Az irigy gazda

Hol volt, hol nem, élt egyszer egy dúsgazdag ember. Ez a dúsgazdag ember zsugori is volt, meg falánk is volt. Nagy zsugoriságában mindenkitől mindent irigyelt. De nagy falánkságában a hasától nem tagadott meg semmit. Így aztán napjai azzal múltak, hogy hol evett-ivott, hol meg másokat éheztetett.

A jelszava ez volt:

Padlást, pincét, kamrát, csűrt kulcsra zárt az irigy gazda. A cselédeit kézből etette, s aki kevesellte az adagot, mehetett, amerre a szeme látott. Soványak is voltak a cselédei, zörögtek a csontjaik, ha rájuk fújt a szél.

A külső cselédekkel könnyű volt a dolga. Azok nemigen kerültek élelmiszer közelébe. Annál nehezebb volt a helyzet a belső cselédekkel. Eleinte két cselédet tartott az irigy gazda, egy szakácsnét, hogy legyen, aki főzzön rá, meg egy legényt, aki fölszolgált, a csizmáját tisztította, a ruháját rendben tartotta. Enni adott nekik, de olyan keveset, hogy attól egy verébnek is felkopott volna a csőre.

El is pusztult volna éhen a két nyomorult cseléd, ha nem segítenek magukon. Ezt pedig úgy csinálták, hogy a szakácsnő főzés közben bekapott egy-egy falatot, a legény tálalás közben tette ugyanezt.

Az irigy gazda szemmel tartotta őket, s látta, hogy nem fogynak, nem soványodnak. Ebből mindjárt kitalálta, hogy nemcsak azt eszik, amivel ő eteti őket a tenyeréből. Elfogta a szörnyű irigység, nem volt se éjjele, se nappala. Hol egyiknek szegődött a nyomába, hol a másiknak. Rést vágott a falba, lyukat az ajtóba, azokon át kukucskált, és leste a két cselédet, hogy mikor esznek az ő drága ételéből. Nem restellt fölkelni éjnek idején, vagy félbeszakítani délutáni szunyókálását, s kilopódzni a konyhába, hadd lám, mit csinál a szakácsné. Azt is megtette sokszor, hogy elindult hazulról, azt mondta, estig nem jön haza. Kiment a nagykapun, aztán megkerülte a házat, a kert felől jött vissza váratlanul, hátha lopáson éri valamelyik cselédet.

De hiába törte a fejét, hiába ravaszkodott, igyekezett, iparkodott, nem érte tetten sem a szakácsnőt, sem a szolgalegényt. Mert azok úgy rendezték, hogy mikor a szakácsné evett, akkor a legény vigyázott. Mikor meg a legény evett, akkor a szakácsné vigyázott, így aztán mindig észrevették a leselkedő gazdát. Akkor is, ha hasmánt csúszott az udvar földjén, akkor is, ha a háztetőre mászott, mint a hibbant kandúr, hogy onnan leselkedjék. Olyan ügyesen csinálták a dolgukat, hogy kedvére ehetett a szakácsné is, a legény is. Annyit ettek, hogy hízni kezdtek. A szakácsné kigömbölyödött, mint a söröshordó, a legénynek is megtelt a teste. Már-már kövérebb volt a gazdájánál.

Az irigy gazda nézte őket, nézte egészséges, piros arcukat, s az irigység úgy marcangolta a szívét, mint a dühödt kígyó. Minél többet nézte őket, annál jobban szenvedett. Mert tudta, hogy a két cseléd az ő ételein-italain hízott ilyen virágzóra.

Olyan szomorú volt, hogy akkoriban nem hallotta senki, hogy a jelszavát mondogatta volna:

Nem mondogatta, mert mindenki kikacagta, aki csak ismerte a két kövér cselédet. Éjjel nemegyszer azt álmodta, hogy a két cseléd az asztalnál ül, s jó étvággyal eszik, ő meg csak nézi őket, még egy csontot sem vetnek neki. Ezen úgy elkeseredett, hogy sírni kezdett. A sírás fölriasztotta. Mikor fölriadt, mindjárt kilopódzott a konyhába, hadd lám, nem pákosztoskodik-e a szakácsné. De a szakácsné jóízűen aludt. S jóízűen aludt a legény is.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy az élet így nem élet. Eszébe jutott, hogy ha így gyötrődik tovább, odalesz az egészsége. Éjjel jutott eszébe, hajnalban már ki is adta az útját a két cselédnek.

Mikor maga maradt a házban, föllélegzett, jólesett, hogy a kövér szakácsné meg a kövér legény nincs szüntelenül a szeme előtt. Nem kellett őket néznie, s ha látta őket, nem kellett arra gondolnia, hogy meglopják.

Remekül telt az idő ebédig. Ebédkor azonban jött a baj. Az irigy gazdánál az volt a szokás, hogy amikor a toronyóra kongatni kezdte a delet, a gazda leült az asztalhoz. Amikor pedig a toronyóra tizenkettedszer kongott, a szolgalegény belépett a levesestállal.

Megszólalt a toronyóra, az irigy gazda leült az asztalhoz. Elkongott a tizenkettedik ütés is, de a leves csak nem érkezett meg. Az irigy gazda először csak kiabált dühösen, aztán felpattant helyéből, s rohant ki a konyhába, hogy majd megtanítja ő a szolgalegényt meg a szakácsnét.

Meg is tanította volna őket valamire, ha ott vannak. De a konyhában nem volt senki. A kemencében nem égett a tűz. Erről aztán az irigy gazdának eszébe jutott, hogy nincs szakácsné, nincs legény, kitette a szűrüket.

Mit csináljon? Mit csináljon?

A gyomra úgy orgonált éhségében, hogy maga is megijedt. Azt hitte, farkasok vették körül a házat. Mert az éhes farkasnak van ilyen félelmetes hangja. De amikor észrevette, hogy a hang a gyomrából szól, nem odakint, akkor megkönnyebbült egy kicsit. Már ami a farkasokat illeti, mert az éhsége percről percre nőtt.

Úr volt az irigy gazda, világéletében úr volt, nem tanult meg hát dolgozni. Ahhoz szokott, hogy int egyet vagy fütyül egyet, s ami kell, már hozzák is. De most nem volt ám kinek fütyülni.

Mit tehetett, fogta magát, tüzet gyújtott nagy keservesen. Gondolta, rántottat süt, az csak nem nehéz. Mikor a tűz már égett, rátette a serpenyőt a tűzre, s belevert tíz tojást. De zsírt elfelejtett a tojás alá tenni, így a rántotta olyan fekete lett, olyan füstös, hogy senki nem nevezte volna rántottának. De azért megette, rávitte az éhség.

Estére is rántottat evett. Reggelire is azt akart enni, de elfogyott a tojás. Körülnézett a kamrában. Nem talált egyebet, mint kölest, árpadarát meg egy hordóban savanyú káposztát. Gondolta, levág egy tyúkot, s megeszi savanyú káposztával. Azzal már ment is ki az udvarra.

A tyúkok kapirgáltak az udvarban. Az irigy gazda kiszemelt egy kövéret közülük, odasettenkedett melléje, hogy elkapja. De a fogást elhibázta. A tyúk iszonyú kotkodácsolással elmenekült. A nagy lármától megijedt a többi tyúk meg a kakas is. Egy perc sem telt el, a sok baromfi százfelé futott. Az irigy gazda meg loholt utánuk. Egyszer az egyik után, másszor a másik után. Úgy megriasztotta őket, nemsokára kiürült az udvar. Sehol egy tyúk, sehol egy csirke, sehol a reggeli.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire?

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a disznó röfögését. Megörült a röfögésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a káposztás disznóhús kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy leöli a disznót.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is előkereste a böllérkést, hogy majd azzal öli le a disznót. Mikor a kés megvolt, vett egy nagy lábast, s megrakta savanyú káposztával. Begyújtott a kemencébe, azt akarta, hogy mire a disznót levágja, a káposzta megmelegedjék. Olyan éhes volt már, akkor is szikrákat látott, ha behunyta a szemét.

Vette a kést, bement az ólba, ráült a disznó hátára, ahogy disznóölés idején látta. Egyik kezével megkapaszkodott a disznó fél fülében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a disznóba.

Egészen addig a disznó nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki sem ülne a hátán. De mikor a gazda megszúrta, sivítani kezdett, kiverte az ól ajtaját, s rohant, ahogy az ina bírta. Az irigy gazda meg ült a disznó hátán, s kapaszkodott a két fülébe, hogy le ne essék. Egy darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor a disznó a kertbe ért, egy faág lesodorta a hátáról. Ráesett egy rothadt tökre, annak a tetejéről nézte, mint tűnik el a disznó a kert végében. Utánakiáltott:

- Gyere vissza, disznó koma, tréfa volt az egész.

Akármilyen szépen hívta, a disznó oda sem hallgatott, hanem csak szaladt, szaladt, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér disznaját. Ahogy erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még ma is sírna, ha nem csavarja meg az orrát valami szörnyű bűz.

Forgatta a fejét erre, forgatta arra, hogy megtudja, honnan jön. Hát látja ám, hogy sűrű, fekete füst ömlik ki a konyha ajtaján. Mindjárt eszébe jutott a savanyú káposzta, amit a tűzre tett melegedni. Tudta már, hogy a bűz honnan jön, hogy már savanyú káposzta sincs, mert odaégett.

Búsult, búsult egy darabig, de sokáig nem búsulhatott, mert az éhség harangozni kezdett a gyomrában. Úgy harangozott, mintha tűzvész volna.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire.

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a tehén bőgését. Megörült a tehénbőgésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a tehénhús kölessel kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy a tehént levágja.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a tehenet. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította a kölest, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy mire a tehenet levágja, a köles megfőjön.

Az istálló sötét volt, leakasztotta hát a lámpát, nehogy a sötétben a tehén helyett véletlenül a lovat vágja le. Olyan éhes volt, hogy már nem is csillagokat látott, hanem akkora réztányérokat, mint a hold.

Bement az istállóba, megkereste a tehenet, a lámpát felakasztotta a falra. Aztán vette a kést, fölkecmergett a tehén hátára. Fél kezével megkapaszkodott a tehén szarvában, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a tehénbe.

Egészen addig a tehén nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, elbődült, s az istálló ajtaján keresztül kirohant az országútra. Rohant, rohant, magasba tartott farokkal, mintha nem is tehén, hanem táltos volna. Közben pedig bőgött messzihangzón. Az irigy gazda úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett. Kapaszkodott tehát a tehén két szarvába, hogy le ne csússzék valahogy. Egy darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor a kacsaúsztatóhoz értek, a falu közepén, a tehén megrázta a fejét, az irigy gazda pedig nagy toccsanással beleesett a vízbe.

Onnan nézte, mint tűnik el a vágtató tehén az országúton. Utánakiáltott:

- Gyere vissza, tehén koma, tréfa volt az egész.

Akármilyen szépen hívta, a tehén oda sem hallgatott, hanem csak rohant, rohant, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér tehenét. Ahogy erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még most is sírna, ha eszébe nem jut, hogy a kölest a kemencén hagyta.

Felpattant, s meg sem állott hazáig. De hiába futott lélekszakadva, odaégett a köles, de úgy oda, mintha soha köles nem lett volna.

Megint búsulni kezdett az irigy gazda, de sokáig nem búsulhatott, mert az éhség trombitáim kezdett a gyomrában. Úgy trombitáit, mintha egyszerre száz trombitát fújnának.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire?

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a lova nyerítését. Megörült a nyerítésnek, mert erről eszébe jutott, hogy ha más nincs, a lóhús is megteszi. Lóhús árpadarával, ez lesz a reggeli. Azon nyomban elhatározta, hogy a lovat levágja.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a lovat. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította a darát, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy mire a lovat levágja, a dara is megfőjön. Olyan éhes volt, hogy már nem is csillagokat, nem is holdakat látott a szeme előtt forogni, hanem egy szekérderékra való tüzes napkorongot.

Bement az istállóba, megkereste a lovat. Aztán vette a kést, fölkecmergett a ló hátára. Fél kezével megkapaszkodott a ló sörényében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a lóba.

Egészen addig a ló nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, a ló fölnyerített, a lámpát lerúgta az istálló faláról, aztán vágtatni kezdett, majd beszakadt bele az országút.

Az irigy gazda úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett. Ijedtében a ló sörényébe kapaszkodott, hogy le ne csússzék róla valahogy. A szemét is behunyta, hogy ne lássa, milyen gyorsan vágtat vele a ló. A füle zúgott, a szíve a torkában dobogott.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy a ló abbahagyta a rohanást. Kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen, vajon ezen a világon van-e még, vagy már elérkezett a túlvilágra. Hát nagy csodálkozására a doktor házát látja maga előtt. A tornácon pedig magát a doktort. Az irigy gazda mindjárt megértette, hogy a ló azért száguldott ide vele, mert annak idején a doktortól vette volt.

- Beteg kend, hogy lóhalálában idevágtatott? - kérdezte a doktor.

- Nem vagyok én beteg! - felelt a gazda.

Ahogy ezt meghallotta a ló, kiugrott, és levetette a hátáról az irigy gazdát.

Úgy levetette, hogy csak három nap múlva tért magához, repedt fejjel, összetört tagokkal.

A doktor ápolta, ellátta mindennel. Mikor kellőképpen megjavult az irigy gazda állapota, a doktor megállott az ágya mellett, s így szólt hozzá:

- Most már elég erős kend, hogy hazamenjen, és a csőszkunyhóban aludjon.

Felfortyant erre az irigy gazda:

- Miért aludnék a csőszkunyhóban? Hiszen az enyém a legszebb ház a faluban.

- Az volt, amíg le nem égett - felelt a doktor.

Aztán elmagyarázta, hogy mikor a ló kirohant az istállóból, lerúgta az istálló faláról a lámpát. A lámpa meggyújtotta az almot az istálló padlóján. Az alomtól meggyulladt a fal, a faltól a tető. A szél pedig úgy fújt, hogy a tűz az istállóról átterjedt a pajtára, a pajtáról a magtárra, a magtárról a fészerre, a fészerről az ólra, az ólról a nyári konyhára, a nyári konyháról pedig a házra, így aztán volt ház, nincs ház. De a csőszkunyhó az megmaradt a telek végiben.

Sírni kezdett az irigy gazda, szakadt a könnye, úgy sírt. Irigyelte a házát, az istállóját, magtárát, fészerét, pajtáját, ólát, konyháját a lángoktól. Aztán eszébe jutott az árpadara, amit a tűzön hagyott volt:

- Volt egy lábas árpadarám, az sem maradt meg?

- Még egy szem sem maradt belőle - felelt a doktor.

Még keservesebben sírt az irigy gazda. Irigyelte az árpadarát a lángoktól. Irigyelte a hamuját a földtől, a füstjét a levegőtől. Aztán eszébe jutott a ló.

- De a lovam, ugye, megvan?

- Hogy volna meg! Világgá ment! - felelt a doktor.

Erre még gyötrelmesebben rázta a sírás az irigy gazdát. Majd kettéhasadt a szíve, annyira irigyelte a lovát attól a szerencsés fickótól, aki valahol pányvát vetett a nyakába. Irigyelte, hogy eke elé, szekérbe foghatja, lovagolhat rajta. Irigyelte, hogy láthatja, a nyerítését hallhatja. Annyira irigyelte, hogy három nap, három éjszaka szakadatlanul sírt.

A negyedik nap gondolkozni kezdett, mitévő legyen, hogy ezentúl okosan éljen. Mert azt már tudta, hogy sem akkor nem élt okosan, amikor naphosszat a cselédei sarkában leselkedett, sem akkor, amikor maga maradt a házban. Addig-addig gondolkozott, hogy eszébe jutott a megfelelő megoldás. Majd olyan buta legényt szegődtet szolgául, aki nem ismeri a finom ételeket, italokat. Az majd ellátja, gondját viseli, de nem kell tőle féltenie semmit.

Ez a gondolat úgy felüdítette, mindjárt kiugrott az ágyból. Elbúcsúzott a doktortól, megköszönte, hogy meggyógyította. Aztán meg sem állt, amíg a kertjébe nem ért. Vett egy ásót, addig ásott, míg meg nem lelte azt a rozsdás fazekat, amiben az aranyát elrejtette volt. Mikor a tömérdek aranyat meglátta, könnybe lábadt a szeme. Irigyelte saját magát, hogy ennyi aranya van.

Aztán fogta az aranyat, s a faluban vett magának egy házat. Vett tehenet, lovat, disznót, mindent, ami kellett. Mikor ez már megvolt, átlovagolt a harmadik faluba, hogy szolgálatra alkalmas buta legényt találjon.

Azért ment éppen a harmadik faluba, mert ez a falu arról volt nevezetes, hogy minden ember butább benne a szomszédjánál. Ha valaki az alvégen ment be a faluba, akkor a felvég legutolsó házában találkozott a falu legbutább emberével. De aki a felvégen ment a faluba, az sem járt rosszabbul, mert az viszont az alvég legutolsó házában találkozott a falu legbutább emberével.

Az irigy gazda tudta ezt. Ezért átvágott a falun, s csak a legutolsó házba kopogott be. Ott csakugyan rátalált a falu legbutább emberére. Megkérdezte tőle:

- Téged hogy hívnak?

Mire a falu legbutább embere azt felelte:

- Nem tudom.

Ilyen embertelenül buta szolgának még az irigy gazda sem vehette hasznát. Visszafordult hát az országúton, hogy majd körülnéz a faluban. Ahogy megy, három legény jött szembe vele, köszöntötték illendően. Az irigy gazda elfogadta a köszönésüket, s megkérdezte, nem volna-e kedvük elszegődni hozzá szolgának. Azok azt felelték, hogy szívesen elszegődnek.

- Akkor jöjjetek el holnap hozzám, akkor majd megmondom, melyikőtöket választom szolgámul.

A három legény szavát tartotta. Másnap megjelentek az irigy gazdánál. A gazda beszólította az első legényt. Az asztalon hideg sült volt egy tálban, mellette bor.

- Tudod, mi az? - kérdezte az irigy gazda.

- Hogyne tudnám! - felelt a legény. - Sült meg bor.

- No, ha tudod, szedd a lábad. Nekem ilyen okos szolga nem kell!

A másik legény ugyanúgy járt, mint az első. A harmadiknak több esze volt, mikor bement a második legény, bekukucskált a kulcslyukon, hadd lám, milyen próbát kell kiállni, így aztán, mikor őrá került a sor, tudta, mit csináljon.

- Tudod-e, mi az? - kérdezte az irigy gazda, és rámutatott a sültre meg a borra. A harmadik legény eltátotta a száját, amilyen bambán csak tudta, s azt mondta, hogy nem tudja, mert ő ilyesmit még nem látott.

Megörült az irigy gazda, hogy végre kedvére való szolgára talált. Magához ölelte a legényt, megveregette a hátát, s mindjárt fölfogadta szolgául.

Aztán elmagyarázta neki, hogy ő nagy beteg, s csak annak köszönheti az életét, hogy különleges orvosságokat használ. A beteg derekát például kacsasülttel melengeti, a lapockáját töltött jércével, köhögés ellen disznóhurkát meg kolbászt teker a nyakára, fagyott lábát májgombócos húslevesben áztatja. Elmagyarázta, hogy az a tömérdek étel, amit a szolgának el kell készítenie, mind csak külsőleg használható, belsőleg halálos méreg. Hogy a szolga gyanút ne fogjon, együtt ebédelt, vacsorázott vele mindennap. Ilyenkor egy-egy szeletke kenyeret ettek vöröshagymával, és tiszta vizet ittak hozzá. Aztán a gazda bezárkózott a szobájába, s ott kúrálta magát finomabbnál finomabb ételekkel meg italokkal.

Telt az idő, múlt az idő, az új szolga jól végezte a dolgát, nem volt ok panaszra. Hanem egyszer az történt, hogy az irigy gazdának a városba kellett utaznia hivatalos ügyben.

A, konyha teli volt rengeteg étellel-itallal. Mielőtt útra kelt volna, az irigy gazda beszélt a szolgájával. Ezt mondta neki:

- Látom, ügyesen elkészítetted az orvosságaimat. Köszönöm, fiam, hogy ilyen jól dolgozol. A felét magammal viszem, hogy útközben meg a városban is kúrálgathassam magam. Különben még leverne a nyavalya a lábamról.

Miután ezt elmondta, az utazózsákjába belerakott két sült libát, egy sült malacot és három rántott harcsát. Aztán rámutatott az asztalra, ahol egy tálban sült pulyka piroslott, egy lábasban töltött káposzta volt, egy másikban tarkabab disznóoldalassal.

- Ez az orvosság itt marad - mondta -, hogy amikor megérkezem, azonnal kúrálhassam magam. Vigyázz, eszedbe ne jusson csak egy falatot is enni belőlük! Méreg van bennük. Pusztító méreg. Nem venném a lelkemre, hogy elpusztulj.

Két kancsó is állott az asztalon, az egyikben fehér bor, a másikban vörös bor. Az irigy gazda tovább beszélt:

- Ebben a két kancsóban desztillált színméreg van. Elegendő belőle egy korty, s halálnak halálával múlsz ki. Hozzá se érj az üveghez, fiam. Rá se nézz, mert még úgy is árthat, s én azt akarom, hogy mindig nálam szolgálj. - Azzal az irigy gazda útnak indult.

Még be sem csukta a kaput maga mögött, a szolga leült az asztalhoz, s enni kezdett. Először megette a tarkababot a disznóoldalassal, aztán jött a töltött káposzta, legvégül pedig a sült pulyka. Mikor az étellel végzett, a bort kezdte iszogatni. Nemsokára kiürült mind a két kancsó, a legény pedig fölment a szénapadlásra, s eldőlt a szénán. Olyan jól érezte magát, elnyomta az álom.

Javában horkolt, amikor megérkezett az irigy gazda. Első útja a konyhába vezetett. Azt hitte, eszét veszti, amikor egyebet sem látott, mint pusztulást, akárhová nézett. A fazék üres, a lábas üres, a padlón lerágott csontok. A két kancsóban egy árva csepp bor sem szomorkodott.

Nézett jobbra, nézett balra, hol a szolga. De nem látta sehol. Gondolta, talán bizony bent lesz a házban. Kézbe kapott egy fütyköst, és rohant szobáról szobára. Sehol senki.

A házból kirohant az udvarra, hátha ott leli a szolgát. Ott meghallotta a horkolását. Dühében akkorát kiáltott, hogy az a tyúk, amelyik mellette kaparászott, azon nyomban megsüketült. Azóta se hall semmit.

- Kelj fel, gazember! - ezt kiáltotta a gazda.

A szolga fölébredt, odament a padlásajtóhoz, és kinézett rajta:

- Felkeltem - mondta.

- Gyere le - parancsolta az irigy gazda.

- Lemehetek - felelt a legény, s mászni kezdett a létrán lefelé.

Mikor leért, a gazda elkapta a fülét, s a fülénél fogva bevezette a konyhába. Ott rámutatott az asztalra.

- Hadd hallom, mi történt itt?

- Ne engem okolj, uram - felelt a szolga nyugodtan -, hanem a kutyáidat. Kimentem, hogy a disznót megetessem, lármát hallok a konyhában, beszaladok, hát a kutyák már megették a töltött káposztát meg a babot a disznóoldalassal. Elöntött a méreg, s kergetni kezdtem a kutyákat, körben az udvaron. Megint lármát hallok a konyhában, megint bemegyek, hát a macskák megették az egész sült pulykát. Megijedtem iszonyatosan, hogy ha hazajössz, s meglátod a pusztulást, agyonversz. Gondoltam, jobb, ha magam megyek a halálba. Mondtad, hogy a kancsóban halálos méreg van. Felhajtottam az egyiket. Vártam egy kicsit - de nem haltam meg. Gondoltam, okosabb, ha felhajtom a másik kancsó mérget is. Szédülést éreztem, de azt tudtam, hogy még mindig élek. Fölmentem hát a szénapadlásra, hogyha megjössz utadról, ne az én holttestemet lásd a konyhában. A szénában elaludtam, de úgy látszik, nem haltam meg.

- Ha nem haltál meg eddig, meghalsz most - kiáltott az irigy gazda, s fölemelte a fütyköst. Lesújtani azonban már nem volt ideje, mert a szolga kirántotta a kezéből a fütyköst, s csépelni kezdte vele a meglepődött gazdát. Úgy elcsépelte, porzott bele a ruhája, dongott a háta, koppant a feje. Üvöltött is a nyomorult teli tüdőből:

- Segítség! Segítség!

- Nem kell ide segítség - mondta a szolga -, ellátom én a bajodat magam is. Mégpedig olyan alaposan, hogy többé nem lesz kedved a cselédeidet verni meg éheztetni.

Verte három nap, három éjjel. Olyan puhára verte az irigy gazdát, hogy csak akkor tudott lábra állni, amikor a doktor bekötözte, mint a sonkát szokás. Azóta is él, ha meg nem halt, de a cselédeit többé nem éhezteti.

Megy az erdő!

Kilenc egy özvegyasszony fia volt. A nevét azzal érdemelte meg, hogy minden ételből kilenc ember porcióját falta fel. Inni is kilenc helyett ivott. De dolgozni nem akart. Naphosszat üldögélt a sutban, az idejét meg azzal múlatta, hogy vett egy véka hamut, s az egyik kezéből a másikba töltötte. Olyan rest volt, hogy még enni is átallott felállni. Özvegy édesanyja vitte oda neki a kilenc porciót reggel, délben, este. Inaszakadtáig dolgozott a szegény asszony, korholta a fiát váltig, hogy lásson már munkához, ne tétlenkedjék mindenki csúfjára. De jó szó, rossz szó, mind hiába volt. Kilenc csak a hamut töltögette.

Élt a szomszédban egy nagygazda. Ez a nagygazda a fejébe vette, hogy övé lesz a legnagyobb ház a faluban. Akkora fákat döntetett ki, hogy tizenkét ökör alig bírta elvonni. Ezekből a fákból gerendákat csináltak az ácsok. Mikor a gerendák megvoltak, a nagygazda összehívta a falu népét, hogy építsék fel a házat. Építették volna azok örömest, csak hát a gerendák olyan nehezek voltak, hogy ha az egész falu népe alá ja állott a gerenda egyik végének, éppen csak megemelintette, de a helyére rakni már nem bírta.

Átkiáltott a szomszéd Kilencnek.

- Gyere már, segíts, látod, hogy nem boldogulunk.

Kilenc feltápászkodott a hamu mellől, s átugrott a sövényen, mert restellt volna az utca felé kerülni.

Megnézte Kilenc a gerendát erről-arról, nagy lustán lehajolt, sóhajtott egy keveset, s a gerenda már ott is volt a helyén. Ha már nekikezdett, nem hagyta abba a munkát, míg valamennyi gerendát föl nem rakta.

Ettől kezdve Kilencnek nem volt nyugalma. Őt szapulta az egész falu, hogy lám, tud ő dolgozni, ha akar, mégsem segített az anyjának, hanem a véka hamut töltögette egyik markából a másikba. Addig-addig csúfolták, mígnem elhatározta, hogy világgá megy, és másutt próbál szerencsét.

A szándékát mindjárt bejelentette az anyjának, s szólt neki, hogy süssön hamupogácsát az útra. De akkora legyen mindegyik, mint egy-egy taligakerék. Az özvegyasszony átment a szomszédba, kért lisztet, s a pogácsát megsütötte. Kilencnek volt egy akkora tarisznyája, hogy egy boglya is belefért volna. Abba hengergette bele a kilenc pogácsát. A tarisznyát vállra vetette, s nekivágott az országútnak, hogy a királyt megkeresse. Úgy határozott volt, hogy őfelségénél próbál szerencsét.

Ment, mendegélt, s a kilencedik napon egy erdő széléhez ért. A nap nyugovóra készült az égen, gondolta, ő is lenyugszik, eleget fárasztotta a lábát. Mielőtt eldőlt volna, kibontotta a tarisznyát, s a kilenc pogácsát egy ültében megette.

Reggel arra ébredt, hogy a gyomra korog. Evett volna, de nem volt mit. Abban reménykedett, hogy a nagy ballangerdőben majd csak akad valami harapnivaló. Valahányszor száraz ág roppant a közelében, megújult a reménysége. Csak hát abban az erdőben csupa medve meg oroszlán tanyázott. Éhesek voltak azok is. Mindnek az járt a fejében, hogy Kilencet fölfalja. De hiába ordítottak, hiába csattogtatták a fogukat, Kilenc nem ijedt meg tőlük. Emitt egy oroszlánt gyomrozott meg puszta kézzel, amott egy medvét. Akkora híre támadt a vérengző állatok között, hogy a legbátrabb oroszlán is a lába közé kapott farokkal iszkolt el előle, ha közeledni látta.

Olyan sűrűn nőttek a fák az erdőben, hogy Kilenc nem tudta, mikor van éjjel, mikor van nappal. Már-már azt hitte, hogy eltévedt. Ekkor vidám danolászás ütötte meg a fülét. A nóta felé vette útját. Amint közeledett, látta, hogy tizenkét betyár mulat. Egy nagy törzsök volt közöttük az asztal. Ittak, mint a búvár, mert jó fogást tettek az éjszaka. Mikor Kilencet meglátták, odaszólították, hogy kedvükre komédiázzanak vele.

De Kilenc azt mondta:

- Ennem-innom adjatok előbb, aztán majd beszélgethetünk.

Fölállott erre a legerősebb betyár, s hetykén odapöckölte magát Kilenc elé:

- Ehetsz-ihatsz, komám - mondta -, amennyi beléd fér, de csak ha kezet fogtunk, mert én vagyok itt a gazda.

Ennek a betyárnak híres nagy ereje volt. Azt hitte, hogy egyetlen kézszorítással térdre rogyasztja Kilencet. De megjárta. Mert amint Kilenc kézen ragadta, nyomban összekunkorodott kínjában. A keze meg úgy megroppant, hogy azzal többé sosem parolázott.

Mikor a betyárok látták, hogy Kilenc milyen csúnyán elbánt a vezérükkel, mindannyian nekitámadtak. Mit tehetett Kilenc, meglóbálta a vezért, azzal verte földre a többit. Egy percig sem tartott, egymásra dobálta őket, a legfelsőre ráült, s hozzálátott a falatozáshoz. Evett-ivott kilenc ember helyett, aztán így szólt a vezérhez:

- Vezess ki az erdőből!

- Nagyon szívesen - felelt a főbetyár.

Mentek kilenc nap, kilenc éjjel, s elérték az erdő szélét. Onnan már látni lehetett a királyi várost. Kilenc megköszönte a szívességet, s kezet akart fogni a főbetyárral. De az úgy megijedt, hogy lóhalálában visszafutott az erdőbe.

Maga egyenest a királyi palota elé ment. Be is fordult volna a kapun, ha az őrt álló hajdú rá nem acsarkodik:

- Mit keresel itt?

- Szolgálatot - felelt Kilenc.

- Nos, akkor jókor jöttél, éppen szolgára van szüksége a mi királyurunknak.

