BÉJAR HERCEGÉNEK
Gibraleón márkijának, Benalcázar és Bañares grófjának,
Alcocer község vicegrófjának, Capilla Curiel és Burguillos város urának

Felbátorítva attól a szíves fogadtatástól és magas kegytől, melyben nagyméltóságod mint a szépművészetnek oly hő pártolója minden könyvet részesít, s főleg azokat, melyek nemességöknél fogva nem alacsonyodnak le, hogy értetlen tömeg kedvét keressék s neki szolgáljanak: arra határoztam el magamat, hogy Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha nagyméltóságod magas nevének védelme alatt lásson napvilágot, s azzal a hódoló tisztelettel, mellyel ily nagyságnak tartozom, esedezve kérem nagyméltóságodat, vegye kegyes pártfogásába e könyvet, pártfogása árnyékában - bárha művem nélkülözi is a választékosság és tudományosság becses díszeit, mikkel a kiváló tehetségek művei ékesednek - bátor lehessen megjelenni azok ítélőszéke előtt, kik nem képesek tudatlanságuk korlátain belül maradni, és mások műveit sokkal nagyobb szigorral, semmint jogosultsággal szokták elítélni; s ha nagyméltóságod mély bölcsessége jó szándékomat szíves figyelmére méltatja, azzal a reménnyel kecsegtetem magamat, hogy alázatos szolgálatomat, bármily csekély is, nem fogja megvetni.

Miguel de Cervantes Saavedra

BEVEZETŐ

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot. Megesik ugyan, hogy egyik-másik atyának rút és egészen dísztelen fia van; apai szeretete mégis fátyolt von szemére, gyermeke hibáit észre sem veszi, sőt gyakran kedves és vonzó tulajdonoknak tartja, s barátainak úgy mesél róluk, mintha elmések, bájosak volnának. Azonban én, habár atyának látszom, Don Quijoténak csupán mostohaatyja vagyok; nem úszom a szokás árjával, s nem rimánkodom előtted, nyájas olvasó, talán majdnem könnybe is lábadt szemmel, mint egyesek szoktak, hogy bocsásd meg vagy nézd el a hibákat, melyeket a fiamon tapasztalsz, hiszen sem rokona, sem barátja nem vagy, s a magad lábán jársz, saját ízlésed szerint, mint akárki fia, otthon vagy a magad házában, olyan úr, mint a király az adófizetői között, s tudod, hogy a példabeszéd azt tartja: "A magam köpenye alatt még a királynak is fittyet hányok." Mindez pedig teljesen fölment téged bármely kötelezettség és tekintet alól, s így erről a történetről egészen szabadon úgy ítélhetsz, amint kedved tartja, s nem kell félned attól, hogy majd korholnak, ha gáncsolod, vagy jutalmaznak, ha dicséred.

A maga teljes meztelenségében szerettem volna átadni előszó ékessége, ama megszámlálhatatlan szonett, epigramma s dicsőítő költemény egész lajstroma nélkül, melyeket rendesen a könyvek elé szoktak illeszteni. Mert annyit mondhatok, bárha művem maga is fáradságomba került, semmi sem volt nehezebb, mint a bevezető, melynek olvasásával éppen most foglalkozol.

Sokszor megragadtam a tollat, de újra le is tettem mindannyiszor, mert nem tudtam, mit írjak. Mikor egyszer így töprenkedem, előttem a papír, fülem mögött a toll, könyököm az íróasztalon, állam pedig a tenyerembe hajtva, s eszemet szüntelen azon járatom, mit írjak: betoppan hozzám egy értelmes elmés barátom, aki látván, mennyire elmélyedtem gondolataimban, okát kérdezi; én, nem akarván előtte eltitkolni, bevallom, hogy a Don Quijote történetéhez szánt bevezetőről töprenkedem, de annyi bajom van vele, hogy már-már nemcsak a bevezetőről akarok lemondani, hanem még a nemes lovag hőstetteit sem szándékozom napvilágra hozni.

"Mert mondd csak, hogy is ne lennék zavarban, ha elgondolom, mit fog szólni az a régi törvényhozó, akit közönségnek neveznek, ha látja, hogy annyi meg annyi, feledés némaságában töltött esztendő után most egyszerre hajlott koromban állok elő ezzel az olvasmánnyal, mely száraz, mint a gyékénykáka, leleményességben szűkölködő, stílusában fogyatékos, élcekben szegény, minden tudományosságot nélkülöz, a margón nincs oldaljegyzet, a végén nincsenek utólagos megjegyzések, minők pedig minden egyéb könyvben találhatók; s legyenek azok bár költött vagy profán művek: annyira meg vannak tömve Arisztotelész, Platón s a többi bölcsész gyülekezetének aranymondásaival, hogy az olvasó csak ámul-bámul, és szerzőiket kénytelen olvasott, tanult és ékesszóló férfiaknak tartani. Hát, ha még a Szentírásból idéznek! Megannyi Szent Tamásnak vagy más egyházatyának lehetne gondolni valamennyit. Oly ravasz ügyességgel képesek megóvni a külső méltóságot, hogy ha az egyik sorban valami kicsapongó szerelmest festettek, a másikban mindjárt olyan keresztény tanítást toldanak hozzá, hogy épületes öröm és gyönyörűség hallani vagy olvasni.

Az én könyvemből mindez hiányozni fog, mert nekem nincs, amit oldalt vagy a végén odajegyezhetnék; éppoly kevéssé tudom azt is, milyen szerzőket követtem, hogy legalább ezeket tűzném oda művem elejére, mint mások szokták, végighaladva az ábécé minden betűjén, kezdvén Arisztotelészen s végezve Xenophónon és Zoiloszon vagy Zeuxiszen, habár az egyik rágalmazó, a másik pedig festő volt.

Én tehát, kedves barátom - folytattam -, elhatároztam magamban, hogy Don Quijote uram maradjon eltemetve a La Mancha-i levéltárban, míg az ég nem küld olyasvalakit, aki mindazzal felékesíti, aminek most híjával vagyon, mert jómagam, szerény képességeim és hiányos tanultságom folytán, csakugyan képtelennek érzem magam erre, s természetemnél fogva hanyag és renyhe vagyok, hogy olyan szerzőket keressek és kutassak, akik csak azt mondják, amit én magam nélkülük is el tudok mondani. Ezért találtál határozatlan töprengésben; láthatod, bőséges okom van rá."

Mikor a barátom végighallgatott, tenyerével a homlokára ütött, s harsány kacajban törve ki, ekképp szólott:

"Istenemre mondom, barátom, be kell vallanom, most döbbenek rá, hogy mióta csak ismerlek, csalódásban éltem: minden cselekedetedben okos és eszes embernek tartottalak. Most látom, távol vagy ettől, mint az ég a földtől.

Lehetséges-e, hogy ilyen aprólékos dolgok zavarba és töprenkedésbe ejthessenek oly érett elmét, mint a tiéd, mely képes volna még sokkal nagyobb nehézségeken is keresztültörni és diadalmaskodni? Ez bizonyára nem az értelmi tehetség hiányából származik, hanem a túlságos renyheségből vagy ötlettelenségből. Szeretnéd látni, csakugyan igaz-e, amit mondok? Figyelj hát, s meg fogsz győződni, hogy egy szempillantás alatt megcáfolom minden nehézségedet, s eloszlatom minden aggodalmadat, melyekről azt állítod, hogy gátolnak s visszariasztanak attól, hogy a világ elé bocsássad híres Don Quijotéd történetét, ki fénye és tükre a lovagi rendnek."

"Mondd hát - feleltem szavaira - mit gondolsz, hogyan töltheted be az aggodalmam okozta űrt, s miként derítheted föl a homály zűrzavarát?" Ő erre így felelt:

"Ami a könyvek és szerzők lapszéli idézését illeti, ahonnan és akiktől az elbeszélésedben alkalmazott velős mondásokat és példabeszédeket vetted: arra legyen gondod, hogy hellyel-közzel olyan latin mondatok jussanak eszedbe, melyeket könyv nélkül is tudsz, vagy amelyeknek felkutatása igen kevés fáradságba kerül; mint például, ha a szabadságról szólanál:

Non bene pro toto libertas venditur auro.

Nyomban azután odajegyzed a margóra Horatius nevét, vagy azét, aki mondta. Ha a halál hatalmáról emlékeznél, rántsd elő ezt:

Pallida mors aequo pulsat pede pauperum tabernas
Regumque turres.

Ha a barátságról s szeretetről van szó, mivel Isten azt parancsolja, hogy még ellenségeinktől se vonjuk meg: nyúlj azonnal a Szentíráshoz (amit némi óvatossággal meg is tehetsz), s idézd legalábbis magának Istennek szavait: Ego autem dico vobis; diligite inimicos vestros.

Ha a gonosz kívánságokról beszélsz, ott van az Evangélium, mely azt mondja: De corde exeunt cogitationes malae.

Ha a barátok állhatatlanságáról, itt van Cato, ezzel a disztichonjával:

Donec eris felix, multos numerabis amicos,
Tempora si fuerint nubila, solus eris.

Az ilyen latin morzsákkal legalábbis azt nyered, hogy jeles nyelvésznek fognak tartani, ami pedig manapság nem csekély hasznára és dicsőségére válik az embernek.

Ami mármost a könyv végére tett jegyzeteket illeti, a leghelyesebb így eljárnod: ha könyvedben valami óriást említesz, az óriás Góliás legyen, s ezzel - ami valóban semmidbe se kerül - egy hatalmas jegyzetet nyertél, mert odateheted: Az óriás Góliás vagy Góliáth filiszteus vala, Dávid, a pásztor a Terebintus-völgyben egy kőcsapással terítette le, mint a Királyok könyve elbeszéli ebben meg ebben a fejezetben, melyet nem lesz nehéz megtalálnod.

Továbbá, bebizonyítandó, hogy a humaniorákban és a földrajzban is jártas vagy, intézd úgy a dolgot, hogy elbeszélésedben forduljon elő valamiképp a Tajo folyam, s rögtön alkalmad nyílik egy másik pompás jegyzetre, nevezetesen: A Tajo folyam Spanyolország egyik királyától kapta nevét; itt meg itt ered, s az óceánba ömlik - minekutána a híres Lisszabon város falait nyaldosta -, s az a vélemény róla, hogy arany homokja van stb.

Ha rablókról szólasz: elmondhatom neked Cacus történetét, melyet könyv nélkül tudok; ha csapodár asszonyokról: itt van Mondoñedo püspöke, aki Lamiát, Laiszt és Flórát említi, s ha őt idézed, bizonyára sokat nyersz hitelesség dolgában; ha kegyetlen asszonyokról: Ovidius kezedre adja Médeiát; ha bűbájosokról és boszorkányokról: ott van Homérosznál Kalüpszo és Vergiliusnál Circe; ha jeles hadvezérekről: Julius Caesar maga mutatja be magát Kommentár-jaiban, Plutarkhosz pedig ad ezer meg ezer Nagy Sándort.

