Másnap délelőtt tizenegy órakor Vronszkij kiment az anyja elé a Pétervári pályaudvarra. Az első ember, akibe a főbejárat lépcsőin beleütközött, Oblonszkij volt; ő meg a húgát várta ezzel a vonattal.

- Á, méltóságos uram! - kiáltott rá Oblonszkij. - Kit vársz?

- Anyuskámat - felelte Vronszkij mosolyogva, mint mindenki, aki Oblonszkijjal találkozott. Kezet fogtak, és együtt mentek föl a lépcsőn. - Ma kell érkeznie Pétervárról.

- Vártalak kettőig. Hová mentél Scserbackijéktól?

- Haza - felelte Vronszkij. - Bevallom, olyan jól éreztem magam, amikor Scserbackijéktól eljöttem, hogy nem kívánkoztam sehová.

- Megismerem egy jegyből a jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát - szavalta Sztyepan Arkagyics éppúgy, mint előzőleg Levinnek.

Vronszkij úgy mosolyodott el, mint aki nem tagadja a dolgot; de rögtön másra terelte a szót.

- Hát te kit vársz? - kérdezte.

- Én? Egy csinos asszonyt - felelte Oblonszkij.

- Lám-lám!

- Honni soit qui mal y pense!^[15] Anna húgomat.

- Á, Kareninát? - mondta Vronszkij.

- Bizonyára ismered.

- Úgy rémlik, ismerem. Vagy nem? Igazán, nem is emlékszem - felelte Vronszkij. Karenina nevére valami unalmas és affektált derengett benne.

- De Alekszej Alekszandrovicsot, az én híres sógoromat csak ismered? Őt az egész világ ismeri.

- Hírből, no meg látásból ismerem. Tudom, hogy okos, tudós, kiváló férfiú. De tudod, ez nem az én... not in my line^[16] - mondta Vronszkij.

- Nagyon remek ember; egy kicsit konzervatív, de kiváló férfiú - jegyezte meg Sztyepan Arkagyics -, kiváló.

- Annál jobb neki - mondta Vronszkij mosolyogva. - Hát te itt vagy? - fordult anyja öreg, magas inasához, aki ott állt a kapuban. - Gyere be ide.

Azon kívül, amiért Sztyepan Arkagyicsot mindenki szerette, Vronszkij az utóbbi időben még külön is vonzódott hozzá; képzeletében Kittyvel forrt össze.

- No, mi az? Adunk vasárnap a díva tiszteletére vacsorát? - kérdezte mosolyogva, s belékarolt.

- Feltétlenül, már gyűjtöm az aláírásokat. No, összeismerkedtél tegnap Levin barátommal? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- Hogyne, de nagyon hamar elment.

- Derék fiú - folytatta Oblonszkij. - Nem?

- Nem tudom, miért - felelte Vronszkij -, de ebben a Moszkvában mindenkiben van valami nyerseség, kivéve természetesen akivel beszélek - szúrta közbe tréfásan. - Mintha mindig ágaskodnának, haragudnának, éreztetni akarnának valamit.

- Ez megvan bennük, igaz - mondta Sztyepan Arkagyics jókedvűen nevetve.

- Mikor jön már? - fordult Vronszkij egy vasutashoz.

- A vonat mindjárt itt lesz - felelte a vasutas.

Az állomáson levők készülődése, a hordárok szaladgálása, a csendőrök, hivatalnokok és a vonatra várók megjelenése mind élénkebben jelezte a vonat közeledését. A fagyos párán át bekecses munkásokat lehetett látni, puha nemezcsizmában, amint a kanyargó vágányokon át jönnek. A távoli sínek felől mozdonyfütty s valami nehéznek a gördülése hallatszott.

- Nem - mondta Sztyepan Arkagyics, akinek nagy kedve lett volna Levin szándékát Kittyvel kapcsolatban elmondani -, te nem méltányolod kellőképpen az én Levin barátomat. Nagyon ideges ember; előfordul, hogy kellemetlen is, igaz; de néha nagyon kedves tud lenni. Nagyon becsületes, egyenes természet, arany szíve van. Tegnap azonban különös oka volt - folytatta sokatmondó mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki már teljesen elfelejtette az őszinte együttérzést, melyet tegnap barátja iránt érzett, s amit most is érzett, csak épp Vronszkij iránt. - Igen, megvolt az oka, amiért vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lehetett.

Vronszkij megállt, s egyenesen megkérdezte:

- Hogy értsem? Megkérte tán a belle soeur-ödet?^[17]

- Meglehet - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tegnap valami ilyesmi rémlett nekem. De hát ha hamar elment, s nem volt jókedvében, ez azt jelenti... Olyan régen szerelmes, igazán sajnálom.

- De ilyet! Én különben azt gondolom, Kitty jobb partira tarthat számot - mondta Vronszkij, s a mellét kihúzva megint elindult. - Különben nem ismerem őt - tette hozzá. - Bizony, nehéz helyzet. A többség azért tartja okosabbnak, ha a Klárához jár. Ott a kudarc azt jelenti, hogy nincs elég pénzed, itt a méltóságod forog kockán. Hanem itt van a vonat.

A messzeségben valóban fütyült már a gőzös. A peron néhány pillanat múlva megremegett; fagyleverte gőzét fúva begördült - a középső kerék lassan és kimérten előrehajló és visszahúzódó hajtórúdjával - a gőzös; rajta a körülpólyált, zúzmarásan kihajló vezető; a szerkocsi után mind lassabban s mind jobban rázva a peront, a poggyászkocsi, rajta egy nyüszítő kutya, majd a megállás előtt nagyot ránduló személykocsik.

A fiatal kalauz még menet közben füttyentett s leugrott, nyomában egyenként szálltak le a türelmetlen utasok: egy egyenes tartású, szigorú tekintetű gárdatiszt, egy vidáman mosolygó, ide-oda forgolódó kereskedő az útitáskájával s a vállára vetett zsákkal egy paraszt.

Vronszkij ott állt Oblonszkij mellett; a vagonokat és a kiszállókat nézte, s teljesen elfeledkezett az anyjáról. Amit éppen most tudott meg Kittyről, fölhangolta és örömmel töltötte el. Mellét önkéntelenül kidüllesztette, szeme ragyogott. Győztesnek érezte magát.

- Vronszkaja grófnő ebben a szakaszban van - mondta a fiatal kalauz Vronszkijhoz lépve.

A kalauz szava fölriasztotta, anyját s a közeli viszontlátást juttatta eszébe. Lelke mélyén nem tisztelte anyját, s bár magának sem vallotta be, nem is szerette. Neveltetése s körének a fogalmai olyanok voltak, hogy az anyjával más viszonyt, mint a legalázatosabbat és -tisztelettudóbbat elképzelni sem tudott; külsőleg annál alázatosabbat és tisztelettudóbbat, minél kevésbé tisztelte s szerette.

Vronszkij fölszállt a kalauz nyomán a kocsiba, de a fülke bejáratánál megállt, hogy egy kifelé tartó hölgynek utat engedjen. Elég volt egy pillantás a hölgy külsejére, s a társaságbeli ember szokott érzékével már meg is állapította, hogy a felsőbb körökhöz tartozik. Bocsánatot kért, és már-már bement a fülkébe; de szükségét érezte, hogy még egyszer visszanézzen rá; nem azért, mert nagyon szép volt, nem is kecsessége és a szerény grácia miatt, ami egész alakjából áradt; hanem mert csinos arcán, ahogy elment mellette, rendkívül gyöngéd és barátságos kifejezés jelent meg. Ahogy visszanézett, a hölgy is épp visszafordította a fejét. Ragyogó, szürke szeme, amely a sűrű szempillától sötétnek látszott, barátsággal és figyelemmel állapodott meg Vronszkij arcán, mintha fölismerte volna; majd rögtön az odaáramló tömeg felé fordult, mint aki keres valakit. Vronszkijnak ez a rövid pillantás is elég volt, hogy az arcán játszó, visszafogott elevenséget, amely csillogó szeme s mosolygó, pirosló ajkai közt röpködött, észrevegye. Valaminek a bősége mintha úgy eltöltötte volna egész lényét, hogy hol a szemvillanásában, hol a mosolyában tört ki, akarata ellenére is. Szemében szándékosan kioltotta a fényt, de alig észrevehető mosolyában akarata ellenére is fölsugárzott.

Vronszkij fölment a vagonba. Az anyja, egy száraz, fekete szemű és sötét hajú öregasszony, ahogy a fiára nézett, összehúzta a szemét, s vékony ajka kicsit elmosolyodott. Fölkelt az ülésről, odaadta a szobalányának a táskáját, száraz, kicsi kezét a fiának nyújtotta, majd fejét a kezéről fölemelve, arcon csókolta.

- Megkaptad a sürgönyömet? Egészséges vagy? Hála Isten.

- Jól utazott? - kérdezte a fia, melléülve, s önkéntelenül is az ajtó mögötti női hangra fülelt. Annak a hölgynek a hangja volt, tudta, akivel a bejáratnál találkozott.

- Én mégsem vagyok egy véleményen magával - mondta a hang.

- Pétervári szempont, asszonyom.

- No, akkor engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét.

- A viszontlátásra, Iván Petrovics; nézze csak meg, nincs-e itt a bátyám, s ha igen, küldje ide hozzám - mondta a hölgy az ajtóban, s újra bejött a fülkébe.

- No, megtalálta a bátyját? - kérdezte Vronszkaja, a hölgyhöz fordulva.

Vronszkij csak most eszmélt rá, hogy Karenina az.

- A bátyja itt van - mondta fölállva. - Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg; de ismeretségünk olyan rövid volt - szólt Vronszkij meghajolva -, hogy bizonyára maga sem emlékszik rám.

- De - mondta ő -, meg is ismertem volna; anyuskájával, úgy rémlik, egész úton csak magáról beszéltünk - mondta, kifelé kívánkozó elevenségének megengedve végre egy széles mosolyt. - De a bátyám még mindig nincs itt.

- Hívd ide, Aljosa - mondta az öreg grófnő.

Vronszkij kiment a feljáróhoz.

- Oblonszkij! - kiáltotta. - Ide!

De Karenina nem várta be a bátyját; ahogy meglátta, könnyű és határozott léptekkel leszállt a vagonból. Mikor a bátyja odaért hozzá, egy mozdulattal, melynek határozottsága és bája meglepte Vronszkijt, átfogta bal karjával a nyakát, gyorsan magához húzta, s erősen megcsókolta. Vronszkij nem vette le róla a szemét, nézte, s maga sem tudta, miért, elmosolyodott. De eszébe jutott, hogy az anyja várja, s visszament a kocsiba.

- Nagyon kedves, ugye? - mondta a grófnő Kareninára. - A férje hozzám ültette be, s én nagyon örültem neki. Egész úton csevegtünk. Hanem te, hallom... vous filez le parfait amour. Tant mieux, mon cher, tant mieux...^[18]

- Nem tudom, mire céloz, mama - felelte a fia hidegen. - De tán gyerünk.

Karenina megint fölszállt a kocsiba, hogy a grófnőtől elbúcsúzzék.

- Nos, grófnő, ön találkozott a fiával, én a bátyámmal - mondta jókedvűen. - Úgyis kifogytam a történeteimből, nem lett volna több beszélnivalóm.

- Dehogyis - felelte a grófnő, kézen fogva őt -, körülutaznám magával a világot, s nem unatkoznék. Egyike a kedves asszonykáknak, akikkel beszélgetni és hallgatni egyaránt kellemes. A fiára ne gondoljon, kérem; lehetetlen időnként el nem szakadnia tőle.

Karenina mozdulatlanul állt; tartása rendkívül egyenes volt, a szeme mosolygott.

- Anna Arkagyevnának - magyarázta a grófnő a fiának - van egy kisfia, nyolcéves, ha jól emlékszem, s még sohasem volt távol tőle, s most bántja, hogy otthagyta.

- Igen, a grófnővel folyton a fiainkról beszéltünk; én az enyémről, ő a magáéról - mondta Karenina, s megint mosoly ragyogta be az arcát; egy kedveskedő, Vronszkijnak szóló mosoly.

- Ez bizonyára nagyon unalmas lehetett - mondta Vronszkij, röptében kapva el a kacérság labdáját, amit az asszony feléje dobott. De Karenina nyilván nem akarta ebben a hangnemben folytatni, s az öreg grófnőhöz fordult:

- Nagyon köszönöm. Észre sem vettem, hogy telt el a tegnapi nap. A viszontlátásra, grófnő.

- Isten vele, kis barátnőm - felelte a grófnő. - Hadd csókoljam meg a csinos arcocskáját. Mint afféle egyszerű öregasszony, már csak kimondom, hogy nagyon megszerettem magát.

Akármilyen banális volt is ez a mondat, Karenina nyilván teljes szívéből elhitte, és örült neki. Elpirult, könnyedén meghajolt; arcát odatartotta a grófnő ajka elé; aztán megint kiegyenesedett, s azzal a szeme és az ajka közt hullámzó mosollyal Vronszkijnak nyújtotta a kezét. Vronszkij megszorította az odanyújtott kis kezet, s úgy megörült az erélyes szorításnak, amellyel Karenina a kezét megragadta s merészen megrázta, mintha valami rendkívüli dolog érte volna. Az asszony fürgén kiment; könnyű járása különös ellentétben volt telt alakjával.

- Nagyon kedves - mondta az öregasszony.

Ugyanezt gondolta a fia is. A szemével kísérte, amíg csak kecses alakja el nem tűnt, s a mosoly aztán is ott maradt az arcán. Az ablakból látta, hogy a bátyjához lép, megfogja a kezét, élénken beszélni kezd hozzá, nyilván olyasmiről, aminek semmi köze sincs - s ez elég borzasztó volt - Vronszkijhoz.

- Hát maga, mama, egészen jól van? - ismételte meg az anyjához fordulva.

- Jól vagyok, sőt kitűnően. Alexandre igen kedves volt, Marie is nagyon megszépült. Nagyon érdekes asszony.

S megint arról kezdett beszélni, ami a legjobban érdekelte, az unokája keresztelőjéről, amiért Pétervárra utazott, s az uralkodó különös kegyéről idősebbik fia iránt.

- Lavrentyij is itt van - mondta Vronszkij az ablakon kinézve. - Ha úgy tetszik, mehetünk is.

Az öreg komornyik, aki a grófnővel utazott, feljött a kocsiba, s jelentette, hogy minden kész; a grófnő fölkelt, hogy induljon.

- Gyerünk, most nincs tömeg - mondta Vronszkij.

A komorna fogta a kistáskát s a kutyát, a komornyik és a hordár a többi csomagot; Vronszkij karon fogta az anyját, de ahogy a kocsiból kiléptek, néhány ember rohant el mellettük ijedt arccal. Az állomásfőnök is ott futott köztük, szokatlan színű sapkájában.

Nyilván valami rendkívüli történt. Az utasnép hátrafelé futott.

- Mi az?... Mi történt?... Hol?... Odavetette magát!... Agyonzúzta! - hallatszott.

Sztyepan Arkagyics, nővérével a karján, ijedt arccal szintén megfordult; hogy az embereket elkerüljék, a kocsi feljárójához álltak.

A hölgyek felszálltak a kocsiba; Vronszkij Sztyepan Arkagyiccsal azonban elment a tömeg után, hogy részleteket tudjon meg a szerencsétlenségről.

Az őr talán részeg volt, vagy a fagy miatt túlságosan beburkolta magát, mindenesetre nem hallotta a hátrafelé tolató vonatot, s az elgázolta.

Mire Vronszkij és Oblonszkij visszatérhetett volna, a hölgyek a komornyiktól már megtudták ezeket a részleteket.

Oblonszkij és Vronszkij látták az összezúzott testet. Oblonszkij szemmel láthatólag szenvedett. A homlokát ráncolta, mint aki kész elsírni magát.

- Milyen borzasztó! Anna, ha láttad volna! Milyen borzasztó! - hajtogatta.

Vronszkij hallgatott, szép arca komoly volt, de egészen nyugodt.

- Ó, ha látta volna, grófnő - mondta Sztyepan Arkagyics. - A felesége is itt van... Szörnyű látni... A holttestre dobta magát. Azt mondják, nagy családot tartott el egymaga. Micsoda szörnyűség!

- Nem lehetne valamit tenni értük? - mondta Karenina izgatott suttogással.

Vronszkij ránézett, és rögtön leszállt a kocsiból.

- Azonnal jövök, maman - fordult vissza az ajtóban.

Amikor néhány perc múlva visszatért, Sztyepan Arkagyics már az új énekesnőről beszélgetett a grófnővel; a grófnő meg türelmetlenül pillantgatott az ajtóra, a fiát várva.

- Most már mehetünk - mondta Vronszkij, ahogy bejött.

Együtt szálltak ki; Vronszkij ment elöl az anyjával; mögöttük Karenina a bátyjával. Az állomásfőnök a kijáratnál beérte Vronszkijt.

- Ön kétszáz rubelt adott a helyettesemnek. Legyen szíves megmondani, kinek szánta?

- Az özvegynek - mondta Vronszkij a vállát vonva. - Nem értem, mit kérdezgeti?

- Maga adta? - kiáltott föl Oblonszkij. - Nagyon kedves, nagyon kedves - tette hozzá, húga karját megszorítva. - Nagyszerű fiú, ugye? Tiszteletem, grófnő.

S megállt a húgával, aki a komornáját várta.

Amikorra kiértek, Vronszkijék kocsija elhajtott már. A kitóduló nép még mindig a történtekről beszélt.

- Rettenetes halál - mondta egy mellettük elhaladó úr. - Azt mondják, két darabba vágta.

- Épp ellenkezőleg, a legkönnyebb, azt tartom - jegyezte meg a másik -, egy pillanat.

- De hogy nem veszik elejét? - kérdezte a harmadik.

Karenina beült a kocsiba; Sztyepan Arkagyics csodálkozva látta, hogy az ajka reszket, s alig bírja visszatartani a könnyeit.

- Anna, mi lelt? - kérdezte néhány perc múlva.

- Rossz előjel.

- Csacsiság! - mondta Sztyepan Arkagyics. - Itt vagy: ez a legfontosabb. El sem tudod képzelni, mennyit várok tőled.

- Rég ismered már Vronszkijt? - kérdezte Anna.

- Igen. Azt reméljük, tudod, hogy elveszi Kittyt.

- Úgy? - mondta csendesen Anna. - No, most rajta, beszéljünk rólad - szólalt meg aztán, s megrázta a fejét, mintha fizikailag is el akarna kergetni valami fölöslegeset és zavarót. - Beszéljük meg a dolgaidat. Megkaptam a leveledet, és itt vagyok.

- Bizony, minden reményem benned van - mondta Sztyepan Arkagyics.

- Mondj el hát mindent.

S Sztyepan Arkagyics elkezdte mondani.

A házukhoz érve Oblonszkij letette a húgát, fölsóhajtott, megszorította a kezét, s behajtatott a hivatalába.

