Vronszkij ott állt a kétfelé választott, tágas és tiszta finn parasztházban. A táborban is Petrickijjel lakott. Az még aludt, amikor Vronszkij és Jasvin a szobába lépett.

- Kelj föl, elég az alvásból - ment be Jasvin a válaszfal mögé, a borzas Petrickij vállát, aki orrát a párnájába fúrta, jól megrázva. Petrickij a térdére szökött, s körülnézett.

- Itt volt a bátyád - mondta Vronszkijnak. - Fölébresztett, vigye el az ördög; azt mondta, újra eljön. - És megint magára húzta a takarót, s a párnájára dobta magát. - Hagyjál már, Jasvin - mondta mérgesen Jasvinnak, aki lerángatta róla a takarót. - Maradhass! - megfordult, és kinyitotta a szemét. - Azt mondd meg inkább, mit igyam; olyan undokság van a számban, hogy...

- Vodka a legjobb! - harsogta Jasvin. - Tyerescsenko! Vodkát hozz az úrnak meg uborkát! - kiabálta; nyilván szerette hallani a hangját.

- Azt gondolod, vodkát? Mi? - kérdezte Petrickij, homlokát ráncolva s szemét dörzsölgetve. - Te is iszol? Együtt, akkor iszom. Vronszkij, iszol? - állt föl Petrickij, hóna alá csavarva a tigriscsíkos ágytakarót.

Kijött a válaszfal ajtaján, fölemelte a kezét, s franciául kezdte énekelni: - Volt egy király Tuléban... Vronszkij, iszol?

- Pusztulj innen - mondta Vronszkij, s fölhúzta a kabátot, melyet az inas odahozott.

- Hát te hová mégy? - kérdezte Jasvin. - Ni, a trojka is itt van - tette hozzá, meglátva a ház elé álló fogatot.

- Az istállóba, utána meg Brjanszkijhoz is ki kell mennem - mondta Vronszkij - a lovak miatt.

Vronszkij valóban megígérte, hogy elmegy Brjanszkijhoz, aki tízversztányira lakott Peterhoftól, és megviszi neki a lovakért a pénzt, s el is akart jutni hozzá. A cimborái azonban rögtön látták, hogy nemcsak oda megy.

Petrickij tovább énekelt, hunyorgatva s az ajkait fölfújva, mintha azt mondaná: tudjuk, miféle Brjanszkij az.

- Vigyázz, el ne késs - Jasvin csak ennyit mondott, majd hogy másra terelje a szót: - Hát az én pejem hogy szolgál? - kérdezte az ablakon át a rudasra pillantva, melyet Vronszkij őtőle vett meg.

- Állj! - kiáltott Petrickij Vronszkij után, aki már kiment. - A bátyád egy levelet s valami cédulát hagyott a számodra. Várj csak, hol is van?

Vronszkij megállt.

- No, hol van hát?

- Hol, hol? Ez a kérdés - mondta ünnepélyesen Petrickij, homlokára bökve a mutatóujját.

- Beszélj már, micsoda butaság ez! - mondta mosolyogva Vronszkij.

- A kályhát nem fűtöttem. Itt van valahol.

- Elég a hazugságból, hol az a levél?

- Nem, csakugyan elfeledtem. Vagy álmodtam csak? Várj, várj. Mit haragszol úgy? Ha te is megittál volna négy olyan palackkal, mint én tegnap, azt se tudnád, hol vagy. Várj csak, mindjárt eszembe fog jutni.

Bement a válaszfal mögé, s az ágyára feküdt.

- Várj! Én itt feküdtem, ő ott állt. Igeeen, igeeen, megvan - s kihúzta a matrac alól a levelet.

Vronszkij fogta a levelet s a bátyja céduláját. Az volt, amit várt - a levél az anyjától, szemrehányásokkal, hogy nem ment el hozzá, a cédula a bátyjától, arról volt benne szó, hogy valamit meg kell beszélniük. Vronszkij tudta, hogy a kettő egy és ugyanaz. "Mi közük hozzá?" - gondolta; összehajtotta s a zubbonygombjai közé dugta a leveleket, hogy az úton figyelmesen átolvassa. A pitvarban két tiszttel találkozott: az egyik az ezredükből való, a másik egy másikból.

Vronszkij lakása a tisztek állandó tanyája volt.

- Hová?

- Peterhofba kell mennem.

- A lovad megjött Carszkojéból?

- Meg, de még nem láttam.

- Azt mondják, Mahotyin Gladiátora megsántult.

- Badarság. Hanem hogy fogtok ebben a sárban lovagolni? - mondta a másik.

- Íme az én megmentőim! - kiáltott föl a belépőket megpillantva Petrickij, aki előtt ott állt már a tisztiszolgája, egy tálcán a vodkával s a sózott uborkával. - Jasvin itat, hogy magamhoz térjek.

- Tegnap jól elbántatok velünk - mondta az egyik belépő -, egész éjjel nem hagytatok aludni.

- Hogy mi mit vittünk végbe! - mesélte Petrickij. - Volkov fölmászott a tetőre, azt mondja, szomorú. Mondom: adjunk neki zenét, gyászindulót. Úgy aludt el a tetőn, a gyászindulóra.

- Idd meg föltétlenül a vodkát, aztán ásványvizet sok citrommal - mondta Jasvin, aki úgy állt Petrickij fölött, mint az anya, aki a gyereket az orvosság bevételére akarja rábírni -, utána egy kis pezsgőt is, egy palackocskával.

- Ez már beszéd. Várj, Vronszkij, iszunk egyet.

- Nem, szervusztok, urak, ma nem iszom.

- Mi az, tán elnehezedsz tőle? No, akkor mi magunk. Add ide az ásványvizet s a citromot.

- Vronszkij! - kiáltott utána valaki, amikor Vronszkij már a pitvarban volt.

- Mi az?

- Nyírasd le a hajad, az is nehéz, különösen a kopaszságod.

Vronszkij valóban idő előtt kezdett kopaszodni. Sűrű fogait kimutatva jókedvűen elmosolyodott, és sapkáját a kopaszodására húzva kiment, s beült a hintóba.

- Az istállóhoz - mondta, s elővette a leveleket, hogy átolvassa. De aztán meggondolta magát; amíg a lovát nem látta, nem osztja meg a figyelmét. "Majd utána!"

Az időszaki istálló deszkabódé volt, ott verték össze közvetlenül a versenytér mellett; ide kellett átszállítani még előző nap a lovát. Vronszkij nem látta még. Az utolsó napokban nem maga lovagolta, rábízta a trénerre, s most fogalma sem volt róla, milyen állapotban jött meg és van most a lova. Alig lépett ki a hintójából, az istállófiú (groom), az úgynevezett "kisfiú", aki messziről megismerte a fogatot, előhívta a trénert. Az inas, magas csizmás, rövid kabátú angol - álla alatt egy szőrpamat, járása az esetlen zsokéjárás - széttartott könyökkel, imbolyogva jött elébe.

- No, mit csinál Frufru? - kérdezte Vronszkij angolul.

- All right, sir, minden rendben van, uram - mondta a torka mélyéből az angol. - Jobb, ha nem megy be - tette hozzá a kalapját megemelve. - Föladtam rá a szájkosarat, s most nagyon izgatott. Jobb, ha nem megy be hozzá, az csak fölingerli.

- De én bemegyek. Látni akarom.

- Gyerünk hát - mondta mogorván az angol, még most is alig nyitva ki a száját, s a könyökét himbálva, kitekert járásával előrement.

Beléptek a barakk előtti udvarba. A napos - egy csinosan öltözött, jóvágású fiú, tiszta zubbonyban, a kezében seprű - a belépők elé jött, s hozzájuk szegődött. A barakk rekeszeiben öt ló állt, s Vronszkij tudta, hogy fő versenytársának, Mahotyin vörösének, az ötversokos Gladiátornak is itt kell lennie. Gladiátort, akit sohasem látott még, Vronszkij a maga lovánál is jobban szerette volna látni, a lósport illemszabályai szerint azonban tudta, hogy nemcsak megnéznie nem illik, de még csak nem is kérdezősködhet róla. Ahogy a folyosón végigment, a fiú kinyitotta balra a második rekesz ajtaját, s Vronszkij ott látta a hatalmas vörös lovat s fehér lábait. Tudta, hogy ez a Gladiátor, de annak az embernek az érzésével, aki elfordul a feltört idegen levéltől, elfordult, s Frufru rekeszébe ment.

- Ez a ló azé a Ma-k... Mak... soha nem tudom a nevét kimondani - szólt az angol, nagy, piszkos körmű ujjával a vállán át Gladiátor rekeszére mutatva.

- Mahotyiné? - mondta Vronszkij. - Igen, az egyetlen komoly versenytársam.

- Ha ön lovagolná - mondta az angol -, önre fogadnék.

- Frufru idegesebb, ő erősebb - szólt Vronszkij, lovaglása dicséretén elmosolyodva.

- Akadályversenynél minden a lovagláson múlik; meg a pluck-on - mondta az angol.

Pluck-ot, azaz erőt és merészséget Vronszkij nemcsak hogy eleget érzett magában, de ami sokkal fontosabb, meg volt győződve, hogy pluck-ja a világon senkinek sem lehet több, mint neki.

- Biztos, hogy nem lett volna szükség nagyobb izzasztásra?

- Biztos - felelte az angol. - Ne beszéljen, kérem, hangosan. A ló fölizgul - tette hozzá, fejével a zárt rekesz felé intve, amely előtt álltak, s amelyből paták topogása hallatszott.

Kinyitotta az ajtót, s Vronszkij bement a rekeszbe, amelybe egy kis ablak szűrt némi fényt. A rekeszben, a friss szalmán, a lábait váltogatva egy szájkosaras, sötétbarna ló állt. A rekesz félhomályában szétnézve, Vronszkij egy futó pillantással újból fölmérte kedves lova egész testalkatát. Frufru középtermetű ló volt, testalkata nem hibátlan. Egészen vékony csontú, melle erősen előreálló, de szűk. Fara kissé lecsapott; az első lábai is, de a hátsók különösen, erősen lőcsösek. Hátsó és első lábának az inai nem voltak túlságosan erősek; hátul, haslóban azonban szokatlan széles volt, ami most, edzés után, apadt hasa mellett erősen feltűnt. Lábcsontja, ha elölről nézte az ember, a térde alatt nem látszott ujjnál vastagabbnak; oldalról viszont szokatlanul széles volt. Bordáit kivéve, mintha két oldalról össze lett volna nyomva s hosszában kinyújtva. De a legnagyobb mértékben megvolt benne az a sajátság, amely minden tökéletlenséget feledtet: a vér, az a vér, amely angol kifejezés szerint beszél magáért. Az érháló alatt élesen kirajzolódó izmai s a ráboruló finom, mozgékony, atlaszsima bőr ugyanolyan erősnek látszott, mint a csontja. Száraz feje, a ragyogó és vidám, kidülledt szemekkel, orrban a kiugró orrlikak vérrel lövellt hártyájába szélesedett ki. Egész alakjának, de különösen a fejének határozott, energikus s ugyanakkor gyöngéd kifejezése volt. Egyike volt azoknak az állatoknak, amelyről úgy érezzük, csak azért nem beszélnek, mert szájuk mechanikai felépítése nem engedi meg.

Vronszkijnak legalább úgy rémlett, hogy Frufru mindent megért, s ezt érezte most, amint rápillantott a lóra.

Ahogy Vronszkij bement hozzá, mélyet lélegzett, s az ellenkező oldal felől nézve a belépőkre, úgy forgatta kidülledt szemét, hogy szeme fehérjét elöntötte a vér. A szájkosarat rázta, s ruganyosan váltogatta a lábait.

- No látja, milyen izgatott - mondta az angol.

- Te kedves, te - mondta Vronszkij a lóhoz lépve, bátorítón.

De minél közelebb ment hozzá, a ló annál izgatottabb lett. Csak amikor a fejéhez ért, akkor csendesedett el; izmai megrándultak vékony, gyöngéd szőre alatt, Vronszkij megsimogatta erős nyakát, sörénye egyik tincsét, amely a másik oldalra hullott át, éles marján megigazította, s arcát megfeszült, denevérszárny finomságú orrlikához nyomta. A ló összerándult, hangosan szítta és fújta ki megfeszült orrlikain a levegőt, s úgy húzta hátra a fülét s nyújtotta Vronszkij felé erős, fekete ajkait, mintha csak meg akarná fogni a kabátujját. De aztán eszébe jutott a szájkosár, megrázta, s megint váltogatni kezdte hegyes kis lábait.

- Nyughass, kedves - mondta Vronszkij, s hátulról még egyszer megsimogatva, abban a boldog tudatban ment ki a rekeszből, hogy a lova a legjobb állapotban van.

A ló izgalma Vronszkijra is átragadt, érezte, hogy a vér a szívére tódul; akár a ló, ő is mozogni, harapni szeretett volna; ijesztő volt és mulatságos.

- Tehát bízhatom magában - mondta az angolnak -, fél hétre ott lesz a helyén.

- Minden rendben lesz - mondta az angol. - S ön hova megy most, mylord? - kérdezte hirtelen, a mylord megszólítást használva, amellyel szinte sohasem élt.

Vronszkij csodálkozva kapta föl a fejét, s ránézett, ahogy csak ő tudott nézni, nem a szemébe, hanem a homlokára - elcsodálkozva kérdése merészségén. De belátta, hogy az angol, amikor a kérdést föltette, nem úgy nézte, mint gazdáját, hanem mint zsokét.

- Brjanszkijhoz kell mennem - felelte neki -, egy óra múlva otthon vagyok.

"Hányadszor teszik föl ma már ezt a kérdést?" - mondta magának, s elvörösödött, ami ritkán fordult elő nála. Az angol figyelmesen nézte. S mintha csak tudta volna, hova megy Vronszkij, ezt mondta még:

- A legfontosabb, hogy az ember lovaglás előtt nyugodt legyen; ne legyen rosszkedvű, ne hozza ki semmi a sodrából.

- All right - felelte Vronszkij mosolyogva, s a hintóba ugorva, odaszólt a kocsisnak, hogy hajtson Peterhofba.

Alig mentek néhány lépést, a felhő, amely reggel óta fenyegetett már esővel, föléjük került, s a zápor megeredt.

"Ez baj - gondolta Vronszkij, a kocsitetőt felhúzva. - Sár eddig is volt, de most már mocsár lesz." S a zárt hintó magányában ülve elővette az anyja levelét s a bátyja céduláját, s elolvasta őket.

Igen, mindig egy és ugyanaz. Az anyja, a bátyja, mind szükségesnek tartják, hogy szívügyébe avatkozzanak. Ez a beavatkozás haragra lobbantotta, pedig ez az érzés ritka volt nála. "Mi közük hozzá? Mért tartja mind kötelességének, hogy énvelem törődjék? S mit tolakodnak? Mert látják, hogy ez olyasmi, amit ők nem tudnak megérteni. Ha a szokott, közönséges és romlott nagyvilági viszony volna, békén hagynának. De érzik, hogy másvalami, hogy ez nem játékszer, ez az asszony drágább az életemnél. Ezt nem tudják megérteni, és ezért bosszankodnak. Akármilyen, s akármilyen lesz is még a sorsunk, mi csináltuk, s nem panaszkodunk - mondta magában a »mi« szóban egyesítve önmagát Annával. - De nem, nekik tanítaniuk kell bennünket, hogyan éljünk. Fogalmuk sincs róla, mi az a boldogság; nem tudják - gondolta -, hogy e nélkül a szerelem nélkül a mi számunkra nincs sem boldogság, sem boldogtalanság, nincs élet sem."

Épp azért haragudott a beavatkozókra, mert a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van. A szerelem, amely Annához fűzte, érezte, nem múló, percnyi felindulás, amely elmúlik, ahogy a nagyvilági viszonyok elmúlnak, kellemes vagy kellemetlen emlékeken kívül nem hagyva sem az egyik, sem a másik életében nyomot. Érezte kettejük helyzetének egész kínosságát, hogy milyen nehéz ennyire a világ szeme előtt a szerelmüket titkolni, csalni és hazudni. Csalni, hazudni, ravaszkodni s folyton másokra gondolni akkor, amikor a szenvedély, mely összefűzte őket, olyan erős, hogy szerelmükön kívül mind a ketten minden másról megfeledkeznek.

Élénken emlékezetében voltak a sűrűn ismétlődő, természetével annyira ellenkező esetek, amikor a hazugság és csalás elkerülhetetlen volt, s különösen élénken volt emlékezetében a szégyenérzet, melyet e miatt a kényszerű csalás és hazugság miatt gyakran figyelt meg Annán. Amióta Annával viszonya volt, egy különös érzés vett erőt rajta, amelyet korábban sohasem tapasztalt. Az utálat érzése volt ez; Alekszej Alekszandrovics, önmaga vagy az egész világ iránt-e, jóformán maga sem tudta. Ezt a különös érzést azonban mindig elűzte magától. Most is megrázkódott, s a megkezdett gondolatsort folytatta tovább.

"Anna azelőtt boldogtalan volt, de büszke és nyugodt; most, ha nem is mutatja, nem lehet nyugodt és önérzetes. Nem, ennek véget kell vetni" - határozta el magában.

Először merült fel benne világosan a gondolat, hogy ennek a hazugságnak föltétlenül véget kell vetni, minél hamarább, annál jobb.

"Hagyjunk ott ő is, én is mindent - mondta magában - s rejtőzzünk el valahová, csak a szerelmünkkel."

A zápor nem volt tartós, s mikor Vronszkij ügető rudasa a sárban már gyeplő nélkül szökellő lógósokat magával rántva a ház elé ért, a nap megint kikukkantott, s a nyaralók teteje és a kertek öreg hársfái a főutca mindkét oldalán nedves fényben csillogtak, az ágakról vígan csöpögött, a tetőkről meg szakadt a víz. Már nem gondolt arra, hogy ez a zápor elrontja a lóversenyteret; annak örült csak, hogy hála az esőnek, Annát valószínűleg egyedül találja otthon, hiszen tudta, hogy Alekszej Alekszandrovics nemrég tért vissza a fürdőről, s nem költözött még ki Pétervárról.

Abban a reményben, hogy Annát egyedül találja, s hogy minél kevésbé fordítsa a figyelmet magára, ahogy mindig tette, még a kishíd előtt leszállt, és gyalog ment be. Nem az utcai feljáróhoz ment; az udvarba tért be.

- Az úr megérkezett? - kérdezte a kertészt.

- Nem, csak az úrnő van otthon. De parancsoljon a bejárat felől; ott van, aki ajtót nyisson - felelte a kertész.

- Nem, a kerten át megyek.

Meggyőződve, hogy maga van, meg akarta lepni; hiszen nem ígérkezett mára, Anna meg valószínűleg nem gondolta, hogy a futtatás előtt idejön; kardját fölfogva óvatosan haladt hát a virággal szegett utacska kavicsán a kertre nyíló terasz felé. Elfelejtett most mindent, amit az úton helyzete terhéről és súlyosságáról gondolt. Csak az volt az eszében, hogy rögtön meglátja, nem képzeletben, de élve, a valóság teljességében. Ott járt már - hogy zajt ne okozzon, egész talppal lépve - a terasz meredek lépcsőin, amikor hirtelen eszébe jutott, amit mindig el szokott felejteni, s ami viszonyuk legkínosabb oldala volt: Anna fia, kérdő, vagy ahogy rémlett, ellenséges tekintete.