Azzal bevezette Kilencet a király elébe. A király arról volt híres, hogy fizetni nem szeretett a szolgáinak. Hanem dolgoztatta őket, s amikor már eleget dolgoztak, olyasmit bízott rájuk, mit végbe nem vihettek. Akkor aztán kirakta a szűrüket.

- Felfogadlak béresnek - mondta a király -, s ha mindent elvégzel, amit rád bízok, egy szakajtó aranyat kapsz, s ráadásul pofon vághatsz.

- Nem bánom - hagyta rá Kilenc, s legszívesebben azon helyben pofon kente volna a királyt, mivelhogy ilyesmit még nem próbált.

Jött egy hajdú, bevitte az istállóba Kilencet, s megmutatta, melyik ökörnek kell gondját viselni. Kilenc meg sem nézte az ökröt, hanem enni kért. Éppen jött a szolgáló a kondérokkal, hogy a béreseket jóltartsa. Kilenc vette az egyik kondér marhagulyást, s egy hajtásra kiürítette. Elcsodálkozott mindenki. Mialatt csodálkoztak, Kilenc a második kondér gulyással is végzett. Nem volt mit tenni, új ebédet kellett főzni a béreseknek.

- Telt-múlt az idő. Kilenc nem dolgozott, hanem tunyáskodott egész áldott nap. A béresgazdának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy legorombítsa, de látta, milyen erős, és inkább hallgatott.

Egy este parancsot adott a király, hogy másnap hajnalban minden cselédje menjen ki az erdőre fát hozni.

Hajnalban már talpon volt az egész istálló, csak Kilenc aludt. A béresek etettek, Kilenc ökre üres jászol előtt szomorkodott. A béresek már régen úton voltak, mikor jöttek a szolgálók, hogy a teheneket megfejjék. Gondolták, egy dézsa víz majd fölserkenti az álomszuszékot, nyakon öntötték hát. Kilenc ügyet sem vetett rá, tovább szuszogott a lucskos szalmán. De amint a lányok megfejtek, felszökkent, és nagy gyorsan mind a kilenc sajtárból kiitta a tejet. Sírtak-ríttak a szegény lányok, mert nem tudtak elszámolni a tejjel. A király pedig a tejügyekben különösen kényes volt.

Délfelé Kilenc is befogta a maga elhitványodott ökrét, s megindult az erdőnek. A többiek már hazafelé tartottak a fával, s gúnyolták Kilencet, hogy milyen vézna az ökre, egy hátra való rőzsét sem bír hazahozni vele. Kilenc csak morgott, mert lusta volt felelni.

Az erdőn hanyatt terült, s az ingét az arcára húzta, hogy a nap a szemébe ne süssön. Húzott egy jót, aztán kirántott egy félerdőnyi fát tövestül, a szekérre dobta, s hajtott volna hazafelé. Igen ám, de hát időközben egy fiafarkas arra kószált, s megette az ökrét. Kilenc megijedt. Tudta, hogyha fa nélkül tér haza, a palota népének a szájára kerül. Ettől pedig nagyon félt.

Nem volt más hátra, alája guggolt a szekérnek, a hátával fölemelte, s megeredt az úton vissza. Mikor a faluhoz ért, körülfogták az emberek, s mindenki azt kiáltozta:

- Megy az erdő! Megy az erdő!

De aztán arra jött a bíró, aki okos ember volt. Lehajolt, s mindjárt észrevette, hogy az erdő nem magától megy, hanem Kilenc viszi. Szaladtak a hírrel a királyhoz. Mikor a király megtudta, hogy Kilenc egymaga hozza a fél erdőt, rettentően megijedt. Megbánta, hogy pofonra alkudott meg vele, hiszen ha Kilenc pofon találja vágni, az Óperenciás-tengert is átröpüli. Parancsot adott hát, hogy a kaput zárják be.

Kilenc egy darabig kiáltozott a csukott kapu előtt. De hogy nem nyitották ki, fogta a terü fát, áthajította a kapun, maga meg bemászott. Elmondta a királynak, hogy az ökrét megették a farkasok, de azért nem jött üres kézzel.

- Derék legény vagy, Kilenc fiam - mondta a király.

Szépen beszélt vele a király, mert félt tőle. De most már azon törte a fejét untalan, miképpen veszítené el a szolgáját. Volt egy malom az erdő szegletében. Ördögmalomnak hívták, mert a molnárja ördög volt. Kerülte is minden halandó. Egy reggel hívatta a király Kilencet:

- Itt van egy szekér csont - mondta -, vidd el az ördögmalomba. De olyan lisztet őrless belőle, mint a legjobb búzából.

Kilenc mindjárt befogott, s odahajtott az ördögmalomhoz. Bajosan találta meg, mert a fák ráhajoltak. A szekér csontot az udvaron hagyta, maga bement. A malomban az ördögi molnár éppen reggelizett. Az egyik kezében rozsdás ráspolyt tartott, a másikban ócska patkót. A ráspolyból csak kicsikét harapott, mintha szalonna volna, a patkóval meg úgy tömte a száját, mint halandó ember a kenyérrel. Ízlett neki a reggeli módfölött, mert jó étvággyal csámcsogott.

- Mit kívánsz, te lelkes állat? - kérdezte Kilencet.

Amaz elmondta, hogy a király küldte ide csontból lisztet őrletni.

Nagyot kacagott erre az ördögi molnár.

- Majd belőled őrlők lisztet, te lelkes állat.

Azzal a malomkőre mutatott, mely szép csöndben forgott. Annyit már észrevett Kilenc, hogy az ördögi molnárral egykönnyen nem boldogul. Gondolta, jobb belátásra téríti. Hirtelen fölkapta, s rátartotta a fenekét a forgó malomkőre. Sivalkodott az ördögi molnár, hogy az egész malom zengett bele. A halandó embernek csak három bőr van a fenekén, az ördögnek hetvenhét. Ez volt a szerencséje. Mire az ördögi molnár kinyögte, hogy megőrli a csontot, hogyne őrölné, már hetvenhat bőrt ledörzsölt róla a malomkő. De egy még maradt magnak.

Most már nem teketóriázott az ördögi molnár, hanem a szuvas csontokból olyan lisztet őrölt, amihez hasonlót még a legtapasztaltabb pék sem látott. Kilenc lusta volt a zsákokat fölrakni a szekérre, fölrakatta hát az ördöggel. Szegény, majd megszakadt az erőlködésben. De buzgólkodott, nehogy Kilenc még egyszer rátartsa a kőre.

A király, mikor meglátta a lisztet, majd leesett a korona a fejéről. Eddig minden szolgáján kifogott, de látta, hogy Kilencben emberére talált. Telt-múlt az idő, de semmi nem jutott eszébe, hogy a szolgáját elveszítse. Mit tehetett mást, összehívta az ország nagyjait tanácskozásra. A bölcsek aztán kifőzték a tervet Kilenc elpusztítására.

Ásattak egy mély vermet, a szélére meg kősót hordattak, de akkora darabokban, mint egy-egy szikla. Volt a királynak egy ötmázsás disznója, azt levágatták. Mikor idáig jutottak a praktikában, a király maga elé parancsolta Kilencet.

A királyi család éppen vacsorázott. Habart paszulyt ettek, meg kemencében sült rétest, amit Kilenc különösen szeretett.

Kilenc illendően jó étvágyat kívánt, a király pedig meghívta, hogy tartson velük. Szabadkozott Kilenc, hogy ő már megvacsorázott, hiába. A királyné ifjasszony odakínálta a tál rétest Kilencnek.

- Kóstolja meg kend - biztatta szívesen.

Kilenc egyik kezével megfogta a tálat, a másikkal meg beleborította a rétest a tenyerébe, aztán egyetlen falással megette, hogy csak úgy dülledt a szeme. De dülledt a király szeme is. Szerette ő is a rétest, de nem maradt belőle semmi.

- Egészségedre, Kilenc! - mondta a király illemtudón. De magában gondolta: Bár megfulladnál!

Kilenc ezután megtudakolta, hogy mi végből hívatták.

- Leszúrtuk a nagy kocát - mondta a király -, ekkora koca nem volt még a földkerekségen. Ezt csak te tudod besózni, mert egy-egy sonkája akkora, hogy négy mészáros sem bírja megemelni. Mosd meg a kezed, és láss munkához.

Az udvari hajdú odakalauzolta Kilencet a verem szélére. Mondták, hogy ereszkedjen le, a húst meg a sót majd fentről adagolják. Mikor Kilenc odalent volt már, az álnok udvari népség dűteni kezdte rá a húst meg a kősót. Ez volt a ravasz praktika, amit a bölcsek kieszeltek Kilenc elvesztésére. De hiába mesterkedtek, Kilencnek meg sem kottyant, ha egy hárommázsás kősót hánytak a fejére. Nem az ő feje tört be, hanem a kősó mállott darabokra.

Hírül vitték a királynak, hogy a tizenkét szekér sót meg az ötmázsás disznót rádobálták Kilencre, de még mindig semmi baja. Megparancsolta a király, hogy zúdítsák a fejére a nagyharangot. Megtették. Kilenc fogta a tizenöt mázsás harangot, s a fejébe nyomta, mint a kalapot. Még föl is kiáltott:

- Köszönöm, koma, legalább az a sok só nem piszkálja a fejemet.

Ez sem sikerült. Félt a király, mert az esztendőből már csak egy hónap hiányzott. S ha a hónap letelik, egy szakajtó aranyat köteles fizetni Kilencnek, meg pofonra nyújtani a képét. Az aranyat nem bánta, de a pofontól rettentően félt. Volt a királyi erdőben egy szurdok, ahol óriáskígyók tanyáztak. Panaszkodni kezdett a király, hogy a horgasina megmerevedett. Szólt Kilencnek, hogy menjen el abba a szurdokba, s hozzon neki ínnyújtó füvet. Abban reménykedett, hogy az óriáskígyók elnyelik a szolgáját.

Alig közelítette meg Kilenc a szurdokot, egy óriáskígyó siklott szájtátva feléje. Nem szólt egy szót sem, de azért könnyen ki lehetett találni, hogy el akarja nyelni. Kilenc elkapta a nyakánál, és csattogtatni kezdte, mint az ostort. Ezenközben nézelődött, hogy hol szedhetne ínnyújtó füvet. Nem nőtt ott fű, se ínnyújtó, se másféle, de kígyó annyi nyüzsgölődött, mint kukac a sajtban. S ahány kígyó, mind azon iparkodott, hogy Kilencet elnyelje. Alig győzte rúgni, pofozni őket.

Utóvégre ráunt az acsarkodásukra, az ostorkígyóval egy csomóba terelte őket. A legnagyobb kígyót legalul fektette, a többit rá keresztbe, aztán a nagy kígyóval átkötötte a kicsiket. A sok kígyóból egy kéve lett. Ezt a hátára vetette, s megindult hazafelé. Útközben lelt ínnyújtó füvet is.

A városban iszonyú riadalom támadt, mikor Kilencet meglátták kígyóterhével. A kígyók tekerődztek, vonaglottak, csapkodtak a farkukkal. Sziszegtek is méltatlankodásukban, mert mióta világ a világ, emberfia ilyen gyalázatosan nem bánt óriáskígyóval.

A király a palotája ablakából leste, megjön-e Kilenc vagy nem. Mikor meglátta közeledni, majd lecsúszott a nadrágja ijedtében. Tudta, hogy most semmi nem menti meg a pofontól. A kaput nem merte bezáratni, nehogy Kilenc bedobja a kígyókat az udvarra.

Kilenc átadta felséges urának az ínnyújtó füvet, aztán a palota végébe ment. A sövényt ledöntötték az ökrök, a tyúkok meg untalan átszöktek a szomszédba kapirgálni, s emiatt rengeteg pörpatvar támadt. Kilenc a nagy kéve óriáskígyóból olyan parádés sövényt font, hogy messzi földről csodájára jártak.

Harmadnap letelt az esztendő. Kilenc bement a királyhoz. Őfelsége egészen zöld volt rémületében. De Kilenc nem szólította zöld királynak, mert tudta, hogy ez nem illendő. A szakajtó arany már ott állott.

- Ez a tied, Kilenc - mondta a király -, most pedig vágjál pofon.

- Dehogy vágom pofon felséges királyuramat - mondta Kilenc -, hiszen hálával tartozom. Mihaszna ember voltam, amikor idejöttem, s királyuram jóvoltából tanultam meg dolgozni.

Megörült a király, hogy a pofontól megmenekült, s zöld királyból visszaváltozott eredeti színére.

- No, ha nem ütsz pofon - mondta -, akkor búcsúzzunk kézfogással, ahogy jó barátokhoz illik.

Kilenc megragadta a király kezét, s úgy megszorította, hogy a király hétrét görnyedt, s azóta sem tudták kiegyenesíteni. Kilenc pedig hazament a falujába, ő lett a falu leggazdagabb embere, s az anyját is példásan megbecsülte.

Valósággal így volt.

A rest macska

Egyszer egy dolgos legény megkérte egy dologtalan, gazdag lány kezét.

Mondta a dologtalan lány, hogy ő hozzámegy a legényhez, de csak akkor, ha megígéri, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, akár dolgozik, akár nem.

- De a macskát megverhetem? - kérdezte a legény.

Megvonta a vállát a lány, hogy felőle verheti a legény a macskát, ahogy csak tetszik.

Megegyeztek, megesküdtek, összeköltöztek. Az ember egész nap dolgozott, a fiatalasszony egész nap heverészett. Ha meg nem heverészett, elment szomszédolni. Ha nem szomszédolt, akkor sétált. S ha se nem heverészett, se nem szomszédolt, se nem sétált, akkor evett vagy aludt. Az udvart fölverte a gaz, a házat fölverte a piszok, a kemence ajtaját beszőtte a pók, mert a fiatalasszony véletlenül sem nyitotta ki, hogy meleg ételt főzzön.

Egy nap az ember munkába indult. Mielőtt elindult volna, így szólt a macskához:

- Hallod-e, te macska, azt parancsolom neked, hogy amíg én oda vagyok, minden munkát végezz el. Takarítsd ki a házat, délre főzz meleg ételt, fonj meg egy orsó fonalat, mert ha nem, úgy megverlek, holtodig megemlegeted.

A macska a tűzhely mellett szunyókált, úgy hallgatta az emberi beszédet. Hallgatta a fiatalasszony is, közben a vállát vonogatta, hogy lám, a férjének elment a maradék esze is. Aztán megkérdezte a férjét:

- Kend miért bíz olyasmit a macskára, amit nem tud?

- Tud, nem tud, mindegy - felelte a férje -, ha nem teszi, amit parancsoltam, úgy megverem, három napig moccanni sem bír.

Azzal elment a dolgára.

Az asszony meg nézte, leste a macskát, hogy hozzálát-e a munkához vagy sem. A macska bizony nem mozdult. Rászólt hát szigorúan:

- Végezd el a munkádat, különben megkeserülöd!

Elment ő is. Alkonyodott, mire hazajött. A macska akkor is a tűzhely mellett szunyókált. A szobát nem takarította ki, meleg ételt nem főzött, az orsó fonalat nem fonta meg.

- No - mondta a fiatalasszony a macskának -, ebből baj lesz.

Az is lett. Megjött az ember, körülnézett, látta, hogy a parancsnak nem lett foganatja.

- Most megkapod a magadét - mondta.

Azzal a macskát a felesége hátára rakta, fél kézzel fogta, a másik kezével csépelte. Nyávogott a macska, majd kinyávogta a lelkét. De a fiatalasszony még keservesebben panaszkodott, mert a macska kínjában összevissza karmolta a hátát.

Nohát, hogy a verésnek vége lett, a fiatalasszony hazafutott az anyjához, s elpanaszolta, ami történt.

- Mit tegyek, édesanyám, jaj, mit tegyek? - kérdezte a fiatalasszony.

- Mást nem tehetsz, lányom, hacsak azt nem, hogy a macska helyett elvégzel mindent - mondta az anyja.

A fiatalasszony megfogadta, hogy akármilyen parancsot kap a macska, ő elvégzi. Aztán hazament a nagy fogadalommal.

Reggel csakúgy történt, mint előző nap történt volt. Az ember, mielőtt dolgára indult volna, rászólt a macskára.

- Hallod-e, te macska - mondta neki -, mire megjövök, kitakarítod a szobát meg a konyhát.

- Ki én, édes uram - felelt a fiatalasszony.

- Meleg ételt főzöl délre, hogy legyen mit ennem, mikor megjövök a munkából.

- Főzök, édes uram - mondta a fiatalasszony.

- Fonsz egy orsó fonalat.

- Fonok, édes uram - mondta a fiatalasszony.

- Mert ha nem teszed meg, amit parancsoltam, ma kétszer annyi ideig verlek, mint amennyit tegnap vertelek.

- Nem kerül rá sor, édes uram - mondta a fiatalasszony. Fölkapta a fejét az ember, s odanézett a feleségére.

- Mit karattyolsz? - kérdezte. - Nem vagy te macska.

- Az nem vagyok, de én jobban tudok beszélni vele, mint te, majd megmagyarázom neki, hogy mit hogy kell csinálni.

- Akkor nincs semmi baj - mondta az ember, s elment a dolgára.

Még át sem lépte a küszöböt, a fiatalasszony máris hozzálátott a munkához. Kitakarította a szobát, begyújtott a tűzhelybe, vizet tett a tűzre, krumplit hámozott, tyúkot vágott, megfőzte az ebédet. Mikor az ebéd elkészült, kitakarította a konyhát is. Aztán fonni kezdett.

Delet harangoztak, megjött az ember. Körülnézett, aztán így szólt elismerőn:

- No, ma a macska jó munkát végzett, így legyen ezentúl is, különben jön a macskaverés.

- Így lesz, édes uram - felelt a fiatalasszony.

S azóta boldogságban, békességben élnek mind a hárman.

Az ember, az asszony meg a macska.

A búbos pacsirta meg a rezgőfű

Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tő rezgőfüvet.

- Ezt a füvet én gyökerestül kihúzom - mondta hetvenkedve a többi madárnak.

A fű nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul.

- Gyönge vagy te ahhoz - csúfolták.

Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fű mellé. Csőrébe vette a rezgőfű szárát, s nagyot rántott rajta. A fű meg sem rezdült.

- Minek erőlködsz, hiszen úgysem bírsz vele - mondták a madarak.

De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fű szára elszakadt, a kicsi pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról.

Elszégyellte magát erősen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát:

- Én is így akartam! Én is így akartam!

A makacs kis nyulacska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy makacs kis nyulacska. Ennek a makacs kis nyulacskának a nyakában szépen szóló ezüstcsengő függött. Ahányszor lépett a nyulacska, annyiszor csendült meg a nyakában a csengő, ahányszor pedig nem lépett, annyiszor nem szólalt meg a nyakában a csengő.

Meghívta egyszer a sógora a kis nyulacskát ebédre, s jóltartotta, ahogy illik. Mikor hazafelé tartott, a makacs kis nyulacska észrevette, hogy túl sokat evett, mert a hasa a földet súrolja. Körülnézett, hadd lám, hol szunyókálhatna egyet, míg a hasa leapad. Megpillantott az erdő szélén egy karcsú bokrot, fölakasztotta rá szépen szóló ezüstcsengőjét, maga pedig behúzódott alája a fűbe, s mindjárt el is nyomta az álom.

Reggel, hogy felébredt, néz erre, néz arra, hát a karcsú bokor sehol sincs, hanem egy sudár fát lát a helyén. Annak a sudár fának a legmagasabb ágán ott csillogott az ezüstcsengő. A makacs kis nyúl rászólt a nagy fára:

- Hallod-e, te sudár fa, add vissza az ezüstcsengőm!

Mire a sudár fa így válaszolt:

- Dehogy adom, minek adnám, jó lesz az nekem is.

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha vissza nem adod! - mondta a kis nyúl, s rohant-rohant, amíg a fejszéhez nem ért. A fejszének ezt mondta:

- Hallod-e te fejsze, menj a sudár fához, kérd vissza az ezüstcsengőt, s ha nem adja, vágd ki.

Mire a fejsze így válaszolt:

- Minek tenném, van nekem egyéb dolgom is!

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha meg nem teszed! - felelt a kis nyúl, s rohant-rohant, amíg a sziklához nem ért. A sziklának ezt mondta:

- Hallod-e te szikla, menj a fejszéhez, küldd a fejszét a sudár fához, ha nem megy, csorbítsd ki az élét.

Mire a szikla így válaszolt:

- Minek csorbítanám, van nekem egyéb dolgom is.

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha meg nem teszed! - fogadkozott a kis nyúl, s rohant- rohant, amíg a bikához nem ért. A bikának ezt mondta:

- Hallod-e, te bika, menj a sziklához, küldd a sziklát a fejszéhez; ha nem megy, gurítsd bele a vízbe!

Mire a bika így válaszolt:

- Minek tenném, van nekem egyéb dolgom is.

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha meg nem teszed! - fogadkozott a kis nyúl, és rohant- rohant, míg a darázshoz nem ért. A darázsnak ezt mondta:

- Hallod-e, te darázs, menj a bikához, küldd a bikát a sziklához, s ha nem megy, csípd meg kegyetlenül.

Mire a darázs így válaszolt:

- Minek tenném, van nekem egyéb dolgom is.

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha meg nem teszed! - fogadkozott a kis nyúl, s rohant- rohant, míg a varjúhoz nem ért. A varjúnak ezt mondta:

- Hallod-e, te varjú, menj a darázshoz, küldd a darázst a bikához, s ha nem megy, nyeld le azon nyomban.

Mire a varjú így válaszolt:

- Minek tenném, van nekem egyéb dolgom is.

- Ne legyen makacs kis nyúl a nevem, ha meg nem teszed! - fogadkozott a kis nyúl, és rohant- rohant, míg a macskához nem ért. A macskának ezt mondta:

- Hallod-e, te macska, menj a varjúhoz, küldd a varjút a darázshoz, s ha nem megy, tekerd ki a nyakát.

Mire a macska így válaszolt:

- Megtenném örömest, de két napja nem ettem, mozdulni sem bírok. Hozzál nekem tejecskét, s megteszem, amit kérsz.

Épp arra ment egy szolgáló egy dézsa tejjel. A makacs kis nyúl nagyot kiáltott: jaj, a farkas, itt a farkas! A szolgáló lecsapta a dézsát, s futásnak eredt. A makacs kis nyúl odavitte a dézsát a macskához. A macska megitta a tejét, s odaállt a varjú elé, és ezt mondta:

- Hallod-e, te varjú, menj a darázshoz, s küldd a darazsat a bikához, különben kitekerem a nyakad.

Mire a varjú így válaszolt:

- Megyek, megyek, hogyne mennék, megteszem.

Már ott is állott a darázs előtt, és ezt mondta:

- Hallod-e, te darázs, menj a bikához, küldd a bikát a sziklához, s ha nem megy, csípd meg kegyetlenül.

Mire a darázs így válaszolt:

- Megyek, megyek, hogyne mennék, megteszem.

Azzal már ott is állott a bika előtt, és ezt mondta:

- Hallod-e, te bika, menj a sziklához, küldd a sziklát a fejszéhez, s ha nem megy, gurítsd bele a vízbe.

Mire a bika így válaszolt:

- Megyek, megyek, hogyne mennék, megteszem.

Azzal már ott is állott a szikla előtt, és ezt mondta:

- Hallod-e, te szikla, menj a fejszéhez, küldd a fejszét a sudár fához, s ha nem megy, csorbítsd ki az élét.

Mire a szikla így válaszolt:

- Megyek, megyek, hogyne mennék, megteszem.

Azzal már ott is állott a fejsze előtt, és ezt mondta:

- Hallod-e, te fejsze, menj a sudár fához, kérd vissza az ezüstcsengőt, s ha nem adja, vágd ki!

Mire a fejsze így válaszolt:

- Megyek, megyek, hogyne mennék, megteszem.

Azzal már ott is állott a sudár fa előtt, és ezt mondta:

- Hallod-e, te sudár fa, add vissza az ezüstcsengőt, különben kiváglak.

Mire a sudár fa meglátta a fejszét, ijedtében minden ága, minden gallya megremegett. A nagy remegésben odafent a fa tetején megszólalt az ezüstcsengő. Csengett-csilingelt, csilingelt-csengett egész addig, míg a sudár fa vissza nem adta a makacs kis nyulacskának.

- No látod, hogy megtetted - mondta a makacs kis nyulacska, azzal nyakába akasztotta az ezüstcsengőt, s most is ott viseli, ha csak el nem vesztette.

Csalóka Péter

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember, akit úgy hívtak, hogy Csalóka Péter. Ezt a becsületes nevet azzal szolgálta meg, hogy akit lehetett, mindenkit becsapott.

Egy alkalommal bement a városba sétálni. Kivel találkozik össze? Hát a bíróval.

Mikor a bíró meglátja, odalép hozzá:

- Szervusz, Péter fiam. Végre, hogy találkozunk. Régóta kíváncsi vagyok, engem be tudnál-e csapni.

- Be én, bíró uram, már hogyne tudnám. A baj csak annyi, hogy amivel becsaphatnám, nincs itt.

- S ha nincs itt, messzi van-e? - kérdi erre a bíró.

- Félnapi járóföldre - feleli Péter.

- No, Péter fiam, itt a lovam, ülj fel rá, nyargalj oda, hadd lássuk, mit tudsz.

Felült Péter a lóra, de hol a nyakán ült, hol a farán. Tette magát, hogy nem tud lovagolni. Kacagott is rajta mindenki, aki látta. De mikor a városból kiért, megülte a lovat, akárcsak a huszár.

A szomszéd faluban éppen vásárt tartottak. Kérdi egy paraszt Pétert, mire tartja a lovat.

- Farkastul ezer forint, farka nélkül száz forint - feleli Péter. Elgondolkozik a paraszt a furcsa válaszon, s a fejét vakargatja.

- Látom - mondja Péter -, kend nem érti. Hát ide hallgasson. Ha a lovat egészben veszi meg, ezer forint az ára. Ha megveszi farka nélkül, száz forintért viheti. Ha meg viszont a farok kell kendnek ló nélkül, számoljon le a markomba kilencszáz forintot, s magáé a farok.

- Akkor már én inkább a lovat viszem farka nélkül - feleli a paraszt.

- Úgy is jól van - mondja Péter, azzal lenyeste a ló farkát, a hóna alá csapta, a száz forintot zsebre vágta, elköszönt a paraszttól, maga pedig megindult szaporán.

Meg sem állt, míg a feneketlen tóhoz nem ért, a város végében. Begázol a tó partján a mocsárba. Mikor jó mélyen belegázolt, belenyomta a ló farkát a mocsárba, s erről-arról két nagy kővel megtámogatta. Ezután vastagon bemázolta arcát, ingét, nadrágját sárral, és nagy keservesen sántítva tért vissza a bíróhoz.

Kacagott a bíró, mikor meglátta, kacagott torka szakadtából.

- Hát veled mi történt, Péter fiam? - kérdezte aztán.

- Hagyja, bíró úr, hagyja, ne kérdezze - siránkozott Péter. - Hiszen láthatta, hogy tudok én lovagolni. No hát, hogy a város végére értünk, az az átkozott ló beleugrott velem a tóba. Tiszta szerencse, hogy nagy nehezen ki tudtam belőle kecmeregni. Mert a szegény pára szépen beledöglött.

Akkorát kiáltott a bíró, majd megfulladt bele:

- Hazudsz, gazember! De hiába hazudsz, mert engem nem csapsz be!

- Hogy csapnám be, dehogy csapom be - szabadkozott Péter. - Ha nem restelli a tekintetes bíró úr, megnézheti, a ló farka most is kilátszik a vízből. Ha nem igaz, amit mondok, zárasson be áristomba.

A szép szóra megenyhült a bíró, s szép szóval felelt ő is:

- Gyere, Péter fiam, vezess oda.

- Jaj, jaj, jaj! - panaszkodott Péter. - Hát hogy bírnám odavezetni a tekintetes bíró urat, mikor minden csontom összetörött? Inkább holt vagyok én, mint élő.

Mit tehetett a bíró, két pandúrt maga mellé rendelt, s mentek a lovat megkeresni. Alig pillantották meg a tavat a város végén, a ló farkát is meglátták.

- Csakugyan nem hazudott - mondta a bíró -, mert ott a ló valóban, bár csak a farka látszik. Segítsünk rajta, hátha nem döglött még meg.

A bíró úgy megörült a ló farkának, hogy a pandúrokat a parton hagyta, maga gázolt be a mocsárba. Ott aztán megragadta a ló farkát, s rángatni kezdte, ahogyan az erejétől tellett. Addig-addig, hogy a két nagy kő lehengeredett róla, a ló farka a kezében maradt, a bíró maga meg hanyatt vágódott a sárban. Káromkodott, szidta Pétert, ahogy bírta.

- Hát nem rászedett mégis a gazember! No, ezt megemlegeti! Meg, a gazember, ha száz élete van, akkor is... Mert becsukatom, áristomba vettetem, vasra veretem, hogy belegebed!

A bíró fenyegetődzött, Péter pedig vígan mulatott a kocsmában a barátaival. Pénze volt, miért ne mulatott volna. Egyszer kinéz az ablakon, hát látja, hogy a bíró a kocsma felé közeledik. Kezében a lófarok, maga nyakig sáros, a város népe utánacsődül s nevetik.

- No, kocsmáros! - szólalt meg Péter. - Hozzon öt liter bort, itt az ára. Aztán ha bármit csinálok, kend csak azt mondja, ki van fizetve. Megértette?

Nem értette ugyan a kocsmáros, de azért bólogatott buzgón, hogy érti. Akkor már be is lépett a kocsmába a bíró.

- Üljön az asztalomhoz, bíró uram, üljön ide - hívogatta Péter kedvesen. De a bíró megrázta a fejét.

- Nem azért jöttem, hogy igyam veled, hanem hogy áristomba zárassalak, ahogy megérdemled. Fizesd ki a borod, s gyere.

- Úgy is lehet - mondta Péter, azzal intett a kocsmárosnak. - No, kocsmáros, mennyit ittam?

- Hát az előbb ivott kend öt litert, aztán megint öt litert. Az tíz liter. Igaz-e?

- Olyan igaz nem lehet, hogy még egy liter árát hozzá ne adjuk - mondta Péter. Lekapta a fejéről a kalapját, s földhöz vágta. Aztán a kocsmárosra nézett, s megkérdezte:

- Ki van fizetve, kocsmáros?

- Ki bizony.

A bíró azon nyomban megfeledkezett a lováról, pedig a farkát most is a kezében szorongatta. Nézte a kocsmárost, nézte Pétert, nézte a zsíros kalapot.

- Micsoda kalap ez, Péter fiam? - kérdezte.

- Ez olyan kalap, hogy ha ittam, s földhöz vágom, kifizeti, amit ittam.

Elfogta a bírót az érdeklődés. Leült Péter mellé az asztalhoz, úgy faggatta.

- Aztán hol tettél szert erre a csodakalapra?