Ha szerelmeskedéseket rajzolsz: két uncia olasz nyelvtudással bőven ellát León Hebreo, ki teli marékkal szórja; ha pedig egyáltalán nem akarsz a külföldre szorulni, megvan idehaza Fonseca műve: Istennek szeretése, melyben mindaz benne foglaltatik, mit e tárgyról te vagy akár a legelmésebb ember tudni kíván.

Egyszóval, semmi mást nem kell tenned, csak sorold elő az említett neveket és történeteket, a jegyzeteket és széljegyzeteket pedig bízd énreám, s fogadom Istenemre, teleírok minden margót, s betöltök négy ívet a könyv végén.

Térjünk át most már a szerzők idézésére, ami más könyvekben feltalálható, a tiédből pedig hiányzik. Ezen is nagyon könnyű segíteni, és nem kell semmi egyebet tenned, mint hogy előkeress egy olyan könyvet, mely - amint említetted - idézi valamennyit a-tól z-ig. Te éppen ezt a betűsort teszed be könyvedbe, s még ha ez a napnál világosabb csalfaság is: mit se tesz, hiszen az egészre úgyse volt semmi szükség. Sőt akadhat olyan együgyű, aki csakugyan elhiszi, hogy egyszerű és keresetlen elbeszélésedben mindezeket használtad. Ha azonban egyébre nem is, arra mindenesetre igen jó szolgálatot tesz a szerzők terjedelmes lajstroma, hogy könyved tekintélyét meglepően növeli. Annyival is inkább, mert senki sem adja rá a fejét, hogy utánanézzen, vajon követted-e valóban vagy nem követted-e szerzőidet, minthogy velük egyáltalán senki sem törődik. S mi több, ha jól értesültem, könyvednek nincs is semmi szüksége mindazokra, amiket hiányokul említettél, minthogy e mű csupán a lovagregények ostorozása; Arisztotelész pedig sohasem emlékezik meg, Szent Baziliusz egy szót se szólt, Cicero pedig mit se tudott lovag-regényekről. Költött eseményeknél nem lehet kérdéses: vajon pontról pontra igazak-e, mint a csillagász vizsgálódásai; itt nem mértani mérések alaposságáról van szó, nem is a retorika érveinek megcáfolásáról, de még arról sem, hogy valakinek prédikálj, úgy egybezavarva az istenit az emberivel, hogy ez a kotyvalék semmiféle keresztény értelem ismereteit nem gyarapítja.

Neked egyes-egyedül a helyes utánzásra kell ügyelned, mert mennél tökéletesebb ez, munkád annál sikerültebb. S minthogy műved semmi mást nem akar elérni, mint megtörni a magasabb körökben és a nagyközönségnél a lovagregények tekintélyét és közkedveltségét, semmi szükség rá, hogy a filozófusoktól koldulj velős mondásokat, a Szentírástól jeligéket, a költőktől meséket, a rétoroktól szónoklatokat, a szentektől csodákat; hanem arra kell törekedned, hogy találó, ildomos és jól rendezett szavakban fejezd ki magad, körmondataid pedig hangzatosak és díszesek legyenek, hogy minden, mit megrajzolsz, amennyire csak lehetséges, világosan fejezze ki szándékodat; gondolataid legyenek értelmesek, minden kuszáltság és homályosság nélkül. Törekedjél arra is, hogy történetednek olvasásánál a búskomor mosolyra fakadjon, a derűs még jobban felviduljon, a gyarlóbb elméjű ne unatkozzék, az elmés bámulja találékonyságodat, a komoly ne becsmérelje, a tanult kénytelen legyen magasztalni. Egyszóval, fordítsd figyelmedet arra, hogy aláássad ama lovagregények silány alapon nyugvó épületét, melyeket oly sokan megvetnek, de még sokkal többen dicsőítenek; s ha ezt elérted, bizonyára nem keveset értél el."

Néma csendben figyeltem arra, amit barátom mondott, és szavai oly erősen hatottak lelkemre, hogy mindent feleselés nélkül helyesnek ítéltem, s eszerint kívántam összeállítani ezt a bevezetőt; így nyilvánvaló lesz előtted, nyájas olvasó, mily okos volt az én barátom, s mily szerencsés én, hogy oly nagy szükségben jó tanácsadót találhattam, de egyben eloszlik minden aggodalmad, mert tisztán s hamisítatlanul veheted kezedbe a hírneves Don Quijote de la Mancha történetét, akiről a montieli síkság minden lakójának az a véleménye, hogy ennél tisztább szerelmű s hősibb bátorságú lovag régidőktől fogva nem volt azon a környéken. Nem akarom túlbecsülni szolgálatomat, melyet azzal teszek néked, hogy a nevezetes és nagy tekintélyű lovaggal megismertetlek; de kívánom, hogy köszönetet mondj nekem az ismeretségért, melyet fegyverhordozójával, a híres Sancho Panzával köthetsz, akiben egymagában - legalább az én véleményem szerint - egyesítve nyújtom a fegyverhordozók minden jeles tulajdonságát, melyek a hiú lovagregények egész hadában csupán elszórtan találhatók Isten megáldjon téged, s rólam se feledkezzék meg.

Vale!

ELSŐ FEJEZET
A híres-nemes Don Quijote de la Mancha állapotját és életmódját tárgyalja

La Mancha egyik falujában - a nevét említeni sem akarom - élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara. Az inkább marha-, mint juhhúsból készült olla, esténként hússzelet, szombaton szalonnás tojáslepény, pénteken lencse, vasárnap ráadásul valami vadgalambsült felemésztette már jövedelmének háromnegyedét. A többi ráment a finom posztóból készült köpenyre, az ünneplő bársonynadrágra, a bársonypapucsokra s a legfinomabb minőségű gyapjúszövetre, melyet még hétköznap is viselt. Házánál gazdasszonyt tartott, ki már túl volt a negyvenen, meg alig húszéves unokahúgát, s a házi és mezei munkára egy sihedert; az ő tiszte volt a paripa megnyergelése, de kaszálnia is kellett.

Hidalgónk életkora közel járt az ötvenhez, testalkata izmos, termete szikár, arca csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt, s a vadászatot különösen kedvelte. Vannak, akik azt állítják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada volt (mert némi véleménykülönbség van a szerzők közt, akik e tárgyról írtak), habár a legvalószínűbb következtetések arra látszanak mutatni, hogy Quijanónak hívták. Ez azonban éppen nem lényeges történetünkben, elég, ha elbeszélésünk során egy hajszálnyira sem tértünk el az igazságtól. Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott, mégpedig oly mohó vággyal és gyönyörködéssel, hogy miattok utóbb teljesen elhanyagolta a vadászat élvezeteit, de még tulajdon gazdaságát is; kíváncsisága s balga mohósága úgyannyira elhatalmasodott rajta, hogy holdat hold után adogatott el szántóföldjéből, csak hogy olvasni való lovagregényeket vehessen. Össze is hordott házában annyit, amennyit csak hordhatott, de valamennyi közül egy se nyerte meg tetszését oly nagy mértékben, mint a hírneves Feliciano de Silva munkái. Prózájának világos kifejezéseit, szövevényesen bonyolult körmondatait valóságos gyöngyöknek tartotta, kivált midőn olvasás közben amaz édes ömlengésekhez és szerelmes levelekhez jutott, melyeknek majd minden sorában ily mondatok voltak találhatók: "Az értelmetlenség értelmében, mely az én értelmemben mutatkozik, értelmem annyira meggyengül, hogy érthető, ha szépséged ellen panaszra fakadok." Vagy az a másik: "A magasságos egek, melyek csillagaikkal a te istenségedet oly istenileg megerősítik, s érdemessé tesznek azon érdemre, melyet fenséged kiérdemel."

Ilyen mondatoknál eszét vesztette a szegény lovag, és minden erejét megfeszítette, hogy megérthesse és jelentésöket kimagyarázza, pedig ezeket megfejteni és megérteni maga Arisztotelész sem tudta volna, még ha pusztán ezért támad is fel halottaiból.

A kardvágásokkal, melyeket Don Belianís adott és kapott, nehezen békült meg, mert úgy képzelte, bármily ügyesek voltak is a lovagot gyógyító orvosok, a lovag arcán és egész testén forradásoknak és sebhelyeknek mégiscsak maradhatott valami nyomuk. De annál inkább magasztalta kedves íróját könyve befejezéséért, melyben ama véget nem érő kaland elbeszélését ígéri; s neki is kedve támadt nemegyszer, hogy tollat ragadjon, s amint a regényben ígérték, bevégezze a munkát. És kétségtelen, hogy meg is próbálta, meg is tette volna, mégpedig sikerrel, ha más, nagyobb és állandó gondolatok meg nem akadályozzák szándékában.

A falu papjával (egy értelmes, tanult férfiúval, ki Sigüenzában nyerte el a doktori címet) gyakorta vitatkozott arról: ki volt derekabb lovag vajon, Angolországi Palmerín vagy Gaulai Amadis? De Nicolás mester, a falu borbélya, azt állítá: nincs párja Phoebus lovagjának, ha mégis van, aki hozzá hasonlítható, az egyedül Don Galaor lehet, Gaulai Amadis testvére, aki mindig legény a gáton, nem is olyan kényes, se nem olyan pityergő, mint a bátyja; bátorság dolgában pedig egy hajszállal se marad el mögötte.

Egyszóval, lovagunk annyira belegabalyodott az olvasásba, hogy reggeltől estig, estétől reggelig mindig csak olvasott, s így a kevés alvás és sok olvasás úgy kiszárította agyvelejét, hogy végre elvesztette józan ítéletét. Olvasmányai árasztották el képzeletét; varázslat, párbaj, csatározás, kihívások, sebesülések, ömlengések, szerelmek, sorscsapások s több ily soha meg nem történt balgaság. Annyira fejébe vette, hogy a kitalált históriák elolvasott zagyvaléka igaz valóság, hogy számára hihetőbb történet nem is volt a világon. Megengedte, hogy a Cid Ruy Díaz mindenesetre derék lovag lehetett; azonban nem is hasonlítható a Lángpallosú lovaghoz, aki egyetlen csapással két vad és rettenetes óriást vágott ketté derékban. Bernardo Del Carpiót már többre becsülte, minthogy Roncesvallesnél az elbűvölt Rolandot megölte, utánozva Hercules cselfogását, ahogy Anteust, a Föld fiát agyonszorította. Nagy tisztelettel emlékezett az óriás Morgantéról, ki a dölyfös és faragatlan óriásfajhoz tartozott ugyan, mindamellett nyájas és udvarias volt. De mindenekfölött Reynaldos de Montalbánt magasztalta, kivált ha elképzelte, hogyan száll alá várából, hogyan rabol meg mindenkit, akivel csak összetalálkozik, s főleg hogyan viszi el Mahomed szobrát, mely - a rege szerint - színaranyból volt. Ha az áruló Galalónra néhány ökölcsapást mérhetett volna, szívesen odaadta volna gazdasszonyát, de ráadásul még unokahúgát is.