A fiú többször feszélyezte őket, mint akárki más. Amikor ott volt, Vronszkij és Anna nemcsak azt nem engedték meg maguknak, hogy olyasmiről beszéljenek, amit bárki előtt meg ne ismételhetnének, de még azt sem, hogy célzásokat tegyenek, amelyeket a fiú nem értett volna meg. Nem állapodtak meg ebben, magától alakult ki; önmagukat bántják meg, úgy érezték, ha ezt a gyereket megcsalják. Ha ő ott volt, úgy beszélgettek, mint ismerősök. De elővigyázatosságuk ellenére Vronszkij gyakran figyelte meg a gyermek kutatón és habozva rámeredő tekintetét; viselkedésében a különös félénkséget és bizonytalanságot, hol kedveskedést, hol hidegséget és szorongást. Mintha megérezte volna, hogy e közt az ember és az anyja közt fontos kapcsolat van, amelynek a jelentőségét nem tudja felfogni.

A gyerek valóban azt érezte, hogy nem tudja a viszonyukat megérteni, s bár erőltette, nem képes tisztázni az érzést, amellyel ez iránt az ember iránt lennie kell. Azzal a fogékonysággal, mellyel a gyermek az érzésmegnyilvánulásokat kíséri, világosan látta, hogy az apja, a nevelőnő, a dajka, ha nem is beszélnek róla, nemcsak hogy nem szeretik, de undorral és félelemmel néznek Vronszkijra, az anyja meg mintha a legjobb barátja volna.

"Mit jelent ez? Miféle ember ő? Hogy kell szeretni? Én vagyok a hibás, ha nem értem, ostoba vagy rossz fiú vagyok?" - gondolta, s ebből eredt az a találgató, kérdő, részben ellenséges kifejezés, félénkség és változékonyság, amely Vronszkijt annyira feszélyezte. Ennek a gyereknek a jelenléte mindig kiváltotta belőle azt a különös, megindokolhatatlan undort. Ennek a gyereknek a jelenléte benne és Annában is olyan érzést keltett, amilyen a hajósé lehet, aki az iránytűre néz, s azt látja, hogy az irány, amely felé sebesen halad, messzi eltér a tervbe vettől, a mozgást megállítani azonban nincs már hatalmában; közben minden perc messzebb és messzebb viszi a helyes iránytól, s beismerni az eltérést annyi, mint beismerni a pusztulást.

A gyermek naiv pillantása az életre: ez volt az iránytű, ez mutatta meg elhajlásuk fokát attól, amit tudtak, de amiről nem akartak tudomást venni.

Szerjozsa ezúttal nem volt otthon. Anna teljesen egyedül volt, ott ült a teraszon, a fia visszatérését várta, aki sétálni ment, s valahol beérte az eső. Elküldte utána az inast és a lányt, s most várakozva ült ott. Széles hímzésű fehér ruha volt rajta, a terasz sarkában ült, a virágok mögött, és nem hallotta meg Vronszkijt. Fekete fürtű fejét lehajtva, a korláton álló hideg öntözőkannához nyomta a homlokát; két gyönyörű keze, az annyira ismerős gyűrűkkel, a kannát szorította. Alakjának, fejének, nyakának, kezeinek szépsége, mint valami váratlan dolog, mindig meglepte Vronszkijt. Megállt, és elragadtatottan pillantott rá. De ahogy lépni akart, hogy közelebb kerüljön hozzá, Anna már meg is érezte a közelségét, eltolta a kannát, s felé fordította fölhevült arcát.

- Mi lelte? Beteg? - szólt Vronszkij feléje indulva, franciául. Oda akart futni hozzá, de aztán eszébe jutott, hogy lehet ott idegen is, a balkonajtóra pillantott, s elvörösödött; ahogy mindig elvörösödött, amikor azt érezte, hogy félnie, tekingetnie kell.

- Nem, egészséges vagyok - állt föl Anna, keményen szorítva meg odanyújtott kezét - Nem... vártalak.

- Istenem, milyen hideg a kezed! - mondta Vronszkij.

- Megijesztettél - szólt Anna. - Egyedül vagyok, és Szerjozsát várom. Sétálni ment, s erről jönnek.

De annak ellenére, hogy igyekezett nyugodtan viselkedni, az ajka remegett.

- Bocsásson meg, hogy eljöttem, de nem tudtam úgy eltölteni a napot, hogy ne lássam - folytatta Vronszkij franciául. Mindig így beszélt, ha el akarta kerülni az oroszul rendkívül hidegen hangzó ön-t s a félelmetes te-t.

- Mit bocsássak meg? Boldog vagyok.

- De vagy beteg, vagy bánatos - folytatta Vronszkij, el nem engedve a kezét, s felé hajolt. - Mire gondolt?

- Mindig ugyanarra - mondta Anna mosolyogva.

Igazat mondott. Akármikor, bármely pillanatban kérdezték volna, hogy mire gondol, nem lett volna hiba a válaszában: ugyanarra: a boldogságomra s a boldogtalanságomra. Most például, amikor meglepte, mire is gondolt? Éppen arra, hogy másoknak, Betsynek például (ismerte a világ elől titkolt viszonyát Tuskeviccsel), miért olyan könnyű mindez, neki meg miért annyira gyötrelmes? Ez a gondolat most bizonyos okból különösképp gyötörte. A versenyről kérdezte Vronszkijt. Vronszkij felelt; de látta, hogy izgatott, próbálta elszórakoztatni, s a legközvetlenebb modorban, részletesen beszámolt neki a verseny előkészületeiről.

"Megmondjam, ne mondjam? - gondolta Anna, Vronszkij nyugodt, nyájas szemébe pillantva. - Olyan boldog, úgy el van telve a versenyével; nem úgy fogná föl, ahogyan kell, nem értené meg, mit jelent ez az esemény minekünk."

- De nem mondta meg, mi járt a fejében, amikor jöttem - szólt Vronszkij, elbeszélését félbeszakítva. - Mondja el, kérem.

Anna nem felelt, lehajtotta kicsit a fejét, lopva és kérdőn nézett rá, hosszú szempillái alól kiragyogó szemeivel. Keze egy eltépett levéllel játszott és reszketett. Vronszkij látta ezt; arcán az az alázat, az a rabszolgai odaadás volt, amely Annát úgy megvesztegette.

- Látom, hogy történt valami. Lehetek-e egy percig is nyugodt, tudva, hogy bánata van, amelyben nem osztozom? Az Istenért, beszéljen - ismételte könyörögve.

"Igen, de én nem bocsátom meg, ha nem fogja föl a teljes jelentőségét. Jobb nem mondani; mit tegyem próbára?" - gondolta, még mindig úgy nézve rá, s keze a levéllel, érezte, még jobban megremeg.

- Az Istenért! - ismételte meg Vronszkij, megfogva a kezét.

- Megmondjam?

- Igen, igen, igen.

- Állapotos vagyok - szólt Anna csendesen és lassan.

A levél a kezében még jobban reszketett, de nem vette le Vronszkijról a szemét, hogy lássa, hogyan fogadja. Vronszkij elsápadt, mondani akart valamit, de megállt, eleresztette Anna kezét, s lehajtotta a fejét. "Igen, megértette teljesen, mit jelent" - gondolta Anna, és hálásan szorította meg a kezét.

De tévedett abban, hogy Vronszkij úgy fogta föl a hír jelentőségét, ahogy ő, az asszony. E hírre tízszeres erővel érezte annak a különös, rá-rátámadó undornak a rohamát, ugyanakkor azonban azt is belátta, hogy a krízis, amelyet óhajtott, itt van - nem lehet tovább titkolózni a férj előtt; így vagy úgy, minél előbb meg kell bontani ezt a természetellenes helyzetet. De Anna izgalma testileg is átterjedt rá. Ellágyult, alázatos pillantással tekintett rá, megcsókolta a kezét, fölállt, s hallgatagon járt föl-le a teraszon.

- Igen - mondta elszántan hozzálépve. - Sem én, sem maga, egyikünk sem tekintette játéknak a viszonyunkat, s a sorsunk most eldőlt. Föltétlenül véget kell vetnünk - mondta körülnézve - a hazugságnak, amelyben élünk.

- Véget vetni? De hát hogy vessünk véget, Alekszej? - kérdezte Anna halkan. Megnyugodott már, s arcán gyöngéd mosoly ragyogott.

- Hagyja ott a férjét, s egyesítsük az életünket.

- Így is egy - felelte Anna alig hallhatóan.

- Igen, de egészen, egészen.

- De hogyan, Alekszej, taníts meg rá, hogyan? - kérdezte szomorúan mosolyogva helyzete reménytelenségén. - Van kivezető út az efféle helyzetből? Nem vagyok felesége az uramnak?

- Minden helyzetből van kivezető út. Csak el kell szánnunk rá magunkat - mondta Vronszkij. - Minden jobb, mint az a helyzet, amiben élsz. Talán nem látom, hogy gyötör minden, a társaság, a fiad, az urad?

- Ah, az uram, az nem - mondta Anna természetes mosollyal. - Nem ismerem; nem is gondolok rá. Nincs.

- Nem beszélsz őszintén. Ismerlek, miatta is gyötrődsz.

- De hisz ő nem is tud róla - mondta Anna, s hirtelen sugárzó vörösség öntötte el; arca, nyaka, homloka elvörösödött, s a szégyen könnye ült ki a szemébe. - Ne is beszéljünk róla.

Vronszkij többször megpróbálta már, ha nem is olyan határozottan, mint most, hogy Annát helyzete megfontolására bírja, de mindig ebbe a felületes és könnyelmű gondolkozásba ütközött, amellyel most felelt a kihívásra. Mintha olyasmi lett volna ebben a dologban, amit nem tudott vagy nem is akart megmagyarázni magának, s mihelyt beszélni kezdett róla, az igazi Anna mintha visszahúzódott volna valahová a belsejébe, s egy másik lépett volna elő, egy furcsa, idegen nő, akit nem szeretett, sőt félt tőle, aki ellenállt neki. De Vronszkij most eltökélte, hogy mindent kimond.

- Tudja-e vagy sem - mondta Vronszkij szokott szilárd és nyugodt modorában -, tudja-e vagy sem, mi ezzel nem törődünk. Nem maradhatunk, nem maradhat így, különösen most.

- Maga szerint tehát mit tegyünk? - kérdezte Anna ugyanazzal a könnyed, gunyoros tréfálkozással. Ő, aki annyira félt, hogy Vronszkij könnyen veszi a terhességét, bosszankodott, amiért azt a következtetést vonta le belőle, hogy kezdeniük kell valamit.

- Elmondani neki mindent, és otthagyni.

- Nagyon szép; tegyük fel, hogy megteszem - mondta Anna. - Tudja, mi lesz ebből? Előre megmondom - s gonosz fény gyűlt egy pillanattal előbb még gyöngéd szemében. - "Á, ön mást szeret, s bűnös viszonyra lépett vele (az urát utánozta, s éppúgy hangsúlyozta a bűnös szót, ahogy Alekszej Alekszandrovics szokta). Én óva intettem önt, mind vallási, mind társadalmi és családi tekintetben a következményektől. Nem hallgatott rám. Most nem tehetem ki a nevemet... - és a fiam nevét, akarta mondani, de a fiával nem tudott tréfálni - a gyalázatnak"... s még valami effélét - tette hozzá aztán. - Egyszóval a rá jellemző államférfiúi modorban világosan és szabatosan elmondja majd, hogy nem engedhet el, ellenben megteszi a tőle függő lépéseket, hogy a botrányt megakadályozza. S amit mond, meg is teszi: nyugodtan, pontosan. Ez fog történni. Ez nem ember, hanem gép, s ha megharagszik, igen gonosz gép - tette hozzá, maga elé képzelve Alekszej Alekszandrovicsot, alakja, beszédmodora, jelleme minden részletével, bűnül róva föl, ami rosszat csak találhatott benne, nem bocsátott meg neki semmit a rettenetes bűn miatt, amelyet ő maga követett el ellene.

- De Anna - szólt Vronszkij lágy, meggyőző hangon, igyekezve megnyugtatni -, mégiscsak meg kell mondani neki, aztán majd ahhoz tartjuk magunkat, amit ő határoz.

- Megszökjek tán?

- És miért ne szökne? Lehetetlennek tartom, hogy tovább folytassa ezt. Nem magam miatt; látom, mennyire szenved.

- Megszökjek, s a kitartottja legyek? - kérdezte Anna haragosan.

- Anna - szólt rá Vronszkij gyöngéd korholással.

- Igen - mondta ő tovább -, a szeretőjévé legyek, s tönkretegyek mindent?

Megint azt akarta mondani: "a fiamat", de nem tudta a szót kimondani.

Vronszkij nem tudta megérteni, becsületes, erős természete hogy képes ezt a hazug helyzetet elviselni; miért nem kíván belőle szabadulni; nem jött rá, hogy a fő ok az a fiam szó volt, amit nem tudott kimondani. Amikor a fiára gondolt, hogy mi lesz a viszonya az apját elhagyó anyához, olyan rettenetes érzés fogta el amiatt, amit cselekedett, hogy nem latolt tovább, hanem asszony módra, szavakkal és hazug okoskodásokkal próbálta megnyugtatni magát, csakhogy minden a régiben maradjon, s elfelejthesse a rettenetes kérdést: mi lesz a fiával.

- Kérlek, könyörgök - mondta hirtelen egészen más, őszinte s gyöngéd hangon, s kezét megfogva -, erről ne beszélj velem többet!

- De Anna...

- Soha! Hagyd ezt rám. Ismerem a helyzetem egész aljasságát és szörnyűségét, de a döntés nem olyan könnyű, mint hiszed. Hagyd rám, és fogadj szót. Ne beszélj soha erről. Megígéred? Nem, nem, meg kell ígérned.

- Én mindent megígérek, de nem lehetek nyugodt, főként azután, amit mondtál. Nem lehetek nyugodt, ha te nem lehetsz az.

- Én? - ismételte meg Anna. - Igen, gyötrődöm néha, de ez elmúlik, csak te soha elő ne hozd. Csak az gyötör, ha erről beszélsz velem.

- Nem értem - mondta Vronszkij.

- Tudom - szakította félbe Anna -, milyen nehéz a te becsületes természetednek hazudnia, és sajnállak is érte. Gyakran elgondolom, hogy tönkretetted az életed miattam.

- Épp most gondoltam ugyanezt - mondta Vronszkij -, hogy te mint áldoztál föl miattam mindent. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy boldogtalan vagy.

- Én boldogtalan? - mondta Anna, közel húzódva hozzá, s a szerelem elragadtatott mosolyával nézett rá. - Én... akár az éhes ember, akinek enni adtak. Lehet, hogy fázik, s a ruhája rongyos, szégyelli is magát, de nem boldogtalan. Én boldogtalan? Nem, itt a boldogságom.

Meghallotta visszatérő fiának a hangját; gyors pillantást vetett a terasz felé, s hirtelen felállt. Pillantásában az ismerős tűz gyűlt föl, szép, gyűrűs kezét egy gyors mozdulattal fölemelte, megfogta Vronszkij fejét, s hosszan elnézte; elnyílt, mosolygó ajakkal közeledett felé; gyorsan megcsókolta a száját s két szemét, azután eltolta magától. El akart menni, de Vronszkij visszatartotta.

- Mikor? - kérdezte suttogva, s elragadtatással pillantott reá.

- Ma; egy órakor - suttogta Anna nehezet sóhajtva, és könnyű, gyors lépteivel a fia elé ment.

Szerjozsát az eső a nagy kertben érte, egy lugasban ült a dajkájával.

- Nos, a viszontlátásra - mondta Anna Vronszkijnak. - Mindjárt indulnom kell a versenyre. Betsy megígérte, hogy értem jön.

Vronszkij az órájára nézett, és sietve elment.

Amikor Vronszkij Kareninék teraszán az órájára nézett, olyan nyugtalan volt, gondolatai úgy elfoglalták, hogy látta ugyan az óralapon a mutatót, de azt, hogy hány óra, nem tudta. Kiment a műútra, s a sárban óvatosan lépve a kocsija felé indult. Annyira tele volt azzal, amit Anna iránt érzett, nem is gondolta meg, hogy hány óra, s van-e még ideje Brjanszkijhoz elmenni. Amint az gyakran előfordul, csak a felületes emlékezete működött, diktálva, mi után mit kell csinálnunk. Odament a kocsisához, aki ott szunyókált a bakon egy sűrű hársfa már elferdülő árnyában; elgyönyörködött az izzadt lovak fölött oszlopban keringő muslicákban, s a kocsist felébresztve beugrott a hintóba, és Brjanszkijhoz hajtatott.

Csak amikor már vagy hét versztát mentek, akkor ocsúdott föl annyira, hogy az órájára nézett; látta, hogy fél hat, s elkésett már.

Ezen a napon több futam volt; az istállófiúk versenye, aztán a kétversztás tiszti, utána egy négyversztás, s végül az a verseny, amelyben ő lovagol. Az ő futamára még odaérhet, de ha elmegy Brjanszkijhoz, s aztán hajtat oda, éppen hogy odaér, s az egész udvar ott lesz már akkor. Ez nem szép. De Brjanszkijnak szavát adta, hogy elmegy hozzá; s ezért úgy határozott, továbbhajtat, s a kocsisnak megparancsolta, ne sajnálja a trojkát.

Brjanszkijhoz érve öt percet ott töltött nála, s vágtatott visszafelé. Ez a gyors iram megnyugtatta. Annához fűződő viszonyának minden nehézsége, a beszélgetésük után benne maradt határozatlanság mind kipárolgott a fejéből; élvezettel és izgalommal gondolt a futamra, arra, hogy mégis odaér; a ma éjszakai találka boldogságvárása csak olykor-olykor lobbant fel ragyogó fénnyel a képzeletében.

Ahogy a nyaralókból és Pétervárról jövő fogatokat megkerülte, s a verseny légkörébe beljebb került, a verseny izgalma mindjobban elkapta.

A lakásán már nem talált senkit sem, mind a versenyen voltak, az inasa a kapuban várta. Mialatt átöltözött, az inas elmondta, hogy a második futamot elkezdték már, hogy sok úr kereste; az istállóból a fiú kétszer is átfutott már.

Miután minden sietség nélkül átöltözött (sohasem sietett, és sohasem vesztette el az önuralmát), Vronszkij a barakkokhoz hajtatott. Onnét már látni lehetett a versenyteret körülvevő fogatok, gyalogosok, katonák tengerét, az embertől nyüzsgő tribünöket. Nyilván a második futam ment, mert ahogy a barakkba lépett, csengetést hallott. Az istállóhoz érve Mahotyin fehér lábú Gladiátorával akadt össze; kék sávos, narancssárga lópokróc volt rajta, s kékkel szegett, hatalmasnak látszó, szétálló fülvédők, így vezették a lóversenytérre.

- Cord merre van? - kérdezte a lovászt.

- Az istállóban; nyergelnek.

A nyitott rekeszben Frufru föl volt már nyergelve. Most készültek kivezetni.

- Nem késtem el?

- All right! All right! Minden rendben, minden rendben - mondta az angol. - Csak ne izguljon.