- Boldogult apámtól örököltem - felelt Péter.

- Aztán sokszor megsegített? - firtatta tovább a bíró.

- Hej, bíró uram, e nélkül a derék kalap nélkül százszor is kinyúltam volna éhségemben-szomjúságomban. Valahányszor mulatni megyek, ezt teszem a fejembe. Aztán a kocsmában eszem-iszom a barátaimmal. Mikor pedig fizetésre kerül a sor, földhöz csapom, s a kalap megfizet helyettem.

- No - mondta a bíró gyorsan -, hát akkor add el nekem a kalapodat.

Péter megcsóválta a fejét, hogy ő nem adja, mit szólna hozzá boldogult apja. De a bíró csak nem tágított.

- Add el, Péter fiam, add el a csodakalapot. Száz forint elég lesz érte?

Nagyot kacagott erre Péter.

- Mit nem gondol, bíró uram? Száz forint egy csodakalapért, amelyik nem alkudozik, hanem fizet, mint a köles? Hát bolondnak néz engem kend?

- Megtoldom ötven forinttal - mondta a bíró. - Legyen százötven forint.

- Ne legyen semmi - felelt Péter -, mert én a kalapot el nem adom.

- Kétszázat sem sajnálnék érte - mondta a bíró.

Péter most már úgy tett, mint aki habozik. Mikor aztán a bíró még száz forintot ráígért, így szólt:

- No, hát ha már olyan erősen megkívánta a kalapomat, bíró uram, nem bánom, legyen a magáé.

Úgy örült a bíró, majd belerepedt a feje. Gyorsan leszámolta a háromszáz forintot Péter kezébe, vette a kalapot, s rohant haza. Útközben beszólt minden barátjához, minden ismerőséhez, hogy legyen a vendége a város legdrágább vendéglőjében. Mikor így százan összegyűltek, a bíró a fejébe csapta a kalapot, s így szólt:

- Indulhatunk!

Indultak volna a vendégek, de hogy meglátták a bíró fejében a zsíros, koszos, gyűrött kalapot, elfogta őket a kacagás, a könnyük is kicsordult bele. A bíró meg így szólt:

- Majd nem kacagtok ti, ha megtudjátok, mire képes ez a szutykos kalap.

Faggatták a vendégek a bírót, árulja el, hogy a kalap mire képes. De ő csak a fejét csóválta.

- Majd meglátjátok, amikor kell!

Elmentek hát a legdrágább vendéglőbe. Olyan drága vendéglő volt, hogy amit az ember egyszer evett meg, azt is kétszer kellett megfizetni. A bíró pedig biztatta a barátait, hogy ne sajnálják, ne takarékoskodjanak, úgy egyenek, úgy igyanak, mint a királyok. Azok meg is fogadták a tanácsát. Addig ettek, amíg a kamra ki nem ürült. Addig ittak, amíg a pince ki nem ürült. Hogy sem innivaló, sem ennivaló nem akadt, gondolták, most már nyugodtan hazamehetnek.

A bíró intett a gazdának, jöjjön oda, fizetni akar. A gazda számolt, aztán megmondta, mennyire rúg a számla. A bíró elővette a kalapot, rákacsintott a barátaira.

- No - mondta -, most megtudjátok, mire képes a kalap!

Azzal földhöz vágta a kalapot, hogy csak úgy porzott, s nagy diadalmasan megkérdezte a gazdát:

- Ki van fizetve, kocsmáros?

A vendéglős mosolygott, de közben a fejét rázta, hogy nincs kifizetve, már hogy volna kifizetve.

Gondolta a bíró, hogy talán nem úgy csapta földhöz a kalapot, ahogy célszerű. Megpróbálta még egyszer, s megkérdezte még egyszer:

- Ugye, kocsmáros, most már ki van fizetve?

Még szélesebben mosolygott a vendéglős, még erősebben rázta a fejét, hogy nincs kifizetve.

Mit tehetett a bíró? Harmadszor is földhöz teremtette a kalapot. Kis híján szétment a nyomorú holmi. Megint megkérdezte a vendéglőst:

- No, kocsmáros, most már, ugyebár, nem mondhatja, hogy nincs kifizetve?

- De bizony én azt mondom - felelt a vendéglős. - Mert kend még egy fél forintot sem adott nekem, holott ötszáz forint ára ételt meg italt fogyasztott a barátaival.

Mikor ezt hallotta, a bíró végre megértette, hogy Csalóka Péter újólag rászedte, mégpedig fölötte kegyetlenül. Kifizette a számlát, aztán rohant a városházára, magához szólított két pandúrt, hogy majd azokkal elviteti Pétert, s áristomba zárja, hogy megemlegesse a gazemberséget.

Szerencséjére Péter meglátta őket. Éppen birkapaprikást főzött az üstjében. Fogta gyorsan az üstöt a benne rotyogó paprikással, és letette a ház elé egy fatuskóra. Ott aztán kavargatta-kóstolgatta.

Odaért a bíró, majd leesett az álla, úgy elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen tűz nélkül főtt, rotyogott, gőzölgött a birkapaprikás. Egyszerre megfeledkezett a lóról meg a kalapról.

- Hát ezt hogy csinálod, Péter fiam? - kérdezte.

- Mit, bíró uram? - kérdezte vissza Péter.

- Azt, fiam Péter, hogy tűz nélkül főzöd az üstben a paprikást?

- Háromszáz éves üst ez - magyarázta Péter. - Háromszáz éve főznek benne gulyást, tokányt, pörköltet, paprikást. Ennyi idő alatt úgy megszokta a főzést, hogy most már tűzre sincsen szüksége.

- Ilyen üstöt még sohasem láttam - mondta a bíró.

- Én sem - hagyta rá Péter. - Sok üstöm volt már nekem. Ennél szebb is akadt. De azok közönséges üstök voltak. Oda se bagóztak, ha beléjük vágtam a húst, a hagymát meg a krumplit. Alájuk kellett gyújtanom. De ez, bíró uram, ez már az első darab hústól fölgerjed. Nem is adnám oda a világ minden kincséért sem.

Hogy ezt hallotta, hullani kezdett a bíró könnye.

- Min szomorodott el, bíró uram? - tudakolta Péter.

- Én azon szomorodtam el, hogy nem akarsz az üstödtől megválni. Hiszen éppen száz forintot akartam ígérni érte.

Válaszképpen Péter megmerítette a kanalat a paprikásban, s odatartotta a bíró szája elé:

- Ezt ízlelje meg, bíró uram - biztatta.

A bíró megette a paprikást, aztán nagyot csattintott a nyelvével.

- Ízlik? - kérdezte Péter.

- Nagyon - mondta a bíró.

- Hát ilyen paprikást főz az én üstöm. Méghozzá tűz nélkül. Egy ilyen üstöt nemhogy száz forintért odaadnék, de még akkor is erősen haboznék, ha valaki véletlenül háromszáz forintot ígérne érte.

- Péter fiám - mondta a bíró -, az a valaki én vagyok. Megkapod a háromszáz forintot.

Péter úgy tett, mintha töprengene. Aztán így szólt:

- Szerencséje a bíró úrnak, hogy a bíró úr a bíró. Mert ha a bíró úr nem a bíró úr volna, még négyszáz forintért sem válnék meg az üstömtől. De mivel a bíró úr a bíró úr, hát háromszázért odaadom.

Hálálkodott a bíró, hogy így meg úgy, soha el nem felejti Péter jóságát. Aztán kifizette a háromszáz forintot, az üstöt a hátára vette, és loholt vele haza. Ott a konyha közepére állította, a cselédekre pedig ráparancsolt, hogy aprítsák bele a húst, a hagymát meg a krumplit, hogy paprikást főzzenek.

- Itt a padlón? - kérdezte a szakácsné.

A bíró intett, hogy ott.

A cselédek kezében megállott a kés. Nézték a bírót, olyan furcsa szemmel nézték, hogy viszketni kezdett a nyaka meg a háta.

- Ti úgy néztek rám, ahogy bolondra szokás.

Mire a szakácsné így válaszolt:

- Még nem egészen úgy, de lehet, hogy nemsokára már egészen úgy nézünk kendre.

- Nem vagyok én bolond - kacagott föl a bíró. - Ti vagytok bolondok, hát nem látjátok, hogy ez az üst csodaüst? Tűz nélkül is főz. Nem hiszitek? Hát ha nem hiszitek, akkor is meglátjátok.

Nem feleseltek vele a cselédek, csak várták, hogy mit láthatnak. Csak azt látták, hogy az üst teli van, de a paprikás nem fő.

- Nem fő? - kérdezte a bíró.

- Nem fő - felelték a cselédek.

- Bizonyára nincs huzatja - mondta a bíró. - Fújjuk.

Mit tehettek a cselédek, fújták. De hiába fújták, az üst nem melegedett.

Akkor a bíró hirtelen a homlokára csapott. Most értette meg, hogy Péter megint rászedte. Elfogta a méreg, s futott, ahogy az ina bírta. Futott, hogy áristomba vesse Pétert.

Amaz nagy vidáman elébe sietett:

- Jó, hogy jön, bíró uram - mondta barátságosan.

- Majd a végén meglátod, hogy jó-e vagy nem jó! - fenyegetődzött a bíró. - Mert áristomba viszlek, vasra veretlek, életed fogytáig ott tartalak, lakat alatt. Ott aztán meglátod, hogy jó-e.

- Kendbe mi ütött, bíró uram - kérdezte Péter szelíden. - Hiszen egy órája sincs, a legnagyobb barátságban váltunk el.

- Csakhogy azóta rájöttem, hogy becsaptál.

- Már hogy csaptam volna be kendet, bíró uram? - kérdezte Péter.

- Hát úgy, hogy az üst nem főz - felelt a bíró.

Elkacagta magát Péter, kicsordult a könnye bele:

- Hát hogy főzne a nyomorult, mikor a tuskót itt hagyta kend.

Azzal odadobta a bíró lába elé a fatönköt. Elámult a bíró:

- Hát ez a hiba, Péter fiam? - kérdezte.

- Ez hát. Éppen bíró uram után indultam a tuskóval, hogy vegye meg, csalódás ne érje.

A bíró már nyúlt az erszénye után:

- Mennyiért adod, Péter fiam?

- Egymagában semmit sem ér a tuskó. Száz forintért odaadom, hadd legyen öröme benne bíró uramnak.

Leszámolta a száz forintot a bíró, aztán hátára vette a hatalmas tuskót, s megindult vele hazafelé. Amerre elhaladt, mindenhol hangosan kikacagták.

- Elfogyott a bíró fája! Elfogyott a bíró fája! - ezt kiabálták utána.

Jól megizzadt a bíró, mire a tuskót becipelte a konyhába. Ott elfektette a padlón, az üstöt ráhelyezte, aztán várta, hogy a paprikás főni kezd. Azt bizony várhatta, mert nem főtt.

Most már olyan mérges volt, hogy meg sem szólalt, csak a fogát csikorgatta. Meghallotta Péter is a vészes fogcsikorgatást, hiszen zengett bele az egész város.

Volt Csalóka Péternek egy húga, Csalóka Eszter. Előhívta a húgát, a kezébe nyomott egy rézsípot, s megmagyarázta, mit kell tennie. Maga pedig fejébe nyomta hétszer bélelt kalapját, s kiült a ház küszöbére. Ott várta meg a bírót.

Jött a bíró, megállott Péter előtt, s nem szólt, de a fogát tovább csikorgatta. Ahányszor csikorgatott, annyiszor bólintott Péter:

- Igaza van, bíró uram, úgy van, ahogy gondolja.

- Tudod-e, hogy én mit gondolok? - kérdezte a bíró két fogcsikorgatás között.

Péter azon nyomban megfelelt:

- Bíró uram azt gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb gazember a világon.

Elámult a bíró ennyi okosságon:

- Hogy találtad ki?

- Én főleg abból, hogy csakugyan én vagyok a világ legnagyobb gazembere.

- És még mit gondolok? - faggatta tovább a bíró.

- Csak azt, hogy most már nem kegyelmez nekem.

Megint elámult a bíró:

- Milyen okos vagy!

- Még annál is okosabb vagyok! - felelt Péter. Azzal a bíró markába nyomott egy jókora husángot, maga pedig biztatni kezdte a bírót, hogy vágja fejbe. A bíró nem sokáig kérette magát, megcsóválta a husángot, s úgy fejbe teremtette Pétert, hogy az összecsuklott, mint az üres zsák.

Alighogy ez megtörtént, kijött a házból Csalóka Eszter, s háromszor belefújt a rézsípba. Mire harmadszor is megfújta a sípot, Péter katonásan fölugrott, és dörzsölni kezdte a szemét.

- Hű, de jót aludtam! - mondta nyújtózkodva.

- Ítéletnapkor is aludnál, ha ez a síp föl nem ébreszt - felelt Csalóka Eszter.

Megkívánta a bíró a sípot, de úgy megkívánta, reszketett bele. Könyörögni kezdett Péternek, hogy adja el neki, ilyen sípra vágyott egész életében. Péter kérette magát, hogy így meg úgy, emlék a síp, nem akar megválni tőle. De a bíró csak nem tágított. Végtére megalkudtak. A bíró ezer forintot meg két hátaslovat ad a sípért. Máris szaladt haza, hogy elhozza a pénzt meg a lovakat.

- No - mondta Péter a húgának -, csomagolj, lelkem, mert utazunk.

Becsomagolt Eszter ügyesen mindent. Épp elkészült, mikor befutott a bíró két fölnyergeit lóval meg a pénzzel. Péter zsebre vágta a pénzt, kezébe vette a két ló kötőfékjét, a sípot pedig odaadta a bírónak.

- Tessék, bíró uram, de szeretném, ha kipróbálnánk a sípot, azt ne mondhassa később, hogy becsaptam.

- Jó - mondta a bíró -, de hogy csináljuk?

- Hát úgy, hogy én bíró uramat fejbe verem a husánggal, a húgom pedig megfújja a sípot. Ha a bíró úr nem kél életre, akkor becsaptam, és visszaadok mindent. Ha viszont bíró uram életre kel, akkor nincs semmi baj.

A bíró beleegyezett, Péter fejbe verte a husánggal, hogy eldőlt, mint a zsák. Mire magához tért, Csalóka Péter hetedhét országon is túl járt.

Mihaszna Mihók

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagygazda. A nagygazda elvette egy másik nagygazda lányát. Aztán vártak, vártak, hogy gyerekük szülessék. Tíz évig vártak, a tizedik évben nemhiába vártak, mert megszületett Mihók.

Öreg volt a nagygazda is, öreg a felesége, úgy megörültek Mihóknak, hogy naphosszat mást sem csináltak, mint becézték, dédelgették, kényeztették. Nyögött egyet, szaladt az anyja, nyögött kettőt, szaladt az apja, anyja. Ha meg bőgni kezdett, a városból hívattak hozzá doktort.

Ha éhes volt Mihók, ketten etették. Ha nem evett, ketten könyörögtek, hogy egyél, egyél. Ha mégsem evett, ketten sírtak, hogy jaj, mi lesz vele, elhitványodik, elsoványodik, a szél felborítja.

Fújt a szél? - Betakarták. Sütött a nap? - Vitték az árnyékba. Esett az eső? - Köpenyt kerítettek a nyakába. Ásított egyet? - Ágyat vetettek. Vakaródzott egyet? - Felhánytak minden ágyat, úgy keresték, mi csíphette meg.

Utóvégre Mihók úgy rászokott a kényelmes életre, hogy már beszélni se igen beszélt. Amikor elfogta az éhség, a hasára mutatott. Nem kellett több, rohant apja, anyja. Egyik a fejét fogta, a másik kanállal töltötte belé a levest. A pecsenyét apróra vagdosták neki, hogy ne kelljen rágnia.

Este levetkőztették, reggel felöltöztették, megmosdatták, haját megfésülték. Nagy legény lett belőle, de még soha nem járt a falu határában, s annyi munkát sem végzett még, mint egy beteg bolha.

Aztán egy nap meghalt az apja.

- Sírj, fiam - szólt rá az anyja.

Mihók megpróbált sírni, de bajosan sírt, mert magától még sírni sem igen tudott.

A temetésre kocsival vitték, a temetőből kocsival hozták. Ekkor látta Mihók először a falut. Azazhogy csak láthatta volna, de lusta volt a szemét kinyitni. Nem látott semmit a faluból.

Most csak az anyja gondozta. Öreg volt, gyönge volt az anyja, de nem lehetett olyan öreg és olyan gyönge, hogy a Mihók szavára ne ugráljon. Addig-addig ugrált, addig-addig szolgálta a fiát, míg egyszer csak ő is kilehelte a lelkét.

Jött a rokonság, s eltemették az anyját. A cselédek elszéledtek, Mihók egyedül maradt a házban.

Mikor megéhezett, olyan cudar jajveszékelésben tört ki, hogy a szomszéd átrohant hozzá, hadd lám, mi baja. Ott találta Mihókot az ágyban. Most is fekete ruhában volt, amit a temetőben viselt.

- Mi lel, Mihók, lusta Mihók? - kérdezte a szomszéd.

- Éhes vagyok - panaszkodott Mihók.

Gondolta a szomszéd, ha már úgyis átjött, hát megeteti a szerencsétlent. De ha úgy számított, hogy ezzel Mihók megelégszik, rosszul számított. Mert hogy jóllakott, Mihók parancsolgatni kezdett a szomszédnak, hogy hozzon be vizet, mosdassa meg, vesse meg az ágyat.

Jó ember volt a szomszéd, teljesítette minden kívánságát. Mielőtt visszament volna a maga portájára, így szólt Mihókhoz:

- Megszántalak, mert gyászban vagy, de azt ne hidd, hogy szolgád leszek. Ezentúl gondoskodj magadról te, elég nagyra nőttél.

- Úgy lesz - mondta Mihók.

De ha úgy is mondta, nem úgy gondolta. Mert másnap, alighogy kisütött a nap, Mihók megint iszonyú jajveszékelésben tört ki. Jajgatott, mint akit élve nyúznak, s még sózzák is ráadásul.

Elfelejtette a szomszéd, hogy előző nap hogy járt, s átrohant Mihókhoz. Ott feküdt az ágyban a lusta legény, kabátban, nadrágban, fekete csizmában.

- Mi lel? - kérdezte a szomszéd.

- Engem az, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok - panaszkodott Mihók.

Bosszankodott a szomszéd, hogy megint lépre csalta Mihók. De a jóság erősebb volt a lelkében a bosszankodásnál. Ellátta hát Mihókot, enni-innivalóval, megmosdatta, az ágyát felfrissítette. Mielőtt elment, figyelmeztette újólag, hogy ne jajveszékeljen, mert még egyszer úgysem jön át.

Mihók meg fogadkozott, hogy ezentúl majd ő gondoskodik magáról, ne féljen a szomszéd, nem zaklatja többé.

Fogadkozott, fogadkozott, másnap délelőtt azonban megint csak kitört belőle a jajveszékelés. A szomszéd megrémült, azt hitte, a nyomorult Mihókot rablók támadták meg, oly iszonyatosan jajveszékelt.

Odabent Mihók szobájában azonban színét sem látta rablónak. Csak Mihókot, amint nagy lustán szuszogott az ágyon.

- Mi lel? - kérdezte a szomszéd.

- Ha nem adsz tüstént ennem-innom, nem érem meg a holnapot - panaszkodott Mihók, s két tenyerét a gyomrára szorította, hogy éhségét csillapítsa.

- Hallod-e, Mihók - felelt a szomszéd -, én neked se enni, se inni nem adok többet. Van nekem dolgom a magam háza táján több is, mint elégséges. Nem érek én rá téged dajkálni.

- A lelkedre vennéd, hogy itt pusztuljak el a szemed láttára? - kérdezte Mihók panaszosan.

- Ha nem akarsz elpusztulni, megmondom, mit csinálj - mondta a szomszéd.

- Mit? - kérdezte Mihók.

- Házasodjál meg.

Elhalványodott erre a tanácsra Mihók ábrázata.

- Kit vegyek el, szomszéd uram? - kérdezte Mihók. - Hiszen mindenki tudja rólam, hogy milyen semmittevő, lusta vagyok. Olyan bolond lány nincsen a környéken, aki hozzám jönne.

Mire a szomszéd így felelt:

- Én tudok egy lányt, aki hozzád menne. Igaz, hogy nem bolond lány az, hanem okos. Csak szegény.

Egy darabig faggatta Mihók a szomszédot, hogy milyen a lány, magas-e, alacsony-e, szőke-e, barna-e, kövér-e, sovány-e. Azt is megtudta, hogy Juliskának hívják, a kondás leánya, a falu végén lakik.

Mikor megtudott mindent, amit tudni akart, Mihók így szólt a szomszédhoz.

- Jól van, szomszéd, köszönöm a jó tanácsot, meg is fogadom. Szóljon Juliskának, hogy jöhet bármikor, én feleségül veszem.

Erre a válaszra a szomszédot elöntötte a pulykaméreg, a feje vörösre gyulladt, a szeme forogni kezdett, maga körülnézett, hogy mit csaphatna földhöz. Talált egy korsót - földhöz csapta. Ettől egy kissé megnyugodott. Talált egy tálat - azt is földhöz csapta. Csak annyira nyugodott meg, hogy el bírta mondani, amit mondani akart:

- Hallod-e, te Mihaszna Mihók. Ha te olyan lusta vagy, hogy még leánykérőbe sem akarsz elmenni, hát én többé nem törődöm veled. Azt sem bánom, ha éhen halsz az ágyban. Mert ha éhen halsz, csak az történt veled, amit megérdemeltél!

Azzal a szomszéd kiment a szobából. Az ajtót meg úgy becsapta, hogy az a három csupor, amit az előbb elfelejtett földhöz teremteni, a padlóra esett, és diribdarabra tört.

Maga maradt lusta Mihók a házban, csak az éhség meg a szomjúság maradt mellette társnak. Az éhség csikarta a gyomrát, a szomjúság tikkasztotta a száját. Nemsokára azt sem tudta már, mitől szenved kutyábbul, az éhségtől-e vagy a szomjúságtól.

Amikor már nem bírta a gyötrelmet, üvölteni kezdett kínjában. Üvöltött, üvöltött, mint aki mindjárt kileheli a lelkét. Hiába üvöltött azonban, mert a szomszéd bedugta a fülét kenyérbéllel, s nem hallott semmit a rettentő üvöltésből.

Mit tehetett Mihaszna Mihók? - Mást nem, mint hogy elhatározta, történjék, aminek történnie kell, ő felkel az ágyból. Föl bizony. Ahogy az elhatározás megszületett, Mihók nyögni kezdett. Előre félt a fáradtságtól, előre nyögött hát. Nyögött egy órát, nyögött két órát, mikor már három órát nyögött, szép lassan felült az ágyon.

No, hogy most már az ágy szélén ült, csak az volt hátra, hogy lábra álljon. Nagy dolog ám lábra állni valakinek, aki feküdni szeret. Ijedtében Mihók megint nyögni kezdett. Nyögött egy órát, nyögött két órát, nyögött három órát. A harmadik óra végén lábra állt, s mindjárt lépegetni kezdett a kamra felé.

Sokat nem kellett menni a kamráig. Mihaszna Mihók mégis úgy elfáradt, majd kilöttyent a nyelve fáradtságában. Amikor azonban talált egy fél sonkát meg egy kenyeret, mindjárt fölfrissült, s vidáman hozzálátott a falatozáshoz. Akadt bor is egy palackban, azt fölhajtotta.

Miután kedvére jóllakott, lassan megfordult, hogy visszamenjen az ágyához, lefeküdjék, s kedvére eméssze, amit elfogyasztott. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy reggelre megint elfogja az éhség meg a szomjúság. Kiáltozni hasztalan kiáltozna, a szomszéd nem jön. Okosabb hát, ha ellátja magát étellel-itallal.

Körülnézett a kamrában, hogy mit vihetne az ágya mellé. De ott aztán nézhetett, mert üres volt minden, üres a stelázsi, üres a zsírosbödön, üres a rúd, amire a kolbászt akasztják, üres a kenyereskosár, még a liszteszsák is üres volt.

Megijedt Mihaszna Mihók, majd megfagyott a vére. Megijedt, hogy éhen hal az üres kamra mellett. Nagy ijedelmében nekivágott az országútnak, s meg sem állott, amíg a falu végére nem ért. A falu végén megkereste a kondás házát, bekopogtatott.

- Hozott isten, Mihók - mondta a kondás, amikor meglátta.

- Hozott isten, Mihók - mondta Juliska, a kondás leánya.

Azzal leültették, megkínálták borral, édes tésztával. Mihók pedig elgondolkodott, törte a fejét, majd beleizzadt, gondolkodott, hogy mit mondjon. Mert rettentő lustaságában az agya is elszokott a forgástól.

Estig ott ült, s nem szólt egy árva szót sem. Akkor a kondás kikísérte a kapuig, s hívta, hogy jöjjön máskor is, szívesen látják.

A szomszéd látta volt, hogy Mihók útnak indult, most beszólt hozzá, megkérdezte, hol járt.

- Hát a kondásnál, ahova te küldtél - felelt Mihaszna Mihók.

- Hogy telt a kondásnál? - kérdezte a szomszéd.

- Eltelt - felelt Mihók -, de csak az apja kísért ki.

- Menj el holnap is - biztatta a szomszéd.

Úgy is lett, elment Mihaszna Mihók másnap is a kondáshoz.

Megint szívesen fogadták, megint leültették, megint megkínálták. Ő pedig megint törte-gyötörte-kínozta a fejét, de csak nem jutott eszébe semmi. Hogy beesteledett, Mihók fölállott s elbúcsúzott. Most a kondás felesége kísérte ki a kapuig, s ő hívta, hogy nézzen be máskor is.

- Hogy telt a kondásnál? - kérdezte a szomszéd, mikor Mihók hazatért.

- Eltelt - felelt Mihók -, az anyja kísért ki.

- Menj el holnap is - biztatta a szomszéd.

Elment Mihók harmadnap is a kondásékhoz. Leült, evett-ivott, de csak nem szólt egy szót sem. Egy árva szó nem sok, annyi sem jött ki belőle.

Mikor este lett, fölállott Mihók, s elbúcsúzott tisztességgel.

Megszólalt ekkor a kondás felesége:

- Juliska lelkem - mondta -, tegnapelőtt apád kísérte ki a vendéget, tegnap én kísértem ki, ma kísérd ki te.

- Igenis, édesanyám - mondta Juliska engedelmesen.

Jól van, kikísérte a lány. Mikor a kapu elé értek, Mihaszna Mihóknak nagy hirtelen eszébe jutott, hogy neki most kérdeznie illene. Meg is kérdezte:

- Tudod-e, Juliska, miért jöttem hozzátok három este egymás után?

- Ha megmondja, megtudom.

- Én azért jöttem hozzátok - mondta Mihók -, mert feleségül akarlak venni.

- Menjen már - mondta Juliska -, ne csúfolódjék.

- Dehogy csúfolkodom - felelt Mihaszna Mihók -, elveszlek én most mindjárt, csak gyere hozzám.

- No - felelt Juliska -, ha csakugyan komolyan gondolja, majd beszélek apámmal, anyámmal, hadd lám, akarják-e.

Azzal Mihók hazaindult, a lány meg bement a házba, s megkérdezte a szüleit, hozzáadnák-e Mihókhoz.

- Jó volna férjnek - mondta a kondás -, mert van földje, állata, de dolgozni még soha nem dolgozott. Mi lesz veled, ha hozzámégy, megszakadhatsz a munkába.

- Azt csak bízza rám, édesapám - felelt Juliska.

Másnap átnézett a szomszéd Mihókhoz, s megkérdezte, hogy ment végbe a látogatás.

- Most a lány kísért ki - felelt Mihók.

Mire a szomszéd megtudakolta:

- Hát beszéltél-e vele?

- Beszéltem hát. Nem húzódik.

- Nohát - mondta a szomszéd -, ha nem húzódik, akkor holnap este elmegyünk ketten, s megkérjük a kezét, ahogy illik.

Úgy is lett, elmentek ketten, megkérték Juliska kezét. Meg is kapták.

Megtörtént az esküvő. A fiatalasszony beköltözött Mihaszna Mihók házába, s attól kezdve még szusszanásra is alig jutott ideje. Naphosszat egyebet sem csinált, mint etette-itatta mihaszna férjét, vetkeztette, öltöztette, mosdatta. Az alváson, evésen, iváson kívül mindent ő végzett helyette.

Így telt az idő nyárig. Nyáron Juliska így szólt Mihaszna Mihókhoz:

- Hallja-e, megyünk aratni - mondta -, mindenki arat már.

Megvonta a vállát Mihók.

- Nem bánom - felelt -, csak hozzad a széket.

Vette az asszony a széket, s megindultak az urával, ki a mezőre. Mikor kiérkeztek, Juliska letette a széket a búzatábla végére. Mihók ráhuppant nagy kényelmesen a székre, s nézte, hogy arat a felesége. Az meg, szegény, aratott, szakadt róla a verejték a tűző napsütésben, de csak nem hagyta abba, míg delet nem harangoztak.

Akkor így szólt az urához:

- Kend maradjon csak itt, én hazamegyek ebédért. Megkértem a szomszédasszonyt, hogy süssön lepényt.

- De aztán siess ám - nógatta a feleségét Mihók -, mert már nagyon kínoz az éhség.

Juliska megindult szaporán a szomszédasszonyhoz, s közben előre mulatott, hogy Mihókot megtáncoltatja. A szomszédasszony fia épp a katonaévét szolgálta. Huszár volt, s hazajött szabadságra. Így szólt hozzá Juliska:

- Kedves vitéz úr, ha nem terhelném, adja kölcsön nekem az egyenruháját.

Odaadta a huszár a ruháját, oda a kardját is. Juliska felhúzta a huszárgúnyát, felkötötte a kardot, az orra alá meg bajuszt rajzolt, meg ne ismerje véletlenül az ura. Azzal ment ki a mezőre, egyenesen Mihókhoz:

- Jó napot adjon isten! - köszöntötte.

- Adjon isten! - felelt Mihók.

- Hát kend mit művel itt? - kérdezte a huszár.

- Várom a feleségem - felelt Mihók.

- Aztán mért várja a feleségét? - firtatta tovább a huszár.

- Hát, hogy hozza a lepényt, mert éhes vagyok, meg hogy a széket arrébb tegye, mert idesüt a nap.

Nézegette a huszár Mihókot, méregette, mint a kupec a rossz lovat, aztán megkérdezte:

- Hát kend nem arat?

- Nem aratok - felelt Mihók -, mert nem tudok aratni.

A huszár szeme megvillant, a kardját kirántotta, s megsuhogtatta Mihaszna Mihók orra előtt. Ijedtében majd eltüsszentette magát a nyomorult.

- Mit akar, vitéz úr? - hebegte rémülten.

- Megtanítom kendet aratni - mondta a huszár.

- Minek az, vitéz úr, arat helyettem a feleségem.

De a huszár nem értett szót, hiába könyörgött, siránkozott Mihók. Ráparancsolt, hogy vegye a sarlót, s vágja a búzát, ahogy kell.