Midőn elméje így teljesen megháborodott, olyan különös gondolata támadt, hogy túltett minden eddig látott bolondságon: illendőnek és szükségesnek látta mind a saját dicsősége öregbítésére, mind a közjó érdekében, hogy beálljon kóbor lovagnak, s lóháton és fegyveresen járjon szerte a világban, kalandokat keressen, s véghezvigye mindazt, amit olvasmányai szerint a kóbor lovagok véghezvittek: megtoroljon mindennemű sérelmet, belerohanjon minden elképzelhető veszedelembe, mert ha mindent szerencsésen kiáll, örökké fennmaradó hírnévre és dicsőségre tehet szert. Szegény feje már előre is arról álmodozott, hogy karja hősiességéért legalábbis trapezunti császárrá koronázzák; s így e kellemes gondolatok délibábjától elcsábítva, elhatározta, hogy csakugyan végre is hajtja feltett szándékát.

Azon kezdte most már, hogy megtisztogatta valamelyik dédősének néhány fegyverét, mely rozsdamartan, penészesen századok óta hevert valami elfelejtett zugban. Kifényesítette s rendbe szedte, amit tudott, hanem nagy bökkenő volt a dologban, nevezetesen az, hogy a lom között nem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán valami egyszerű, rostélytalan vassüvegre. E bajon azonban leleményessége akképpen segített, hogy vastag lemezpapírból olyan félsisak-formát készített, amely a vassüveghez hozzátoldva, ennek egészen rostélyozott sisak alakot adott. Meg is próbálta nyomban, vajon elég erős-e, kiállaná-e a kardvágást. Fogta hát szablyáját, vágott rá kettőt, de már az első ütéssel egy pillanat alatt tönkretette egész heti munkájának eredményét. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyűszerrel darabokra lehetett szaggatni: s hogy magát minden ilyen veszedelem ellen biztosítsa: újra összeigazgatta a sisakot, s belülről néhány vasrudacskával erősítette meg, így aztán egészen megbízott tartósságában, s nem is akarván többé újabb kísérletet tenni, úgy találta és képzelte, hogy sisakja a lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.

Azután paripáját vette gondjába, s bár a ló pókos volt, hogy már csak szokásból rúgott, és több hiba volt benne, mint Gonnella lovában, s habár tantum pellis et ossa fuit, ő úgy tartotta, hogy sem Nagy Sándor Bucephalusa sem a Cid Babiecája még csak nem is hasonlítható hozzá.

Négynapi fejtörésébe került, amíg kieszelte, mily nevet adjon lovának: mert - amint magában mondta - teljesen lehetetlen, hogy egy oly híres-neves lovagnak a ménje, mely már különben is remek állat, valami jelentékeny név híjával maradjon; úgy akarta hát elnevezni, hogy érthetővé tegye, mi volt ez a ló akkor, amikor még nem hordozott kóbor lovagot, s mivé lett most; különben is egészen természetes, hogy midőn gazdája a maga hivatását megváltoztatja, változzék meg a ló neve is, s legyen oly remek és hangzatos, hogy tökéletesen megfeleljen az új rendnek és új hivatásának. Így tehát, minekutána számos nevet kigondolt meg elvetett, hol jónak, hol meg rossznak talált, emlékezőtehetségét s képzeletét kegyetlenül meggyötörte, végre abban állapodott meg, hogy Rocinanténak fogja nevezni. Ezt a nevet elég fenségesnek s hangzatosnak tartotta, s amellett kifejezte, mi volt Rocinante közönséges ló korában, mielőtt azzá lett volna, ami most, valamint azt is, hogy különb a világ minden paripájánál.

S minthogy már lovának nevet, mégpedig ízlésének ennyire megfelelőt talált, most már magának is nevet akart adni, ami megint újabb egész heti fejtörésébe került; végre kisütötte, hogy a Don Quijote nevet fogja felvenni. Ez vezette - amint már említettük - igaz történetünk szerzőit arra a gondolatra, hogy nemesünket Quijadának hívták, nem pedig - mint némelyek állították - Quesadának. Azonban eszébe jutott: a bajnok Amadís sem elégedett meg azzal, hogy csak úgy szárazon Amadísnak mondják, hanem országa és hazája nevét is felvette, hogy ezeket is híressé tegye, s Amadís de Gaulának hívatta magát: így ő is - amint derék lovaghoz illik - hozzá akarta csatolni a magáéhoz szülőföldje nevét, s elnevezte magát Don Quijote de la Manchának, hogy erről ország-világ ráismerjen családjára s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, midőn tőle veszi melléknevét.

Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet már tiszta volt, a süvegből sisak lett, lova s jómaga nevet kapott, azt gondolta: immár egyéb se hiányzik, minthogy valamilyen hölgyet keressen akibe beleszerethet; mert a kóbor lovag szerelem nélkül: fa levél és gyümölcs nélkül, test lélek nélkül. Ekkor így szólott magában:

- Ha én, bűneimnek büntetése miatt, vagy szerencsém jóvoltából, valahol egy óriással találkozom, mi a kóbor lovagoknál mindennapi dolog, s az első összecsapásnál földre terítem vagy derékban kettévágom, egyszóval leverem és legyőzöm: vajon nem szükséges-e, hogy legyen, akihez elküldhessem, s hogy ő drága hölgyem elé lépve, térdre boruljon előtte, s a hódolat és alázatosság szavával mondja: "Én, kegyelmes asszonyom, az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, akit párbajban és érdeme szerint soha eléggé nem magasztalható lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolta, jelenjek meg kegyelmességed előtt, hogy tetszése szerint rendelkezzék vélem."

Ó, mennyire örült a mi jó lovagunk, midőn ezt a beszédet tartotta, s még inkább, midőn eszébe jutott, kit választhat szíve hölgyévé.

Faluja szomszédságában ugyanis - amint mondják - lakott egy igen csinos parasztlány, kibe egykor beleszeretett, habár - amint magától értetődik - a lány az egész dologról mit sem tudott, s rá sem hederített. Aldonza Lorenzónak hívták, s a lovag véleménye szerint méltó volt, hogy őt tisztelje meg szíve választott hölgyének címével. S olyan nevet akarván adni neki, hogy ne legyen alábbvaló, mint a lovagé, hanem egészen nagyúrias hangzású, hercegasszonyhoz illő: elkeresztelte Dulcinea del Tobosónak, mert hát Tobosóban született; ez is jó név volt, és nézete szerint igen dallamos, kiváló, jelentékeny, mint általában valamennyi, amit magának s környezetének adott.

MÁSODIK FEJEZET
Az elmés Don Quijote első kirándulása hazulról

Minekutána így minden előkészületet megtett, nem akarta halogatni szándéka megvalósítását; erre kiváltképpen az az elgondolás ösztönözte, hogy késedelme a világnak lenne kárára, hiszen ő a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését tűzte ki feladatául. Anélkül tehát, hogy szándékát bárkivel is közölte volna, s anélkül, hogy valaki észrevette volna: egy reggel, napfölkelte előtt (július havának egyik legforróbb napján), magára szedte minden fegyverzetét, s felvevén toldott-foldott sisakját, felült Rocinantéra, pajzsát karjára fűzte, dárdáját megragadta, s a baromfiudvar hátulsó ajtaján kirobogott a mezőre; a legeslegteljesebb örömmel és megelégedéssel látta, hogy mily könnyűszerrel tudta nyélbe ütni nemes szándékát.

Alig ért azonban a mezőre, rémítő gondolat szállta meg, éspedig oly erővel, hogy kis híján félbeszakította megkezdett vállalkozását. Az jutott ugyanis eszébe, hogy ő nincs lovaggá ütve, s így a lovagélet törvényei szerint nem lehet, nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre kelnie; s ha már lovaggá volna is ütve: mint újonc lovagnak jeltelen fegyverzetet kell viselnie, s pajzsot mindaddig címertelent, míg hősiességével címert nem vívott ki magának.

Ezek a gondolatok tétovázóvá tették szándékában; minthogy azonban sokkal jobban hajlott balgatagságra, semmint a józan észre: elhatározta, hogy a legelső emberrel, akivel találkozik, lovaggá ütteti magát, hiszen - amint ámító könyveiben olvasta - ily esetben nagy példaképei is hasonlóképpen cselekedtek. Ami pedig csupasz fegyverzetét illeti, úgy határozott: mihelyt alkalma nyílik, kifényesíti, hogy fehérebb lesz a hermelinnél. Ebbe aztán belenyugodott, s folytatta útját, lovára bízva, merre megy, mert azt hitte, a véletlenben van a kalandok igazi varázsa.

Amint tehát a mi újdonsült kalandkeresőnk továbbhaladt, ilyen szavakat intézett önmagához:

- Semmi kétség, hogy a jövendő időkben, ha majd nagy hírű tetteimnek igaz története napvilágot fog látni, az a tudós, aki ezt megírja, így fog szólani, midőn e korán reggel történt távozásomat elbeszéli: "A rózsás arcú Apollo alig teríté még széjjel szépséges hajának arany szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded, tarka madárkák zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes összhangjával még alig üdvözölték a rózsás Hajnal érkezését, mely szerelemféltő férjének puha ágyát elhagyván, a manchai láthatár ajtajain és erkélyein át mutatta meg magát a halandóknak: midőn a nagy hírű lovag, Don Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség párnájától, híres lovára, Rocinantéra pattant, s utazását a régi időktől fogva nevezetes montieli síkságon megkezdette." (S csakugyan Montiel síkságán haladt.) - Azután hozzátette: - Boldog kor és szerencsés század, mert benned látnak napvilágot nagy hírű és hős tetteim, melyek méltók arra, hogy ércbe öntsék, márványba faragják, vászonra fessék őket, emlékezetül a jövendő időknek. Ó, te bölcs varázsló, bárki légy is, ki e rendkívüli történet krónikásául rendeltettél: kérlek téged, ne feledkezzél meg az én jó Rocinantémról, minden vándorlásom és bolyongásom elválaszthatatlan útitársáról!

Azután - mintha csakugyan szerelmes volna - így folytatta tovább szavait:

- Ó, Dulcinea hercegnő, e rabbá tett szívnek asszonya, mily súlyos kínt s keservet okoztál te énnekem, amidőn elűztél magadtól, és szigorú parancsolatoddal azt róttad rám, hogy szépséged előtt megjelenni ne merészeljek. Bár kegyeskednél megemlékezni e néked meghódolt szívről, hiszen annyi gyötrelmet szenved a te szerelmedért.