Amikor Anna belépett a szobába, Dolly szőke hajú, pufók kisfiával, aki máris szakasztott apja volt, a kis szalonban ült, s hallgatta, hogyan olvassa a francialeckéjét. A gyerek olvasás közben zubbonya lógó gombját forgatta, s azon volt, hogy leszakítsa. Az anyja elvette néhányszor a kezét, de a pufók kis kéz megint csak a gomb után nyúlt. Az anyja leszakította a gombot, és zsebre dugta.

- Maradj nyugton, Grisa, a kezeddel - mondta, s megint csak a terítőjére hajolt, rég elkezdett munkájára, melyet nehéz perceiben szokott elővenni; most is a hurkokat számlálta, s idegesen horgolt. Noha tegnap azt üzente az urának, hogy semmi köze hozzá, jön-e a húga vagy sem, az érkezésére mindent előkészített, s izgalommal várta a sógornőjét.

Dollyt a bánata úgy leverte, hogy egészen elmerült benne. Azt azonban nem feledte el közben, hogy Anna, a sógornője, Pétervár egyik legfontosabb személyiségének a felesége, pétervári grande dame. S ennek a körülménynek volt köszönhető, hogy nem váltotta be, amit az urának mondott: nem felejtette el a sógornője érkezését. "Anna végül is nem bűnös semmiben - gondolta Dolly. - Csak a legjobbat tudom róla; hozzám mindig nyájas és barátságos volt." Fölidézte pétervári benyomásait Kareninékról; a házuk, igaz, nem tetszett neki; családi életük rendjében volt valami hamis. "De azért miért ne fogadnám? Csak eszébe ne jusson vigasztalni - gondolta. - Vigasztalás, rábeszélés, keresztényi megbocsátás - mindezt ezerszer végiggondoltam; de ez itt mind nem segít."

Ezekben a napokban folyton egyedül volt a gyerekeivel. A bajáról beszélni nem akart; másról beszélni ilyen bánattal a lelkében nem tudott. Annának, így vagy úgy, tudta, mindent elmond, s a gondolat, hogy kibeszélheti magát, örömet szerzett neki, ám a kényszerűség, hogy megaláztatásáról vele, az ura húgával beszéljen, s a rábeszélés és vigasztalás kész mondatait hallgassa végig, megint fölingerelte.

Amint az órát nézegetve minden percben várta a vendéget - ahogy az gyakran megtörténik -, épp azt a pillanatot mulasztotta el, amelyben megérkezett, úgyhogy még a csengőt sem hallotta.

Ahogy a könnyű lépteket és az ajtóban a ruhasuhogást meghallotta s hátrapillantott, elgyötört arcán akaratlanul is nem öröm villant fel, hanem csodálkozás. Fölállt, s átölelte a sógornőjét.

- Hogyan, már megjöttél? - mondta, megcsókolva.

- Dolly, mennyire örülök, hogy látlak.

- Én is örülök - mondta halványan elmosolyodva Dolly, s Anna arcából iparkodott kiolvasni, tud-e a dologról. "Bizonyos, hogy tudja", gondolta, részvétet véve észre Anna arcán. - Gyerünk, bevezetlek a szobádba - folytatta, s azon volt, hogy a magyarázkodás percét minél messzebbre tolja.

- Ez Grisa? Istenem, hogy megnőtt! - mondta Anna, miután megcsókolta. Majd, le nem véve Dollyról a szemét, megállt és elpirult. - Nem, bocsáss meg, ne menjünk sehová.

Levette a kendőjét, kalapját; csupa fürt fekete hajának egy tincse beleakadt a kalapba, de egy fejrázással kiszabadította.

- Csak úgy sugárzol a boldogságtól és az egészségtől - mondta Dolly, majdhogynem irigyen.

- Én? Igen - mondta Anna. - Istenem, Tánya! Egykorú az én Szerjozsámmal - tette hozzá, a befutó lánykához fordulva. Fölemelte és megcsókolta. - Gyönyörű leányka, gyöngyszem. Mutasd meg őket mind.

Sorra megnevezte őket, és nemcsak a nevére emlékezett mindegyik gyereknek, de a születésük évére, hónapjára, természetükre, betegségeikre is. Dollynak ezt nem lehetett nem méltányolnia.

- No, akkor gyerünk át hozzájuk. Vaszja, sajnos, éppen alszik.

Megnézték a gyerekeket, s leültek kávézni, most már kettesben a szalonban; Anna megfogta a tálcát, azután eltolta magától.

- Dolly - mondta -, Sztyiva beszélt velem.

Dolly hidegen nézett Annára. Várta a képmutatóan részvevő mondatokat, de Anna semmi ilyet nem mondott.

- Dolly, kedvesem - mondta -, nem akarom a pártját fogni, sem téged vigasztalni; úgyis lehetetlen. Csak sajnállak, szívecském, egész lelkemből.

Ragyogó szemén, a sűrű pillák mögött hirtelen könnyek csillantak föl. Közelebb ült a sógornőjéhez, s megfogta erélyes kis kezével a kezét. Dolly nem hárította el, de az a száraz kifejezés ott maradt az arcán.

- Vigasztalni - mondta - lehetetlen. Az után, ami történt, minden elveszett, minden odavan!

S ahogy ezt kimondta, arca egyszeriben ellágyult. Anna fölemelte Dolly száraz, sovány kezét, és megcsókolta.

- De hát mit tegyünk, Dolly, mit tegyünk? Hogyan járunk el ebben a szörnyű helyzetben a leghelyesebben? Ezt kell meggondolnunk.

- Mindennek vége, nincs tovább - mondta Dolly. - S a legrosszabb, értsd meg, hogy nem hagyhatom el: kötnek a gyerekek. De élni sem tudok vele, gyötrelem ránéznem.

- Dolly, lelkem, Sztyiva beszélt velem; de én tőled akarom hallani, mondj el mindent.

Dolly kérdőn nézett rá. Részvét és tettetés nélküli szeretet volt Anna arcán.

- Jó, legyen - mondta Dolly hirtelen. - De az elejétől mondom. Tudod, hogyan mentem férjhez. Maman úgy nevelt, hogy nemcsak ártatlan, de ostoba is voltam. Nem tudtam semmit. Mondják, tudom, hogy a férfiak egész előéletüket el szokták a feleségüknek mondani, de Sztyiva, Sztyepan Arkagyics - javította ki magát - nem mondott énnekem semmit sem. Nem fogod elhinni, de mind ez ideig meggyőződésem volt, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, így éltem nyolc évet. Érted? Nemcsak hogy nem gyanúsítottam hűtlenséggel, de lehetetlennek is tartottam. Képzeld most el, ilyen fogalmakkal egyszer csak megtudom ezt az egész undorító szörnyűséget. Érts meg. Az ember egészen biztos a boldogságában - folytatta Dolly, zokogását türtőztetve -, s egyszer csak egy levelet kap; az ő levelét a szeretőjéhez, a nevelőnőmhöz. Nem, ez túl szörnyű! - Kihúzta nagy sebesen a zsebkendőjét, és beletemette az arcát. - A vonzalmat még megértem - folytatta egy kis szünet után -, de megcsalni, ravaszul, meggondoltan... és kivel? Továbbra is a férjem, s ugyanakkor azzal a nővel: ez szörnyű. Te ezt nem is értheted meg.

- Dehogynem, megértem! Megértem, kedves Dollym - mondta Anna a kezét megszorítva.

- S azt hiszed, ő megérti, milyen szörnyű helyzetben vagyok? - folytatta Dolly. - Nem, egyáltalán nem. Boldog és elégedett.

- Ó, nem - szakította félbe Anna gyorsan -, ő is szánalomra méltó; a bűnbánat egészen letörte.

- Képes ő bűnbánatra? - szakította félbe Dolly, s figyelmesen pillantott sógornője arcába.

- Igen, én ismerem. Nem nézhettem rá szánalom nélkül. Mi ketten ismerjük őt. Sztyiva jó, de büszke, s most meg van alázva. A legfontosabb, ami engem meghatott (s Anna itt a legjobbat találta el, ami Dollyt is meghathatta), két dolog kínozza őt: a szégyen a gyerekei előtt, aztán meg, hogy ő, aki úgy szeret téged, igen, igen, mindennél jobban a világon - szakította félbe a tiltakozni készülő Dollyt -, neked fájdalmat okozott s lesújtott. "Nem, nem bocsát meg", mondogatja folyton.

Dolly tűnődve nézett el sógornője mellett, de figyelt a szavaira.

- Igen - mondta -, az ő helyzete is rettenetes, én megértem; a bűnösnek, ha érzi, hogy az egész szerencsétlenségnek ő az oka, rosszabb, mint az ártatlannak. De hát hogy bocsássak meg; hogy legyek megint a feleségévé az után? Gyötrelem volna vele élnem, épp azért, mert a régi szerelmemet, amely hozzáköt, annyira szeretem.

És zokogása szakította félbe a szavát.

De mintha csak szándékosan történt volna, valahányszor ellágyult, megint arról kezdett beszélni, ami felizgatta.

- Az a nő fiatal, szép - folytatta. - Az én fiatalságom, szépségem, tudod, Anna, hogy ki nyűtte el. Ő és a gyermekei. Kiszolgáltam, s ebben a szolgálatban odalett mindenem; neki meg most persze egy friss, közönséges teremtés kellemesebb. Bizonyára beszéltek egymás közt rólam, vagy ami rosszabb, hallgattak... ismered ezt? - Megint gyűlölet gyűlt ki a szemében. - És mindezek után megint beszélni fog hozzám. S én higgyek neki? Nem, soha. Vége, mindennek vége, ami a vigasztalásom, a munkám, a szenvedéseim jutalma volt. Hiszed-e, Grisát tanítottam az elébb; régen öröm volt, most gyötrődés. Miért erőlködöm, kínlódom; minek a gyerekek? Rettenetes, hogy a lelkem egyszeriben így megváltozott; szeretet, gyöngédség helyett csak düh, igen, düh van bennem. Megölném őt, és...

- Dolly, lelkecském, én megértelek, de ne gyötörd magadat. Annyira meg vagy bántva, olyan zaklatott vagy, hogy sok mindent nem úgy látsz, ahogyan kellene.

Dolly elhallgatott; vagy két percig csöndben voltak.

- Mit tegyünk? Gondolkozz, Anna, segíts. Én mindent átgondoltam, s nem látok kiutat.

Anna nem tudott semmit sem kigondolni, de a szíve sógornője minden szavára, minden arcrándulására visszhangot vert.

- Egyet mondok - kezdte Anna. - Én a húga vagyok, ismerem a természetét, képességét (itt egy mozdulatot tett a homloka előtt), hogy mindenről megfeledkezve teljesen elragadtassa magát, s aztán tökéletesen megbánjon mindent. Nem hiszi, nem is érti, hogy tehette azt, amit tett.

- Dehogyis; érti, értette - szakította félbe Dolly. - De én... te elfelejtkezel rólam, énnekem tán könnyebb?

- Várj csak. Amikor vele beszéltem, bevallom, nem értettem meg egészen, milyen borzasztó helyzetben vagy. Csak őt láttam, és azt, hogy a család föl van dúlva, és fájt a szívem érte; de most, hogy meghallgattalak, mint asszony egyszerre mást látok: a te szenvedésedet, s meg nem tudom mondani, mennyire sajnállak. Dolly, lelkecském, én megértem teljesen a szenvedésedet; csak egyet nem tudok, nem tudom... nem tudom... van-e még a szívedben szeretet iránta. Csak te tudod, van-e annyi, hogy megbocsáthass neki. Ha van, bocsáss meg!

- Nem - kezdte Dolly, de Anna félbeszakította, s még egyszer megcsókolta a kezét.

- Én jobban ismerem a világot, mint te - mondta. - Ismerem a Sztyiva-féle embereket, tudom, hogy vannak ezzel. Azt mondtad, rólad beszélt vele. Ne hidd. Az ilyen férfiak elkövetik a hűtlenséget, de a családi tűzhelyük, a feleségük szentség a számukra. Az efféle nőket megvetik; és nem avatják a családi ügyeikbe. Átléphetetlen vonalat húznak köztük s a családjuk közt. Én ezt nem értem, de így van.

- Igen, de megcsókolta.

- Hadd mondjam, Dolly lelkem. Én láttam Sztyivát, amikor szerelmes volt beléd. Emlékszem, amikor eljött hozzám; sírt, ahogy rólad beszélt. Csupa poézis voltál a számára, és nagyon sokra tartott, s minél tovább élt veled, tudom, annál magasabbra emelkedtél a szemében. Hiszen nevetni szoktunk rajta, ahogy minden szavához hozzátette: "Dolly csodálatos asszony." Istenség voltál, s az is maradtál neki; nem a lelke feledkezett meg magáról.

- De ha ez a megfeledkezés megismétlődik?

- Nem, ahogy én látom, az nem történhetik meg.

- Te megbocsátanál neki?

- Nem tudom, nem tudok ítélni. De tudok - mondta Anna eltűnődve, s megérezvén Dolly hangulatát, rövid mérlegelés után hozzátette. - De tudok, tudok, tudok. Igen, én megbocsátanék. Nem volnék többé a régi, de megbocsátanék, s úgy bocsátanék meg, mintha semmi, egyáltalán semmi nem történt volna.

- Természetes - szakította gyorsan félbe Dolly, mint aki olyat mond, amin nemegyszer gondolkodott már -, másképp nem is volna megbocsátás. Ha az ember megbocsát, bocsásson meg egészen. De gyerünk, fölviszlek a szobádba - mondta fölállva, s menet közben átölelte Annát. - Kedvesem, úgy örülök, hogy eljöttél. Úgy, de úgy megkönnyebbültem.

Anna az egész napot otthon töltötte Oblonszkijéknál, s nem fogadott senkit, bár néhány ismerőse, érkezését hallva, még aznap fölkereste. Az egész délelőttöt Dollyval s a gyerekeivel töltötte. A bátyjának csak egy cédulát küldött, hogy feltétlenül ebédeljen otthon. "Gyere, az Isten irgalmas" - írta neki.

Oblonszkij otthon ebédelt, a beszélgetés általánosságokban mozgott, de a felesége szólt hozzá, tegezte, amit eddig nem tett meg. Férj s feleség közt ott maradt az idegenség, de már nem volt szó válásról, s Sztyepan Arkagyics úgy látta, hogy a kimagyarázkodás és kibékülés lehetséges.

Alig ebédeltek, jött Kitty. Ismerte ugyan Anna Arkagyevnát, de igen kevéssé, s némi félelemmel jött el a nővéréhez, hogy ez a pétervári nagyvilági dáma, akit mindenki úgy dicsér, hogyan fogadja majd. De Anna Arkagyevnának megtetszett Kitty, s ő ezt rögtön észrevette. Anna szemlátomást gyönyörködött a szépségében és a fiatalságában, úgyhogy Kitty alig ocsúdott föl, nemcsak hogy a befolyása alatt érezte magát, de azt is érezte, hogy beléje szeretett, ahogy csak fiatal lányok tudnak idősebb, férjes asszonyokba beleszeretni. Hajlékony mozgásával, frisseségével, az arcán ülő elevenséggel, mely hol a mosolyában, hol a tekintetében tört ki, Anna nem nagyvilági hölgyhöz vagy egy nyolcéves fiú anyjához hasonlított; húszéves lányhoz inkább, ha a szemében nincs néha ott az a komoly, szomorú kifejezés, amely Kittyt lenyűgözte s vonzotta. Kitty úgy érezte, hogy Anna egészen természetes, nem titkol semmit, de van benne egy másféle, Kitty számára felfoghatatlan, bonyolult, poétikus, magasrendű világ.

Ebéd után, amikor Dolly a szobájába ment, Anna gyorsan fölállt, s a bátyjához lépett, aki épp szivarra gyújtott.

- Sztyiva - mondta neki vidáman rákacsintva, s keresztet vetett rá, és az ajtóra pillantott -, menj, és segítsen az Isten.

Oblonszkij megértette, eldobta a szivarját, s eltűnt az ajtó mögött.

Amikor Sztyepan Arkagyics kiment, Anna visszaült a díványra, a gyerekek körébe. Látták-e a gyerekek, hogy a mama szereti a nénit, vagy maguk is valami különös bájt éreztek benne; előbb a két nagyobb s utánuk, ahogy ez már gyerekeknél szokás, a kisebbek is, már ebéd előtt odatapadtak az új nagynénihez, s nem hagyták el. Valami játékféle alakult ki köztük: hogyan lehet a nénihez közelebb ülni, hozzádörgölőzni, megfogni a kis kezét, csókolgatni, gyűrűjével játszani, vagy legalább a ruhája fodrait tapogatni.

- Nem, nem, csak ahogy az előbb ültünk - mondta Anna Arkagyevna, visszaülve a helyére.

S Grisa megint a keze alá dugta a fejét, buksiját a ruhájához szorította, s csak úgy sugárzott a büszkeségtől és boldogságtól.

- Mikor lesz mostanában bál? - fordult Anna Kittyhez.

A jövő héten, és nagyszerű lesz. Olyan, amelyiken mindig jól lehet mulatni.

- Hát vannak olyanok, amelyeken mindig jól lehet mulatni? - kérdezte Anna gyengéd gúnnyal.

- Különös, de vannak. Bobriscsevéknél mindig jól mulat az ember. Nyikityinéknél szintén, de Mezskovéknál mindig unalmas. Maga nem vette még ezt észre?

- Nem, lelkem, én nem ismerek már olyan bálokat, ahol jól mulatnék - mondta Anna, s Kitty azt a különös világot látta a szemében, amely őelőtte nem nyílt még meg. - Az én számomra már csak olyan bálok vannak, amelyek kevésbé terhesek s unalmasak.

- Hogy unatkozhatik épp maga egy bálban?

- Miért ne unatkozhatnék épp én? - kérdezte Anna.

Kitty észrevette, hogy Anna tudja, milyen válasz következik.

- Hát csak azért, mert mindig maga a legszebb.

Annában megvolt a képesség a pirulásra. Elpirult, és így szólt:

- Először is, soha, másodszor, még ha úgy volna is, mi hasznom belőle?

- Eljön erre a bálra? - kérdezte Kitty.

- Azt hiszem, nem tehetek mást. Ezt fogd - mondta Tányának, aki egy könnyen lejáró gyűrűt igyekezett lehúzni fehér, elkeskenyedő ujjáról.

- Nagyon fogok örülni, ha eljön. Úgy szeretném bálban látni.

- Ha el kell mennem, legalább meglesz a vigaszom, hogy magának örömet szerzek vele. Grisa, kérlek, ne borzolj. Úgyis kócos vagyok már - mondta megigazítva a kiugrott hajfürtöt, amellyel Grisa játszott.

- Én lilában képzelem el azon a bálon.

- Miért éppen lilában? - kérdezte Anna mosolyogva. - No, menjetek, menjetek, gyerekek. Halljátok, Miss Hull teázni hív - rázta le s küldte az ebédlőbe őket.

