Az első fejezetet Galileivel kezdtük; érdekes módon az általános tanulságok levonásakor is ő az, aki mindenekelőtt eszembe jut. Mégpedig azért, mert miután áttekintettük emberi fogalmaink faji szubjektivitásának néhány következményét, szerintem az ember és a világ viszonyának felfogásában nem kerülhetünk el egy ahhoz hasonló fordulatot, mint ami a geocentrikus világkép feladása volt.
Amíg az emberi tapasztalat belül maradt a testére szabott világ keretein, eszünkbe sem jutott, hogy ilyen keretek egyáltalán létezhetnek. Tapasztalataink köre "maga a világ" volt, így természetesnek vehettük, hogy a megismerésében kialakult és bevált fogalmaink abszolút érvényűek. A megismerés tárgyainak bővülésével ez a meggyőződés egy darabig fennmaradt; sőt, a múlt század újabb és újabb tudományos eredményei - például az elektromágnesség egységes elmélete, a hőtan visszavezetése az atomok mozgására, a biológiai törzsfejlődés szelekciós mechanizmusának felismerése stb. - még erősítették is azzal, hogy az adott fogalmak között új kapcsolatokat teremtve, fokozták az egész logikai rendszer belső összetartását. Most azonban, hogy már tanúja voltunk a nagy sebességek és főleg a kis méretek körül kipattant disznóságoknak - no meg a nagy tömegek és a kozmológiai léptékben igen hosszú időtartamok körülieknek is, amelyekről nem beszéltem -, illik észrevennünk, hogy a helyzet megváltozott. Már nemcsak egy-egy különleges esetben vesszük észre, hogy alapvető fogalmaink nem igazán klappolnak a valósághoz. Inkább úgy tűnik: szinte akármerre nézünk, ha elég kitartóan tesszük és elég hatékony technikai segédlettel, azt látjuk, hogy "a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol". Nem nagyon persze, és szerencsére nem úgy, hogy lakályos világunkat gyakorlati szempontból veszélyeztetné - azt megteszik más, kevésbé elvont törvények fölfeslései -, épp csak annyira, mint ahogy a Bell-kísérletek eredménye fenéken csípi a kauzalitást. Ám egy abszolút érvényű fogalomrendszerrel szemben a legkisebb csípés is hallatlan szemtelenség, mert az egész rendszert új perspektívába helyezi; körülbelül úgy, ahogy Galilei távcsövében a Jupiter holdjainak megpillantása tette ezt az Univerzum közepén trónoló Földdel. Ha pedig a csípések már egymást érik, nehezen kerülhetjük el, hogy világképünket az új perspektívának megfelelően átrendezzük. Tehát hogy levonjuk a nyilvánvaló következményeit annak a ténynek, hogy még legalapvetőbb fizikai fogalmaink érvényessége is korlátozott.
Szeretnék azonban figyelmeztetni valamire, ami szerintem ugyanolyan fontos, mint alapfogalmaink korlátozottságának elismerése. Ebből a korlátozottságból nem következik, hogy fel kell adnunk a világ racionális megismerésének igényét, hogy el kell fogadnunk a józan ész helyett kínált misztikus halandzsákat. (Itt nem azokra a misztikus ideológiákra gondolok, amelyek szándékoltan az emberi élet más területeire vonatkoznak, mint a valóság megismerése; ők nem is lépnek fel az igénnyel, hogy a tudományt helyettesítsék, és a maguk helyén súrlódás nélkül együtt létezhetnek vele.) Épp a relativitáselmélet és a kvantumelmélet arra is példa, hogy a fizikai világ megismerésében milyen sokra vagyunk képesek "fajilag szubjektív" tudományos fogalmainkkal még olyan területeken is, ahol ezek a fogalmak a világhoz nem illeszkednek pontosan. Nem látok okot arra a feltételezésre, hogy mondjuk a kis méretek világához bármiféle miszticizmus fogalmai jobban illeszkednének, hiszen azok is legalább annyira "fajilag szubjektívek", mint a tudományos fogalmak. Sőt, a tudomány szigorú belső önkonzisztenciája, vagyis rendszerszerűsége, amely állandó logikai önkontrollt és az esetlegességek kirostálódását eredményezi, jó esélyt teremt rá, hogy fogalomrendszere a faji szubjektivitáson belül viszonylag a legobjektívebb legyen. Erre pedig már praktikus okokból is szükségünk van, mert nyilvánvaló, hogy a világhoz való viszonyunkat csak az objektív tények és törvényszerűségek ismeretében tudjuk harmonikusan alakítani. Ezért elemi érdekünk, hogy a tudomány fogalmaival és logikai eljárásaival megpróbáljunk olyan messzire előre haladni a megismerésben, amennyire képesek vagyunk rá.
