III.
A TÍZMILLIÓS KLEOPÁTRA ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK
(1910)
Finom grófkisasszonyok illatos nyájában élt immár harmadik éve Gutberger Kleopátra. Nálánál különösebb szőkeség nem akadhatott a nagy, zavaros Bécsben. A német, a morva s másfajta konteszek, baroneszek között neki lehetett legkékebb a vére, neki, Gutberger Kleopátrának, a szomorú kis, szőke bakfisnak, ki nem volt kontesz, sem baronesz. A nagyon előkelő, parfümös és ostoba nevelő-intézetbe miért is kellett becsempészni Gutberger Kleopátrát? Óh, miért is kellett? Miért nem nyugodhatott pöfékelő szerénységben nyíri Gutberger Zsolt úrnak tíz milliója? Nem tudja és nem fogja tudni soha senki. Emberi cselekedeteknek titka mélyen szokott feküdni az időben s régen elmúlott, elhasznált és elporladt véredények őrzik minden élő ember fátumát.
A Gutberger Zsolt tíz milliója bekopogtatott a bécsi, előkelő, parfümös palotába és Kleopátra tegezhette a német, a morva s a másfajta grófleányokat. Azok pedig gyűlölték ezt a bájos, szomorú, különös kis szőkeséget. Suttogva parázslott ez a nagy gyűlölet, mert az előkelő tanító hölgyek és urak a Kleopátra pártján voltak. A tíz millió kegyes tíz millió volt s nyíri Gutberger Zsolt legalább tízszer annyit fizetett Kleopátráért, mint a mediatizált Zedvitz-Hoch herceg a maga szeplős, köhögős princzesz-leányáért. Kleopátra e zárt, rózsás-kertű, bécsi palotában ez új buta epocha halvány szimbólumának tetszett. Hiába zárkóznak el a rablólovagok címeres ivadékai. A polgári milliók nyomukban vannak mindenütt s például Gutberger Zsolt a maga porontyát akárhova be tudja vonultatni tíz milliójának ostromával. Ezt jelentette Kleopátra.
A finom grófkisasszonyok sok mindent beszéltek. Az egyik borzongva mondotta el ama gyanúját, hogy Kleopátra nagyapja még zsidó volt. Magyar marhakereskedőknek sejtette a Gutbergereket egy horvátországi furcsa nevű, tarkavérű baronesz.
- Nem, nem - tiltakozott egy kopott, magyar gróf-katona protekcziós lánya. - Én hallottam a Gutbergerekről. Valóban izraeliták voltak valaha ők. Ám a Kleopátra anyja már vérbeli római katholikus. Egy koldus skriblernek a leánya, a ki nem él már.
- De hogy lehet olyan gazdag ilyen rongy népség! - sipította Zedvich-Hoch kisasszony.
Hogy lehet? Hogy lehet? Éjszakánként ezt kérdezgették nyíri Gutberger Zsolttól is a milliók. "Mert nem is lehet másképpen." Igy válaszolhatott verejtékezve özvegy nyíri Gutberger Zsolt. A nagy bankók pedig hallgattak. Néha talán vérvörös fényt löveltek. Bolond, könnyelmű, rajongó zseniális fickók föltámadt szívlángja, újra megindult szívvérzése tört ki a bankókból. Ezek a haszontalan fickók valaha muzsikáltak, drámát, verset, regényt írtak, szobrot faragtak, képet pingáltak. Többnyire elrongyolva pusztultak el, hogy hadd növekedjék a Gutberger-vagyon. És növekedett is. Mint a vámpír, akként vetette magát e vagyon a művész-szívekre. És e vértáplálékért áldozni is tudott. A Kleopátra anyját azért vette el nyíri Gutberger Zsolt, mert hatalmas regényeket írt a Kleopátra nagyapja. E regények mellett szinte éhen pusztult. Ám bizonyos volt, hogy valamikor kellenek e regények, vagyont hoznak, ha bölcs kezekbe kerülnek. És Gutberger Zsolt nőül vette a Kleopátra anyját.
A regények behozták a százezreket és Kleopátra anyja, adván két fiút s egy lányt a Gutberger-millióknak, szent kötelességtudással, korai sorvadásban elhalt, miután szívén át beleöntötte zseniális, haszontalan, regényíró apjának a vérét a Gutberger-véredényekbe.