Vronszkij még egy pillantást vetett az egész testében reszkető lova gyönyörű, kedves formáira, s miután nagy nehezen megvált ettől a látványtól, kiment a barakkból. A legkedvezőbb pillanatban ért a tribünhöz, hogy a figyelem rá ne terelődjék. Épp most végződött a kétversztás futam; minden szem az elöl haladó lovas testőrre s mögötte a huszárra meredt, amint végső erejükből szorítva a lovat, épp a célba érnek. A pálya közepéről és kívülről is mindenki a céloszlop felé nyomult, a lovas testőrkatonák s tisztek csoportja hangos fölkiáltásokkal fejezte ki örömét tisztje és bajtársa várható győzelmén. Vronszkij csaknem ugyanakkor vegyült észrevétlenül a tömeg közé, amikor a futam végét jelző csöngetés felhangzott, s a magas, sárral befröcskölt lovas testőr, aki elsőnek ért be, a nyeregbe ereszkedve, az izzadságtól sötét, nehezen lélegző, szürke csődör gyeplőjét elengedte.

A csődör erőlködve rakta a lábait, nagy teste sebes futását lelassítva, a testőrtiszt meg mint nehéz álomból ébredő pillantott körül, s nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. A tömeg: az övéi s az idegenek, köré gyűltek.

Vronszkij szándékosan kerülte el a válogatott, nagyvilági társaságot, amely tartózkodva, de fesztelenül mozgott és beszélgetett a tribünök előtt. Látta, hogy Karenina, Betsy, a bátyja felesége is ott van, s szándékosan nem ment oda, nehogy a figyelmét elvonják. De a szembejövő ismerősök minduntalan megállították, apróra elmondták a lefolyt futamokat, s faggatták, miért késett el.

Mialatt a versenyzőket díjkiosztásra a tribünök elé szólították, s mindenki arrafelé fordult, Vronszkij bátyja, Alekszandr, egy vállrojtos ezredes lépett oda hozzá. Nem volt nagy növésű ember, éppen olyan zömök, mint Alekszej, csak szebb s pirosabb; az orra vörös, az arca nyílt, de korhelyforma.

- Megkaptad a levelemet? - kérdezte. - Az ember sosem talál otthon.

Alekszandr Vronszkij züllött s rendkívül korhely élete ellenére, amelyről mindenki tudott, tökéletes udvaronc volt.

Most is, ahogy az öccsével egy nagyon is kellemetlen dologról beszélt, tudva, hogy sokak szeme lehet rajta, olyan mosolygó képet vágott, mintha valami semmiségen tréfálkozna vele.

- Megkaptam, s igazán nem értem, te mit törődsz vele - mondta Alekszej.

- Azért, mert amint épp megjegyeztem, nem vagy ott sehol, ellenben hétfőn Peterhofban találkoztak veled.

- Vannak dolgok, amelyek csak azokra tartoznak, akiket közvetlenül érintenek, s ez az ügy, amivel annyit foglalkozol, ilyen.

- Igen, de akkor ne szolgálj.

- Kérlek, ne avatkozz bele, és kész.

Alekszej Vronszkij komor arca elsápadt, kiugró állcsontja, ami ritkán történt meg vele, megreszketett. Mint igen jószívű ember, csak ritkán haragudott meg, de ha megharagudott, az álla egyszeriben reszketni kezdett, s ilyenkor, amint ezt a bátyja is tudta, veszélyes volt. Alekszandr Vronszkij jókedvűen mosolygott.

- Csak anyuskánk levelét akartam átadni. Válaszolj neki, és ne izgasd fel magad lovaglás előtt. Bonne chance^[40] - tette hozzá mosolyogva, és otthagyta.

De rögtön utána megint baráti üdvözlések állították meg.

- Nem akarod megismerni a barátaidat. Jó napot, mon cher! - szólt rá Sztyepan Arkagyics, aki piros arcával s ápolt, ragyogó pofaszakállával itt, a pétervári fény közepén éppen úgy csillogott, akárcsak Moszkvában. - Tegnap érkeztem, s nagyon örülök, hogy győzelmed láthatom. Mikor találkozhatunk?

- Gyere el holnap a kantinba - mondta Vronszkij, a karját szorítva meg bocsánatkérésül, s a pálya közepére ment, ahova a nagy akadályversenyre már vezették be a lovakat.

Az izzadt, futásban elgyötört lovak lovászaiktól vezetve istállójukba mentek, s egymás után jelentek meg a következő futamra az újak és frissek; többnyire csuklyás angol lovak. Horpadt hasukkal különös, hatalmas madarakhoz hasonlítottak. Jobbról az ösztövér szépséget, Frufrut hozták; rugalmas, hosszú bokáin mint valami rugókon lépegetett. Nem messze tőle a széles fülű Gladiátorról vették le a pokrócot. A csődör nagydarab, gyönyörű, teljesen szabályos formái, csodálatos fara, szokatlanul rövid, közvetlenül a patája fölött ülő bokái önkéntelen is magukra vonták Vronszkij figyelmét. Oda akart menni a lovához, de újabb ismerős tartóztatta föl.

- Itt van Karenin - mondta az ismerőse, akivel beszédbe ereszkedett. - A feleségét keresi; az meg a tribün közepén van. Nem látta?

- Nem, nem láttam - felelt Vronszkij, s még csak hátra se pillantva a páholy felé, amelyikben Kareninát mutatták neki, lovához lépett.

Alig nézhette meg a nyergét, amin egy kis igazítást kellett tenni, s a lovasokat már a páholyhoz hívták, hogy számot és pályát húzzanak. Komoly, szigorú arccal - egyesek sápadtan - tizenhét tiszt lépett a tribünhöz, s húzta ki egymás után a számokat. Vronszkijnak a hetes szám jutott. "Nyeregbe!" - hallotta.

Érezve, hogy ő s a többi versenyző a központ, amelyre minden szem irányul, Vronszkij feszült lelkiállapotban, mely mozgását rendesen lassúvá és nyugodttá tette, odament a lovához, Cord, a verseny örömére, a parádés ruháját vette fel; fekete, begombolt kabát, feszesre keményített, az arcát föltámasztó gallér, kerek, fekete kalap, magas szárú csizma. Mint mindig, most is nyugodt és méltóságteljes volt; ott állt a ló előtt, s maga tartotta mindkét kantárszárat. Frufru tovább reszketett, mintha a hideg rázná. Tűzzel teli szemei a mellélépő Vronszkijra bandzsítottak. Vronszkij a heveder alá dugta a kezét. A ló még erősebben bandzsított, a fogát vicsorította, a fülét hátrahúzta. Az angol összeráncolta az ajkát, meg akarta mutatni, hogy mosolyog azon, hogy a nyergelését valaki ellenőrzi.

- Üljön le, akkor nem izgul ennyire - mondta.

Vronszkij utolszor pillantott versenytársaira. Futam közben, tudta, nem látja már őket. Ketten előrementek már az indítás helyére. Galcin, egyik félelmetes versenytársa, Vronszkij barátja, a pej csődör körül forgott, amely nem akarta magára engedni. Egy szűk nadrágos kis huszártestőr galoppban jött, összegugyorodva, mint a kandúr, a ló farán; az angolokat szerette volna utánozni. Kuzovlev herceg sápadtan ült Grabovszkij-fajú, telivér kancáján; az angolja kantárjánál fogva vezette a lovat. Vronszkij és bajtársai mind ismerték "gyenge" idegeit s szörnyű becsvágyát. Tudták, hogy mindentől fél: fél katonalóra ülni, de most, éppen mert félelmetes, mert az emberek itt a nyakukat törhetik, s minden akadálynál doktor s mentőkocsi áll, vöröskereszttel s irgalmasnővérrel, futtatni akart. A tekintetük találkozott, s Vronszkij nyájasan és bátorítón hunyorított reá. Csak egyet nem látott, fő versenytársát, Mahotyint, a Gladiátoron.

- Ne siessen - mondta Cord Vronszkijnak -, s jegyezze meg: az akadályoknál ne tartsa vissza és ne hajtsa; hagyja, tegye, ahogy őneki tetszik.

- Jó, jó - mondta Vronszkij, átvéve a kantárt.

- Ha lehet, vezesse a futamot, de ha hátramarad, ne essen kétségbe az utolsó percig.

A ló meg sem mozdulhatott, s Vronszkij egy hajlékony, erőteljes mozdulattal már a rovátkás acélkengyelben volt, lefogyott testét könnyen és biztosan nyomva a nyikorgó nyeregbőrre. Miután jobb lábával is a kengyelbe hágott, megszokott mozdulattal egyengette ki ujjai közt a kettős kantárszárat, Cord pedig eleresztette a kezét. Mintha nem tudta volna, melyik lábával lépjen előbb, Frufru hosszú nyakával feszesre húzta a gyeplőt, s ahogy megindult, hajlékony hátán mint rugókon himbálta lovasát. Cord gyorsított lépésekkel ment mögöttük. Az izgatott ló, mintha lovasát be akarná csapni, majd erre, majd arra húzta a gyeplőt, s Vronszkij hasztalan próbálta hanggal és kézzel megnyugtatni.

Az indítás helye felé tartva, a folyó zsilipjéhez értek. A lovasok közül egyesek előtte, mások hátrább voltak, amikor Vronszkij egyszer csak vágtatást hallott maga mögött a sárban, s Mahotyin előzte meg őt fehér lábú, kajla fülű Gladiátorán. Mahotyin hosszú fogait kivillantva rámosolygott, de Vronszkij komoran nézett rá. Különben sem szerette, itt azonban a legfélelmetesebb ellenfelének számította, s bosszantotta, hogy mellette vágtat el, és fölingerli a lovát. Frufru a bal lábával vágtába kapott, kettőt szökött, s a megfeszült gyeplő elleni haraggal, lovasát föl-földobva, zötykölő vágtába kezdett. Cord is komor képet vágott, s szinte ügetve szaladt Vronszkij után.

Összesen tizenhét tiszt vett részt e versenyben. A futamnak egy nagy, négyversztás, ellipszisforma pályán kellett a tribünök előtt lefolynia. Ezen a pályán kilenc akadály készült: a folyó, épp a tribün előtt egy nagy, kétarsinnyi,^[41] csupasz gát, egy száraz és egy vizes árok, ferde sánc, az ír padka (egyike a legnehezebb akadályoknak): egy rőzsével teletűzdelt sánc, mögötte pedig úgy, hogy a ló nem láthatta meg, egy árok (a ló vagy átvitte mind a két akadályt, vagy felbukott); aztán még két vizes árok, egy száraz, végül a tribünnel szemben a futam vége. A futamot azonban nem a pályáról indították, hanem vagy száz ölre oldalt tőle; ezen a darabon volt az első akadály is: a háromarsinnyi széles, megduzzasztott folyó, amelyen a lovasok vagy átugrottak, vagy átgázoltak, kinek ahogy tetszett.

A lovasok háromszor is sorba igazodtak, de valakinek a lova mindig kiugrott, úgyhogy újból kellett indítani. Az indító, Sesztrin ezredes már haragudni kezdett, amikor negyedszer végre elkiálthatta: "Rajta!" - s a lovasok nekiiramodtak.

Ahogy sorba álltak, minden szem, minden távcső a lovasok tarka csoportjára szegeződött.

"Elindultak! Futnak már!" - hallatszott mindenfelől a várakozás némasága után.

Magányos gyalogosok s egész csoportok futkostak, hogy jobban lássanak, egyik helyről a másikra. A lovasok tömött csoportja már az első percben szétnyílt, látni lehetett, amint kettesével, hármasával, egyik a másik után, közelednek a folyóhoz. A nézők úgy látták, hogy mind egyszerre szöknek át rajta, a lovasok azonban számon tartották a számukra jelentős, másodpercnyi különbségeket.

Az izgatott és nagyon ideges Frufru az első pillanatot elveszítette, néhány ló elébe került; de még nem érték el a folyót, s Vronszkij a szárba fekvő lovat minden erejéből türtőztetve, hármat könnyedén megelőzött, úgyhogy csak Mahotyin sárga Gladiátora maradt, farát egyenletesen és könnyedén mozgatva, épp Vronszkij előtt; legelöl pedig a gyönyörű Diana, a sem élő, sem holt Kuzovlevvel a hátán.

Az első percekben Vronszkij még nem volt ura sem a lovának, sem magának. Az első akadályig, a folyóig, lova mozgását sem tudta irányítani.

Gladiátor és Diana egyszerre érkeztek a folyóhoz; csaknem egy és ugyanabban a pillanatban emelkedtek fölé s szöktek át a másik oldalra; utánuk, repülve szinte, Frufru emelkedett észrevétlen a magasba; de ugyanabban a pillanatban, amikor Vronszkij a levegőben érezte magát, Kuzovlevet pillantotta meg, majdnem a lova lába előtt, amint Dianával a folyó túlsó partján fölbukfencezik. (Kuzovlev az ugrás után eleresztette a gyeplőt, s a lova vele együtt átbukott a fején.) A részleteket Vronszkij később tudta meg, most csak azt látta, hogy pont a lába elé, ahova Frufrunak ugrania kellett, Diana lába vagy feje kerül. De Frufru ugrás közben, eső macskaként, még egy lökést adott a lábával s hátával, s a lovat elkerülve tovább rohant.

"Ó, te kedves!" - gondolta Vronszkij.

A folyón túl Vronszkij már teljesen hatalmába kerítette a lovát, s kezdte visszafogni, mert az volt a szándéka, hogy a nagy akadályt Mahotyin mögött veszi, s az azután következő, akadály nélküli kétszáz öl térségen próbálja megelőzni.

A nagy akadály épp a cári páholy előtt volt. Az uralkodó, az egész udvar, a néptömeg mindkettőjüket nézte - őt s a lóhosszal előtte járó Mahotyint, ahogy az "ördög" felé (így hívták a csupasz gátat) közeledtek. Vronszkij ott érezte magán a mindenfelől ráirányuló szemeket, de a lova fülén és nyakán kívül semmit sem látott, csak a szembefutó földet, s mindig ugyanabban a távolságban Gladiátor gyors ütemben járó farát és fehér lábait. Gladiátor a levegőbe emelkedett, nem verődött bele semmibe, s kurta farkát megcsóválva eltűnt Vronszkij szeme elől.

- Bravó! - mondta egy hang.

Ugyanebben a pillanatban, közvetlen a szeme előtt, a gát deszkái villantak föl. A ló a legkisebb mozgásváltozás nélkül emelkedett fölébük; a deszkák eltűntek, csak hátul koppant meg valami. Az előtte járó Gladiátor fölizgatta Frufrut, túl korán vette a gátat, s a hátsó patáját beleverte. A futása azonban nem változott, s az arcába csapódó sárcsomóról Vronszkij azt látta, hogy ismét ugyanabban a távolságban van Gladiátortól. A fara, a kurta farok s a nem távolodó, gyorsan mozgó fehér lábak megint ott voltak előtte.

Ugyanabban a pillanatban, amikor Vronszkij azt gondolta, no, most kell Mahotyint megelőznie, Frufru már elértette, hogy mit gondolt; nem is kellett sarkantyúzni, jól belefeküdt, s épp az előnyösebbik oldalon, a kötél felől közeledni kezdett Gladiátorhoz. Mahotyin nem adott utat a kötélnél; Vronszkij még éppen csak gondolt rá, hogy kívül is előzhet, s Frufru máris lépést váltott, s arról kezdte kerülni. Az izzadságtól lassan feketedő válla Gladiátor farával került egy vonalba. Néhány másodpercig egy vonalban vágtattak. De a közeledő akadály előtt, nehogy a külső körön kelljen mennie, Vronszkij dolgozni kezdett a gyeplővel, s nagy sebesen, épp a sánc előtt lekörözte Mahotyint. Futólag látta is sárral befröcskölt arcát. Úgy rémlett neki, még mosolygott is. Vronszkij megkerülte Mahotyint, de ott érezte őt közvetlenül maga mögött, s továbbra is ott hallotta közvetlenül a hátában az egyenletes dobogást s Gladiátor orrlikainak szaggatott, de friss lélegzetét.

A következő két akadályon, az árkon és a gáton, könnyen ment át, de Gladiátor vágtatását és szökését most még közelebb hallotta. Nekiengedte a lovát, s örömmel érezte, hogy könnyen gyorsít, s Gladiátor patadobogása megint az előbbi távolságból hallik.

Vronszkij vezette a futamot, ez volt, amit maga is akart, s amit Cord is ajánlott neki, s most már bizonyos volt a győzelmében. Izgalma, öröme, gyengédsége Frufru iránt folyton erősödött. Hátra szeretett volna nézni, de nem merte megtenni; azon volt, hogy nyugodt maradjon, ne hajtsa túl a lovat; annyi tartalékot őrizzen meg benne, amennyi, úgy érezte, Gladiátorban is benne van még. Egy akadály volt már csak hátra, a legnehezebb, ha azon is a többiek előtt megy át, elsőnek fut be. Az ír padka elé ért. Frufruval együtt látta meg messziről már az akadályt, s mindkettőjüket, őt is, a lovat is pillanatnyilag kétség szállta meg. Észrevette a ló fülén a bizonytalanságot; fölemelte az ostort, de ugyanakkor már érezte is, hogy aggálya nem volt megokolt, a ló tudta, mit kell tennie. Fokozta az iramot, s szabályosan, pont úgy, ahogy Vronszkij kiszámította, a magasba emelkedett, s a földet elrúgva átadta magát a tehetetlenségi erőnek, amely messze túlvitte az árkon; majd erőlködés nélkül, ugyanabban az ütemben vágtatott tovább.

- Bravó, Vronszkij! - hallatszott egy embercsoport hangja, az ezredtársaké, a barátaié, akik ennél az akadálynál álltak; Jasvin hangját, bár nem látta, lehetetlen volt föl nem ismernie.

"Én gyönyörűségem!" - mondta magában Frufrunak, miközben a mögötte történőkre fülelt. "Átugrottak!" - gondolta, meghallva maga mögött Gladiátor ügetését. Már csak az utolsó, kétarsinnyi vizes árok volt hátra. Vronszkij rá se hederített, s hogy messzi elsőnek érjen be, kör alakban kezdett a gyeplővel dolgozni, a ló fejét az ügetés ütemében emelve - eresztve. A ló, érezte, utolsó tartalékából fut, nemcsak a nyaka és lapockája volt nedves, a sörénye alatt, a fején, a hegyes fülén is cseppekben vert ki az izzadság, s kurtán és zihálva lélegzett. Az erőtartaléka azonban, tudta, bőven elég a hátralevő kétszáz ölre. Csak mozgása különös lágyságáról, arról, hogy ő maga mennyivel közelebb van a földhöz, érezte, hogy mennyit gyorsított a lova. Az árkot úgy repülte át, mintha észre sem vette volna. Úgy repülte át, mint a madár; ugyanebben a pillanatban azonban Vronszkij iszonyodva érezte, hogy nem követte jól a ló mozgását, s maga sem tudta, hogyan, csúnya, megbocsáthatatlan mozdulatot tett; visszaereszkedett a nyergébe. A helyzet hirtelen megváltozott, s megértette, hogy valami rettenetes történt. Még nem is tudott számot adni magának, hogy mi, s a sárga csődör fehér lábai már ott villantak el mellette, s Mahotyin gyors vágtában hagyta el. Vronszkij egyik lába a földhöz ért, s a ló is erre a lábára esett. Alig bírta kiszabadítani alóla, s a ló máris az oldalára dőlt, nehezen hörgött, megpróbált föltápászkodni, s vékony, izzadt nyakát hasztalan erőltetve, lelőtt madárként vergődött a földön a lábánál. Vronszkij ügyetlen mozdulata eltörte a hátgerincét. Ezt azonban csak sokkal később értette meg. Most csak azt látta, hogy Mahotyin gyorsan távolodik, ő meg támolyogva egyedül áll a sáros, mozdulatlan földön, Frufru nehezen zihálva ott fekszik előtte, a fejét feléje nyújtva, s ránéz gyönyörű szemével. Még mindig nem értette, hogy mi történt, s megrántotta a ló gyeplőjét. Az, mint a hal, megint feldobta magát, elülső lábait a nyereg szárnyait recsegtetve kinyújtotta, de a farát nem bírta fölemelni; meglóbálta a fejét, és oldalt esett. Vronszkij a szenvedélytől eltorzult arccal, sápadtan, reszkető állal állt ott, sarkával a ló hasába rúgott, s megint megrántotta a gyeplőjét. A ló azonban nem mozdult, orrát a földbe fúrta, beszédes szemeivel nézett csak a gazdájára.

