HETVENEGYEDIK FEJEZET
Mi történt Don Quijotéval s fegyverhordozójával, Sanchóval, hazafelé utaztokban

A legyőzött s zaklatott Don Quijote egyrészt igen szomorúan, másrészt pedig nagyon vidáman folytatta útját. Szomorúságát veresége okozta, vidámságát meg az a gondolat, hogy milyen erő rejlik Sanchóban, amint Altisidora feltámasztásakor bebizonyította: ámbár némileg kételkedett, vajon csakugyan halott volt-e a szerelmes leányzó?

Sancho azonban éppenséggel nem volt vidám, mert őt meg az szomorította, hogy Altisidora nem tartotta meg a szavát, s nem adta neki az ígért ingeket; útközben, amint ez járt eszében, egyszer csak azt mondta urának:

- Már az igaz, uram, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb orvos a világon; mert hány meg hány doktor öli meg a beteget, mégis megfizetteti a fáradságát, pedig egyébből se állt, mint hogy firkantott egy-két cédulácskát, ráírta egypár orvosság nevét, amit nem is maga csinál meg, hanem a patikárus; mégis kicsalja a pénzt. Énnekem meg, pedig mások gyógyulása vérembe, fricskákba, csípésekbe, tűszúrásokba és korbácsütésekbe kerül, nem adnak egy fityinget se. De - aki lelke van! - csak kerüljön megint valami beteg a kezem ügyébe, meg nem gyógyítom, amíg meg nem kenték a markomat; a pap is az oltárról él; és sehogy se akarom elhinni, hogy ezt a csodatevő erőmet azért adta az ég, hogy én meg csak úgy elkótyavetyéljem.

- Igazad van, Sancho - válaszolt Don Quijote -, s bizony nem is volt rendjén, hogy Altisidora nem adta oda az ígért ingeket. S ámbár ez a képességed gratis data, mert megszerzése semmi fáradságodban nem került: elég fáradság az, hogy elvállalod a mártíromságot. Ami engem illet, annyit mondhatok, ha te meg akartad volna fizettetni a Dulcinea feloldozásáért kiállt ütéseket, régen megadtam volna egy fillérig becsületesen; csakhogy azt nem tudom, összefér-e a gyógyítás a fizetéssel, márpedig nem szeretném, ha a jutalom elrontaná az orvosság hatását. Mégis azt hiszem, nem árt a próba. Gondold meg, Sancho, mit kérhetsz, s aztán korbácsold magad tüstént, fizesd ki magadat készpénzzel, hiszen ami pénzem van, nálad van.

Erre az ajánlatra Sancho kimeresztette a szemét, eltátotta a száját, és örömest beleegyezett, hogy ilyen föltételekkel végigver magán, ezért így szólt urához:

- Akkor hát isten neki, uram, szívesen ráállok kegyelmed kívánságára, a magam hasznáért; családos ember vagyok, feleségem, gyerekem van, s ez az oka, hogy ilyen pénzéhesnek látszom. Mondja csak kegyelmed, mennyit szán rá egy-egy ütésre, amit magamra vágok?

- Ha a gyógyítás mértékének és minőségének érdeme szerint akarnálak fizetni, Sancho - felelt Don Quijote -, Velence minden kincse s Potosi bányái is szegények volnának méltó díjazásodra. Számítsd össze, mim van nálad, s te szabd meg minden ütésnek az árát.

- Háromezerháromszáz és egynéhány ütést kell magamra vernem - folytatta Sancho -, ötöt már magamra ütöttem, hátra van még hát a többi. Számítsuk bele ezt az ötöt is a többibe, s akkor lesz éppen háromezerháromszáz. Darabját egy-egy cuartillóval véve (mert olcsóbban nem állok rá, ha az egész világ parancsolja is), kerek számmal háromezerháromszáz cuartillót tesz, amiből a háromezer cuartillo annyi, mint ezerötszáz félreál, ami megint hétszázötven reál, a másik háromszáz cuartillo meg százötven félreál, vagyis hetvenöt, amit a hétszázötvenhez adva, összesen nyolcszázhuszonöt reál. Ennyit kifogok hát a kegyelmed nálam levő pénzéből, s ezzel gazdagon és elégedetten hazatérek, bárha tisztességesen helybenhagyva, mert nincsen rózsa tövis... De nem is mondom tovább.

- Ó, áldott Sancho, ó, szeretetre méltó Sancho! - lelkendezett Don Quijote. - Milyen hálára leszünk kötelezve irántad, Dulcineával együtt, életünk egész hátralevő idejében, amíg csak az ég megtart bennünket! Ha újra visszanyeri hajdani lényét (pedig lehetetlen, hogy vissza ne nyerje), az ő szerencsétlensége szerencse volt, az én legyőzetésem pedig a legboldogítóbb diadal. Még csak azt kérdem, Sancho, mikor akarod elkezdeni a vezeklést? Mert még száz reállal megtoldom jutalmadat, ha nem halogatod.

- Mikor? - ismételte Sancho. - Kétségkívül még ma éjjel. Úgy intézze kegyelmed, hogy a nyílt mezőn s szabad ég alatt töltsük az éjjelt, akkor én mindjárt megszaggatom testemet.

Végre eljött az éjszaka; Don Quijote oly nehezen várta, hogy azt hitte, Apolló szekerének eltört a kereke, s a nappal a szokottnál sokkal hosszabbra nyúlik; így gondolkoznak a szerelmesek is, mert az idő sohasem alkalmazkodik óhajtásukhoz. Végre néhány terebélyes fa alá vonulhattak, nem nagyon távol az út mellett; Rocinantét és a szürkét lenyergelték, leheveredtek a zöld fűre, és Sancho éléstárából megvacsoráltak. Sancho ekkor jó súlyos és hajlékony korbácsot font a szürke kötőfékből, s azután valami húszlépésnyire félrevonult urától néhány bükkfa közé.

Amint Don Quijote látta, mily bátran, mily nemes elszántsággal távozik, így szólt hozzá:

- Csak arra vigyázz, barátom, hogy kárt ne tégy magadban; tarts egy-egy kis szünetet az ütések közt, s ne siess annyira, hogy aztán a közepén ki találj fogyni a szuszból; más szóval azt akarom mondani, ne erőltesd meg magadat annyira, hogy megszakadj, és ne tudj kellő számú ütést mérni magadra. S nehogy egy kártya fölöslegével vagy híjával elveszítsd a játékot, majd én is itt állok, s olvasómon számlálom, hányat ütöttél. Legyen az ég olyan kegyelmes irántad, amint jó szándékod megérdemli.

- A jó fizetőt nem búsítja a zálog - válaszolt Sancho -, úgy akarok magamra verni, hogy fájjon, de meg ne öljön, mert azt hiszem, éppen ez a fontos ebben a csodatételben.

Azonnal félmeztelenre vetkőzött derékig, megsuhogtatta a korbácsot, s elkezdte a csapkodást, Don Quijote meg a számlálást.