Azóta árnya visszajár e korai sorvadásban elhúnyt némbernek s nyíri Gutberger Zsolt nem tudja lebírni ezt az árnyat. Az egyik fia, a huszártiszt, sok kedves, de ártalmas gyalázatosság és szigorú apai átok után elpusztult valahol Afrikában, az idegenlégióban. A másik fiú még rettenetesebben járt. Versekkel, tárcákkal könyörgi sorba a lapredakciókat. Boldog, ha neveletlen, borzas skriblerek szent közelségébe juthat. A huszártisztet elsiratta nyíri Gutberger Zsolt. A züllött élőről azonban tudni sem akar. Nincs neki már senkije, csak Kleopátra, a ki harmadik éve él immár Bécsben finom grófkisasszonyok közt és a reménysége egy koronának, mely hétágú s melyhez annyi joga is lehet már a Gutberger-millióknak... Hess, sápadt, asszony-árny!... Gyalázatos fiúkat szültél, míg felesége voltál nyíri Gutberger Zsoltnak. De a leányoddal nem bírsz. Az bárónő lesz s legalább is hercegnek a felesége. Az okos, gőgös, nagyszerű teremtés. Az: Gutberger. Bizonyosan lenézi a társnőit is mind. Micsoda semmi grófleánynak születni. Mennyivel erősebb, többet ígérő, ha valakit tízmilliós nyíri Gutberger Kleopátrának hívnak.
Csak maradj még egy ideig elzárva, Bécsben, finom grófkisasszonyok közt, gőgösnél gőgösebben, Gutberger Kleopátra. Igy akarja egy hitvány asszony-árny ellenére Gutberger Zsolt. Igy akarja. Addig haza se kell jönnöd. Drága tanítóhölgyek elvisznek Párisba, Rómába, föl Északra, csodálatos fényt látni. Hanem naplót többé ne írj!...
A naplót egyszer a párnája alatt lelték meg Kleopátrának s ijedt levél ment nyíri Gutberger Zsolthoz. A leány, óh, nervózus. Magába-roskadni szerető lélek, képződő s álmodó... De ez elmúlt. Egy éve ennek. Azóta nincs ok ijedelemre. Kleopátra hercegnők hercegnője a mágnás-leányok közt. A legfiatalabb ő az egész illatos nyájban. Hiszen nincs még tizenhatéves. S ő a legérettebb, a legokosabb mégis. A Belvedereben még a történetét is tudja minden képnek. Ő adja legjobban számon a históriát s még a fizikában is ő a legkülönb. E mellett rajong minden sportért. Zongorázik és hegedül. Kleopátra csoda-leány. Csak újabban jéghideg. Nincs egyetlen barátnője sem.
Büszke és elvonult. Az újabb levelek így szóltak Kleopátráról s nagyon örvendezett ennek nyíri Gutberger Zsolt. Igy-így. Adja vissza a leány, a mit a fiúk elvettek. Üzze el büszke Kleopátra azt a hitvány asszonyárnyat, a ki az anyja volt, míg árny nem volt.
És betelőben volt a három év, a mely az előkelő bécsi palotában Kleopátrát egyre csodálatosabban szőkének látta, s jött egy igen lármás május. Az illatos leánykákat gyakorta sétáltatták még illatosabb bécsi parkokban. Olykor még a Práterben is. Talán itt látták meg egyszer az illatos leánykák mosolygó, bolondos grimaszokkal s orrocskáikat fintorgatva a csavargó olaszt, akin piszkos, bársonyálmu ruha s lebernyeg lógott. Virágos fákat s napfényt akart a vásznára erőszakolni a lompos csavargó. Nyomorúságosan, nehezen ment ez. A haszontalannak csak álmos szíve volt, nem álmotadó. Csak vágya s kevés ereje. Hanem barna arcával, égő szemeivel, bajuszkájával, homlokára csapzott fekete fürtjeivel, egész különös és szemetes valójával átkozottul érdekes volt a csavargó.
A finom leányok a séta után napokig róla beszéltek. Csúfolódtak. Bosszantgatták egymást vele. És különös a sors. A sétáló leányok nemsokára újra és másutt találkoztak az olasszal. Valami külvárosi sikátorba tévedtek. Egy kis alacsony ház nyitott ablakában állott a festő. Még mindig a virágos fákat s a napfényt erőltette. Az arca fájdalmas volt. A kis rozoga festőállványon haragosan rúgott egyet, mikor a leányokat észrevette. Ingujjban volt s fütyörészve nézegetett a sok-gardedámú illatos nyáj után.