- Tudom ám, miért szeretné, ha ott lennék a bálon. Sokat vár ettől a báltól, s azt szeretné, hogy mindenki ott legyen, és mindenki lássa.

- Honnan tudja? Igaz.

- Milyen szép ez az életkor - mondta tovább Anna. - Emlékszem erre a kék ködre, ismerem; a svájci hegyeken ül ilyen. Ez a köd mint valami áldás burkol be mindent abban az időszakban, amikor már-már véget ér a gyerekkor, s boldog, vidám, óriás köréből mind keskenyebb és keskenyebb út vezet tovább, és egyszerre vidám is borzongató is végighaladni a feltáruló szobák során, habár úgy látjuk, fényesek, gyönyörűek... Ki nem élte ezt át?

Kitty szótlanul mosolygott, "ő vajon hogy élte ezt át? Hogy szeretném ismerni a regényét" - gondolta, ahogy Anna férjének, Alekszej Alekszandrovicsnak cseppet sem költői alakja az eszébe jutott.

- Tudok ám egyet-mást; Sztyiva beszélt róla, gratulálok. Nagyon tetszik - folytatta Anna -, a vasútnál találkoztam is vele.

- Ah, ott volt? - kérdezte Kitty elpirulva. - Mit mondott Sztyiva?

- Mindent kifecsegett, s én nagyon örülnék neki. Vronszkij anyjával utaztam tegnap - folytatta -, folyton róla beszélt, ő a kedvence. Tudom, hogy az anyák elfogultak, de...

- Mit mesélt?

- Ó, sok mindent! S bár tudom, hogy a kedvence, azt hiszem, tényleg lovag... Az anyja elmondta például, hogy egész vagyonát a bátyjának akarta adni; már gyerekkorában valami rendkívüli dolgot követett el, kimentett egy asszonyt a vízből. Egyszóval hős - mondta Anna, s az a kétszáz rubel is eszébe jutott, amit Vronszkij az állomáson adott.

De erről a kétszáz rubelről nem szólt; valamiért kellemetlen volt rágondolnia. Volt benne, érezte, valami, ami őneki szólt; valami, aminek nem kellett volna lennie.

- Az anyja nagyon kért, hogy menjek el hozzá - folytatta Anna -, és örülök a meghívásának; holnap elmegyek hozzá. Hanem Sztyiva, hála Istennek, soká marad benn Dollynál - tette hozzá, másra terelve a szót. Kittynek, amikor fölállt, úgy rémlett, mintha Anna elégedetlen lenne valamivel.

- Nem, előbb én, nem, én! - kiabáltak a gyerekek, akik megteáztak, s most Anna nénihez futottak.

- Mind együtt! - futott Anna nevetve elébük, a gyönyörűségtől visító, nyüzsgő gyermekhadat átölelve s halomba döntve.

A nagyok teájához Dolly is kijött. Sztyepan Arkagyics nem jött vele. Bizonyára a hátsó ajtón ment ki a felesége szobájából.

- Félek, hogy fázol majd ott fönt - jegyezte meg Dolly Annához fordulva. - Szeretnélek leköltöztetni, közelebb is lennénk egymáshoz.

- Énbelőlem, kérlek, ne csináljatok gondot - felelte Anna Dolly arcába pillantva. Szerette volna kitalálni, megvolt-e a kibékülés.

- Itt meg világos lesz - felelte a sógornője.

- Hidd el, hogy úgy alszom bárhol és bármikor, akár a mormota.

- Miről van szó? - fordult a feleségéhez Sztyepan Arkagyics, aki szintén előjött a szobájából, s a feleségéhez fordult.

Kitty és Anna az ő hangján rögtön megérezték, hogy megtörtént a kibékülés.

- Le szeretném költöztetni Annát; de át kell rakni a függönyöket. Senki sem tudja megcsinálni, magamnak kell - felelt Dolly az urához fordulva.

"Isten tudja, kibékültek-e teljesen" - gondolta Anna, Dolly hideg és nyugodt hangját hallva.

- Ugyan, Dolly, folyton csak vesződséget szerzel magadnak - mondta az ura. - Ha akarod, majd én megcsinálom.

"Úgy látszik, mégis kibékültek" - gondolta Anna.

- Tudom, hogy csinálsz te meg mindent - felelte Dolly. - Rábízod Matvejre, hogy amit nem lehet megcsinálni, csinálja meg; te elmégy, ő meg mindent összezavar. - S ahogy beszélt, arcán megjelent az ismerős, csúfondáros mosoly.

"Teljes, teljes, a legteljesebb béke - gondolta Anna -, hála Istennek!" S örömében, hogy ő volt a békeszerző, Dollyhoz lépett, és megcsókolta.

- Egyáltalán nem, miért nézel le bennünket Matvejjel annyira? - fordult Sztyepan Arkagyics alig észrevehető mosollyal feleségéhez.

Dolly, szokása szerint, egész este kissé gúnyosan bánt az urával, Sztyepan Arkagyics azonban elégedett volt és vidám, de csak annyira, hogy úgy ne lássék, mintha bocsánatot nyervén, megfeledkezett volna a bűnéről.

Fél tíz tájban Oblonszkijék teásasztalánál az esti, rendkívül derült és kellemes családi beszélgetést látszatra egész mindennapi esemény zavarta meg; ezt az egyszerű eseményt azonban valamiért mégis mindenki furcsának találta.

Közös pétervári ismerőseikről beszélve, Anna hirtelen fölállt.

- Megvan az albumomban - mondta -, legalább az én Szerjozsámat is megmutatom mindjárt - tette hozzá büszke anyai mosollyal.

Tíz óra felé, amikor a fiától el szokott búcsúzni, s bálba indulóban gyakran maga fektette le, egyszer csak elszomorodott, hogy olyan messze van tőle; akármiről beszéltek, gondolatban újra és újra az ő göndör Szerjozsájához tért vissza. Kedve támadt, hogy a fényképét nézegesse, s beszélhessen róla. Az első ürügyet kihasználva fölállt, s könnyű, határozott járásával már ment is az albumért. A szobájába vivő lépcső a nagy, fűtött bejárati lépcsőházba nyílt.

Abban a pillanatban, amikor a fogadóból kilépett, az előszobából csengetés hallatszott.

- Ki lehet az? - mondta Dolly.

- Értem még korán, ahhoz, hogy más legyen, késő - jegyezte meg Kitty.

- Biztosan iratok - mondta Sztyepan Arkagyics, de ahogy Anna a nagy lépcsőház mellett elment, a szolga épp szaladt föl az érkezőt jelenteni, s a vendég maga is ott állt a lámpánál. Ahogy lepillantott, Anna rögtön fölismerte Vronszkijt, s valami különös, elégedettséggel vegyes félelem moccant meg a szívében. Vronszkij ott állt, kabátban, s a zsebében keresgélt. Abban a pillanatban, amikor Anna a lépcsőház középső részével egy szintbe került, Vronszkij fölemelte a szemét, s ahogy őt meglátta, arcán megszégyenítettség és rémület látszott. Anna biccentett és továbbment. Mögötte Sztyepan Arkagyics erős hangja hangzott föl, ahogy behívja a vendéget, s Vronszkij halk, lágy, nyugodt hangja, ahogy elhárítja az invitálást.

Mire Anna az albummal visszatért, Vronszkij nem volt már sehol: ahogy Sztyepan Arkagyics elmondta, azért jött, hogy megtudjon valamit egy ebédről, amelyet másnap egy ideérkezett híresség tiszteletére készültek adni.

- Semmi áron sem akart bejönni. Valahogy furcsán viselkedett - tette hozzá Sztyepan Arkagyics.

Kitty elpirult. Azt gondolta, ő érti egyedül, miért jött ide, s miért nem jött be. "Nálunk volt - gondolta -, nem talált otthon, s azt hitte, itt vagyok. De nem jött be. Azt gondolta, késő, s Anna is itt van."

Mind összenéztek, nem szóltak semmit, s Anna albumát kezdték nézegetni.

Nem volt semmi szokatlan és különös abban, hogy valaki este fél tízkor eljön a barátjához, részleteket akar egy tervbe vett ebédről megtudni, de a szobába nem megy be: mégis mindenki furcsállotta. A legfurcsábbnak és leghelytelenebbnek azonban Anna találta a dolgot.

A bál éppen hogy elkezdődött, amikor Kitty és az anyja a virágokkal és hajporos, vörös kaftános lakájokkal szegett, nagy, fényben úszó lépcsőházba lépett. A teremből, mint a méhkasból, mozgás egyenletes zaja csapott ki, s mialatt ők a díszfák közti térségen, a tükör előtt a ruhájukat és frizurájukat igazgatták, a teremből az első keringőre rákezdő zenekar hegedűinek óvatosan szabatos hangja szűrődött ki. Egy öregecske tanácsos, aki a másik tükör előtt ősz halántékán igazgatta a hajszálakat, s parfüm szagát árasztotta maga körül, a lépcsőkön beléjük ütközött, és oldalt húzódva nyilván a számára ismeretlen Kittyben gyönyörködött. Egy csupasz képű ifjú, aki rendkívül kivágott mellényt viselt s menet közben fehér nyakkendőjét igazgatta, a társaságbeli ifjak egyike, akiket az öreg Scserbackij herceg tacskónak hívott, odaköszönt, majd elfutva mellettük, visszafordult, s négyesre hívta Kittyt. Az első négyes már Vronszkijé volt, a másodikat ennek az ifjúnak kellett adnia. Egy katona, aki épp a kesztyűjét gombolta, az ajtóhoz húzódott, s bajszát pödörgetve a rózsás Kittyben gyönyörködött.

Annak ellenére, hogy a ruha, frizura s az egész báli előkészület Kittynek sok munkájába és latolgatásába került, rafinált szabású, rózsaszínnel bélelt tüllruhájában most mégis olyan elfogulatlanul és egyszerűen lépett a bálba, mintha az a sok csokrocska, csipke, ruhájának ezer részlete a háziaknak és neki semmi gondjába sem került volna; mintha ebben a tüllben, ezek közt a csipkék közt, ezzel a magas frizurával, fölötte a rózsával s a két levelecskével jött volna a világra.

Amikor az öreg hercegnő, belépésük előtt, öve elcsúszott szalagján igazítani akart, Kitty könnyedén félrehajolt. Úgy érezte, magától is minden szép és kecses rajta, nincs mit igazítani.

Kittynek szerencsés napja volt. Ruhája sehol sem szorított, a csipkeszegély sehol sem vált le; a rozetták nem gyűrődtek össze és nem szakadtak le, a magas, ívelt sarkú rózsaszínű cipellők nem nyomták, inkább jókedvűre hangolták a lábát. A sűrű, szőke vendéghaj sajátjaként ült kicsiny fején. A hosszú szárú kesztyűn, amely úgy fogta körül a karját, hogy formáját nem változtatta el, mind a három gomb begombolódott, egyik sem pattant le. Medalionjának fekete bársonyszalagja különös gyöngéden vette körül nyakát. Ez a szalag merő báj volt; ahogy otthon a tükörben a nyakára nézett, ez a szalag, úgy érezte, beszél. Minden másban lehetett kételkedni, de ez a szalag maga volt a báj. Kitty, ahogy a tükörben megpillantotta, itt a bálban is rámosolygott. Meztelen vállán és karján hideg márványozódást érzett; ezt az érzést rendkívül szerette. Szeme csillogott, s piros ajkának vonzó volta tudatában lehetetlen volt nem mosolyognia. Alig lépett a terembe, oda sem ért a táncra hívást váró hölgyek tüll-, csipke-, szalag-, virágtömegéhez (Kitty sohasem álldogált ebben a tömegben), s már keringőzni hívták, mégpedig az első gavallér, a báli hierarchia fő lovagja, a szép és daliás termetű, nős ember, Jegoruska Korszunszkij, az ismert bálrendező és ceremóniamester. Épp akkor köszönt el Banyina grófnőtől, akivel a keringő első fordulóját táncolta, és birodalmán, azaz a táncba bocsátkozó párokon végignézve, észrevette a belépő Kittyt, s különös, fesztelen tánclépésben, mely kizárólag a bálrendezők sajátja, hozzászaladt, meghajolt, s meg sem kérdezve, kívánja-e vagy sem, már emelte is a kezét, hogy karcsú derekát átfogja. Kitty körülnézett, kinek adja a legyezőjét, a háziasszony vette el, s közben rámosolygott.

- Milyen jó, hogy időben jött - mondta Korszunszkij, táncosnője derekát átfogva -, csúf szokás a késés.

Kitty a bal kezét, előrehajolva, a vállára tette; a kis lábak a rózsás cipellőben gyorsan, könnyen és szabatosan mozogtak a síkos parketten a zene ütemére.

- Pihenés keringőzni magával - mondta Korszunszkij, ahogy a keringő első, még nem gyors lépteit megtették. - Micsoda könnyűség, précision,^[19] igazán elragadó - mondta neki is, amit csaknem minden jó ismerősének elmondott.

Kitty mosolygott a dicséreten, s tovább nézegette Korszunszkij válla fölött a termet. Nem volt már újonc bálozó, aki előtt minden arc egyetlen varázslatos képbe folyik; de a bálokban elnyűtt leány sem, aki unalomig ismer minden arcot; a kettő között volt, izgatott, de azért ura is magának annyira, hogy figyelni tudjon. A társaság színe-java, látta, a terem bal sarkában csoportosul. Ott volt Korszunszkij felesége, Lidie, a lehetetlenül lemeztelenített szépség; ott a háziasszony; Krivin is ott sugárzott kopasz fejével; ő mindig ott volt, ahol a társaság virága. Arra néztek az odamenni nem merő ifjak; ott csípte el Sztyivát is a szeme: végül ott látta meg Anna gyönyörű fejét és fekete bársonyba burkolt szépséges alakját. És ott volt ő. Kitty nem látta az óta az este óta, amióta Levint kikosarazta. De messzelátó szemével rögtön felismerte, sőt azt is észrevette, hogy őt nézi.

- Még egy fordulót? Nem fáradt? - kérdezte Korszunszkij kicsit lihegve.

- Nem, köszönöm.

- Hova vezessem?

- Úgy látom, Karenina az ott, vigyen hozzá.

- Ahova parancsolja.

Korszunszkij a lépteit kimérve, folytonos "pardon, mesdames, pardon, pardon, mesdames" között egyenest nekikeringőzött a terem bal sarkában levő csoportnak, s a csipkék, tüllök és szalagok tengerén átlavírozva, anélkül, hogy egy tollacskába beleakadt volna, olyan hirtelen perdítette oda Kittyt, hogy finom csipkeharisnyás lábai láthatóvá váltak, s uszálya legyezőformán szétterülve, Krivin térdére borult. Korszunszkij meghajolt, kihúzta magát, s kezét nyújtotta, hogy Anna Arkagyevnához vezesse. Kitty pirulva szedte le Krivin térdeiről az uszályt, s kicsit szédülve nézett körül, hogy Annát megkeresse. Anna nem lilában volt, ahogy Kitty szerette volna, hanem fekete, mélyen kivágott bársonyruhában, ami szabadon hagyta csiszolt elefántcsontszínű telt vállát, keblét és pici, finom csuklójú gömbölyű karját. A ruha velencei csipkével volt szegve. Fekete hajában, mely mind a sajátja volt, kis árvácskafüzér; öve fekete szalagján a fehér csipkék közt egy másik. Frizuráján nem volt semmi feltűnő. Feltűnőek és megszépítők csak az akaratos kurta haj gyűrűk voltak, amelyek halántékán és tarkóján minduntalan kibomlottak. Erős, kerek nyakát gyöngysor övezte.

Kitty mindennap látta Annát, szerelmes is volt belé, s úgy képzelte, feltétlenül lilában lesz. Most azonban, ahogy fekete ruhájában megpillantotta, érezte, hogy nem értette meg teljes egészében a szépségét. Neki is tökéletesen új és váratlan volt; most már látta, hogy nem is lehetne lilában; a vonzó épp az volt benne, hogy mindig jelenséggé vált toalettjében, s mintha a toalett ebben semmi szerepet nem játszott volna. A pompás, csipkével ékes fekete ruhát sem lehetett észrevenni, keret volt csak; látni őt lehetett, az egyszerűt, természetest, választékost s ugyanakkor vígat és elevent.

Ott állt, s mint mindig, rendkívül egyenesen tartotta magát; amikor Kitty a csoportjukhoz ért, épp a házigazdával beszélgetett, fejét egy kicsit feléje fordítva.

- Nem, én nem vetek rá követ - felelt neki valamire -, bár nem értem - folytatta vállát vonva, s gyámolító, gyöngéd mosollyal fordult azonnal Kittyhez. Gyors női pillantással futotta végig a ruháját, s fejével alig észrevehető, de Kitty számára világos mozdulatot tett, mely a szépségét s a ruháját dicsérte. - A terembe is táncolva jött már - mondta.

- A hercegnő egyike az én leghűbb segítőimnek - szólott Korszunszkij, meghajolva Anna Arkagyevna előtt, akivel még nem találkozott. - Segít, hogy a bált széppé és vidámmá tehessük. Anna Arkagyevna, egy fordulóra - mondta odahajolva.

- Hát ismerik egymást? - kérdezte a házigazda.

- Kit nem ismerünk mi? Én meg a feleségem olyanok vagyunk, akár a rossz pénz: mindenki ismer bennünket. Egy fordulót, Anna Arkagyevna.

- Csakhogy én nem táncolok, ha nem muszáj - mondta Anna.

- De ma muszáj - felelte Korszunszkij.

Ebben a pillanatban lépett oda Vronszkij.

- No, ha ma muszáj táncolni, akkor menjünk - mondta Anna, Vronszkij meghajlását észre sem véve, s Korszunszkij vállára tette gyorsan a kezét.

"Vajon miért neheztel rá?" - gondolta Kitty, észrevéve, hogy Anna szándékosan nem felel Vronszkij meghajlására. Vronszkij Kittyhez lépett, emlékezetébe idézte az első négyest, és sajnálkozott, hogy oly rég nem volt alkalma látni. Kitty gyönyörködve nézte a keringőző Annát, és hallgatta Vronszkijt. Várta, hogy felkéri keringőzni, de nem hívta, s Kitty csodálkozva pillantott a férfira. Vronszkij elvörösödött, gyorsan felkérte, de alig fogta át vékony derekát s tett néhány lépést, a zene hirtelen elhallgatott. Kitty az arcába nézett, amely olyan kis távolságra volt tőle; ez a szerelemmel teli pillantása, amellyel akkor pillantott rá, s amire a férfi nem felelt, jóval később is, néhány éven át gyötrelmes szégyennel nyilallt a szívébe.

- Pardon, pardon! Keringő, keringő! - kiáltotta a terem másik végéből Korszunszkij, s az első keze ügyébe eső kisasszonyt fölkapva táncra perdült.