Valami hatot-hetet ütött magára, s ekkor máris úgy érezte, hogy ennek bizony fele se tréfa, s igen olcsóra szabta az árát, ezért egy kicsit felhagyott a korbácsolással, odakiáltott urához, most látja be, hogy tévedett, minden ütés nem egy negyedreált, hanem bizony egy felet is megér.

- Csak folytasd, Sancho barátom, s ne lankadj - felelt Don Quijote -, szívesen megduplázom, amiben megalkudtunk.

- Így hát isten neki, suhogjon az ostor! - felelt Sancho, s ütött is nagyokat az akasztófavirág, de már nem a maga hátára, hanem a fák derekára, s közbe-közbe nyögött, sóhajtott akkorákat, hogy azt lehetett volna hinni, a szívét szakasztja ki minden nyögésével.

Don Quijote lágy szívű volt, a végén már attól tartott, hogy Sancho még megöli magát, és így fegyverhordozója vigyázatlansága miatt, még az ő óhajtása sem teljesül, ezért így szólt hozzá:

- Mindenre, ami szent, barátom, hagyd már abba, úgy látszik, csakugyan nagyon keserű orvosság ez! Jobb lesz, ha máskorra halasztjuk a folytatását, hiszen Zamorát se vették be egy óra alatt. Ha el nem vétettem, te máris több mint ezret sóztál magadra, elég ez most, mert kissé gorombán szólva, tűri a szamár, ha terhelik, de azt nem, ha túlterhelik.

- Nem, nem, uram - ellenkezett Sancho -, senki ne mondja énrólam: a bérét felvette, a munkát nem tette, menjen csak kissé félre kegyelmed, hadd ütök magamra legalább még ezret, akkor aztán két iramban túlestünk az egészen, vagy még így is marad valami híja.

- Ha már olyan nagyon nekibuzdultál - mondta Don Quijote -, Isten segítsen, üsd magad; én félrevonulok.

Sancho újra nekiveselkedett hát oly módon, hogy már több fának lehántotta a kérgét; keményen korbácsolta magát. Egyszer aztán ütött egy retteneteset az egyik bükkfára s felkiáltott:

- Itt hal meg Sámson, s vele a többi!

Don Quijote odaszaladt hozzá a jajkiáltásra és a kegyetlen korbácsütés csattanására, s Sancho kötőfékből font korbácsát megragadva így szólt:

- Isten ments, Sancho barátom, hogy te az én kedvemért éltedet veszítsd, gyermekeidnek s feleségednek ezentúl is szüksége van rád! Dulcinea várja meg a következő alkalmat, én meg a siker reményében várok, amíg új erőt nem gyűjtesz, hogy mindnyájunk teljes megelégedésére végződjék a dolog.

- Ha már kegyelmed úgy parancsolja - felelt Sancho -, akkor hát isten neki! Csak arra kérem, vesse vállamra a köpönyegét, mert nem szeretném, ha meghűlnék, pedig a kezdő vezeklők mindig ebben a veszedelemben forognak.

Don Quijote engedelmeskedett, s maga csak ujjasban maradt, de Sanchót betakarta, aki aztán mindjárt el is aludt, s aludt, amíg a nap a szemébe nem sütött; akkor aztán mindjárt útra keltek, s egy három mérföldnyire eső helyen tartottak pihenőt.

Egy kocsmában szálltak meg; ezt már Don Quijote is kocsmának tekintette, nem tartotta várnak, nem látott mély árkokat, tornyokat, rostélyos kapukat és felvonóhidat, mert amióta legyőzték, sokkal okosabb volt minden ilyesmiben, mint alább majd elmondjuk. Egy földszinti szobában kapott szállást, ahol festett domborított bőrszőnyeg helyett valami régi vászonponyvát használtak falvédőnek, ahogy faluhelyen szokás. Az egyikre, igen ügyetlen kézzel, Helena elrablását pingálták, amikor a vakmerő vendég éppen elszöktette Meneláosztól; a másik meg Dido és Aeneas történetét ábrázolta: a nő egy magas tornyon állva fél lepedővel integet a meglépő vendégnek, amint a vendég valami gályán vagy dereglyén már a tengeren vitorlázik!

Meglátszott a képen, hogy Helena nem valami nagyon vonakodik a távozástól, mert alattomban igen csalfán mosolyog; a szép Dido szeméből meg diónyi könnycseppek potyognak.

Don Quijote a képek láttára így szólt:

- Nem lehet elmondani, mily szerencsétlen volt ez a két asszony, hogy nem a mi korunkban született, de én még sokkal szerencsétlenebb vagyok, hogy nem az ő korukban születtem; mert szállhattam volna csak szembe ezekkel az urakkal: tudom, Istenem, se Trója le nem ég, se Karhágó el nem pusztul. Csak Pariszt kellett volna megölnöm, s minden szerencsétlenséget meggátoltunk volna.

- Fogadni mernék - mondta Sancho -, nem telik bele sok idő, nem lesz olyan csapszék vagy fogadó, vagy kocsma meg borbélyműhely, ahol a mi történetünk ne lenne képen látható. Csakhogy akkor azt szeretném, hogy jobb piktor hagyja rajta keze mocskát.

- Igazad van, Sancho - felelt Don Quijote -, mert ezeket olyanféle festhette, mint Orbaneja, az az ubedai festő; ha ettől megkérdezték, mit fest, rendesen azt válaszolta: "Lesz ami lesz." S ha aztán például kakast festett, alája írta: "Ez kakas!" Nehogy valamiképp rókának nézzék. Ilyenfajta festőnek vagy - ami mindegy - írónak tartom én az újabb Don Quijote szerzőjét; nyilván ő is "lesz, ami lesz" módjára festett vagy írt. Talán olyan volt, mint az a bizonyos Mauleón nevű poéta, aki nemrégiben a fővárosban élősködött, s mindenre felelt, akármit kérdeztek tőle. Egyszer, arra a kérdésre, mit tesz az: Deum de Deo? azt vágta rá: "De jó a dedó." Most azonban ennyi elég erről, s csak azt mondd meg, Sancho, akarsz-e még egy adagot magadra verni az éjszaka, s ha akarsz, vajon fedél alatt, vagy a szabad ég alatt.

- Isten a tanúm, uram - válaszolt Sancho -, hogy én magamra akarok verni, mindegy nekem, akár házon belül, akár házon kívül történik, hanem azt mégiscsak jobb szeretném, ha fák közt eshetnék meg, mert úgy tapasztaltam, a fák társaságában jobban megy, s a fák csodálatos módon segítik kínom elviselhetését.

- Nem szükséges, hogy most mindjárt megtörténjék, Sancho barátom - mondta Don Quijote -, várhatunk, amíg hazaérkezünk a falunkba, legkésőbb holnapután hazajutunk, addig te is újra összeszeded az erődet.