A grófleányok egyik-másika huncfutul, titokban visszaintegetett felé. Kleopátra két komoly tanító hölgy között lépkedett leghátul büszkén, királynői tempóban. Ekkoriban nyitottak voltak az ablakok a leányok hálószobáin. Májusvég volt. A kertben virágok illatoztak. Csodálatos holdas éjjel volt. Tizenegy óra. Csend mindenütt. Kleopátra fölkelt az ágyából. A sötétben felöltözött. A matrác mélyéből előszedte a lopott, rejtett holmikat, a gyertyát, gyufát s papiros-füzetet. Fojtott zokogással égette el Kleopátra a "Napló" című rongyos papircsomót. Az illat, a késő tavaszéji levegő, mámorítóan ömlött a szobába. Egyedül hált Kleopátra s a földszinten. Leugrott az ablakon. Két méter volt: semmiség. A magas kerti kőfal összesebezte a kezét s mégis átmászott rajta. Szaladt... Nyíri Gutberger Zsolt ez éjszakán vívhatta legrettenetesebb harcát a sápadt asszonyárnnyal. Borzalmas álmai lehettek ez éjjel nyíri Gutberger Zsoltnak. Föl is ordíthatott talán álmában. Ez az óra volt az, a melyben nyíri Gutberger Kleopátra, kint állván a májusvégi éjszakában egy sikátori kunyhó előtt, zokogva vert kezeivel egy ablakot s mikor részegszerű kacagással, forró karokkal rohant ki az olasz csavargó, a nagyon rossz piktor, átnyalábolta Kleopátrát s vitte a rosszúlfestett virágos fák s lelketlen napfény vászna mellé, az egyágyas, nyomoruságos zúgba...
Milanóban éltem néhány hónapig, elbujdostam a saját lelkem, életem elől, talán egy kicsit az élet elől és itt, ok nélkül, véletlenül megállottam. Nem tudta senkim, hol vagyok, nem riasztott meg a szorgos levélhordó reggel, délben és délután, nem olvastam a fürge magyar hírlapokat. Kedvem és bánatom szerint játszhattam el önmagamnak a beteg oroszlán szerepét, avagy talán a döglő és bozótba bújt szamárét. És mégse szökhettem meg mindentől és mindenkitől, önmagamtól se, de a világtól se, mert, ime, második hónapom első hetében jött és megtalált Péter gróf. Őszi délutánon sétálgattam egy csöndes, külvárosi utcán, túl az aszfalton, a lármán, a divatos nőkön, siető népen és a vámon. Búsúló, lombvesztő platánok alatt egy szőke, eléggé kopott ruhájú, de büszke és még fiatal óriás borult a nyakamba:
- Ilyen öröm, ilyen öröm - üvöltötte - régi barátot lelni, magyar embert lelni, itt Milanóban, sőt Milanón innen.
Valóban úgy lelkendezett, örült, kiabált és bókolt a kopottas ruhájú magyar, hogy föl kellett riadnom a magam ostoba fásultságából. Kissé álmosan és szomorúan vizsgálgattam: kicsoda ez az ember, honnan jön, múlt időmnek melyik és milyen zugából való? Nehezen, sokára emlékeztem vissza az én barátomra, a ki sohase volt barátom s a kivel egy kis szinésznő hotelbeli lakásán kellett megismerkednem. Akkor mintha nem is lett volna olyan szőke, mint most, vagy talán a huszár-ruha csinál a szőke emberekből is barnákat és méltóságosakat. Most már emlékeztem: ez Péter gróf, a víg főhadnagy, a táncos huszár, a kire még jómagam se tudtam sohase haragudni.
Péter gróf szegény gróf vala s az egész város, talán az egész ország tudta, hogy állandóan házasodni szándékozik szegény Péter gróf. Péter gróf egy nőt akart, a ki százezer forintokkal fölszerelve jön hozzá, mindegy, csúnya-e vagy szép s nem baj, ha százezrek helyett milliókat hoz. Annál a kis szinésznőnél, a kinél megismerkedtünk, nem kötöttünk s nem is köthettünk mély, nagy, örök barátságot Péter gróffal. Azután még itt-ott, szinházban, vendéglőben láttuk, sőt meg is láttuk egymást, de tartózkodva, vigyázva, óvatosan. De nyilván összecsaptak a hullámok azóta a gróf tréfás, vig, úri, szőke feje fölött s menekült a régi helyről és most polgári ruhában úgy ölelget engem, mintha testvére volnék.
