj - felelt a törpe -, fölfonatom én a kendert holnap reggelre. Ha a nevem kitalálod, itt maradsz, s tiéd a fonal. Ha nem találod ki a nevem, a fonal itt marad, téged meg viszlek, s feleségül veszlek. Ez lesz a fizetségem.

Rábólintott Zsuzsika, hogy beleegyezik.

Erre a törpe belefújt a kürtjébe. Be sem fejezte a kürtölést, a terem megtelt törpével. Mindegyik törpe a hátára vetett egy nyaláb kendert, markába kapott egy csomó csepűt. Egy szempillantás alatt kiürítették a tömérdek termet.

Ekkor ijedt meg igazán Zsuzsika. Megijedt, hogy törpének lesz a felesége. Szakállas törpének, aki kisebb a tulajdon szakállánál. Ijedtében megint elfakadt sírva. Ahogy sírt, búslakodott, egyszer csak beszédet hall az udvarról.

A teremnek, ahova bezárták, ablaka is volt, nem is egy, hanem tizenkettő. Hogy a törpék a kendert elhordták, szabad lett mint a tizenkét ablak. Odakünt az udvaron két vadász beszélgetett.

Zsuzsika odament az ablakhoz. Hát mit hall?

- Mi újság a faluban? - kérdezte az egyik vadász.

- Csak annyi újság van - felelt a másik vadász -, hogy a felséges királyúrfi elment vadászni. Ahogy lesett a vadra, egy szürke szakállú kis törpét látott. A törpe kenderfonalat motollált, s úgy szökdösött ágról ágra, mint a mókus. Közben pedig ezt énekelte:

Egyéb sem kellett Zsuzsikának, úgy megörült, kis híja, hogy énekelni nem kezdett. De ha már nem énekelhetett, legalább táncolt, azt nem hallhatta senki. Amikor már eleget táncolt, lefeküdt, s aludt hajnalig.

Hajnalban megszólalt a kürt, s a terem egy szempillantás alatt megtelt törpével. Miután a tömérdek fonalat rendbe rakták, a törpék eltűntek. Nem maradt ott csak a szakállas törpe. Örömében úgy rezgett a szakálla, majd leesett.

- No - kérdezte -, kitaláltad-e a nevem, Zsuzsika? Mert ha ki nem találtad, akkor viszlek, s te leszel a királyné a törpék birodalmában.

Azzal már nyújtotta is a kezét, olyan biztos volt a dolgában. De Zsuzsika rákiáltott:

Úgy elszomorodott erre a kis törpe, hogy a szakállát elfelejtette fölemelni. Meg is botlott benne, majd a nyakát szegte.

- Akkor isten veled, Zsuzsika - mondta, s eltűnt, mintha ott sem járt volna.

De akkor már ropogott a padló. Jött a királyúrfi, jöttek a hajdúk. Az ajtó kinyílt, a királyúrfi belépett, s úgy elcsodálkozott a töméntelen fonal láttán, hogy nyitva felejtette felséges száját. De aztán magára talált, s így szólt:

- Szép is vagy, Zsuzsika, jófonó is vagy, feleségül veszlek, ahogy ígértem. Hozzám jössz-e?

- Én hozzád, felséges királyúrfi, de csak ha adsz egy zsák aranyat a fonálért, amit fontam.

A királyúrfi nem alkudozott, hanem mindjárt adott egy zsák aranyat Zsuzsikának.

- Ez a tied - mondta -, de délben esküszünk.

- Ahogy felséged parancsolja - mondta Zsuzsika -, de előbb a faluba megyek. Hadd hozzam el orsómat, guzsalyomat.

- Hozd csak, hozd csak - biztatta a királyúrfi, mert csak azon járt az esze, hogy ha Zsuzsika minden három nap ennyi fonalat fon, akkor ő lesz a világ leggazdagabb királyúrfija.