Mit tehetett Mihók, hozzálátott amúgy tessék-lássék a sarlózáshoz, de vesztére, mert a huszár ott volt a nyomában:

- Gyorsabban, hé! - kiáltotta, s ahányszor kiáltott, annyiszor vágott végig kardlappal a hátán.

Tízszer is végigkergette Mihókot a búzatáblán. Mikor már alig maradt búza lábon, így szólt a huszár:

- No, most megyek dolgomra, de nemsokára visszajövök, s ha meglátom, hogy nem arat, levágom az orrát, a fülét s legvégül a nyakát. Megértette kend?

Azzal a huszár visszament a szomszédasszonyhoz. Levetette a huszárruhát, megköszönte a huszár kedvességét, az orra alól lemosta a bajszot, visszaváltozott Juliskává. A lepény megsült, betette egy kantáros fazékba, s meg sem állott, míg a búzatáblához nem ért.

Addig már a fél falu összegyűlt, akkora híre terjedt, hogy Mihók aratja a búzát. Nézték az emberek, s nem akartak hinni a szemüknek. Úgy sarlózott Mihók, hogy belefáradt a szem, nem bírta követni.

Rákiáltott Juliska:

- Mit csinál kend, Mihók? Mikor elmentem, nem aratott.

- De most bizony aratok - felelt Mihók.

- Mi jutott eszébe, hogy arat? - kérdezte Juliska.

- Nekem semmi - mondta Mihaszna Mihók -, de itt járt egy huszár, s azt mondta, ha nem aratok, orrom-fülem-nyakam mind levágja. Hát inkább aratok.

Úgy megijedt Mihók a huszártól, hogy az ebédre való lepényt is csak vacsorára ette meg, amikor már az egész táblát learatta. Attól kezdve minden munkát elvégzett, amit csak kellett. Nem is hívták többé Mihaszna Mihóknak.

A tíz buta legény

Volt egy faluban tíz buta legény. Hét vármegyére híre szállott példátlan nagy butaságuknak. De még a nyolcadikban is hallottak felőlük.

Búsult is az apjuk eleget miattuk, mert semmiben hasznukat nem vette. Belefoghattak bármilyen munkába, a végére soha nem jutottak. Egy nap aztán megsokallotta az apjuk, hogy ingyen pusztítják a kenyeret:

- Menjetek szerencsét próbálni - biztatta őket.

Abban reménykedett, hogy a világban valamicske ész csak megragad rajtuk.

Mielőtt útnak eredtek, nagy szigorúan rájuk parancsolt:

- Aztán hazajöjjetek ám mind a tízen! Különben megkeserülitek!

Megígérték a legények, hogy hiány nélkül térnek meg, s nekivágtak az országútnak. Messzire nem jutottak. Mikor megéheztek, letelepedtek a hűsbe, s kibontották a tarisznyájukat. Föl sem keltek, míg az utolsó harapásig fel nem falták az útravalót.

Üres tarisznyával könnyebben esett a járás. De ez csak az első napon volt így. A második napon észrevették, hogy üres hassal bajos a vándorlás. A harmadik napon muzsikálni kezdett a gyomruk. A negyedik napon szikrát szórt a szemük, s úgy elhitványodtak éhségükben, majd eldőltek. Néztek jobbra, néztek balra, néztek mindenfelé valami eleség után, de nem találtak semmit. Nagy butaságukban eszükbe sem jutott, hogy munkát keressenek.

Ahogy vizsgálódtak, egy virágos völgybe érkeztek. Abban a völgyben egy juhász legeltette a nyájat. Buta volt a tíz legény, de most okosat gondolt mind a tíz. Azt gondolták, hogy itt az alkalom, s jóllakhatnak.

- Adj egy birkát - mondták a juhásznak.

A juhász nem adott szépszerivel, elvették hát tőle erővel. Tízen voltak egy ellen, nem tehetett a juhász semmit. Csak fogadkozott ádázul, hogy ezért még megfizet nekik.

A tíz buta legény elhajtott egy kövér birkát. Levágták, kibelezték, megsütötték nyárson, s megették jóízűen. Azzal megint űzni kezdték a szerencsét, s meg is találták. Nem a maguk érdeméből azonban.

A földesúr éppen várat építtetett. A tíz buta legény megállott, eltátotta a száját, s nézte, mint dolgoznak az emberek a váron. Az ispán szeme megakadt a tíz markos legényen. Nem sokat kérdezte, van-e kedvük vagy nincs, munkára hajtotta őket.

Eltelt egy esztendő, a vár felépült, a tíz buta legényt szélnek eresztették. Egy darabig tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Nem jutott eszükbe semmi, megindultak hát hazafelé.

Feleúton a legidősebb legény hirtelen megállott.

- Hadd lám - mondta -, megvagyunk-e mind a tízen.

Azzal hozzálátott, s megszámolta a testvéreit. Megszámolta egyszer, megszámolta kétszer, de akárhányszor számolta, mindig csak kilenc jött ki. Mivelhogy saját magát mindig kihagyta a számításból.

Megijedt a tíz buta legény erősen. Tudták, hogy az apjuk cudarul megveri őket, ha csak kilencen térnek haza. Egy darabig mentek. Aztán megállottak, s elölről kezdték a számolást.

Ahogy így mentek meg számoltak, egyszer csak összetalálkoztak a juhászszál. A juhász most is a virágos völgyben legeltette a nyájat. Megismerte a tíz legényt rögtön. Amazok már elfelejtették, hogy ezt a juhászt rabolták meg. Odamentek hozzá, s megkérték illedelmesen, hogy számolja meg őket.

A juhász látta, hogy megvannak mind a tízen. S azt gondolta, hogy most megfizet a birkáért.

- Megszámollak benneteket szívesen - mondta -, de bújjatok be a birkaólba, s egyenként jöjjetek ki. Így aztán nem lesz tévedés.

A tíz buta legény bement az ólba, a juhász meg fogta a botját, s számolni kezdett. A számolást úgy végezte, hogy mikor az első legény kibújt az ólból, nagyot sújtott a hátára:

- Egy! - mondta.

A másodiknak kettőt, a harmadiknak hármat ütött. Ilyenformán kiszámolta őket tízig.

Ordítottak a legények, jajgattak. Mikor kijajgatták magukat, szépen megköszönték a juhásznak a számolást, s estére hazaértek mind a tízen. Otthon az apjuk látta, hogy semmivel sem okosabbak, mint mikor elindultak. Erre jól elpáholta őket ő is.

A menyasszonykereső

Volt menyasszonya Ábrisnak, Zsuzsának hívták, s a falu végiben lakott, nem messzi a malomtól. Egy napon Ábris épp a menyasszonyának segített az udvarban, amikor nagy kiabálás támadt:

- Jön az árvíz! Jön az árvíz! - kiáltották.

- Hi! Te Ábris! - sikított föl Zsuzsa. - Csukd be gyorsan a kaput, hadd kerüljön az árvíz másfelé.

Becsukta a kaput Ábris. De ahogy a lárma elnémult, s kiderült, hogy árvíz nincs, csak a gyerekek bolondoztak, Ábris gondolkozni kezdett. Azt gondolta, hogy a menyasszonya bizonyára nem tökéletes, különben nem csukatta volna be a kaput az árvíz elől. Ugyan bizony milyen árvíz az, amelyik meghátrál a csukott kapu előtt? - Olyan árvíz nincs.

Ha pedig nincs, gondolta Ábris, akkor én nem veszem feleségül Zsuzsát, hanem keresek magamnak okosabb asszonyt.

Azzal vágott egy botot, s elindult az útnak szaporán, hogy menyasszonyt leljen minél hamarabb. Egy darabig csendesen ment, de aztán, hogy szembejött egy ökrös szekér, fölkurjantott:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

Közben odanéz a szekérre - nincsen rajta ember. Se mellette. Odafülel, hát hall egy hangot, amint a két ökröt cságatja. Aztán megszólal a hang:

- Fekete nem volna jó? Fekete eladó lány?

- Nem volna rossz az sem - felelte Ábris -, de olyan bolond ember nem vagyok, hogy látatlanba vegyek eladó lányt.

- Ha látni akarsz, kukkants a szekér alá, oda kötöttem föl magam.

Lehajol Ábris, és csakugyan, egy fekete eladó lányt lát a szekér aljához kötve.

- Hát te mit művelsz itt? - kérdezte, mert más nem jutott eszébe.

- Fáradtak az ökrök, felkötöttem magam ide, hogy annál kevesebbet húzzanak a szegény párák.

Megcsóválta a fejét Ábris, aztán megmagyarázta a fekete lánynak, hogy az ökrök így sem húznak kevesebbet, üljön csak föl nyugodtan a szekérre.

Gyorsan kioldozta a lányt, de a hálálkodását meg sem hallotta, úgy megijedt a bolondságától. Hét falun átrohant ijedtében, s csak a nyolcadik faluban kurjantgatott megint:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

Épp a templom előtt szakadt ki belőle a kurjantás. Három nagylány állott a templom előtt, mindegyik szép, mindegyiknek a kezében zsák, mindegyik azt mondja, hogy ő eladó lány.

Ábris megállott előttük, s ezt mondta:

- No, ha eladó lányok vagytok, beszélgessünk.

Egy darabig beszélgettek erről-arról, aztán Ábris megtudakolta tőlük:

- Hát azzal a három zsákkal mit műveltek, ti eladó lányok?

- Napfényt viszünk bennük a templomba, hogy világosabb legyen odabent. Három éve dolgozunk, de bizony semmi látszatja a munkánknak.

- Hogy csináljátok? - kérdezte Ábris.

Erre a három lány kézbe vette a három zsákot, a száját a nap felé tartották, aztán hirtelen összefogták, rohantak be a templomba, ott a zsákot kinyitották.

- Így - felelték -, így csináljuk.

Látta Ábris, hogy megint bolondokkal hozta össze a balsors. Gondolta, mielőtt továbbmegy, megmutatja, mit tegyenek, hogy a templom világos legyen. Nagy ügyesen ütött a falba két ablakot, a templom kivilágosodott. Összesereglett az egész falu, mindenki dicsérte, csodálta, magasztalta Ábrist. Mindenki hálálkodott. Ő azonban odábbállt, mert a bolondokat nem szerette.

Ijedtében megint átrohant hét falun, s csak a nyolcadikban kurjantott föl megint:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

- No, ha azt keresel, jó helyen jársz - hallotta az egyik udvarból.

Benéz Ábris az udvarra, s lát egy nagylányt, kezében villa, előtte nagy halom dió. Megemeli a villát, beleszúr a dióba, hogy csörög, mint a bolond sarkantyú.

- Mit csinálsz, húgom? - kérdezte Ábris.

- Mit csinálnék? - felelt a lány. - Hányom fel a diót a padlásra. De nem megy, pedig három éve mást sem teszek.

No - gondolta Ábris -, még egy bolondot találtam. - Megmutatta neki, hogy a diót nem villával kell a padlásra fölhányni, hanem zsákban fölvinni.

Elámult a lány, hogy az idegen legény milyen okos, és hálálkodni kezdett, hogy így meg úgy. De azt már Ábris nem hallotta, mert ijedtében megint átszaladt hét falun, s csak a nyolcadikban jött vissza az ereje, hogy kurjantson:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

- Ne menj tovább egy lépéssel sem, itt vagyok én!

Odanéz Ábris, hát egy ügyes lány áll a kapuban, egyik kezében orsó, a másikban guzsaly, és fon. Igen ám, de ahogy jobban odanézett, hát látta Ábris, hogy a guzsalyon nem gyapjú van, hanem élő birka.

Ez is bolond! Innen sem házasodom! - gondolta. Szépen levette a birkát a guzsalyról, megnyírta, a gyapját a guzsalyra tette.

- Így szokták azt, lelkem - mondta szelíden, aztán úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki. Addig rohant, amíg bírta. Mikor az ina már reszketett, körülnézett, hol pihenhet meg. Hát éppen egy kocsma elé ért.

Bement a kocsmába, köszönt illendőképpen, és szalonnát meg bort kért a kocsmárostól, hogy egyék-igyék. A kocsmáros hozta, amit kért. Hozzálátott nagy búsan. De még egy falatot sem nyelt, mikor belépett a kocsmáros lánya.

Olyan szép volt, hozzá fogható szép lány soha nem élt a földön. Megtetszett a lány Ábrisnak, Ábris is megtetszett a lánynak, nem sokat teketóriáztak, hanem elhatározták, hogy összeházasodnak. Örült a kocsmáros, örült a kocsmárosné, mindjárt megtartották az eljegyzést.

Sütött a kocsmáros malacot, pulykát, kacsát az eljegyzésre, a kocsmárosné meg fánkot, kürtös kalácsot, csörögét. Ettek-ittak, vigadoztak. Egyszer csak észreveszi a kocsmáros, hogy nincs bor. A kancsóra mutat, s odaszól a lányának:

- Hozz bort.

Veszi a lány a kancsót, lemegy a pincébe, megereszti a csapot. Ahogy körülnéz, megüti a szemét egy rozsdás balta, amelyik ott függ egy szegen az ajtó fölött. Elgondolja magában, hogy ha Ábris feleségül veszi, gyerekük születik, a kicsi Ábris. Mikor a kicsi Ábris megtanul járni, vesznek neki egy pár csizmát, lejön ide, a balta a fejére esik, s ha meghal, ugyan kire marad a pár kicsi csizma? Hogy idáig jutott a gondolkodásban, megeredt a könnye keservesen.

Odafent meg egyre jobban szomjaztak. Rászól a kocsmáros a kocsmárosnéra:

- Menjen le kend, hadd lám, miért késik a lányunk.

Lemegy a kocsmárosné. Megtalálja a lányát. Azt szegényt úgy rázta a zokogás.

- Mi bajod van, hallod-e? - kérdi tőle. - Miért sírsz?

- Már hogyne sírnék, édesanyám - felel a lány -, hiszen ha Ábris felesége leszek, gyerekünk születik majd, kicsi Ábris. Mikor megtanul járni, veszek neki egy pár csizmát. Felhúzza, lejön ide, fejébe esik az a balta ott, akkor kire marad az a pár kicsi csizma?

Eleredt a kocsmárosné könnye is, odaült a lány mellé az ászokfára. Most már ketten sírtak, ketten kérdezték:

- Jaj, kire marad? Kire marad?

Várnak, várnak a férfiak odafent, hát se bor, se lány, se asszony.

- Megnézem, miért késnek - mondja a kocsmáros.

Lement a pincébe. Már a gádorban megütötte a fülét a szomorú zsinatolás.

- Hát ti mért sírtok? - kérdi.

- Hogyne sírnánk... - felelték azok, s elmondták a történetet.

A kocsmáros elbődült, de úgy elbődült, hogy az egész pince megtelt a hangjával:

- Kire marad, jaj, kire marad a kis csizma?

Megunta a legény a várakozást, el is tikkadt szomjúságában, lement hát a pincébe. Ott találta a kocsmárost, a kocsmárosnét meg a szép lányt. Sírt mind a három, s mind a három azt kérdezte:

- Jaj, kire marad, kire marad, kire marad a kis csizma?

- Hogy a csizma kire marad - mondta Ábris -, nem tudom. De hogy kendtek hárman sült bolondok, annyi szent.

Azzal Ábris abbahagyta a menyasszonykeresést. Nagy sietve hazament, s feleségül vette a régi menyasszonyát. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

A tréfás farkas

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egy ember. Annak az embernek volt egy kocája, egy berbécse meg egy lova. De nem becsülte meg őket, enniük is alig adott. Tavaszra úgy elhitványkodott a három nyomorult pára, hogy zörgött a csontjuk, lötyögött a bőrük.

Az ember kicsapta őket a kapun, s nagy mérgesen azt mondta:

- Eredjetek, hadd egyen meg benneteket a farkas, miért nem híztatok meg télen?

Híztak volna örömest, de ha egyszer nem kaptak enni.

Egy farkas éppen ott ólálkodott a ház sarkában. A ló ment legelöl, a farkas elébe szökkent, s így szólt:

- Hadd egyelek meg, hisz a gazdád nekem szánt.

- Ha éppen akarsz, megehetsz - felelt a ló -, de nem sok örömed lesz bennem. Csupa csont és bőr vagyok. Hanem most fölmegyek a havasba, legelészem egész nyáron, s úgy meghízom, minden falást jól falsz belőlem, ha majd visszatérek.

Útjára bocsátotta a farkas a lovat. Kifordult a kapuból a disznó. A farkas a disznót is megállította:

- Hadd egyelek meg, hisz a gazdád nekem szánt.

- Mit akarsz enni rajtam? - kérdezte a disznó. - Hát nem látod, hogy csupa csont meg bőr vagyok? Hanem várj őszig, addig a havasokban jól meghízom, ősszel egyél meg, s minden falást jól falsz majd belőlem.

A farkas a kocát is útjára bocsátotta. De akkor már jött a berbécs. A farkas elébe ugrott.

- Hadd egyelek meg - mondta -, hisz a gazdád nekem szánt.

- Ugyan bizony mit akarsz enni rajtam? - felelt a berbécs. - Csonttá-bőrré soványodtam. Hanem most fölmegyek a havasba, jól meghízom, ősszel egyél meg, s minden falást jól falsz majd belőlem.

A farkas a berbécset is útjára bocsátotta. Maga pedig egész nyáron a nagy őszi lakomára készülődött. Álmában a szája szélét nyalogatta, mert hol a kövér lóról, hol a kövér berbécsről álmodott, hol meg a kocáról és a hat süldő malacáról.

Elkövetkezett az ősz. A farkas egy bokor alá húzódott, s jó étvággyal találgatta, kit vet útjába a szerencse. Elsőnek a disznó kocogott le a havasról. Csakugyan meghízott a nyáron, s a hat süldő malac sem hiányzott.

Kikelt a farkas a bokorból, s elébe toppant a kocának.

- Derék állat vagy, hogy nem szedtél rá - mondta -, most gyere, hadd egyelek meg, egész nyáron rád tartogattam a hasamat.

- Ha rá akartalak volna szedni - felelt a koca -, nem ezen az úton jöttem volna. De baj van, még egy napig várnod kell.

- Ugyan, mire? - tudakolta a farkas türelmetlenül.

- Fönt a havasban nem volt pap - magyarázta a koca -, ezért a hat kicsi süldőm nincs megkeresztelve. S ha te kereszteletlen eszed meg őket, elkárhoznak a nyomorultak, s nem jutnak be a disznómennyországba. Ezt csak nem akarhatod! Várj még egy napig, farkas koma.

Nem vette volna lelkére a farkas, hogy a hat kicsi süldő az ő falánksága miatt örök kárhozatban szenvedjen. Szólt hát a kocának, hogy vigye el a paphoz a süldőket, kereszteltesse meg őket, aztán térjen vissza, mert ő már fölöttébb éhes.

- Hajolj csak ide, farkas koma - biztatta a koca -, megsúgom, melyik malacot milyen névre kereszteljük.

Odahajolt a farkas oldalvást, a koca megragadta a fülét, rángatta a fülénél fogva jobbra-balra, a hat malac is nekiesett, úgy megtépték, örült, hogy elmenekült.

Alig szuszogta ki magát a farkas, feltűnt az úton a berbécs. Látszott, hogy nem vesztegette az idejét a havasokban, hanem szép kövérré gyarapodott. Csak ránézett, s a farkasnak mindjárt eleredt a nyála.

- Isten hozott, berbécs koma - üdvözölte a farkas -, örülök, hogy épségben vagy, s megehetlek. De meg ne csúfolj ám, mint a disznó megcsúfolt volt!

- Hogy csúfolnálak meg - tiltakozott a berbécs. - Hiszen azért legelésztem szorgalmasan egész nyáron, hogy te jóllakhass belőlem.

- Derék állat vagy - csámcsogott a farkas -, hálából gyöngéden eszlek meg.

- Én is erre akartalak kérni - felelt a berbécs -, ne tépj, ne szaggass, ne rágj. Hanem nyelj le egészben.

A farkas bólintott, hogy megteszi. A berbécs szólt a farkasnak, hogy a fejét vesse hátra, a száját nyissa ki, amekkorára csak bírja. Aztán a berbécs nekifutamodott, s úgy elütötte a farkast, hogy hetet hengeredett. Keresztülugrott rajta, s hazaszaladt.

A farkas búsan visszakucorodott a bokor tövébe. De nem sokáig pihenhetett, mert dobogást hallott. A ló ügetett arrafelé.

- Hálistennek, hogy megjöttél - üdvözölte a farkas a lovat -, de most aztán meg ne csúfolj, mint a disznó meg a berbécs. Halandó állat vagyok én is, nem lehetek meg élés nélkül.

- Ugyan bizony mért jöttem volna erre, ha meg akarnálak csúfolni? - felelt a ló.

- Hát akkor gyere ide - kecsegtette a farkas -, hadd egyelek meg. Himm-hámm-humm.

- Megehetsz majd himm-hámm-humm - mondta a ló -, csak hát a faluban menyegző van, s az én hivatásom, hogy a menyasszonyt meghordozzam. Visszajövök, s jóllakhatsz belőlem.

Gondolta a farkas, hogy ő a lovat nem ereszti szem elől. Mert utóbb még az is csúffá teszi. Azt mondta hát, hogy megnézné a menyasszonyt.

- Gyere, nézd meg - felelt a ló, s intett, hogy üljön föl a hátára.

Mikor a farkas már a hátán ült, a ló nekiiramodott, s egy szusszanásra elérte a falut. Ott a nép csakugyan esküvőre készülődött. Az emberek meglátták a lovat, ló hátán a farkast, s kiáltozni kezdtek:

- Itt a lovas farkas! Itt a lovas farkas!

Ki kézbelire, ki kapára, ki rúdra, ki fejszére kapott. A ló megállott, az emberek neki a farkasnak. Agyba-főbe verték, alig bírt az erdőbe menekülni előlük.

Az erdőben egy csonka kezű ember tuskókat ásott ki a földből. Meghallotta a pokolbeli zenebonát, s kilesett az útra. Meglátta a farkast, amint nagy lihegve feléje tartott. Ijedtében behúzódott egy fatörzs mögé.

A háromszor megcsúfolt farkas ugyanannak a fának a törzse mögé bújt, de a másik felén. Egy darabig a sebeit nyalogatta, aztán keservesen fölsóhajtott:

- Úgy kell nekem, amiért ilyen buta voltam! Bizony megérdemelném, hogy valaki fejbe vágjon.

Ha csak ez hiányzik neked, gondolta a csonka kezű ember. Azzal isteneset sújtott a farkas fejére.

- Kutya világ ez a mostani - mondta a farkas -, lám, még tréfálkozni sem lehet.

Nem igaz

Egy ravasz legény beállított az urasághoz, hogy szívesen elszegődne inasul. Megtetszett a legény az uraságnak.

- Mennyiért szegődnél el? - kérdezte az uraság.

- Nem kérek én fizetséget se pénzben, sem egyébben, hanem hazugságra szerződnék - mondta a ravasz legény.

- Hát ezt hogy érted?

- Én úgy - felelte a ravasz legény -, hogy ha a nagyságos úr elhiszi minden hazugságomat, akkor ingyen szolgálok holtomig. Ha meg nem hiszi el, s azt mondja: "nem igaz", akkor fizet egy véka aranyat, s utamra bocsát, mert a szolgálatom kitelt.

A uraság húzogatni kezdte a bajuszát, úgy töprengett rajta, hogy elfogadja-e az ajánlatot vagy sem. De minél tovább húzogatta a bajszát, annál inkább úgy látta, hogy az alkun csak ő kereshet. Megegyeztek, paroláztak.

A legény azzal kezdte inasi szolgálatát, hogy egy hétig feléje sem nézett az uraságnak. A nyolcadik nap elment az urasághoz.

- Hol csavarogtál, te akasztófáravaló? - förmedt rá az uraság nagy dühösen.

- Elmondom, nagyságos úr, csak tessék meghallgatni - mondta a ravasz legény. - Csak az történt, hogy az apám kiadta a jussom. Kaptam tőle három lovat, egy keheset, egy kaptást meg egy kapcsost. Ráültem a kapcsosra, megsarkantyúztam a kaptást, s kilovagoltam a kehesen a dinnyeföldre. Az apámék épp szüretelték a dinnyét. Egyet leszakítottak, egyet lenyeltek, így szüreteltek. Mihelyt megláttak, beugrottak egy lyukas dinnyébe, s magukra húzták a lyukat, meg ne láthassam őket. Nem is láttam őket, hanem továbbhajtottam a kapcsost, hogy a kaptás majd megszakadt bele, de vágtatott is a kehes, öröm volt nézni! Leültem a dinnyeföld szélére, úgy néztem, amint a kehes vágtat velem. Mikor már úgy elszaladt velem a kapcsos, hogy már csak a kaptás patájának a dobogását hallottam, de azt is messziről, akkor átugrottam egy szakadékon. Már odaát voltunk, mikor hátranéztem, hát a lovam kettészakadt. Mit csináljak? Mihez fogjak? Állt ott egy kerek fűzfa, abból szakítottam hetvenhét kunkori venyigét, azzal a hetvenhét kunkori venyigével úgy megkötöttem a kapcsost, hogy a kaptás mindjárt meggyógyult, akkor aztán továbbhajtottam a kehesen. Nem messzi hajtottam. Megint hátranézek, hát a lovam derekából égig érő fa nőtt. Az égben még sohasem jártam, gondoltam, körülnézek egy kicsit odafent. Másztam három nap, három éjjel, negyedik nap fölértem az égbe, találkoztam Szent Péterrel, mondta, hogy nincsen bérese, szegődjek el hozzá. Elszegődtem, akkor elembe öntött három zsák kölest, hogy hol őrizzem, hol meg számoljam. Hozzákezdtem mindjárt a számoláshoz. Igen ám, de ha számoltam, nem tudtam őrizni, ha meg őriztem, nem tudtam számolni. Szent Péter megdühödött, hogy hasznomat nem vehette, s úgy a hátamra vágott a botjával, hogy a pokolig meg sem álltam. Ahogy átléptem a pokol küszöbét, mit látok? Bizony az úrnak az apját láttam, két ördög a lábát fogta, kettő a karját, zsupsz, belecsapták a moslékba!

- Nem igaz! Hazudsz, kutya legénye!

A ravasz legény azzal fölállott, s szép udvariasan meghajtotta magát az uraság előtt.

- No, ha nem igaz, akkor kitelt a szolgálatom, kérem a véka aranyat.

Mit tehetett az uraság, mérgelődött, pukkadozott, de így alkudtak, kimérte hát a véka aranyat.

A ravasz legény meg földet, házat vásárolt a véka aranyból, s ma is boldogan él, ha meg nem halt.

A zsírosbundás meg a kopottszűrös

Volt egyszer egy falu, a falunak volt egy vége, s a falu végén két ember élt. Egy zsíros bundás ember meg egy kopott szűrös ember. A zsíros bundás ember maga sem tudta, mi mindene van, annyi tömérdek vagyont ravaszkodott össze. A kopott szűrös ember meg egész áldott nap görnyedt, robotolt, hogy megkeresse a betevő falatot magának meg a családjának.

Akármekkora nagy vagyont hordott is össze a zsíros bundás ember, mégis mindig többet akart. Nem is nyugodott soha, hanem kereskedett szakadatlan, hol marhával, lóval, disznóval; hol borral, hallal, bőrrel; hol vászonnal, posztóval, csipkével. Amikor meg nem kereskedett, akkor behúzódott a sarokba, s azon törte a fejét, milyen ravaszsággal járhatna túl embertársai eszén.

Egyszer, hogy az erdőben járt, fülkaparó károgást hall. Megy, amerről a hangot hallja, hát egy tisztáson legalább százezer varjú károg, csapkod a szárnyával.

- Jó napot adjon Isten - köszönt rájuk a zsíros bundás ember -, talán bizony varjúgyűlés van, hogy így összesereglettek?

Elnémult a százezer varjú tüstént, mindannyi oldalt fordítja a fejét, hogy láthassa, ki beszél. A legnagyobb varjú pedig így szól:

- Jó, hogy jöttél, te zsíros bundás ember. Én vagyok a varjúkirály, s épp olyan embert kerestem, amilyen te vagy.

- Aztán mi végből kerestél ilyenfajta embert, te varjúkirály?

- Én avégből, hogy vagy teljesíted a kívánságom, vagy megeszünk bundástul.

Megijedt a zsíros bundás ember, de nem mutatta.

- Mi volna a kívánságod, felséges varjúkirály? - kérdezte.

Mielőtt felelt volna a varjúkirály, megcsattogtatta a csőrét. Mire a többi varjú is megcsattogtatta a csőrét. Csattogott az egész erdő.

- Háborúból jövünk - mondta a varjúkirály -, kifogytunk mindenből, élelemből, italból, pénzből, s megéheztünk. Kegyetlenül megéheztünk.

- Megéheztünk - visszhangzott a százezer varjú, s megcsattogtatta a csőrét.

- Megéheztünk - ismételte a varjúkirály, és megcsattogtatta ő is a csőrét -, ennivaló kellene. Két ökör.

A zsíros bundás megvonta a vállát:

- Két ökör akad nálam, vagy több is, de mit adsz értük? Mert hozomra nem adok egy falat húst sem, még ha százszor varjúkirály vagy is.

- Ha nem adsz hozomra, megeszünk téged. S akkor már csak egy ökör kell.

Erre olyan csattogás támadt a varjúseregben, hogy a zsíros bundás embernek a hideg futkosott a hátán. Legszívesebben futásnak eredt volna. Csak azért nem tette meg, mert tudta, úgyis utolérik, s minek fejezze be varjak gyomrában életét, ha befejezheti másként is.

Azt mondta hát okosan, hogy odaadja a két ökröt hozomra.

- Szerencséd, hogy így határoztál - mondta a varjúkirály. - Nesze, itt a névjegyem, a címem, jöjj majd el hozzám, gazdagon megjutalmazlak. Ez a két varjú most elmegy veled, ők majd idehajtják az ökröket. A többi a mi dolgunk.

A két varjú a vállára szállt, a zsíros bundás ember pedig megindult a tanyája felé. Ahogy lépkedett, egyre azon gyötörte az agyát, hogy kisüssön valami ádáz huncutságot. Nem mást akart a zsíros bundás ember, mint hogy a jutalmat ő kapja meg, de nem a maga két ökréért. Még ki sem jutottak az erdőből, már tudta, mit kell tenni.

Mikor a falu végén befordultak az országúton, a zsíros bundás ember meglátta a kopott szűrös embert. Ott szántott a kopott szűrös ember a határban, két ökrével szántotta a földet.

A zsíros bundás ember behívta a házába a kopott szűrös embert. A két varjúnak pedig azt mondta, hogy a kopott szűrös ember két ökrét hajtsák el. A varjúk kifogták az ökröket, s hajtani kezdték sebesen, mert éhesek voltak maguk is, meg a társaikat sem akarták megváratni.

A kopott szűrös ember belépett a szobába, s így szólt:

- Itt volnék, gazduram.