- Ááá! - nyögött fel Vronszkij, a fejéhez kapva. - Mit tettem? - kiáltott fel újra. - Elvesztettem a versenyt. Az én hibámból, szégyenletesen, megbocsáthatatlanul. S ez a szerencsétlen, kedves, elpusztított ló. Jaj! Mit tettem!

A tömeg, az orvos és a felcser, ezrede tisztjei hozzáfutottak. Szerencsétlenségére azt érezte, hogy ő maga ép, nem történt baja. A lónak eltört a gerince, s le kellett lőni. Vronszkij nem tudott a kérdésekre felelni, nem tudott senkihez sem szólni. Megfordult; föl sem vette a fejéről leröpült sapkát, ment ki a versenytérről; maga sem tudta, hogy hova. Boldogtalannak érezte magát. Életében először érezte a legsúlyosabb boldogtalanságot, a jóvátehetetlent, melynek maga az oka.

Jasvin utánaszaladt a sapkájával, s hazavitte. Egy fél óra múlva magához tért. De ennek a futamnak az emléke élete legnyomasztóbb és leggyötrőbb emlékeként maradt meg sokáig a lelkében.

Alekszej Alekszandrovics viszonya a feleségéhez külsőleg a régi maradt. Az egyetlen különbség az volt, hogy még jobban el volt foglalva. Hogy az erőltetett téli munkában megviselt egészségét rendbe szedje, mint azelőtt, a tavasz kezdetén külföldi fürdőre utazott, most is, mint máskor, júliusban tért haza, s megnőtt energiával látott hozzá rögtön szokott munkájához. A felesége, mint rendesen, a nyaralójukba költözött, ő meg Pétervárott maradt.

Az óta a beszélgetés óta, Tverszkaja hercegnő vacsorája után, nem beszélt Annával a gyanújáról és féltékenységéről, s szokott modoránál - mintha mindig mást utánozna - nem is lehetett volna a mostani viszonyukhoz megfelelőbbet találni. A feleségéhez valamivel hidegebb volt. Mintha egy kis neheztelés lett volna benne a miatt az első éjszakai beszélgetés miatt, amelyet Anna elhárított. A bosszúság árnya volt a viselkedésében, de semmi több. "Nem akartál kimagyarázkodni - mintha ezt mondta volna, amikor gondolatban hozzáfordult. - Annál rosszabb neked. Most majd te kérsz, s én nem leszek hajlandó rá! Annál rosszabb neked" - mondogatta gondolatban, mint aki hiába próbált eloltani egy tüzet, s hasztalan erőfeszítése miatt haragra gyúl, s azt mondja: "Úgy kell neked, égj el."

Ez a szolgálati ügyekben okos és tapintatos ember nem értette meg, milyen esztelen az ilyen viselkedés. Nem értette meg, mert valódi helyzetét túlságosan szörnyű volt felfognia; inkább betolta, elzárta, lepecsételte hát lelke fiókját, amelyben családi, azaz felesége és fia iránti érzéseit tartogatta. A figyelmes apa a tél vége óta a fiához is különösen hideg lett; vele is azt az élcelődő modort vette föl, amit a feleségével "Á, fiatalember!" - fordult hozzá.

Alekszej Alekszandrovics azt gondolta és mondta is, hogy a korábbi években sohasem volt annyi hivatali dolga, mint a mostaniban. Nem jött rá, hogy ebben az évben maga eszelte ki az ügyeket; ez is egyik módja volt, hogy azt a fiókot, melyben a feleségére és családjára vonatkozó érzései és gondolatai hevertek, s amelyek annál rettenetesebbé váltak, minél régebben feküdtek ott, ki ne nyissa. Ha valakinek joga lett volna Alekszej Alekszandrovicsot megkérdeznie, hogy mit gondol a felesége viselkedéséről, a szelíd és békés Alekszej Alekszandrovics nem felel semmit, de nagyon megharagszik arra, aki ez iránt érdeklődik. Az arca is emiatt öltött egyszeriben büszke és szigorú kifejezést, ha a felesége hogylétéről kérdezte valaki. Alekszej Alekszandrovics nem akart a felesége viselkedésére és érzéseire gondolni, s valóban nem is gondolt.

Alekszej Alekszandrovics állandó nyaralója Peterhofban volt; a nyarat Ligyija Ivanovna grófnő is ott szokta tölteni, Anna szomszédságában, s állandó érintkezésben vele. Ebben az esztendőben azonban letett róla, hogy Peterhofba menjen; egyetlenegyszer sem volt Anna Arkagyevnánál, s Alekszej Alekszandrovicsnak célzást is tett, hogy Anna barátkozása Betsyvel és Vronszkijjal mennyire helytelen. Alekszej Alekszandrovics szigorú arccal szakította félbe; kijelentette, hogy felesége fölötte áll a gyanúnak, s ettől az időtől fogva kerülte Ligyija Ivanovna grófnőt. Nem akarta észrevenni, s nem is vette észre, hogy a társaságban már sokan görbe szemmel néznek a feleségére, s nem akarta megérteni, és nem is értette meg, hogy a felesége miért erőlteti annyira, hogy Carszkojéba költözzenek, ahol Betsy lakott, s ahonnét Vronszkij ezredének a tábora sem volt messze. Nem engedte meg, hogy gondolkozzék rajta, és nem is gondolkozott; ugyanakkor, bár magának sem vallotta be, s nemcsak bizonyítéka, de gyanúoka sem volt rá, a lelke mélyén kétségtelenül tudta, hogy megcsalt férj, s ez mélyen boldogtalanná tette.

Nyolcesztendei boldog házasélete alatt, ha más hűtlen asszonyokat és megcsalt férjeket látott, hányszor mondta Alekszej Alekszandrovics magában: hogy lehet ennyire engedni a dolgot? Hogy nem bontják föl ezt az idétlen viszonyt? S most, amikor a baj az ő fejére szállt, nemcsak nem gondolt rá, hogy felbontsa, de egyáltalán nem is akart tudni róla, épp azért nem, mert túlságosan szörnyű és természetellenes volt.

Amióta külföldről visszatért, Alekszej Alekszandrovics kétszer járt kinn a nyaralójában. Egyszer kinn ebédelt, másodszor az estét töltötte kinn a vendégeivel, de egyszer sem hált ott, ahogy más években szokta.

A verseny napja nagyon elfoglalt napja volt, de már reggel, amikor a napi teendőit összeírta, elhatározta, hogy villásreggeli után azonnal kimegy a feleségéhez a nyaralójába, s onnan a versenyre, ahol az egész udvar ott lesz, s neki is ott kell lennie. A feleségéhez azért megy ki, mert elhatározta, hogy hetente egyszer kimegy az illendőség kedvéért. Azonkívül ezen a napon a bevezetett rend szerint a tizenötödiki háztartási pénzt is át kell adnia neki.

Mialatt Annáról mindezt elgondolta, megszokott önuralmával nem engedte meg, hogy gondolatai a feleségét érintő dolgokban messzebb kalandozzanak.

Alekszej Alekszandrovicsnak ez a délelőttje nagyon elfoglalt volt. Az előző este Ligyija Ivanovna egy Pétervárott időző híres kínai utazó röpiratát küldte meg neki, s levélben arra kérte, fogadja magát az utazót is, aki különböző szempontokból igen érdekes és hasznos ember. Alekszej Alekszandrovics nem ért rá a röpiratot este elolvasni; elolvasta hát reggel. Aztán megjelentek a folyamodók; kezdődtek a jelentések, fogadások, kinevezések, elbocsátások s jutalmak, nyugdíjak, fizetések kiosztása, levelezés - a napi ügyek, ahogy Alekszej Alekszandrovics nevezte, amelyek annyi idejét vették el. Utána a személyes ügyek intézése, az orvos és a titkár látogatása következett. A titkár nem vette el sok idejét. Csak a szükséges pénzt adta át, s egy rövid beszámolót, amely nem volt egészen megnyugtató; az derült ki belőle, hogy a gyakori utazgatás miatt többet költöttek, és deficit mutatkozott. A doktor azonban, egy híres pétervári orvos, aki baráti viszonyban volt Alekszej Alekszandroviccsal, sok idejét vette el. Alekszej Alekszandrovics nem is várta, csodálkozott, hogy megjelent, s még inkább, hogy milyen figyelmesen kérdezi ki; meghallgatta a mellét, kikopogtatta, és megtapogatta a máját is. Alekszej Alekszandrovics nem tudta, hogy barátnőjének, Ligyija Ivanovnának tűnt föl, hogy egészségi állapota ebben az évben nem jó; ő küldte el hozzá az orvost is, hogy a beteget megnézze. - Tegye meg a kedvemért - mondta neki Ligyija Ivanovna grófnő.

- Oroszországért teszem, grófnő - felelte a doktor.

- Minden pénzt megér ez az ember! - mondta Ligyija Ivanovna grófnő.

A doktor sehogy sem volt Alekszej Alekszandroviccsal megelégedve. A máját jóval nagyobbnak találta, a testsúlya csökkent, a fürdő hatása semmi. Minél több testi mozgást írt elő, s minél kevesebb szellemi elfoglaltságot, és ami a legfőbb, a lelki izgalmak kerülését, vagyis pontosan azt, ami Alekszej Alekszandrovicsnak éppoly lehetetlen volt, mint nem lélegzeni. Amikor elment, abban a kellemetlen tudatban hagyta Alekszej Alekszandrovicsot, hogy valami nincs rendjén nála, s ezen nem is lehet segíteni.

Ahogy Alekszej Alekszandrovicstól kijött, a doktor a feljárón régi ismerősébe, Alekszej Alekszandrovics irodafőnökébe, Szljugyinba ütközött. Az egyetemről ismerték egymást, s noha ritkán találkoztak, tisztelték egymást, és jó barátok voltak; úgyhogy a doktor senkinek sem mondta volna el olyan őszintén véleményét a betegről, mint neki.

- Nagyon örülök, hogy megnézte - mondta Szljugyin. - Nincs jól, és úgy látom... Nos, mit talált?

- Hogy mit? - mondta az orvos, s Szljugyin feje fölött odaintett a kocsisának, hogy álljon elő. - Hogy mit? - mondta az orvos, s fehér kezébe fogva glaszé-kesztyűjét, lassan felhúzta. - Próbáljon meg egy húrt, ha nincs megfeszítve, elszakítani: igen nehéz; feszítse meg a végletekig, s tegye a megfeszített húrra az ujját, s az elpattan. Az ő lelkiismeretessége, kitartása a munkában a végletekig feszítette az erejét, és más dolog is nyomja, mégpedig súlyos - fejezte be szemöldökét jelentőségteljesen felhúzva az orvos. - Ott lesz a versenyen? - kérdezte aztán, az előállt kocsi felé menve. - Hát persze, sok időt vesz el - felelte valamire, amit Szljugyin mondott, s ő nem is hallott tisztán.

Rögtön a doktor után, aki annyi idejét vette el, a híres utazó jelent meg. Alekszej Alekszandrovics fölhasználta az imént olvasott brosúrát, meg amit már előbb is tudott erről a tárgyról, s mély tárgyismeretével s széles körű felvilágosult nézeteivel elképesztette az utazót.

Az utazóval egyidőben jelentették be egy kormányzósági vezető érkezését, aki most jött meg Pétervárra, s akivel megbeszélést kellett folytatnia. Távozása után a napi ügyeket kellett az irodafőnökével befejeznie, utána meg egy komoly és fontos ügyben egy befolyásos személyiséghez elhajtatnia, úgyhogy Alekszej Alekszandrovicsnak csak öt felé, ebédidőre sikerült hazaérnie. Miután az irodafőnökével megebédelt, meghívta, menjenek ki együtt a nyaralóba s a versenyre.

Noha nem adott magának számot róla, Alekszej Alekszandrovics mostanában kereste az alkalmat, hogy a feleségével harmadik személy jelenlétében találkozzék.

Anna ott állt fönn a tükör előtt; az utolsó szalagot illesztette Annuska segítségével a ruhájára, amikor a följáró felől a kavicsot csikorgató kerekek neszét meghallotta.

"Betsynek még korán lenne" - gondolta, s az ablakon kinézve, a fogatjukat s Alekszej Alekszandrovics kinyomuló fekete kalapját s nagyon is ismerős füleit pillantotta meg. "A legrosszabbkor: éjszakára is itt marad?" - gondolta, s ami ebből következhet, olyan rettenetesnek és szörnyűnek tűnt föl neki, hogy egy pillanatot sem gondolkozott, vidám és sugárzó arccal ment elébük; a hazugság és csalás már ismerős szellemét érezte magában, tüstént át is adta magát ennek a szellemnek, s beszélni kezdett, maga sem tudta, mit.

- Ez igazán kedves - szorította meg a férje kezét, s mosolyogva üdvözölte Szljugyint, a ház barátját. - Remélem, itt maradsz éjszakára - volt az első szó, amit a csalás szelleme súgott -, most pedig együtt megyünk. Kár, hogy Betsynek elígérkeztem. Értem jön.

Alekszej Alekszandrovics Betsy nevére összeráncolta a szemöldökét.

- Nem akarom elválasztani az elválaszthatatlanokat - mondta szokott tréfálkozó modorában. - Majd Mihail Vasziljeviccsel megyek. A doktorok is azt rendelték, hogy sétáljak. Megyek az úton, s azt képzelem, fürdőn vagyok.

- Nincs mit sietni - mondta Anna. - Akarnak teát? - csöngetett.

- Hozzon teát, és mondja meg Szerjozsának, hogy Alekszej Alekszandrovics megérkezett. Nos, az egészséged? Mihail Vasziljevics, maga még nem is volt nálam. Nézze meg, milyen szép az erkélyem - mondta, hol az egyikükhöz, hol a másikukhoz fordulva.

Nagyon egyszerűen és természetesen beszélt, csak túlságosan sokat és sebesen. Maga is érezte ezt, annál inkább, mert a kíváncsi pillantásból, amellyel Mihail Vasziljevics nézte, úgy vette észre, mintha figyelné.

Mihail Vasziljevics azonnal kiment a teraszra.

Anna az ura mellé ült.

- Nem vagy valami jó színben - mondta.

- Igen - mondta Alekszej Alekszandrovics -, most volt nálam az orvos; egyórányi időt rabolt el tőlem. Valamelyik barátom küldte, érzem; ilyen drága az egészségem.

- De hát mit mondott?

S az egészsége és az elfoglaltsága felől kérdezte az urát, igyekezett rábeszélni, hogy pihenjen, s költözzön ki hozzá.

Mindezt jókedvűen, gyorsan mondta, különös fénnyel a szemében, Alekszej Alekszandrovics azonban nem tulajdonított most semmi jelentőséget a modorának. Csak a szavait hallgatta, s pontosan azt az értelmet adta nekik, amit épp mondtak is. Ő is egyszerűen felelt, bár tréfásan. Az egész beszélgetésben nem volt semmi különös: Anna később mégsem tudott a szégyen gyötrő kínjai nélkül gondolni erre a rövid jelenetre. Szerjozsa lépett be a nevelőnője kíséretében. Ha Alekszej Alekszandrovics megengedte volna magának, hogy megfigyeléseket tegyen, észreveszi a félénk és zavart tekintetet, amellyel Szerjozsa az apjára, aztán az anyjára nézett. De semmit sem akart látni, és nem is látott.

- Á, fiatalember! Hogy megnőtt. Igazán egész férfi lesz maholnap. Szervusz, fiatalember. - S kezet adott a megrémült Szerjozsának.

Az amúgy is félénk Szerjozsának most, hogy Alekszej Alekszandrovics fiatalembernek kezdte nevezni, a talány, hogy Vronszkij barát vagy ellenség-e, megint eszébe jutott, s idegenkedve nézett az apjára. S mintha védelmet keresett volna, anyjára pillantott. Csak az anyjával érezte jól magát. Alekszej Alekszandrovics eközben a nevelőnővel beszélgetett, és a fia vállát fogta; Szerjozsa ettől olyan kínosan és kényelmetlenül érezte magát, hogy Anna látta, mindjárt elsírja magát.

Anna abban a pillanatban, amikor a fia belépett, elpirult, majd észrevéve, hogy Szerjozsa kényelmetlenül érzi magát, gyorsan fölugrott, levette a gyerek válláról Alekszej Alekszandrovics kezét, megcsókolta, kivezette a teraszra, s azonnal visszatért.

- Hanem ideje már - mondta az órájára nézve. - De hogy ez a Betsy még nem jön!

- Csakugyan - mondta Alekszej Alekszandrovics, és fölállva összekulcsolta a kezét, és megropogtatta az ujjait. - Azért is jöttem, hogy pénzt hozzak neked. A fülemülét sem etetik mesével - mondta. - Úgy hiszem, szükséged van rá.

- Nem, nincs, de igen... hogyne - mondta Anna, rá sem nézve közben, s a haja tövéig pirult. - De hisz a versenyről, úgy gondolom, idejössz majd.

- Ó, igen! - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Íme, Peterhof dísze, Tverszkaja hercegnő - tette hozzá, amikor az ablakon kinézve, a ház elé hajtó angol szerszámos fogatot a rendkívül magasra helyezett, apró bakkal megpillantotta. - Micsoda elegancia! Gyönyörű! No, akkor gyerünk hát mi is.

Tverszkaja hercegnő nem szállt ki, csak csizmás, körgalléros, fekete kalapos inasa ugrott le a bejárónál.

- Megyek, Isten veletek - mondta Anna; megcsókolta a fiát, s Alekszej Alekszandrovicshoz lépve kezet nyújtott neki. - Nagyon kedves, hogy eljöttél.

Alekszej Alekszandrovics kezet csókolt neki.

- Akkor hát a viszontlátásra. Eljössz teára, nagyszerű lesz - mondta Anna, s elment, jókedvűen és sugározva. De mihelyt nem látta többé az urát, érezni kezdte kezén, ahol az ajkai érintették a helyet, s összerándult az undortól.

Amikor Alekszej Alekszandrovics a versenyen megjelent, Anna ott ült már Betsy mellett a tribünön, amelyen az egész előkelő társaság összegyűlt. Már messziről meglátta az urát. Ez a két ember, a férje s a szeretője volt élete központja; külső érzékek segítsége nélkül is észrevette a közelségüket. Az urát már messziről megnézte, s önkéntelenül is figyelte a tömeg hullámzását, amit a férje közeledése idézett elő. Látta, amint a tribün felé megy, s hol a hízelgő meghajlásokra felel leereszkedőn, hol a vele egyenrangúakat üdvözli barátságos szórakozottsággal, hol a felsőbb világ hatalmasainak a pillantását lesi buzgón, s emeli meg nagy, kerek, a füle hegyét lenyomó kalapját. Ismerte minden szokását, s mind ellenszenves volt neki. "Csak a hiúság, a siker szomja, ez van a lelkében - gondolta -, fennkölt gondolatok, a felvilágosodás, vallás szeretete mind csak az érvényesülés eszköze."