Ehhez azután még sok egyéb badarságot fűzött, úgy, amint könyveiből tanulta, utánozván - amennyire csak tudta - nyelvezetüket.

Eközben oly lassan haladt, a nap pedig oly gyorsan s oly forrón emelkedett, hogy ez maga elég lehetett arra, hogy a lovag agyvelejét kiszárítsa, ha ugyan lett volna.

Majd egész nap folytatta utazását, de semmi említésre méltó nem történt vele; ezen aztán majdnem kétségbe is esett, mert máris szeretett volna találkozni valakivel, hogy hatalmas karjának erejét bebizonyíthassa. Vannak írók, akik azt állítják, hogy legelső kalandja a Lápice-hágó mellett történt; ismét mások úgy nyilatkoznak, hogy először a szélmalmok ellen harcolt; én azonban e tárgy körül kikutathattam, és a La Mancha-i évkönyvekben írva található, hogy lovagunk egész nap barangolt, s mire az idő alkonyatra járt, mind ő maga, mind paripája halálra fáradt s megéhezett; mindenfelé szerteszét tekingetett, nem fedez-e fel valami várkastélyt vagy pásztorkunyhót, ahol nagy éhségén és egyéb szükségén enyhíthessen, s nem nagyon távol, abban az irányban, amerre haladt, egy útszéli, magányosan álló fogadót pillantott meg, s ennek láttára úgy érezte magát, mintha csillag tündökölnék előtte, mely nemcsak üdvössége kapujához, hanem egyenest a palotájába vezéreli. Nagy sietséggel folytatta útját, s alkonyatkor megérkezett.

A kapuban két fiatal lány állt, amolyan "jófélék", és néhány öszvérhajcsár társaságában Sevillába igyekeztek. A hajcsárok ebben a fogadóban akartak meghálni, s minthogy a mi kalandvadászunk szeme mindent, amit csak gondolt, látott vagy képzelt, olyannak látott, ahogy egykor olvasta: most is alighogy megpillantotta a fogadót, várnak nézte, négy toronnyal, csillogó ezüst tetőzettel; persze nem hiányzott a felvonóhíd s a várárok, minden kellékével, amint az ilyen várakat rendesen rajzolni szokták. Midőn így a várnak képzelt fogadót néhány lépésnyire megközelítette, visszarántotta kantárán Rocinantét, arra várva, hogy valami törpe jelenik meg a falakon, s harsonaszóval ad jelt, hogy lovag érkezett a vár elé. Minthogy azonban ez elmaradt, Rocinante pedig erőnek erejével az istálló felé törekedett, lovagunk a fogadó kapuja felé indult, s megpillantotta a két ledér lányt, kiket ő szép, előkelő hajadonoknak vagy bájos úrhölgyeknek képzelt, amint a vár előtt a friss levegőt élvezik.

Véletlenül éppen ekkor történt, hogy egy kondás, ki a tarlóról haza akarta terelni a disznófalkát (bocsánat, de ennek ez a neve), tülkébe fútt, mert erre a jelre gyűltek össze az állatok; így Don Quijote azonnal elérte, amit óhajtott, hogy tudniillik valami törpe jelezze a vendég érkezését. Most már elégedetten állt a fogadó s a lányok elé; hanem a lányok, amidőn a fegyveres férfiú dárdásan, páncélosan ott termett előttük, ijedten a fogadó felé futottak. Azonban Don Quijote, futásukból megrettenésökre következtetve, fölemelte sisakjának papírrostélyát, és fölfedte porlepett, sovány arcát, majd udvarias modorban és szelíd hangon így szólt hozzájok:

- Ne fussanak kegyelmetek, s ne féljenek semmi bántódástól, mert az a lovagrend, melyhez én tartozom, nem akar senkit sem megsérteni, legkevésbé ilyen rangos hölgyeket, minőknek kegyelmetek látszanak.

A lányok rábámultak, s szemükkel arcát kezdték keresni, mert a toldozott sisakrostély még félig födve tartotta, de amidőn hallák, hogy őket rangos hölgyeknek nevezte, ami hozzájok oly kevéssé illett, meg nem állhatták, hogy hangosan fel ne kacagjanak, mégpedig oly mértékben, hogy Don Quijote haragra lobbanva mondta:

- A szépséghez szendeség illik; míg csekély dolgokon szerfölött kacagni: oktalanság. Ezt azonban nem azért mondom, hogy szomorúak és lehangoltak legyetek, hisz egyedüli vágyam az, hogy tinektek szolgálhassak.

Ez a beszédmód, melyet a nők nem értettek, s lovagunknak dísztelen alakja csak növelte nevethetnékjüket, ez meg az ő ingerültségét, s a dolognak még rossz vége lehetett volna, ha éppen akkor meg nem jelenik a fogadós, egy igen kövér s így nagyon békeszerető ember, ki amidőn e torz alakot meglátta szedett-vedett fegyverzetével, kantárjával, dárdával, pajzzsal, páncéllal: a lányokkal együtt majdnem maga is hangos nevetésre fakadt. Minthogy azonban a fegyvertömeg kissé őt is megszeppentette, célszerűbbnek vélte, hogy udvariasan szóljon:

- Ha kegyelmességed, lovag úr, szállóhelyet keres, ágy kivételével - ilyesmivel e fogadóban egyáltalában nem szolgálhatunk - más egyebet, ami szükséges, mindent a legnagyobb bőségben találhat.

Amidőn Don Quijote ily alázatosnak látta a várnagyot (mert a fogadóst várnagynak tartotta), így felelt:

- Én, várnagy uram, bármivel megelégszem, mert: "Nékem ékesség a fegyver, nékem nyugovás a harc."

A fogadós azt hitte, azért mondja várnagynak, vagyis castellanónak, mert valami cégéres kasztíliainak véli, holott ő andalúziai volt, mégpedig Sanlúcar partvidékéről, nem kisebb zsivány Cacusnál, s nem kevésbé mókás, mint egy minden hájjal megkent kicsapott diák vagy apród. Ezért így felelt:

- Akkor tehát kegyelmességednek "ágya kemény szikla, s alvása a virrasztás"; s ha már így van: bízvást leszállhat lováról, mert ebben a kunyhóban lesz módja s alkalma, hogy nemcsak az éjszakát, de akár egész esztendőt álmatlanul töltsön. - Ezt mondván, odalépett, hogy Don Quijote kengyelszíját tartsa; a vendég nagy nehezen lekászálódott, hiszen egész álló nap nem evett egyetlen harapást sem.

A lovag most lelkére kötötte a fogadósnak, legyen gondja paripájára, mert annál különb abrakos jószág nincs az egész világon. A fogadós végignézte a lovat, de még félig se találta oly jónak, ahogy Don Quijote állította; bekötötte az istállóba, s visszatért, hogy vendégének szolgálatára álljon. Ennek fegyverzetét a két lány - mert már kibékült velük - most kezdte leszedegetni; le is csatolták a mell- és vállpáncélt, de semmi módon sem boldogultak a nyakvédővel, sem a toldott-foldott sisakkal, melyet zöld szalagokkal kötözött össze; ezért el akarták vagdalni a szalagokat, minthogy lehetetlen volt másképp kioldozni a csomókat.

Ebbe azonban a lovag semmiképpen nem egyezett bele; így hát a sisak egész este a fején maradt, aminél nevetségesebbet és furábbat képzelni sem lehetett. S minthogy abban a hiszemben élt, hogy a fegyvereit leszedő viharvert leányzók a várból való előkelő úrhölgyek: a legudvariasabb hangon ezeket a szavakat intézte hozzájok:

Lovagot még nem fogadtak
úrhölgyek úgy soha máshol,
mint ahogyan Don Quijotét,
mikor eljött falujából;
róla szűzek gondoskodtak,
tünde hercegnők lováról,

tudniillik Rocinantéról, mert lovamnak, drága hölgyeim, ez a neve, az enyim pedig Don Quijote de la Mancha. Igaz ugyan, hogy nem lett volna szabad magamat mindaddig felfednem, amíg hőstetteim a kegyetek szolgálatában és javára magok el nem árulnak; azonban a Lanzarotéról szóló régi románc idézésére alkalom kínálkozott, és ez volt az oka, hogy nevemről ildomtalanul korán értesültek. De majd lesz idő, mikor kegyelmetek parancsolni fognak, s én engedelmeskedem, és karjaimnak hatalma nyilvánvalóvá teendi, mily kész vagyok szolgálni kegyelmeteket.

A lányok, akik ilyen áradozásokhoz nem szoktak hozzá, nem feleltek egy hangot se, csupán azt kérdezék tőle, nem akar-e valamit enni?

- Megeszem akármit - felelt Don Quijote -, s úgy érzem, nagyon jólesnék a falatozás.

Történetesen éppen pénteki nap volt, s az egész fogadóban semmi egyéb nem akadt, csak néhány adag kisfajta halacska, amelyet Kasztíliában apátka, Andalúziában kisdeák, más vidéken papocska, ismét másutt keszeg néven ismernek. Kérdést intéztek hozzá, megelégednék-e keszegekkel, mivel más hallal nem szolgálhatnak.

- Minthogy több kis keszeg van kéznél - felelt Don Quijote -, tekintsük úgy, mintha egy nagy kecsege volna: mert ha nekem valaki nyolc reált ad aprópénzben, ez éppen annyi, mintha egyet adott volna, de ezüstben. S mi több, nem lehetetlen, hogy a keszegekkel is úgy van az ember, mint a borjúhússal, mely, tudvalevő, jobb a marhahúsnál, vagy mint a gödölyével, mely ízletesebb a kecskénél. Egyébiránt legyen akármi, csak hamar jöjjön, mert a fegyver súlyát és terhét a test, kellő táplálkozás nélkül, nem bírja el.

Hogy levegőn legyen, ott terítettek meg neki a fogadó ajtaja előtt, s a fogadós egy adag ízetlen, sületlen keszeget tett eléje, s emellé kenyeret, de oly feketét és penészeset, mint a vendég fegyverzete.

Csupa nevetség volt ezt az evést látni: mert fején volt a sisak, melynek rostélyát két kezével kellett magasan tartania, szájához egy falatot sem vihetett volna, ha csak másvalaki nem könyörül rajta, s csakugyan az egyik lány végezte körülötte e szolgálatot. Megitatni azonban semmiképp sem volt lehetséges; végre a vendéglős kilyukasztott egy nádszálat, s egyik végét a lovag szájába helyezte; Don Quijote így lopózta fel magába a bort. Türelmesen viselte el mindezt, csak hogy a sisak kötelékeit ne kelljen megrongálnia.