Vronszkij és Kitty néhány fordulót keringőztek. A keringő után Kitty odament az anyjához, s alig váltott Nordstone-nal néhány szót, Vronszkij már ott volt érte az első négyesre.

A négyes alatt semmi lényegeset nem beszéltek; szaggatott társalgás folyt köztük, hol Korszunszkijékról, férjről és feleségről, akiket Vronszkij mint kedves, negyvenesztendős gyermekeket igen mulatságosan jellemzett, hol a nemsokára megalakuló műkedvelő színházról; a beszélgetés csak egyszer vágott elevenbe, amikor Vronszkij Levin felől érdeklődött, hogy itt van-e még, s hozzátette, hogy nagyon megtetszett neki. De Kitty a négyestől nem is várt többet. Szorongó szívvel várta a mazurkát. Úgy érezte, a mazurka alatt kell mindennek eldőlnie. Hogy a négyes alatt nem kérte föl a mazurkára, nem nyugtalanította. Meg volt győződve, hogy mint az előző bálokon, Vronszkij a mazurkát most is vele táncolja; vagy öt fiatalembert utasított vissza azzal, hogy foglalt már. A bál az utolsó négyesig varázslatos álomkép volt, örömteli színekből, hangokból, mozdulatokból. Csak akkor nem táncolt, ha nagyon fáradtnak érezte magát, s pihenőt kért. De ahogy egy unalmas fiatalemberrel, akit nem utasíthatott el, az utolsó négyest táncolta, az történt, hogy Vronszkijnak és Annának lett a vis-à-vis-ja.^[20] A megérkezésük óta nem került többé Annával össze, s most megint egész újnak és váratlannak találta. A siker mámorának nagyon is ismerős vonásait ismerte föl rajta. Látta, hogy részeg a maga gyújtotta elragadtatástól. Ismerte ezt az érzést, ismerte a tüneteit, s ott látta őket Annán, szemében a remegő, föllobogó fényt, önkéntelenül elgörbülő ajkain a boldogság és izgalom mosolyát, mozdulatai szabatos gráciáját, biztonságát és könnyedségét.

"Ki az? - kérdezte magát. - Mindenki? Egy?" Nem segítette ki gyötrődő ifjú táncosát, aki a beszélgetés fonalát elvesztette, s nem tudott rátalálni. Külsőleg Korszunszkij lármásan vidám kiáltásait követte, aki majd grand rond-ba,^[21] majd chaine-be^[22] parancsolta őket; közben azonban figyelt, s a szíve mindjobban elszorult. Nem; nem a tömeg tetszése részegítette meg: egynek az elragadtatása. És ez az egy - csak nem ő? Valahányszor Vronszkij valamit mondott Annának, az asszony szemében örvendő fény gyúlt fel, s a szája boldog mosolyra húzódott. Mintha erőt akart volna venni magán, hogy az öröm ismertetőjelei meg ne jelenjenek rajta, azok azonban maguktól ültek ki az arcára. "No és ő?" Kitty Vronszkijra nézett, és elszörnyedt. Amit olyan világosan látott Anna arca tükrében, meglátta rajta is. Hova lett higgadt és eltökélt modora, gondtalanul nyugodt arckifejezése? Ahányszor csak Annához fordult, előrehajtotta a fejét, mintha csak az asszony elé akarna borulni, s a tekintetében csak alázat és félelem volt. "Nem akarom megbántani - a szeme minden alkalommal mintha ezt mondta volna -, én csak magamat szeretném megmenteni, de nem tudom, hogyan." Az arca olyan volt, amilyennek Kitty eddig sohasem látta.

Közös ismerőseikről beszélgettek, a legsemmitmondóbb társalgás folyt köztük; de Kittynek úgy rémlett, hogy minden szavuk az ő s a maguk sorsáról dönt. S különös, hogy bár valóban arról beszéltek csak, hogy milyen nevetséges Iván Ivanovics francia kiejtése, s hogy Jeleckajának jobb partit is találhattak volna, ezeknek a szavaknak az ő számukra megvolt a jelentősége; ők is úgy érezték éppen, mint Kitty. Az egész bál, az egész világ ködbe borult Kitty lelkében. Csak nevelésének szigorú iskolája tartotta fenn, s ösztönözte, hogy azt tegye, amit kívánnak tőle, azaz táncoljon, feleljen a kérdésekre, beszéljen, még mosolyogjon is. De a mazurka kezdete előtt, amikor már a székeket kezdték széttologatni, s néhány pár a kisebb termekből a nagy felé indult, Kittyt kétségbeesés és rémület fogta el. Vagy ötnek lemondta, s most nincs kivel táncolnia a mazurkát. Nem is volt reménye rá, hogy fölkérjék, éppen mert nagyon is nagy volt a sikere, és eszébe sem juthatott senkinek, hogy nem kérték még föl. Azt kellett volna mondania az anyjának, hogy beteg, menjenek haza, de ehhez nem volt ereje. Úgy érezte magát, mint akit megvertek.

A kis szalon mélyébe húzódott, s egy karosszékbe ereszkedett. Légies szoknyája felhőként emelkedett vékony termete köré; sovány, gyöngéd, meztelen leánykarja erőtlenül leeresztve, a rózsás tunika ráncaiba merült; másik kezében a legyezőt tartotta, s gyors, rövid mozdulatokkal legyezte fölhevült arcát. Látszatra pillangóhoz hasonlított, amely épp hogy rátapadt egy fűszálra, s szivárványszínű szárnyát fölröppenőben már-már szétterjeszteni készül, a szívét azonban szörnyű kétségbeesés szorította össze.

"Lehetséges, hogy tévedtem; nem is úgy volt talán?" - s megint az eszébe tódult minden, amit látott.

- Kitty, mi ez? - kérdezte Nordstone grófnő, aki a szőnyegen nesztelen hozzálépett. - Nem értem.

Kitty alsó ajka megreszketett, és hirtelen fölállt.

- Nem táncolod a mazurkát?

- Nem, nem - mondta Kitty, könnytől remegő hangon.

- Mellőlem hítta el a mazurkára - mondta Nordstone grófnő, tudva, hogy Kitty megérti, kiről beszél. - Anna azt mondta: "Hát nem Scserbackaja hercegnővel táncol?"

- Eh, nekem egészen mindegy - mondta Kitty.

Senki sem érthette, magamagán kívül, a helyzetét; senki sem tudta, hogy tegnap elutasított egy embert, akit, meglehet, szeret; kikosarazta azért, mert egy másikban bízott.

Nordstone grófnő közben ráakadt Korszunszkijra, akivel a mazurkát táncolta volna, s odaküldte, hogy kérje föl Kittyt.

Kitty első párként táncolt, s szerencséjére nem kellett beszélnie, mert Korszunszkij egész idő alatt futkosott, s birodalmában osztogatta a parancsokat. Vronszkij és Anna csaknem szemben ültek vele. Messzelátó szemeivel Kitty jól megfigyelhette, s amikor párokba verődtek, látta közelről is, s minél többet látta, annál jobban meggyőződött róla, hogy boldogtalansága beteljesedett. Látta, hogy ők ketten ebben a teli teremben egyedül érzik magukat. És Vronszkij arcán, amely mindig annyira eltökélt és komoly volt, azt a meglepő zavart és alázatot látta, ami egy okos, bűntudatos kutyához tette hasonlatossá.

Anna mosolygott, s a mosolygása átragadt Vronszkijra. Anna elgondolkozott, és Vronszkij elkomolyodott. Kitty szemét természetfölötti erő húzta Anna arca felé. Gyönyörű volt egyszerű fekete ruhájában. Gyönyörűek telt, karpereces karjai; gyönyörű az erős nyak a gyöngyfüzérrel, gyönyörűek a zilált frizura kikondorodó fürtjei, gyönyörűek apró lábának-kezének kecsesen könnyű mozdulatai, gyönyörű ez a szép arc a maga elevenségében; de volt valami félelmes és kegyetlen is ebben a szépségben.

Kitty még jobban gyönyörködött benne, mint idáig, s közben mindjobban szenvedett. Szétzúzottnak érezte magát, s ez az arcán is meglátszott. Amikor Vronszkij a mazurkában beléütődött s meglátta, nem ismerte meg mindjárt, annyira megváltozott.

- Gyönyörű bál - mondta neki, hogy mondjon valamit.

- Igen - felelte Kitty.

A mazurka közepén, egy bonyolult figura ismétlése közben, amelyet Korszunszkij újonnan talált ki, Anna a kör közepére ment, fogott két lovagot, s odahívta Kittyt s még egy hölgyet. Kitty, ahogy odament, ijedten pillantott rá. Anna ráhunyorított, s mosolyogva szorította meg a kezét. De észrevéve, hogy Kitty arca csak kétségbeeséssel és csodálkozással felel a mosolyára, elfordult tőle, s a másik hölggyel kezdett jókedvűen beszélgetni.

"Van valami idegen, ördögi és gyönyörű benne" - mondta magának Kitty.

Anna nem akart vacsorára ott maradni, de a házigazda kérlelni kezdte.

- Nem lehet, Anna Arkagyevna - mondta Korszunszkij, frakkujjába öltve az asszony meztelen karját. - Micsoda ideám van a cotillon-ra! Un bijou!^[23]

Megindult, s néhány lépést tett, hogy magával húzza. A házigazda helyeslően mosolygott.

- Nem, nem maradok - felelte Anna, s bár mosolygott, eltökélt hangjából Korszunszkij s a házigazda is megértették, hogy nem marad.

- Így is többet táncoltam itt Moszkvában ezen az egyetlen bálon, mint Pétervárott az egész télen - mondta a mellette álló Vronszkijra nézve. - Pihenni kell az út előtt.

- Hát csakugyan hazautazik holnap? - kérdezte Vronszkij.

- Igen, azt hiszem - felelte Anna, mintha csodálkoznék kissé a kérdés merészségén, de szemének és mosolyának türtőztethetetlenül remegő fénye szinte égette Vronszkijt.

Anna Arkagyevna nem maradt ott vacsorára.

"Igen, van bennem valami ellenszenves, visszataszító - gondolta Levin, ahogy Scserbackijéktól kijött, s gyalogosan a bátyjához indult. - Nem vagyok másoknak való. Azt mondják, büszkeség. De nem, nincs büszkeség bennem. Ha büszkeség volna, nem kerülhetnék ilyen helyzetbe." S elképzelte Vronszkijt, a boldogot, jót, nyugodtat, okosat: bizonyára sosem volt ilyen borzasztó helyzetben, mint ma este ő. "Igen, őt kellett választania. Ennek így kellett lennie, nincs kire s miért panaszkodnom. Magam vagyok a hibás. Mi jogom volt azt hinni, hogy az életét az enyémmel akarja összekötni? Ki vagyok én? És micsoda? Semmi ember; semmire és senkinek sem jó." S eszébe jutott Nyikolaj bátyja, s örömmel állapodott meg ennél az emléknél. "Nincs-e igaza, hogy a világon minden rossz és utálatos? Aligha ítéljük és ítéltük meg igazságosan Nyikolaj bátyánkat. Prokofij szemével nézve, aki szakadt bundában és részegen látta, persze megvetendő ember, én azonban máshogy ismerem. Ismerem a lelkét, és tudom, hogy hasonlítunk egymáshoz. S ahelyett, hogy őt kerestem volna föl, elmentem ebédelni meg ide." Az utcai lámpa alá ment, elolvasta a bátyja címét, amely a tárcájában volt, s bérkocsit fogadott. Az egész hosszú úton a bátyjáig Levin előtt egymás után elevenedtek meg a Nyikolaj életéből ismert események. Visszaemlékezett, hogy az egyetemen s az egyetem után is egy évet társai gyúnyolódása ellenére szerzetesként élt; a vallás parancsait, a templomba járást, böjtöt szigorúan betartotta, az élvezeteket kerülte, az asszonyokat különösen; aztán egyszer csak kitört, a legundokabb emberek társaságába került, s a legféktelenebb kicsapongásba vetette magát. Eszébe jutott a gyerek története is, akit faluról vett magához, hogy fölnevelje, s egy dührohamában úgy elverte, hogy testi sértés miatt vádat emeltek ellene. Eszébe jutott a hamiskártyás, akivel a pénzét eljátszotta, váltót adott neki, azután panaszt emelt, hogy megcsalta. (Ez volt az a pénz, amit Szergej Ivanics kifizetett.) Az is eszébe jutott, hogy egy éjszakát valami garázdaság miatt a rendőrségen ült. Visszaemlékezett a szégyenletes pörre, amit bátyja, Szergej Ivanics ellen indított, mintha az nem fizette volna ki az anyai részét; s a legutóbbi história, amikor katonának állt Nyugat-Oroszországban, és azért került bíróság elé, mert eltángált egy törzsőrmestert... Mindez szörnyen utálatos volt, Levin szemében azonban egyáltalán nem volt olyan utálatos, mint annak a szemében kellett lennie, aki nem ismerte Nyikolaj Levint, az ő egész történetét, s nem ismerte a szívét.

Levin tudta, hogy abban az időben, amikor Nyikolaj a kegyesség, böjtök, szerzetesség, istentiszteletek korát élte, amikor a vallásban keresett segélyt, szenvedélyes természetére zablát - nemcsak hogy senki nem támogatta, de mindenki, ő, Levin is nevetett rajta. Ugratták, Noénak, fráternak csúfolták, s amikor elzüllött, senki sem segített rajta, borzalommal és utálattal fordultak el tőle.

Nyikolaj a lelkében, lelke alapjaiban, idétlen élete ellenére, nem volt rosszabb, Levin legalább úgy érezte, mint azok, akik megvetették. Nem az ő bűne volt, hogy fékezhetetlen jellemmel s kissé korlátolt aggyal született. De mindig jó akart lenni. "Ezt mind elmondom neki, ráveszem, hogy ő is megnyilatkozzék; bebizonyítom neki, hogy szeretem, s épp ezért értem is" - döntötte el magában, amikor tizenegy óra tájt a megadott szállodához ért.

- Fenn, a 12-es és 13-as - felelte a portás Levin kérdésére.

- Otthon van?

- Otthon kell lennie.

A 12-es szoba ajtaja félig nyitva volt, a fény pászmájában rossz és gyenge dohány sűrű füstje áradt kifelé; Levin ismeretlen hangot hallott, de mindjárt tudta, hogy a bátyja is otthon van, hallotta a köhécselését.

Amikor belépett, az ismeretlen hang ezt mondta:

- Minden attól függ, milyen értelmesen és tudatosan vezetjük az ügyet.

Konsztantyin Levin bepillantott az ajtón, és látta, hogy a beszélő egy zekés, hatalmas sörényű fiatalember; a díványon meg egy ragyás fiatalasszony ül ujjatlan és gallér nélküli gyapjúruhában. A bátyja nem volt látható. Konsztantyin szíve fájdalmasan szorult el a gondolatra, hogy a bátyja miféle idegen emberek közt él. Senki sem hallotta meg; mialatt a sárcipőjét levette, kihallgatta, amit a zekés úr mondott. Valami vállalkozásról beszélt.

- Az ördög vigye a kiváltságos osztályt! - mondta köhécselve a bátyja hangja. - Mása, keríts vacsorát nekünk; adj bort is, ha maradt; ha nem, hozass még.

Az asszony fölállt, kiment a válaszfal mögé, s meglátta Konsztantyint.

- Valami úr van itt, Nyikolaj Dmitrics - mondta.

- Kit keres? - kérdezte haragosan Nyikolaj Levin hangja.

- Én vagyok az - felelte Konsztantyin Levin a fénybe lépve.

- Ki az az én? - ismételte meg még haragosabban Nyikolaj hangja. Hallani lehetett, amint belekapaszkodik valamibe, és gyorsan föláll, s Levin megpillantotta az ajtóban a bátyja nagyon is ismerős, elvadultságával és betegségével most mégis meglepő, hatalmas, sovány, meghajlott alakját, riadt, nagy szemét.

Még soványabb volt, mint három évvel ezelőtt, amikor Konsztantyin Levin utoljára látta. Rövid kabát volt rajta. Keze s széles csontjai még hatalmasabbnak látszottak. A haja megritkult, de ugyanaz az egyenes szálú bajusz lógott az ajkára; ugyanazok a szemek néztek furcsálkodva és naivul a belépőre.

- Á, Kosztya! - mondta hirtelen, ahogy az öccsét megismerte. A szemében öröm csillant föl. De ugyanabban a szempillantásban hátrapillantott a fiatalemberre, s feje és nyaka, mintha nyakkendő szorítaná, a Konsztantyinnak ismerős görcsös mozdulatot tette; sovány arcán egészen más, vad, szenvedő és kegyetlen kifejezés jelent meg.

- Megírtam neked és Szergej Ivanicsnak, hogy nem ismerlek benneteket, és nem akarok tudni rólatok. Mi kell neked, mit akartok tőlem?

Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Konsztantyin elképzelte. Jelleme legrosszabb és legnehezebb vonásait, ami nehézzé tette az érintkezést, amíg csak gondolt rá, elfeledte, most azonban, ahogy arcát, főként pedig görcsös fejcsavargatását meglátta, minden eszébe jutott.

- Nincs különösebb oka a látogatásomnak - felelte Levin félénken. - Azért jöttem csak, hogy lássalak.

Öccsének a félénksége szemmel láthatólag meglágyította Nyikolajt. Az ajka megrándult.

- Csak úgy eljöttél? - mondta. - Gyere be, és ülj le. Akarsz vacsorát? Mása, három porciót hozz. Nem, várj. Tudod, hogy ki ez? - fordult az öccséhez, a zekés úrra mutatva. - Krickij úr. Még Kijevben barátkoztunk össze; nagyon kiváló ember. Minthogy nem csirkefogó, a rendőrség természetesen üldözi.

S szokása szerint végignézett a szobában ülőkön. Látva, hogy az ajtóban álló nő indulni készül, rákiáltott: "Mondtam, hogy várj!", s miközben újra végigmért mindenkit, a Konsztantyin számára oly ismerős, suta, szakadozott módon mesélni kezdte Krickij történetét: hogy csapták ki az egyetemről, amiért a szegény tanulók számára segélyegyletet alapított; hogy csinált vasárnapi iskolát; hogy lett később népiskolai tanító; hogy űzték el onnan is, és ítélték el valamiért.

- A kijevi egyetemre járt? - kérdezte Konsztantyin Levin Krickijtől, csak hogy a beállt kényelmetlen hallgatást megtörje.

- Igen, oda - ráncolta az haragosan a szemöldökét.

- Ez a nő pedig - szakította félbe Nyikolaj Levin, s az asszonyra mutatott - az élettársam, Marja Nyikolajevna. Olyan házból vettem ki - s megrándult a feje -, de szeretem és tisztelem, s kérek mindenkit - tette hozzá komoran, hangját megemelve -, aki érintkezni akar velem, hogy szeresse és tisztelje. Éppen annyi, mintha a feleségem volna, éppen annyi. Most már tudod, kivel van dolgod. S ha azt gondolod, hogy lealacsonyítod magad, Isten veled, ott az ajtó.