- Látom - felelt a zsíros bundás ember.

- Hivatott, gazduram.

- Volna egy sárga kancám eladó - mondta a zsíros bundás ember. - Nem vennéd-e meg?

Elgondolkodott erre a kopott szűrös ember. Ismerte jól a szomszédját, tudta, hogy megint valami ravaszságot főzött ki. Mi lehet az? Mi lehet az? - törte a fejét. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a szántón hagyta a két ökrét őrizetlen. Azt sem mondta, félkalap, rohant ki a szántóra.

Körülnéz, az eke ott van, a két ökör sehol. Az erdő felé néz, még látja a két varjút, amint az ökröket hajtják.

- Hova hajtjátok két drága ökrömet? - kiáltott utánuk.

- A varjúkirályhoz.

- Mi végből?

- Ebédnek.

Jajgatott, siránkozott a kopott szűrös ember, hogy vele mi lesz ökör nélkül, szántatlan marad a földje, éhen a családja.

- Mi lesz, mi nem lesz, honnan tudnám - kiáltott vissza az egyik varjú.

- Ne hajtsátok el, ha irgalmat ismertek!

Megszólalt erre a másik varjú.

- Ha százszor ennyit könyörögnél, akkor is elhajtanánk az ökröket. Az ökrök nélkül az egész varjúnép éhen veszne. Hanem gyere el Varjúországba, a királyunk majd megjutalmaz.

Kitalálta a kopott szűrös ember, hogy a szomszédja űzött csúfot belőle. Hazarohant gyorsan, kirántotta a ganéból a villát, s rohant, hogy a zsíros bundás embert fölnyársalja. Hasztalan sietett azonban, a zsíros bundás ember már messzi járt. Elment, hogy a varjúkirálytól megkapja a jutalmat a két ökör fejében.

Töprenkedett a kopott szűrös ember, mitévő legyen. Hazamenni nem mert, félt a feleségétől. Mit mond, ha az asszony az ökrök felől kérdezi? Mit mond, ha a szántás felől kérdezi? Mit mond, ha a nyolc gyerek enni kér?

Nem volt más reménysége, mint hogy a varjúkirály megsegíti. Kapta magát, megindult hát hetedhét ország ellen. Ment hegyen-völgyön, árkon-bokron, ungon-berken keresztül. Amit kapott, evett, s ha nem kapott, nézett.

Egy völgyben pásztorokkal találkozott. Tűz körül füttőztek, birkapörköltöt főztek.

- Hova, hova? - kérdezték.

- A varjúkirályhoz megyek, hogy igazságot tegyen - mondta a kopott szűrös ember.

- No - felelték -, akkor jó helyen jársz. Ő a mi gazdánk. Egyik szolgájával üzente, hogy jössz, s ne hagyjunk éhen, ne hagyjunk szomján, hogy bizonyosan eljuthass a varjúkirályhoz, varjúkirálynál az igazsághoz.

Kínálták pörkölttel, kenyérrel. Mikor kedvére evett, útbaigazították.

Ment a kopott szűrös ember, ment hegyen, völgyön, bokron át. Lenyugodott a nap, fölkelt a nap, talán százszor is, s még mindig lakatlan hegyek meredeztek előtte. Sehol egy csomó fű, sehol egy bokor, sehol egy élőlény. Csupasz sziklák mindenütt.

Már-már azt hitte a kopott szűrös ember, hogy a pásztorok a pokolba kalauzolták, amikor megpillantotta a varjak birodalmát. Fekete ország volt Varjúország, olyan fekete, hogy hozzá képest a csupasz hegyek szinte fehérnek látszottak. Kopár fák meredeztek elő a földből, minden fán fészek, minden fa körül repdeső, fekete madarak.

A kopott szűrös ember egy darabig elnézelődött Varjúországban, aztán az utat kutatta a szemével. Volt út, hogyne lett volna, vékonyan tekergőzött a kopár sziklák között. A kopott szűrös ember nekifohászkodott, s ereszkedni kezdett lefelé.

Harmadnapra a hegy lábához ért, s ott egy hatalmas, fekete folyam állotta útját. Akkora tömérdek folyam volt, hogy még egy emeletes elefánt sem bírt volna átgázolni rajta. Vakarta a fejét a kopott szűrös ember, nem tudta, mitévő legyen.

Épp javában vakargatta a fejét, mikor panaszos hangot hallott. Hát egy gödörben egy varjúfejű ember sír-rí keservesen. Elcsodálkozott a kopott szűrös ember, mert ilyenforma szerzettel még nem találkozott.

- Mit csodálkozol? - kérdezte a varjúfejű ember. - Háromszázharminchárom éve ilyen vagyok, megszokhattál volna már.

- Bizonyára megszoktalak volna - felelt a kopott szűrös -, ha nem most látnálak először.

- Nézz meg többször - biztatta a varjúfejű -, meglásd, a végén azt mondod majd, soha ilyen jóképű legényt nem láttál.

Nézte a kopott szűrös, majd kiugrott a szeme, úgy nézte, de amit kellett volna, nem látta.

- Tovább nem próbálom - mondta.

- No, ha nem próbálod, akkor hadd hallom, mi szél hozott erre.

- Varjúországba tartok, hogy igazságot leljek a varjúkirálynál.

- Akkor jó helyen jársz - felelt a varjúfejű -, mert én vagyok a varjúkirály révésze, én viszem át a folyón, aki hozzá igyekszik. Át is viszlek, de előbb mondd meg, honnan való vagy.

- Innen és innen - mondta a kopott szűrös ember. Amint ez meghallotta, a varjúfejű dühösen kiszökkent a gödörből, felkapott egy félmázsás sziklát:

- Most laposra verlek! - kiáltotta.

- Mielőtt munkához látnál - mondta a kopott szűrös -, hadd hallom, miért sújtasz ilyen cudar büntetéssel?

A varjúfejű erre így szólt:

- Egy zsíros bundás ember járt itt előtted, ő is abból a faluból való, ahonnan te. Az az ember álnokul rászedett, ezért elhatároztam, hogy mindenkit laposra verek, aki a falujából jő.

- Ha így áll az eset - mondta a kopott szűrös -, akkor ne verekedjünk, hanem inkább tanácskozzunk. Mert hát engem két ökrömből forgatott ki a zsíros bundás. A te eszeden hogy járt túl?

A varjúfejűt úgy elöntötte a méreg az emlékezésre, hogy földhöz teremtette a félmázsás sziklát. De úgy, hogy félig bemélyedt a földbe. Aztán így szólt:

- Bizony alaposan túljárt az eszemen. Egy liter pálinkát ígért, ha megmondom, mit kérjen a varjúkirálytól. Megmondtam. Adott is egy üveget, de nem pálinka volt benne, hanem petróleum. A hideg rázott ki, amikor kortyoltam belőle.

Megint elfogta a méreg a varjúfejűt, megint felkapott egy sziklát, megint belevágta a földbe. Még tapodott is rajta egy darabig. Ezenközben pedig így kiáltozott:

- Megállj, megállj, te zsíros bundás, kerülj csak a kezem közé!

Majd adok én neked petróleummal itatni a varjúkirály őfelsége révészét! Majd meglátod, gazok gaza, csirkefogók csirkefogója. Majd meglátod, ki a varjúfejű révész!

Mire a kopott szűrös megcsóválta a fejét:

- Abban egy cseppet se reménykedjék kend, hogy találkozik a zsírosbundással.

- Miért ne reménykedjem? - kérdezte a révész.

- Mert lesz annyi esze, hogy elkerülje kendet.

Leesett a révész álla, úgy kérdezte:

- Hát akkor hogyan állok rajta bosszút?

- Megtanácskozzuk - mondta a kopott szűrös, és azon nyomban pipára gyújtott, mert tanácskozáskor mindig pipázni szokott. Pipára gyújtott a varjúfejű ember is. Furcsán állott a csőrében a pipaszár, de azért csak szívta bátran.

Pipáztak - tanácskoztak; pipáztak - tanácskoztak hét nap, hét éjjel. De csak a nyolcadik éjjel jutott valami okos dolog az eszükbe.

- Most már tudom, mit kell tenned - mondta a varjúfejű révész.

- Az jó - felelt a kopott szűrös -, mert én még mindig nem tudom.

A révész tovább beszélt:

- A zsíros bundás megkérdezte tőlem, mit kérjen a varjúkirálytól. Mondtam neki, hogy a kicsi kávédarálóját kérje, mert annak a kávédarálónak az a tulajdonsága, hogy amíg forgatják, ontja az ételt-italt. Három falut megvendégelhetsz, ha kedved tartja. Hát ezt most már nem kérheted, elvitte a zsíros bundás. Hanem van a varjúkirálynak egy csodatévő dorongja. Azt kérd. Olyan dorong az, hogy rászólsz, s földre veri minden ellenségedet.

Elgondolkodott a kopott szűrös ember, aztán így szólt panaszosan:

- Semmit sem ér a tanácsod, te varjúfejű révész. Nyolc éhes gyerekem van nékem odahaza. Ha a feleségem meglátja, hogy dorongot hoztam nekik, nem kenyeret, úgy ver fejbe a tésztanyújtóval, hogy három évig sántítok belé.

- Meg is érdemelnéd - kacagott a révész -, mert akinek ilyen kurta az esze, annak ütni kell a fejét. Tízszer is napjában. Hát az nem jut eszedbe, hogy ha a dorong a tied, elmehetsz a zsíros bundáshoz? Hát nem jut eszedbe, hogy ha ott vagy a zsíros bundásnál, biztathatod a dorongot? Hát az nem jut eszedbe, hogy ha a dorongodat biztatod, az nyomban munkához lát? Hát az nem jut eszedbe, hogy ha a dorong ellátta a zsíros bundás baját, akkor a zsíros bundás neked adja a kávédarálót? Hát nem jut eszedbe, hogy ha a kávédaráló a tied, nyolc gyereked soha többé éhes nem lesz?

Most már eszébe jutott a kopott szűrösnek, ami kellett. Nem is késlekedett tovább, hanem elindult a folyam felé. A révész utána.

A révész előhúzott a part alól egy nagy, fekete csónakot, beleültek, s egykettőre áteveztek a túlsó partra. Ott a kopott szűrös megölelte a varjúrévészt, aztán nekivágott az országúinak. Nyárfák állottak az úton kétoldalt. Varjúfészek rajtuk annyi, hogy a nagy fák roskadoztak bele. Minden fészekben varjúfiókák.

- Arra menj! Arra menj! - károgták, s csőrükkel mutatták az utat.

így aztán a kopott szűrös ember hamarosan eltalált a varjúkirály palotájába. A palota egy égbe nyúló jegenye tetején állott, s csupa aranygallyból rakták.

- Mi járatban vagy? - kérdezte az ajtónálló varjú.

- A varjúkirályt keresem, varjúkirálynál az igazságot.

- Szerencséd, hogy az igazságot keresed, különben soha nem bocsátottalak volna a mi hatalmas királyunk felséges színe elé.

Így beszélt az ajtónálló varjú, aztán csőrébe kapta a kopott szűrös ember nadrágszíját, s felröppent az arany fészekbe. Ott ügyesen letette a kopott szűröst, maga pedig visszarepült a kapu elé.

A varjúkirály éppen reggelizett. Aranykukacot evett aranytálból.

- Jó étvágyat kívánok alázatosan - szólalt meg a kopott szűrös, ahogy illendő.

- Köszönöm - mondta a varjúkirály. - Étvágyam van, kukac is van, nincs semmi baj. De neked, fiam, hallom, bajod van. Mondd csak el, milyen ügyben tegyek igazságot.

Elmondta a kopott szűrös, hogy hajtatta el az ő két ökrét a zsíros bundás.

- Amíg tanút nem állítasz, egy szavadat sem hiszem el - mondta a varjúkirály, s egyszerre három kukacot nyelt le.

- Két derék varjúlegény a tanúm, hogy úgy igaz, ahogy mondtam.

Előhívatta a király a két varjúlegényt. Mikor megtudta, hogy a zsíros bundás őt is becsapta, akkora károgásba kezdett, hogy a birodalom valamennyi varjúja odasereglett. Megfeketedett az ég, annyian voltak.

- Sose mérgelődjék, kegyelmes királyatyám - szólalt meg a kopott szűrös ember -, hanem adja nekem a két ökör fejében a csodatévő dorongot, a többit bízza csak rám.

Intett a király, két komornyik menten elrepült, s már hozták is a dorongot.

- No, fiam - mondta a varjúkirály -, itt a dorong, most már rajtad a sor, hogy igazságot szolgáltass magadnak is, nekem is.

A kopott szűrös megköszönte a dorongot, s indult volna. De a király szólt, hogy ne menjen gyalog, elviszik a szolgái. Fel is kapta négy derék varjúlegény, s nagy sebesen addig szálltak vele, míg a faluvégre nem értek, ahol a kopott szűrös lakott.

A felesége éppen ruhát mosott az udvaron. Felnéz, kit lát a levegőben, hát a férjét, amint éppen körözik ügyesen, hogy leszálljon.

Beszalad a házba az asszony, kiabál:

- Gyertek, gyertek, apátok megtanult repülni.

Elősereglik a nyolc gyerek, néz mind a nyolc, a száját tátja mind. Középütt az anyjuk, nyitva az ő szája is. Fölöttük az ember a levegőben, lebeg a kopott szűr rajta, mintha szárny volna.

De ahogy lejjebb ereszkedett az ember, meglátták, hogy nem maga repül, varjak tartják a nadrágszíjánál fogva.

- Hát kend a varjakhoz járt iskolába? - kérdezte az asszony.

- Éppen csak amikor más dolgom nem volt - felelt az ember.

- Aztán mit hozott a házhoz?

A kopott szűrös mutatta, hogy a dorongot.

- Mást nem? - kérdezte az asszony.

- Mást nem.

- No, hát akkor adja ide azt a dorongot, hadd törjem el a kend fején. Mert azt érdemli. Éhezünk hétszámra, a betevő falatunk sincs meg, kend meg a varjakkal társalkodik. Hát micsoda férj kend, micsoda szülő?

Így pörölt az asszony, s tán még ma is pörölne, ha az ember el nem hallgattatja:

- Lesz mindjárt étel-ital bőségesen - mondta a kopott szűrös -, itthon van-e a zsíros bundás ember?

- Itthon hát, de vigyázzon kend, mert amióta megjött messzi útjáról, szakadatlanul eszik, s már háromszor akkora, mint amekkora volt, amikor elment.

Vette a kopott szűrös a dorongot, s átugrott a kerítésen. Három lépés, s már ott állott a zsíros bundás ember háza előtt. A zsíros bundás a tornácon terpeszkedett. Olyan kövérre hízott, három zsíros bunda alig takarta be. Egyik oldala a ház falát nyomta be, a másik oldala a tornác oszlopát düllesztette ki.

Előtte asztal, az asztalon tömérdek étel-ital, kezében a kicsi kávédaráló. Azt forgatta a zsíros bundás, és ahogy forgatta, úgy ömlött belőle az étel, mint a Dunában a víz.

Mikor először nézett oda a kopott szűrös ember, öt sonkát látott, mikor másodjára nézett oda, már tíz sonka állott egymás hátán. A kolbász úgy gombolyodott ki a kávédarálóból, mint a vetélőből a fonál. A kemény tojás számlálhatatlanul potyogott a földre, a sarokban hegyben a kenyér, egy csomó kerek sajt a lépcsőre gurult, egy óriási üstben pedig egyre több töltött káposzta rotyogott, akkora morajlással, mintha az ég dörögne viharban.

Összefutott a nyál a kopott szűrös szájában, nagy ideje nem evett már. A hasa is korogni kezdett. Olyan fájdalmasan, hogy a zsíros bundás fölpillantott, s meglátta a kopott szűröst.

- Ezzel a rengeteg étellel mi lesz, gazduram? - kérdezte a kopott szűrös.

- Mi lenne - visszhangozta a zsíros bundás -, hát megeszem! Van itt hely.

Azzal a hasára csapott.

- Hogy hely van, azt látom - mondta a kopott szűrös -, de itt is volna hely, az én szűk kis hasamban.

Megrázta a fejét a zsíros bundás, csak úgy tocsogott a tokája:

- Tőlem egy veszett falatot sem kapsz - mondta -, ha enni akarsz, szerezz magadnak! Én is úgy szereztem.

- Kend csalással szerezte - felelt a kopott szűrös.

- Így vagy úgy, én szereztem, én eszem meg - kiáltott a zsíros bundás, és megint a hasára ütött, hogy visszhangzott bele az egész falu.

- Üzenetet hoztam a varjúkirálytól - mondta a kopott szűrös.

- Micsoda üzenetet?

- Mindjárt megtudja kend - felelt a kopott szűrös, azzal odaszólt a csodatévő dorongnak, hogy rajta.

Nem kérette magát a dorong, hanem csépelni kezdte a zsíros bundást. Olyan jóízűen csépelte, hogy mikor abbahagyta, hát fele akkora volt, mint mikor a cséplés kezdődött.

- Hogy ízlett az üzenet? - kérdezte a kopott szűrös.

Nem felelt a zsíros bundás mindjárt, hanem csak kapkodott a hangja után meg az oldalához, derekához. De akárhova nyúlt, mindenhol fájt.

- Jaj - nyögte -, jaj, nem jó üzenet volt.

- Hát ha nem akar kend még egy ilyen üzenetet, akkor most adja ide azt a kicsi kávédarálót, mert az engem illet.

Erre tüstént visszatért a zsíros bundás ereje. Felugrott az asztal mellől, a kávédarálót a zsebébe dugta, maga meg az öklét rázta fenyegetőn:

- Azt soha tőlem meg nem kapod. Ha belehalok, akkor sem.

Már nem is kellett biztatni a dorongot. Tudta, mi a kötelessége. Munkához látott haladéktalanul. Ütötte-verte-szapulta-püfölte-tángálta. Ha belefáradt, abba-abbahagyta. Ilyenkor a kopott szűrös megkérdezte:

- Adod-e a darálót?

- Nem én - nyögte a zsíros bundás.

- No, ha nem, akkor hadd lám, meddig bírod.

Mire a csodatévő dorong tovább lazsnakolta-dereckelte-supálta-supákolta-dzsámbázta a zsíros bundást, az meg nyögött-nyüszített, de nem engedett, nem tágított.

Mit tehetett a kopott szűrös, helyet foglalt a terített asztal mellett. Evett-ivott kedvére három nap, három éjjel. A harmadik napon úgy déltájban megszólalt a zsíros bundás:

- Adom.

Vékony hangon szólt, nagyon szomorúan.

- Ha adod, add! - szólt rá a kopott szűrös.

A zsíros bundás föltápászkodott a földről. Elámult a kopott szűrös, ha a zsíros bunda nincs a vállán, meg sem ismeri a szomszédját, úgy összement a büntetésben. Olyan kicsi lett, a törpék között se sokat dicsekedhetett volna a magasságával.

- Fogd! - mondta a zsíros bundás, s odavetette a kávédarálót, azzal már indult is. A kiskapuból visszafordult:

- Jól vésd eszedbe, hogy ami történt, meg nem bocsátom. Sereggel jövök rád, hogy a darálót visszavegyem, téged pedig karóba húzassalak, ahogy megérdemled.

Legyintett a kopott szűrös, fogta a darálót meg a dorongot, s ment a családjához.

- Asszony, asszony, haragszol-e még? - kérdezte a kerítés mellől.

- Míg jól nem laktam, bizony haragszom - felelt az asszony.

- Hát a gyerekek haragusznak-e? - kérdezte az ember.

- Míg jól nem laktak, ők is haragusznak - felelt az asszony.

Nem szólt többet egy szóval sem a kopott szűrös ember, csak fogta a seprűt, és seperni kezdte az udvart. Mikor egy helyütt tisztára seperte, bement a házba, kihozott egy lepedőt, elterítette a földön.

- Mi végből tereget ott kend? - tudakolta az asszony.

- Én avégből, hogy most eszünk. De annyit, de annyit-annyit-annyit, annyi tömérdeket, annyi rengeteget, amennyit szegény ember még nem evett, mióta a világ világ.

Nézett az asszony, nézett a nyolc gyerek, hogy mit esznek. De nem láttak még annyi ennivalót sem, amennyivel egy félig éhes egérfiók beérte volna.

- Mit eszünk? - kérdezték.

- Majd darálok nektek valamit - felelt az ember, lekuporodott a lepedő sarkába, s lassan darált, darált.

A gyerekek eltátották a szájukat, el az asszony is. Mert amit most láttak, ahhoz foghatót soha nem láttak. A kis darálóból hol egy kenyér fordult ki, hol egy fél disznó, hol egy tál túrós csusza, hol palacsinta tucatszám, hol meg májas-véres hurka savanyú káposztával.

Az asszony kiabált, ahogy a torkán kifért:

- Ne forgassa már kend, épp eleget forgatott már, hiszen ami itt van, egy hét alatt meg nem esszük! Ne forgassa kend, prédába megy a sok drága étel.

Addig-addig, hogy az ember csakugyan abbahagyta a forgatást, s rámutatott a lepedőre:

- Eddig haragudtatok - mondta -, most egyetek, amíg nem haragusztok.

Ettek is. Először ettek reggeltől estig. Mindjárt utána estétől reggelig. Aztán megint reggeltől estig és megint estétől reggelig. Most annyit ettek, mint amennyit éheztek azelőtt.

Híre terjedt egykettőre, hogy a kopott szűrös ember asztalánál mindig akad falnivaló. Először csak a falu végéről jöttek a vendégek, aztán jöttek a közepéből, a másik végéből, jöttek a szomszéd faluból. Jöttek a parasztok, kézművesek, kalmárok, tőzsérek, csiszárok, kupecek. De jöttek grófok, bárók, hercegek is.

A kopott szűrös mindegyiket hellyel kínálta, s így szólt hozzá:

- Egyék, amennyi jólesik.

Egy nap maga a király is megjelent. A többieket a földre ültette volt a kopott szűrös, de hogy a királyt meglátta, beszaladt a házba székért.

- Tessék, felséges királyatyám - kínálta -, foglaljon helyet, és egyék, amennyi jólesik.

De a király nem ült le, de a király nem evett, még csak nem is ivott, hanem siránkozott fennhangon:

- Bajban van az ország, ilyen nagy bajban még sohasem volt.

- Hát csak mondja el, királyatyám - biztatta a kopott szűrös -, hátha segíthetek valamit.

- Azért jöttem, hogy segítsetek. Hoztam három szekér kardot, puskát. Vegyen mindenki belőle, háborúba megyünk. Ha szerencsénk van, győzünk, ha nincs szerencsénk, ott maradunk.

Akkora riadalom támadt ezekre a szavakra, hogy kinek-kinek torkán akadt a falat. Aztán felállott egy főherceg, és ezt mondta:

- Miért mennénk háborúba? Tegnap még semmi baj nem volt.

Intett a király, hogy kövessék. Felment egy dombra, s lemutatott a síkságra:

- Ha nem hisztek a szavamnak, győződjetek meg felőle, hogy csakugyan háború van.

Nézik az emberek, nézik, hát látják, hogy annyi a török, mint a sáska. Itt is török, ott is török, mindenütt török. Egy zsíros bundás ember vezeti őket, s törnek-pusztítanak, amerre elhaladnak.

Mikor meglátta a zsíros bundást, a kopott szűrös odaszólt a királynak:

- Ha felséges királyatyámnak nincs ellene kifogása, fölvállalnám ezt a háborút.

Elcsöndesedett mindenki, s a kopott szűrösre néztek. Az meg folytatta a beszédet: - Nekem nyolc fiam van, királyatyámnak nyolc leánya. Ha megnyerem a háborút, adja feleségül nyolc leányát az én nyolc fiamhoz. Ha elveszítem, azt sem bánom, ha kocsonyát főzet a fejemből.

A király a kezét nyújtotta. Paroláztak. Aztán a kopott szűrös vette a csodatévő dorongot, s leszaladt a dombon. Addig szaladt, míg szembe nem találkozott a zsíros bundással. Amaz meghízott, de ami látszott belőle, még most is kékbe-zöldbe játszott.

- Most megeszlek! - vicsorgott a zsíros bundás.

- Rajta! - biztatta a kopott szűrös a dorongot. - De csak a fejüket üsd.

Nekilátott a dorong a munkának. Úgy ugrált fejről fejre, hogy a visszhang belefáradt a sok kongatásba. Zengett az egész völgy, mintha üres hordót vernének. Pedig csak a török feje kongott, meg a zsíros bundásé. De két napnál tovább a török sem bírta. Futásnak eredt a hatalmas had, s meg sem állott, míg a Boszporuszig nem ért. Ott megmondták a császárnak, hogy ők többé nem szállnak hadba Magyarország ellen, mert van ott egy kopott szűrös hadvezér, akin emberszülte ember nem győzedelmeskedhet.

Mikor a török császár ezt meghallotta, nyomban tömlöcbe vetette a zsíros bundás embert. Mert nem akart ő háborút, csak a zsíros bundás beszélte rá.

A szegény ember visszament a királyhoz. Nyolc fia feleségül vette a nyolc királykisasszonyt. Mindegyiknek született nyolc gyereke. Mondjátok meg, hány gyerek született összesen. Mert ha meg nem mondjátok, kiugrik a tömlöcből a zsíros bundás, és akkor jaj nektek.

Bolond az erdőben

Mátyás királynak volt egy híres udvari bolondja. Ez a bolond kiválóan értette a mesterségét. El is terjedt a híre országszerte. Azt viszont kevesen tudják, hogy a nagy király miként jutott derék mulattatójához. Érdemes hát elbeszélni.

Egyszer a király vadászni ment. Amint vadászgatott, egy tisztásra ért, s egy roskatag kunyhót pillantott meg. Elfogta a kíváncsiság, ugyan ki lakhat a rengeteg közepében ilyen magányosan. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva állott, a király odahajtatott, s lovastul kukkantott be az ajtón.

Odabent egy torzonborz embert látott, ki pucéran heverészett egy halom szalmán.

- Ki van itt? - kérdezte a király.

- Másfél ember meg egy lófej - felelt a szalmán heverésző, beleszámolván a látogatót is.

Tetszett a királynak a csavaros válasz, megkérdezte hát a pucér embert, hogy mi a neve.

- Markal vagyok.

- Apád él-e? - kérdezte a király.

- Él, de elment ételízért. Ha kerül, tán még ma megjön, ha nem kerül, mához egy hétre verődik haza.

- Anyád él-e? - folytatta a király a faggatódzást.

- Él hát, éppen a tavalyi örömét siratja.

- Hívd elé anyádat - parancsolta a király.

Markal kurjantott egyet, mire előjött a ház mögül az öregasszony, és csakugyan sírt.

- Miért sír kend? - kérdezte a király.

Az öregasszony megvonta a vállát, hogy maga sem tudja.

- Hogyne tudná, édesanyám - szólt közbe Markal -, hiszen a tavalyi örömét siratja. Tavaly örvendett, hogy a néném jó egészségben van. Azóta szegény meghalt, s kend azért sír, hogy nem örülhet, mint tavaly örült volt.

Ezenközben megjött Markal apja, mégpedig teli tarisznyával.

- No, kapott-e kend ételízt? - kérdezte Mátyás király.

Az öregember olyanformán bámult rá, mint aki semmit sem ért a kérdésből. De Markal megsegítette:

- Mutassa csak kend, mi van a tarisznyájában.

- Mi volna? Só van benne.

- A só pedig arra szolgál - magyarázta Markal -, hogy az ételt ízesítsék vele.

- Még csak azt mondd meg - biztatta a király -, mit értettél azon, hogy ha apád kerül, még ma megjön, ha meg nem kerül, egy hétig is eltarthat, míg megtér.

- Csak azt - felelte Markai -, hogy az országúton hamarabb ideér, mint ha egyenesen nekivág hegynek-völgynek.

Ezekből a feleletekből a király látta, hogy pucér emberrel van ugyan dolga, de nem közönséges emberrel. Mindjárt mértéket vett Markalról, s megígérte, hogy másnap visszajön érte, felöltözteti, s magával viszi a palotába.

Úgy is történt. Markal csak a palotában tudta meg, hogy a királyt tisztelheti a vadász személyében. Meg is ijedt szörnyűmód, de Mátyás addig szoktatta, tanítgatta, míg otthon nem érezte magát a fényes termekben.

Mikor a király úgy vélte, hogy Markal alighanem alkalmas bolonddá nevelődött, így szólt hozzá:

- Itt az ideje, Markal, hogy bizonyságot tegyél tudásodról. Megparancsolom hát, hogy reggelre olyan ajándékot hozzál nekem, mely látható is, láthatatlan is. Ha meg nem teszed, én ajándékozlak meg valamivel, amit ugyan látni nem fogsz, mivel hátulról kapod, de annál jobban megérzed majd.

Markal kiment a kertbe, leült egy almafa alá, s törte a fejét szorgalmasan, mi az, ami látható is meg nem is. De akármire nézett a kertben, minden látható volt. Ha akadt is valami láthatatlan a közelben, Markal szegény nem látta, s ezért nem is tudta, hogy van-e vagy nincs.

Már-már elkeseredett, hogy a teremtett világnak ilyen szigorú a rendje, mikor meglátott egy verebet. Ekkor hirtelen eszébe jutott, mit kell tennie, hogy a király eszén túljárjon.

Fogott egy verebet, beborította két tányér közé, s reggel bevitte a királyhoz.

- Itt az ajándék, felséges királyatyám! - mondta ünnepélyesen.

Azzal Markal felemelte a felső tányért. A király látta is a verebet, de az surrogva kirepült az ablakon, s akkor a király többé nem látta.

Mátyás megjutalmazta Markalt az ügyes ajándékért, s megtette udvari bolondjának, mivel most már méltó volt erre a tisztre. Bolondozott is Markal tízannyit, mint más udvari bolond. Becsülték érte a palotában, hiszen ha valaki búnak eresztette a fejét, Markal fürgén megvidámította.

Volt a királynak egy okos macskája. Ezt a macskát arra szoktatták, hogy ő tartsa a gyertyát az asztalon, mialatt a király s az udvari méltóságok vacsoráznak. Ezért nem is emlegették másként, mint gyertyatartó macskának.

Büszke volt a király a gyertyatartójára, dicsérte is váltig. Markalt furdalni kezdte a féltékenység, hogy a király a gyertyatartóját többre becsüli nála.

- Akár hiszi felséged, akár nem - szólalt meg egyszer vacsora közben -, én ráveszem a felséged macskáját, hogy a gyertyát hűtlenül elhajítsa.

- Azt szeretném én látni - mosolygott a király.

Markal fölugrott az asztaltól, lement a pincébe, hol a királyi egérfogók állottak, s belecsúsztatott a zsebébe három egeret. Aztán leült ismét az asztalhoz. A király evett, az urak ettek, a macska pedig tartotta a gyertyát, olyan feszesen, ahogy az ajtónállók tartják az alabárdjukat. Markal pedig egymás után odavetette a három egeret a macska orra elé.