Történetesen éppen ekkor érkezett egy disznóherélő is a fogadó tájékára, és jövet ötször-hatszor belefújt tilinkójába; erre már Don Quijote tökéletesen elhitte, hogy ő valami híres várban van, ahol tiszteletére most még a zene is megzendült. A keszeg: kecsege, a kenyér: kalács, a rimák: úrhölgyek, a fogadós: várúr, s így azután teljesen elégedett volt elhatározásával, s útra kelésével. Azonban mindinkább bántotta, hogy még most sincs lovaggá ütve, márpedig úgy hitte, hogy amíg a lovagrendbe fel nem veszik, jogosan semmiféle kalandba nem bocsátkozhat.

HARMADIK FEJEZET
Mily különös módon ütötték lovaggá Don Quijotét

S minthogy ez a gondolat nem hagyta nyugton, nem sokáig időzött sovány kocsmai vacsorájával, hanem felkelt az asztaltól, félrehívta a fogadóst, s vele együtt az istállóba zárkózván, térdrehullt előtte, s így szólt:

- Nem kelek fel addig, hős lovag, e helyről, míg kegyességed nem részesít abban a jótéteményben, amelyért esedezni szándékozom, és amely reád és az egész emberi nemre dicsőséget fog árasztani.

A fogadós a lába előtt látván vendégét, s ily szavakat hallván, zavarodottan tekintett rá, minthogy nem tudta, mihez kezdjen vagy mit válaszoljon, egyre unszolta, hogy keljen föl; de erre semmiképpen rá nem vehette; végre megígérte neki, hogy kész a kívánt kegyben részesíteni őt.

- Nem vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram - válaszolta Don Quijote -, íme kimondom, hogy a kért kegy, amelyet bőkezűséged megajánlott, csupán annyi, hogy holnap reggel lovaggá üss engem, én pedig ma éjjel itt, várad kápolnájában, fegyverőrséget álljak, s holnap reggel - amint mondtam - be fog teljesülni, mit oly forrón óhajtok, s aztán mehetek, amint illő, a világ négy tájára kalandokat keresni a szükségben szenvedők megsegítésére, híven a kóbor lovagok kötelességéhez, amilyen én is vagyok, ki az ily tettekre oly nagy hajlandóságot érzek magamban.

A fogadós - mint már említettük - meglehetősen furfangos ember volt, a máris gyanakodott, hogy vendégének nincs egészen helyén az esze; e szavak hallatára meggyőződött sejtelmének alaposságáról, s hogy legyen az éjjel min nevetniök, kész volt engedni a szeszélynek.

Kijelentette hát, hogy szíve mélyéből helyesli a kifejezett óhajtást, s hogy az ilyen szándék egészen illő és természetes is az oly kitűnő lovagoknál, amilyennek, harcias külsejéről ítélve, vendége is tartható, s hogy ifjúkorában ő maga is gyakorolta ezt a foglalkozást, s kalandok után szertejárt az egész világban, nem kerülve el Málaga külvárosait, a Riarán telepet, Sevilla oszlopköröndjét, Segovia vásárterét, Valencia olajfásait, Granada rondilláját, Sanlúcar partvidékét, Córdoba Potróját, Toledo csapszékeit s más egyéb ilyes helyeket, hol lába könnyűségét és keze ügyességét kipróbálta, hol csak csalfaságot követett el, sok özvegyet hódított meg, több szüzet csábított el, sok ifjút szedett rá, s végre ismeretséget kötött Spanyolország valamennyi törvényszékével és hatóságával, mígnem utoljára vonult vissza ebbe a várba: itt most a maga és mások vagyonából él, s házát minden néven nevezendő kóbor lovag előtt szívesen megnyitja, csupán mert irántok ma is mélységes rokonszenvvel viseltetik, ők pedig jószívűségének viszonzásául részt adnak néki keresményeikből. Azt is elmondta azután, hogy várában nincs kápolna, hol a fegyverőrzést meg lehetne tartani, minthogy újraépítés céljából lerontotta, azonban Don Quijote ott állhat őrt, ahol tetszik, ma éjjel ott virraszthat a vár egyik udvarán, és reggel, ha Isten is úgy akarja, a lovaggá ütés minden megkívánt ünnepélyességgel végbemegy, s úgy lovaggá ütik, mint soha senkit e világon.

Kérdezte aztán, van-e pénze. Don Quijote azzal válaszolt, hogy nincs egy rézgarasa se, minthogy a regényekben sohasem olvasta a kóbor lovagokról, hogy bármelyiknek is pénze lett volna.

- Csalódik - mondta erre a fogadós -, a regények nem szólnak erről, mert a regényírók fölöslegesnek tartották, hogy megemlítsék e maguktól érthető s nélkülözhetetlen kellékeket, minő a pénz és a tiszta fehérnemű, mégse hihető, hogy a lovagok mindezek híjával lettek volna, s így bizonyos, és semmi kétséget sem szenved, hogy a kóbor lovagoknál - amint ezt számos könyv mondja és bizonyítja - mindig volt jól megtömött erszény minden eshetőségre, valamint volt tiszta ingök is, nemkülönben kisded táskájok, telve mindenféle balzsammal a kapott sebek gyógyítására: mert a puszta mezőkön, ahol küzdöttek és megsebesültek, nem lehetett minden alkalommal valakit találni, hogy sebeiket bekötözze, hacsak nem álltak barátságban egy-egy bölcs varázslóval, ki a levegőben valami felhőn rögtön valamely hajadont vagy törpét küldött segítségükre, oly hatékony gyógyírral, hogy néhány csöppjétől minden szúrt vagy vágott seb azonnal begyógyult, mintha soha nem is lett volna. Ha azonban nem így állt a helyzet, a kóbor lovagok okvetlenül szükségesnek tartották, hogy fegyvernöküknél legyen pénz és egyéb szükséges, mint tépés és gyógykenőcsök. Ha pedig az történt volna - ami ugyan igen nagy ritkaság -, hogy az ilyen lovag mellett fegyverhordozó nem volt: akkor ők magok hordták mindezeket magokkal egész kicsi tarisznyában, hogy a nyereg mögött alig látszik, olyan, mintha valami sokkal fontosabbat tartalmazna, mert egyébként a tarisznyahordozás csakugyan kevéssé illett a kóbor lovagokhoz. Ennek folytán azt a tanácsot adta - habár mint nemsokára leendő keresztfiának meg is parancsolhatta volna -, hogy ezentúl pénz és az említett szükségletek nélkül ne utazzék, s meg fogja látni, mily jó hasznukat veheti sokszor éppen ott, ahol legkevésbé gondolná.

Don Quijote megígérte, hogy tanácsát a legpontosabban megfogadja, azután tüstént megállapodtak, hogy a fegyverek mellett ott álljon őrt a nagy baromfiudvarban, a vendéglő tőszomszédságában.

Don Quijote rakásra hordta hát fegyverzetét a kút mellé a vályúra, pajzsát karjára öltvén, dárdáját felragadta, s méltóságteljes tartással fel s alá kezdett járni a vályú előtt. Éppen akkor fordult az idő éjszakára, midőn ez az őrséta megkezdődött.

A fogadós valamennyi vendégének elbeszélte a lovag eszelősségét, a fegyverőrzést s a kilátásba helyezett lovaggá ütést. A hóbortosság e különös nemétől bámulatra gerjesztve, mind kimentek, hogy távolról nézzék, s íme látták, hogy a lovag hol csendes léptekkel jár fel s alá, hol megáll, és dárdájára támaszkodva, fegyverzetére függeszti szemét, s jó ideig el sem fordítja róla tekintetét.

Végre leszállt az éj, de a hold oly fényesen világított, hogy szinte versenyre kelt azzal az égitesttel, melytől maga is kapta fényét, s így a szemlélők a lovagjelölt minden cselekedetét egészen jól kivehették. Ekkor történt, hogy a vendéglőben levő öszvérhajcsárok közül az egyik vizet akart vinni a barmának, s evégett el kellett távolítani Don Quijote vályúra rakott fegyverzetét. De mihelyt az őrtálló meglátta a közelítő alakot, fennhangon rákiáltott:

- Ó, bárki légy is, te vakmerő lovag, ha érinteni készülsz fegyverzetét a kóbor lovagnak, aki legbátrabb mindazok között, kik valaha kardot viseltek: gondold meg, mit cselekszel, és ne illesd, ha nem akarsz életeddel fizetni vakmerőségedért!

- Az öszvérhajcsár föl se vette ezeket a szavakat - pedig jobb lett volna, ha felveszi, bizonyára javára vált volna -, megragadta a lovag fegyvereit egy szíjnál fogva, s az egész lomot félredobta.

Ennek láttára Don Quijote égre emelte a szemét, s nyilván szíve hölgyére, Dulcineára gondolva, ezt mondta:

- Légy segítségemre, ó, hölgyem, amikor először esik sérelem e néked hódoló szíven; a te kegyed és védelmed ne hagyjon el engem ebben az első döntő pillanatban.

Ilyen s más hasonló szavakat mondván, elvetette pajzsát, s a dárdát két kézre fogva, úgy vágta fejbe véle az öszvérhajcsárt, hogy a legény elterült, oly veszedelmes állapotban, hogy ha az elsőt egy másik ilyen ütés követi, semmi szüksége többé gyógyító orvosra.

Amint ez megtörtént, Don Quijote újra összeszedte fegyvereit, s nyomban ismét az előbbi nyugalommal folytatta sétálását. Nemsokára ezután, nem is sejtvén a történteket - mert az öszvérhajcsár még mindig ájultan feküdt -, ugyanazzal a szándékkal egy másik is előjött, hogy vizet merítsen öszvéreinek; s midőn a fegyverzetét szintén félre akarta tenni, hogy a vályúhoz férhessen, Don Quijote egy szót se szólt, senkihez sem esengett segedelemért, csak másodszor is elvetette pajzsát, másodszor is két kézre fogta dárdáját, s bár nem törte darabokra, háromnál mindenesetre többet üthetett a hajcsár fejére, mert nagy léket vágott rajta. A zajra odaszaladt a fogadó egész népsége, köztük maga a fogadós is. Don Quijote, ezt látva, karjára fűzte pajzsát, s kardját megragadva ezt mondta:

- Ó, te, szépség királynője, törékeny szívem ereje és hatalma, itt a perc, hogy fenséged szemét raboddá lett lovagodra vessed, kire ily rémítő kaland várakozik!

S erre, úgy látszik, oly lelkesedés hatotta át, hogy ha e pillanatban a világ minden öszvérhajcsára tör is rá, egyetlen lépést sem hátrált volna.

Amikor a sebesültek társai ilyen állapotban találták cimboráikat, távolról egész kőzáport zúdítottak Don Quijotére. A lovag, amint tudta, védte magát pajzsával, de a vályútól eltávozni nem merészelt, nehogy védtelenül hagyja fegyvereit.