S a szeme megint kérdőn futott végig mindnyájukon.

- Mért alacsonyodnék le? Nem értem.

- Akkor szólj, Mása, hogy hozzanak vacsorát; három adagot, vodkát és bort... Várj csak... Nem, nem kell. Eridj...

- No, nézz csak oda - folytatta Nyikolaj Levin, a nyakát megrándítva s a homlokát erőltetetten ráncolva. Nyilván nehéz volt eltalálnia, mit mondjon s mit csináljon. - Látod, ugye? - a szoba sarkába mutatott, a zsinegekkel összekötött vasrudakra. - Látod ezt? Egy új vállalkozás kezdete, amelybe most kaptunk bele. Termelőszövetkezet...

Konsztantyin alig hallgatott oda. Fivére beteges, tüdőbajtól megkínzott arcát nézte, s mindjobban megsajnálta, és sehogy sem tudta rászánni magát, hogy azt hallgassa, amit a termelőszövetkezetről mond. Ez a szövetkezet, jól látta, mentőhorgony csak, hogy ne kelljen magát megvetnie. Nyikolaj Levin tovább beszélt.

- Tudod, hogy a tőke megfojtja a munkást: a munkások nálunk muzsikok, ők viselnek minden terhet, s a helyzetük olyan, hogy bármennyit dolgozzanak, állati sorukból nem tudnak kikeveredni. Bérfölöslegüket, amivel a helyzetükön javíthatnának, s szabad időre és ennek következtében műveltségre tehetnének szert, elveszik tőlük a kapitalisták. A társadalom szerkezete olyan, hogy minél többet dolgoznak, a kereskedők és földbirtokosok annál jobban híznak rajtuk, ők meg örökre igavonó barmok maradnak. Ezt a rendet meg kell változtatni - fejezte be, s kérdőn nézett az öccsére.

- Természetesen - mondta Konsztantyin, s a pirosságot nézte, amely bátyja csontos arcán kiütközött.

- Mi tehát lakatosszövetkezetet szervezünk, ahol az egész termelés, a haszon, s ami a legfőbb, a termelőeszközök is mind közösek lesznek.

- És hol lesz ez a szövetkezet? - kérdezte Levin.

- Vozdrem községben, a kazanyi kormányzóságban.

- De mért falun? Falun, azt hiszem, amúgy is sok a munka. Minek oda lakatosszövetkezet?

- Azért, mert a parasztok ma is csak olyan rabszolgák, mint régen. Neked meg Szergej Ivanicsnak épp az nem tetszik, hogy ebből a rabszolgaságból ki akarják szabadítani őket - mondta Nyikolaj Levin az ellentmondástól felizgatottan.

Konsztantyin Levin felsóhajtott; közben körülnézett a komor és mocskos szobában. Ez a sóhaj, úgy látszik, még jobban felingerelte Nyikolajt.

- Ismerem a ti arisztokratikus nézeteiteket, a tiedet és Szergej Ivanicsét. Tudom, hogy egész szellemi erejét a fennálló rossz igazolására fordítja.

- De mért beszélsz folyton Szergej Ivanicsról? - kérdezte mosolyogva Levin.

- Szergej Ivanicsról? Hát ezért! - kiáltott föl a fivére nevét hallva váratlanul Nyikolaj Levin. - Hát ezért!... Eh, de mit beszélek itt neked? Egyet csak... Minek jöttél hozzám? Te megveted mindezt; rendben van, akkor menj hát isten hírével, eridj! - kiabálta a székéről fölállva. - Eridj, eridj!

- Én egyáltalán nem vetem meg - mondta félénken Konsztantyin Levin -, még csak nem is vitatkozom.

Ebben a pillanatban tért vissza Marja Nyikolajevna. Nyikolaj Levin haragosan pillantott rá. Marja Nyikolajevna gyorsan odament hozzá, és súgott valamit neki.

- Beteg vagyok, ingerlékeny - mondta Nyikolaj Levin lassan megnyugodva. - Te meg itt Szergej Ivanicsról beszélsz s a cikkéről. Badarság, hazugság az egész, öncsalás. Mit is írhat igazságosságról az olyan, aki maga sem ismeri? Olvasta a cikkét? - fordult Krickijhez, s megint odaült az asztalhoz, s hogy helyet csináljon, a félig megtöltött cigarettákat félretolta róla.

- Nem olvastam - mondta komoran Krickij, aki nyilván nem akart beszélgetésbe elegyedni.

- Miért? - esett Nyikolaj Levin most Krickijnek ingerülten.

- Nem tartom fontosnak, hogy erre vesztegessem az időm.

- De hát honnan tudja, engedje meg, hogy időveszteség lenne? Vannak sokan, akik föl sem érik azt a cikket, fölöttük van. Én, az más, én keresztüllátok a gondolatain, s ismerem a gyengéjét.

Mindnyájan elhallgattak; Krickij lassan fölállt, s vette a sapkáját.

- Nem akar megvacsorázni? Isten vele akkor. Holnap majd jöjjön el azzal a lakatossal.

Alig ment ki, Nyikolaj elmosolyodott, s odahunyorított.

- Nem sokat ér ez sem - mondta -, látom én azt. De Krickij az ajtóból beszólt érte.

- Mi kell még? - mondta, s kiment hozzá a folyosóra. Ahogy Marja Nyikolajevnával magukra maradtak, Levin odafordult hozzá:

- Rég van a bátyámmal?

- Már második éve. Nagyon megromlott az egészsége. Iszik - mondta.

- Hogyhogy iszik?

- Vodkát, s árt neki.

- És sokat? - suttogta Levin.

- Igen - mondta az asszony, s félénken az ajtóra nézett, a megjelenő Nyikolaj Levinre.

- Miről beszéltetek? - kérdezte Nyikolaj a homlokát ráncolva, s ijedt szeme egyikükről a másikukra fordult. - Miről?

- Semmiről - felelte zavartan Levin.

- Nem akarjátok megmondani; legyen. De semmi beszélnivalód vele. Ő olyan lány, te meg uraság vagy - mondta a nyakát rándítva. - Te, látom én, mindent megértettél és fölmértél, s most szánakozol az eltévelyedésemen - szólalt meg újra, a hangját megemelve.

- Nyikolaj Dmitrics, Nyikolaj Dmitrics - suttogta megint Marja Nyikolajevna, s közelebb ment hozzá.

- No jó, jó. De hol az a vacsora? Á, itt van - mondta, ahogy az inast a tálcával meglátta. - Ide, ide rakd - mondta haragosan, s rögtön a vodkához nyúlt; töltött egy pohárkával, s mohón fölhajtotta. - Igyál, akarsz? - fordult mindjárt vidámabban az öccséhez. - No, hagyjuk hát Szergej Ivanicsot. Mégiscsak örülök, hogy látlak. Akármit okoskodj, mégsem vagyunk idegenek. Igyál hát. És mondd el, mit csinálsz - folytatta. Mohón elrágcsált egy falat kenyeret, s egy újabb pohárral hajtott föl utána. - Hogy megy a dolgod?

- Ott lakom a falumban egyedül, ahogy eddig is, és gazdálkodom - felelte Konsztantyin, s borzadva figyelte a mohóságot, amellyel a bátyja ivott és evett, de igyekezett leplezni ezt a figyelmet.

- Miért nem nősülsz meg?

- Nem sikerült még - pirult el Konsztantyin.

- Miért? Nekem... végem! Én elrontottam az életemet. Megmondtam, s most is mondom, ha akkor, amikor szükségem volt rá, a részemet kiadják, az egész életem másképp fordul.

Konsztantyin Levin gyorsan másra terelte a szót.

- Hát azt tudod-e - mondta -, hogy a te Vanyuskád írnok nálam Pokrovszkojéban?

Nyikolaj megrándította a nyakát, és eltűnődött.

- No, mondd el hát, hogy mennek a dolgok Pokrovszkojéban? A ház megvan még, a nyírfák, a tanulószoba? Filipp, a kertész, él, ugye? Hogy előttem van a lugas s a dívány benne! Vigyázz, ne változtass semmit azon a házon; nősülj meg minél előbb, rendezd be úgy, ahogy azelőtt volt. Ha jó feleséged lesz, akkor majd elmegyek hozzád.

- Gyere most - mondta Levin. - Milyen jól megvolnánk!

- El is mennék, ha tudnám, hogy Szergej Ivanicsot nem találom ott.

- Dehogy találod, egész függetlenül élek tőle.

- Nem, akármit beszélsz, választanod kell köztem és közte - mondta, s félénken pillantott az öccse szemébe. Ez a félénkség meghatotta Konsztantyint.

- Ha tudni akarod az őszinte véleményemet ebben a dologban, tudd meg, hogy a ti viszályotokban én nem vagyok sem ezen, sem azon az oldalon. Egyikőtöknek sincs igaza. Neked inkább külsőségekben, neki a dolog lényegében.

- Á, á, rájöttél hát, rájöttél végre? - kiáltott fel Nyikolaj örömmel.

- Személy szerint, ha tudni akarod, énnekem a te barátságod a drágább, mert...

- Miért, miért?

Konsztantyin nem mondhatta, hogy azért, mert Nyikolaj boldogtalan, s barátra van szüksége. De Nyikolaj elértette, hogy ezt akarta mondani: elkomorodott, s megint a vodkáért nyúlt.

- Elég lesz, Nyikolaj Dmitrics - mondta Marja Nyikolajevna, kövér, meztelen karját az üveg után nyújtva.

- Hagyd! Ne nyaggass! Odaütök! - kiáltott rá a férfi.

Marja Nyikolajevna szelíden, jóságosan elmosolyodott, mosolya Nyikolajra is átragadt; s az asszony önmagának is töltött egy pohárkával.

- Azt hiszed, semmit sem ért? - mondta Nyikolaj. - Többet ért mindannyiunknál. Van benne valami jó és kedves, igaz?

- Régebben sosem volt Moszkvában? - kérdezte Konsztantyin az asszonytól, csak hogy mondjon valamit.

- Ne magázd. Ettől fél. A békebírón kívül, aki elítélte, amiért a bordélyból el akart jönni, még senki sem magázta. Istenem, mennyi esztelenség van is a világon! - kiáltott föl hirtelen. - Ezek az új intézmények, békebíróság, zemsztvo, micsoda idétlenség!

S mesélni kezdett súrlódásairól az új intézményekkel.

Konsztantyin Levin hallgatta; a társadalmi intézmények értelmének az a tagadása, amelyet ő is osztott s gyakran hangoztatott, most, hogy bátyja szájából hallotta, kellemetlen volt neki.

- A másvilágon majd mindent megértünk - mondta tréfálva.

- A másvilágon? Nem szeretem a másvilágot. Nem szeretem - s ijedt és vad szeme az öccse arcára meredt. - Pedig, úgy látszik, jó lenne ebből a sok undokságból, tévelygésből, a máséból s a magaméból, kikerülni; de félek a haláltól, rettenetesen félek tőle. - Összerázkódott. - No, igyál még egy kicsit. Akarsz pezsgőt? Vagy elmenjünk valahová, cigányokhoz? Tudod, hogy nagyon megszerettem a cigányokat s az orosz nótát?

A nyelve akadozni kezdett, egyik tárgyról a másikra ugrált már. Konsztantyin Mása segítségével lebeszélte róla, hogy bárhová elmenjenek, s lefektette a teljesen részeg embert. Mása megígérte, hogy szükség esetén ír majd Konsztantyinnak, s rábeszéli Nyikolaj Levint, hogy költözzék falura az öccséhez.

Konsztantyin Levin reggel utazott el Moszkvából, s estére hazaért. Az úton, a vonaton, politikáról s az új vasutakról beszélt a szomszédaival, s mint Moszkvában, itt is nyomasztotta a fogalmak zűrzavara, az elégedetlenség önmagával s a szégyen valami miatt. Ahogy azonban az állomásukon kiszállt, s félszemű kocsisát, Ignatot, a fölgyűrt gallérú kaftánban fölfedezte, az állomás ablakán kieső tompa fényben a pokrócos szánt, a fölkötött farkú lovakat, szerszámukban a gyűrűket, bojtokat meglátta, amikor Ignat, még miközben elhelyezkedett, a falubeli híreket - hogy a munkástoborzó megjött, Páva megborjazott - elújságolta, a fogalmak zavara, úgy érezte, lassacskán föltisztul, s a szégyen és elégedetlenség magától elmúlik. Ignat és a lovai látása elég volt már erre az érzésre, amikor azonban még az elébe hozott bundát is fölvette, s ott ült jól bebugyolálva a szánjában, és indulóban a rá váró gazdasági intézkedéseken kezdett gondolkozni, s a szán elé fogott, még elnyűtten is tüzes doni lógósra, hajdani nyerges lovára nézett, egyszerre egész másképp fogta föl, ami történt vele. Magára talált, és nem akart más lenni, mint ami. Csak jobb, mint régebben volt. Elhatározta, hogy ettől a naptól először is nem számít semmiféle, házasságban elnyerhető rendkívüli boldogságra, s ennek következtében a jelent sem hanyagolja el úgy. Másodszor, nem engedi meg magának, hogy az undok szenvedély, melynek az emléke, mikor a lánykérésre készült, annyira gyötörte, elragadja. Aztán Nyikolaj bátyjára gondolt, s elhatározta, hogy többé nem szabad megfeledkeznie róla. A nyomában lesz, nem engedi ki a látóköréből, hogy ha rosszul megy a dolga, segítségére siethessen. S ez, érezte, hamar bekövetkezik. Aztán az gondolkoztatta el, amit bátyja a kommunizmusról mondott, s amit ő akkor oly könnyen vett. A gazdasági föltételek átalakítását badarságnak tartotta, de mindig érezte az igazságtalanságot az ő bősége s a nép szegénysége közt; hogy egészen igaz embernek érezhesse magát, azt szabta magára, hogy bár eddig is sokat dolgozott s nem élt fényűzően, most még többet dolgozik majd, s még kevesebb fényűzést enged meg magának. Mindez olyan könnyen végrehajthatónak tűnt most föl, hogy az egész utat a legkellemesebb ábrándozásban töltötte. Egy új s jobb élet eleven reményével érkezett este kilenc felé haza.

Öreg dajkájának, Agafja Mihajlovnának a szobaablakából, aki a gazdasszony szerepet töltötte be nála, némi fény szűrődött a ház előtti tér havára. A dajka még nem aludt, s Kuzma, akit ő keltett föl, álmosan és mezítláb szaladt a tornácra, Laszka, a nőstény vizsla is nagy csaholva szökött elé - közben majd leverte Kuzmát a lábáról. Vinnyogva dörgölőzött a térdéhez, fölágaskodott; oda is rakta volna, meg félt is odarakni az első lábát a mellére.

- Hamar visszajött, bátyuska - mondta a dajka.

- Elfogott a honvágy, Agafja Mihajlovna. Vendégségben is jó, de itthon még jobb - felelte neki, s bement a szobájába.

A behozott gyertya fokonként világította meg a dolgozószobát. Egymás után bontakoztak ki az ismerős részletek, a szarvasagancsok, könyvespolcok, a kályha tükre a szelelővel, amelyet rég meg kellett volna csináltatni; az apai dívány, a hatalmas asztal, rajta a nyitott könyv, az eltört hamutartó, egy füzet a keze írásával. Amikor mindezt meglátta, egy pillanatra kétsége támadt, meg lehet-e valósítani azt az életet, amelyről az úton ábrándozott. Életének ezek a kellékei mintha megragadták s ezt mondták volna: "Nem, nem szabadulsz tőlünk, és nem leszel másféle, maradsz, amilyen voltál: kétségekkel és örök elégedetlenséggel tele önmagad miatt, hiábavaló kísérletekkel, hogy megjavulj, bukásokkal, s örökké a boldogságot várva, amely nem adatott meg, s számodra elérhetetlen."

De ezt csak a tárgyak mondták, egy másik hang a lelkében azt mondta, hogy nem kell a múltnak behódolni, az ember mindent csinálhat magából. S ő erre a hangra hallgatott, a sarokba ment, ahol a kétpudos súlyzói álltak; nekifogott emelgetni őket, hogy jókedvre hangolja magát. Az ajtó mögül lépések hallatszottak. Gyorsan visszarakta a súlyzókat.

Az ispánja jött be, s elmondta, hogy hála Isten minden rendben van; éppen csak azt közölte még, hogy az új szárítóban a hajdina befülledt. Ez a hír fölháborította Levint. Az új szárítót ő építtette, s részben ő is gondolta ki. Az ispán mindig ellene volt a szárítónak, s most titkos diadallal jelentette, hogy a hajdina befülledt. Levin bizonyos volt benne, hogy ha befülledt, hát csak azért, mert nem tartották be a százszor kiadott utasításokat. Bosszús lett, s szemrehányást tett az ispánjának. De egy fontos és örvendetes esemény is történt: megellett Páva, a kiállításon vett legjobb, legdrágább tehene.

- Kuzma, add ide a bundám! Maga meg hozasson lámpást! Megyek, megnézem - mondta az ispánnak.

Az értékes tehenek istállója ott volt mindjárt a ház mögött. Ahogy az orgonáknál, a hókupac mellett, az udvaron átvágott, ott is volt már a marhaistállónál. Amikor a befagyott ajtó kinyílt, trágyaszag és meleg gőz csapta meg. A tehenek, a lámpa szokatlan fényén elámulva, a friss szalmán mozgolódni kezdtek. Előbb a hollandi sima, széles, fekete-barna háta villant fel. Berkut, a bika, ott feküdt karikával az orrában; föl akart kelni, de meggondolta, csak akkor fújt egyet-kettőt, amikor mellette mentek el. A víziló nagyságú vörös szépség, Páva, háttal fordult nekik, a borját szagolgatta s takarta el a bejövők elől. Levin bement a rekeszbe, megnézte Pávát, s hosszú, ingadozó lábaira állította a vörösbarna borjút. Páva féltőn elbőgte magát, de amikor Levin odanyomta hozzá a borjút, megnyugodott, s érdes nyelvével, nagyokat szuszogva, nyalni kezdte. A keresgélő borjú az anyja lágyéka alá döfködte az orrát, s a farkát tekergette.

- Ide világíts, Fjodor, ide a lámpával - mondta Levin a borjút nézegetve. - Az anyjára üt... Színe, hiába, az apja. Nagyon szép. Hosszú, vékony lágyékú. Ugye szép, Vaszilij Fjodorovics? - fordult az ispánhoz. A borjú okozta öröm egészen elfeledtette a hajdina miatti bosszúságát.

- Ki után is lenne csúnya? Hanem Szemjon, a munkástoborzó, ahogy ön elutazott, mindjárt másnap megjött. Meg kell egyezni vele, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán. - A gépet már az előbb jelentettem.