De Zsuzsika nem az orsójáért, nem a guzsalyáért akart a faluba menni. Ismert ott három förtelmes vén koldusasszonyt. Azokhoz ment. Egyiknek is adott egy marék aranyat, a másiknak is, a harmadiknak is. Meghagyta, hogy az arany fejében jöjjenek el a lakodalomra, s ott mondják a felséges királyúrfinak, amit ő parancsol.

Azzal visszament a királyi palotába, felöltözött selyembe-bársonyba, s megkezdődött a lakodalom. Egyszer csak jelentik a királyúrfinak, hogy egy asszony akar elébe járulni. A királyúrfi intett, hogy küldjék be.

Nyílott az ajtó, s bejött az első koldusasszony. A púpja akkora, mint ő maga, ha nem nagyobb. Elámult a királyúrfi, amikor a csoda púpot meglátta. Megkérdezte tőle, mitől púposodott meg ilyen rútul, vagy talán így született.

- Dehogy születtem púposan, hogy születtem volna így - mondta a púpos asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, görnyedeztem, attól nőtt púp a hátamra.

Megcsóválta a fejét a királyúrfi, de alig hagyta abba a fejcsóválást, hát egy másik rút koldusasszony járult elébe. Ennek az volt a csúnyasága, hogy az ajka a mellére lógott. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől csúnyult el a szája.

- Dehogy születtem csúnya szájjal, hogy születtem volna így - mondta a löttyedt szájú asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, s fonás közben a számmal szedtem ki a kenderből a pozdorját, attól löttyedt meg így a szájam.

Megint csak megcsóválta a fejét a királyúrfi, s a homlokát is ráncolni kezdte. Alig hagyta abba a fejcsóválást meg a homlokráncolást, elébe járul egy harmadik rút koldusasszony. Ennek az volt a csúnyasága, hogy járás közben úgy csapdosott kilógó nyelve ide-oda, mint a kutya farka. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől nyúlott meg ily éktelenül a nyelve.

- Dehogy születtem lógó nyelvvel, hogy születtem volna így - mondta a lógó nyelvű koldusasszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, a fonalat a nyelvemmel nyálaztam, attól nyúlott meg ilyen idomtalanul a nyelvem.

A királyúrfi most már nemcsak a fejét csóválta, a homlokát ráncolta, hanem hümmögött is, mintha magában beszélne. Látszott, hogy amit tapasztalt, szeget ütött a fejébe. Ahogy elnézte Zsuzsikát, bizony nem örült volna, ha púp nő a hátára, a pici piros szája a mellére esik, a nyelve kilöttyen a szájából. Valamirevaló király nem élhet ilyen feleséggel. Úgy határozott hát magában, hogy inkább szerényen él, de nem hagyja, hogy Zsuzsikát a sok fonás elcsúfítsa. Megkérte hát szép szóval, ígérje meg neki, nem fon soha többé.

Megígérte Zsuzsika, hogyne ígérte volna meg, hiszen nem utált semmit jobban a fonásnál. De ha nem is font, jó felesége lett királyurának. Úgyhogy nagy boldogságban éltek.

Két szekér a keskeny úton

Okos koma megrakta a szekerét kukoricával, aztán hazafelé hajtott egy keskeny dűlőúton. Ahogy hajtott, látta, hogy Friss koma jön szemben, ugyancsak szekéren.

- Hallja-e, koma - kiáltott rá -, álljon ki az útból.

Friss koma se nem válaszolt, se ki nem tért. Okos koma megint rákiáltott:

- Hallja-e, koma, álljon ki az útból, különben majd tapasztalhatja, hogy mit leszek cselekendő.

Erre Friss koma kitért oldalt, s mialatt a komája elszekerezett mellette, megkérdezte:

- Ugyan bizony mit tapasztaltam volna, ha ki nem állok?

- Azt tapasztalta volna, koma, hogy én állok ki.

Hogy lesz jó?

Hol, hol nem, élt egyszer egy öregember. Ennek az öregembernek semmije sem volt kicsi fián meg a szamarán kívül. Egy nap az öregember arra ébredt, hogy a kamra üres, a padlás üres, a pince üres. Sehol semmi, hogy bár egy falást ehetnének.