*
Nem áldottam ezt a napot, a melyen Péter gróf így rámbukkant, mert sejtettem hogy most már vége az én szép, fájdalmas, milanói remeteségemnek. Borzasztó dolog, mikor a rejtőző embert fölfedezik, még akkor is borzasztó, ha távoli ember fedezi föl. Ez a Péter gróf szegény, rossz nevelésű, gyönge, ködös fejű, össze-vissza, piszkos multu, vásott, de derék fiú volt. Nekem elmondta, hogy négy év óta bejárta a világot. Amerikát, Londont, Párist, Berlint, Rómát, és Nápolyt. Seholse sikerült az a terve, mit mindenüvé magával vitt, a melyet most se dobott el: kerülni kell egy gazdag asszonynak. A gróf, Péter gróf, kopottan, száműzötten is megmaradt magyar úrnak, a ki káromkodva csodálkozik, ha az ügyek nem sikerülnek és gyakran káromkodott.
- De gróf úr - kérdeztem nem egyszer és nem tízszer - hát csakugyan azt hiszi, hogy eljön az a nő, a ki önt talpra fogja állítani?
Péter gróf hosszas alkatú, szőke, vizes és kevés velőjű fejét ilyenkor mindig dacosan csapta, emelte föl, de hamar leejtette.
- Engem már egyszer megcsaltak - beszélte alázatosan egy ilyenféle büszkeség-roham után a gróf, - megcsaltak a nők. Párisban egy belga grófnéval ismerkedtem meg egy - bevallom önnek - kétes becsületű, furcsa szalonban. A grófnő fölszólított, hogy kisérjem el őt és a leányát, egy tizennyolcéves szépséget, Ostende-ba. Én elmentem velük, nem tagadom, a grófnő fizette a költségeimet s aztán, a fürdőzés végén, szörnyű dolog derült ki, képzelje. A grófné nem volt grófné, a leány nem volt leány, de én szamár voltam, mert az én szép nevemmel ajándékoztam meg hat hétre őket.
- Ezután legyen előrelátóbb, okosabb, komolyabb és méltóságosabb, gróf úr, - mondtam félig meggyőződésből, félig únott szórakozottságból. Péter gróf már-már kopaszodó koponyáján végigvándorolt fehér, ápolt kezével s majdnem dühvel adta meg a választ.
- Az én egyik ősöm Csák Máté első vezére volt s nekem jogom van minden vagyonhoz és boldogsághoz, jogom van, ha mondom.
*
Péter gróf nagyon szomorúan élt szép Milanóban s ez engem, a ki szomorúságomat egyetlennek véltem, bosszantott is. Ő kopottabb volt, mint én, többet éhezett, többször alázta meg magát az osztrák-magyar konzulnál, többször volt gyáva, mint én.
És egy napon azután jött hozzám ujjongva, kicserélve, boldogan, új, szép, előkelő ruhában Péter gróf.
- Barátom, én vagyok a világ legboldogabb embere, mert most már végre megtaláltam az igazi asszonyt, az igazit, hallja. Egyszerű teremtés, mert csak vendéglősné, egy olyan vendéglő gazdája bizony, ahová mindenféle ember jár. De ezen a helyen is megmaradt annak, a kinek rendeltetett, uram, ez egy királyné, egy nemes asszony, egy nagy asszony.
Akkor én már újból a fásult s magamban elzárt, szomorú, fázó ember voltam, a kire hiába hulltak a legpompásabb szavak. Meg is mondtam Péter grófnak, a mikor nagynehezen erőm jött a gondolkodáshoz és a mi a világon a leghaszontalanabb: a beszédhez:
- Nézze gróf úr, minden ember asszony elől vagy asszony után szalad, én megértem önt, de inkább elmegyek Milanóból, mintsem tanúja legyek a bajnak. Nehogy majd rám hivatkozzék valamikor, vegye csak el a korcsmárosnét, legyen vele boldog, gazdag, víg, mint régen volt. De nekem hagyjon békét, gróf úr, mert én nem szeretek vidám dolgokban részesedni, főképpen, ha a vidámságot asszony adja hozzájuk.