Sancho azt felelte, ám legyen, amint gazdája parancsolja, bár ő hamarosan véget szeretett volna vetni az egésznek, mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg, s addig őrölni, amíg a malom jár, mert késedelem veszedelem, s imádkozzál és dolgozzál úgy áld meg az Isten, és jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

- Az Istenre kérlek, hagyd abba a közmondásokat, Sancho! - kiáltott Don Quijote. - Úgy látszik, te megint visszatérsz a sicut erathoz. Beszélj csak egyszerűen, világosan, s ne cifrázd, már számtalanszor tanácsoltam, majd meglátod, sokkal többre mégy vele.

- Nem is tudom, milyen átok az rajtam! - mondta Sancho -, hogy egyetlen okos szót se tudok mondani közmondás nélkül, még közmondást se, hogy okos szónak ne tartanám. No de majd megjavulok, ha tudok.

Itt aztán ez alkalommal vége szakadt beszélgetésüknek.

HETVENKETTEDIK FEJEZET
Don Quijote és Sancho hazatéréséről

Don Quijote és Sancho az egész napot a faluban, a kocsmában töltötte, s várták az éjszakát; az egyik, hogy a sík mezőn befejezze a kiszabott vezeklést, a másik meg, hogy annak eredményét, vágyainak teljesülését lássa. Még a nap folyamán új vendég tért be a kocsmába; lóháton jött, három vagy négy szolga kísérte, s az egyik szolga így szólt gazdájához:

- Itt megszállhat kegyelmed, Don Álvaro Tarfe uram, a fogadó, úgy látszik, tiszta és rendes.

E szavak hallatára Don Quijote így szólt Sanchóhoz:

- Megállj csak, Sancho, mikor a minap történetemnek ama második részében lapozgattam, ha jól emlékszem, véletlenül Don Álvaro Tarfe névre bukkantam.

- Meglehet - felelt Sancho -, hadd szálljon le, aztán majd megkérdezzük.

A lovas leszállt, s a fogadósné Don Quijote szállásával szemközt egy másik földszinti szobát nyitott neki; itt is festett ponyva volt a falvédő, mint Don Quijote szobájában.

Az új vendég kényelembe helyezte magát, s könnyű ruhában kijött a fogadó tágas és árnyas tornácára, ahol Don Quijote fel-alá sétálgatott. Az új vendég megkérdezte:

- Hová utazik kegyelmed?

- Hová? Egy közeli faluba - válaszolt Don Quijote -, odavaló vagyok; s kegyelmed hová utazik?

- Én, uram - felelt a lovag -, Granadába, szintén szülőföldemre.

- Szép szülőföld - folytatta Don Quijote -, de nagyon lekötelezne kegyelmed, ha szíves lenne megmondani a nevét.

- Az én nevem Don Álvaro Tarfe - válaszolt a vendég.

Don Quijote így felelt:

- Akkor hát azt kell gondolnom, kegyelmed kétségkívül ugyanaz a Don Álvaro Tarfe, akiről Don Quijote de la Mancha történetének második részében esik szó, egy modern szerző mostanában nyomatta ki és bocsátotta közre.

- Igenis, az vagyok - felelt a kérdezett -, s az a bizonyos Don Quijote, a történet főhőse, nekem igen jó barátom; én hoztam el hazulról, vagy legalábbis rávettem, hogy jöjjön velem a Zaragozában szokásos lovagjátékra, mert magam is oda mentem. S csakugyan elmondhatom, sok jót tettem vele, s nekem köszönheti, hogy kiállhatatlan dölyfösködéséért a bakó nem kergette ki korbáccsal a városból.

- S ugyan mondja csak, kérem, Don Álvaro uram, hasonlítok én valamennyire ama bizonyos Don Quijotéhoz, kegyelmed ismerőséhez?

- A legkevésbé sem - válaszolt Don Álvaro -, egy hajszálnyira sem.

- S vitt magával az a Don Quijote - folytatta a mi hősünk - egy Sancho Panza nevű fegyverhordozót?

- Vitt bizony - ismételte Don Álvaro. - Ez a Sancho Panza abban a hírben állt, hogy igen tréfás ember, én azonban soha egyetlen elmésséget sem hallottam tőle.

- Azt már elhiszem - szólt most közbe Sancho -, mert elmésség nem minden bokorban terem. Az a Sancho pedig, akiről kegyelmed beszél, nemes uram, bizonyára nagy akasztófáravaló, semmirekellő, gazember egy személyben! Mert az igazi Sancho Panza én vagyok, énbelőlem csak úgy ömlik az elméskedés. S ha nem hiszi kegyelmed, tegyen próbát, járjon utánam csak egy esztendeig, majd meglátja, hogy lépten-nyomon potyogtatom, olyan sűrűn s olyan jól, hogy magam sem tudom mit s mit nem mondtam, elég az hozzá, mindig megnevettettem a hallgatóimat. Az igazi Don Quijote de la Mancha meg a híres, a bátor, az okos, a szerelmes, a sérelmek megtorlója, a kiskorúak és árvák gyámolítója, az özvegyek védelmezője, a hajadonoknak gyilkosa, mert egyedüli imádottja a páratlan Dulcinea del Toboso: azt itt jelenlevő úr, az én gazdám; minden más Don Quijote s minden más Sancho Panza mesebeszéd és puszta álom.

- Istenemre mondom, elhiszem - felelt Don Álvaro -, mert kend egy-két szavában több mulatságost mondott, mint az a másik Sancho Panza egész idő alatt, amíg csak hallottam, pedig elég soká hallgattam! Több volt benne a szószátyárból, mint a beszédesből, s inkább bolondnak kellett tartani, mint tréfásnak. S kénytelen vagyok azt hinni, bizonyos, hogy azok a varázslók, a jó Don Quijote üldözői, engem a rossz Don Quijotéval akartak üldözni. De most csakugyan nem tudom, mit gondoljak: mert meg mernék rá esküdni, hogy Don Quijotét Toledóban hagytam, hogy a bolondokházában gyógyítsák, és íme, itt egy másik, de az enyémtől egészen különböző Don Quijote bukkan föl előttem.