Mikor az első egeret meglátta, csak a bajsza rezzent meg a gyertyatartó macskának. A második egér láttán fújni kezdett. A harmadik egeret már nem volt szíve futni hagyni. A gyertyát elhajította, utánaszökkent, elfogta, visszakuporodott vele az előbbi helyére, s nagy morogva marcangolni kezdte.

Kacagtak az udvari méltóságok, majd ledőltek a székről. A király egy darabig bosszankodott, utóvégre azonban kacagni kezdett ő is.

- Látom, Markal - mondta -, te csak másnak vagy bolond, magadnak nem. S ezt én helyeslem.

Nem sokáig helyeselte azonban, mert megharagudott rá, mivel a királynét bosszantotta.

- Pusztulj a palotából! - rivallt rá a király. - Nem akarom többé látni az ábrázatodat!

Mit tehetett Markal, nagy búsan elbujdosott, nem messzibb azonban a város végénél, hol egy magányos kunyhó állott. Oda vette be magát Markal, s ott erőltette az eszét, hogy valami fortéllyal visszakerülhessen a palotába, mert erősen megszokta már az úri életet.

Mire az első hó lehullott, kisütötte, mitévő lesz. Bocskort kötött kezére-lábára, elment a királyi palotának kerítéséhez, s beugrott a kertbe. Mátyás király nagyon szerette a kertjét, s gondját viselte télen-nyáron. Sok ritka szép növény volt abban a kertben, azokat féltette.

Markai nem csinált mást, mint hogy négykézlábra ereszkedett, s végigjárta a friss hó borította kertet. Ezt olyanformán művelte, hogy ki a nyomokat látja, tudhassa, honnan jött, s merre ment el.

A főkertész még aznap észrevette a nyomokat, s rohant jelenteni a királynak, hogy a cifrakertben valami négylábú állat járt. De valami különleges állat lehet, amilyet élő ember aligha látott. Mátyás király fegyvert öltött, előkürtöltette katonáit, s megindult a nyomon, hogy a soha nem látott állatot fölkutassák és elfogják. El is értek hamarosan a városvégi magányos kunyhóhoz. A kunyhóban egy nagy sütőkemence állott, abban pedig valami fekete folt látszott.

- Ki van ott? - kérdezte a király hangosan.

- Én vagyok, a megbúsított Markal - hangzott a válasz a sütőkemence mélyéből.

- Te? - kérdezte a király. - Hát hogy merészeled hátulsódat fordítani felém?

- Hát nem azt mondta felséged, hogy az ábrázatomat nem akarja többé látni? Gondoltam, a másik felem jobban tetszik.

Nagyot kacagott a király a válaszon, s jókedvében mindjárt megbocsátott Markalnak. Visszavitte a palotába, s ott tartotta holtáig.

Jakab és a zab

Volt egyszer egy gazda s annak egy szolgája. A szolgát Jakabnak hívták. Egy nap szólt a gazda Jakabnak, hogy menjen, arassa le a zabot.

De Jakab nem aratta le a zabot, haza sem ment. Elküldte hát a gazda a kiskutyát, hogy harapja meg Jakabot. A kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Elküldte a gazda a botot, hogy üsse meg a kiskutyát. De a bot nem ütötte meg a kiskutyát, s a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Mit tehetett a gazda, elküldte a tüzet, hogy égesse meg a botot. De a tűz nem égette meg a botot, a bot nem ütötte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Gondolta a gazda, elküldi a vizet, hadd oltsa el a tüzet. De a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette meg a botot, a bot nem ütötte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Megmérgesedett a gazda, elküldte a bikát, hogy igya meg a vizet. De a bika nem itta meg a vizet, a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette meg a botot, a bot nem ütötte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Még jobban megharagudott a gazda, elküldte hát a mészárost, hogy vágja le a bikát. De a mészáros nem vágta le a bikát, a bika nem itta meg a vizet, a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette meg a botot, a bot nem ütötte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

A gazdát majd szétvetette a méreg. Rohant a szolgabíróhoz, s mondta neki, hogy csapassa meg a mészárost, mert ha nem, nagy baj lesz. Megijedt a szolgabíró, s megcsapatta a mészárost, a mészáros levágta a bikát, a bika megitta a vizet, a víz eloltotta a tüzet, a tűz megégette a botot, a bot megütötte a kiskutyát, a kiskutya megharapta Jakabot, Jakab learatta a zabot, s haza is ment.

Azóta is otthon van, s zabot hegyez büntetésből.

Pörösködő kérők

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak az volt a bogara, hogy mindent gyűjtött. Állatot, madarat, csúszómászót; gyűjtött nyerget, lószerszámot, sisakot, páncélt, kardot, kopját. Gyűjtött követ, fát, bokrot, virágot, lepkét, asztalt, széket, fazekat, korsót, vedret, vasvillát. Azon iparkodott egész életében, hogy ami a világon van, abból neki is legyen. Száz tárházat épített, aztán másik százat. Idő jártával már több volt a tárház a birodalmában, mint a lakóház, annyi mindent összehordott. Büszkélkedhetett is, ha vendége akadt, hogy neki mindene van, amit a világ hátán hordoz, csak éppen a hegyeket meg a tengereket nem vette be a gyűjteményébe, mivel akkora tárháza nincsen, amelyikben az Óperenciás-tenger elférne. De majd lesz.

Ennek a királynak volt egy ügyes lánya. Mikor húszéves lett, azt mondta az apjának:

- Felséges királyatyám, főbenjáró dologba akarok fogni.

- Mibe, kedves lányom?

- Én abba, királyatyám - felelt a lány -, hogy férjet keresek magamnak.

Megcsóválta a bogaras király a fejét, s így szólt:

- Nem illendő ez, kedves lányom, hogy magad járj férj után. Légy türelemmel, majd megkeresnek a házasulandó királyfiak.

- Nem addig van az, apám - mondta a lány -, hanem én meghirdetem, hogy ki a kezemet akarja, ide jöjjön, s álljon próbát. Azé leszek a legények közül, aki olyasmit mutat nekem, aminek mása nincs felséges apámuram tárházaiban.

A bogaras király megengedte, hogy királyi fullajtárok bejárják az országot, s meghirdessék a királykisasszony akaratát.

Özönben sereglettek a grófok, bárók, hercegek a királyi palotába. Mindegyiknek volt valamije, amiről azt hitte, hogy a királynak nincs. Tízlevelű lóherét mutatott az egyik, nyolclábú borját a másik, gyémánt palacsintasütőt a harmadik, aranylisztből sütött kalácsot a negyedik. De hiába. A király tárházában ez is, az is volt.

Élt abban az országban három jó barát. Az egyiknek volt egy terülj-kendője, csak megrázta, s mindjárt rajta termett, amire gondolt. A másiknak olyan látcsöve volt, hogy nemcsak a világ minden zugába látott bele, hanem az emberek szívébe, májába is. A harmadiknak varázskorbácsa volt, ha azzal a korbáccsal meglegyintett valakit, ott termett, ahol akarta. Éppen házasodó korban voltak, gondolták, megpróbálják a szerencsét. Útnak indultak hát.

Hétnapi járóföldet mentek, aztán elérkeztek a bogaras király palotája elé. Ott elhatározták, hogy külön-külön járulnak a királyleány elé.

Elsőnek az a legény kopogtatott be a királyhoz, akinek a terülj-kendője volt.

- Minő portékát hoztál? - kérdezte a királykisasszony. - Hadd lám, tudom-e párját mutatni?

A legény kiterítette a kendőt, megrázta, hogy terüljön meg, s a kendő megterült. Ennek utána a legény biztatta a királykisasszonyt, hogy mutassa meg a párját a kendőnek. Ilyen kendő azonban nem találkozott sehol a bogaras király nagy tárházaiban.

- No - mondta a királylány -, te most menj a vörös toronyba, s várj három napig. Addig gondolkodom, hogy feleséged legyek-e vagy sem.

A legény elment a vörös toronyba. A királylányhoz pedig bekopogtatott a másik legény, s mutatta a minden zugba belekukkantó látcsövet.

Annak sem leltek párjára a bogaras király tárházaiban. Ezt a legényt a királykisasszony a zöld toronyba küldte, hogy várjon három napig, addig ő gondolkozik.

Harmadjára a varázskorbácsos legény járult a királylány elébe. Nem sokat magyarázott, hogy mi a tulajdonsága a korbácsnak, hanem szelíden meglegyintette a királykisasszonyt, annak pedig kerekre nyílott a szeme, mert abban a szempillantásban a szekrény tetején termett.

- Van-e mása a korbácsomnak a te birodalmadban? - kérdezte a legény.

- Nincs - mondta a királylány -, de kormányozz le innen a szekrény tetejéről, mert erősen szédülök.

A királylány észre sem vette, máris a szilárd földön állt. A legényt elküldték a kék toronyba, hogy várjon három napig. Maga pedig csakugyan hozzálátott a gondolkozáshoz. Rákönyökölt a királyi asztalra, a fejét két tenyere közé fogta, a homlokát összeráncolta, és gondolkozott, gondolkozott. De nem ment semmire. Szép volt mind a három legény. Tetszett mind a három. Sehogyan sem bírt választani.

Az ádáz gondolkodásban azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Nem evett, nem ivott, csak a fejét törte, hogy mitévő legyen, kit válasszon. Addig-addig, hogy észre sem vette, s a három nap elmúlt.

Várt a három legény türelemmel. A negyedik napon mind a három megbosszankodott.

- Ha nem kellek neki, ő sem kell nekem - mondta büszkén a terülj-kendős legény, s visszafordult hazafelé.

Mérgében megszaporázta a lépést. Mikor már jól maga mögött hagyta a királyi palotát, s elfáradt, egy tágas réten leült megpihenni egy vadalmafa árnyékába. Elterítette kendőjét, s vacsorát gondolt magának. Abban a szempillantásban a kendő megtelt különb-különbféle ételekkel-italokkal. De annyival, hogy egy regiment katona is kedvére eltelhetett volna belőle.

Jó étvággyal evett, kortyolgatott a borból. S ahogy ezt cselekedte, látja, hogy egy ember közeledik arrafelé. Az az ember nem volt más, hanem a barátja, aki mindenhová bekukkantó látcsövével próbált szerencsét a királykisasszonynál. Meghívta, hogy tartson vele.

Még le sem ült a látcsöves legény, lidérces suhogás ütötte meg a fülüket. Fölnéztek, hát látják, hogy a korbácsos legény éppen ott sivít el fölöttük a levegőben, mint valami sárkány. Integettek neki, az is észrevette őket, ügyesen leszállott.

Hármasban vacsoráztak tovább. A vacsora végeztével felsóhajtott a kendős legény:

- Be szeretném tudni, mivel foglalatoskodik az az álnok királykisasszony!

- Nézz bele a látcsövembe, mindjárt megtudod - mondta a második legény.

Belenézett ő, bele a második, bele a harmadik. Mindegyik azt látta, hogy a királykisasszony betegen hánykolódik ágyában, s már-már halálán van. Bizonyára a sok gondolkodás ártott meg neki. A királyfélék nem szoktak az ilyen foglalkozáshoz.

Nemcsak büszke volt a három legény, hanem jószívű is. Elhatározták, hogy nem tartanak haragot, megsegítik a királylányt. Kár volna, ha egy ilyen gyönyörű teremtés kimúlna a világból.

A harmadik legény sorra meglegyintette mindnyájukat a varázskorbáccsal. Alig szusszantottak egyet, máris a királyi palotában voltak. Ott a kendős legény kiterítette a kendőt, csodatevő orvosságot parancsolt. A lány megette, meggyógyult, s hétszerte szebb lett, mint annak előtte volt.

- No - mondta a kendős legény -, te az enyém, én a tiéd, meggyógyítottalak, feleségül veszlek.

- Nem addig van az - mondta a látcsöves legény -, mert ha én nem segítek, soha meg nem tudhattad volna, hogy beteg. Én veszem feleségül.

Ezt meg a korbácsos legény nem hagyta. Erősítette, hogy az érdem az övé, mert hiszen ha ő ide nem varázsolja a kendős legényt, a királykisasszony kilehelte volna felséges lelkét.

A három barát összekülönbözött, s pörre ment. Pörösködtek, pörösködtek, addig-addig, míg a szép királykisasszony megöregedett, és csúf királykisasszony lett. A csúf királykisasszonyt se a kendős, se a látcsöves, se a varázskorbácsos legény nem akarta feleségül. Kibékültek hát, és hazamentek. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

Babszem Jankó

Hol volt, hol nem volt, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, még azon is túl, ahol a bolhát patkóba verik, hogy el ne botorkázzék, élt, éldegélt egy szegény ember meg a felesége. Annyi gyerekük volt, mint a rosta lika. Eggyel még annál is több.

A sok gyerek közül egy sem okozott annyi bajt, mint a legkisebb. Ezt a gyereket Babszem Jankónak hívták, mert olyan kicsi volt, mint egy babszem, vagy még annál is kisebb. Ruháját az okulárés szabónál kellett csináltatni, csizmáját az okulárés csizmadiánál. Kalapot nem kapott szegény, mert okulárés kalapos nem élt a faluban.

Édesapja csinált neki egy pöttömnyi ostort, azzal csapkodott, rittyentgetett, mikor az apjának segített a munkában. Egyszer az apja szántani ment, és Babszem Jankót is magával vitte. Szántottak volna, de kitört a vihar, mit tehettek mást, bemenekültek az erdőbe ekéstül, ökröstül. Az erdőben Babszem Jankó bebújt a keserűlapu alá, hogy az eső meg ne verje. Az eső nem is verte meg, de a Kajla ökör éppen arrafelé legelészett, bekapta a levelet, a levéllel együtt Jankót.

No - gondolta Jankó -, itt az eső nem ver, meleg is van, de hogy miképpen kerülök ki innen, azt magam sem tudom.

Odakint az erdőben az apja kereste, szólongatta Jankót, de hiába, mert csak nem került elő. Mit tehetett mást, nagy búsan hazahajtott az ökrökkel.

Mikor megindultak, Babszem Jankó döfködni kezdte az ökör gyomrát az ostornyéllel. Annyit-annyit döfködte, hogy a Kajla majd eltörte a jármot. Jankó ekkor kiabálni kezdett a Kajla hasában:

- Édesapám, édesapám, vágassa le Kajlát, mert ha nem, kifogy a Jankó fiából!

Meghallotta az apja a kiáltást, meg is értette egykettőre, hogy a fia hova került. Hívatta a mészárost, leütötték az ökröt, fölvágták. Épp arra járt egy tolvaj asszony, az elkapta az ökör belét, s elfutott vele. A szegény ember meg a mészáros hiába kereste Jankót az ökörben, nem találta meg.

A belet a tolvaj asszony kivitte a patakra megmosni. Volt a hurkán egy kis lik, Jankó kikukkantott rajta, s nagyot rikkantott:

- Asszonylábat látok!

Megrémült a tolvaj asszony a hangtól, s rémületében a belet a túlsó partra hajította, maga pedig futott, futott, hazáig meg sem állott.

Odaát a túlsó parton éhes farkas kódorgott. Meglátta a belet, nagy mohón fölfalta.

No - gondolta Jankó -, ökör hasából farkas hasába kerültem. De amíg kezemben az ostor, nem ijedek meg, még ha oroszlán nyel le, akkor sem.

Azzal döfölni kezdte a farkast belülről. Mit tehetett a farkas, rohant, ahogy az ina bírta. De aztán elfogta az éhség, s akkor lassított a futásán, s ólálkodni kezdett a csorda körül. De hiába ólálkodott, mert amikor már ugrani készült, hogy levágjon egy borjat, Babszem Jankó nagyot rikkantott:

- Itt a farkas, pásztor, hajtsd el a csordát!

Úgy gondolta Jankó, ha a farkas nem eszik, felfordul, ő meg ügyesen kimászik a torkán. Tudta ezt a farkas is, elment hát segítségért a medvéhez.

- Segíts rajtam, medve koma, ördög bújt a gyomromba!

Babszem Jankó majd szétrepedt büszkeségében, mikor hallotta, hogy a farkas ördögnek tiszteli. Hiszen még gyereknek is kicsi volt. De a medve nem tudott segíteni, így szólt a farkashoz:

- Nem vagyok én ördögűző, farkas koma. Hanem tudom én, ki legyen az orvosod. Menj el a háromlábú rókához, kinek a negyedik lába sem hiányzik, az kiűzi az ördögöt belőled. Én majd elkísérlek hozzá.

- Előbb hadd szuszogjak egyet - mondta a farkas.

Mialatt a medve meg a farkas tanácskozott meg pihent, emberi beszéd ütötte meg Jankó fülét. Két rabló beszélgetett. Elmondták, hogy a rablótanyán egy szekérderékra való aranyat gyűjtöttek össze. Aznap este hoznak még egy szekérderékkal, mert betörnek a királyi palotába.

Mire ezt elmondták, a farkas kipihente magát. Még egyet szuszogott, aztán a medve vezetésével elindult az erdőbe, hogy a háromlábú rókát megkeresse.

Nem sokáig kellett keresniük, a medve tudta, hol lelheti. Mikor a róka megtudta, mi bántja a farkast, rászólt, hogy nyissa ki a száját. A farkas engedelmeskedett. Akkor a róka bekiáltott a szájába:

- Hókusz-pókusz, ördög-bördög, bújj ki, bújj ki farkaskoma hasából!

- Kibújok én! - mondta Jankó -, de annak megvan az ára. Először esküdjetek nekem örök hűséget. Meglátjátok, nem kell megbánnotok.

A farkas úgy könyörgött, hogy a végén a medve is, a róka is ráállott az esküre. Mikor megesküdtek, Jankó kiugrott a farkas száján, s ráparancsolt a három állatra, hogy vigyék a rablók tanyájához.

Épp idejében érkeztek oda. A rablók már indultak, hogy a király palotáját kirabolják. Jankó nagy gyorsan becsúszott a főrabló lájbizsebébe. Amíg a királyi palotához nem értek, meg sem moccant. Ott aztán, mialatt a rablók a lakattal bajmolódtak, kiszökött a lájbizsebből, s az ajtó alatt besúvadt a király hálószobájába. Költögette a királyt, de hiába költögette, csak horkolt a király, mint a réztrombita, mély volt az álma. Mit tehetett, Jankó a szakállát rángatta. De már erre a király abbahagyta a horkolást, s felijedt, hogy mi baj van.

- Csak annyi, felséges királyatyám - felelt Jankó -, hogy ha kegyelmednek drágák a kincsei, riassza fel az őrséget, különben kirabolják.

Kiugrott a király az ágyból, mintha nem száz, hanem húszéves volna, s feltrombitálta az őrséget. Az őrség elfogta a rablókat. A király látta, hogy Jankó igazat mondott. Megölelte, megcsókolta, adott neki enni-inni, aztán megkérdezte, mivel hálálhatja meg jócselekedetét. Jankó így válaszolt:

- Minek kérdi, felséges király atyám, mikor maga is tudja. Ilyenkor a fele királyságot meg a királylány kezét szokták adni a jól nevelt királyok.

Mire a király így felelt:

- Tudom, fiam, hogyne tudnám. Boldogult király apám iskoláztatott enni, ahogy kell. Csak hát a fele királyság meg a királylány keze embernek való jutalom, nem pedig babszemnek. Ha emberré nősz, megkapod a fele királyságot meg a lányomat, ha nem nősz meg, mással jutalmazlak.

Belátta Jankó, hogy a királynak igaza van. Nem való királynak egy akkorka ember, mint ő, hiszen az egér is elnyelheti, a kakas is fölcsípheti. Akkor pedig volt király, nincs király. Nagy búsan botorkált hát a palotából kifelé.

Odakünt várt reá a farkas, a medve meg a háromlábú róka. Kérdezték, mi bántja. Elmondta Jankó hűségesen.

- Ha csak ez a bajod - mondta a háromlábú róka -, ezen segíthetek. Nincs is másra szükségem hozzá, mint egy szekérderék aranyra. Azon veszek babnövesztő füvet. Főzök belőle sűrű főzetet, megiszod, s emberré gyarapszol három nap alatt.

Úgy is lett. Jankó a rókának, a farkasnak meg a medvének adta a rablók aranyát. A róka vett babnövesztő füvet, orvosságot főzött belőle. Jankó megitta, s mikor az utolsó kortyot is lenyelte, ő lett a legszebb legény hetedhét országban. Mindjárt ment is a királyi palotába, hogy a királyt szaván fogja.

Megörült a király, mert mindig ilyen vőre vágyott, amilyen most Jankó volt. De még jobban megörült a királykisasszony. Hogyne örült volna, hiszen minden héten megkérte egy nyavalyás herceg vagy egy hitvány gróf. Ilyen derék kérője sohasem akadt. Hívatta tüstént a papot, meg ne gondolhassa magát Jankó.

Esküvő után olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig elhallatszott a vígasság zaja. Meghívta Jankó édesszüleit meg a testvéreit, nem tudta, hányat, hiszen annyian voltak, mint a rosta lika. De jutott nekik minden jóból. Hét cigánybanda húzta, hetvenhét ökröt vágtak le, és hétszázhetvenhét hordó bort ütöttek csapra. Ma is tart a vigalom, hacsak közben véget nem ért.

Rák-e vagy mász?

Volt egyszer egy papné. Ennél a papnénál szolgált egy lány. A papné egyszer telirakta piszkos tányérral, tállal, fazékkal, csuporral a kosarat, s elküldte a szolgálót, hogy mosogassa el az edényt a pataknál.

Mosogat a szolgáló a patak vizében. Hát ahogy mosogat, látja ám, hogy egy rák mász elő a vízből. Mivel soha rákot nem látott volt, elbámészkodott rajta, s találgatni kezdi, hogy miféle istenteremtése lehet.

Arra hajt egy huszár lóháton. A szolgáló rámutat a rákra, s megkérdi a huszárt:

- Ugyan bizony, vitéz uram, mi az isten csodája az ahajt?

Mire a huszár így válaszolt:

- Az ahajt, húgom, rák.

Megbátorodik erre a szolgáló, közelebb lép a rákhoz, vizsgálgatni kezdi. Mikor már eleget vizsgálta, megrázza a fejét:

- Nem rák az, hanem mász.

Megrázza a huszár is a fejét:

- Az bizony rák.

- Már hogy volna rák, mász az! - csattant föl a szolgáló.

- Az bizony rák - mondta harmadszor is a katona.

A szolgáló nagyot dobbantott, úgy elöntötte a méreg. Kiabálni kezdett torkaszakadtából:

- Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja ráknak, mikor én jól látom, hogy mász?

A huszár sem hagyta magát, kiabált ő is:

- Hát húgomasszony miféle lélekkel mondhatja másznak, mikor én jól látom, hogy rák?

- Én sem vagyok sem vak, sem bolond - perelt a szolgáló -, s tudom, hogy amit ahajt látok, mász, nem pedig rák!

- Hát én talán vak vagyok, bolond vagyok - kiáltott vissza a katona -, hát én talán nem tudom, hogy ami ahajt mozog, nem mász, hanem rák!?

Elfogta a pulykaméreg a szolgálót, fogta a kosár edényt, földhöz teremtette, hogy miszlikbe tört mindahány.

- No - mondja -, az isten engem éppígy törjön össze, ha nem mász.

Ahogy ezt hallotta, leugrik a huszár a lováról, kirántja a kardját, szétdarabolja a lovát apróra:

- No - mondja -, a hóhér éppígy daraboljon szét engem, ha nem rák!

Azzal a huszár tovább folytatta az útját gyalogszerrel. Hazament a szolgáló is. Mikor meglátja az üres kosarat, megkérdi tőle a papné:

- Hát az edényt hol hagytad, lelkem?

A szolgáló elbeszélte, hogy mi történt közte meg a huszár között a másszal meg a rákkal. Ahogy hallgatta, pirosodni kezdett a papné feje, mint a cékla. Reszketett a hangja, mikor megkérdezte:

- Hát ezért tettél nekem ekkora kárt? Ezért, lelkem?

- Hát hogy hagyhattam volna annyiban - felelt a szolgáló -, mikor jól láttam, hogy mász az, nem egyéb, s az a gaz huszár mégis azt hajtogatta, hogy rák!

Körülnézett a papné, hogy a mérgét mivel csapolhatná meg. A kemencében éppen égett a tűz. Kapja a bundáját, bevágja a lángok közé.

- Így égessen el engem is a tűz - mondja -, így égessen el, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!

Nyílik az ajtó, a pap jön a templomból. Vállán a palást. Ahogy belép, köhögni kezd, olyan sűrű a füst. Megkérdezi:

- Ugyan bizony mi bűzlik itt?

Elbeszéli a papné, hogy mi történt a rák meg a mász miatt. A pap hallgatja, hallgatja, aztán egyszer csak lerántja a palástot a válláról, maga ráugrik, s tiporni kezdi a küszöbön. Mikor ronggyá tiporta, így szól:

- Így tiporjon meg engem a falu bikája, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!

Odaérkezik a kántor. Volt egy borja, elbogárzott a pap udvarára. Jött, hogy hazahajtsa. De mikor látta, hogy a pap palástját tiporja, megkérdezte, mi történt.

Elbeszélt a pap mindent, ahogy kellett. Hallgatja a kántor csendben, de aztán fölkap egy botot, s úgy vágja fejbe a borjút az ajtó előtt, hogy menten fölfordul, ezt mondja rá:

- A tüzes mennykő így üssön fejbe engem, ha mind a négyen bolondok nem voltatok!

Épp arra jár egy vándorkereskedő. Kérdi, mi bántja őket, hogy a szájuk be nem áll, hanem egyre kiabálnak. Elbeszélik, meghallgatja. Aztán fölkapja a vásáros ládáját, s úgy vágja bele a kútba, hogy egyszeribe elnyeli a víz a sok selyemmel, bársonnyal együtt. Aztán kiabálni kezd:

- Nekem is ez legyen a sorom, én is így fulladjak vízbe, ha mind az öten bolondok nem voltatok!

Ki sem mondta, amit mondott, befordul a jegyző egy szénásszekérrel az udvarba. Tartozott a papnak szénával, azt akarta megadni. De hogy hallja a zengedelmet, megkérdi, mi bajuk. Elmondják, hallgatja. Aztán kiragad a tűzből egy hasáb fát, bele a szénába. Lángra lobban a széna. Beleugrik a jegyző, úgy kiáltja:

- Így égjek el, így hamvadjak el, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!

- No, ha bolondok voltunk, elhamvadunk mi is! - kiáltották a többiek, s a tűzbe ugrottak. El is égtek mind a heten. Ha bolondok nem lettek volna, nem égtek volna el.

A répa

Egyszer volt egy egylábú ember. Elindult szerencsét próbálni. Amint az úton ment, egyszer csak meglátott egy óriási répát. Megfogta, hogy kihúzza, de sehogy sem bírta.

Arra ment egy kétlábú ember. Kérdezi az egylábú embert:

- Hát te mit csinálsz?

Feleli, hogy a répát akarja kihúzni, de nem bírja. Odament a kétlábú ember. Húzták ketten. De hiába húzták.

Arra ment egy háromlábú ember. Kérdezi a másik kettőt:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik kettő.

Odament a háromlábú ember. Húzták hárman. De hiába húzták.

Arra ment egy négylábú ember. Kérdezi a másik hármat:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik három.

Odament a négylábú ember. Húzták négyen. De hiába húzták.

Arra ment egy ötlábú ember. Kérdezi a másik négyet:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik négy.

Odamegy az ötlábú ember. Húzták öten. De hiába húzták.

Arra ment egy hatlábú ember. Kérdezi a másik ötöt:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik öt.

Odament a hatlábú ember. Húzták hatan. De hiába húzták.

Arra ment egy hétlábú ember. Kérdezi a másik hatot:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik hat.

Odament a hétlábú ember. Húzták heten. De hiába húzták.

Arra ment egy nyolclábú ember. Kérdezi a másik hetet:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik hét.

Odament a nyolclábú ember. Húzták nyolcan. De hiába húzták.

Arra ment egy kilenclábú ember. Kérdezi a másik nyolcat:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik nyolc.

Odament a kilenclábú ember. Húzták kilencen. De hiába húzták.

Arra ment egy tízlábú ember. Kérdezi a másik kilencet:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik kilenc.

Odament a tízlábú ember. Húzták tízen. De hiába húzták.

Arra ment a tizenegy lábú ember. Kérdezi a másik tízet:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik tíz.

Odament a tizenegy lábú ember. Húzták tizenegyen. De hiába húzták.

Arra ment egy tizenkét lábú ember. Kérdezi a másik tizenegyet:

- Hát ti mit csináltok?

- Ezt a répát akarnánk kihúzni, de nem jön - felelt a másik tizenegy.

Azt mondja erre a tizenkét lábú ember:

- Most már tizenketten vagyunk, annyi kell az efféle répának. Húzzuk tizenketten, meglátjátok, kijön.

Azzal odament a tizenkét lábú ember, s húzták tizenketten. Ahogy húzták, egyszer csak nagyot reccsent a répa, s kijött a földből. A tizenkét ember pedig hanyatt esett. De úgy estek hanyatt, hogy ahányan voltak, mind befúródtak a földbe. Azon nyomban könyörögni kezdtek a répának:

- Húzz ki minket, répa koma! Nem bánod meg, húzz ki minket!

- Nem lehet - mondta a répa -, lakodalomba vagyok hivatalos.

Azzal szökdécselni kezdett az országúton. A tizenkét ember szájtátva nézte. Mert szökdécselő répát még soha nem láttak.

A szerecsen

Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe följegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.

Történt pedig egyszer az, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adatott neki. Markal ezt a cselekedetet is fölvette a bolondságok lajstromába.

A szerecsen útrakelt, a király meg egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a maga cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.

- Hát te bolondnak tartasz engem? - kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.

- Én felségedet bolondnak nem tartom - felelt Markai -, de úgy vélem, hogy ezt a cselekedetet jogosan vettem föl a könyvembe, mert az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.

A király eltűnődött a válaszon.

- Jól van - mondta aztán -, de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?

- Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsen nevét írom.

A huszárból lett parádés kocsis

Volt egyszer, hol nem volt, az innenen innen, a túlon túl, volt egyszer egy huszár. Mikor az idejét letöltötte, megkapta az obsitját, s hazament. Élhetett volna boldogan, ha pénze vagy földje lett volna. De nem volt sem ez, sem az. A huszár nagyot gondolt, s elment a királyhoz.

A király a faluvégen lakott egy gyönyörű kastélyban. A kapuban strázsa állott. A huszár elmondta a strázsának, hogy a királlyal akar beszélni.

- Várjon kend, mindjárt bejelentem - felelt a strázsa.

Bement a királyhoz, s jelentette neki, hogy egy obsitos huszár keresi.

- Ereszd be, fiam - mondta a király.

A huszár megkopogtatta az ajtót illendőképpen. S mikor hallotta, hogy szabad, benyitott. Tisztelgett a királynak, aztán elmondta, mi járatban van:

- Felséges királyatyám, obsitos huszár vagyok, az időmet letöltöttem, s most azért jöttem, hogy valami szolgálatot kapjak királyatyám udvarában.