Azonban a keserű poharat nem lehet csupán szép, kerekded kérésekkel elhárítani, s nekem nem lehetett távolmaradnom a Péter gróf boldogságától. Nekem kellett elmennem afféle násznagyképpen a korcsmárosnéhoz, a ki bizonyára idősebb volt tíz esztendővel legalább is a grófnál. Barna, derék, termetes, még mindig kivánatos, élénk menyecske volt, özvegy, szapora beszédű, víg, de ravasz. Barátomat, Péter grófot, láthatólag nem becsülte valami sokra, azonban Péter gróf által megszépül a cégér, előkelőbb címe lesz a korcsmának. Mikor már elvégeztem a nem szívesen vállalt föladatot s biztos volt, hogy Péter gróf elveszi a korcsmárosnét, először beszéltem Péter grófhoz őszintén:
- Nézze, gróf úr, körülbelül minden ember asszonyt és hangulatot keres ebben a hitvány életben, míg ereje van. S természetesen pénzt keres, mert jó a jó ruha, a gazdag lakoma, a kocsi, az uraskodás önmagáért, a könyv, a kép és sok más egyéb. Az ördög tudja miért, én hamarabb rájöttem, mint más, hogy ne az asszonnyal és az asszony által kergesse az ember a maga vágyait. Az asszony önmagában is kész és elég veszedelem, de ha még pénzt is akarnak tőle, biztosan ölés a vége: vagy ő öl minket, vagy mi őt. Én az asszony elől menekülök, ön az asszonyt kereste, találkoztunk furcsán, véletlenül, messze földön. Én mint becsületes Pilátus, mosom kezeimet s bejelentem, hogy a lakodalmon nem leszek ott, nem lehetek.
*
Ezután úgy ütött, vágott, görgetett, hurcolt, sujtott bennünket az élet, mintha csak most kezdené. Péter gróf szegény, odaadta egész személyét, énjét, szép nevét, rossz multját, mindenét a korcsmárosnénak, a feleségének.
A korcsmában mindenféle embereknek mutogatták Péter grófot a fölszolgáló leányok, pincéremberek és borfiúk.
- Ez egy gróf, egy magyar gróf, a tulajdonosnő férje, a ki az osztrák császárnál is gyakran ebédelt, mikor huszártiszt volt.
Péter gróf jött hozzám zokogva s panaszkodott, esküdözött, hogy ő nem fogja sokáig bírni ezt az állapotot. Van kosztja, italja, ruhája, szivarja, mindene, de ő mégsem bírja s jobb volt akkor, mikor csak kereste ezt a sok földi jót.
- Hát miért árusította el önmagát s leendő napjait, gróf úr - kérdeztem én majdnem véletlenül, olyan szórakozottan, mint régen s olyan szomorúan, mint régen.
Nem esett a szívemre sehogyan az egész dolog, sőt bosszantott, hogy engem az én elvonultságomban így megsértettek. Különben is nagy válság zavarta akkor a lelkemet: végét akartam vetni a bujdosásomnak s vissza akartam menni ahhoz az asszonyhoz, a ki miatt bujdostam. De Péter gróf megzavart a maga történetével, példájával s én dühöngtem, hogy miért kellett nekem ezzel az emberrel találkoznom? Hát már ostobaságot se követhet el nyugodtan senki s úgy potyognak a riasztó példák az ember elébe, mint Shakespeare fantáziájában az idegen csillagok lakói? Milanóból elutaztam, szomorúan, haragosan s csak Párisban nyultam nagy idők után ujsághoz. És olvastam: Péter gróf megfojtotta a feleségét, nem vigyázóan, de bátran, brutális önfeledtséggel s azután nyugodtan jelentette ki, hogy az örökös börtön igen jó hely és jó állapot lesz.
Büszke névre hallgatott a szegény, szép fiú: Abd-El-Kadernek hívták. S Párisba kellett jönnie a nagyapjával, egy vén arab gazemberrel. Marokkóiak, berberek, tunisziak, szudániak jöttek együtt. Francia vállalkozók szedték össze a tarka, piszkos, néhány sátoralja népet. S hozták valamennyit a nyári Páris gaudiumára Abd-El-Kaderrel és nagyapjával. Szép, bolondos falut rögtönöztek számukra s ők esténként ott mutogatták magukat.