A fogadós váltig csitította vendégeit, hagyják már békén, hiszen - amint már mondta - láthatják, hogy bolond, s a bolondot a törvény még akkor is felmenti, ha valamennyiöket leöldösi. Don Quijote azonban még hangosabban kiáltozott, s alávalóknak és árulóknak szidalmazta őket, a vár urát pedig elmondta gyáva és aljas lovagnak, mert eltűri, hogy így bánjanak a kóbor lovagokkal; vegyél fel csak egyszer a lovagrendbe, majd megleckézteti őt aljas árulásáért. "Veletek pedig, aljas, hitvány csőcselék, semmit sem törődöm. Ám jertek, dobáljatok, csúfoljatok, amint csak tudtok, majd meglátjátok, mily jutalmát veszitek otrombaságtoknak s vakmerőségteknek!"

Mindezt oly határozottsággal és bátorsággal mondta, hogy rémséges félelem szállta meg mindazokat, akik feléje közelítének; s így mind ennek, mind a fogadós rábeszélésének hatására felhagytak a dobálással; ő pedig megengedte, hogy a sebesülteket elvihessék, s azután folytatta a fegyveres virrasztást ugyanazzal a komolysággal és nyugalommal, amint annak előtte.

A fogadósnak sehogy se tetszettek a vendég ilyen tréfái; elhatározta, hogy véget vet nekik, s az átkozott lovaggá ütést rögtön végrehajtja, még mielőtt újabb szerencsétlenség történik. Ezért odament hozzá, bocsánatot kért tőle az aljas csőcselék arcátlan támadásáért, ő maga semmit se tudott róla; de hiszen jól meg is lakoltak vakmerőségökért. Figyelmeztette, hogy - amint már mondta - e várban nincs kápolna; azonban e szertartáshoz erre nincs is semmi szükség, mert amennyire ő a lovagrend szabályait ismeri, a lovaggá ütés főleg abban áll, hogy az embert nyakszirten csapják és vállon üssék, azt pedig akármi puszta téren is igen jól végre lehet hajtani; ami viszont a fegyveres virrasztást illeti, ő ennek a tisztnek már megfelelt, minthogy arra két óra untig elég, holott a lovag máris négy óránál tovább őrködött. Don Quijote hitelt adott mindennek, s azt mondta, kész szolgálatára lenni, a szertartást végezze gyorsan, mert ha netalán újra megtámadnák, akkor már lovaggá ütött bajnokként egyetlen lelket sem hagy életben az egész várban, azok kivételével, akiket a várúr megkímélni parancsol, mert az ő életüket a várúr iránt viseltetett tiszteletből nem oltja ki.

A várúr ennek hallatára megrettent, s rögtön egy könyvet keresett elő - ebbe szokta a fuvarosok számára kiszolgáltatott szalmát és árpát bejegyezni -, magával hozott egy szurtos fickót, és gyertyát nyomott a kezébe; megjelent a már említett két leányzó is. A fogadós megparancsolta a lovagnak, boruljon térdre, ő pedig kézikönyvéből olvasott, mintha valami buzgó imát mondana, majd olvasás közben fölemelte kezét, s jó erősen nyakon vágta a lovagot, ennek utána pedig tulajdon kardjával gyengéden megérintette a térdelő vállát, folytonosan mormogva bajusza alatt valamit, halkan, mintha imádkoznék. Mikor aztán mindez megtörtént, a fogadós az egyik lánynak megparancsolta, övezze fel a lovagra kardját, mit a leány ijedelemmel és komolysággal végre is hajtott, bár nem csekély megerőltetésébe került, mert az egész szertartás lefolyása alatt minden pillanatban közel volt hozzá, hogy hangos hahotára fakadjon; de az újonc lovag eddig tapasztalt hőstettei féken tartották nevetését.

Mikor a kardot derekára kötötte, a nemes hölgy így szólott:

- Isten tegye kegyelmességedet nagyon szerencsés lovaggá, és segítse diadalra küzdelmeiben.

Don Quijote a hölgy nevét kérdezte, hogy e perctől fogva tudja, kinek lett a nyert kegyért lekötelezettje, mert elhatározott szándéka, hogy részesíteni fogja abban a dicsőségben, melyet karjának hősiességével ki fog vívni. A lány nagy alázatossággal válaszolta, hogy Tolosának hívják, mivel toledói születésű, s egy ottani foltozó vargának a leánya, Sancho Bienaya boltja mellett lakik, s ahol csak parancsolja, szolgálatára fog állni, s mindig kész lesz őt urának elismerni.

Don Quijote viszont arra kérte, hogy az ő kedvéért ezentúl tegyen egy doñát a neve elé, s hívassa magát Doña Tolosának. Ez megígérte; a másik pedig ekkor a sarkantyút kötötte fel a lovagnak. Most ezzel is körülbelül ugyanazt a párbeszédet ismételte, melyet előbb a kardfelkötővel folytatott. Nevét kérdezte, s midőn a lány azt felelte, hogy őt Molinerának hívják, minthogy egy antequerai becsületes molnármester leánya: Don Quijote ezt is felkéré, tegyen egy doñát neve elé, hívassa magát Doña Molinerának, s ennek is hasonlóképpen hálás köszönetet mondott, s fölajánlotta neki szolgálatát.

Midőn így futtában s a legnagyobb gyorsasággal véget ért a páratlan ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta megvárni a pillanatot, hogy lovára vethesse magát, s kalandok keresésére indulhasson. Azonnal megnyergelte Rocinantét, felült rá, megölelte házigazdáját, s miközben a lovaggá ütés kegyét hálásan megköszönte, oly cikornyás dolgokat mondott, hogy szóról szóra mind leírni teljes lehetetlen. A fogadós, csak hogy már a vendéglőn kívül lássa, nem kevésbé cifrán, habár rövidebben válaszolt hálálkodására, és se a szállásért, se a fogyasztásért mit se követelve, útjára engedte Isten hírével.

NEGYEDIK FEJEZET
Mi történt lovagunkkal, amikor eltávozott a fogadóból?

Hajnalra járt, mikor Don Quijote elhagyta a fogadót, lovaggá üttetése után oly elégedetten, oly vígan, oly boldogan, hogy kitörő öröme lovának hevederét is majdnem szétpattantotta. Mikor azonban házigazdájának jó tanácsai eszébe jutottak, hogy mi mindent vigyen magával, s főleg, hogy ezentúl pénzzel és inggel is ellássa magát, elhatározta, ismét hazamegy, mindezekről gondoskodik, és csatlóst is szerez maga mellé. Egy szomszéd parasztemberre számított, aki szegény volt és sok gyermek atyja, de igen alkalmas arra, hogy a lovag körül mint fegyvernök szolgáljon. Erre gondolva, Rocinantét faluja irányába fordította, s az állat, mintha megszimatolta volna istállóját, olyan jókedvvel iramodott futásnak, hogy a lába is alig érte a földet.

Nem haladt még nagyon messzire, midőn a lovag egyszerre olyasmit vett észre, mintha jobb kéz felől, az ott elterülő pagony sűrűjéből gyenge jajkiáltások ütnék meg a fülét. Alig hallotta meg a neszt, így szólt magában:

- Hálát kell adnom az égnek azért a kegyért, hogy ily gyorsan alkalmat nyújt hivatásom kötelességeinek teljesítésére s nemes elhatározásom gyümölcseinek szüretelésére. E hang bizonyára valamely szükségben szenvedő férfiúnak avagy szükségben szenvedő nőnek hangja, aki az én védelmemre és segítségemre szorul. - Ezzel Rocinante kantárát megrántva egyenesen a zaj felé tartott.

S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött fiút; lehetett valami tizenöt éves, és derékig egészen mezítelen volt. A jajkiáltás a fiú ajkáról hangzott, éspedig nem ok nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, és nadrágszíjjal ugyancsak lazsnakolta, minden ütését egy-egy szemrehányással s tanáccsal kísérve, ekképpen:

- Fogd be a szádat, nyisd ki a szemedet!

A fiú pedig így felelt:

- Uram, sohase teszem többé! A Krisztus kínszenvedésére mondom, sohase teszem többé; fogadom, hogy eztán jobban vigyázok a nyájra.

Don Quijote, látván, mi történik, haragosan kiáltotta:

- Durva lelkű lovag, mily illetlen dolog támadni, ha valaki nem védelmezheti magát; ülj lovadra, fogd a dárdát (mert csakugyan volt egy dárda odatámasztva a tölgyhöz, melyhez a lovat kötötték), s én megmutatom, hogy amit cselekszel, gyávaság.

A paraszt megfordult, látta, hogy ez a tetőtől talpig fegyverbe öltözött lovag hogyan forgatja dárdáját az ő szeme előtt, már halál fiának hitte magát, s alázatos hangon megszólalt:

- Ez a fiú, lovag úr, akit büntetek, juhászbojtárom, s ezen a vidéken legelő nyájamat őrzi, de olyan gondatlan, hogy mindennap kevesebb eggyel a juhom, s minthogy gondatlanságáért vagy gazságáért fenyítem, azt mondja, csupa fösvénységből fogom le kialkudott bérét, pedig - Isten és lelkem úgyse - hazudik.

- Hazudik?! Ezt nekem mered szemembe mondani, alávaló, semmirekellő? - kiáltotta Don Quijote. - A felettünk tündöklő napra esküszöm, mindjárt izzé-porrá zúzlak ezzel a dárdával! Fizesd ki rögtön, minden ellentmondás nélkül, mert ha nem, a mindenható Istenre mondom, ebben a pillanatban összetörlek és széttaposlak. Oldozd fel kötelékét azonnal! - A paraszt lehorgasztotta fejét, s egy árva szó nélkül kioldá szolgáját, és Don Quijote tüstént megkérdezte: mennyivel tartozik neki a gazdája. A fiú azt mondta: kilenchavi bérével, havonként hét reáljával. Don Quijote kiszámította az összeget, s úgy találta, hogy hatvanhárom reált tesz ki; megparancsolta a parasztnak, fizesse ki rögtön, ha kedves az élete. A megrémült paraszt fogadkozott a helyre, amelyen állt, és esküjére (pedig semmit sem esküdött), hogy az összeg nem rúg annyira, mert le kell vonni belőle három pár csizmát, amelyet a fiúnak vett, és egy reált két érvágásért, mert betegsége alkalmával kifizette helyette.

- Jó, jó - válaszolta Don Quijote -, de a csizmát és az érvágást számítsd bele az ütlegekbe, hiszen jogtalanul sújtottad: mert ha ő elszaggatta a csizma bőrét, amelyért te fizettél, te is elszaggattad az ő testének bőrét, s míg vérét betegségében vette a borbély, te egészséges korában vetted; így hát ezért ő semmivel se tartozik néked.

- Csak az a baj, lovag úr, hogy nincsen pénz nálam; de Andrés jöjjön haza velem, megadom neki az egészet egy fillérig.

- Én vele menjek? - kérdezte a fiú. - Vissza? Várhatja azt! Nem én, uram, eszem ágában sincs: mert ha magunkra maradunk, úgy megnyúz, mint valami Szent Bertalant.