Ez az egy kérdés is elég volt, hogy Levin benn ússzék kiterjedt és bonyolult gazdaságának a gondjaiban. A tehénistállóból egyenesen az irodába ment, s miután az ispánnal és a munkástoborzóval mindent megbeszélt, hazament, föl, egyenesen a fogadószobába.

A ház nagy volt és ódon, s Levin, noha egyedül élt, az egész házat lakta és fűtötte. Tudta, hogy butaság, tudta, hogy nem helyes, ellentétben is van mostani tervével, de ez a ház egész világ volt Levin számára. A világ, amelyben apja, anyja éltek és meghaltak. Azt az életet élték, amely Levin szemében maga volt a tökéletesség; s arról ábrándozott, hogy ha felesége és családja lesz, azt az életet fogja föltámasztani.

Levin az anyjára alig emlékezett. Róla alkotott fogalmai szent emlékekké váltak, s jövendő feleségében, úgy képzelte, megismétlődik majd az a gyönyörű, szent nőideál, ami számára az édesanyja volt.

A nő iránti szerelmet házasság nélkül nemcsak hogy elképzelni nem tudta, de előbb képzelte el a családot, s csak aztán a nőt, aki családot ad neki. Fogalma a nősülésről épp ezért nem is hasonlított ahhoz, amit ismerősei nagy része alkotott erről. Azoknak a nősülés a sokféle társadalmi kötelezettség egyike volt. Levinnek ez volt az élet fő ügye, ettől függött egész boldogsága. És most erről kellett lemondania.

Amikor a kis fogadószobába, ahol teázni szokott, belépett, könyvével a karosszékbe ült, Agafja Mihajlovna meg odahozta neki a teáját, s megszokott "leülök, bátyuskám"-jával az ablak melletti székre ült, akármilyen különös volt is ez, úgy érezte, nem adta föl az álmait, s nem is lehetne nélkülük élnie. Vele vagy mással, de meg kell valósulniuk. Olvasta a könyvet, elgondolkozott az olvasotton, megállt, hogy Agafja Mihajlovnát, aki fáradhatatlanul fecsegett, meghallgassa, képzeletében ugyanakkor a gazdaság s jövendő házasélete képei merültek föl minden összefüggés nélkül. Lelke mélyén, úgy érezte, valami megállapodott, mérséklődött és helyet talált.

Hallgatta Agafja Mihajlovna beszédét, hogy Prohor hogy feledkezett meg az Istenről: azon a pénzen, amit Levin adott neki, hogy lovat vegyen, szakadatlanul iszik, s a feleségét félig agyonverte. Hallgatta, és olvasta a könyvet, s közben az olvasmány keltette gondolatmenet is az eszében volt. Tyndall könyve volt a hőről. Visszaemlékezett, mennyire kárhoztatta Tyndallt, hogy ügyesen végrehajtott kísérletei milyen önelégültté teszik, s hogy híjával van a filozófiai szemléletnek. És hirtelen egy örvendetes gondolat merült föl benne. "Két év múlva már két hollandi üsző lesz az istállómban, maga Páva is életben lehet még, aztán tizenkét fiatal Berkut-ivadék; hozzácsapom ezt a három remek példányt, kész csuda" - s megint fölvette a könyvet.

"No jó, az elektromosság és a hő ugyanaz, de lehetséges-e egy egyenletben a megoldás kedvéért egy mennyiséget másikkal helyettesíteni? Nem. Hát akkor? A kapcsolat minden létező természeti erő között amúgy is ösztönösen érezhető... Az különösen örvendetes, hogy Páva borja már vörösbarna tehén lesz, s a gulya is, ha ezt a hármat beleeresztjük. Nagyszerű! A feleségemmel meg a vendégekkel kimegyünk majd a gulya elé. Az asszony azt mondja: »Mint a gyereket, úgy neveltük Kosztyával ezt a borjút.« »De hogy érdekelheti ez magát ennyire?« - kérdezik a vendégek. »Ami a férjemet érdekli, engem is érdekel.« De ki az az ő? - és eszébe jutott, ami Moszkvában történt. - De hát mit tegyünk? Én nem vagyok bűnös benne. De most minden másképp lesz majd. Badarság, hogy nem engedi az élet, nem ereszt a múlt. Azon kell törnöm magam, hogy helyesebben, sokkal helyesebben éljek." Fölemelte a fejét, és elgondolkozott. Az öreg Laszka, aki még nem emésztette meg visszatérése örömét, s kiszaladt, hogy az udvart fölugassa, farkát csóválva, jó levegőszaggal jött vissza a gazdájához, keze alá tuszkolta a fejét, s panaszosan nyüszített, úgy követelte a cirógatást.

- Csak hogy meg nem szólal - mondta Agafja Mihajlovna. - Pedig csak kutya... De érti, hogy gazdája megjött, és bánkódik.

- Miért bánkódna?

- Hát talán nem látom, bátyuska? Volt rá időm, hogy az urakat kiismerjem. Pendelyes koromtól urak mellett nőttem föl. Sebaj, bátyuska, csak egészség legyen és jó lelkiismeret.

Levin merően nézett rá: csodálkozott, hogy találta ki a gondolatait.

- Hozzak még egy kis teát? - kérdezte Agafja Mihajlovna, s fogta a csészét, és kiment.

Laszka még mindig ott furakodott a fejével a keze alatt, Levin megsimogatta, az meg gyűrűbe csavarodott, fejét a kinyújtott hátsó lábára tette, s annak jeléül, hogy most már minden rendben van, elnyitotta picit a száját, cuppantott egyet, s tapadós ajkát vén fogai körül kényelembe helyezve, boldog nyugalomba merült. Levin figyelemmel követte utolsó mozdulatait.

"Így teszek én is! - mondta magának. - Éppen így! Oda se neki!... Minden rendben!"

Anna Arkagyevna a bál után már korán reggel sürgönyzött az urának, hogy még aznap hazautazik Moszkvából.

- Nem, muszáj, muszáj elutaznom! - magyarázta szándéka változását sógornőjének olyan hangon, mintha hirtelen tömérdek elintéznivaló jutott volna eszébe. - Nem, jobb lesz, ha még ma elmegyek.

Sztyepan Arkagyics nem ebédelt otthon, de megígérte, hogy hétre megjön, s kikíséri a húgát.

Kitty sem jött el, csak egy levelet küldött, hogy fáj a feje. Dolly és Anna maguk ebédeltek az angol nevelőnővel s a gyerekekkel. Állhatatlanok-e a gyerekek vagy nagyon érzékenyek, és megérezték, hogy Anna ma egyáltalán nem olyan, mint amikor beleszerettek, s már nem törődik úgy velük - de egyszer csak abbahagyták a játékukat a nagynénivel, már nem szerették annyira, s rá sem hederítettek, hogy elutazik. Anna egész délelőtt az úti készületeivel volt elfoglalva, írt moszkvai ismerőseinek, összeírta kiadásait, csomagolt. Dolly úgy látta, hogy nem nyugodt; abban a gondterhelt állapotban van, amelyet ő is olyan jól ismert; az ilyen sohasem jön ok nélkül, s többnyire elégedetlenség lappang mögötte önmagunkkal. Ebéd után Anna a szobájába ment öltözködni; Dolly utánament.

- Milyen különös vagy ma - mondta neki Dolly.

- Én? Úgy találod? Nem különös vagyok; rosszul érzem magam. Előfordul néha. Folyton sírhatnékom van. Nagyon ostoba dolog, de elmúlik - mondta Anna, s kipirult arcát gyorsan a kis tarsoly fölé hajtotta, amelybe az éjjeli fejkötőjét s a batiszt zsebkendőjét dugta. A szeme különösen csillogott, s minduntalan belepte a könny. - Úgy nem volt kedvem Pétervárról eljönni, most meg innen elmenni nincs.

- Eljöttél, és végrehajtottál egy jó cselekedetet - mondta Dolly, figyelmesen fürkészve a sógornőjét.

Anna könnytől nedves szemmel pillantott rá.

- Ne beszélj erről, Dolly. Nem tettem én semmit, nem is tehettem. Gyakran csodálkozom, mért esküdtek össze az emberek, hogy elrontsanak. Mit tettem én, és mit tehettem? A te szívedben volt annyi szeretet, hogy meg tudnál bocsátani.

- Nélküled Isten tudja, mi történik. Milyen szerencsés is vagy te, Anna - mondta Dolly. - A te lelkedben minden világos, és minden a helyén van.

- Minden léleknek megvannak a maga skeleton-jai,^[24] ahogy az angol mondja.

- Miféle skeleton-jaid lehetnek neked? Benned minden olyan világos.

- Vannak! - szólt Anna hirtelen, s a könnyek után, váratlanul, gúnyos, furfangos mosolyra húzódott az ajka.

- Akkor is inkább mulatságosak, de nem komorak azok a te skeleton-jaid - mondta Dolly elmosolyodva.

- De komorak. Tudod, miért utazom el ma s nem holnap? Ez a vallomás nyomaszt; el akarom mondani neked - vetette magát Anna elszántan hátra a karosszékben, s egyenesen Dolly szeme közé nézett.

Dolly nagy csodálkozására azt látta, hogy Anna a füléig, a nyakán kígyózó fekete fürtjeiig pirul.

- Bizony - folytatta Anna -, tudod, miért nem jött el Kitty ma ebédre? Féltékeny rám. Elrontottam a... én voltam az oka, hogy ez a bál öröm helyett kín lett a számára. De komolyan, komolyan nem én vagyok benne bűnös... vagy legfeljebb egy kicsit - mondta, s a "kicsit" szót vékony, elnyújtott hangon ejtette ki.

- Ezt éppen úgy mondtad, mint Sztyiva - szólt nevetve Dolly.

Anna megbántódott.

- Ó, nem, nem! Én nem vagyok Sztyiva - mondta elkomorodva. - Azért mondom el neked, mert nem akarom, hogy egy percig is kételkedjek magamban.

De abban a pillanatban, amikor kimondta, már érezte is, hogy nem mondott igazat; nemcsak hogy kételkedett, de fölindulást is érzett, ha Vronszkijra gondolt, s azért utazott el hamarább, mint tervezte, hogy többé ne találkozzék vele.

- Igen. Sztyiva elmondta, hogy a mazurkát vele táncoltad, s ő...

- Nem tudod elképzelni, milyen nevetségesen ütött ki. Közvetíteni akartam, s egyszerre valami egészen más lett belőle. Lehet, akaratom ellenére is...

Elvörösödött és elakadt.

- Ó, ők ezt mindjárt megérzik! - mondta Dolly.

- Kétségbe volnék esve, ha komoly szándéka lett volna - szakította félbe Anna. - És meg vagyok győződve, hogy az egész elfelejtődik, s Kitty sem gyűlöl majd többé.

- Különben, hogy az igazat megvalljam, én nem nagyon kívánom Kittynek ezt a házasságot. Ha ez a Vronszkij egy nap alatt beléd tud szeretni, jobb is, ha nem lesz belőle semmi.

- Ah, Istenem, ez olyan ostoba dolog volna - mondta Anna, s az öröm sűrű, vörös pírja öntötte el megint az arcát, hogy a lelkét foglalkoztató gondolatot szóban is kimondták előtte. - S most itt van, úgy megyek el, hogy ellenségemmé tettem Kittyt, akit annyira megszerettem. Milyen kedves lány! De te eligazítod, ugye, Dolly?

Dolly alig tudta a mosolyát visszatartani. Szerette Annát, de jólesett látnia, hogy van neki is gyengéje.

- Ellenségeddé? Az nem lehet.

- Azt szeretném, hogy ti mind szeressetek, ahogy én is szeretlek s most még jobban megszerettelek titeket - mondta Anna könnyel a szemében. - Ó, milyen ostoba is vagyok én ma!

Megtörölte kendőjével az arcát, és öltözni kezdett.

A megkésett Sztyepan Arkagyics az utolsó pillanatban érkezett, vidáman, kivörösödve, bor- és szivarszagúan.

Anna érzékenykedése Dollyra is átragadt:

- Ide figyelj, Anna - suttogta, amikor utolszor ölelte át sógornőjét -, amit te értem tettél, azt soha el nem felejtem neked, de te se feledd el, hogy úgy szerettelek s mindig is úgy foglak szeretni, mint legjobb barátomat.

- Nem értem, miért - csókolta meg Anna, könnyeit rejtegetve.

- Te megértettél engem, és megértesz. Isten veled, gyönyörűségem.

"Hála Isten, vége! - volt Anna első gondolata, amikor a bátyjától, aki a harmadik csöngetésig testével torlaszolta el a kocsiba vezető utat, végre elbúcsúzott. Leült az ülésre Annuska mellé, s szétnézett a hálókocsi félhomályában. - Holnap, hála Isten, viszontlátom Szerjozsát és Alekszej Alekszandrovicsot, s az életem tovább folyik a régi módon, szépen, megszokottan."

Még mindig abban a gondterhelt hangulatban volt, amelyben egész nap, de élvezettel s nagy pontossággal rendezkedett be az utazásra. Apró, ügyes kezével ki-be csukogatta a vörös utazótáskát; párnát szedett ki, térdére tette, a lábát gondosan betakarta, s nyugodtan leült. Egy beteg hölgy már lefeküdt aludni. Két másik hölgy beszédbe ereszkedett vele; egy kövér öregasszony a lábait bugyolálta be, s a fűtésre tett megjegyzéseket. Anna pár szóval felelt a hölgyeknek, de látva, hogy a beszélgetéstől nem sokat lehet várni, Annuskával odahozatta a kis lámpáját, az ülés karfájára erősítette; papírvágó kést meg egy angol regényt vett ki a táskájából. Eleinte nem ment az olvasás. Zavarta a lárma, a jövés-menés; később, amikor a vonat megindult, lehetetlen volt a hangokra nem figyelnie. Aztán balról az ablakot verő s az üveghez tapadó hó, a mellette elhaladó, bebugyolált, egyik oldalán hóval lepett kalauz vonta el a figyelmét; majd meg a beszélgetések, hogy milyen rettenetes hóvihar tombol odakinn. Később mindig ugyanaz s ugyanaz jött; ugyanaz a rázás és lökések, az ablakon ugyanaz a hó, ugyanazok a gyors átmenetek, ahogy hol a forró gőz, hol a hideg csapta meg, a félhomályban ugyanazoknak az arcoknak ugyanolyan felvillanása és ugyanazok a hangok, úgyhogy Anna olvasni kezdett, s meg is értette, amit olvasott. Annuska elszunnyadt már, a vörös utazótáska ott volt a térdén, álmában is szorongatta kesztyűbe bújtatott széles kezével; az egyik kesztyűje szakadt volt. Anna olvasott, s értette is, amit olvas, de kellemetlen volt olvasnia, azaz követnie más emberi életek útját. Túlságosan szeretett volna ő maga élni. Ha azt olvasta, hogy a regény hősnője beteget ápol, neki lett volna kedve nesztelen léptekkel járni a beteg szobájában; ha arról olvasott, hogy a parlament tagja beszédet tartott, ő szerette volna a beszédet tartani; ha arról olvasott, hogy Lady Mary hogy lovagolt a falka után, hogy csúfolta a sógornőjét, s ejtett bámulatba a merészségével mindenkit - maga szerette volna ugyanezt tenni. De nem csinálhatott semmit sem, csak a sima kést forgatta apró kezeiben, s az olvasást erőltette.

A regény hőse kezdte már elérni az ő angol boldogságát, a báróságot és földbirtokot, s Annának kedve kerekedett vele utazni arra a birtokra, amikor hirtelen elfogta az az érzés, hogy Vronszkijnak szégyellnie kell magát, s ugyanezért ő maga is szégyenkezik. "De miért kell szégyellnie magát Vronszkijnak? És mit szégyelljek én?" - kérdezte magát sértett csodálkozással. Letette a könyvet, az ülés hátának támaszkodott, a két kézre fogott papírvágó kést alaposan megszorítva. Nem volt mit szégyellnie. Végigment a moszkvai emlékein. Mind szép volt és kellemes. Fölidézte a bált, Vronszkijt, alázatos és szerelmes arcát, visszaemlékezett a maga viselkedésére; nem volt oka a szégyenre. S ugyanakkor, emlékeinek ezen a pontján, a szégyene mégis erősebb lett; mintha egy belső hang, épp amikor Vronszkijra gondolt, meleget, nagyon meleget, forrót kiáltana. "No és? - fordult magához elszántan, és arrébb húzódott az ülésen. - Mit jelent ez? Tán félek szembenézni a dologgal? Mi az? Hát lehetek én most vagy a jövőben ezzel az ifjonc tiszttel másféle viszonyban, mint akármelyik ismerősömmel?" Megvetően mosolyodott el, s megint a könyv után nyúlt, de most már egyáltalán nem tudta megérteni, amit olvasott. Végighúzta a papírvágó kést az ablakon; sima, hideg pengéjét az arcához szorította, s majdhogy el nem nevette magát az örömtől, ami hirtelen, ok nélkül erőt vett rajta. Az idegei, érezte, olyanok, mint a húrok, melyek a hangolókulcs csavarására mind jobban és jobban megfeszülnek. Érezte, hogy a szeme mindjobban kitágul, hogy a kezén és a lábán idegesen remegnek az ujjai, hogy elfullad a lélegzete, s hogy ebben az imbolygó félsötétben minden kép és hang szokatlan élességgel nyűgözi le. Szüntelenül kétséget érzett afelől, hogy a vonat előre vagy hátra megy-e, vagy meg is állt egészen? Annuska van-e mellette vagy egy idegen? Mi az ott a fogason, bunda vagy valami vadállat? "Én vagyok ez itt? Én magam vagy valaki más?" Szörnyű volt átengednie magát ennek az öntudatlan állapotnak. De valami vonzotta is felé; tetszése szerint adhatta át és tarthatta vissza magát. Fölkelt, s hogy magához térjen, ledobta a plédjét, és levetette meleg ruhájának pelerinjét. Egy percre fölocsúdott, látta, hogy a belépő sovány paraszt a hosszú nankingköpenyben, amelyről hiányzott egy gomb, a fűtő; látta, hogy a hőmérőt nézi, s szél és hó vág be mögötte az ajtón; de aztán megint minden összekavarodott. A hosszú derekú paraszt mutatott valamit a falon; az öregasszony lába lassan végignyúlt az egész vagonon, s fekete felhőként töltötte ki; aztán egy iszonyú recsegés és lökés, mintha valakit szétszakítottak volna; vörös láng vakította el, majd minden eltűnt egy fal mögött. Azt érezte, hogy zuhan. De mindez nem volt rettenetes, inkább mulatságos. Egy bebugyolált, hólepett ember valamit kiabált a füle mellett. Fölugrott, s magához tért; megértette, hogy állomásra értek, s az az ember a kalauz. Elkérte Annuskától a levetett pelerinjét, kendőjét; fölvette, és sietve az ajtó felé indult.

- Ki méltóztatik szállni? - kérdezte Annuska.

- Igen, levegőzöm egyet. Nagyon meleg van itt.