Gondolkodott az öregember, hogy most mitévő legyen. Addig-addig gondolkodott, amíg rájött, hogy mást nem tehet, vásárra hajtja a szamarat. A vásáron a szamarat eladja, az árából pedig vesz kenyeret és szalonnát.

Ahogy ezt elgondolta, mindjárt rá is dobta a kötőféket a szamárra. Intett kicsi fiának, hogy jöjjön az is. Azzal megindultak a város felé. Elöl a szamár, utána az öregember, őutána pedig a kicsi fiú.

Mentek szép csendesen az országúton. Kétoldalt az országút mellett szántóföldek terültek el, a földeken emberek dolgoztak. Mikor meglátták őket, az emberek kacagni kezdtek.

- Min kacagtok, emberek? - kérdezte az öreg.

Mire az emberek így feleltek:

- Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy! Ott a szamár, miért hagyod, hogy a gyerek gyalog gyötrődjék? Arra való a szamár, ültesd rá a fiad.

- Csakugyan bolond voltam - ismerte be az öregember. Hogy hibáját jóvátegye, fölkapta a fiát, s ráültette a szamár hátára.

Mentek tovább az országúton. Egyszer csak megint hallja, hogy az emberek kacagnak.

- Min kacagtok, emberek? - kérdezte az öreg.

- Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy. Fiadat ülteted a szamár hátára. Te pedig vénember létedre gyalog baktatsz mellette.

- Csakugyan bolond voltam - ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, leszállította a fiát a szamár hátáról, a helyébe pedig ő maga ült.

Mentek tovább az országúton. De sokáig nem mehettek békességben. Egyszer csak hallják, hogy az emberek morgolódnak.

- Min morgolódtok emberek? - kérdezte az öreg.

- Már hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, amit látunk. Magad szamárháton ülsz. Azt a gyönge gyermeket meg hagyod a porban botorkálni. Szégyellheted magad, hogy vénségedre idáig jutottál az embertelenségben.

- Csakugyan igazatok van - ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, kapta a gyereket, s felültette maga mögé a szamár hátára.

Mentek tovább az országúton. Sokáig most sem mehettek békességben. Hallják, hogy az emberek megint morgolódnak.

- Min morgolódtok, emberek? - kérdezte az öreg.

- Hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, hogy vénségedre sem jött meg az eszed. Hát nem tudod, hogy a szamár hátán csak egyetlen embernek van hely? Kettőnek nem. Hát azt akarod, hogy a szegény pára kiszenvedjen a kettős teher alatt?

- Alighanem igazatok van - felelt az öreg. Hogy a hibáját jóvátegye, mindjárt leugrott a szamárról, s intett a fiának, hogy ugorjon le ő is. Igen ám, de akkor eszébe jutott, hogy ezt csinálták, és így se tetszett az embereknek.

Gondolkozott az öreg, törte a fejét, mitévő legyen, hogy az emberek tetszését megnyerje. Ha egyikük sem ül a szamáron - nem jó. Ha a gyerek ül rajta - az sem jó. Ha ő maga ül rajta - nem jó az sem. Ha meg mindketten rajta ülnek - az sem jó.

Mikor idáig ért a gondolkodásban, az öreg a fejére ütött:

- Most már tudom, mi kell nekik.

Azzal a földre döntötte a szamarat. Összekötötte a két első lábát, össze a két másodikat. Keresett egy rudat, átdugta a kötélen, a rúd egyik felét ő fogta meg, a másikat a fia kezébe nyomta. Azzal cipelni kezdték a rúdon a szamarat.

- No, ez már csak jó lesz - mondta az öreg. De bizony nem volt jó. Mert alig indultak meg, kacagni kezdtek az emberek a szántóföldeken. De úgy kacagtak, hogy dülöngőztek bele, még a könnyük is kicsordult.

Elhagyta erre a béketűrés az öregembert.

- Min kacagtok, emberek? - kérdezte nagy dühösen.