A pillantásokból, amiket a nők tribünje felé vetett (egyenesen ránézett, de a muszlinok, szalagok, tollak, napernyők, virágok tengerében nem ismerte föl a feleségét), Anna látta, hogy őt keresi, de készakarva nem intett neki.

- Alekszej Alekszandrovics - kiáltott oda Betsy hercegnő -, bizonyára nem látja a feleségét; itt van, nézze!

Alekszej Alekszandrovics a hideg mosolyával mosolygott:

- Itt annyi a fény, hogy az ember szeme csak úgy káprázik - mondta, s fölment a tribünre. Rámosolyodott a feleségére, ahogy egy férjnek mosolyogni kell, ha a feleségével, akit csak az imént látott, találkozik; üdvözölte a hercegnőt s a többi ismerőst, megadva mindenkinek azt, ami jár: a hölgyekkel tréfálkozott, s egy-egy üdvözlést váltott a férfiakkal. A tribün alatt ott állt az eszéről és műveltségéről híres főhadsegéd, akinek Alekszej Alekszandrovics nagy tisztelője volt. Alekszej Alekszandrovics vele ereszkedett beszédbe.

Épp szünet volt, s így a beszélgetést semmi sem zavarta. A főhadsegéd elítélte a versenyeket. Alekszej Alekszandrovics ellentmondott, s a pártjukra állt. Anna hallotta vékony, egyenletes hangját; egyetlen szavát sem szalasztotta el; úgy érezte, hamisan cseng, amit mond, s csak úgy sajdította a fülét.

Amikor a négyversztás akadályverseny elkezdődött, Anna előrehajolt, s a szemét le nem véve róla, a lovához menő s nyeregbe szálló Vronszkijt nézte; közben az ura visszataszító, el nem hallgató hangját hallgatta. Féltette Vronszkijt, és gyötrődött miatta, de még jobban gyötörte, legalábbis úgy rémlett neki, az ura vékony, nem szűnő hangja, az ismerős hanglejtés.

"Rossz asszony vagyok, bukott asszony - gondolta. - De nem szeretek hazudni, nem tudom elviselni a hazugságot, neki pedig (férjének) a hazugság a tápláléka. Mindent tud, és mindent lát; mit érez, hogy ilyen nyugodtan tud beszélgetni? Öljön meg, ölje meg Vronszkijt, még tisztelni is tudnám érte. De nem, neki csak a hazugság és az illendőség kell" - mondta magának Anna, meg sem gondolva, hogy mit is akar az urától voltaképpen, s milyennek is szeretné látni. Azt sem értette meg, hogy Alekszej Alekszandrovics mostani különös szószaporítása, ami őt annyira fölingerelte, csak a belső izgalom és nyugtalanság kifejezése volt. Mint a magát megütő gyerek, aki fölugorva mozgatni kezdi izmait, csak hogy a fájdalmat tompítsa, Alekszej Alekszandrovicsnak is szellemi mozgásra volt feltétlen szüksége, hogy eltompítsa a felesége körül járó gondolatait, amelyek most, hogy Anna is itt volt és Vronszkij is - s a nevét állandóan ismételték -, figyelmét egészen lekötötték. S mint ahogy a gyereknek természetes, hogy ugráljon, neki is természetes volt, hogy szépen és okosan beszéljen.

- A katonai, lovassági futamokban a veszély a verseny kikerülhetetlen feltétele - mondta. - Ha Anglia hadtörténete a legragyogóbb lovassági tetteket mutathatja fel, azt csak annak köszönheti, hogy az állatoknak és az embereknek ezt a képességét történelme során kifejlesztette. A sportnak szerintem igen nagy jelentősége van; de mi, mint mindig, csak a felszínt látjuk.

- Nemcsak a felszínt - szólt Tverszkaja hercegnő. - Egy tiszt, azt mondják, két bordáját törte.

Alekszej Alekszandrovics az ő sajátságos mosolyával mosolyodott el, mely éppen csak a fogait fedte fel, ennél többet azonban nem árult el.

- Tegyük föl, hercegnő, hogy ez nem a felszíne - mondta -, hanem a tartalma a dolognak. De nem erről van szó. - S megint a tábornokhoz fordult, akivel komolyan beszélt: - Ne feledje el, hogy katonák lovagolnak, akik ezt a foglalkozást választották, s egyetért velem, hogy minden hivatásban van másik oldala is az éremnek. Ez egyenesen kötelessége a katonának. Az olyan idétlen harc, mint az ökölvívás vagy a spanyol bikaviadal, a barbárságnak, a specializált sport azonban a fejlődésnek a jele.

- Nem, többé nem jövök el, túlságosan fölizgat - mondta Betsy hercegnő. - Igaz, Anna?

- Izgat, de mégsem lehet elszakadni tőle - szólt egy másik hölgy. - Ha római nő lennék, el nem mulasztanék egyetlen cirkuszt sem.

Anna nem szólt semmit, a távcsövét le nem véve, egyetlen helyet nézett.

Ebben a pillanatban egy magas tábornok ment át a tribünön. Alekszej Alekszandrovics félbeszakította a beszédet, gyorsan, de méltósággal fölállt, s mélyen meghajolt az elhaladó katona felé.

- Ön nem indul? - tréfált vele a katona.

- Az én futamom nehezebb - felelte tiszteletteljesen Alekszej Alekszandrovics.

A feleletnek semmi értelme sem volt, de a katona olyan képet vágott, mint aki okos embertől okos szót hallott, s tökéletesen érti a la pointe de la sauce-t.^[42]

- Két oldala van a dolognak - mondta tovább Alekszej Alekszandrovics -: a versenyző és a néző. Abban egyetértek, hogy az efféle látványok kedvelése a nézőnél valóban alacsonyabb intelligencia jele, de...

- Hercegnő, fogadjunk - hallatszott lentről Sztyepan Arkagyics hangja, amint épp megszólítja Betsyt. - Kire fogad?

- Mi Annával Kuzovlev hercegre - felelte Betsy.

- Én Vronszkijra. Egy pár kesztyűben.

- Rendben van.

- Milyen szép, ugye?

Alekszej Alekszandrovics, míg körülötte beszéltek, hallgatott, de aztán újrakezdte:

- Ebben egyetértek, azonban a férfias játékok... - folytatta volna.

De ebben a pillanatban elindították a lovasokat, s minden társalgás megszakadt. Alekszej Alekszandrovics is elhallgatott. Mindenki fölemelkedett, s a folyó felé fordult. Alekszej Alekszandrovicsot a verseny nem érdekelte, ezért nem is a versenyzőket figyelte, a nézőket járta körül fáradt tekintetével. A pillantása Annán állt meg.

Anna arca sápadt és szigorú volt. Nyilván senkit és semmit nem látott egyvalakin kívül. Keze görcsösen szorította a legyezőjét, lélegzeni sem mert. Alekszej Alekszandrovics ránézett, s hirtelen elfordult, másokat kezdett nézegetni.

"De hisz az a hölgy ott s a többiek is nagyon izgatottak; ez egész természetes" - mondta magának Alekszej Alekszandrovics. Nem akart Annára nézni, de tekintete önkéntelenül feléje húzódott. Megint belepillantott ebbe az arcba, s bár azon volt, hogy ne olvassa ki, ami olyan világosan állt rajta, akarata ellenére is borzalommal olvasta, amiről tudni sem akart.

Az első zuhanás, Kuzovlevé a folyónál, mindenkit fölizgatott, Alekszej Alekszandrovics azonban tisztán látta Anna sápadt, diadalmas arcán, hogy akit ő nézett, nem esett el. Amikor azután, hogy Mahotyin és Vronszkij a nagy gátat átugrottak, a mögöttük jövő tiszt a fejére esett és félholtra zúzta magát, úgyhogy az egész közönségen a borzalom moraja futott végig, Alekszej Alekszandrovics azt látta, hogy Anna ezt észre sem veszi, s alig érti meg, miről beszélnek körülötte. Most már mind sűrűbben és makacsabban pillantott rá. Anna, mialatt egészen beleveszett az elöl lovagló Vronszkijba, a másik oldalról a férje hideg tekintetét érezte magára meredni.

Anna egy pillanatra körülnézett, kérdőn tekintett az urára, egy kicsit elkomorodott, aztán megint visszafordult.

"Nekem már egészen mindegy" - mintha ezt mondta volna neki, s többet nem is nézett rá.

A futam szerencsétlenül végződött; a tizenhét embernek több mint a fele lebukott, összetörte magát. A futam végére mindenki izgalomban volt, s az izgalom csak fokozódott attól, hogy az uralkodó is elégedetlen volt.

Mindenki hangosan rosszallta a dolgot, s egyvalakinek a mondatát ismételte: "Csak a cirkusz hiányzik még s az oroszlánok." Borzalommal töltött el mindenkit, úgyhogy amikor Vronszkij lebukott, s Anna följajdult, ez nem tűnt fel senkinek. Hanem rögtön utána Anna arcán olyan változás ment végbe, amely már határozottan illetlen volt. Szemmel láthatóan kétségbeesett. Vergődött, mint a megfogott madár: hol föl akart állni, s indulni valahová, hol Betsyhez fordult.

- Menjünk, menjünk - mondta.

De Betsy nem hallotta. A tribünről kihajolva egy tábornokkal beszélt, aki odajött hozzá.

Alekszej Alekszandrovics Annához lépett, s udvariasan a karját nyújtotta.

- Menjünk, ha úgy tetszik - mondta franciául; de Anna azt hallgatta, amit a tábornok mond, s nem vette észre az urát.

- Ennek is eltört, azt mondják, a lába - újságolta a tábornok. - Ilyet még nem láttam.

Anna nem válaszolt az urának, fölemelte a látcsövét, s arra a helyre nézett, ahol Vronszkij lebukott; de az olyan messze volt, s annyi nép tódult köré, hogy semmit sem láthatott. Leeresztette a látcsövet, s indulni akart; ebben a pillanatban egy tiszt szaladt fel, s valamit jelentett az uralkodónak. Anna is előrehajolt, hogy hallhassa.

- Sztyiva! Sztyiva! - kiabált a bátyjának.

De a bátyja nem hallotta meg. Anna megint menni akart.

- Ha távozni akar, ismételten fölajánlom a karomat - mondta Alekszej Alekszandrovics a karjához érve.

Anna undorral fordult el tőle.

- Nem, hagyjon, maradok - felelte anélkül, hogy az arcába pillantott volna.

Most látta, hogy Vronszkij lezuhanása helyéről egy tiszt szalad a pályán át a tribün felé, Betsy a kendőjével integetett neki.

A tiszt azt a hírt hozta, hogy a lovasnak nem történt baja, a ló azonban a gerincét törte.

Ahogy ezt meghallotta, Anna gyorsan leült, s legyezőjébe temette az arcát.

Alekszej Alekszandrovics látta, hogy sír, s nemcsak a könnyeit nem tudja visszatartani, de a mellét rázó zokogást sem. Alekszej Alekszandrovics a testével fedte el, hogy időt adjon neki az ocsúdásra.

- Harmadszor ajánlom föl a karomat - mondta egy idő múlva feléje fordulva. Anna ránézett, s nem tudta, mit mondjon. Betsy hercegnő sietett a segítségére.

- Alekszej Alekszandrovics - szólt közbe -, én hoztam ide Annát, és megígértem, hogy haza is viszem.

- Bocsásson meg, hercegnő - mondta ő tiszteletteljes mosollyal, de keményen a szeme közé nézve -, Anna, úgy látom, nem érzi jól magát, s én azt kívánom, hogy velem jöjjön.

Anna ijedten pillantott körül, megadóan fölállt, s az ura karjába öltötte a karját.

- Majd elküldök hozzá, mindent megtudok, s megüzenem - suttogta Betsy.

Ahogy a tribünről lementek, Alekszej Alekszandrovics, mint mindig, szóba ereszkedett az útjába akadókkal; Annának is felelnie és beszélnie kellett, ahogy máskor; de közben nem volt ura magának, s mintegy álomban ment a férje karján.

"Megsérült vagy nem? Igaz, amit mondanak? Eljön vagy nem? Látom ma még?" - gondolta.

Némán ült Alekszej Alekszandrovics kocsijába, s némán került ki a fogatok tömegéből. Alekszej Alekszandrovics, annak ellenére, amit látott, nem engedte meg magának, hogy a felesége valódi állapotára gondoljon. Csak a külső jeleket látta. Csak azt, hogy illetlenül viselkedett, s kötelességének tartotta, hogy ezt megmondja neki. De ugyancsak nehezére esett, hogy csak ezt mondja s többet ne. Kinyitotta a száját, hogy szóljon, azt akarta mondani, hogy illetlenül viselkedett, de akaratlanul is egészen mást mondott.

- Hogy vonzanak bennünket ezek a kegyetlen látványosságok - mondta. - Úgy veszem észre, hogy...

- Mit? Nem értem - szólt megvetően Anna.

Alekszej Alekszandrovics megsértődött, s rögtön azt kezdte mondani, amit akart.

- Meg kell mondanom... - szólalt meg.

"Itt van a magyarázkodás" - gondolta Anna, s rettenetes érzése támadt.

- Meg kell mondanom, hogy ma illetlenül viselkedett - mondta neki franciául.

- Miért viselkedtem illetlenül? - kérdezte hangosan Anna, s hirtelen felé fordította a fejét, s egyenest a szemébe nézett, de egyáltalán nem a régebbi, leplező vidámsággal, hanem nagyon is eltökélten; eltökéltsége mögé igyekezett rejteni a kiállt félelmet.

- Ne feledkezzék meg róla - szólt rá Alekszej Alekszandrovics, s a kocsis mögött a nyitott ablakra mutatott. Fölkelt, és fölhúzta az ablakot.

- Mit talált illetlennek? - ismételte meg Anna.

- A kétségbeesést, amelyet az egyik lovas lezuhanásakor nem tudott elrejteni.

Azt várta, hogy tiltakozni fog, de Anna maga elé meredve hallgatott.

- Már kértem, viselkedjék úgy a társaságban, hogy a rossz nyelvek se mondhassanak magára semmit. Volt idő, amikor a belső viszonyunkról beszéltem, arról most már nem beszélek. Most csak a külső viszonyunkról beszélek. Illetlenül viselte magát, s azt kívánom, hogy ez ne ismétlődjék meg.

Anna a szavai felét sem hallotta; félelmet érzett csak, s azon gondolkozott, igaz-e, hogy Vronszkij nem sérült meg. Róla mondták-e, hogy ép, s a ló törte el a gerincét? Amikor Alekszej Alekszandrovics befejezte, színlelt gúnnyal mosolygott, s nem felelt, hiszen nem is hallotta, mit mondott. Alekszej Alekszandrovics kezdetben bátran beszélt, de amikor világosan megértette, mit mond, Anna félelme rá is átragadt. Látta ezt a mosolyt, és furcsa tévedésbe esett.

"Mosolyog a gyanúmon. Megint azt fogja mondani, amit akkor, hogy nincs alapja, hogy nevetséges."

Most, amikor a fölfedezés ott függött fölötte, semmit sem kívánt úgy, mint hogy olyan gúnyosan, mint akkor, megint azt felelje neki, hogy a gyanúja nevetséges, nincs alapja. Olyan rettenetes volt az, amit tudott, hogy kész volt mindent elhinni már. De Anna ijedt és komor arca most már csalást sem ígért.

- Lehet, hogy tévedek - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Ebben az esetben bocsásson meg.

- Nem, nem téved - mondta Anna lassan, kétségbeesetten pillantva hideg arcába. - Nem tévedett. Kétségbeesett voltam, nem is lehetek más. Magát hallgatom, és őrá gondolok. Szeretem, a szeretője vagyok, s nem szenvedhetem, félem, gyűlölöm magát... Tegyen velem, amit akar.

S a hintó sarkába vetve magát, kezébe temette az arcát, s felzokogott. Alekszej Alekszandrovics nem mozdult, merev tekintete nem változtatott irányt. De arca a halott ünnepélyes mozdulatlanságába meredt, s arckifejezése nem változott meg, amíg csak a nyaralóhoz nem értek. A ház előtt ugyanazzal a kifejezéssel fordította Anna felé a fejét.

- Úgy! De megkövetelem, hogy az illendőség szabályait addig is tartsa be - a hangja megremegett -, amíg nem foganatosítom a becsületemet biztosító intézkedéseket, amelyeket majd közlök önnel.

Ő szállt ki előbb, és kisegítette Annát. A személyzet előtt némán kezet fogott vele, visszaült a kocsijába, és Pétervárra hajtatott.

Rögtön utána megjött Betsy hercegnő inasa; egy cédulát hozott.

"Elküldtem Alekszejhez, megtudni, hogy van: azt írja, ép és egészséges, csak kétségbe van esve."

"Tehát eljön - gondolta. - Milyen jól tettem, hogy mindent megmondtam neki."

Az órára nézett. Még három órája volt, s az utolsó találka emléke lángba borította a vérét.

"Istenem, milyen világos van! Rettenetes, de szeretem látni az arcát, és szeretem ezt a fantasztikus fényt... A férjem! Ah, igen!... Hála Isten, hogy végeztem vele."

Mint mindenütt, ahol emberek verődnek össze, a kis német fürdőhelyen is, ahova Scserbackijék megérkeztek, végbement a társaság szokott kikristályosodása, minden egyes tagjának határozott és változtathatatlan helyet szabva meg. Amilyen előre megszabottan és változtathatatlanul veszi föl a hidegben minden vízrészecske a hókristály ismert alakját, éppolyan gyorsan foglalja el a fürdőre érkező új személy a neki járó helyét.

"Fürst Scserbackij, seine Gemahlin und Tochter"^[43] - bérelt lakásuk, nevük, itt talált ismerőseik révén azonnal az eleve megszabott, kijelölt helyen kristályosodtak ki.