- Már hogy én jó vagyok-e, azt nem tudom - szólt Don Quijote -, de azt bízvást állíthatom, hogy az a rossz nem én vagyok. Ennek bebizonyítására csak azt akarom közölni kegyelmeddel, Don Álvaro Tarfe uram, hogy én soha életemben egyetlenegyszer sem voltam Zaragozában. Sőt ellenkezőleg, mihelyt meghallottam, hogy ez a költött Don Quijote megfordult abban a városban a lovagjátékon: én semmi szín alatt se akartam odamenni, hogy az egész világ előtt kiderüljön, hogy hazudott. Így mentem aztán egyenesen Barcelonába, az udvariasság kincsesházába, az idegenek vendégfogadójába, a szegények menedékébe, a bátrak hazájába, a megsértettek e megtorlójához, az igazi barátság otthonába, e páratlan fekvésű és szépségű városba. S bárha nem valami örvendetes, ami ott történt velem, sőt igen leverő, még azt is békén tűröm, mert láthattam ezt a várost. Szóval Don Álvaro Tarfe, én vagyok Don Quijote de la Mancha, engem vett ajkára a hír, nem pedig azt a boldogtalant, aki elég vakmerő volt, hogy az én nevemet bitorolja, s az én gondolataimmal cifrálkodjék. Most pedig arra kérem kegyelmedet, tegye meg, amivel mint lovag tartozik, legyen oly szíves és adjon e község bírája előtt nyilatkozatot, hogy engem mindmáig soha életében nem látott, s hogy nem én vagyok az a Don Quijote, akiről azt a második kötetet nyomtatásban kiadták, sem pedig az én fegyverhordozóm nem az a Sancho Panza, akit kegyelmed ismert.

- Szíves örömest megteszem - válaszolt Don Álvaro -, ámbár nem győzök csodálkozni, hogy egyszerre két Don Quijotét és két Sanchót látok, a nevük éppúgy megegyezik, mint ahogy a tetteik különböznek. Sőt bizonyítom: nem láttam, amit láttam, s nem történt velem, ami történt.

- Kegyelmedet is bizonyosan úgy elbűvölték - mondta Sancho -, mint az én úrnőmet, Dulcinea del Toboso kisasszonyt; adná Isten, hogy kegyelmedet is az oldaná fel a varázs alól, hogy nekem másik háromezer-egynéhány korbácsütést kelljen magamra vernem, mint ahogy Dulcineáért verek: bizony magamra verném haszonlesés nélkül.

- Ezt a korbácsolást nem értem - mondta Don Álvaro.

Sancho azt felelte: hosszú lenne elbeszélni, de azért ő majd elmondja, ha netalán egy úton mennek.

Eközben ebéd ideje lett, s Don Quijote és Don Álvaro együtt ebédelt. Véletlenül a falu bírája is bevetődött a kocsmába egy írnokkal. A bíró előtt most azt kérte Don Quijote, hogy a jelenlevő lovag úr, Don Álvaro Tarfe, jogérvényes alakban nyilatkoztassa ki a bíró tanúsága mellett, hogy a szintén itt jelenlevő Don Quijotét nem ismeri, s hogy ez a Don Quijote nem azonos azzal, akiről a következő című könyvet adták ki nyomtatásban: Don Quijote de la Mancha második része: valamint tordesillasi születésű Avellaneda nevű személy írta. A bíró egészen a törvény rendeletei és szabályai szerint járt el; a szokásos, törvényes formaságok megtartásával aláírták a nyilatkozatot. Don Quijote és Sancho nagyon örült neki, minta bizony ilyen nyilatkozatra is szükség lett volna, holott a két Don Quijote és a két Sancho közt már tetteikből és szavaikból is eléggé kitűnt a különbség.

Don Álvaro és Don Quijote nem fogyott ki az illedelmes, udvarias bókokból; a nagy manchai ebben olyan fényes értelemről tett tanúbizonyságot, hogy eloszlatta Don Álvaro tévedését, s most már csakugyan elhitte magáról, valóban megbabonázhatták, hogy két egymástól ennyire elütő Don Quijote került a szeme elé.

Délután lett, s távoztak; a vendéglőtől mintegy fél mérföldnyire útjuk elvált, Don Quijotéé a faluba vezetett, Don Álvarónak pedig a másikon kellett mennie. Rövid vándorlásuk közben Don Quijote elmondta szerencsétlen legyőzését, s hogy Dulcineát elbűvölték, s mi fogja feloldani a varázs alól. Erre Don Álvarónak szeme-szája elállt csodálkozásában. Azután megölelte Don Quijotét és Sanchót, és ment a maga útján; Don Quijote is a magáén. Éjjelre megint fák felé törekedtek, hogy Sanchónak alkalmas helye legyen a vezeklésre; a jóltevő meg is felelt a kötelességének szakasztott úgy, mint a múlt éjjel, sokkal inkább a bükkfák kérgének, semmint saját hátának rovására, mert a hátát annyira kímélte, hogy a csapások miatt még a légy se repült volna el, ha történetesen rajta ül. A kijátszott Don Quijote egyetlen ütést se tévesztett el számolás közben, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt mindössze háromezerhuszonkilencre rúgnak. A nap is korábban kelt, nyilván azért, hogy tanúja legyen az áldozatnak, s a nap világosságánál folytatták útjokat; arról beszéltek, milyen nagy csalódásban élt Don Álvaro, s milyen jó gondolat volt, hogy rábírták a nyilatkozatra, mégpedig oly hitelesen, a bíró színe előtt.

Egész nap és a rákövetkező éjjel bandukoltak, de elmondásra méltó dolog nem történt velük, ha csak az nem, hogy Sancho befejezte feladatát; ennek Don Quijote rendkívül megörült, s alig várta a nappalt, abban a reményben, hátha talán aznap még útközben szembetalálkoznak a varázs alól immár feloldott imádott Dulcineájával. Nem is haladt el asszony mellett, egyetlenegy mellett se úgy, hogy ne Dulcinea del Tobosót keresse benne; oly szentül hitte, hogy Merlín ígéretei nem lehetnek hazugok.

Ily gondolatok s óhajtások között lépkedtek föl egy halomra, ahonnan már megláthatták falujokat. Amikor Sancho megpillantotta szülőhelyét, térdre borult, és így szólt:

- Nyisd ki szemedet, szeretett hazám, ímé, a te fiad, Sancho Panza tér vissza hozzád, ha nem is gazdagon, de jól eldöngetve. Tárd ki karodat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is; bár más karja győzte le, ő is diadalmaskodott magán; ez pedig - mint egyszer ő mondá nekem - az elképzelhető legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberül elvertek, úriasan meg is jutalmaztak.

- Hagyd ezt a bolondságot - jegyezte meg Don Quijote -, menjünk egyenesen haza, ott majd szabadjára eresztjük gondolatainkat, s kifőzzük, hogyan s miképp folytassunk pásztoréletet.

Ezzel lefelé indultak a dombról, s egyenesen falujoknak tartottak.

HETVENHARMADIK FEJEZET
Milyen jeleket látott Don Quijote a falujába érkeztekor, meg egyéb események,
melyek e nagy történet díszére és hitelesítésére szolgálnak

Mikor pedig a falu alá értek - amint Cide Hamete mondja -, Don Quijote azt látta, hogy az egyik szérűskertben két gyerek civódik, s azt mondja az egyik a másiknak:

- Ne is fáraszd magad, Periquillo, nem látod soha többé életedben. - Ezt hallva, Don Quijote így szólt Sanchóhoz:

- Nem tűnt fel neked, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiúcska: "Nem látod soha többé életedben!"