Joseph Weizenbaum, a mesterséges intelligencia kutatója a tudományt ahhoz az emberhez hasonlította, aki éjjel az elvesztett kulcsait keresgéli egy utcai lámpa alatt. Itt vesztette el? - kérdik tőle. Nem tudom, válaszolja. Akkor miért itt keresi? - Mert itt van világos. Magyar kollégája, Mérő László ehhez hozzáteszi (szerintem kiváló Észjárások című könyvében): "Mégsem logikátlan a tudomány viselkedése. Sok példát láttunk a tudomány történetében arra, hogy ha elég alaposan sikerül megismerni a világos helyek környékét, abból egészen jó következtetéseket lehet levonni a sötét területek tulajdonságaira is. Alkalmasint sokkal jobbat, mintha támpontok nélkül botorkálnánk a sötétben."
Érdemes azonban tudatában lennünk, hogy a tudományos megismerés most már valószínűleg nem lesz olyan sima és kellemes, mint eddig volt. Legalábbis néhány olyan területen, amely (hasonlóan például a kis méretek világához) "idegen föld" a mi emberi információkezelő rendszerünk számára. Márpedig könnyű belátni, hogy ilyen területekkel a jövőben egyre gyakrabban találkozunk majd. Miért? Gondoljunk megint a faji szubjektivitásra. Mint láttuk, törvényszerű, hogy a megismerésben szereplő fogalmainkat a valóság objektív jelenségei közül azok határozzák meg, amelyek a környezetünkben stabilan és ismétlődően léteznek. Magától értetődik, hogy a megismerés fejlődésében eleinte a természetnek pont ezekre a szembeszökő jelenségeire koncentráltunk. Például a térben és időben egyértelműen elhelyezhető kauzális folyamatokra és azok anyagi hordozóira, és közülük is elsősorban az olyanokra, amelyek egyrészt viszonylag kis belső komplexitásúak, másrészt saját környezetükhöz jól felismerhető határokkal kapcsolódnak. De ha tudomásul vesszük fogalmaink faji szubjektivitását, éppilyen magától értetődik, hogy a valóságnak ezek csak egy részét alkotják; és még arra sincs garancia, hogy a mi testhezálló valóságtartományunkon kívül nemcsak valami jelentéktelen részét. Így a fejlődés folyamán egyenesen törvényszerű, hogy egyre gyakrabban találkozzunk kevésbé stabil és ismétlődő jelenségekkel, amelyeket egyre nehezebben tudunk értelmezni. Esetleg csak olyasféle szemléleti kompromisszumokkal, mint amikre már eddig is rákényszerültünk például a relativitáselméletben, ahol - emlékezzünk a két petárdára - megszűnik az egyértelmű egyidejűség, vagy a kvantumelméletben, ahol többek között összefüggést tapasztalunk olyan mérési eredmények között - emlékezzünk a Bell-kísérletek helyzetére -, amelyek semmiféle módon nincsenek oksági viszonyban egymással.
Ilyenfajta, még az eddigieknél is bizarrabb területeken mozogva két nyilvánvaló veszélyt lehet előre látni. Az egyik a már említett behódolás az irracionalizmusnak, amely nem annyira a tudomány művelőit fenyegeti, inkább a laikus tömeget. A másik viszont eddig is megfigyelhető volt számos esetben a tudományon belül: a tények dogmatikus tagadása akkor, ha azok nem illeszkednek be az épp uralkodó elméletek keretei közé.