A fürdőn ebben az évben egy valódi német hercegnő is tartózkodott; a társaság kikristályosodása ennek következtében még erőteljesebben ment végbe. Scserbackijné föltétlenül be akarta mutatni a lányát a német hercegnőnek, s ez a szertartás a második napon be is következett. Párizsból rendelt igen egyszerű, vagyis nagyon elegáns nyári ruhájában Kitty mélyet és kecseset bókolt. - A rózsák - mondta a hercegnő -, remélem, hamarosan visszatérnek erre a csinos arcocskára - s Scserbackijék számára ezzel meg is volt szabva az út, amelyről lehetetlen volt letérniük. Scserbackijék még egy angol lady családjával is megismerkedtek, aztán egy német grófnővel és a fiával, aki a legutóbbi háborúban sérült meg, aztán egy svéd tudóssal, továbbá Monsieur Canut-val és a nővérével. Scserbackijék fő társasága azonban akaratlanul mégis egy moszkvai hölgy, Marja Jevgenyijevna Rtyiscseva lett a lányával, aki Kittynek már csak azért is ellenszenves volt, mert, mint ő, a szerelmébe betegedett bele; továbbá egy moszkvai ezredes, akit Kitty gyermekkora óta egyenruhában, épaulette-tel^[44] látott és ismert: és ez a pici szemű, kihajtott gallérú úr, aki ráadásul tarka nyakkendőcskét viselt, különösen nevetséges és unalmas volt, mivel lehetetlennek bizonyult megszabadulni tőle. Amikor mindez ilyen szilárdan kialakult, Kitty számára nagyon unalmassá is vált, annál inkább, mert a herceg Karlsbadba utazott, s ő egyedül maradt az anyjával. Akiket ismert, nem érdekelték már, tőlük, érezte, nem várhat semmit sem. Legfőbb lelki épülése így az lett, hogy kilétüket találgatva azokat figyelgesse, akiket nem ismert. Kitty jelleme olyan volt, hogy az emberekről, különösen pedig azokról, akiket nem ismert, mindig a legszebbet tételezze föl. Most is azt találgatta, ki kicsoda, milyen viszonyban van másokkal, s miféle ember lehet. A legcsodálatosabb és leggyönyörűbb jellemeket képzelte el közben, s megfigyeléseiben a bizonyítékot is megtalálta hozzá.

Ezek közül az emberek közül egy orosz lány foglalkoztatta különösen, aki egy beteg orosz hölggyel, ahogy mindenki hívta, Mme Stahllal jött a fürdőhelyre. Mme Stahl a legelőkelőbb körökhöz tartozott, de annyira beteg volt, hogy járni sem tudott; tolókocsijában csak ritkán, a legszebb napokon jelent meg a sétányon. Mme Stahl azonban, ahogy a hercegnő kiderítette, nem annyira a betegsége miatt nem ismerkedett össze oroszokkal, hanem inkább gőgből. Az orosz lány gondozta Mme Stahlt, azonkívül, amint azt Kitty észrevette, ismert minden súlyos beteget - a fürdőhelyen pedig sok ilyen volt -, s a legtermészetesebb módon gyámolította őket. Ez az orosz lány, Kitty megfigyelése szerint, nem volt Mme Stahl rokona, ugyanakkor azonban nem volt fizetett ápolónő sem. Mme Stahl Varenykának nevezte, mások Mlle Varenykának. Arról nem is beszélve, hogy Kitty nagy érdeklődéssel figyelte, milyen viszonyban van ez a lány Mme Stahllal és más ismeretlen személyekkel, ahogy ez már történni szokott, megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érzett iránta, s találkozó pillantásukból azt látta, ő is tetszik neki.

Ez a Mlle Varenyka, nem mintha nem lett volna még egészen fiatal, de inkább afféle fiatalság nélküli lény volt; tizenkilencre s harmincra is lehetett becsülni. Ha az arcvonásait nézte az ember, beteges arcszíne ellenére inkább szép volt, mint csúnya. Ha a teste nem túlságosan szikár, feje középszerű termetéhez képest nem túlságosan nagy, a testalkata is szép lett volna; a férfiakat azonban nemigen vonzhatta. Igen szép s bár teljes szirmú, de már fonnyadó, illattalan virághoz hasonlított. Férfiak szemében már csak azért sem lehetett vonzó, mert hiányzott belőle az, amiből annyi volt Kittyben: az élet türtőztetett tüze s a maga vonzó voltának tudata.

Látszat szerint mindig olyan dolgok foglalták el, amelyeknek az értelméhez kétség nem fér; mellékes dolgok iránt így nem is érdeklődhetett. Ez a magáéval ellentétes természet különösen vonzotta Kittyt. Úgy érezte, benne, az életmódjában mintaképet talált arra, amit most oly gyötrődve keresett: az undorítóvá vált, társaságbeli lány-férfi viszonyon túl, amelyet most vevőt váró szégyenletes árukiállításnak érzett, értelmet és méltóságot az életének. Minél többet figyelte ismeretlen barátnőjét, annál jobban meggyőződött, hogy ez a lány valóban az a tökéletes lény, akinek elképzelte, s annál inkább vágyott megismerkedni vele.

A két lány naponta többször is találkozott. "Ki maga? Mi maga? - kérdezték Kitty szemei minden ilyen találkozáskor. - Csakugyan az a nagyszerű lény, akinek elképzelem? De az Isten szerelmére, azt ne higgye - tette hozzá a pillantása -, hogy magára akarok akaszkodni. Egyszerűen gyönyörködöm magában és szeretem." "Én is szeretem, maga nagyon, nagyon kedves. S még jobban szeretném, hogyha több időm volna" - felelte az ismeretlen leány szeme. S Kitty csakugyan azt látta, hogy mindig el van foglalva; vagy egy orosz család gyerekeit kíséri haza a fürdőből, vagy egy beteg hölgy után hurcolja a plédet s bugyolálja belé, vagy egy ingerült beteg figyelmét igyekszik elvonni, vagy pedig süteményt választ s vesz valakinek a kávéjához.

Nem sokkal Scserbackijék érkezése után a reggeli fürdőnél még két személy jelent meg, s fordította a barátságtalan figyelmet magára. Egyikük igen magas, hajlott hátú, hatalmas kezű férfi, rövid, nem a termetére mért öreg kabátban, fekete, naiv s mégis iszonyú szemekkel, a másik himlőhelyes, csinos, de nagyon rosszul, ízléstelenül öltözött asszony. Miután fölismerte, hogy oroszok, Kitty képzelete gyönyörű és megható regényt kezdett már szőni róluk. A hercegnő azonban, aki a Kurlisté-ről^[45] megtudta, hogy ezek Nyikolaj Levin és Marja Nyikolajevna, felvilágosította Kittyt, milyen gonosz ember ez a Levin, s álmai a két emberről azonnal szétfoszlottak. Nem annyira azért, amit az anyja mondott, hanem mert a férfi Konsztantyin bátyja volt, Kitty szemében egyszerre a lehető legkellemetlenebb emberekké váltak. Levinnek az a szokása, hogy meg-megrándítja a fejét, legyőzhetetlen undort keltett benne.

Nagy, ijesztő szemeiben, amelyek makacsul figyelték, Kitty úgy látta, hogy gyűlölet és gúny ül, s azon volt, hogy elkerülje őket.

Borongós nap volt; az eső egész délelőtt esett; a betegek ernyőkkel tolongtak a folyosókon.

Kitty az anyjával s a moszkvai ezredessel ment, aki vidáman ficsúrkodott a Frankfurtban készen vett európai kabátjában. A folyosó egyik oldalán mentek, s azon voltak, hogy a másik oldalon haladó Levint elkerüljék. Varenykán sötét ruha volt, fekete, lehajtott szélű kalap, egy vak francia nőt kísért végig a folyosón, s valahányszor Kittyvel találkozott, barátságos pillantásokat váltottak.

- Mama, megszólíthatom? - mondta Kitty, ismeretlen barátnőjét követve, mert látta, hogy a forráshoz indul, s ott most összeakadhatna vele.

- Ha olyan nagy kedved van, tudakozódom felőle, s magam megyek oda - felelte a hercegnő. - Mi különöset találtál benne? Nyilván társalkodónő. Ha akarod, megismerkedem Mme Stahllal. Ismertem a belle-soeur-jét - tette hozzá büszkén felszegett fejjel a hercegnő.

A hercegnőt, Kitty tudta, az bántotta, hogy Mme Stahl mintegy kitért az ismeretség elől. S nem erőszakoskodott.

- Csoda, milyen kedves! - mondta Varenykára nézve épp akkor, mikor a poharat a francia nő kezébe adta. - Nézze, milyen egyszerű és kedves.

- Kimerítenek a te engouement-jaid^[46] - mondta a hercegnő. - Nem, forduljunk inkább vissza - tette hozzá aztán, észrevéve a szembejövő Levint a hölgyével s egy német doktorral, akinek hangosan s haragosan magyarázott valamit.

Megfordultak, hogy visszamenjenek, amikor hirtelen már nem is hangos beszéd, de kiáltás hallatszott. Levin megállt, és úgy kiabált; a doktor is dühbe jött. Egész tömeg verődött köréjük. A hercegnő és Kitty gyorsan továbbmentek, az ezredes azonban a tömegbe vegyült, hogy megtudja, mi történt.

Néhány perc múlva beérte őket.

- Mi volt az? - kérdezte a hercegnő.

- Szégyen, gyalázat! - felelte az ezredes. - Egytől félhet az ember: külföldön oroszokkal találkozni. Ez a magas úr összekapott a doktorral, szemtelenségeket mondott neki, s a botjával fenyegette meg, amiért nem jól gyógyítja. Igazán szégyen!

- Ó, milyen kellemetlen! - mondta a hercegnő. - No és hogy végződött?

- Hála Isten, beleavatkozott az... az a gombakalapos. Orosz lány, úgy látszik - mondta az ezredes.

- Mlle Varenyka? - kérdezte Kitty örömmel.

- Igen, igen. Ő találta föl magát legelőbb; karon fogta azt az urat, és elvezette.

- Látja, mama - mondta Kitty az anyjának -, s csodálkozik, hogy el vagyok ragadtatva tőle.

A következő nap, ismeretlen barátnőjét figyelve, Kitty azt vette észre, hogy Mlle Varenyka Levinnel s az asszonyával is olyan viszonyban van már, mint a többi protégée-jével.^[47] Odament hozzájuk, elbeszélgetett velük, s tolmácsul szegődött az asszony mellé, aki semmiféle idegen nyelvet nem tudott.

Kitty még jobban kezdett könyörögni az anyjának, engedje meg, hogy Varenykával összeismerkedjék. S akármilyen kellemetlen volt a hercegnőnek, hogy ő tegye az első lépést, mintha ezzel a ki tudja, miért gőgösködő Stahlnéval ő akarna összeismerkedni, tudakozódott Varenyka felől, s miután a megtudott részletekből azt a következtetést vonta le, hogy ebben az ismeretségben nincs semmi rossz, bár jó is kevés, maga ment oda hozzá és ismerkedett össze vele.

Kivárta az időt, amikor a lánya éppen a kúthoz ment, Varenyka pedig a pék előtt állt, s hozzálépett.

- Engedje meg, hogy összeismerkedjünk - mondta méltóságteljes mosolyával. - A leányom szerelmes magába. Lehet, hogy nem ismer. Én...

- A vonzalom több mint kölcsönös, hercegnő - felelte gyorsan Varenyka.

- Milyen jót tett tegnap a mi szegény honfitársunkkal is! - mondta a hercegnő.

Varenyka elpirult.

- Nem emlékszem, hogy tettem volna valamit - mondta.

- De hát hogyne, nagy kellemetlenségtől mentette meg ezt a Levint.

- Sa compagne^[48] hívott oda, s én iparkodtam megnyugtatni. Nagyon beteg, és elégedetlen az orvosával. Megszoktam, hogy ilyen betegeket gondozzak.

- Igen, hallottam, hogy Mentonban élt a nagynénikéjével; ha jól tudom, Mme Stahllal. Ismertem a belle-soeur-jét.

- Nem a nagynéném; maman-nak hívom, de nem vagyok rokona, ő nevelt - felelte Varenyka, s megint elpirult.

Olyan egyszerűen mondta, egyenes és nyílt arckifejezése olyan kedves volt, hogy a hercegnő megértette, mért szeretett bele Kitty ebbe a Varenykába.

- No és mit kezd most ez a Levin? - kérdezte.

- Elutazik - felelte Varenyka.

Ebben a pillanatban jött vissza Kitty a forrástól; csak úgy ragyogott az örömtől, hogy anyja az ő ismeretlen barátnőjével összeismerkedett.

- Nos, Kitty, a te forró kívánságod, hogy megismerkedj Mlle...

- Varenykával - szólt közbe Varenyka mosolyogva. - Mindenki így hív.

Kitty piros lett az örömtől, hosszasan, szótlanul szorongatta új barátnője kezét, amely a szorításra nem felelt, csak mozdulatlanul pihent az övében. A keze nem felelt a szorításra, de az arca csendes, boldog, bár némiképp szomorú mosollyal sugárzott föl, amely nagy, de gyönyörű fogakat fedett fel.

- Már én is rég akartam - mondta.

- De olyan elfoglalt.

- Épp ellenkezőleg, semmi dolgom - felelte Varenyka, de ugyanabban a pillanatban már ott is kellett hagynia új ismerőseit, mert két kis orosz leány, egy beteg gyerekei, futottak feléje.

- Varenyka, mama hív! - kiabálták.

S Varenyka elment velük.

A részletek, amelyeket a hercegnő Varenyka múltjáról, Varenyka és Mme Stahl viszonyáról s magáról Mme Stahlról megtudott, a következők voltak.

Mme Stahl, akiről egyesek azt beszélték, hogy halálra gyötörte a férjét, mások meg, hogy erkölcstelen életével az gyötörte őt agyon, mindig beteges, egzaltált asszony volt. Amikor első gyermekét már elváltan megszülte, a gyerek azonnal meghalt, és Stahlné rokonai, akik ismerték érzékenységét, s féltek, hogy a hír megölheti, kicserélték a gyereket; egy udvari szakács leányát tették a helyébe, aki ugyanazon az éjjelen ugyanabban a pétervári házban született. Ez volt Varenyka. Mme Stahl később megtudta, hogy Varenyka nem az ő leánya, de tovább nevelte, annál inkább, mert nem sokkal ezután Varenykának egy hozzátartozója sem maradt.

Mme Stahl több mint tíz éve élt már külföldön, délen, nem járt ki, s nem kelt föl soha az ágyából. Egyesek azt mondták, hogy Mme Stahl az erényes és rendkívül vallásos asszony szerepében társadalmi pozíciót szerzett magának, mások, hogy lelkében is az a magas erkölcsiségű lény, akinek mutatta magát, s csak felebarátai javára él. Senki sem tudta, milyen vallású, katolikus, protestáns vagy pravoszláv, egy volt csak kétségtelen, hogy minden egyház és felekezet vezetőivel barátságos viszonyt tartott fenn.

Varenyka állandóan künn élt vele külföldön, s aki Mme Stahlt ismerte, ismerte és szerette Mlle Varenykát is, ahogy mindnyájan nevezték.

Amikor a hercegnő ezeket a részleteket megtudta, nem talált semmi elítélendőt abban, hogy a lánya Varenykával érintkezzék, annál is kevésbé, mert Varenyka modora és neveltetése a lehető legjobb volt, kitűnően beszélt franciául és angolul, s ami a fő, Stahlné tolmácsolta sajnálkozását, amiért betegsége megfosztja az örömtől, hogy a hercegnővel megismerkedjék.

Attól fogva, hogy Varenykát megismerte, Kittyt a barátnője mind jobban és jobban elbűvölte, s napról napra több kiválóságot fedezett föl benne.

A hercegnő, hallva, hogy Varenyka szépen énekel, megkérte, jöjjön el hozzájuk egy este énekelni.

- Kitty majd kíséri; zongoránk is van, igaz, nem jó, de nagyon nagy élvezetet szerezne nekünk - mondta a hercegnő mesterkélt mosolyával, amely Kittynek most különösen kellemetlen volt, hisz látta, hogy Varenyka nem akar énekelni. De Varenyka azért csak eljött este, s egy kottafüzetet is hozott magával. A hercegnő az ezredest és Marja Jevgenyijevnát is meghívta, a leányával együtt.

Varenyka, mintha teljesen közömbös lett volna az iránt, hogy idegenek is vannak ott, azonnal a zongorához lépett. Nem tudta kísérni magát, de gyönyörűen énekelt kottáról. Kitty, aki jól játszott, kísérte.

- Maga rendkívül tehetséges - mondta a hercegnő, amikor Varenyka az első dalt igen szépen énekelte.

Marja Jevgenyijevna s a leánya hálálkodva magasztalták.

- Nézze csak - mondta az ezredes, az ablakon kitekintve -, milyen közönség hallgatja már magát. - Az ablak alatt valóban elég nagy tömeg gyűlt össze.

- Nagyon örülök, hogy örömet szereztem vele - felelte egyszerűen Varenyka.

Kitty büszkén tekintett a barátnőjére. El volt ragadtatva a művészetétől, a hangjától, az arcától, de mindenekfölött a modorától, attól, hogy Varenyka szemmel láthatólag nem sokat adott az énekére, s teljesen közönyös volt a dicséret iránt, mintha csak azt kérdezte volna: kell-e még énekelnem, vagy elég volt már?

"Ha én volnék a helyében - gondolta Kitty -, hogy büszkélkedném vele! Milyen boldog volnék, látva az ablak alatt a tömeget! S neki tökéletesen mindegy. Az ösztönzi csak, hogy maman-t vissza ne utasítsa, s egy kis szórakozást szerezzen. Mi ez benne? Mi adja neki az erőt, hogy ne hederítsen semmire, s ilyen független és nyugodt legyen? Hogy szeretném tudni, és megtanulni tőle!" - gondolta Kitty, ahogy erre a nyugodt arcra nézett. A hercegnő kérte, énekeljen még. Varenyka pedig ott állt egyenesen a zongoránál, és sovány, barna kezével a taktust ütve, a második dalt éppolyan egyenletesen, szabatosan és szépen énekelte el.

A füzet következő darabja egy olasz dal volt. Kitty eljátszotta a bevezetőjét, s Varenykára nézett.

- Hagyjuk ezt - mondta Varenyka elpirulva.

Kitty ijedten és kérdőn pillantott Varenykára.

- Akkor hát egy másikat - mondta sietve, s lapozott; rögtön látta, hogy ezzel a dallal összefügg valami.

- Nem - felelte Varenyka, s kezét mosolyogva tette a kottára -, énekeljük mégiscsak ezt. - S ezt is éppolyan nyugodtan, hidegen és szépen énekelte, mint az előbbieket.

Amikor befejezte, mindnyájan újra megköszönték, s teázni mentek. Kitty Varenykával a ház melletti kertecskébe vonult.

- Valami emléke fűződik ahhoz a dalhoz, igaz? - kérdezte Kitty. - Ne beszéljen róla - tette hozzá gyorsan -, csak azt mondja, úgy van-e?

- De miért ne? Megmondhatom - mondta egyszerűen Varenyka. - Igen, emlék - tette hozzá azután, választ sem várva -, valamikor fájóan súlyos volt: szerettem egy embert, s neki énekeltem.

Kitty nagy, tágra nyílt szemmel, néma ellágyulással pillantott Varenykára.

- Szerettem, és ő is szeretett, de az anyja nem akarta, és mást vett el. Most nem messze él tőlünk, néha találkozom vele. Nem gondolta, hogy volt nekem is regényem? - mondta, s szép arcán éppen hogy felderengett a tűz, amely, Kitty megérezte, egykor egész lényét besugározta.

- Hogyne gondoltam volna? Ha férfi lennék, senkit sem tudnék szeretni azután, hogy magát megismertem. Csak azt nem értem, hogy feledhette el az anyja kedvéért magát, s hogy tehette boldogtalanná; annak az embernek nincs szíve.

- Nem, nagyon jó ember, s én nem vagyok boldogtalan, ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. No, nem énekelünk ma többet? - tette hozzá, s a ház felé indult.

- Milyen jó maga, milyen jó! - kiáltott fel Kitty, s megállítva, megcsókolta. - Ha csak egy picit hasonlíthatnék magához!

- Miért hasonlítana bárkihez is? Jó, ahogy van - mondta Varenyka szelíd és fáradt mosolyával.