A király gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt:

- Kocsisra van nekem szükségem, fiam, parádés kocsisra. Csak hát előbb meg kell bizonyítanod, hogy jól tudsz hajtani.

- Megbizonyítom - erősködött a huszár.

A király lement a huszárral az istállóba. A jászol előtt két nyomorú gebe búslakodott. Olyan gyöngék voltak, majd megroggyant a lábuk a tulajdon súlyuk alatt.

- No, fiam - rendelkezett a király -, ezt a két lovat fogd be a szekérbe, hajts a királyi erdőbe. S ha ezzel a két lóval egy öl fát idehozol az udvaromba, akkor elhiszem, hogy jól tudsz hajtani, s jutalmul parádés kocsisomnak teszlek.

Befogta a huszár a két lovat a szekérbe, fölült a bakra, s kihajtott a kastély udvarából. Kocogtak a nyomorú gebék, sovány lábuk untalan összeverődött. Látta a huszár, hogy ezeknek a lovaknak az ő súlyuk is sok. Leszállott hát, és lépésben kísérte a szekeret.

Reggel indult el, alkonyatkor ért az erdőbe. Megkereste az erdőőrt, az megmutatta a fát, a huszár fölrakta a szekérre, s hajtott volna visszafelé. Hajtott volna, ha a lovak bírták volna a terűt. Biztatta őket, de hiába. A két gebe nagy igyekezettel nekiveselkedett, de a szekér meg sem moccant.

Mit tehetett a huszár, nekivetette a vállát a szekérnek, úgy taszította a lovak után. Erős ember volt, mégis megizzadt az erőlködésben, hogy csuromvíz lett az inge. Mikor az erdei útról kitért az országútra, leült az árokpartra, hogy megpihenjen, s a lovak is pihenjenek.

Ahogy ott szuszogott az árokparton, látta, hogy egy vénember közeledik feléje.

- Adjon isten jó napot - köszöntötte a vénember a huszárt.

- Adjon isten - felelt a huszár tisztelettudóan.

- Nagyon elfáradtam - panaszkodott a vénember -, jártányi erőm sincs már, engedd meg, hogy fölüljek a szekérre.

Elgondolkozott a huszár. Elég teher neki a szekér meg az öl fa. De aztán megesett a szíve a vénemberen. Olyan vén volt, olyan gyönge, nem hagyhatja itt az útszélen.

- Üljön fel kend - biztatta.

A vénember fölült a bakra, aztán odaszólt a huszárnak:

- Ülj föl, fiam, aztán induljunk.

- Indulni indulhatunk - felelt a huszár -, de én nem ülök föl. Hitványak a lovak, nekem kell taszítanom a szekeret.

- Ülj csak föl bátran. Nem kell ezt a szekeret tolni. Majd én hajtom, meglásd, hamar beérünk a faluba.

Megcsóválta a fejét a huszár.

- Ha kend azt hiszi, hogy jobban hajt nálam, próbáljuk meg, nem bánom.

Mindjárt föl is ugrott a szekérre. A vénember megfogta a hajtószárat, s csak ennyit mondott:

- Mindig úgy.

Alighogy ezt a szót meghallotta, a két ló fölkapta a fejét. Úgy megindultak a szekérrel, mintha nem gebék, hanem táltosok volnának. Nagy csodálkozásában a huszár majd lefordult a bakról. Ki sem csodálkozhatta magát kellőképpen, máris ott voltak a királyi falu határában. A vénember megállította a lovakat, s azt mondta a huszárnak:

- No, én megérkeztem, fiam. Jót tettél velem, hálából rád ruházom a tudományom. Ha megfogadod a tanácsomat, olyan kocsis lesz belőled, amilyen nem volt még a világon. Akármilyen rossz lovat fogsz be, akár döglött lovat is befoghatsz, elég, ha annyit mondasz neki: "Mindig úgy" - s máris megindul, mint a szélvész. Ha meg azt akarod, hogy megálljon, szólj rá: "Mint azelőtt."

A huszár meg akarta köszönni a jó tanácsot, de nem volt kinek. Senki nem ült mellette a bakon, s körös-körül senkit sem látott. A vénember eltűnt, mintha kámforrá vált volna.

Gondolta a huszár, hogy most kipróbálja, hasznos tudományt hagyott-e rá a vénember. Megfogta a hajtószárat, s így szólt:

- Mindig úgy.

Abban a szempillantásban a szekér, mintha a levegőbe emelkedett volna, megindult, mint a veszedelem. A király a kastély ablakában ült, onnan leste, hogy jön-e a huszár a fával. Mikor meglátta, hogy vágtat a két nyomorult gebe, szörnyűmód elámult. Ezenközben a szekér befordult a király udvarára.

- Mint azelőtt - mondta a huszár, s a két ló megállott.

A király megdicsérte a huszárt:

- No, fiam, hát te csakugyan kocsisnak születtél. Öregember vagyok, de így még nem láttam hajtani. Amit megígértem, megtartom. Fölfogadlak parádés kocsisul. Ganét hordanod nem kell, lovat csutakolnod nem kell, elég, ha hajtasz. Urasan fogsz élni, megérdemled.

Aztán a király megmutatta a huszárnak, hogy hol fog lakni. Adatott neki új ruhát, új csizmát, s megparancsolta, hogy másnap reggel álljon elő a hintóval, sétálni mennek.

Másnap reggel a huszár a kastély bejárata elé hajtott. Nyílott a nagy ajtó. Először megjelent a király és a királyné, azután a három királykisasszony, egyik szebb a másiknál. A huszár szeme mindjárt megakadt a legkisebb királykisasszonyon, s elvégezte magában, vagy ez a lány lesz a felesége, vagy senki. A királyi család beült a kocsiba, a huszár megrántotta a hajtószárat. Míg a falu határába nem értek, hagyta a lovakat csöndesen ügetni. Ott odasúgta nekik:

- Mindig úgy.

Akkor a lovak nekirugaszkodtak, a hintó mintha szállott volna. A három királykisasszony sikongott gyönyörűségében, a hajuk kibomlott a szélsebes rohanásban, az arcuk megpirosodott. A huszár visszahajtott a kastély udvarába, ott odasúgta a lovaknak:

- Mint azelőtt.

Abban a szempillantásban a hintó megállott. A király nem győzte dicsérni a huszárt, hogy míg világ a világ, ő ilyen kocsissal nem találkozott. Meghívta ebédre, meghívta vacsorára. A huszár pedig evett-ivott kedvére, s olyan büszkén sétált a királyi kastélyban, mintha legalábbis herceg volna.

De hiába lett ilyen nagy becsülete, mikor magában volt, búslakodott. Tudta jól, hogy hiába kérné meg a legkisebbik lány kezét, a király nem adná oda. Kocsisnak nem dukál királylány.

Akkor szomorodott el igazán, mikor egy nap betoppantak a kérők. Jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók. Mindegyik királykisasszony választott magának vőlegényt, s a kézfogóra meghívták a fél vármegyét. Hivatalos volt a huszár is. Nagy búsan járkált a huszár a fényes termekben. Ahogy járkált, egyszer csak észrevette, hogy a legkisebbik királykisasszony jóízűen falatozik a vőlegényével. A hátuk mögé settenkedett, s odasúgta nekik:

- Mindig úgy!

Abban a szempillantásban a királykisasszony meg a vőlegény olyan gyorsan kezdett enni, hogy aki rájuk nézett, belefájdult a szeme. A szolgák hordták a tálakat egyre-másra. De azok csak faltak, s szemlátomást híztak, már alig fértek el a széken.

Arra ment a királyné, meglátta őket, s nyomban rájuk támadt:

- Nem szégyellitek magatokat, ti ilyenek, olyanok! Hát nem tudjátok, mi az illem? Éhenkórászok vagytok ti vagy királyi emberek? Hagyjátok abba, mert ha nem, bizony megbánjátok.

Így kerepelt a királyné, s mikor legjobban kerepelt, a huszár odasúgta neki:

- Mindig úgy!

Erre aztán úgy ömlött a szó a felséges királynéból, hogy az egész kastélyban mást sem lehetett hallani, csak az ő hangját.

Észrevette a király, hogy mi történik. Odament, hogy a feleségét elhallgattassa.

Alig kezdett a szóba, nagyot csuklott.

- Mindig úgy! - súgta a huszár, s a király úgy elkezdett csuklani, hogy minden szót kettőbe harapott. Megijedt szörnyűmód, s kiáltozni kezdett:

- Beteg vagyok - hukk! - doktort hívassatok - hukk! - Jaj, meghalok - hukk!

Jött a doktor, s mikor a királyt meg akarta nézni, eltüsszentette magát:

- Mindig úgy! - mondta a huszár, s a nyomorult doktor úgy tüsszentett, ahogy a záporeső hull.

Csak hát a király meghallotta, hogy a huszár mit mondott. Kitalálta, hogy ezt a sok bajt ő szabadította rájuk. Rászólt a fővezérre:

- Hé, fővezér - hukk! - vágd le a kocsist - hukk! - Különben meghalunk - hukk!

A fővezér kirántotta a kardját, hogy a huszárt levágja. Nemhiába volt a huszár huszár, kiverte a kardot a kezéből, s mikor a fővezér lehajolt, hogy fölvegye a padlóról, nagyot kiáltott:

- Mindig úgy!

A fővezér hajlongott, a királyné kerepelt, a király csuklott, a doktor tüsszentett, a királykisasszony meg a vőlegénye evett.

Látta a király, hogy erőszakkal nem megy semmire. Könyörögni kezdett:

- Irgalmazz nekünk, te huszár - hukk! - Gyógyíts meg bennünket - hukk! - fele királyságom neked adom - hukk!

- Nem kell nekem a kend fele királysága - mondta a huszár -, elég, ha nekem adja a legkisebb lányát.

A király a lányához fordult.

- Akarsz-e a huszáré - hukk! - lenni - hukk! - édes lányom - hukk!

- Hogyne akarnék - felelt a királykisasszony két falás között -, csak abbahagyhatnám már az evést.

A király a vőlegényhez fordult.

- Hát te - hukk! - lemondasz-e - hukk! - a lányomról - hukk?

- Le én, ha az evést abbahagyhatom.

A huszár kinyújtotta a kezét, a király belecsapott a tenyerébe. Miután paroláztak, a huszár rászólt a királyra:

- Mint azelőtt!

A felséges úr csuklása azon nyomban megszűnt. Aztán a huszár sorra mindenkit feloldott a varázslat alól. A királyné nem kerepelt többé, a doktor nem tüsszentett, a fővezér nem hajlongott, a kis királykisasszony meg a régi vőlegénye abbahagyta az evést.

A huszár pedig elvette a kis királykisasszonyt.

- Boldog vagy-e? - kérdezte tőle.

- Én nagyon - felelte a királykisasszony.

Mire a huszár csak ennyit mondott:

- Mindig úgy!

S mivel soha nem mondta, hogy "mint azelőtt", holtukig boldogan éltek.

Egy szamárterhe fa

Sem itt nem volt, sem túl nem volt, hanem azért mégiscsak volt, volt valahol a világon egy szegény ember. Ott élt a nyomorult a falu végén, a githes-göthös, vedlő szőrű, vén szamarával.

Egy nap körülnéz a szegény ember a kunyhójában. De hiába néz, nem talál semmit, még egy falasra való száraz kenyeret sem. Fogja magát, kihajtja a szamarát az erdőbe, s ott megrakja fával. Az erdőből a vásárra. Ott beáll a sorba a többi faárus közé, s várja a jó szerencsét.

Sokáig nem kellett várnia. Odalép hozzá egy borbélyforma ember, s megkérdi:

- Hogy adod azt a szamárterhe fát, te szegény ember?

Mondja a szegény ember, hogy ennyit és ennyit kér érte. A borbély sokallja az árat, kevesebbet ígér, a szegény ember kevesli. Addig-addig, hogy végtére megalkusznak.

A szegény ember kötőféken fogja a szamarat, s elvezeti a borbély házához. Ott a fát lerakja, azzal fordulna vissza szamarastul. De a borbély megállítja:

- Hallod-e, te szegény ember, mi a szamárterhére alkudtunk. Abba pedig a nyereg is beletartozik.

A szegény ember így meg úgy, de a borbély köti magát, hogy a nyereg is az övé, megfizetett érte. A szegény ember nem győzi szóval, nagy búsan leszedi a nyerget a szamárról, és hazabandukol.

De a bosszúság nem hagyja nyugodni. Hogyisne bosszankodott volna, mikor a borbély ilyen rútul rászedte. Meg a nyerget is sajnálta. Addig-addig rágódott a baján erre meg arra, hogy egyszer csak észbe kap. Kötőféken fogja a szamarat, s meg sem áll, míg a borbély házához nem ér. Ott a szamarat a kerítéshez köti, maga bemegy a műhelybe, köszön, s megkérdi a borbélyt:

- Mennyiért beretválna meg az úr engem meg a társam?

Mondja a borbély, hogy mennyiért. A szegény ember beül a székbe, a borbély szépen megberetválja, aztán kérdi:

- Hát a társa hol van?

- Mindjárt itt lesz - feleli a szegény ember. Kimegy a ház elé, kioldja a szamarat, s bevezeti a műhelybe.

- Ez a kend társa? - kérdi a borbély.

- Ez hát - feleli a szegény ember. Majd a szappanozásnál segítek.

- Nekem ugyan nem - kiabált a borbély -, mert én nem vagyok lóborbély, hogy szamarat beretváljak.

- Én nem tudom, hogy az úr kicsoda, csak azt tudom, hogy megalkudtunk, s az úr a pénzt is elfogadta. Nincs más hátra, beretválja meg a társamat. Mert ha nem, megyek a községházába igazságért.

Megijed a borbély a fenyegetésre, s egyezkedni kezd, hogy visszaadja a pénzt, s még egy beretvát is ad ráadásul, csak a szamarat ne kelljen megberetválnia.

- Elfogadom a beretvát - feleli a szegény ember -, de csak úgy, ha a nyergemet is visszaadja az úr.

Mit tehetett a borbély, visszaadta a nyerget, a szegény ember pedig azóta maga beretválkozik.

Az átkozott pipöretyúk

Volt a világon egy bögyös pipöretyúk. Más dolga nem akadt, a kerítés alatt kapargatott naphosszat, addig-addig, míg a kerítés megdőlt bánatában. Arra szállt a varjú, s elcsodálkozott:

- Ugyan bizony mi baj ért, máskor ha erre jártam, talpon álltál, most meg a földön heversz.

- Ne is kérdezd, te varjú - felelt a kerítés -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, más dolga nem akadt, a tövemben kapargatott, mígnem megdőltem bánatomban.

Ezen a varjú úgy elszörnyülködött, hogy a farkát mind egy szálig kitépte, s ilyen megcsúfolt állapotban a fűzfára szállott megpihenni. Megszólalt a fűzfa:

- Hallod-e, te varjú, máskor farkastul szállottal rám. Mi történt veled?

- Ne is kérdezd, te fűzfa - felelt a varjú -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, én kitéptem a farkam bánatomban.

Elszörnyülködött a fűzfa, s ahány lombos ágat hordott, mind levetette. Arra ment a kecske két gidájával, s megtudakolta:

- Hová lett az ágad, fűzfa? Máskor, ha erre jártam, hűsölhettem árnyékodban.

- Ne is kérdezd, te kecske - válaszolt a fűzfa -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, én levetettem lombos ágam bánatomban.

Úgy elszörnyülködött a kecske, hogy menten világgá kergette két gidáját, s a patakhoz ment, hogy a haragját csillapítsa.

- Hallod-e, te kecske - szólalt meg a patak -, máskor két gidáddal jöttél inni, hova lett a két kicsi gida?

- Ne is kérdezd, te patak - felelt a kecske -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, én világgá űztem két kicsi gidámat bánatomban.

Mit tehetett a patak, ecetté savanyodott nagy szörnyülködésében. Lement egy nagylány a vízhez, korsó a kezében, s nem ízlett neki a patak savanyú vize.

- Hallod-e, te patak - mondta -, máskor tiszta voltál, máskor édes voltál, mitől savanyodtál ilyen ecetessé?

- Ne is kérdezd, te nagylány - válaszolt a patak -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, én ecetté savanyodtam bánatomban.

Földhöz teremtette a nagylány a korsót szörnyülködésében. Odahaza az anyja így fogadta:

- Ó, te nagylány, miért nem hoztál vizet a patakról, ahogy eddig minden este?

- Ne is kérdezze, édesanyám - felelt a nagylány -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, én földhöz teremtettem a korsót bánatomban.

Éppen kenyeret készített az asszony, nagy szörnyülködésében kapta a tésztát, s a falhoz csapta. Hazajött a gazda, kereste a kenyeret, nem találta.

- Ó, asszony - mondta -, máskor, hogyha megtértem, mindig volt itthon meleg cipó. Ma miért nem sütöttél?

- Ne is kérdezd, én édes uram - felelt az asszony -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, én falhoz csaptam a tésztát bánatomban.

Vette az ember a bicskáját, s lemetszette a fél bajszát, hogy valamivel enyhítse nagy szörnyülködését. Azzal kiment az istállóba. A béres nagyot nézett, mikor meglátta.

- Máskor, ha kend kijött az istállóba, gazduram - mondta -, megvolt a bajusza mindkét szára. Ugyan bizony hova lett az egyik?

- Ne is kérdezd, te béres - felelt a gazda -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, én lemetszettem a fél bajszom bánatomban.

Mindezen a béres olyannyira elszörnyülködött, hogy csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a gazdája hat ökrét levágta.

A szomszéd hallotta a rettentő nagy lármát. Gondolta, megnézi, minő különleges esemény ment végbe a komájánál. A tornácon találta mind a négyüket, a gazdát, a feleségét, a nagylányát meg a bérest. Megkérdezte, mi történt:

- Ne is faggasson kend bennünket - felelt a béres -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, a gazda lemetszette a fél bajszát bánatában, én levágtam a hat ökröt bánatomban.

Elszörnyülködött a szomszéd, ahogy ilyenkor illendő, aztán így szólt:

- Én most világgá megyek, s szentül megfogadom, hogy haza nem térek, míg négy akkora bolondra nem lelek, mint amekkorák kendtek.

Már indult is, hogy ne sok időt vesztegessen. Ment hét évig, s talált is bolondot nem egyet, de csak amolyan apró bolondokat, kiknek hasznát nem vehette. Megint ment hét évig, a bolondok szépen növekedtek körülötte, de még mindig nem akadt kedvére való. Már-már búnak eresztette a fejét, hogy ekkora vállalkozásba fogott. Ekkor valami furcsa zörgés ütötte meg a fülét.

A hang iránt nézett, s egy embert látott, ki az istálló végiben egyágú vasvillával hányta föl a diót a padlásra.

- Mit csinál kend? - tudakolta.

- Láthatja kend - válaszolt amaz -, a diómat akarom fedél alá rakni. Hét álló esztendeje dolgozom, de nem sokra megyek.

- Nem úgy kell azt - mondta a bolondkereső.

- Ha megtanít kend a módjára - mondta a villázó gazda -, háromszáz forint üti a markát.

A szomszéd körülnézett, vett egy lapátot, a diót fölhányta a padlásra, a jutalmat zsebre vágta, s tovább folytatta útját. Nem sokáig kellett talpalnia, megint belebotlott egy bolondba.

Ez a bolond nem egyebet művelt, mint hogy két lova mögé egy oldal szalonnát kötött, s azt hurcolta ide s tova a frissen szántott földön.

- Mi végből cselekszik így kend? - tudakolta a szomszéd.

- Hét esztendeje zsírozom ilyenformán a földemet, de hiába, mégsem zsíros.

- Nem úgy kell azt - mondta a bolondkereső.

A földjét zsírozó paraszt háromszáz forint jutalmat ígért neki, hogyha a zsírozás helyes módjára megtanítja. A szomszéd befogta a két lovat a szekér elé, a szekeret megrakta trágyával, a trágyát szétszórta a szántón.

- Így kell zsírozni a földet - mondta, s a háromszáz forint jutalmat zsebre vágta.

A harmadik bolondra egy újonnan épült ház mellett bukkant. Az ember azzal foglalatoskodott, hogy egy zsákkal a házba szaladt, az ajtót becsapta maga mögött, aztán kijött, s elölről kezdte.

- Mit viszen kend abban a zsákban a házba? - tudakolta a bolondkereső.

- Világosságot felelt amaz -, hét esztendeje építettem ezt a házat. Azóta hordom bele a világosságot, de még csak nem is derül odabenn a hollószín feketeség.

- Nem úgy kell azt - legyintett a bolondkereső -, adjon kend háromszáz forintot, s megtöltöm a házat világossággal.

A világosságzsákoló megígérte a háromszáz forintot. A szomszéd vett egy fejszét, ablakot vágott a falba, s a szoba csakugyan megtelt világossággal.

- No - mondta a gazda -, ez megér háromszáz forintot.

A szomszéd tovább rótta bolondkereső útját, s nemsokára meglátott egy sereg embert. Az a sereg ember éppen azon iparkodott, hogy egy tarka tehenet fölhúzzon a templom tornyára.

- Mi végből húzzák kendtek azt a tehenet a magasba, mint ahova való? - kérdezte a bolondkereső.

- Hogyne húznánk - felelték amazok -, mikor a gazdája a végrendeletében a templomra hagyta.

- Nem úgy kell azt - legyintett a bolondkereső -, hanem adják el a tehenet, az árából pedig gyújtsanak gyertyát az oltárra.

A tehénhúzók megörültek a hasznos tanácsnak, s mindjárt fizettek érte háromszáz forint jutalmat.

A szomszéd pedig jókedvűen megindult hazafelé. Örvendezett, mert pénze volt, s bolondot is talált, éppen négyet, ahogy kellett. Ment, ment, s meg sem pihent, míg a komája házához nem ért. Ahogy az udvarra befordult, a szeme mindjárt megakadt az átkozott pipöretyúkon. A pipöretyúk nem mást művelt, mint hogy a ház tövében kapargatott. Megijedt a szomszéd, mert tudta, hogy ebből még nagy baj lehet.

Az átkozott pipöretyúk kapargat, a ház megdől bánatában, arra száll egy gólya, eldobja a csőrét bánatában, meglátja a béka csőr nélkül a gólyát, s zöldből kékké válik bánatában, meglátja a tó a kék békát, s tóból pusztasággá szárad bánatában, meglátja az ég a tó helyén a pusztát, s kékből feketévé komorul bánatában. Ezen segíteni kell idejében, gondolta a szomszéd. Nyakon fogta az átkozott pipöretyúkot, levágta, megsütötte, megette. S bizony jól tette. Mert alig nyelte le az utolsó falatot, hát a kerítés fölegyenesedett örömében, a varjúnak farka serkent örömében, a fűzfa lombos ágat hajtott örömében, a kecske megkereste két kicsi gidáját örömében, a patak megédesedett örömében, a nagylány korsója éppé vált örömében, a falhoz csapott tészta kenyérré sült örömében, a gazda fél bajsza kisarjadt örömében, s a levágott hat ökör talpra szökkent örömében.

Lett akkora öröm, hogy ma is örülnek mindannyian, ha azóta meg nem haltak.

A pórul járt gazdag ember

Volt egyszer egy falu. Abban a faluban élt egy szegény ember meg egy gazdag ember. A szegény ember nagyon szegény volt, a gazdag ember nagyon gazdag volt.

A gazdag ember úgy tett szert a nagy vagyonára, hogy dolgoztatta a szegény embert, de nem fizetett neki. Mikor már századjára is becsapta a gazdag ember, a szegény ember elhatározta, hogy többet nem dolgozik neki, de nem is köszön.

Alighogy ezt elhatározta, látja ám, hogy szemben vele az úton közeledik a gazdag ember. Jött, ahogy szokott, peckesen, karbafont kézzel, s úgy nézett körül, mintha azt mondaná, enyém a világ. Azt hitte, káprázik a szeme, mikor látta, hogy a szegény ember elmegy mellette, s meg sem emeli a kalapját. Megfordult és utánakiáltott:

- Hé, tán veréb van a kalapod alatt?

- Miért kérdi? - kérdezte a szegény ember.

- Azért kérdem, hogy miért nem emeltél kalapot előttem?

- Azért nem emeltem, mert nem akartam - felelt a szegény ember.

- Azonnal emelj kalapot, és köszönj nekem! - kiáltott rá a gazdag ember.

- Ne bolondozzék - mondta a szegény ember -, hiszen olyan gazdag, a fél vármegyét megvehetné, nem szorul maga az én köszönésemre.

Elgondolkozott erre a gazdag ember. Egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte:

- Ha a fele vagyonomat neked adnám, akkor ugye nagyot köszönnél nekem?

A szegény ember nevetett, és így felelt:

- Se nagyobbat, se kisebbet nem köszönnék, mint amekkorát az előbb köszöntem.

A gazdag ember tovább folytatta a kérdezést:

- No és ha az egész vagyonomat neked adnám, akkor mit tennél? Akkor ugye köszönnél?

Megcsóválta a fejét a szegény ember.

- Nem én, nem köszönnék én akkor sem magának.

- De hát miért nem akarsz semmi áron köszönni nekem?

- Ha kíváncsi, megtudhatja - felelt a szegény ember. - Azért nem köszönök magának, mert ha magára nézek, látok lábat, látok fejet, látok bajuszt, még egy nagy hasat is látok, csak embert nem látok.

Azzal a szegény ember továbbment, a gazdag embert pedig úgy elöntötte a méreg, hogy ha kevesebb a szerencséje, a guta is megütötte volna. Ha meg nem is ütötte, három napig kerülgette. Ezen a három napon a gazdag ember egyre azon fogadkozott, hogy a sértésért megfizet a szegény embernek, mihelyt megint találkoznak.

Negyednap találkoztak is.

A szegény ember az erdőn járt, összeszedett egy nagy csomó szúrós, tüskés rőzsét, felrakta egy talicskára, s tolni kezdte hazafelé. Magasra rakta a rőzsét, úgyhogy nem látott maga elé. Bajt okozni nem akart, ahogy tolta a talicskát, szüntelenül kiabált:

- Tüskés rőzse, tövises rőzse! Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!

A gazdag ember meghallotta a kiáltozást. Tudta, ki kiabál. Gondolta, itt a jó alkalom, hogy ellássa a szegény ember baját. Kirohant az útra, s mint aki se lát, se hall, egyenesen nekiment a rőzsének. Majd felborította a targoncát.

Finom ruháját a sok tüske, tövis összevissza szaggatta, tépte. De nem sajnálta, mert éppen ezt akarta. Így akart bosszút állni a szegény emberen.

- No, te gazember - mondta -, látod, mekkora kárt tettél a ruhámban? Gyere a bíróhoz. Holtodig fizetheted a kártérítést.

Törte a fejét a szegény ember, majd beleizzadt, úgy törte, hogy mit eszeljen ki. Mert azt jól tudta, ha valami okos dolgot ki nem eszel, sírig a gazdag ember rabszolgája lesz. Mire elértek a bíróhoz, már tudta, mit tegyen.

A bírónál a gazdag ember elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, a szegény ember nekitolta a rőzsés targoncát, a rőzse pedig összetépte-lyukasztotta a ruháját.

A bíró meghallgatta, aztán a szegény emberhez fordult:

- Miért tetted? - kérdezte.

A szegény ember meg sem mukkant.

- Hiába teszed magad, hogy süket vagy - mondta a bíró -, a kárt meg kell fizetned. Értetted?

Nem szólt a szegény ember egy árva szót sem. Most már a bíró is elveszítette a béketűrését:

- A kárt megfizeted. Azonfelül börtönbe záratlak, mert készakarva tettél kárt a más vagyonában. Érted, mit mondok? Felelj!

Úgy tett a szegény ember, mint aki nem ért az égvilágon semmit.

Dühös volt a bíró, majd megütötte a szél:

- Megnémultál? - kérdezte. - No, ha megnémultál, hát majd én megtanítalak beszélni!

- Úgy is van - helyeselt a gazdag ember -, nem süket ez, nem is néma, csak ravaszkodik. Hallotta volna bíró uram, hogy kiabált az utcán: "Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!"

Lecsendesedett a bíró, mintha kicserélték volna.

- Ezt kiabáltad? - fordult a szegény emberhez.

- Ezt hát - hagyta rá a szegény ember.

No, most a bíró a gazdag emberhez fordult:

- Azt kiabálta: "Vigyázat, kitérni!" Maga mondta, hogy ezt kiabálta. Hát akkor miért nem tért ki? Miért ment neki szántszándékkal a tüskés rőzsének? Maga a bűnös, nem ez az ember. Magát büntetem meg. Száz aranytallért fizet, amiért bolondját járatta a bírósággal.

A gazdag ember elpirult, aztán elvörösödött, aztán elkékült, aztán elzöldült, a végén olyan lila lett, mint a kökény. A zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a bírságot, de kínjában megütötte a guta.

- Akkor a száz tallér magát illeti - mondta a bíró.

A szegény ember a száz talléron házat vett, lovat, ökröt, tehenet. Aztán megnősült, és ma is gazdálkodik, ha meg nem halt.

Előbb a tánc, aztán a lakoma

Élt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek a feleségén meg a gyerekein kívül az égvilágon semmije sem volt. Egy kunyhóban lakott a faluvégen, azt is bérelte. Minden hónapban két véka kukoricát kellett fizetnie a gazdának a kunyhóért.

De a gyerek sok volt, a kereset kevés, így aztán a szegény ember elmaradt a bérrel. Mikor már tíz véka kukoricával tartozott, a gazda elment a szegény emberhez.

- Hallod-e, te szegény ember - mondta neki -, még egy hétig várok. Ha egy héten belül nem fizeted meg a bért, fel is út, le is út.

Azzal a gazda továbbment, a szegény ember pedig töprengeni kezdett, hogy mitévő legyen. Honnan szerezzen tíz véka kukoricát, mikor még egyet sem bír szerezni? Elindult hát munkát keresni. Egyik nap elment az egyik faluba, a másik nap a másik faluba, a harmadik nap a harmadik faluba. De munkát sehol nem kapott.

Felvirradt a hetedik nap, s a tíz véka kukorica nem volt sehol. Esett a hó, fagyott, a szegény embernek majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy kihajítják őket a kunyhóból, nem lesz fedél a fejük fölött. Gondolta, még egyszer szerencsét próbál. Elindult az erdőbe, hátha kincset lel, mert más reménye már nem volt.

Ment, mendegélt a barlangsötét erdőben. Ha odvas fát látott, belenyúlt, hadd lám, nem lapul-e kincs a mélyén. Megmozgatta az avart a bokrok alján, hadd lám, nem rejlik-e kincs a levelek alatt. Bebújt a barlangokba, vízmosásba, kutatott a patakmederben, hadd lám, nincs-e valahol rejtett kincs.

Hiába volt minden igyekezet, nem talált kincset sehol. Nagy búsan visszafordult hát. Tíz lépést ha mehetett, amikor ősz öregember lépett eléje egy fa törzse mellett.