- Azt nem fogja cselekedni! - felelte Don Quijote. - Elég, ha én megparancsolom neki, hogy tartsa tiszteletben rendelésemet, s ha megesküszik a lovagrend törvényére, amelyhez tartozik, szabadon eresztem, s jótállok, hogy megfizet.

- De uram, gondolja meg kegyelmed, mit beszél! - szólt a fiú. - Hiszen az én gazdám nem lovag, s nem tartozik semmi lovagrendhez; Quintarba való, s úgy hívják: a gazdag Gubás Juan.

- Az mindegy - felelte Don Quijote -, a gubások között is lehetnek lovagok, annyival is inkább, hiszen minden ember a maga szerencséjének kovácsa.

- Az igaz - válaszolt Andrés -, de vajon ez az én gazdám minek a kovácsa, mikor lefogja verejtékem és fáradságom jutalmát?

- Semmit se fogok le, Andrés öcsém - felelt a paraszt -, te csak jöjj haza, és én esküszöm a világ valamennyi lovagrendjére, megfizetem adósságomat, amint mondtam, az utolsó fillérig, mégpedig kamatostul.

- A kamat alól fölmentelek - mondta Don Quijote -, csak fizesd ki reálokban, ezzel én beérem; de vigyázz, hogy úgy tégy, amint megesküdtél: mert ha nem, akkor én is megesküszöm, hogy visszatérek, felkutatlak és megbüntetlek, még ha úgy elrejtőznél is, mint a gyík. S ha tudni akarod, hogy ezt ki parancsolja, hogy annál bizonyosabban teljesítsd kötelességedet: tudd meg, hogy én a hős Don Quijote de la Mancha vagyok, a sérelmek és jogtalanságok megtorlója. És most Isten velünk, s a kilátásba helyezett büntetés terhe alatt ne feledd ígéreted és esküdet.

Ezt mondván, sarkantyúba kapta Rocinantét, s rövid idő múlva eltűnt szemök elől.

A paraszt egy darabig követte tekintetével, de amidőn látta, hogy az erdő sűrűjén túl van már és eltűnt, ezekkel a szavakkal fordult újra szolgájához, Andréshoz:

- Jer csak ide, fiam, hadd fizessem meg, amivel tartozom, mint a sérelmek megtorlója parancsolta.

- Úgy is legyen - mondta Andrés -, s akárhogy, de teljesítse kegyelmed ennek a jó lovagnak parancsolatját, aki ezer esztendeig éljen! Mert ha kegyelmed meg nem fizet, Szent Rókusra mondom, amily hű és igaz bíró, visszatér és végrehajtja, amit fogadott.

- Magam is amondó vagyok - felelte a paraszt. - De minthogy nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot, hogy gyarapodhasson a fizetés.

Így szólván, karon ragadta, megint odafordította a tölgyfához, hogy megkötözze, s aztán úgy elverte, hogy alig maradt eleven porcikája.

- Most hívd hát, Andrés fiam, a sérelmek megtorlóját - mondta a paraszt -, majd meglátjuk, hogyan torolja meg ezt; bár úgy vélem, még most sem tettem eleget, mert szörnyű kedvem volna, hogy elevenen megnyúzzalak, amitől magad is tartottál.

Végre azonban mégis feloldozta s szélnek eresztette, menjen felkeresni bíráját, aki majd végrehajtja a kimondott ítéletet.

Andrés kedvetlenül kerekedett útra, váltig esküdözvén, hogy felkeresi a bátor Don Quijote de la Manchát, elmondja neki pontról pontra, ami történt, s megfizetteti mindezt kétszeresen; mégis sírva-ríva távozott, míg gazdája hahotája kísérte. Ily módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote.

Ő pedig úgy találta, hogy lovagélete a legszerencsésebben és legnemesebben kezdődött, és mind önmagával, mind a történtekkel teljesen elégedetten már faluja felé járt, miközben így dünnyögött:

- Minden élők vagy a földön levő minden szépek legboldogabbjának mondhatod magad méltán, ó! Dulcinea del Toboso, mert a kegyes sors megengedte, hogy minden akaratod és kívánságod hódoló alattvalójául oly hős, oly hírneves lovagot nyerj, aminő Don Quijote de la Mancha most és mindenkor lesz, hisz mint az egész világ tudja, még csak tegnap ütötték lovaggá, s ma már megtorolta a legnagyobb sérelmet és gonoszságot, amelyet a jogtalanság valaha tervezett és a kegyetlenség végrehajtott; ma ragadta ki a korbácsot a kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, amint épp ok nélkül fenyítette azt a gyenge gyermeket.

Eközben olyan helyre ért, ahol az út négy ágra szakadt; azonnal a keresztutak jutottak eszébe, ahol a kóbor lovagok meg szokták gondolni, melyikre térjenek. Példájuk szerint néhány pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot komolyan megfontolta: nekieresztette Rocinante kantárát, lova akaratára bízván a magáét; a ló pedig, ösztönét követve, egyenesen istállója felé tartott.

Amint Don Quijote így már mintegy két mérföldnyire haladt, egyszerre nagyobb embercsoportot vett észre, mint utóbb kitűnt, toledói kereskedők voltak, s Murciába igyekeztek selymet vásárolni. Szám szerint hatan voltak, valamennyien napernyőkkel, mellettük négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár fiú gyalog. Alig vette észre őket Don Quijote, máris azt képtelte, megint új kaland vár rá; s minthogy - amennyire csak lehetett - utánozni szerette volna a könyveiben olvasottakat, úgy vélte, itt az alkalom, hogy példaképei módján cselekedjék. Bátor lovagias magatartással, szilárdan elhelyezkedett kengyelében, dárdát szögezett, pajzsával elfödte mellét, s az út közepét elállva, bevárta, míg a kóbor lovagok (mert az érkezőket kóbor lovagoknak tartotta) közelibe nem jutottak. Mikor aztán már megláthatták és hallhatták, Don Quijote fölemelte szavát, és parancsoló hangon kiáltotta:

- Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon nincs egyetlenegy oly szép úrhölgy se, mint La Mancha császárnője, a páratlan Dulcinea del Toboso.

E szavak hallatára s a különös szavaló alak láttán a kereskedők megálltak, s mind az alak, mind szavai menten világossá tették előttök, hogy csak eszelős beszélhet így. Azonban bővebben is meg akarván tudni, mi végre kívánja tőlök e vallomást, egyikök - aki igen éles eszű és fölöttébb mókás volt - így szólt:

- Mi, lovag úr, nem ismerjük azt a nemes úrhölgyet, akiről szólasz; mutasd meg, s ha valóban olyan szép, amilyennek állítod, mindnyájan kész örömmel s minden vonakodás nélkül vallani fogjuk; amit tőlünk követelsz.

- Ha megmutatnám - vetette ellen Don Quijote -, mi érdemetek lenne, ha olyan általánosan ismert igazságot vallanátok meg? A dolognak éppen az a veleje, hogy látatlanul is higgyétek, valljátok, állítsátok, esküdjetek rá és bizonyítsátok: mert ha nem, akkor velem gyűlik meg a bajotok, kevély és durva népség! Ám jöjjetek egyenként, mint a lovagrend törvénye parancsolja, vagy jöjjetek csoportostul, az ilyen csőcseléknek aljas szokása szerint: íme, én várlak és fogadlak, bízván ügyem igazságában.

- Lovag úr - válaszolt a kereskedő -, kérem kegyelmedet az itt levő hercegek nevében, ne terhelje kegyelmed a mi lelkiismeretünket olyasminek vallásával, amit eddigelé sohase láttunk, se nem hallottunk; s annál inkább ne, minthogy ennek nagy kárát vallhatnák Alcarria és Estremadura császár- és királynői; szíveskedjék kegyelmed legalább képmásában megmutatni nekünk ezt az úrhölgyet, ha csak akkorában is, mint egy búzaszem (hiszen a szálról könnyen lehet következtetni az egész gombolyagra), s minket ez teljesen kielégít és biztosít, kegyelmed pedig megnyugszik, s kívánsága teljesül. Sőt hiszem, mi máris annyira az ő pártján állunk, hogy ha képe úgy mutatná is, hogy az egyik szemére kancsal, a másikból pedig cinóber és kénkő csorog: mindennek ellenére kegyelmed kedvéért éppen azt fogjuk mondani, amit csak kíván.

- Nem csorog, alávaló söpredék! - válaszolta Don Quijote lángoló haragra lobbanva. - Nem az csorog, mondom, amit állítasz, hanem selyem közt őrzött ámbra és pézsma, s nem is kancsal, se nem púpos, hanem egyenesebb a guadarramai orsónál. De te megadod az árát, hogy az én imádott hölgyem szépségét gyaláztad.

S ezt mondván, szögezett lándzsával rontott neki a szószólónak, éspedig oly dühvel és lángharaggal, hogy ha Rocinante - amannak jó szerencséjére - az út közepén meg nem botlik és föl nem fordul, a vakmerő kereskedő bizonyára pórul jár. Rocinante azonban megbotlott, gazdáját pedig jó messzire vetette magától. Fel akart ugyan kelni, de a régi fegyverzet súlya, a dárda, a pajzs, a sarkantyú, a sisak annyira akadályozta, hogy semmi módon nem tudott lábra állni. Mégis a felkelés meddő küszködése közepette is egyre kiáltozta:

- Ne szökjetek, gyáva népség, aljas söpredék! Várjátok, mert nem az én hibámból, hanem a lovam miatt fekszem itt.

Az egyik öszvérhajcsár, nem valami jóindulatú fickó, hallván a szegény földre bukott lovag áradó fennhéjázását, meg nem állhatta, hogy bordáinak választ ne adjon. Odarohant hozzá, fogta a dárdát, s előbb darabokra törvén, egyik darabjával úgy elkezdte páholni a mi Don Quijoténkat, hogy még a páncélja alatt is egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak ugyan, ne verje már annyira, s hagyjon békét neki; azonban a fickó már nekimelegedett, s nem tudta abbahagyni, míg egész mérgét ki nem öntötte; majd összenyalábolva a dárda többi darabját, forgáccsá törte valamennyit a boldogtalanon, de a rázúduló ütészápor sem fogta be a lovag száját, hanem égre-földre esküdözve fenyegette az útonállókat (mert útonállóknak tartotta őket).

A fickó végre kifáradt, a kereskedők pedig továbbindultak. Egész útjukon volt elég beszélnivalójuk a szegény elpáholtról, aki, amint magára maradt, megfordult, s úgy kísérlette meg a felkelést. Hanem ha erre még ép és egészséges korában se volt képes, hogy érhetett volna célt most, így összezúzva és szinte félholtra verve? Mégis boldognak mondta magát, mert a bajt úgy tekintette, mint a kóbor lovagok életében előforduló balesetet, s mindenért lova botlását okolta, de föltápászkodni sehogy se bírt, és minden porcikája sajgott.