- Nem, egyáltalán nem vagyok jó. De mondja csak... Várjon, üljünk le itt - szólt Kitty, s megint maga mellé ültette a padra. - Mondja, igazán nem bántó arra gondolnia, hogy egy ember semmibe vette, nem akarta a szerelmét?

- De hiszen nem vette semmibe, meg vagyok győződve róla, hogy szeretett, csak engedelmes fia volt az anyjának.

- De ha nem az anyja akaratából, hanem egyszerűen ő maga? - mondta Kitty, érezve, hogy kiszolgáltatta a titkát, szégyenpírban égő arca el is árulta már.

- Akkor csúnyán járt volna el, s nem sajnálnám - felelte Varenyka, megértve nyilván, hogy most már nem róla, hanem Kittyről van szó.

- De a sértés? - mondta Kitty. - A sértést nem lehet, nem lehet elfeledni - s a maga pillantása jutott az eszébe, az utolsó bálon a szünetben.

- Miféle sértés? Hisz nem maga viselkedett csúnyán?

- Rosszabbul, mint csúnyán, szégyenletesen.

Varenyka megcsóválta a fejét, s Kitty kezére tette a kezét.

- De hol itt a szégyen? - mondta. - Egy embernek, aki közönyös maga iránt, csak nem mondhatta, hogy szereti?

- Nem, természetes, soha egy szót sem; de tudta. Nem, nem, vannak pillantások, vannak gesztusok. Ha száz évet élek, akkor sem feledem el.

- Hogyan? Nem értem. A kérdés az, szereti-e még most is, vagy nem - mondta Varenyka, mindent a nevén nevezve.

- Gyűlölöm, de nem tudom megbocsátani magamnak.

- De hát mit?

- A szégyent, a sértést.

- Ó, ha mindenki ilyen érzékeny volna - mondta Varenyka. - Nincs leány, aki ezen át nem esett. S mindez annyira nem fontos.

- De hát mi a fontos? - kérdezte Kitty, kíváncsi csodálkozással nézve az arcába.

- Sok minden fontos - mondta mosolyogva Varenyka.

- De hát mi?

- Sok minden fontosabb - felelte Varenyka, nem tudva, mit mondjon. De ebben a pillanatban a hercegnő hangja hallatszott az ablakból:

- Kitty, hűvös van! Végy sált, vagy jöjj be a szobába.

- Igaz, ideje - mondta Varenyka fölállva. - Nekem el kell még mennem Mme Berthe-hez, kéretett.

Kitty a kezét fogta, s a tekintete szenvedélyes kíváncsisággal és esdekléssel faggatta. "Mi, mi az a legfontosabb, ami ilyen nyugalmat ad? Maga tudja, mondja meg hát!" De Varenyka meg sem értette, amit a Kitty pillantása kérdezett. Ő csak azt tudta, hogy most Mme Berthe-hez kell mennie, s tizenkettőre, teára, haza kell érni maman-hoz. Bement a szobába, szedte a kottáit; mindenkitől elbúcsúzott, és menni készült.

- Engedje meg, hazakísérem - mondta az ezredes.

- Hogy is mehetne éjszaka magában? - erősítgette a hercegnő is. - Elküldöm legalább Parasát.

Kitty látta, hogy Varenyka arra, hogy őt haza kell kísérni, nehezen türtőzteti a mosolygását.

- De hisz én mindig magam járok, és soha semmi nem történik velem - mondta a kalapját véve. Még egyszer megcsókolta Kittyt, s nem mondva meg, mi a fontos, kottáival a hóna alatt, fürge léptekkel tűnt el a nyári éj homályában, magával víve titkát, hogy mi a fontos, s honnét van az ő irigylésre méltó nyugalma és méltósága.

Kitty Stahlnéval is megismerkedett, s ez az ismeretség és a barátsága Varenykával nemcsak hogy nagy hatással volt rá, de bánatának is vigasza lett. A vigasztaló az volt, hogy ennek az ismeretségnek a jóvoltából egészen új világ nyílt meg előtte, amelynek az ő múltjához semmi köze sem volt - emelkedettebb, gyönyörű világ, amelynek a magasából nyugodtan tekinthetett a múltjára. Most fedezte fel, hogy az ösztönvilágon kívül, amelynek idáig átadta magát, van egy másik is, a lélek világa. Ezt a világot a vallás tárta föl, de ennek a vallásnak semmi köze sem volt ahhoz, amelyet Kitty gyermekkora óta ismert: hogy az ember eljár az Özvegyek Házába,^[49] a misékre s vecsernyékre; ott ismerősökkel találkozhatik, s a pópával ószláv szövegeket tanul be. Ez a vallás emelkedett volt és titokzatos; gyönyörű gondolatokkal és érzésekkel volt kapcsolatban, amelyeket nemcsak hinni lehetett, minthogy úgy rendelték, de szeretni is.

Kitty mindezt nem szavakból tudta meg. Mme Stahl úgy beszélt vele, mint kedves gyerekkel, akiben az ember ifjúsága emlékeként gyönyörködik, s csak egyetlenegyszer említette meg, hogy az emberi fájdalmakra csak a szeretet s a hit ad vigaszt, s hogy Krisztus részvéte nem ismer csekély és jelentéktelen fájdalmat - de rögtön másra terelte a szót, Kitty azonban minden mozdulatában, minden szavában, s - ahogy mondta - mennyei pillantásában, különösen pedig élettörténetében, amelyet Varenykától megtudott, mind azt a bizonyos "fontosat" ismerte fel, amelyről idáig nem tudott.

De akármilyen magasztos volt is Mme Stahl jelleme, akármilyen megható az élettörténete, s akármilyen emelkedett és gyengéd a beszéde, Kitty akaratlanul is olyan vonásokat fedezett föl benne, amelyek megzavarták. Megfigyelte, hogy Mme Stahl, miközben Kitty családja felől érdeklődött, megvetően elmosolyodott, ami ellenkezett a keresztény jósággal. Azt is észrevette, hogy amikor egy katolikus papot talált nála, Mme Stahl a lámpaernyő árnyékában igyekezett tartani az arcát, s furcsán mosolygott. Akármilyen jelentéktelen is volt ez a két megfigyelés, megzavarta, s kételyt ébresztett benne Mme Stahl iránt. Hanem Varenyka aztán, a rokontalan, baráttalan árva, a fájdalmasan csalódott, semmit sem kívánó, semmit meg nem bánó lény maga a tökéletesség volt, amiről csak álmodni merészelt. Varenykát figyelve értette meg, hogy elég elfeledkezni magunkról és másokat szeretni, s az ember nyugodt, boldog és igen jó lehet. És ő ilyen akart lenni. Most már világosan látta, mi az a legfontosabb, s nem érte be, hogy lelkesedjék érte, rögtön egész lelkével odaadta magát az újonnan föltárult életnek. Varenyka elmondta, mit tesz Mme Stahl, s mit mások, akiket megnevezett, s Kitty ennek alapján el is készítette már jövendő élettervét. Mint Aline, Mme Stahl unokahúga, akiről Varenyka sokat beszélt neki, ő is, akárhol él, fölkeresi a boldogtalanokat; amennyire tud, segít, evangéliumot osztogat; betegeknek, bűnözőknek és haldoklóknak olvas fel belőle. Az a gondolat, hogy mint Aline, bűnözőknek olvassa az evangéliumot, különösen csábította Kittyt. De mindezek titkos ábrándok voltak csak, amelyeket sem az anyjának, sem Varenykának el nem mondott volna.

Különben csak az alkalmas időt várta, amikor nagyobb arányokban valósíthatja meg a terveit. Már most, itt a fürdőn is, ahol annyi beteg és boldogtalan ember volt, könnyen talált alkalmat, hogy új életelveit, Varenykát utánozva, a gyakorlatba is átvigye.

A hercegnő kezdetben csak azt vette észre, hogy Kitty erősen a befolyása alá került az ő - ahogy nevezte - engouement-jának Stahlné, különösen pedig Varenyka iránt. Észrevette, hogy nemcsak a tetteiben utánozza Varenykát, de anélkül, hogy akarná, abban is, ahogy jár, ahogy a szemével hunyorít. Később azonban azt is észrevette, hogy a leányában, függetlenül ettől az elbűvöléstől, komolyabb lelki fordulat megy végbe.

A hercegnő azt látta, hogy Kitty esténként, amit idáig sohasem tett, egy francia evangéliumot olvas, Stahlné ajándékát, társaságbeli ismerőseit elkerüli, s a Varenyka védnöksége alatt álló betegekkel, különösen pedig egy Petrov nevű beteg festő szegény családjával járkál. Nyilvánvalóan büszke volt rá, hogy az irgalmasnővér kötelességeit teljesíti ebben a családban. Mindez szép volt, s a hercegnőnek nem volt ellene kifogása, annál kevésbé, mert Petrov felesége minden tekintetben rendes asszony volt, s a német hercegnő, amikor Kitty működését észrevette, megdicsérte érte, s vigasztaló angyalnak nevezte. Mindez nagyon szép lett volna, ha nem lett volna benne túlzás. A hercegnő azonban azt látta, hogy a leánya túlzásba viszi a dolgot, s ezt meg is mondta neki.

- Il ne faut jamais rien outrer^[50] - mondta.

De a leánya nem felelt semmit, csak úgy magában gondolta, hogy kereszténység dolgában nem lehet túlzásról beszélni. Miféle túlzásról lehet beszélni egy olyan tanítás követéséből, amely azt parancsolja, hogy ha az egyik orcádat megütik, tartsd oda a másikat is, és ha elveszik a köpenyed, add oda az inged is? A hercegnőnek azonban nem tetszett ez a túlzás, s még kevésbé tetszett, hogy Kitty, úgy érezte, nem akarja az egész lelkét föltárni előtte. Kitty valóban eltitkolta az anyja elől új nézeteit és érzéseit. Nem azért titkolta, mintha nem tisztelte és nem szerette volna, hanem éppen mivel az anyja volt. Mindenkinek előbb föltárta volna, mint őneki.

- Anna Pavlovna már elég rég nem volt nálunk - mondta egy ízben a hercegnő Petrovnéról. - Hívtam. De mintha valamiért neheztelne.

- Nem, én nem vettem észre, maman - mondta Kitty, és elpirult.

- Rég nem voltál náluk?

- Holnap készülünk egy sétát tenni a hegyekben - felelte Kitty.

- Jó, csak menjetek - felelte a hercegnő, leánya zavart arcába nézve, s azon volt, hogy a zavar okát kitalálja.

Ugyanezen a napon Varenyka náluk ebédelt, s közölte, hogy Anna Pavlovna meggondolta a dolgot, nem megy holnap a hegyekbe. A hercegnő látta, hogy Kitty megint elpirult.

- Kitty, nem volt valami kellemetlenséged Petrovékkal? - kérdezte a hercegnő, amikor magukra maradtak. - Miért nem küldi ide többé a gyerekeit, és miért nem jön el hozzánk?

Kitty azt felelte, hogy semmi sem volt köztük, és egyáltalán nem érti, miért neheztelhetne rá Anna Pavlovna. Kitty a teljes igazságot mondta. Nem tudta, miért változott meg Anna Pavlovna iránta, de gyanította. Olyasmit gyanított, amit nem mondhatott meg az anyjának, és nem vallott meg magának sem. Olyasmi volt ez, amit az ember tud, de még magának sem mondhat meg, olyan szörnyű és szégyenletes lenne a tévedés.

Emlékezetében újra és újra átfutotta viszonyát ehhez a családhoz. Visszaemlékezett a naiv örömre, amely Anna Pavlovna jóságos, kerek arcára találkozásaikkor kiült; visszaemlékezett titkos megbeszéléseikre a betegről; a tanakodásra, hogy lehetne a munkától, amelyet megtiltottak neki, elvonni és sétára bírni; a kisebbik gyerek vonzódására, aki az én Kittymnek nevezte, s nélküle még lefeküdni sem akart. Milyen szép volt mindez! Azután Petrov igen sovány alakja, hosszú nyaka jelent meg előtte fahéjbarna kabátjában, ritka, csapzott haja, kérdő, kék szeme, amely az első időben olyan rettenetes volt Kitty számára, s beteges erőlködése, hogy a jelenlétében fürgének és elevennek lássék. Visszaemlékezett a maga kezdeti igyekezetére, hogy viszolygását, amelyet mint minden tüdővészessel, vele szemben is érzett, legyőzze, iparkodását, amivel elgondolta, mit mond majd neki. Fölmerült a félénk, ellágyult tekintet, amellyel Petrov pillantott rá, a részvét és félszegség furcsa érzése, majd jótettének a tudata, amit ő érzett ilyenkor. Mindez milyen szép volt! De csak kezdetben volt így. Néhány nappal ezelőtt hirtelen minden elromlott. Anna Pavlovna színlelt kedvességgel ment Kitty elé, s folyton figyelte őt és az urát.

Csakugyan az a megható öröm volt Anna Pavlovna elhidegedésének az oka, amit férje az ő közelében érzett?

"Igen - jutott eszébe. - Volt valami természetellenes s a jóságától elütő Anna Pavlovnában, amikor harmadnapja bosszúsan azt mondta: - Folyton csak magát várja, már kávét sem akar maga nélkül inni; pedig így is rettenetesen gyönge már."

"Lehet, az is bántotta, amikor a plédet odavittem neki. Egész mindennapi dolog, de Petrov olyan félszegen vette el, olyan soká hálálkodott érte, hogy én is kényelmetlenül éreztem magam. Aztán az arcképem, amit olyan szépen festett meg. S ami fő, az a zavart és gyöngéd pillantás! Igen, igen, így kell lennie! - ismételte meg Kitty magában rémülten. - De nem lehet, nem szabad így lennie. Hisz olyan sajnálatra méltó!" - mondta magának, rögtön utána.

Ez a gyanú azonban megmérgezte új életének gyönyörűségét.

Még nem ért véget a fürdőidény, és Scserbackij herceg, aki Karlsbadból Badenbe és Kissingenbe ment orosz ismerőseihez, hogy, mint mondta, egy kis orosz levegőt szívjon magába, visszatért övéihez.

A herceg és a hercegnő felfogása a külföldi életről homlokegyenest ellenkező volt. A hercegnő mindent nagyszerűnek talált, s annak ellenére, hogy az orosz társaságban megvolt a maga biztos helye, külföldön európai hölgynek akart számítani, ami pedig, orosz nemesasszony lévén, nem volt; éppen ezért alakoskodott, s ez időnként sutává tette.

A herceg, épp ellenkezőleg, mindent komisznak talált külföldön, az európai élet terhére volt, kitartott orosz szokásai mellett, s azon igyekezett, hogy kevésbé lássék európainak, mint amennyire valóban volt.

A herceg lesoványodottan jött vissza, arcán lelógó bőrzacskókkal, de a legvidámabb hangulatban. Jókedve csak nőtt, amikor a teljesen magához tért Kittyt megpillantotta. Kitty barátságának a híre Mme Stahllal és Varenykával, az észrevételek, melyeket a hercegnő a Kittyben végbemenő változásról közölt, megzavarták, s mint minden, ami a leányát elvonta mellőle, a szokásos féltékenységet ébresztette fel benne, félelmet, nem kerül-e a lánya az ő hatása alól valami számára hozzáférhetetlen területre. De ezek a kellemetlen hírek elmerültek jóindulata és vidámsága tengerében; ezek a tulajdonságok, melyek mindig is jellemezték, a karlsbadi fürdő után még fokozódtak.

Megérkezése másnapján a herceg hosszú kabátjában, ráncos, puffadt orosz arcával, fölálló keménygallérjában a legjobb hangulatban indult a lányával a kúthoz.

A reggel gyönyörű volt; a takaros, vidám kertek és házak, a piros arcú, piros kezű, sörtől duzzadt, vidáman dolgozó német szolgálólányok és a ragyogó nap jókedvre hangolták szívét. De minél közelebb értek a fürdőhöz, annál gyakrabban találkoztak betegekkel, akiknek a külseje a jól rendezett német élet megszokott viszonyai közt még siralmasabbnak tetszett. Kittyt már nem hökkentette meg ez az ellentét. A ragyogó nap, a növények vidám csillogása, a zeneszó az ő szemében természetes kerete volt az ismerős arcoknak - s gyógyulásuknak vagy gyengülésüknek, amit nagy figyelemmel kísért; a herceg előtt azonban a júniusi reggel fénye, csillogása, a divatos, vidám valcert játszó zenekar, különösen pedig az egészséges cselédlányok illetleneknek és idétleneknek tűntek fel az Európa minden sarkából összegyűlt, csüggedten mozgó haldoklók szomszédságában.

Annak ellenére, hogy büszke volt, s szinte megfiatalodottnak érezte magát, amikor kedvenc lánya karonfogva sétált vele, valahogy mégis kényelmetlen, lelkiismeret-furdalásszerű érzés fogta el biztos járása, erős, zsírpárnás teste miatt. Majdnem úgy érezte magát, mint aki öltözetlenül megy társaságba.

- Mutass be, csak mutass be az új barátaidnak - mondta a lányának, könyökével a karját megszorítva. - Még ezt a te undok Sodenedet is megszerettem, amiért úgy rendbe hozott. Hanem szomorú, nagyon szomorú itten nálatok. Ez ki?

Kitty megnevezte az ismerős és nem ismerős alakokat, akikkel találkoztak. Épp a kert bejáratánál a vak Mme Berthe-tel és kísérőnőjével találkoztak, s a herceg örömmel látta, hogy lágyul el az öreg francia hölgy arca, amint Kitty hangját meghallja. Túlzó francia nyájasságával mindjárt szóba is ereszkedett a herceggel; dicsérte, hogy ilyen nagyszerű leánya van, szemtől szembe az égig magasztalta Kittyt, s kincsnek, gyöngyszemnek, vigasztaló angyalnak nevezte.

- No, akkor ő a második számú angyal - mondta a herceg mosolyogva. - Mert ő Varenykát nevezi az egyes számú angyalnak.

- Ó, allez,^[51] Mlle Varenyka igazi angyal - kapta el azonnal Mme Berthe.

A folyosón magával Varenykával is találkoztak. Sietve jött szembe velük, elegáns vörös tarsoly volt nála.

- Papa is megjött! - mondta neki Kitty.

Varenyka mozdulata, mint minden, amit csinált, egyszerű és természetes volt, valami a meghajlás és a bókolás közt; s rögtön beszédbe is ereszkedett a herceggel, ahogy mindenkivel szokott, természetesen és egyszerűen.

- Én persze ismerem magát, nagyon jól ismerem - mondta neki a herceg, s Kitty örömmel látta a mosolygásából, hogy barátnője megtetszett neki. - De hova siet annyira?

- Maman itt van - mondta Varenyka Kittyhez fordulva. - Egész éjjel nem aludt, s az orvos azt tanácsolta, menjen ki a levegőre. Munkát viszek neki.

- Szóval ő az egyes számú angyal - mondta a herceg, amikor Varenyka elment. Kitty látta, hogy az apja szívesen csúfolódna Varenykán, de képtelen megtenni, mert Varenyka megtetszett neki.

- Valamennyi barátoddal találkozunk hát - mondta azután a herceg -, Mme Stahllal is, ha méltat rá, hogy megismerjen.

- Hát ismered őt, papa? - kérdezte Kitty ijedten, Mme Stahl említésére a gúny fölgyúló szikráját véve észre a herceg szemében.

- Ismertem a férjét és őt is egy kicsit, még mielőtt pietistává lett.