Még a négeres szudániak is szépek voltak a csapatban. Szépek a sovány, fogatlan asszonyok is. Deliek az öreg, ravasz arcú férfiak. Egyforma nagy, tüzes, ragyogó a szeme mindnek. De a fölnőttje már egy szálig romlott. Ha nem is járt mind Európában. Városbeliek voltak már s északi Afrikában bűnösök a városok. Egyszerü lelkük poklosságot kapott a mi híres civilizációnktól.
Csak a gyermekek voltak még fehérlelküek. És a nagyokból Abd-El-Kader, pedig ő már tizenhatesztendős múlt. Csúfolták is, mert félénk volt, mint egy ostoba leány. S Abd-El-Kader a gyerekekkel szeretett játszani. Óh, a gyerekek, ilyen pompás, kis, isteni hadat nem látott még Páris. Ilyen boldog, édes nevetéseket sohse hallott. Az ő tréfáik, csodálkozásaik, az ő kandiságuk. Ilyen kedveset, különöset, szépet csak a mesékben olvastunk.
De nyolc-tíz nap múlva, íme, a gyermekeket is megrontotta Páris. Az öregek szóval és veréssel oktatták őket. Hogy ravaszkodjanak, ha jönnek a "mossziu"-k, a "madám"-ok. Csalják be őket a bazárokba s hogy kérjenek pénzt.
Csak Abd-El-Kaderen nem fogott a lecke. Nagyapja, a vén gazember, véresre verte már. Képes kártyákat kellett árulnia s dacosan, némán járkált. Nem kínálta senkinek a kártyáját. Megvetett minket, ostoba fehéreket, a kik esténként az ő látásukra csődültünk. Gyűlölettel nézett reánk, a mikor a pénzünket elvette. Különösen az asszonyokra, a lengő, könnyű nyári ruhásokra és parfümösökre.
Pedig az asszonyok egyszerre rácsaptak Abd-El-Kaderre. Egy estétől fogva nem volt nyugodalma. Hiába akart elbújni a tömegben. Az asszonyok a nyomába voltak. Sugdostak, nevettek s úgy néztek a fiúra, hogy az reszketett. Abd-El-Kader divatba jött, a szegény kis Abd-El-Kader. Pedig nem is volt kicsi. Tizenhat esztendejével egy barna, gyönyörű Herkules. S mégis ő volt talán az egyetlen gyermek már itt. Remegőbb, tisztább és könnyebben síró, mint a legapróbbak a fajtájából. És ezután már nem kellett ügyeskednie Abd-El-Kadernek. Elkapkodták a képes kártyáit s Abd-El-Kader nagyapja, a vén gazember, tapsolva örült esténként.
Egy este kiszöktették Abd-El-Kadert. Késő éjszaka egy kocsi hozta vissza. Már akkor nagy volt az aggodalom a sátrak alatt. S jött Abd-El-Kader s arcán a barnabőrű ember szörnyű sápadtsága. Egy kicsit tántorgott. Nagy szemei mintha megnőttek volna s majdnem világítottak volna. Hajhózott, tapsolt, ugrált. De egyszerre elkezdett sírni.
Abd-El-Kader nagyapja jajgatott és toporzékolt. Mutatja a kezével, hogy megfojtja Abd-El-Kadert. Azután torkaszakadtából magyarázott az ő nyelvükön valamit. Abd-El-Kader sírva bevallotta, hogy igaz, amit a nagyapja mond. Valami jegesforró boszorkányos italt ivott. Két asszonnyal volt s azok küldenek valamit a nagyapjának. Azt mondták, hogy ez pénz. S Abd-El-Kader egy bankót keresett elő, vidámító papirospénzt. S Abd-El-Kader nagyapja megölelte és lefektette Abd-El-Kadert.
Most már még szomorúbb lett Abd-El-Kader. Minden este reszketett, hogy vajjon eljönnek-e az asszonyok. Félt tőlük és sírt volna, ha nem jönnek. Hogy nevettek, hogy simogatták őt. S milyen szőnyeges, puha, illatos volt a szoba, ahová vitték. Miért nem vittek el más valakit? A kis Szadát, a ki öt éves és olyan kedves kis ördög. Vagy Azizot, aki olyan bátran lovagol a csacsikon. Vagy Abdalaht, aki a legokosabb fiú. Vagy Keiront, az édes kis leányt. Vagy Aishát, vagy akárkit a gyermekek közül.