- Nos? - válaszolta Sancho. - Mit számít az, hogy a gyerek azt mondta?

- Mit számít? - kérdezte Don Quijote. - Vidd csak át ezt a szót az én óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: sohasem látom meg Dulcineát?

Sancho éppen felelni akart, ám egy nyúl megjelenése beléfojtotta a szót; sok agár és agarász hajtotta a nyulat a mező felől; a nyúl ijedtében a szürke lába közé menekült, és ott lapult meg. Sancho puszta kézzel elfogta s átnyújtotta Don Quijoténak; a lovag így szólt:

- Malum signum, malum signum, kis nyúl szalad, agár űzi, s Dulcinea nincs sehol!

- Kegyelmed igazán furcsa - jegyezte meg Sancho -, mert hát tegyük fel, hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, az üldöző agarak meg ama gonosz varázslók, akik parasztlánnyá változtatták; Dulcinea menekül, én elfogom s odaadom, kegyelmed pedig karja közt tartja s szerelmesen dédelgeti: micsoda rossz jel lehet ez, vagy mi gonoszat lehet ebből sejteni?

A két civakodó fiú is odament, hogy megnézze a nyulat; Sancho mindjárt megkérdezte, miért verekedtek. Az egyik gyerek - ő mondta, hogy "nem látod soha többé életedben" - azt válaszolta, elvett a társától egy tücsökkalitkát, nem is akarta neki visszaadni soha életében. Sancho elővett négy cuartót zsebéből, megvette a kis kalitkát, s odaadta Don Quijoténak ezekkel a szavakkal:

- Íme, uram, a rossz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én, bár együgyű vagyok, azt gondolom, annyi közük van a jeleknek a mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. S ha jól emlékezem, a mi papunktól azt hallottam egyszer, okos keresztény emberhez nem illik, hogy ostobaságokra ügyeljen; de még maga kegyelmed is ilyesmit mondott a minap, mikor azt magyarázgatta, milyen bolondság, ha keresztény ember is hisz az ilyen rossz jelekben. Ne akadjunk hát fenn mi sem, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt a faluban leszünk.

Ekkor az agarászok odaértek, s elkérték tőlük a nyulat; Don Quijote átadta, s aztán továbbmentek; a falu szélén egy rétecskén a plébánost s a bakkalaureus Carrascót pillantották meg, amint éppen a napi imádságot olvasták.

Meg kell azonban említenünk, hogy Sancho Panza azt a lángszínűre festett vászonkántust vetette rá a szamarára és az egész fegyverhalomra, amelyet a hercegi kastélyban kapott akkor éjjel, amikor Altisidora feltámadott. Sőt még a papírsüveget is a szürkéje fejébe nyomta, úgyhogy amióta világ a világ, soha furcsább takarója s fejdísze nem volt még szamárnak.

A pap és a bakkalaureus azonnal rájuk ismert, s tárt karokkal siettek eléjük. Don Quijote leszállt, s melegem átölelte őket. Az utca gyerekserege pedig, ez a kikerülhetetlen nyűg, alighogy megpillantotta a süveges szamarat, mindjárt odafutott, s kiabált egymásnak:

- Gyertek csak, gyerekek, nini, a Sancho Panza szamara úgy kicsípte magát, mint Koszos Pista Jézus neve napján! Don Quijote paripája meg soványabb, mint valaha!

Végre aztán, a gyerekhad, a plébános és a bakkalaureus társaságában, bevonultak a faluba, egyesen a Don Quijote háza elé; a kapuban ott találták a gazdasszonyt és az unokahúgocskát, mert már hírét vették Don Quijote megérkezésének. De Sancho Panza felesége, Tereza Panza is megtudta a nagy eseményt, és borzasan, egy szál ingben a férje elé szaladt Sanchicával együtt. Amint azonban meglátta, hogy Sancho nem olyan cicomás, ahogy Teresa asszony a kormányzókat képzelte, így szólt hozzá:

- Mi van veled, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és feltört lábbal, s az ember inkább kinevetett, mint kinevezett kormányzónak nézne!

- Hallgass, Teresa - szólt rá Sancho -, sok dolognak nagyobb a füstje, mint a lángja; menjünk csak haza, csodadolgokat hallasz. Van pénzem, ez a fő, mégpedig becsületes keresmény, amivel senkit meg nem károsítottam.

- Csakhogy pénzt hoztál, kedves párom - mondta Teresa -, mit bánom én aztán, akár így, akár úgy szerezted; akárhogy szerezted is, bizonyára nem találtál fel valami olyan új módot, ami még ezelőtt sohase volt a világon.

Sanchica is megölelte atyját, s azt kérdezte tőle, hozott-e neki is valamit, mert úgy várta, mint a májusi esőt. Egyik karját apja övébe fűzte, Teresa meg Sancho kezét fogta meg, a leány szabad kezével a szamarat húzta maga mögött, s így mentek hazafelé, Don Quijotét pedig unokahúga és gazdasszonya gondozásában s a plébános meg a bakkalaureus társaságában hagyták.

Don Quijote aztán nem teketóriázott, hanem azonnal elvonult a bakkalaureussal és a plébánossal, s röviden elmondta nekik, hogyan győzték le, s miképp kötelezte magát, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul a falujából; fogadalmát szó szerint meg is akarja tartani; s nem vét ellene egy hajszálnyit sem, amint kóbor lovaghoz illik, mert a kóbor lovagság szigorú törvényei ilyen pontosságra kötelezik. Elmondta még, hogy ebben az esztendőben pásztoréletet szándékozik élni, s a mezők magányában akar tartózkodni, hogy szabadjára ereszthesse szerelmes érzelmeit, míg a tisztes, erényes pásztorfoglalkozást gyakorolja. Felkérte barátait, ha nincsenek nagyon elfoglalva, s más fontosabb teendőjük nem akadályozza őket, csatlakozzanak hozzá, majd ő vesz juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a pásztor nevet. Afelől is megnyugtatta hallgatóit, hogy ő már elintézte a legfontosabbat, mert már mindnyájoknak olyan neveket adott, hogy kívánva sem lehetne jobbakat találni.

A plébános megkérdezte, hogy milyen neveket, s erre Don Quijote azt felelte, ő Quijotiz lesz, a bakkalaureus Carrascón pásztor, a pap Curiambro pásztor, Sancho Panza pedig Pancino pásztor.

Mindketten egészen odalettek Don Quijote újabb bolondsága hallatára. De hogy ismét el ne szökjék a faluból, vissza a kóborsághoz, annak reményében, hogy egy esztendő alatt csak kigyógyíthatják, igen helyeselték jó szándékát, nagyon okos tervnek mondták a bolondságot, s megígérték, hogy társává szegődnek.