- Mi járatban vagy az erdőmben, te szegény ember? - kérdezte.

Mire a szegény ember elmondta, hogy tíz véka kukoricával adósa a gazdának, s ha a tartozását még ma le nem rója, a gazda kihajítja a kunyhóból. Az idő télre jár, nincs hova behúzódniok a hideg meg a hó elől, megfagynak majd nyomorultul.

- Ne búsulj, te szegény ember - mondta az ősz öregember -, adok neked egy hegedűt. Ha húzod, táncolnia kell a gazdának, s minden emberfiának, akire rászólsz, hogy táncoljon. Ez a hegedű majd megvéd téged, megvédi a családodat.

Elvette a szegény ember a hegedűt, megköszönte illendőképpen, aztán elmondta, hogy ha egy falatot nem eszik, nem veheti hasznát a hegedűnek, mert jártányi ereje sincs már.

- Azon is segíthetek - felelt az ősz öregember, s egy kicsike asztalt adott neki:

- Mikor mit kívánsz, az lesz rajta.

Gondolta a szegény ember, okosabbat nem tehet, mint hogy tüstént kipróbálja, mit tud az asztal. Ráütött hát, s így szólt:

- Babfőzelék, füstölt kolbász!

Megterült a kis asztal azon nyomban. A szegény ember leült mellé, s eddegélt jóízűen. Mikor jóllakott, fölnézett, hogy megköszönje az ősz öregembernek az ajándékot. De nem látta sehol. Mindamellett megemelte a kalapját, hogyha mégis ott lenne valahol a közelben, ne mondhassa, hogy hálátlanra pazarolta a jóságát.

Azzal sietni kezdett hazafelé. Éppen délre ért haza. Mikor a léptét meghallották, tizenhat gyereke meg a felesége elébe rohant, hadd lám, mit hozott ebédre. Látták, hogy a tarisznyája üres, abban a szempillantásban sírva fakadtak mindannyian.

- Ugyan bizony miért sírtok? - kérdezte a szegény ember.

- Éhségünkben sírunk - válaszolt a felesége.

- Ha más baj nincs, ezen könnyű segíteni - mondta a szegény ember. A kis asztalkát letette a földre, rácsapott gyöngéden, s így szólt:

- Babfőzelék, füstölt kolbász!

Még ki sem mondta, berregés kélt fent a levegőben. Egy fekete pont vált ki a felhők közül, s ereszkedett egyre lejjebb-lejjebb, s ahogy egyre lejjebb ereszkedett, egyre nagyobbra nőtt. Míg aztán mindenki láthatta, hogy egy óriási fazék babfőzelék az, tömérdek füstölt kolbásszal.

Alig láttak hozzá a mennyből jött babfőzelékhez, nagy lábdobogás hallatszik. Odanéz a szegény ember, hát a gazda az, a kezében ostor.

- Jó napot, gazduram - köszöntötte a szegény ember illendőképpen.

A gazda megbökte az ostornyéllel a kalapja szélét, így viszonozta az üdvözlést. Aztán észrevette a füstölt kolbászos babfőzeléket. Megnyalta a szája szélét, mint az éhes kutya. A szemét le nem vette az ételről, úgy mondta:

- Ejnye, de finomat esztek!

- Mikor mi akad - felelt a szegény ember.

- Megkínálhatnál - mondta a gazda.

- Ha békés szándékkal jött, szívvel megkínálom.

- Mérd le a tíz véka kukoricát - mondta a gazda -, s akkor békén hagylak. Ha nem, kihajítalak benneteket a házamból.

Megcsóválta a fejét a szegény ember, úgy kérdezte:

- Hát volna lelke tizenhat gyereket meg két öreg embert az utcára hajítani télvíz idején?

- Persze hogy volna lelkem rá, csak ehhez van lelkem! - felelt a gazda.

- Hát ha így áll a dolog - mondta a szegény ember -, akkor előbb a tánc, aztán a lakoma.

Azzal a szegény ember az álla alá szorította a hegedűt, és játszani kezdett. A gazda elcsodálkozott.

- Megbolondultál-e, hát azt hiszed, táncolni fogok?

- Táncolj! - mordult rá a szegény ember a gazdára. Az meg abban a szempillantásban táncolni kezdett. Maga is csodálkozott rajta, hogy táncol, de táncolt. Rengett a hasa bele, a képe kivörösödött, szakadt róla a verejték, de csak táncolt, táncolt.

Mikor úgy gondolta, hogy a gazda már eleget táncolt, a szegény ember letette a hegedűt. Mialatt a gazda a verejtéket törülgette az arcáról, a szegény ember rácsapott a kis asztalra. Alig csapott rá, már ott füstölgött rajta a babfőzelék füstölt kolbásszal.

- Most már táncolt - mondta a szegény ember -, megérdemli a lakomát.

Nem szólt egy árva szót sem a gazda, hanem leült az asztal mellé, s hozzálátott az evéshez. A tánc meghozta az étvágyat. Egy félóra sem telt bele, kiürítette az egész óriási lábast. Megtörülte a száját, fölállott, cserdített egyet az ostorral, s azt mondta:

- Kifelé a házamból!

A szegény ember nem sokat teketóriázott, kapta a hegedűt, játszott, a gazdára meg rámordult:

- Táncolj!

Mit tehetett a gazda, táncolt. Teli hasa úgy zötyögött, a harmadik határba is elhallatszott a hangja.

- Hagyd már abba! - könyörgött egy idő múltán.

- Szívesen, ha békén hagysz.

- Azt soha! - fogadkozott a gazda.

- Na, ha soha, akkor táncolj, hadd lám, ki fárad el hamarabb.

Ő volt a gyöngébb, a szegény ember fáradt el hamarabb. Abban a szempillantásban, hogy a vonót letette, a gazda rohanni kezdett. Rohant a hivatalba, s ott panaszt tett, hogy a szegény ember táncoltatja.

Alig mondta el a panaszát, betoppant a szegény ember. Álla alatt a hegedű, kezében a vonó.

- Táncolj, gazda! - mordult rá.

A hivatalnokok egy darabig jól mulattak rajta, hogy a szegény ember húzza, a gazda meg járja, végül azonban megunták a becstelen nyikorgást. Rászóltak a szegény emberre, hogy takarodjék dolgára, ne hegedüljön többet.

A szegény ember azt válaszolta, hogy ő szívesen abbahagyja a hegedülést, de csak akkor, ha a hivatal megvédi a gazdától. Mert ő nem hagyja, hogy családostul az utcára tegyék.

A hivatalnokok összedugták a fejüket, és tanácskoztak. Mikor már eleget tanácskoztak, azt mondták a szegény embernek, hogy nincs mit tenni, a törvény a gazdának ad igazat.

- No, ha a törvény a gazdának ad igazat - mondta a szegény ember -, akkor táncoljatok ti is!

Már szólt is a hegedű a kezében. A hivatalnokok földhöz csapták a tintát, tollat, ceruzát, papírt, s táncoltak, majd kilógott a nyelvük. Velük táncolt a gazda is.

Akkora lármát csaptak, meghallották a csendőrök. Felkapták a puskájukat, s rohantak a hivatalba, hadd lám, mi történt, kinek esett baja. Mikor meglátták, hogy a szegény ember húzza, a többiek meg járják, ráfogták a puskát, hogy tegye le a vonót, különben rostává lövik.

A szegény ember abbahagyta a hegedülést, és elmondta a baját a csendőröknek A csendőrök összedugták a fejüket, tanácskoztak. Aztán a csendőrőrmester azt mondta, hogy ők sem tehetnek semmit, mert a törvény a gazdának ad igazat.

- No, ha a törvény a gazdának ad igazat, akkor táncoljatok ti is! - kiáltott rájuk a szegény ember.

Táncra perdültek a csendőrök. A csákó leesett a fejükről, a puska kihullott a kezükből, táncoltak, hogy kilógott bele a nyelvük.

A lárma kétszer akkorára nőtt. Meghallotta a kapitány a kaszárnyában. Gondolta, nyakukon az ellenség, összetrombitáltatta hát a bakákat, a huszárokat meg a tüzéreket. Felült a lovára, s a csapat élén odavágtatott a táncolókhoz.

A kapitány nagyon megmérgesedett, mikor látta, hogy egy ember húzza, a többi mind járja. Rákiáltott a szegény emberre, hogy ha tüstént nem teszi le a vonót, búcsúzhat az életétől.

A szegény ember abbahagyta a hegedülést, és elmondta a baját a kapitánynak. A kapitány összedugta a fejét a többi tiszttel. Egy darabig tanácskoztak, aztán a kapitány bejelentette, hogy ők sem tehetnek semmit, mert a törvény a gazdának ad igazat.

A szegény ember már vette a vonót meg a hegedűt:

- No, ha a törvény a gazdának ad igazat, akkor táncoljatok ti is! - kiáltott rájuk.

A katonák táncolni kezdtek, a gyalogosok lábon, a huszárok lovon, a tüzérek az ágyú tetején. Dongott, zörgött, dobogott bele az egész falu. A táncosok fölverték a port. A fölvert por összeállott felhővé. Ezt a fekete felhőt meglátta a király a palotája tornácáról. Aztán a lármát is meghallotta, s azt mondta a feleségének:

- Te asszony, ennek a fele se tréfa.

- Nem hát - felelt a felséges királyné -, ilyen pogány lárma még soha sem verte fel országunk csendjét.

- Most megyek, és elnémítom ezt a lármát! - fogadkozott a király. - El én!

Azzal intett az udvarmesternek, az udvarmester elküldött a tábornokért. A tábornok összetrombitáltatta a királyi hadsereget. A király az élére állott a csapatnak, s megindult a falu ellen, ahonnan az iszonytató lábdobogás hallatszott.

Amikor a király meglátta, mi történik, két kézre fogta felséges hasát, s akkorát kacagott, majd leesett a lováról.

- Egy bolond játszik, ezer bolond járja. Harmincöt éve vagyok király, de ilyet még nem láttam. Ha-ha-ha!

- Ha-ha-ha! - ismételte a tábornok.

- Ha-ha-ha! - ismételte a legénység, s ez már úgy hangzott, mint az égzengés.

- Csend! - kiáltotta a király, s egyszerre mindenki elhallgatott. A szegény ember sem húzta. Ehelyett bekapott egy falat kolbászt, hogy erőt gyűjtsön. Mert tudta, hogy még sokáig kell húznia.

- No, te bolond - fordult a király a szegény emberhez -, hogy jutott eszedbe, hogy a többi bolondot táncoltasd.

A szegény ember illendőképpen meghajolt, aztán elmondta a baját a királynak. A király magához parancsolta az udvarmestert meg a tábornokot. A fejüket összedugták, tanácskoztak, aztán a király így szólt:

- A törvény a gazdának ad igazat.

- Sajnálom, felséges királyatyám - felelt a szegény ember -, de akkor felségednek is táncolnia kell egész udvarnépével egyetemben. Mert én addig nem hagyom abba a hegedülést, amíg olyan törvény nem lesz, ami a szegény embernek ad igazat a gazdag ember ellen.

Még el sem mondta, amit mondott, máris húzta. Most már a király is táncolt, billegett a fején a korona, táncolt az udvarmester bársonyban, selyemben, táncolt a tábornok is talpig páncélban, s táncolt a királyi hadsereg. Összesen száztízezer ember táncolt már, rúgta a port, szuszogott és káromkodott.

Az ég elsötétült a portól, a dobogás a hetedik országba is elhallatszott. Mikor a port meglátta, a lármát meghallotta, megijedt a királyné, hogy baja történt felséges urának. Szólt a futárnak, hogy szaladjon át a szomszéd királyhoz, s kérjen tőle segítséget.

Reggelre megérkezett a szomszéd király, óriási sereggel, ágyúkkal, málhás szekerekkel, díszes sátrakkal. Akkora sereggel jött, alig látszott ki alóla az ország.

Mikor meglátta, hogy komája, a másik király hogy ugrándozik a hegedűszóra, majd leesett a lováról, akkora kacaghatnékja támadt. Miután kedvére kikacagta magát, megkérdezte a szegény embert, hogy mi végből táncoltat ennyi tömérdek embert.

A szegény ember elmondta a baját a szomszéd királynak. A király tanácskozott a tanácsosaival, aztán ő is csak azt mondta, hogy a törvény a gazdának ad igazat.

- Sajnálom, felséges királyatyám - felelt a szegény ember -, de akkor felségednek is táncolnia kell. Mert én addig nem hagyom abba a hegedülést, amíg olyan törvényt nem hoznak, ami a szegény embernek ad igazat a gazdag ember ellen.

Még el sem mondta, amit mondott, máris húzta. Most már a másik király is táncolt, s vele táncolt minden udvarnépe, számlálhatatlanul sok katonája. Táncoltak egy nap, táncoltak két nap. A harmadik napon is táncoltak volna, ha az asszonyok nem kezdenek sikoltozni, a katonák meg zúgolódni.

- Nem táncolunk tovább! - kiáltozták.

- Miért nem táncoltok? - kérdezte a két király.

- Hasadozik a föld alattunk! Ha tovább táncolunk, elnyel!

Elfehéredett a két király. A képük a falnál is fehérebb lett. Szóltak a szegény embernek, hogy hagyja abba a hegedülést, teljesítik a kívánságát. A hivatalban voltak törvény tudó emberek, azok összedugták a fejüket, s addig tanácskoztak, amíg új törvényt nem hoztak. Ez az új törvény pedig olyan volt, hogy a szegény embernek adott igazat a gazdag emberrel szemben. A törvényt felolvasták.

- Meg vagy elégedve? - kérdezte a király a szegény embertől.

- Meg! - mondta a szegény ember. - Most pedig engedjék meg felséges királyatyáim, hogy mindnyájatokat vendégül lássam. Bizonyára megéheztek a sok tánctól.

Azzal a szegény ember rácsapott a kis asztalra, s ezt mondta:

- Babfőzelék, füstölt kolbász!

Abban a szempillantásban elsötétült az ég. Zúgva-pörögve jöttek a babfőzelékes lábasok az égből. Itt is lecsapott, ott is lecsapott egy. Ha egy kiürült, száz hullott a helyébe. Jól is lakott mindenki. Mikor már mindenkinek kerekre dagadt a hasa, a szegény ember megszólalt:

- Így van ez jól, felséges királyatyáim, előbb a tánc, aztán a lakoma.

Ennek utána elbúcsúzott mind a két királytól, s visszament a falu végére, ahol már várta a felesége és a tizenhat gyereke. Azóta is ott él, hacsak el nem költözött.

A pecsenye

Friss koma és Okos koma elhatározta, hogy vacsorára pecsenyét eszik. Vettek a mészárosnál egy nagy darab húst, és megsütötték. Lett belőle három kiló pecsenye. Letették a pincébe, s elmentek borért. Mire megjöttek, s nagy vidáman asztalhoz akartak ülni, a pecsenye eltűnt.

- Hova lehetett? - töprengett Friss koma.

- Hova? Ugyan hova? - visszhangozta a másik.

Ahogy ilyenformán a fejüket törték, elősompolygott a macska.

- Az ette meg! - mutatott rá Friss koma. - Látom a lomha járásán.

- Megmérjük! - mondta Okos koma.

Csakugyan megmérték, s a macska éppen három kilót nyomott.

- No - szólalt meg Friss koma -, a pecsenye hát megvolna.

- Meg - hagyta rá Okos koma -, de hol a macska?

A sovány ember kövér malaca

Volt egyszer, hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy sovány ember. Ez a sovány ember olyan bánatosan sovány volt, alig nyomott három mázsát.

A sovány embernek volt egy kövér malaca. Hároméves volt a malac, s három kilót nyomott. A sovány ember azt szerette volna, ha a malaca meghízik. Ezért aztán minden hónapban megetette. Adott is neki rengeteg moslékot, egy egész literrel.

Hízott is a malac, szakadatlanul hízott. Minden etetés után három dekával nehezebb volt. A sovány ember ezt nagyon kevesellte. Bánatában még az ételt is megvonta magától. Mégis három kilót hízott minden evésnél.

A sovány embernek volt egy még nála is soványabb felesége. Olyan sovány volt szegény, alig négy mázsa lehetett, de lehet, hogy még annyi se. A sovány asszony alig evett. Reggelire nem ivott többet három liter tejeskávénál, kenyeret is csak kettőt aprított bele. Azt a három méter kolbászt, amit hozzá evett, ne is számítsuk, hiszen semmi az.

Sovány volt az ebédje is a sovány asszonynak. Három hordó levessel kezdte. Utána nagy nehezen elfogyasztott egy-két szopós borjút kirántva, hozzá három véka zsírban sült krumplit hagymával s öt üveg uborkát hozzá savanyúságnak.

Vacsorára még ennyit sem evett a sovány asszony. Nagy szomorúan belevert a serpenyőbe harminc tojást, azon elterített tizenöt jércét, s azt kisütötte szép csendesen. Ha már kisütötte, meg is ette, de közben szakadt a könnye, hogy ilyen keveset eszik. Aztán, hogy egy kicsit megvigasztalódjék, még elrágcsált huszonhárom dobostortát.

Haragudott is a sovány ember a sovány asszonyra, hogy csak piszkálja az ételt, nem eszik rendesen. Pörölt vele, hogy egyék többet, ne vonja meg a szájától a falatot. De a sovány asszony egyre azt hajtogatta, hogy többet ő nem bír enni.

Dühbe jött a sovány ember, s azt mondta:

- Ha te nem eszel, minek hizlalom a malacot? Inkább dögöljön meg!

Nyakon fogta a malacot, s dühében úgy földhöz teremtette, hogy a malac meg sem nyikkant, hanem százfelé ment. Ekkor már nagyon meghízott a malac. Lehetett három kiló harminc deka is. Most mégis százfelé ment.

Körülállta a malacot a sovány ember meg a sovány asszony, s tanakodott, hogy mitévők legyenek. Utóvégre azt határozták, hogy óriási disznótort csapnak. Ki is doboltatták, ki is trombitáltatták a faluban, hogy mindenkit szívesen látnak disznótorra.

Jöttek is az emberek, jöttek csőstül. Jöttek a szomszédból, jöttek messzibbről, jöttek szegények, jöttek gazdagok, jöttek koldusok, jöttek hercegek, királyok, kondások, pásztorok, fazekasok, mészárosok, bicskások, postások. Mindenki eljött.

Mikor már annyian összegyűltek, hogy többen be sem fértek volna a sovány ember házába, a sovány ember intett a szolgának, hogy hozhatja a malacot. Hozta is azon nyomban.

Ahogy behozta, a sovány asszony odalépett a malachoz, s egy harapással megette az egész malacot.

- Hát ezt miért csináltad? - kérdezte a sovány ember.

- Csak azért, mert megjött az étvágyam - felelt a sovány asszony.

Ha a sovány asszonynak nem jön meg az étvágya, mindenki jóllakhatott volna a malacból. Mivel azonban megjött az étvágya, senki sem lakott jól. Még a sovány ember sem. Azóta ő is megsoványodott, a felesége is megsoványodott. Úgy megsoványodtak, be sem férnek a házba.

A mirminyó

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer két legény. Az egyiket Jánosnak hívták, a másikat Péternek hívták.

Egy nap az apjuk kiküldte Jánost és Pétert a rétre, hogy szedjenek egy kosár mentát, mert megkívánta a mentateát. A kosarat János vitte.

Alig értek ki a rétre, János nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltozta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kosarat, s nagyot kiált:

- Megvan!

Akkorra már sokan összegyűltek, aki arra járt, mind elfogta a kíváncsiság, mit űzhet olyan vadul János. Megkérdezték hát tőle:

- Mi van a kosár alatt, János?

- Mirminyó - felelte János.

- Aztán minek neked mirminyó?

- Pénzt keresek vele - felelt János.

Este hazament János meg Péter, vitték magukkal a mirminyót. Csináltak egy kalitkát, beletették. A ház falára pedig kiírták:

- Két krajcárért megnézhető a mirminyó.

Járkáltak az emberek a faluban, látták a cédulát, csodálkoztak, tanakodtak, ugyan bizony mi a szösz lehet az a mirminyó. Kér krajcár nem sok, megfizették hát Jánosnak, s megnézték a mirminyót. Még a kisbíró is megnézte.

Addig-addig nézték, hogy Jánosnak lett egy kalap pénze. No, ha lett, nem sokáig volt, mert egy este leült kártyázni Péterrel, s eljátszotta az utolsó krajcárig. Péter megkérdezte tőle:

- Akarsz-e még játszani, János?

- Akarok hát - felelte János.

- Akkor játsszunk a mirminyóba - mondta Péter.

- Nem bánom - hagyta rá János -, játsszunk a mirminyóba.

Péter elnyerte a mirminyót Jánostól, s ezentúl neki fizetett két krajcárt, aki a mirminyót látni akarta.

Bosszantotta Jánost, hogy Péter napról napra gazdagszik, ő pedig megmarad a szegénységben. Odasettenkedett hát a kalitkához, s az ajtaját kinyitotta. A mirminyó kidugta az orrát a ketrecből, szimatolt balra, szimatolt jobbra, aztán elindult a kert felé.

Péter éppen akkor jött haza a faluból, s meglátta, hogy a mirminyó meg akar szökni. Nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltozta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

Meglett hát a mirminyó, de nem sokáig. Vasárnap Péter a kocsmába ment. A kocsmában kártyáztak, s hívták, hogy játsszon ő is. Péter leült játszani, s minden pénzét elvesztette. Felállt, hogy hazamenjen.

- Játsszunk a mirminyóba - mondták a kártyások.

Péter megcsóválta a fejét:

- A mirminyóba nem játszom, mert a mirminyót eladom.

Rengett bele az egész kocsma, akkorát kacagtak erre a kártyások.

- Eladod? - kérdezték. - Hát ki bolond, hogy megvegye?

Megmakacsolta magát Péter, hogy ő bizony eladja. Meglátják, hogy eladja. Azzal hazament, s hogy hazaérkezett, első dolga az volt, hogy a kapura kiírta: Eladó a mirminyó.

Járkáltak az emberek a faluba, látták a cédulát, csodálkoztak, találgatták, mi a szösz lehet az a mirminyó. Aztán bementek, megnézték. De megvenni egy sem akarta, sarkon fordult valamennyi, s ment dolgára.

Szegény Péter alig mert kimozdulni a házból, nem volt egy perc nyugovása sem. Amint meglátták, mindjárt megkérdezték:

- Eladtad-e a mirminyót? Eladtad-e a mirminyót?

De nem adta el, mert nem akarta megvenni senki. Fájt bele a füle, annyira figyelt a kapura, jön-e már valaki. Egyszer aztán jött egy béreslegény.

A béreslegény a falu végén lakott egy putriban. Nála szegényebb ember nem élt a faluban, de még a szomszéd falvakban sem. Egy este a szegény béreslegény nagy sóhajtások közepette aludt el. Addig-addig sóhajtozott, hogy elnyomta az álom. De a baja-bánata olyan nagy volt, hogy alvás közben is tovább sóhajtozott.

Ahogy így sóhajtozott a szegény béreslegény, egyszer csak nagy fényesség kápráztatja el a szemét. Úgy elkáprázott, hosszú ideig nem is látott egyebet, csak a fényességet. Később, hogy a szeme megszokta az erős fényt, észrevette, hogy a fény egy lámpából sugárzik. A lámpát pedig egy angyal tartja a kezében.

Mikor észrevette a lámpás angyalt, a szegény béreslegény köszöntötte illendőképpen:

- Jó napot kívánok, nagyságos angyal úr.

- Jó napot - felelt az angyal. - Hát te ugyan bizony miért sóhajtozol?

- Én azért, mert boldogtalan vagyok - felelt a béreslegény.

- No, ha meguntad a boldogtalanságot, van a faluban egy mirminyó, azt vedd meg, s holtig boldog leszel.

Azzal az angyal eltűnt, mintha sohasem álmodta volna. De a szavai a fülében csengtek a szegény béreslegénynek. Reggel útnak eredt hát, hogy a mirminyót megkeresse.

Sokáig nem kellett keresgélnie, hamarosan meglelte a Péterek kapuján a fölírást: Eladó a mirminyó.

Megörült a szegény béreslegény, megörült módfelett. Mindjárt bekopogtatott, s hogy Péter elébe jött a házból, megkérdezte, hogy a mirminyó mibe kerül.

Megörült Péter is, hogy végre eladhatja a mirminyót, nem marad szégyenben. De nem akarta kimutatni az örömét.

- Adj tíz forintot, s már viheted is - mondta.

Elbúsult erre a szegény béreslegény, kis híján kicsordult a könnye. Lám, most megszabadulhatna a boldogtalanságtól, s hiába kínálkozik a jó alkalom, nincsen pénze, nem ragadhatja meg.

- No - kérdezte Péter -, kell vagy nem kell?

- Pénzem az nincs, majd megszolgálom valahogy - felelt a szegény béreslegény.

- Pénz nélkül nem eladó - mondta Péter.

De aztán eszébe jutott, mennyit csúfolták-gúnyolták a mirminyó miatt. Eszébe jutott, hogy ha nem ad túl rajta, tovább gúnyolják. Utánakiáltott hát a szegény béreslegénynek, hogy jöjjön vissza.

- Egy feltétellel odaadom ingyen a mirminyót - mondta Péter.

- Mi az a feltétel? - kérdezte a legény.

- Csak az, hogy akivel itt a faluban találkozol, mind azt mondod, hogy tíz forintot fizettél érte.

- Megígérem - mondta a béreslegény -, de hogy egészen ingyen mégse kapjam a mirminyódat, neked adom ezt a sípot. Idejövet találtam az országúton.

Megnézte Péter a sípot, egyszerű bádogsíp volt, amilyet a vásáron árulnak. Péter zsebre vágta a sípot, a béreslegény pedig nekivágott az útnak hazafelé.

Estére hazaért.

Fáradt volt már, alig várta, hogy lefeküdjék. Igen ám, de a putri olyan szűk volt, hogy amikor a kalitkát betette az ajtón, ő maga már nem fért be. Megpróbálta fordítva. Előbb ment be maga a putriba, aztán kinyúlt az ajtón, hogy a mirminyós kalitkát behozza, így sem fért bele.

Ebből megértette szegény béreslegény, hogy ketten együtt, ő meg a mirminyós kalitka, nem férnek el a putriban. Mit csináljon? Mit csináljon? - törte a fejét. Kinn az udvaron nem akarta hagyni a kalitkát. Jöhet a menyét, jöhet a görény, jöhet a róka - s akkor volt mirminyó, nincs mirminyó. Ő meg maradhat a boldogtalanságban.

Utóvégre úgy határozott, hogy a mirminyót kiveszi a kalitkából, s odaköti egy madzaggal az ágy lábához. Így is tett.

Azzal ráfeküdt az ágyra ruhástul füléig húzta a pokrócot, alig szusszant hármat, máris aludt. Aludhatott volna nyugodtan, ha a putri ajtaját becsukja. Csakhogy nem csukta be.

Mikor az első álma elmúlt, fölérzett a szegény béreslegény. Néz az ágy végébe, a fele madzag ott van elrágva, a mirminyó sehol. Fut ki az országútra, hátha arra ment. Hát látja, a mirminyó éppen akkor ugrik át az árkon.

Nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltotta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

Azzal visszavitte a mirminyót a putriba. Most is az ágy lábához kötötte. De a másik lábához, gondolta, úgy jobb lesz. Aztán megint rávetette magát az ágyra, megint elaludt, megint fölérzett, megint az ágy lábára nézett, s megint csak a madzag felét látta, de a mirminyót nem.

Megint kiment az országútra, megint meglátta a mirminyót, amint nagy fürgén menekült. Ő maga megint kurjantott egyet, s futni kezdett a mirminyó nyomában. Magában meg átkozódott, hogy másnap boldog lehetett volna, de nem lesz boldog, mert hagyta megszökni a mirminyót.

Futott, futott. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el... De még mindig futott, ingben-gatyában futott, s ezt kiáltotta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

De nem volt ám meg, mert a csapást elhibázta. Ahogy nagy búsan körülnéz, hogy hova lett a mirminyó, a szegény béreslegény látja, hogy ahhoz a házhoz ért, ahol a mirminyót vásárolta volt. A Péterek házához.

Bement hát a házba, s hogy Péter elébe jött, mondta neki, hogy a mirminyóért jött.

Megmérgesedett Péter, s rámordult a szegény béreslegényre:

- Hány mirminyót akarsz a sípodért? - kérdezte. - Én az enyémet odaadtam, elvitted, semmi dolgunk egymással.

- Megszökött a mirminyó - magyarázta a szegény béreslegény -, ide futott be, magam láttam, hadd keressem meg.

Péter ráhagyta, hogy keresse meg. A szegény béreslegény pedig hozzálátott, és kereste, kereste, kereste a mirminyót. Kereste három éjjel, három nap. Majd kiesett a szeme, annyira kereste. Mégsem találta meg.

A negyedik nap reggelén így szólt Péterhez:

- Nem találom a mirminyót, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem tudom, mitévő legyek.

- Megfúvom a sípot - ajánlkozott Péter -, hátha varázssíp. Mert ha varázssíp, akkor a hangjára bizonyosan előjön a mirminyó.

Megfújta a sípot. Alig fújta meg, azon nyomban előjött az ágy alól a mirminyó. A szegény béreslegény megfogta, az ölébe vette, simogatta.

Péter pedig így szólt:

- Úgy látom, csakugyan varázssíp ez. Megfújom még egyszer, hadd lám, mi történik.

Ahogy másodjára is megfújta, a mirminyó megrázkódott, s gyönyörűséges leányzó lett belőle.

- Hát veled mi történt? - kérdezte a szegény béreslegény a mirminyóból lett gyönyörűséges leányzót.

A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó megrázkódott, aztán így szólt:

- Velem csak az történt, hogy visszaváltoztam királykisasszonnyá. Egy gonosz boszorkány varázsolt mirminyóvá. Az átok úgy szólt, hogy akkor lehetek ismét királykisasszony, ha akad három bolond ember, aki végigkerget a mezőn. Akadtatok ti hárman. Most megint királykisasszony vagyok, s hozzámegyek közületek a legbolondabbhoz, hozzád, te szegény béreslegény. S hálából, hogy kiszabadítottál a gonosz varázslatból, egész életedre boldoggá teszlek.

Nagyot kurjantott erre a szegény béreslegény, s így válaszolt:

- Ha így akarod, én is így akarom. Én a tiéd, te az enyém.

Péter megfújta harmadjára is a sípot. Hát csodák csodája, hetvenhét terített asztal szállott alá az égből. A hetvenhét terített asztal mellé hetvenhét cigányzenekar. A falu népe körülülte a hetvenhét terített asztalt, s hetvenhét napon keresztül evett-ivott. A hetvenhét cigányzenekar hetvenhét nótát játszott minden fogáshoz.

A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó meg a szegény béreslegény hetvenhét évig boldogan élt. Ma is boldogok lennének, ha élnének, s csak azért nem boldogok, mert már nem élnek. Aki nem hiszi, járjon utána!