S kinyitotta az ajtót. Hó és szél csapta szembe; harcba keveredtek vele az ajtóért. Még ezt is mulatságosnak találta. Kinyitotta az ajtót, és leszállt. A szél, mintha csak rá várt volna, füttyentett örömében, föl akarta kapni és elvinni. A hideg vasrúdba kapaszkodott, ruháját magához szorította, lement a peronra, s a kocsi mögé állt. A szél a lépcsőnél erős volt, de a kocsik mögött a pályatesten nem fújt. Teli mellel, élvezettel szívta magába a havas és fagyos levegőt, s a kocsi mellett állva a peront és a kivilágított állomást nézte.

Rettenetes hóvihar tört elő és fütyült a kocsik kerekei közt s az állomás sarokoszlopai körül. Kocsi, oszlop, ember, amit csak látni lehetett, az egyik oldaláról mindent behordott a hó, s mind jobban és jobban ellepte. A viharos szél egy pillanatra elcsendesedett, de aztán megint olyan iramban lódult meg, hogy lehetetlennek látszott ellenállni neki. Közben a peron deszkáit nyikorgatva emberek futkostak, vígan társalogtak, s egyre nyitották és csukták a hatalmas ajtókat. Egy ember hajlott árnyéka kúszott Anna lábai elé, s kalapács nesze hangzott a vason. - Sürgönyözz! - harsant föl egy haragos hang a másik oldalról a viharzó sötétből. - Ide tessék, 28-as szám! - kiáltották különféle hangok, s bebugyolált emberek rohantak el arra, hóval befúttan. Két úr ment el mellette, a szájukban égő cigaretta. Még egyet sóhajtott, hogy teleszívja magát levegővel, a kezét már ki is vette a muffjából, hogy a vasrúd után nyúljon s fölszálljon, amikor egy katonakabátos alak megint eltakarta előle a lámpa ingadozó fényét. Hátranézett, és rögtön fölismerte Vronszkij arcát. A férfi kezét a sapkájához emelte, meghajolt, s megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, nem lehetne-e szolgálatára. Anna elég sokáig nem felelt semmit sem; nézte csak, s noha árnyékban állt, jól látta, vagy legalábbis úgy tetszett neki, jól látja az arcát és szeme kifejezését. Az a tiszteletteljes elragadtatás volt rajta, amely előző nap annyira hatott rá. Az utolsó napokban s az imént is nemegyszer mondta el magának, hogy Vronszkij csak a százával elébe kerülő, mindig egyforma fiatalemberek egyike, s még csak azt sem engedné meg magának soha, hogy rágondoljon; de most, találkozásuk első pillanatában, mégis boldog büszkeség fogta el. Nem kellett megkérdeznie, miért van itt. Éppen olyan jól tudta, mintha megmondta volna: azért, hogy ott legyen, ahol ő.

- Nem tudtam, hogy utazik. Miért? - kérdezte Anna, kezét, mellyel a vasrúdba kapaszkodott, leeresztve. S visszatarthatatlan öröm és elevenség sugárzott az arcán.

- Miért utazom? - ismételte ő, a szeme közé nézve. - Hisz tudja - mondta -, azért, hogy ott legyek, ahol maga. Nem tehetek másképp.

Ugyanebben a pillanatban, mintha valami akadályt győzött volna le, a szél lesodorta a vagonok tetejéről a havat, s odacsapott valami letépett vaslemezt; elöl meg mély, bánatos, komor hangon felbődült a mozdony sípja. A hóvihar borzalmát most még szebbnek látta. Vronszkij azt mondta, amit Anna a lelkében óhajtott s az eszével rettegett. Nem felelt semmit; Vronszkij küzdelmet látott az arcán.

- Bocsásson meg, ha az, amit mondtam, kellemetlen - szólalt meg alázatosan.

Udvariasan és tiszteletteljesen beszélt, de olyan határozott és makacs volt a hangja, hogy Anna nem tudott mit válaszolni.

- Csúnya, amit mond - szólt végül -, s ha jó ember, arra kérem, felejtse el a szavait, mint ahogy én is elfelejtem.

- Egy szavát, egy mozdulatát sem feledhetem el soha...

- Elég, elég! - kiáltott fel Anna, de hiába iparkodott az arcának, amelyre Vronszkij mohó pillantással meredt, szigorú kifejezést adni. Kezével a hideg rúdba kapaszkodva fölment a lépcsőn, be a vagon kicsi előterébe. Itt aztán megállt, s képzeletében megforgatta, hogy mi történt. Nem emlékezett sem a maga, sem Vronszkij szavaira; az érzéseiből jött rá, hogy ez a percnyi beszélgetés rettenetes közel hozta őket, és elrémült, s boldog volt. Néhány pillanatot állt így, aztán bement a kocsiba, s leült a helyére. Az a feszültség, amely kezdetben kínozta, nemcsak hogy kiújult, de annyira erősödött, hogy minden pillanatban félt, nem szakad-e meg benne valami. Egész éjszaka nem aludt. De ebben a feszültségben s ezekben az ábrándokban, amelyek a képzeletét betöltötték, nem volt semmi kellemetlen és komor; épp ellenkezőleg, valami örömteli, égető, lelkesítő. Reggel felé a pamlagán ülve elaludt egy kicsit, s amikor fölébredt, kinn már pirkadt, és világos volt. A vonat Pétervárhoz közeledett. Tüstént az otthonára gondolt, az urára, fiára, s az előtte álló s következő napok gondjai fogták körül.

Alig állt meg Pétervárott a vonat, alighogy leszállt, az első arc, melyet észrevett, az uráé volt. "Én Istenem, mitől is lett akkora füle!" - gondolta, ahogy hideg, méltóságteljes alakjára, különösen pedig a kalapkarimát fölemelő porcos fülkagylójára nézett, ami most egészen megdöbbentette. Ahogy a feleségét meglátta, Alekszej Alekszandrovics elébe ment, ajkát a megszokott gúnyos mosolyra húzta, s nagy, fáradt szemével merőn nézett rá. Annának, amikor ezzel a makacs és fáradt tekintettel találkozott, kellemetlen érzés szorította össze a szívét, mintha azt remélte volna, hogy mást talál. Különösen az az elégedetlenség lepte meg, amit e találkozásnál önmaga iránt érzett. Régi, ismerős érzés volt, a képmutatáshoz hasonló, amit az urával kapcsolatban annyiszor érzett, de míg azelőtt nem vette észre, most világosan és fájdalommal ismerte föl.

- A gyengéd férj, ahogy látod, gyengéd, mint házassága második évében, ég a vágytól, hogy lásson téged - mondta a férje lassú, vékony hangján, abban a modorban, amelyet a feleségével szemben szokott használni; gúnyolódva azon, aki valóban így beszélne.

- Szerjozsa egészséges? - kérdezte Anna.

- Ez minden jutalmam - mondta ő - a lángolásomért? Egészséges, egészséges.

Vronszkij ezen az éjszakán el sem próbált aludni. Ott ült a helyén, hol merőn maga elé bámuló szemmel, hol a ki s be járkálókat nézegetve. Ha rendíthetetlen nyugodtságával eddig is meglepte már és fölingerelte az ismeretlen embereket, most még büszkébbnek és önteltebbnek látszott. Úgy nézett az emberekre, mint tárgyakra. Egy ideges fiatalember, egy körzeti bíróság tisztviselője, aki szemben ült vele, egész meggyűlölte érte. Ez a fiatalember az orra alá füstölt, megszólította, még meg is lökte, csak hogy tudtára adja, hogy ő nem tárgy, hanem ember, Vronszkij azonban úgy nézett reá, akár a lámpára, úgyhogy a fiatalember grimaszokat kezdett vágni, úgy érezte, elveszti az önuralmát ennek az embernek a nyomasztó közömbösségétől.

De Vronszkij nem látott semmit és senkit. Cárnak érezte magát; nem azért, mintha azt hitte volna, hogy Annára hatással volt - ezt nem hitte még -, hanem mert az a hatás, amit Anna tett rá, boldogsággal és büszkeséggel töltötte el.

Nem tudta, hogy mindebből mi sül ki, és nem is gondolkozott rajta. Eleddig szétszórt, eltékozolt ereje, úgy érezte, egy nyalábba gyűlt, s rettenetes energiával tart egyetlen gyönyörteli cél felé. Ez tette boldoggá. Csak azt tudta, hogy igazat mondott; oda utazik, ahol ő van; életének minden boldogsága, egyetlen értelme az, hogy lássa és hallhassa. S amikor Bologovóban leszállt, hogy ásványvizet igyék s Annát meglátta, az első szó, amit akarata ellenére kiejtett, az volt, amit gondolt. S örült, hogy kimondta; hogy Anna tudja már, s gondolkozik rajta. Egész éjszaka nem aludt. A vagonba visszatérve újra és újra maga elé képzelte mindazon helyzeteket, amelyekben látta, s minden szavát is, s képzeletében - miközben a szíve összeszorult - a lehetséges jövő képei merültek fel.

Amikor Pétervárott a kocsiból kiszállt, az álmatlan éjszaka után frissnek és elevennek érezte magát, mintha hideg fürdőt vett volna. Megállt a vagonja mellett; Anna kiszállását várta. "Még egyszer meglátom - mondta magában önkéntelen mosollyal. - Meglátom a járását, arcát, mond valamit, erre fordítja a fejét, tán idepillant, elmosolyodik." De mielőtt megpillanthatta volna, az urát látta meg, amint az állomásfőnök tiszteletteljesen átkíséri a tömegen. "Ah, igen! A férj!" Most fogta csak föl először igazán, hogy a férj Annához tartozó személy. Tudta ugyan, hogy van férje, de nem hitt a létezésében; csak akkor hitte el egészen, mikor meglátta - a fejét, a vállait, a fekete pantallós lábát -, főképpen pedig amikor azt látta, hogy ez a férj a birtokos nyugalmával kézen fogja az asszonyt.

Ahogy Alekszej Alekszandrovicsot, a pétervári levegőtől friss arcát, szigorú, magabiztos alakját, a kerek kalapot s kissé görbe hátát megpillantotta, már hitt benne, s kellemetlen érzés fogta el. A szomjúságtól elgyötört ember érez ilyet, amikor végre forrást lel, s a forrásnál kutyát, birkát vagy disznót talál, amely beleivott, s felkavarta a vizet. Alekszej Alekszandrovics járása, ahogy egész farát riszálta, s esetlenül rakta a lábait, különösen sértette Vronszkijt. Csak a maga kétségtelen jogát ismerte el, hogy Annát szeresse. Mert Anna ugyanolyan maradt; látása éppúgy hatott rá, testét fölvillanyozta, lelkét fölélesztette, s boldogsággal töltötte el. A másodosztályból odafutó német inasnak megparancsolta, hogy szedje a holmiját, s menjen vele haza, maga pedig Anna felé tartott. Látta a férj és feleség találkozását, s a szerelmes éleslátásával figyelte meg a könnyed zavart, amellyel Anna a férjével beszélt. "Nem, nem szereti, nem szeretheti" - döntötte el magában.

S még mielőtt Anna Arkagyevnát hátulról beérte volna, örömmel vette észre, hogy megérezte a közelségét, visszapillantott, s meglátva őt, megint az urához fordult.

- Jól töltötte az éjszakát? - kérdezte Vronszkij, egyszerre üdvözölve a férjét és őt; Alekszej Alekszandrovicsra bízta, fogadja-e a köszöntését, s felismeri-e vagy sem, ahogy jólesik neki.

- Köszönöm, nagyon jól - felelte Anna.

Arca fáradtnak látszott; nem volt rajta annak a hol a mosolyában, hol a szemében kitörő élénkségnek a játéka; de ahogy ránézett, egy pillanatra fölvillant a szemében valami, s noha a tűz rögtön ki is aludt, Vronszkijt ez a pillanat boldoggá tette. Anna a férjére nézett, hogy lássa, ismeri-e Vronszkijt. Alekszej Alekszandrovics rosszkedvűen pillantott Vronszkijra, tétova tűnődéssel, hogy ki ez. Vronszkij nyugodtsága és önbizalma, mint a kasza a kőbe, úgy verődött Alekszej Alekszandrovics hideg magabiztosságába.

- Vronszkij gróf - mondta Anna.

- Á! Úgy rémlik, ismerjük egymást - szólt Alekszej Alekszandrovics közönyösen, s kezet nyújtott. - Odafelé az anyjával, visszafelé a fiával - mondta olyan megfontoltan, mintha minden szava egy rubelbe kerülne. - Bizonyára szabadságról jön? - mondta, s be sem várva a választ, a maga tréfás módján a feleségéhez fordult: - No, sok könny ömlött a búcsúnál Moszkvában?

Ez az odafordulás azt éreztette Vronszkijjal, hogy egyedül kíván maradni, s felé sem nézve, a kalapjához nyúlt, de Vronszkij Anna Arkagyevnához szólt:

- Remélem, tiszteletemet tehetem?

Alekszej Alekszandrovics fáradtan Vronszkijra pillantott.

- Nagyon örülök, hétfőnként fogadunk - mondta hidegen, s végképp elfordult Vronszkijtól. - Milyen jó - mondta a feleségének -, hogy éppen volt egy félóra időm, s kijöhettem eléd. Tanúságot tettem gyöngédségemről - folytatta tréfálkozó modorában.

- Túlságosan hangsúlyozod a gyöngédségedet, hogy méltányolhassam - mondta Anna ugyanabban a tréfás hangnemben, akaratlanul is a mögötte lépkedő Vronszkij lépéseire fülelve. "De hát mi közöm hozzá?" - gondolta, s az urát kezdte kérdezgetni, hogy Szerjozsa hogy töltötte az idejét nélküle.

- Kitűnően. Mariette azt mondja, nagyon kedves volt; de el kell hogy keserítselek, nem bánkódott utánad, nem úgy, mint az urad. Hanem, még egyszer merci, barátnőm, hogy egy nappal megajándékoztál. A mi kedves szamovárunk el lesz ragadtatva. (A híres Ligyija Ivanovna grófnőt nevezte szamovárnak, amiért mindig forrt s heveskedett valamiért.) Kérdezősködött utánad. Tudod, mit? Ha tanácsot adhatok, menj el mindjárt hozzá. Az ő szíve, ismered, mindenen tud fájni. Most a saját gondjain kívül Oblonszkijék kibékítése is foglalkoztatja.

Ligyija Ivanovna a férje barátja volt, és a pétervári társaság egyik körének, amelyhez az ura révén Anna legközelebb állt, a központja.

- De hiszen írtam neki!

- De ő mindent részletesen tudni akar. Menj el, ha nem vagy fáradt, kedvesem. Kondratyij odavisz, én meg megyek a bizottságba. Megint nem vagyok egyedül, veled ebédelhetek - folytatta Alekszej Alekszandrovics, most már tréfálkozás nélkül... - Nem is hiszed, mennyire megszoktam...

S a felesége kezét hosszan megszorítva, különös mosollyal segítette be a hintóba.

Az első, akivel Anna otthon összeakadt, a fia volt. Hiába kiáltott rá a nevelőnője, elébe szökött a lépcsőházban, s kétségbeesett elragadtatással kiabálta:

- Mama, mama! - Odaszaladt hozzá, s a nyakába csüggeszkedett. - Mondtam, hogy mama! - kiabálta a nevelőnőjének. - Tudtam.

A fia, éppúgy, mint az ura, kiábránduláshoz hasonló érzést keltett Annában. Különbnek képzelte, mint amilyen valójában volt. Le kellett szállnia a valóságba, hogy úgy, amilyen volt, öröme teljék benne. De így is gyönyörű volt: a szőke haja, a kék szeme, feszes harisnyába bújtatott, telt, arányos lábai. Csaknem fizikai gyönyört érzett a közelségétől, a becézésétől; ahogy jólelkű, bizalommal teli, szerető tekintetével találkozott, ahogy naiv kérdéseit hallotta, erkölcsi megnyugvást érzett. Előszedte az ajándékokat, amelyeket Dolly gyermekei küldtek; elmesélte, milyen a moszkvai Tánya, s hogy az a kislány tud már olvasni, sőt, tanítja a többi gyereket is.

- Én rosszabb vagyok nála? - kérdezte Szerjozsa.

- Nekem a legkülönb ezen a világon.

- Azt tudom - mondta Szerjozsa elmosolyodva.

Anna nem ihatta még meg a kávéját, s már Ligyija Ivanovna grófnőt jelentették. Ligyija Ivanovna grófnő magas, telt asszony volt, az arca betegesen sárga színű, gyönyörű, tűnődő fekete szemekkel. Anna szerette őt, de most mintha első ízben látta volna minden gyöngéjével együtt.

- Nos, barátnőm, elvitte az olajágat? - kérdezte Ligyija Ivanovna grófnő, mihelyt a szobába lépett.

- Igen, elintéződött; de nem is volt az egész olyan súlyos, mint gondoltuk - felelte Anna. - A belle soeur-öm általában túlságosan határozott.

De Ligyija Ivanovna grófnő, akit annyira érdekelt minden, ami nem tartozott rá, szokása szerint most sem hallgatta végig, ami érdekelte.

- Bizony, sok keserűség és rossz van a világban - szakította félbe Annát -, én is olyan kínban vagyok.

- No, miért? - igyekezett Anna a mosolyát visszatartani.

- Kezdek belefáradni a folytonos hiábavaló kopjatörésbe az igazságért. Néha már egészen el vagyok csigázva. A nővérkék ügye (egy emberbaráti, vallásos és hazafias intézményről volt szó) gyönyörűen ment volna; de ezekkel az urakkal nem lehet semmit sem kezdeni - tette hozzá tréfás alázattal a sors iránt. - Kaptak a gondolaton, eltorzították, s most kicsinyes és haszontalan véleményeket faragnak róla. Két-három ember érti meg - az egyik az ön ura - a dolog valódi jelentőségét, a többiek csak a hírét rontják. Pravgyin azt írta nekem tegnap...

Pravgyin ismert, külföldön élő pánszláv gondolkodó volt, s Ligyija Ivanovna elmondta a levele tartalmát.

A grófnő később még egy másik kellemetlenségről, az egyházak egyesítése elleni intrikákról számolt be, s nagy sietve tovább is ment már, minthogy ezen a napon még egy társaság ülésén, azonkívül a Szláv Bizottságban is meg kellett jelennie.

"Régebben is így volt; de hogy nem vettem eddig észre? - mondta magában Anna. - Vagy ma nagyon ingerült volt? Csakugyan nevetséges: az erény a célja, keresztény, s mégis folyton haragszik és teli van ellenséggel, s az ellenségeit is mind a kereszténykedésben és az erényességben szerzi."