- Sőt - jegyezte meg Sansón Carrasco -, amint az egész világ tudja, én igen kitűnő költő vagyok; így hát lépten-nyomon írok majd egy-egy pásztorverset vagy szerelmi dalt, vagy ami eszembe jut, hogy ilyesmikkel mulatozzunk a magányban, amikor majd szerte barangolunk. De az is kell, uraim, hogy valamennyien válasszunk egy-egy pásztorlánynevet, és majd versben magasztaljuk, s ne maradjon egyetlen fa se, akármilyen kemény is, hogy azt a nevet, a szerelmes pásztorok szokása szerint, be ne vágnók, be ne vésnők a kérgébe.

- Ez remek! - kiáltott fel Don Quijote. - Csakhogy nekem már fölösleges költött pásztorleánynevet keresnem, mert itt van a páratlan Dulcinea del Toboso, országunk dísze, virágaink ékessége, a szépség éltetője, az elmésség megtestesülése, szóval olyan személy, hogy minden magasztalás ráillik, bármily fellengző is.

- Az igaz - jegyezte meg a plébános -, de mi még majd csak ezután keresünk kezes pásztorleányokat, és vagy megszoknak, vagy megszöknek.

Sansón Carrasco még ezt tette hozzá:

- S ha éppen nevek híjával volnánk, majd választunk a nyomtatottak közül; annyi van, hogy több se kell. Ott van a sok Phillis, Amarillis, Diana, Florida, Galatea és Belisarda, ezeket úgyis a piacon árulják, mi is vehetünk belőlük, s megtarthatjuk magunknak. Ha például az én hölgyemet, vagyis jobban mondva, az én pásztorleányomat netalán Anának hívnák, én majd Anarda néven dicsőítem, ha meg Franciscának és Franceniának hívom, ha Luciának, én Lucindának; ez mind egyre megy. Sancho Panza meg, ha ugyan ő is beáll a társaságba, Teresiana néven magasztalhatja feleségét, Teresa Panzát.

Don Quijote jóízűt nevetett a nevek ilyen elbérmálásán; a plébános pedig nem fogyott ki a lovag tisztes és nemes szándékának dicséretéből, s másodszor is felajánlotta, hogy társul szegődik hozzá, amikor és amennyiben hivatalos teendői megengedik. Ezzel aztán elbúcsúztak, s csak arra kérték Don Quijotét, azt tanácsolták neki, vigyázzon az egészségére, semmit meg ne vonjon magától, ami javára válik.

A sors úgy akarta, hogy a leányka meg a gazdasszony is kihallgatta a három férfi beszélgetését. Mikor a két látogató eltávozott, mindkét nő bement Don Quijotéhoz, s az unokahúga így szólt hozzá:

- Mire véljük ezt, bácsikám? Már-már azt hittük, azért jött haza, hogy itt nyugalmas, csendes életet folytasson, s lám, most meg újabb útvesztőbe akar keveredni:

Kicsi pásztor, el ne menjél,
kicsi pásztor, el ne hagyj!

Kemény már a nádszál, nem jó az már sípnak.

A gazdasszony még hozzátette:

- S ki tudná kegyelmed állani a szabad ég alatt a nyári nap forróságát, a téli éjszakák hidegét s a farkasok vonítását? Nem bizony! Mert az ilyen foglalkozás és mesterség erős, izmos embereknek való, akik megedződtek úgyszólván már csecsemő koruktól. S ha a két rosszat összevetjük, a kóbor lovagság még jobb, mint a kóbor pásztorság. Kedves, jó uram, fogadja el, kérem, az én tanácsomat, nem kótyagosan, hanem józanul adom, ötven esztendő van a hátam mögött: maradjon szépen idehaza, folytassa a gazdálkodást, gyónjék szorgalmasan, gyámolítsa a szegényeket; ha kárát látja az én lelkemen szárad.

- Hallgassatok, gyermekeim - felelt Don Quijote -, én tudom legjobban, mi válik javamra. Fektessetek le, mert nem a legjobban érzem magamat. De higgyétek el, akár kóbor lovag, akár barangoló pásztor vagyok, a ti javatokat mindig igazán szívemen viselem, amint majd tetteimből is meglátjátok.

S a két jó fehérszemély (mert az unokahúg és a gazdasszony kétségtelenül jó lélek volt) lefektette az ágyba, enni adott neki, s jóltartotta, amint csak tarthatta.

HETVENNEGYEDIK FEJEZET
Don Quijote megbetegedéséről, végrendeletéről és haláláról

Minthogy az emberi dolgok nem örökkévalók, hanem kezdetüktől fogva az utolsó pillanatukig mindig lejtőn haladnak, különösen pedig az emberi élet, bizony Don Quijote sem kapott olyan kiváltságot az égtől, hogy élete folyását feltartóztathatta volna; az ő vége is eljött, ütött utolsó órája, mégpedig akkor, amikor a legkevésbé gondolta volna. Mert vagy veresége miatti búbánatában, vagy az ég rendeléséből heves láz vett erőt rajta, és hat napra ágyba döntötte. Ezalatt a plébános, a bakkalaureus s a borbély, jó barátai, gyakran meglátogatták, Sancho Panza, a hű fegyverhordozó pedig soha el nem távozott Don Quijote ágya fejétől. Valamennyien azt hitték, hogy a lovag a veresége miatt betegedett meg bánatában, és mert óhajtása sem teljesült, Dulcinea még ma sem szabad, s nem oldották fel a varázs alól; ezért minden úton-módon fel akarták vidítani, s a bakkalaureus arra serkentette: vegyen erőt magán, keljen föl, s kezdjék meg már a pásztoréletet, ő máris szerzett egy eklógát a pásztorkodás dicsőítésére, és az ő költeménye sokkal jobb, mint Sannazaro valamennyi hasonló tárgyú munkája; azután meg már vett a maga pénzén egy quintanari juhásztól két pompás juhászkutyát is, egyiknek Barnico, a másiknak Butrón a neve. Don Quijote azonban még így is szomorú maradt.

Barátai orvost hívattak, az orvos megtapintotta a lovag ütőerét, csóválta a fejét, s azt mondta, legyen gondja a lelke javára, mert a teste veszedelemben forog. Don Quijote nyugodt szívvel fogadta ezt, de a gazdasszony meg az unokahúg és a fegyverhordozó oly keserves sírásra fakadt, mintha gazdájuk máris kiterítve feküdnék előttük. Az orvosnak az volt a véleménye, hogy búbánat és keserűség az oka a lovag súlyos bajának. Don Quijote arra kérte valamennyiöket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Engedelmeskedtek, s Don Quijote - amint mondani szokás - egy szuszra több mint hat óra hosszat aludt, úgyhogy a lányka meg a gazdasszony már-már azt gondolta, föl sem ébred többé.

Ő azonban az említett idő elmúltával fölébredt, s nagy fennszóval így kiáltott:

- Áldott legyen a Mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett velem! Csakugyan igaz, az ő irgalmasságának nincs határa, s az emberek bűnei se meg nem rövidítik, se nem akadályozzák kegyelmét.