- Mi az a pietista, papa? - kérdezte Kitty, s már attól is megijedt, hogy amit ő Mme Stahlban olyan nagyra becsült, annak neve is van.

- Magam sem tudom jóformán, azt tudom csak, hogy mindenért hálát ad az Istennek, minden szerencsétlenségért, azért is, hogy az ura meghalt. Ez, persze, minthogy rosszul éltek, mulatságosan hat.

- És ez ki? Milyen szánalomra méltó az arca! - kérdezte, amint a padon meglátta azt az alacsony termetű beteget, aki barna felöltőben és fehér pantallóban volt; pantallója furcsa ráncot vetett csontig lesoványodott lábán.

Ez az úr, ahogy szalmakalapját ritka, kusza hajáról a magasba emelte, a kalaptól betegesen kivörösödött homlokot fedett föl.

- Ez Petrov, a festő - mondta Kitty elpirulva. - Az meg a felesége - tette hozzá, Anna Pavlovnára mutatva, aki, mintha szándékosan történt volna, amikor elment előttük, a gyermeke után indult, aki az utacskán elfutott.

- Milyen szánalomra méltó, pedig milyen kedves arc! - mondta a herceg. - Miért nem mentél oda hozzá? Mondani akart valamit.

- Akkor menjünk hát oda - szólt Kitty, s elszántan megfordult. - Hogy érzi magát? - kérdezte Petrovot.

Petrov a botjára támaszkodva felállt, s bátortalanul nézett a hercegre.

- A leányom - mondta a herceg. - Engedje meg, hogy összeismerkedjünk.

A festő meghajolt, s ahogy elmosolyodott, láthatókká váltak furcsán fénylő fehér fogai.

- Vártuk tegnap, hercegkisasszony - mondta Kittynek.

Ahogy ezt mondta, megtántorodott, majd megismételte a mozdulatot, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy szándékosan csinálta.

- El akartam menni, de Varenyka azt mondta, Anna Pavlovna üzeni, nem mennek.

- Hogyhogy nem megyünk? - mondta Petrov elpirulva s mindjárt köhécselve is, szemével a feleségét keresve. - Anyeta, Anyeta! - szólt hangosan, s vékony, fehér nyakán, mint a kötelek, megfeszültek a vastag erek.

Anna Pavlovna odament.

- Hogy üzenhetted a hercegkisasszonynak - suttogta ingerülten, a hangját vesztve -, hogy nem megyünk?!

- Jó napot, hercegnő - mondta Anna Pavlovna kényszeredett mosollyal, amely korábbi modorától annyira elütött. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem - fordult a herceghez. - Rég vártuk.

- Hogy üzenhetted a hercegkisasszonynak, hogy nem megyünk? - suttogta rekedten a festő még egyszer és még haragosabban; nyilvánvalóan még jobban fölingerelve, amiért a hangja is elhagyja, s nem adhatja meg szavának a színt, amit akar.

- Eh, istenem, azt gondoltam, hogy nem megyünk - felelte bosszúsan a felesége.

- De hogyan, amikor... - A beteg köhögni kezdett, és legyintett.

A herceg megemelte a kalapját, s elment a lányával.

- Ó - sóhajtott föl mélyen -, a boldogtalanok!

- Bizony, papa - felelte Kitty. - De tudni kell, hogy három gyerekük van, cselédjük meg nincs, s pénzük majdnem hogy semmi. Az Akadémiától kap valamit - mesélte megelevenedve, így próbálta elnyomni az izgalmát, amely Anna Pavlovna furcsán megváltozott viselkedése miatt támadt benne.

- De Mme Stahl is itt van - mondta Kitty a tolókocsira mutatva, amelyben a napernyő alatt, párnákkal körülrakva, kékben és szürkében ott feküdt valami.

Ez volt Stahl asszony.

Mögötte egy makkegészséges, komor német munkás állt, ő tologatta. Mellette meg egy szőke svéd gróf, akit Kitty névről már ismert. Néhány beteg lézengett még a tolókocsi körül, s úgy néztek erre a hölgyre, mint valami különlegességre.

A herceg odament hozzá. Kitty rögtön észrevette a gúnyos szikrát a szemében, s zavarba jött. Apja Mme Stahlhoz lépett, s azzal a kitűnő franciasággal szólította meg, amelyet ma már olyan kevesen beszélnek - rendkívül udvariasan s nyájasan.

- Nem tudom, emlékszik-e rám, de emlékezetébe kell idéznem magam, hogy megköszönjem a lányom iránti jóságát - mondta a herceg, levéve és többé föl sem téve a kalapját.

- Alekszandr Scserbackij herceg - mondta Mme Stahl, mennyei szemeit, melyekben Kitty kedvetlenséget vett észre, ráemelve. - Nagyon örülök. Úgy megszerettem a lányát.

- Az egészsége még mindig nem a legjobb?

- Megszoktam már - mondta Mme Stahl, s összeismertette a herceget a svéd gróffal.

- Nagyon keveset változott - mondta Mme Stahlnak a herceg. - Tíz vagy tizenegy éve nem volt szerencsém látni.

- Igen, Isten adja a keresztet, s ő adja az erőt is, hogy elviseljük. Az ember gyakran elcsodálkozik, miért is tart még ez az élet... Amarról! - fordult bosszúsan Varenykához, aki nem jól csavarta a plédet a lábára.

- Nyilván azért, hogy jót tehessen - mondta a herceg, s a szeme nevetett.

- Ezt nem a mi dolgunk megítélni - mondta Stahl asszony, észrevéve a herceg arcán azt a bizonyos kifejezést. - Szóval elküldi nekem azt a könyvet, kedves gróf? Nagyon hálás vagyok érte - fordult a fiatal svédhez.

- Á! - kiáltott föl a herceg, ahogy a közelben álló moszkvai ezredest meglátta, majd Stahl asszony előtt meghajolva, lányával s a hozzájuk szegődött ezredessel továbbhaladt.

- Ez a mi arisztokráciánk - igyekezett csúfondáros lenni a moszkvai ezredes, aki neheztelt Stahlnéra, amiért az nem ismerkedett össze vele.

- Még mindig ugyanolyan - felelte a herceg.

- Herceg már a betegsége előtt is ismerte, azaz mielőtt ágynak esett?

- Igen. Akkortájt lett beteg.

- Azt mondják, tíz éve nem kelt föl...

- Nem, mert rövid a lába. Nagyon rossz az alakja.

- Papa, az nem lehet! - kiáltott föl Kitty.

- A rossz nyelvek így mondják, barátocskám! A te Varenykádnak is kijut - tette hozzá. - Ó, ezek a beteg úrinők!

- De nem, papa! - tiltakozott hevesen Kitty. - Varenyka imádja. És annyi jót tesz! Kérdezz meg akárkit, őt és Aline Stahlt mindenki ismeri.

- Lehet - mondta a herceg, lánya karját a könyökével megszorítva. - De jobb, amikor úgy csinálják, hogy akárkit kérdezel, senki sem tudja.

Kitty elhallgatott, nem azért, mert nem volt mit mondania, de az apja előtt sem akarta titkos gondolatait fölfedni. Hanem furcsa, akármennyire föl is készült rá, hogy az apja nézeteinek alá ne vesse magát, s a szentélybe be ne engedje, Stahl asszony istenített képe, amit egy egész hónapon át hordott a lelkében, úgy érezte, visszavonhatatlanul eltűnt, mint az az alak, amelyet egy odadobott ruhához képzelünk, amíg rá nem jövünk, hogy csak üres burok. Csak egy kurta lábú nő maradt, aki azért fekszik, mert csúnya az alakja, s a félénk Varenykát gyötri, amiért nem jól tekeri köréje a plédet. S képzeletének semmiféle erőfeszítése sem tudta többé a korábbi Mme Stahlt visszahozni.

A herceg jókedve átragadt a háznépére, az ismerősökre, még a német házigazdára is, akinél Scserbackijék laktak.

Amikor Kittyvel a forrástól visszajött, a herceg az ezredest, Marja Jevgenyijevnát és Varenykát meghívta kávéra, a kertbe, a gesztenyefa alá asztalt és karosszékeket vitetett ki, s ott teríttetett reggelire. Vígságának a hatására a házigazda és a személyzet is fölvillanyozódott. Ismerték bőkezűségét, s a beteg hamburgi orvos, aki az emeleten lakott, egy fél óra múlva irigyen nézte ablakából a gesztenyefa alatt a vidám és egészséges orosz kompániát. A levelek reszkető árnykarikái alatt a fehér abrosszal megterített, kávéskannákkal, kenyérrel, vajjal, sajttal, hideg vaddal megrakott asztalnál ott ült a hercegnő lila szalagos főkötőjében, s a csészéket és vajas kenyérkéket osztogatta. Az asztal másik végén a herceg ült, jóízűen evett, hangosan és vidoran beszélt. Maga mellé rakta szerzeményeit, a faragott dobozkákat, csecsebecséket, a bicskák minden nemét, amelyeket halomszámra vett minden fürdőhelyen, s mindenkit megajándékozott, még Lieschent, a szolgálót s a házigazdát is, akivel tört, komikus német nyelven tréfálkozott, biztosítva, hogy nem a fürdő gyógyította meg Kittyt, hanem az ő kitűnő konyhája, különösen pedig az aszaltszilva-leves. A hercegnő gúnyos megjegyzéseket tett orosz szokásai miatt a férjére, de egész ottlétük alatt sohasem volt még ilyen eleven és vidám. Az ezredes, mint mindig, a herceg tréfáin nevetett. Európát illetőleg azonban, amelyet, úgy gondolta, alaposan tanulmányozott, a hercegnő pártján volt. A jólelkű Marja Jevgenyijevna majd eldőlt a nevetéstől a herceg mulatságos mondásain, s amit Kitty sohasem látott még, Varenyka is egész elbágyadt a gyenge, de ragadós nevetéstől, melyet a herceg tréfái fakasztottak benne.

Mindez Kittyt is jókedvre hangolta, de gondtalan azért nem tudott lenni. Nem tudta megoldani a feladványt, amit az apja adott föl neki akaratlanul, csúfondáros nézetével a lánya barátairól s arról az életmódról, amelyet Kitty annyira megszeretett. Ehhez a feladványhoz az is hozzájárult még, hogy viszonya Petrovékkal a mai napon olyan nyilvánvalóan kellemetlenné változott. Mindenki vidám volt, Kitty azonban nem tudott vidám lenni, s ez még jobban bántotta. Olyanféle érzése volt, mint gyermekkorában, amikor büntetésből a szobájába zárták, s onnét hallgatta nővérei vidám nevetését.

- De minek vásároltál össze ennyi mindent? - kérdezte mosolyogva a hercegnő, és egy csésze kávét tett az ura elé.

- Elmegy az ember, jár egyet, odaér a bolthoz, biztatják, hogy vegyen valamit: "Erlaucht, Excellenz, Durchlaucht."^[52] Amikor odáig jutnak hogy: Durchlaucht, nem bírom tovább: legalább tíz tallérom bánja.

- Az unalomtól van - mondta a hercegnő.

- Persze hogy attól. Olyan unalom, mátuska, az ember nem tudja, hova legyen.

- De hát hogy unatkozhat, herceg? Annyi érdekes dolog van most Németországban - mondta Marja Jevgenyijevna.

- Már minden érdekességet ismerek: az aszaltszilva-levest, a sárgaborsó színű kolbászt. Mindent.

- Nem, akármit mond, herceg, az intézményeik érdekesek - szólt az ezredes.

- Mi az érdekes? Villognak az elégedettségtől mind, mint a rézkrajcár. Ők mindenkit legyőztek. Én azonban miért lennék elégedett? Én senkit sem győztem le; csak a csizmámat húzom le magam, még az ajtó elé is én teszem ki. Reggel keljek föl, öltözzem föl tüstént, s menjek a szalonba, azt a komisz teát inni, mennyire másképp van otthon! Az ember nem siet a felébredéssel, megharagszik valamiért, morog, szép lassan magához tér, mindent jól meggondol, semmi sem sürgős neki.

- Elfelejti, hogy az idő pénz - mondta az ezredes.

- Már amelyik idő! Némelyik idő olyan, hogy egy egész hónapot odaadsz belőle egy fél garasért; de van, amiből egy fél órát sem lehet semmi pénzzel megfizetni. Igaz, Katyenka? Mi az? Miért vagy olyan rosszkedvű?

- Semmi, papa.

- Hová készül? Üljön le még egy kicsit - fordult Varenykához.

- Haza kell mennem - mondta Varenyka fölállva, és újra elkacagta magát.

Mikor magához tért, elbúcsúzott, s bement a házba a kalapjáért. Kitty utánament. Még Varenykát is másnak látta most. Nem volt rosszabb, csak más, mint amilyennek korábban elképzelte.

- Jaj, rég nem nevettem így - szedte Varenyka az ernyőjét, tarsolyát. - Milyen kedves ember a papája!

Kitty hallgatott.

- Mikor találkozunk? - kérdezte Varenyka.

- Mama el akart menni Petrovékhoz. Maga nem lesz ott? - tette Kitty próbára Varenykát.

- Ott leszek - felelte Varenyka. - Utazni készülnek, megígértem, hogy segítek a csomagolásnál.

- Akkor én is odamegyek.

- Nem, miért jönne?

- Miért? Miért? Miért? - kérdezte Kitty tágra meredt szemmel, s Varenyka ernyőjébe kapaszkodott, hogy el ne mehessen. - Nem, maradjon csak, miért?

- Csak. A papája megjött, s különben is, maga, ha ott van, feszélyezi őket.

- Nem, mondja csak meg, miért nem akarja, hogy gyakran legyek Petrovéknál? Mert hisz nem akarja. Miért?

- Én nem mondtam azt - szólt Varenyka.

- De kérem, mondja meg!

- Mindent? - kérdezte Varenyka.

- Mindent, mindent! - kapott rajta Kitty.

- Semmi különös mondanivalóm nincs, csak az, hogy Mihail Alekszejevics (így hívták a festőt) azelőtt hamarább akart elutazni, most meg nem akar - mondta mosolyogva Varenyka.

- No és? - sürgette Kitty, komoran nézve Varenykára.

- No és Anna Pavlovna azt találta mondani, hogy azért nem akar, mert maga itt van. Ez természetesen nem volt helyénvaló, de hát ebből lett, maga miatt, a veszekedés. S tudja, hogy a betegek milyen ingerlékenyek.

Kitty arca mindjobban elborult, elhallgatott; Varenyka már csak maga beszélt; látva a készülő kitörést - maga sem tudta, könny lesz-e vagy szó -, puhítani, csillapítani próbálta.

- Így hát jobb is, ha nem megy oda... Hisz megérti, s nem sértődik meg...

- Úgy kell nekem, úgy kell nekem! - mondta gyorsan Kitty, az ernyőt Varenyka kezéből kikapva s barátnője tekintetét elkerülve.

Varenyka, barátnője gyerekes dühét látva, mosolyogni szeretett volna, de félt, hogy megbántja vele.

- Miért kell úgy? Nem értem - mondta.

- Úgy kell, mert mindez csak képmutatás volt, mesterkélt dolog az egész, nem szívből jött. Mi közöm nekem egy idegen emberhez? S az lett belőle, hogy én vagyok a veszekedés oka; azt csináltam, amire senki sem kért. Mert ez mind csak képmutatás! Képmutatás! Képmutatás!...

- De hát mi célja volna a képmutatásnak? - kérdezte csendesen Varenyka.

- Ó, milyen buta, undok dolog! Nem volt semmi szükségem rá... Képmutatás az egész! - mondta Kitty, hol kinyitva, hol becsukva a napernyőt.

- De mi lett volna a célja?

- Hogy jobbnak látsszam az emberek, magam, az Isten előtt; hogy mindenkit becsapjak. Nem, többé nem vetemedem ilyesmire! Inkább legyek rossz, de legalább ne hazug, ne csaló!

- De hát ki a csaló? - kérdezte szemrehányóan Varenyka. - Úgy beszél, mintha...

De Kittyt, ha egyszer heveskedni kezdett, nem lehetett megállítani. Közbevágott:

- Nem, egyáltalán nem magáról beszélek. Maga a tökéletesség; igen, igen, én tudom, hogy egészen az; de mit tegyek, ha én rossz vagyok? Ez nem történik meg, ha rossz nem vagyok. De most már legyek akármilyen, képmutató nem leszek. Mi közöm nekem Anna Pavlovnához? Éljenek, ahogy akarnak, és én is, ahogy én akarok. Nem tudok mássá lenni. Ez az egész nem az, nem az!...

- Mi nem az? - kérdezte Varenyka értetlenül.

- Ez az egész. Én nem tudok másképp élni, csak a szívem szerint; maga pedig elvek szerint él. Én magát egyszerűen megszerettem, de maga engem, biztos, azért szeret csak, hogy megmentsen, oktasson!

- Maga nem igazságos - szólt Varenyka.

- Én nem mondok másokról semmit, én magamról beszélek.

- Kitty - hallatszott az anyja hangja -, gyere ide, mutasd meg papának a korallfüzéredet.

Kitty, anélkül, hogy a barátnőjével megbékélt volna, büszke képpel vette az asztalról a dobozt a korallfüzérrel, s ment ki az anyjához.

- Mi lelt? Miért vagy olyan piros? - szólt rá az anyja, apja egyszerre.

- Semmi - felelte -, mindjárt jövök. - És visszafutott.

"Még itt van - gondolta. - Mit mondok neki, Istenem? Mit tettem, mit mondtam! Miért is bántottam meg? Mit tegyek? Mit mondjak?" - gondolta Kitty, s megállt az ajtóban.

Varenyka ott ült az asztalnál, kalapban, kezében az ernyő; a rugót nézegette, amelyet Kitty eltört. Most fölemelte a fejét.

- Varenyka, bocsásson meg, bocsásson meg nekem! - suttogta Kitty hozzálépve. - Nem tudom, mit beszéltem. Én...

- Igazán nem akartam elkeseríteni - mondta Varenyka mosolyogva.

A béke meg volt kötve. De attól fogva, hogy az apja odaérkezett, Kitty szemében megváltozott a világ, amelyben élt. Nem tagadott meg mindent, amit megismert, de belátta, hogy csalja magát, ha azt hiszi, azzá lehet, amivé akar. Fölocsúdott, szinte megérezte, milyen nehéz azon a magasságon, amelyre föl akart emelkedni, színlelés és kérkedés nélkül megmaradnia. A súlyát is érezte már a fájdalom, a betegség s a haldoklók eme világának. Az erőszak, amelyet magán követett el, hogy szeresse, gyötrőnek tűnt föl: friss levegőre, Oroszországba, Jergusovóba akart minél előbb jutni, oda, ahová, mint leveléből tudta, Dolly nénje is kiköltözött már a gyerekekkel.

Szeretete Varenykája iránt azonban nem gyöngült. Ahogy elbúcsúztak, Kitty arra kérte, jöjjön el hozzájuk Oroszországba.

- Majd ha férjhez megy, elmegyek - mondta Varenyka.

- Nem megyek soha.

- No, akkor én sem.

- Akkor inkább már csak azért is férjhez megyek. De aztán eszében tartsa az ígéretét - mondta Kitty.

A doktor jóslata bevált, Kitty gyógyultan tért haza Oroszországba. Nem volt olyan gondtalan és vidám, mint azelőtt, de megnyugodott. A moszkvai bánat emlék volt csak.