- Már hogyne kacagnánk - felelték az emberek. - Hisz két ilyen bolondot még sohasem láttunk. Ahelyett hogy a hátára ülnétek, ti cipelitek a szamarat? Ki hallott ilyet?

Megmérgesedett erre az öreg, s kiabálni kezdett:

- Az ördög győzi a kedvetekre cselekedni! Ha ezt tesszük - az a baj. Ha azt tesszük - az. Akárhogyan teszünk, sehogyan sem jó.

Hogy a mérgén könnyítsen, fogta az öreg a rudat, s egyetlen ütéssel agyoncsapta a szamarat. Azzal a fiával egyetemben megindult hazafelé, boldogan, hogy a szamártól megmenekült. De nem sokáig jutott, máris kacagás ütötte meg a fülét. Megfordult s visszakiabált:

- Min kacagtok, emberek?

- Már hogyne kacagnánk - felelték az emberek -, amikor nagyobb bolondot nálad még nem hordott hátán a föld. Itt hagyod azt a jó kövér szamarat, kutyák, hollók prédájául. De mi nem hagyjuk. Éhesek vagyunk magunk is, megsütjük, s elköltjük jó étvággyal.

Megvakarta a fejét az öreg:

- Csakugyan bolond vagyok - vallotta be töredelmesen. Hiszen épp azért hajtottam el a szamarat, mert éhesek voltunk, én is, a fiam is.

- No - mondták az emberek -, ha éhesek vagytok, gyertek ide, jut nektek is a szamárból.

Jutott is. Jóllakott az öreg, jóllakott a fia. Szusszanni is alig bírtak, úgy megtömték a hasukat. A boldogult szamárból pedig csak a csontok maradtak meg.

Mikor esteledett, az öreg meg a fia megindult hazafelé. Egyszer csak megszólalt az öreg.

- No, fiam, ez a nap nem volt haszontalan nap.

- Miért nem volt haszontalan? - kérdezte a fiú.

- Azért, fiam - felelt az apa -, mert szamarunk ugyan már nincs. De jóllaktunk, s végre az embereknek is kedvükre tettünk. Azt pedig magad is tapasztalhattad, hogy ez nem könnyű dolog.

Az örökség

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy vén király. Akkora időt élt meg ez a király, hogy magam sem tudom, mikor született. Csak élt, élt, mintha soha búcsút nem akarna venni a gyarló emberi élettől.

De egy napon mégiscsak megbetegedett. Elterült hanyatt a halálos ágyán, s behívatta három fiát, sorban, egymás után. Mert aki halni készül, annak hagyakozni illendő.

- No, fiam - mondta a legidősebbnek a király -, neked a várhegyet hagyom örökségül.

Megköszönte a fiú becsülettel, aztán kiment, s bejött a nagyobbik öccse. Ennek is azt mondta a király:

- Neked, fiam, a várhegyet adom örökségbe.

A középső után bejött a legkisebb, akit a király legjobban szeretett.

- Hát nekem mit hagy, édesapám? - kérdezte.

- A várhegyet, fiam.

Alig végezte el a hagyakozást, az öreg király csöndben meghalt. A három fiú eltemette tisztességgel, aztán hozzáláttak, hogy az örökséget elosszák. Akkor kiderült, hogy a várhegyet kapta mind a három.

A várhegy nagy, kopár hegy volt, se cserje, se fű nem nőtt rajta. Az ormát romok borították.

Akárhonnan nézték a fiúk, sehonnan sem látszott kecsegtető örökségnek.

Gondolták, bizonyára a kincsét rejtette apjuk a várhegybe. Hozzáfogtak hát, hogy kiássák.

Ástak, ástak, ástak.

Mikor már annyit ástak, hogy a hegy már nem volt hegy, találtak egy nagy vasas ládát. A vasas ládában volt egy serpenyő, a serpenyőn egy rézfedő, a rézfedő alatt pedig egy kicsike nyúl. Annak a kicsike nyúlnak olyan picike farka volt, hogy látni sem lehetett.

Ha a farka hosszabb lett volna, ez a mese is tovább tartott volna.