A leányka figyelte nagybátyja szavait, s úgy vélte, hogy most sokkal okosabban beszél, mint egyébkor, legalábbis a mostani betegsége alatt, ezért megkérdezte:

- Mi az, kedves bátyám, mit mond? Valami különös dolog történt talán? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?

- Kedves húgom - válaszolt Don Quijote -, Isten ebben a pillanatban részesített kegyelmében, és nem tekintett bűneimre. Értelmem immár tiszta és világos, s ment a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a gyűlöletes lovagregények áldatlan és állandó olvasása borított rá. Belátom már, esztelenek és csalfák, csak azt fájlalom, hogy ily későn ábrándultam ki, s nem marad időm, hogy jóvátegyem hibámat, és a lélekben világosságot gyújtó könyveket olvassak. Úgy érzem, kedves húgom, közeleg már a halálom órája, szeretném, ha értésére adhatnám a világnak, nem volt az én életem oly rossz, hogy örökre a bolond név ragadjon rajtam: mert ha talán bolond voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ezt bizonyítsa. Hívd ide kedves, jó barátaimat, a plébános urat, a bakkalaureus Sansón Carrascót és Nicolás mestert, a borbélyt, mert meg akarok gyónni, és végrendelkezni is szeretnék.

A leánykát azonban a véletlen megkímélte ettől a fáradságtól; a három jó barát éppen ebben a pillanatban nyitott a szobába. Alighogy Don Quijote megpillantotta őket, így szólt:

- A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert tudtukra kell adnom, hogy én már nem Don Quijote de la Mancha vagyok, hanem Alonso Quijano, akit ennek előtte jónak neveztek tisztességes életéért. Ellensége lettem már Amadís de Gaulának s egész atyafisága végtelen sorának, számomra már gyűlöletesek a kóbor lovagságról szóló útszéli történetek. Elismerem balgatagságomat, s világosan látom, milyen veszedelembe sodort az ilyen históriák olvasása. Isten irgalmassága eszemre térített, s immár megvetem őket.

Amint a három barát ezt hallotta, azt hitte, bizonyosan megint valami újabb hóbort vett erőt rajta.

Ezért Sansón így szólt hozzá:

- Most mondja ezt nekünk, Don Quijote uram? Hiszen éppen az imént vettük hírül, hogy Dulcinea kisasszony megszabadult a varázs alól. S most, amikor már mindnyájan fel akarunk csapni pásztornak, hogy szakadatlan énekszó mellett úgy éljünk, mint a kiskirályok, kegyelmed most akar remetévé lenni? Hagyjon fel vele, mindenre kérem, térjen magához, s te tépelődjék ilyen mesékkel.

- Az eddigiek voltak mesék - felelt Don Quijote -, és igazán nagy káromra váltak, de halálom, Isten segítségével, mindent javamra fordít. Én, uraim, igenis érzem, hogy rövidesen meghalok, azért hát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, hogy meggyónhassak, s jegyzőt, hogy megírja végrendeletemet. Az én állapotomban már nem szabad az embernek tréfát űznie lelkével. Azért kérem, hogy amíg a plébános úr meggyóntat, legyenek szívesek a jegyzőért menni.

Valamennyien egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára, s bár még mindig kételkedtek, hinni akartak neki. Főként azért gondolták, hogy halálán van, mert bolondságából oly hirtelenül józanodott ki; elmondott szavaihoz még többet is toldott, olyan jól, oly igaz keresztény szellemben s oly okosan beszélt, hogy mindnyájuk kétsége eloszlott, és elhitték, hogy észre tért. A plébános kiküldte a társaságot a szobából, egyedül maradt Don Quijotéval, és meggyóntatta.

A bakkalaureus ment el a jegyzőért, s nemsokára a jegyzővel és Sancho Panzával tért vissza. Sancho már hírét vette a bakkalaureustól, hogy kedves gazdája mily rosszul van, sírás-rívás közt találván a házikisasszonyt és a gazdasszonyt, maga is elpityeredett, a szeme könnybe lábadt.

A gyónás megtörtént, s a plébános ezekkel a szavakkal lépett ki a szobából:

- Csakugyan meghal, és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso Quijano; ajánlatos lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.

Ez a hír szíven ütötte a gazdasszonyt, az unokahúgocskát és Sancho Panzát, a hű fegyverhordozót, megeredt könnyük árja és panaszuk ezer sóhajtása: mert - ahogy már többször említettük - amikor Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, de akkor is, amikor már Don Quijotévá lett, mindig olyan szelíd lelkű, nyájas magaviseletű vala, hogy e tulajdonságáért nem csupán legközelebbi hozzátartozói, hanem minden ismerőse igazán szívből szerette.

A jegyző a többiekkel együtt lépett be, megírta a végrendelet bevezetését; Don Quijote a szokásos keresztény módon Istennek ajánlotta lelkét, s a rendelkezésekhez érve, így szólt:

- Item, minthogy bizonyos pénzek Sancho Panzánál vannak, akit bolondságomban fegyverhordozómmá fogadtam, s közte és köztem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban, azt kívánom, hogy e pénzek felől Sancho Panza ne vonassék kérdőre, se tőle senki semmit számon ne kérjen, hanem ha tartozásom kiegyenlítése után is marad fenn valami, az is legyen az övé - különben se lehet sok -, s fordítsa a maga hasznára. S ha bódult elméjű koromban egy sziget kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom után, ha módomban állna, egész királyságot is rá mernék bízni, és rá is bíznám, mert szíve őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.

Majd Sanchóhoz fordulva, így folytatta:

- Bocsásd meg, barátom, amiért alkalmat szolgáltattam, hogy téged is olyan eszefordultnak tartsanak, mint amilyen én magam voltam, s téged is magammal ragadtalak a képzelődésbe, hogy voltak s még ma is vannak kóbor lovagok.

- Ó - felelt Sancho zokogva -, ne haljon meg, kedves, jó uram, hanem fogadja el tanácsomat s éljen még számos évet, mert nem követhet el az ember soha életében nagyobb bolondságot, mintha így, se szó, se beszéd, egyszer csak meghal, anélkül hogy valaki megölné vagy, a búbánaton kívül, valaki kirántaná a gyékényt alóla. Ne legyen olyan lusta, keljen föl ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztornak, s gyerünk ki a mezőre, amint terveztük. Hátha majd ott ugratjuk ki valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgyhogy szinte öröm lesz látni. Ha talán bánatában hal meg, mert legyőzték, hibáztasson engem, s mondja, hogy azért taszították le, mert én rosszul szorítottam meg a Rocinante hevederét; annál is inkább, hiszen bizonyosan olvasta lovagregényeiben, akárhányszor megesik, hogy egyik lovag kiveti a másikat a nyeregből, de ha valakit ma legyőztek, holnap ő lehet a győztes.