Bizonyos mértékig ez a jelenség elkerülhetetlen, épp a rendszerszerűség követelménye miatt: a tudományos ismereteket azért tekintjük megbízhatóbbnak más ismereteknél, mert egy több oldalról igazolt rendszer részei. A rendszer belső összetartása révén minden tudományosan elfogadott tény az összes többit is alátámasztja. Így nem csoda, hogy ami ebből a rendszerből kilóg, annak már puszta létét is nehezen fogadjuk el. A tudomány fejlődése során sokszor előfordult, hogy egy-egy tekintélyes tudós testület szamárságnak bélyegzett olyan elképzeléseket, amelyeket ma mindenki elfogad; közismert példa a meteoroké ("kövek nem hullanak az égből"), vagy már a mi századunkban a kontinensek vándorlása.
Pedig az efféle "eretnek" megfigyeléseknek és elméleteknek eddig még szerencséjük volt. Gondoljuk csak meg: a meteorokat például minden nehézség nélkül be lehetett illeszteni az égitestek mechanikájának klasszikus rendszerébe, anélkül, hogy a rendszeren bármit változtatni kellett volna. Csak az volt bennük gyanús, hogy olyan ritkán fordultak elő, és ezért egy darabig senki nem vette a fáradságot, hogy a róluk szóló szórványos megfigyeléseket értelmezze. De mihelyt ez megtörtént, a meteorok a csillagászat mindennapi objektumaivá váltak minden különösebb elméleti botrány nélkül. Tanulságos ezt a helyzetet összehasonlítani a napjainkban is vitatott gömbvillámokéval. Évente több ezer ember állítja, hogy látott gömbvillámot, többen, mint ahányan földre leérkező hullócsillagot láttak időtlen idők óta, ám a tudósok egy része szerint ők mind vagy hazudnak, vagy hallucinálnak. És ha rákérdezünk, miért ez az elutasítás, a retorika és a mérges kifakadások mögött mindig kiderül: azért, mert a gömbvillámnak elméletileg "nincs értelme". Ez a jelenség a Mari nénik és Józsi bácsik beszámolói alapján úgy működik, ahogy egyetlen normális, tehát az elektromágnesség rendszerébe beillő villámszerű dolognak sem volna szabad. Túl sok benne a töltés, túl összevissza mozog stb. Logikailag sokkal észszerűbb feltételezni, hogy évente néhány ezer Mari néni ilyesmikről képzelődik, mint hogy némely villámszerű dolgok nem az elektromágnesség stabil elmélete szerint viselkednek. Pláne mert enélkül is tudjuk, hogy csodás jelenségekről képzelődni az emberek bizony hajlamosak; bár valószínűleg erre nincs statisztika, kísértetet is látnak legalább annyian, mint gömbvillámot, nem igaz? Egy szó mint száz: a gömbvillámnak az a pechje, hogy nemcsak viszonylag ritka, hanem tudásunk jelen szintjén érthetetlen is.
Természetesen nem akarok itt állást foglalni arról, hogy speciálisan a gömbvillám valóban létezik-e. Nem értek hozzá, én magam vagy közeli személyes ismerőseim egyet se láttunk, viszont más, nyilvánvalóan szintén épelméjű személyek igen; de most a gömbvillám úgyis csak példa volt. Mert az kétségtelen, hogy némely tudósok előbb vázolt ellenérve dacára nyugodtan létezhet (vagy létezhetne), attól még az ellenérv érvényben marad. Így aztán nagyon valószínű, hogy vannak és lesznek létező jelenségek, amelyekkel szemben ugyanez az ellenérv elhangozhat, és minden bizonnyal el is hangzik; olyan jelenségek tehát, amelyekkel szükségképp találkozunk "fajilag szubjektív" fogalmaink érvényességi határa közelében vagy azon túl. Ezekről most már előre tudhatjuk, hogy ritkák, instabilak és logikátlanok lesznek, tehát nem illeszthetők be olyan könnyen az addigi keretekbe, mint mondjuk a meteorok. De épp azért, mert mindez előre várható, talán a tudománynak is érdemes valamivel nagyobb toleranciával eljárni velük szemben, mint akkor, amikor még biztosra vehette saját fogalomrendszerének abszolút érvényességét.