Ligyija Ivanovna grófnő után egy barátnője, egy igazgató felesége jött el hozzá, s a város valamennyi hírét elmondta. Háromra az is elment, megígérve, hogy ebédre visszajön. Alekszej Alekszandrovics a minisztériumban volt. Amikor egyedül maradt, az ebéd előtti időt Anna arra használta föl, hogy fia étkezésénél jelen legyen (Szerjozsa külön evett), a holmiját rendbe szedje, az asztalán felgyűlt leveleket átolvassa, s válaszoljon rájuk.

Az úton érzett oktalan szégyen és izgalom teljesen megszűnt. Élete megszokott körülményei közt megint erősnek és feddhetetlennek érezte magát.

Csodálkozással gondolt vissza tegnapi lelkiállapotára. "Mi is történt? Semmi. Vronszkij valami ostobaságot mondott, aminek könnyű véget vetni, s én úgy feleltem neki, ahogyan kell. Az uramnak nem kell és nem is lehet beszélni róla. Beszélni róla annyi, mint fontosságot tulajdonítani annak, aminek nincs." Visszaemlékezett, hogy mesélte el az urának azt a vallomásfélét, amit annak egy fiatal beosztottja tett neki Pétervárott. Alekszej Alekszandrovics akkor azt felelte, hogy a társaságban ilyesminek minden nő ki lehet téve, ő azonban teljesen megbízik Anna tapintatában, és soha meg nem engedné magának, hogy őt és magát féltékenységig alacsonyítsa. Tehát nincs miért szólni? "Hála Istennek, nincs is mit mondanom" - mondta magában.

Alekszej Alekszandrovics négy órára jött vissza a minisztériumból, de mint az gyakran előfordult, nem volt ideje bemenni Annához. A dolgozószobájába ment, a várakozó kérvényezőket fogadni, s aláírt néhány iratot, melyet a titkára tett elé. Ebédre (legalább három ember szokott Kareninéknál lenni) ott volt Alekszej Alekszandrovics öreg unokanővére, egy hivatalfőnök a feleségével, s egy fiatalember, akit Alekszej Alekszandrovicsnak alkalmazásra ajánlottak. Anna bement a szalonba, hogy szórakoztassa őket. Pontosan ötkor - az I. Péter korabeli bronzóra épp az ötödik ütésnél tartott - Alekszej Alekszandrovics is kijött fehér nyakkendőben, frakkján két rendjellel, minthogy ebéd után mindjárt el kellett mennie. Alekszej Alekszandrovics életének minden pillanata el volt foglalva s be volt osztva. Hogy elvégezhesse, ami naponta várta, a legszigorúbb pedantériával osztotta be az idejét. "Sietség és pihenés nélkül" - volt a jelmondata. Bement a terembe, mindenkit üdvözölt, s a feleségére rámosolyodva, gyorsan leült.

- Vége hát az én egyedüllétemnek. Nem is hiszed, milyen kínos dolog (megnyomta a "kínos" szót) egyedül ebédelni.

Ebéd alatt moszkvai dolgokról beszélgetett a feleségével; gúnyos mosollyal érdeklődött Sztyepan Arkagyics felől; a beszélgetés azonban jórészt pétervári hivatali és társaságbeli ügyekről folyt. Ebéd után a vendégeivel töltött egy fél órát; mosolyogva kezet fogott a feleségével, s indult a tanácsba. Anna nem ment el ezúttal sem Betsy Tverszkaja hercegnőhöz, aki mihelyt megtudta, hogy megjött, vacsorára hívta, sem a színházba, ahol ma páholya volt. Főként azért nem, mert a ruhája, amelyre számított, nem volt még készen. Általában, amikor a vendégei elmentek s a toalettjével kezdett foglalkozni, nagyon bosszús lett. Nagy mestere volt az olcsó öltözködésnek, s mielőtt Moszkvába utazott, három ruháját adta oda átalakításra a varrónőnek. A ruhákat a felismerhetetlenségig akarta átalakíttatni, s már három napja készen kellett volna lenniük. Kiderült, hogy két ruha egyáltalán nem volt még kész, egyet meg nem úgy alakítottak át, ahogyan kívánta. A szabónő eljött mentegetőzni; bizonykodott, hogy így jobb lesz, s Anna úgy föllobbant, hogy utóbb röstellte is. Hogy egészen megnyugodjék, a gyerekszobába ment, s az egész estét a fiával töltötte; maga fektette le, keresztet vetett rá, s betakarta. Boldog volt, hogy nem ment el sehova, s ilyen szépen töltötte el az estét. Olyan könnyűnek és nyugodtnak érezte magát, olyan világosan látta, hogy mindaz, ami a vonatban rendkívül fontosnak tűnt föl, a társasági élet megszokott jelentéktelen eseménye, és sem maga, sem más előtt nincs mit szégyellnie. Leült egy angol regénnyel a kandalló elé, és várta az urát. Pontban fél tízkor csengetés hallatszott, s Alekszej Alekszandrovics lépett a szobába.

- Végre itt vagy! - mondta Anna, feléje nyújtva a kezét.

A férje kezet csókolt neki, s odaült hozzá.

- Amint látom - mondta -, az utazásod egészében véve sikeres volt.

- Igen, nagyon - felelte neki, s újból elmesélt mindent, elejétől fogva, az útját Vronszkij grófnővel, megérkezését, a balesetet a vasútnál. Hogy mennyire sajnálta kezdetben a bátyját, később meg Dollyt.

- Nem hiszem, hogy az olyan embert, még ha a bátyád is, menteni lehessen - mondta szigorúan Alekszej Alekszandrovics.

Anna elmosolyodott. Elértette, hogy miért mondja ezt; azt akarta megmutatni, hogy rokonsági szempontok nem tartják vissza őszinte véleménye kimondásától. Ismerte és szerette ezt a vonást az urában.

- Örülök, hogy minden szerencsésen végződött, s megint idehaza vagy - folytatta. - Nos, mit szólnak ott az új helyzethez, amelyet a tanácsban teremtettem?

Anna semmit sem hallott az új helyzetről, s bántotta, hogy arról, ami az urának olyan fontos, ilyen könnyen megfeledkezett.

- Itt viszont nagy port vert föl - mondta Alekszej Alekszandrovics öntelt mosolygással.

Anna látta, hogy valami kellemeset akar erről az ügyről elmondani, s kérdéseivel rá is vette, hogy elmondja. Alekszej Alekszandrovics pedig az előbbi öntelt mosollyal számolt be a tetszésnyilvánításokról, amelyeket a beállott új helyzet következtében kapott.

- Nagyon, nagyon örültem neki. Ez arra vall, hogy végre nálunk is kezd okos és önálló nézet kialakulni ebben a dologban.

Miután tejszínnel és kenyérrel a második csésze teáját is megitta, Alekszej Alekszandrovics fölállt, s a dolgozószobájába ment.

- Hát te nem voltál sehol? Biztosan unatkoztál - mondta Annának.

- Ó, nem - állt föl Anna is utána, s a fogadótermen át a szobájába kísérte. - Mit olvasol mostanában? - kérdezte.

- Duc de Lilie Poésie des enfers-jét^[25] - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon figyelemreméltó könyv.

Anna elmosolyodott, ahogy szeretteink gyöngéjén mosolygunk, s karját az övébe öltve, a szobája ajtajáig kísérte. Ismerte kényszerűséggé vált szokását, az esti olvasást. Tudta, hogy noha a hivatal majd minden idejét leköti, kötelességének tartotta, hogy figyelemmel kísérjen mindent, ami szellemi téren érdeklődésre méltó. Azt is tudta, hogy valójában csak a politikai, filozófiai és teológiai munkák érdeklik, a művészet teljesen idegen a természetétől; ennek ellenére, vagy helyesebben épp ezért, Alekszej Alekszandrovics el nem engedett semmit, ami művészi téren port vert föl, s kötelességének tartotta, hogy mindent elolvasson. Anna tudta, hogy Alekszej Alekszandrovics a politikában, filozófiában és teológiában egyaránt kételkedő kíváncsisággal fogadta a dolgokat; a művészet és költészet dolgaiban, különösen pedig a zenében, amelyhez semmit sem értett, a leghatározottabb és legrendíthetetlenebb nézetei voltak. Szeretett Shakespeare-ről, Raffaellóról, Beethovenről, az új költői és zenei iskolák jelentőségéről beszélni, amelyeket mindig igen világosan és következetesen határozott meg.

- Nos, Isten veled hát - mondta Anna a szoba ajtajában, ahol már oda volt készítve a gyertyára az ernyő s a karosszék mellé a vizeskancsó. - Én meg írok még Moszkvába.

Alekszej Alekszandrovics megszorította a felesége kezét, s újból megcsókolta.

"Mégiscsak derék ember; egyenes, jó s a maga körében jelentékeny - mondta magában Anna, ahogy szobájába visszatért; mintha csak védené valakinek a vádjai ellen, aki azt mondja, nem lehet szeretni. - Csak miért állnak a fülei annyira szét? Talán megnyiratkozott?"

Pontosan tizenkettőkor, amikor Anna még mindig az íróasztalánál ült, épp Dollynak szóló levelét fejezte be, amikor egyenletes papucslépések hallatszottak, s Alekszej Alekszandrovics jött be hozzá, kimosdva, megfésülködve, egy könyvvel a hóna alatt.

- Ideje lefeküdni - mondta különös mosollyal, s bement a hálóba.

"Milyen joga volt úgy nézni rá?" - gondolta Anna, mert Vronszkij pillantása jutott az eszébe, amellyel Alekszej Alekszandrovicsot végigmérte.

Levetkőzött, aztán ő is bement a hálóba; arcán azonban nemcsak hogy az az elevenség nem volt ott, amely Moszkvában csak úgy sugárzott a szeméből s mosolyából; hanem ellenkezőleg, mintha egészen kialudt volna benne, vagy valahol a mélyben rejtezkedne.

Amikor Vronszkij Pétervárról elutazott, nagy lakását a Morszkaján barátjára és kedves pajtására, Petrickijre hagyta.

Petrickij fiatal főhadnagy volt, nem különösen előkelő s nemcsak hogy nem gazdag, de nyakig adósságban, esténként mindig részeg, s különféle, részben nevetséges, részben mocskos históriák miatt nemegyszer került a katonai fogdába; barátainak és főnökeinek azonban kedvence. Amikor Vronszkij tizenkettő felé a vasútról a lakására ért, a feljárónál ismerős bérkocsit pillantott meg. Bentről, ahogy csöngetett, férfikacagást és asszonyi karattyolást hallott, s Petrickij kiáltását: "Ha valami imposztor, be ne engedd!" Vronszkij meghagyta a tisztiszolgának, hogy ne szóljon, s szép csöndben az elülső szobába lopózott. Shealton bárónő, Petrickij barátnője, aki piros, szőke fürtös pofikájával lila atlaszruhában ragyogott, s mint egy kanári, az egész szobát betöltötte csicsergésével, a kerek asztalnál ült, s kávét főzött; Petrickij köpenyben, Kamerovszkij százados teljes díszben - nyilván szolgálatból jött - ültek körülötte.

- Bravó, Vronszkij! - ugrott föl, a székével zajt csapva, Petrickij. - Maga a házigazda! Bárónő, kávét neki, az új kávéfőzőből. Nem vártunk. Remélem, meg vagy elégedve lakásod ékességével? - mondta a bárónőre mutatva. - Úgy, ismeritek egymást?

- De még mennyire! - mosolyodott el Vronszkij vidáman, a bárónő apró kezét megszorítva. - Hogyne, régi jó barátok vagyunk.

- Utazásból? - kérdezte a bárónő. - Akkor én szaladok. Ebben a percben megyek, ha zavarok.

- Maga bárhol is van, otthon van, bárónő - mondta Vronszkij.

- Szervusz, Kamerovszkij - tette hozzá, Kamerovszkijjal hidegen kezet fogva.

- Látja, maga nem tud ilyen szépeket mondani nekem - fordult a bárónő Petrickijhez.

- Miért ne? Ebéd után mondok különbet is.

- Ebéd után nem érdem. No, akkor adok magának is kávét. Menjen, mosakodjék, tisztálkodjék meg - mondta a bárónő, és megint leült, s gondosan leszorította egy csavarral az új kávéfőző tetejét. - Pierre, adjon kávét - fordult Petrickijhez, akit, viszonyukból nem csinálva titkot, családneve után Pierre-nek nevezett. Teszek még hozzá.

- Elrontja.

- Dehogy rontom!... No és a felesége? - szakította félbe a bárónő hirtelen Vronszkij és a pajtások beszédét. - Mi itt megnősítettük. Magával hozta a feleségét?

- Nem, bárónő. Igazi cigány vagyok, s úgy is halok meg.

- Annál jobb, annál jobb. Kezet rá.

A bárónő nem engedte el Vronszkijt; legfrissebb élettervét kezdte, tréfákkal átszőve, mesélgetni, s a tanácsát kérte.

- Ő még mindig nem akar elválni tőlem. Mit tegyek most? ("Ő" a férje volt.) Pört akarok indítani ellene. Mit tanácsol? Kamerovszkij, nézzen a kávéra, kifutott; nem látja, hogy el vagyok foglalva? Pört akarok, szükségem van a vagyonomra. Hallott már ilyen ostobaságot? Amiért én állítólag hűtlen voltam hozzá - mondta megvetéssel -, a vagyonomat akarja cserében használni.

Vronszkij élvezettel hallgatta a csinos asszony víg csacsogását; helyeselt neki, félig tréfás tanácsokat adott; különben is rögtön eltalálta a modort, amivel az ilyenféle nőkkel érintkezni szokott. Pétervári világában az emberek két egészen ellentétes csoportra oszlottak. Az egyik az alacsonyabb rendű fajta; az unalmas, ostoba s ami fő, nevetséges embereké; ezek azt hiszik, hogy az ember csak egy asszonnyal élhet, azzal, akivel megesküdött; hogy a lánynak ártatlannak, az asszonynak szégyenlősnek, a férfinak férfiasnak, mértékletesnek s határozottnak kell lenni; hogy az ember neveljen gyerekeket, dolgozzék meg a kenyérért, fizesse meg az adósságát és más efféle ostobaságok. Ez az ódivatú és nevetséges emberek fajtája volt. De volt egy másik emberfajta, az igaziak, akik közé ők mindnyájan tartoznak; ennek elsősorban elegánsnak, szépnek, nagylelkűnek, merésznek, jókedvűnek kell lennie; pirulás nélkül vesse magát minden szenvedélybe, s azt, aki nem ilyen, nevesse ki.

Vronszkijt annak a másféle világnak a Moszkvából magával hozott benyomásai csak az első percben kábították el, aztán mintha csak megszokott papucsába dugná a lábát, rögtön belecsúszott a maga régi, víg, kellemes világába.

A kávé nem főtt meg, de kifutott, s mindnyájukat lefröcskölte; ezzel éppen azt adta meg, amire szükségük volt, ürügyet a zajra és nevetésre; a drága szőnyeget és a bárónő ruháját is összepettyezte.

- No de most aztán Isten vele, különben sosem mosdik meg, s rajtam szárad, ami rendes embernél a legnagyobb bűn; a tisztátalanság. A maga tanácsa szóval: kést a gégére?

- Föltétlenül, már csak azért is, hogy a keze minél közelebb legyen az ajkához. Megcsókolja, s minden a legszebben végződik - felelte Vronszkij.

- Tehát ma este a Francia Színházban! - s nagy ruhasuhogások közt eltűnt.

Kamerovszkij is fölkelt. Vronszkij meg sem várta, amíg kimegy, kezet adott neki, s indult a fürdőszobába. Amíg mosdott, Petrickij röviden vázolta a helyzetét, már amennyiben Vronszkij elutazása óta megváltozott. Pénz, az nincs. Az apja azt mondta, nem is ad; az adósságait sem fizeti ki. A szabója le akarja ültetni; másvalaki is azzal fenyegeti, hogy föltétlenül leülteti. Az ezredparancsnok kijelentette, hogy ha ezek a skandalumok meg nem szűnnek, ki kell lépnie. A bárónőt unja, mint a keserű retket, főképpen mert mindig pénzt akar adni; van azonban egy nő, majd megmutatja Vronszkijnak; az csoda, egy gyöngyszem, szigorú keleti stíl, "Mint Rebecca rabnője, érted?".^[26] Berkosevvel is összekapott tegnap, segédeket akart küldeni, de persze semmi sem lett belőle. Egyszóval minden pompásan megy s rendkívül vidáman. S nem engedve meg pajtásának, hogy helyzete részleteiben elmélyedjen, Petrickij hozzálátott, hogy minden érdekes újságot elmondjon neki. Ahogy hároméves lakása nagyon is ismerős bútorai közt Petrickij annyira ismerős elbeszéléseit hallgatta, Vronszkijt a szokásaihoz való visszatérés, a gondtalan pétervári élet kellemes érzése fogta el.

- Nem lehet! - kiáltott föl, miközben a mosdóból, melyben egészséges, szép piros nyakát leöblítette, a vizet leeresztette. - Nem lehet! - kiáltott föl arra a hírre, hogy Lora összeállt Milejevvel, s otthagyta Fertinghofot. - S az még mindig olyan ostoba és elégedett? Hát Buzulukov, vele mi van?

- Buzulukovval is volt egy história, de nagyszerű! - kiáltott föl Petrickij. - Az ő szenvedélye, tudod, a bálok, egyetlen udvari bált el nem enged. A nagybálra az új csákóban ment el. Láttad már az új csákót? Nagyon szép, könnyű... Csak az ára... De hallgasd meg.

- Hallgatom - dörgölte meg magát Vronszkij bolyhos törülközőjével.

- Arra megy egy nagyhercegnő valami követtel, s vesztére épp az új csákóról beszélgetnek. A nagyhercegnő meg akarja neki az új csákót mutatni. A mi galambunk, látják, ott áll. (Petrickij meg is mutatta, hogy állt ott Buzulukov az új csákóban.) A nagyhercegnő megkéri, adja oda neki a csákóját - nem adja. Mi ez? Hunyorgatnak, integetnek neki, fenyegetik. Add már! Nem adja. Mint aki megfagyott. Elképzelheted. Erre az a hogy is hívják csak, el akarja venni a csákóját. Még most sem adja! Az lerántja, s odanyújtja a hercegnőnek. "Itt van az új csákó" - mondja a nagyhercegnő. Megfordítja a csákót, s abból, el tudod képzelni - puff -, körte, cukrok, vagy két fontra való cukor potyog ki... Még föl is szedte a jámbor.

Vronszkij majd megszakadt a nevetéstől. Jóval utána, rég másról beszéltek már, ahogy a csákóra gondolt, egyszer csak kitört belőle erőteljes, sűrű fogait kivillantó, egészséges kacagása.

Miután minden újságot megtudott, Vronszkij inasa segítségével díszbe öltözött, s ment jelentkezni. Jelentkezés után az volt a szándéka, elmegy a bátyjához és Betsyhez, s még néhány vizitet tesz; azt a társaságot kezdi látogatni, amelyben Kareninával találkozhat. Mint Pétervárott általában, azzal ment el hazulról, hogy késő éjszakáig nem kerül haza.