- Úgy van - jegyezte meg Sansón -, a jó Sancho Panza egészen jól fogja fel a dolgot.

- Uraim - mondta Don Quijote -, beszéljünk okosan: tavalyi fészekre nem jár idei madár: bolond voltam, most józan vagyok; Don Quijote de la Mancha voltam, s most - mint már említettem - a jó Alonso Quijano vagyok; az a legforróbb óhajtásom, vajha bűnbánatom és őszinteségem visszaszerezhetné számomra kegyelmetek egykori becsülését. A jegyző urat pedig kérem folytassa.

Item, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahúgomnak, a jelenlevő Antonia Quijanónak hagyom, de a vagyonból előbb híven egyenlítsék ki mindazt, ami felől már rendelkeztem: legelőször is azt akarom, elégíttessék ki a gazdasszonyom, s kapja meg a bérét, amivel a mai napig tartozom neki, azonfelül pedig még húsz aranyat kapjon egy öltözet ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá a jelenlevő plébános urat és a bakkalaureus Sansón Carrasco urat kérem föl.

Item, az az akaratom, hogy ha Antonia Quijano unokahúgom férjhez akar menni, csak olyan férfiúhoz menjen, aki felől előbb bizonyosan kitudható, hogy még hírből sem ismeri a lovagregényeket; és ha az ellenkezője bizonyosodnék be, s unokahúgom mégis hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, és aztán végrendeletem végrehajtói fordítsák hagyatékomat saját belátásuk szerint jótékony célokra.

Item, arra kérem utolsó akaratom végrehajtóit, hogy ha a szerencsés véletlen folytán megismerkednének a Don Quijote de la Mancha hőstetteinek második része című könyv állítólagos szerzőjével, kérjenek bocsánatot tőle az én nevemben oly melegen, amint csak lehet, mert tudtomon kívül alkalmat szolgáltattam neki annyi tenger ostobaság elmondására, amennyit ő elmondott: mert valóban azzal a lelkiismeret-furdalással hagyom el a világot, hogy én adtam okot ennyi együgyűség megírására.

Ezzel bevégezte végrendeletét, elájult, és egész hosszában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek, segítségére siettek; de az alatt a három nap alatt, amit még megért végrendelkezése után, mindegyre gyengébb és gyengébb lett. Az egész ház izgalomban volt, de a házikisasszony csak eszegélt, a gazdasszony iddogált, Sancho Panza sem tagadott meg magától semmit: mert az örökség gondolata mindig elűzi, vagy legalábbis csillapítja, az örökös fájdalmát, amit a haldokló sorsa kelt szívükben.

Végre elérkezett Don Quijote utolsó órája, előbb azonban annak rendje-módja szerint fölvette a halotti szentségeket, s még számos és hatásos szóval elátkozta a lovagregényeket.

Jelen volt a jegyző is, és azt mondta, soha életében nem olvasta egyetlen lovagregényben sem, hogy a kóbor lovag valaha oly nyugodtan és oly keresztény béketűréssel halt volna meg ágyában, mint Don Quijote, mert a lovag csendesen a körülállók sírása és zokogása közben adta ki lelkét, akarom mondani, halt meg.

Ekkor a plébános arra kérte a jegyzőt, szolgáltasson ki egy bizonyítványt írásban, hogy a jó Alonso Quijano, akit általában Don Quijote de la Manchának neveztek, csakugyan eltávozott az árnyékvilágból, s természetes halállal halt meg: ezt a bizonyítványt pedig azért kérte, mert meg akarta gátolni, hogy Cide Hamete Benengeli után más író hamis úton feltámassza Don Quijotét, s a végtelenségig folytassa hőstetteinek történetét.

Ilyen vége lőn a La Mancha-i elmés nemesnek; szülőfaluját Cide Hamete nem akarta pontosan följegyezni, hogy La Mancha minden városa és faluja versenghessen a dicsőségért, s mindegyik állíthassa, hogy az ő fia és szülötte volt, és a magáénak tarthassa, miként Görögország hét városa versengett Homéroszért.

Mellőzni akarjuk itt Sanchónak s Don Quijote unokahúgának és gazdasszonyának jajveszékelését, s a különféle sok feliratot a lovag sírján, csak azt az egyet jegyezzük ide, amelyet Sansón Carrasco írt, és így hangzott:

Hamva itt a hős nemesnek
nyugszik, aki nagy nevet
messze földön küzdve szerzett,
s holtában se vehetett
rajt a halál győzedelmet.

A világban észveszejtő
rém volt és madárijesztő.
ám szerencsés, ritka sorsa végül is őt igazolta:
balgán élt, s bölcsként veszett ő.

A legeslegbölcsebb Cide Hamete pedig ezeket a szavakat intézte tollához:

- Téged meg, nem tudom, jól vagy rosszul vágott, kedves tollacskám, íme felakasztlak ezen a drótszálon erre a kis kampós fogasra, s itt függsz majd számos évszázadon át, ha ugyan vakmerő és rosszhiszemű történetírók le nem vesznek, hogy megszentségtelenítsenek. Előbb azonban, semhogy hozzád nyúlnának, a leghatározottabban tiltakozhatol, s ezt mondhatod neki:

Senki énhozzám ne nyúljon,
el, bitangok, el, ti gyávák,
mert e nagy mű, jó király,
egyedül csak énreám várt.

Don Quijote csupán számomra jött a világra, s én az ő számára; ő tudott cselekedni, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak ama állítólagos tordesillasi firkász bosszújára, bosszúságára, mert elég vakmerő volt és talán még lesz is, hogy otromba és rosszul vágott strucctollával az én bátor lovagom hőstetteiről írjon; ez nem az ilyen firkász vállára való teher, s nem az ő náthás fejéhez illő feladat. Mondd meg neki, ha netalán valami módon összeakadsz vele: hagyja Don Quijote fáradt s immár porladozó csontjait, hadd pihenjenek sírjukban, s ne hurcolja őket a halál törvényét megcsúfolva Ó-Kasztíliába, ne ragadja ki Don Quijotét koporsójából, mert a lovag valóban végignyújtózott benne, úgyhogy lehetetlen harmadszor megint útra kelnie. Mert Don Quijote két kirándulása úgyis nevetségessé tette valamennyi kóbor lovag barangolását, és mindenkinek örömet meg mulatságot szerzett az ország határain belül és kívül. Ezzel teljesíted keresztény kötelességedet, mert jó tanáccsal szolgálsz rosszakaródnak; én pedig boldognak és szerencsésnek mondom magamat, hogy én voltam az első, és az ő irkafirkájának gyümölcsét is élveztem, amint csak óhajtottam, mert nem volt semmi egyéb kívánságom, csak az, hogy megvetés tárgyává tegyem az emberek előtt a lovagregények költött és sületlen históriáit, de az én igazi Don Quijotém története úgyis valamennyit megingatta, és nemsokára kétségkívül halomra is dönti.

Vale.