Mindez persze a tényszerű jelenségekre vonatkozik, nem a róluk szóló elméletekre. Elkerülhetetlen, hogy az efféle "abszurd" viselkedésű jelenségekről forgalomba kerüljön jó pár olyan elképzelés, amelyről némi tudományos tapasztalattal rögtön látszik, hogy nem több misztifikációnál vagy naiv fantáziálásnál. Amilyen nyilvánvaló, hogy a valóság sokrétűbb, mint az ember által belakott tartománya, és ezért produkál "faji szubjektivitásunk" számára értelmezhetetlen tényeket, annyira nyilvánvaló az is, hogy a tudománynak viszont szigorúan belül kell maradnia a saját rendszerében igazolható állítások világán. Egyszerűen azért, mert ez a tudomány definiáló sajátossága; épp ezzel tud megbízhatóbb ismereteket nyújtani, mint a megismerés egyéb módjai. De ez az elméleti szigor nem zárja ki sem azt, hogy maga a tudományos fogalomrendszer szükség esetén kibővüljön, alkalmassá válva így az új tények értelmezésére, sem azt, hogy amíg nem alkalmas, azért magukat az új tényeket elfogadja, mint olyanokat, amelyek egyelőre nem értelmezhetők.
Elismerem: egy-egy konkrét esetben nem könnyű megállapítani, hogy létező új jelenséggel vagy néhány Józsi bácsi süketelésével van-e dolgunk. A helyzetet sokszor még nehezíti, hogy az egyelőre érthetetlen új jelenségek rendszerint vonzzák a régi babonákat: az utóbbiak hajlamosak rájuk települni, hogy rejtélyes voltukat kihasználva saját illuzórikus világuk alátámasztását találják meg bennük. Valamikor a napfogyatkozás vagy a "közönséges" villám éppúgy természetfölötti erők megnyilvánulása volt, mint nemrég például a hipnózis, vagy ma (a Fülöp-szigetek híres csodadoktor-bűvészeinek "műtéteiben") az emberi szervezet még kevéssé feltárt öngyógyító képessége. Nagy adag józan ész és higgadtság kell ahhoz, hogy ilyen esetekben az ember el tudja választani a hókuszpókuszt a mélyén esetleg megbújó valódi ismeretlen jelenségtől, és természetesen mindig fennáll a tévedés esélye. Ha azonban mereven elzárkózunk attól, hogy új és - most már tudjuk - akár legalapvetőbb fogalmainkat is megfricskázó jelenségek létét egyáltalán elismerjük, akkor garantáltan tévedünk.
Befejezésül hadd térjek vissza ismét az előszóhoz, Galilei után Einsteinhez. Őt gyakran kérték, hogy foglaljon állást különféle tudományos vitákban, többek közt az akkor épp bizonytalan státuszú jelenségekről; általában kitért azzal, hogy nem tud róluk eleget, és nem szeretné, hogy a szavának nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak, mint amennyit az adott kérdésben való jártassága indokol. De például a harmincas években tudományosan is kutatni kezdett telepátiát - amely, ha létezik, kétségtelenül a ma legrenitensebb jelenségek egyike - határozottan figyelemre méltónak tartotta. Ő írta az előszót Upton Sinclair saját amatőr telepátia-kísérleteiről szóló könyvéhez. Erről a jelenségről, pontosabban tudományos elfogadásáról írta egy levelében, és a metaforikus fogalmazás miatt biztosak lehetünk benne, hogy érvényesnek tartotta általánosságban is: "Nem szabad az erdőben bekötött szemmel járnunk."