ÖTÖDIK FEJEZET
Lovagunk szerencsétlenségének elbeszélése folytatódik

Látván tehát, hogy éppenséggel nem képes megmozdulni, végtére is rendes gyógyszeréhez folyamodott: szokása szerint lovagregényei valamelyik jelenetére gondolt, s bolondsága most Balduin és a mantuai őrgróf történetét idézte emlékezetébe, midőn Carloto Balduint sebesülten hagyta magára a hegyes vadonban: ezt a történetet a gyermekek is tudják, az ifjak ismerik, az öregek magasztalják és hiszik, de mégse igazabb, mint Mahomed csodái. Neki azonban úgy rémlett, hogy szakasztott mása az ő esetének; így tehát a legkínzóbb fájdalom kifejezésével hencsergett a földön, s bágyadt hangon ismételte a szavakat, amelyeket a vadonnak ama megsebzett lovagja állítólag ekképp mondott vala:

Merre vagy most, édes úrnőm,
hogy nem osztod bánatom?
Vagy nem is tudsz róla, édes,
vagy csalárd vagy s rossz nagyon.

Így folytatta a románcot egészen a következő sorokig:

Nemes mantuai herceg,
bátyámuram, támaszom.

S a sors úgy akarta, hogy amidőn ehhez a vershez ért, épp akkor menjen arra egy falujabeli parasztember, az ő szomszédja, hogy egy zsák búzát vigyen a malomba. Mikor ez a földön elterült embert megpillantotta, odament hozzá, megkérdezte, kicsoda s mi a baja, hogy oly keservesen nyöszörög. Don Quijote kétségtelenül azt hitte, hogy ez Mantua őrgrófja, az ő nagybátyja; nem is felelt tehát semmi mással, hanem folytatta a románcot, elősorolta szerencsétlenségét, s hogy a császár fia az ő hitvesébe szerelmes, mindezt egészen azonmód, amint a románc zengi. A paraszt bámulva hallgatta az egész ostobaságot, s miután felemelte a sisakrostélyt, mely az ütésektől darabokra szakadt, letörölte a lovag teljesen porlepte arcát, ráismert, és azonnal így szólt:

- Qijada uram! - Mert bizonyára így hívták, midőn még eszén volt, s a nyugalmas nemesből nem vált kóbor lovaggá. - Ki rakta meg ily rútul kegyelmedet?

Ez azonban csak folytatta a románcot, s a vers szavaival felelt minden kérdésre.

Látva a jóember, hányadán áll vele, lebontotta - úgy, ahogyan tudta - a mell- és karpáncélt, hogy nem sebesült-e meg. Vért azonban nem, de még sebet sem tudott sehol felfedezni. Végre aztán talpra támasztotta, s nem csekély fáradsággal felültette szamarára, mert azt gondolta, hogy ezen kevésbé lesz rázós a nyargalás. Összeszedte a fegyvereket, az utolsó lándzsaforgácsig, felkötözte valamennyit Rocinantéra; ennek kantárszíját, a maga barmának pedig kötőfékét marokra fogta, s útnak indult a falu felé, elmélyedve a Don Quijotétól hallott badarságokba. Nem kevésbé merült el a gondolataiba Don Quijote sem, pedig a törődöttségtől s lankadtságtól alig tudott a szamáron maradni, s időről időre mély sóhajtásokat repített az ég felé, hogy a paraszt meg nem állhatta, hogy még egyszer meg ne kérdezze, mi baja. A lovag pedig, mintha csak maga az ördög idézte volna emlékezetébe a jelen esetre alkalmazható történeteket, most egyszerre megfeledkezett Balduinról; a mór Abindarráez jutott eszébe, midőn Antequera várkapitánya, Rodrigo de Narváez elfogta, és várában rabságra vetette. Úgy hogy amint a paraszt újra kérdezte, hogy érzi magát, vagy mije fáj: ugyan-azokkal a szavakkal és kifejezésekkel válaszolt, melyeket a fogoly Abencerraje intézett Rodrigo de Narváezhez, amint Jorge de Montemayor Diana című regényében olvasható; s oly makacsul idézgetett, hogy a parasztot majd az ördög vitte már el ennyi ostobaság hallatára. Világosan látta mindezekből, hogy az ő szomszédja csakugyan megbolondult, s most már gyorsabb léptekkel sietett a falu felé, hogy mentül előbb megmeneküljön a csömörtől, melyet Don Quijote áradozó szavai keltettek benne. Végül a lovag így szólott:

- Most pedig, Don Rodrigo de Narváez uram, tudja meg kegyelmességed, hogy e szép Jarifa, akiről szólottam, most a bájos Dulcinea del Toboso, érette én végrehajtottam, végrehajtom és végre fogom hajtani a lovagság leghíresebb fegyvertényeit, melyeket a világ valaha látott, lát vagy látni fog a jövőben.

- De az istenért, uram - felelte a paraszt -, ismerjen már reám kegyelmességed; szegény bűnös lelkemre mondom, nem vagyok és se Don Rodrigo, se Narváez, se Mantua őrgrófja, hanem Pedro Alonso, kegyelmed szomszédja; kegyelmed pedig se nem Balduin, se nem Abindarráez, hanem a tiszteletre méltó nemes Quijada úr.

- Én tudom, hogy ki vagyok - válaszolt Don Quijote - s tudom, hogy nemcsak az lehetek, akinek magamat mondottam, hanem Frankhon tizenkét pairje, s a Hírnek mind a kilenc hőse, mert valamennyi hőstettüket, akár együtt, akár egyenként hajtották végre, az enyéim mind felül fogják múlni.

Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések közben értek a falu alá, mikor már beesteledett: a paraszt azonban bevárta, míg az éj sötétebb lett, hogy az összetört lovagot senki se lássa meg ily siralmas állapotban. Mikor aztán úgy vélte, elérkezett az alkalmas perc, bement a lovaggal a faluba s be Don Quijote házába, ahol ekkor már nagy felfordulás volt. Együtt valának itt a falu papja és a borbély, mindkettő nagy barátja Don Quijoténak. A gazdasszony éppen nagy hangon e szavakat intézte a tisztelendőhöz:

- Mit gondol, Pero Pérez licenciátus úr - így hívták a papot - urunk szerencsétlenségéről? Hat napja már, hogy hűlt helye gazdának, lónak, pajzsnak, dárdának és fegyvereknek! Jaj nekem, szerencsétlennek! Én azt gondolom - s oly igaz is, mint amily való, hogy halandónak születtem -, azok az átkozott lovagregények vették el az eszét, melyeket mindig olvas; s most már emlékszem, mikor magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor lovaggá akar lenni, s világgá menni kalandok után. Hogy a sátán és Barabás vitte volna el ezek a könyveket, hogy ilyen rútul tönkretették ezt az elmét, pedig kitűnőbb nem volt az egész La Manchában.

Ugyanazt mondá az unokahúgocska is, de még hozzátette:

- Tudja, Nicolás mester - ez volt a borbély neve -, akárhányszor megtörtént nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen bűbájos könyveket kétszer huszonnégy óráig éjjel-nappal folytonosan olvasta, míg aztán végre az olvasmányt eldobta, kardot rántott, s nekiment a falnak és összevissza szurkálta, s mikor erre teljesen kifáradt, azt mondta, hogy most négy, bika nagyságú óriást ölt meg, az izzadságról pedig, mert az erőlködéstől kiverte a veríték, azt állította, hogy ez a csatában kapott sebekből ömlő vér; aztán rögtön egy korsó friss vizet ivott, s kijelentette, hogy ez a víz a legeslegdrágább bájital, a bölcs Esquife, egy igen híres varázsló s neki nagy barátja küldte. De én vagyok a hibás, miért nem tudósítottam kegyelmeteket nagybátyám háborodottságáról, hogy kigyógyítsák előbb, semmint megtörtént volna, ami történt, s elégessék azokat az átkozott könyveket (pedig hány van neki!), hiszen éppen úgy megérdemelnék, hogy a tűzbe vessék, mintha eretnekektől származnának.

- Nekem is az a véleményem - felelte a pap -, s bizony a holnapi nap ne is múljék el anélkül, hogy e könyvek fölött nyilvános tárgyalás ne tartassék s tűzhalálra ne ítéltessenek nehogy olvasásuk másvalakinek is alkalmat nyújtson hasonló cselekedetre, mint az én kedves barátomnak.

A paraszt és Don Quijote pedig mindezt hallotta, s amaz most már igazán érteni kezdte a szomszéd úr baját, amiért is fennhangon így kiáltott:

- Nyissanak kegyelmetek ajtót Balduin úrnak és Mantua őrgrófjának, mert nehéz sebekkel tér haza, és a mór Abindarráez úrnak, kit a bátor Rodrigo de Narváez, Antequera várkapitánya vezet foglyaképpen!

E szavakra mindnyájan kisiettek, s midőn egy részük a jó barátra ismert, a másikuk a gazdára meg a nagybácsira, aki még most sem szállt le a szamárról, mert nem tudott: valamennyien hozzáfutottak, hogy szívökre szorítsák.

Ő pedig így szólt:

- Hagyjatok békét nekem, lovam az oka, hogy súlyosan megsebesültem; fektessetek ágyamba, s hívjátok - ha lehetséges - a bölcs Urgandát, hogy megvizsgálja és bekötözze sebeimet.

- Nicsak! - kiáltott fel most a gazdasszony. - Hát nem súgta meg a szívem, mi baja az én gazdámnak? Csak menjen fel kegyelmed Isten nevében, meg tudjuk mi gyógyítani anélkül a Purganda nélkül is. Átkozottak legyenek, mondom újra, és mondom újra és mondom még százszor is, azok a lovagkönyvek, hogy kegyelmedet így megrontották.

Azonnal ágyba fektették, majd sebeket kerestek rajta, de egyet sem találtak; ő maga azt állította, hogy félhalott, mert Rocinante, a hadi ménje, éppen akkor botlott el, mikor ő tíz olyan vakmerő és rémítő óriással viaskodott, aminőknek messze földön nem akad párja.

- Lám, lám - szólt a pap -, tehát óriások is közbeléptek? Lelkemre mondom, megégetem én őket holnap még estének előtte.

Most már száz meg száz kérdést intéztek Don Quijotéhoz; de ő mindössze azt felelte: adjanak neki enni, s hagyják azután aludni, mert jelenleg e kettőre van legnagyobb szüksége.

Így is lett; a pap pedig ezalatt egészen körülményesen kikérdezte a parasztot, hol és miképp találkozott Don Quijotéval. Ez elmondott mindent, el azt az egész sereg esztelenséget, amit találkozásuk alkalmával és útközben hallott. A licenciátust pedig mindez még szilárdabbá tette szándékában, és másnap valóban végre is hajtotta, amidőn barátját, Nicolás mestert, a borbélyt magával híván, vele együtt újra megjelent Don Quijote házában.