De most már álmai is jöttek Abd-El-Kadernek. Sorra álmodott a leányokról, a kik Afrikában maradtak. S kiváncsian, szomjasan nézte azokat a leányokat, a kik a csapatban voltak. Egyszerre érezte, hogy ezek a szebbek. Az ő vérei, ezek a lusta, barna leányok. Szebbek a fehér asszonyoknál.
És megint elveszett Abd-El-Kader, de most már napok teltek el, mire megkerült. Rendőrök lelték meg az utcán. Keveset beszélt franciául, a járókelők nem értették meg. Szégyenkezett, mert furcsa figura volt. Kiöltöztetve, frakkban, fényes cipőben. Bágyadtan, szégyenkezve s végtelen szomorúsággal ődöngött az utcán. Mikor elfáradt, leült és hangosan sírt.
Ekkor lelték meg a rendőrök s vitték az ő párisi falujába. Mert tudták már akkor, hogy Abd-El-Kader elveszett. Keresték s Abd-El-Kader nagyapja, a vén gazember, átkozódott s jajgatott napok óta a sátrában. Nem akart fölkelni se, ő meghal, ha Abd-El-Kader elő nem kerül.
De előkerült Abd-El-Kader s megint pénzt hozott. Szegény Abd-El-Kader, szegény bús kicsi lelkű gyermek. Kötődtek vele és Abd-El-Kader most már igazán hallgatott. Nagyon szomorú volt, sírt és hallgatott most már mindig. A gyermekek közé nem vegyült Abd-El-Kader. Aludni nem tudott s nem mert a fajtájabeli leányokra gondolni. Mert ő méltatlan hozzájuk. Kis együgyű, barbár lelke rettenetesen szenvedett. Számot nem igen tudott adni gondolatairól. De abban immár megállapodott, hogy vele gyalázatosság történt. Ő méltatlan most már arra, hogy gyermekekkel játsszék. Nem szabad neki hazamenni, vissza az országába.
Hiába becézte Abd-El-Kadert nagyapja, a vén gazember. És nagy volt a félelem a sátrak alatt. Sugdostak, hogy megbűvölték Abd-El-Kadert. Hogy Abd-El-Kader maga sem tudja, merre járt. Kik vitték el s hogy került az utcára. S Abd-El-Kader nem akar beszélni. Talán megtiltották neki. Csak a legromlottabbak vigyorogtak gonoszul Abd-El-Kader felé. S Abd-El-Kader, aki olyan szelid gyermekként érkezett Párisba, most ölni szeretett volna.
És a nyár múlni kezdett s készülődött a csapat. Abd-El-Kader egyre ingerültebben várt. Hallgatott és várt. Ugy, ahogy otthon, az ő forró hazájában, eltikkadt s rossz indulatú bestiák várnak.
S talán éppen az utolsó estén történt az a szörnyű riadalom. Eljött az, akit a szegény, meggyalázott, megzavarodott Abd-El-Kader várt. Az ideges kacagásáról ismerte meg messze a tömegben. Abd-El-Kader keresztültörte magát a tömegen. Egy pillanat volt, egy rémes pillanat. Egy pompás, divatos, párisi asszony jajgatott véres, összetépett arccal. Abd-El-Kader olyan volt, mint a rémmesék elevenült alakja. Marcangoló fogain, arcán, ruháján az asszony vére. És táncolt Abd-El-Kader. Négyen-öten alig bírták lefogni a szegény, táncoló Abd-El-Kadert. A szegény megzavarodott gyermeket.
Az északi fény mintha halványabb volna. A hold is bágyadtabb. A besüppedt kunyhó papirablaka a legfényesebb pont a sötét mocsarak táján. Mintha a hó is fekete volna. A két kis szamojéd emberállat jelekkel beszél egymáshoz a kunyhó előtt. Nem kell már a tűzre rakni. A tudós beteg férfiú elmegy...
Bent a kunyhóban sípoló tüdővel szedi a levegőt dr. Suoho tanár úr.
- Szeptember van, - mormogja magának. - Megöl ez a láz. Jó volna a napot látni. A szabadságom is csak október közepéig szól.
Rekedt hangon kiált ki már vagy negyedikszer:
- Megyünk, emberkék! Ne rakjatok a tűzre...
Mennek... A két kis láda volt a súly csak. Dr. Suoho tanár úr bundástul, mindenestül egy kis fázó pehely a szánkón. A két kis szamojéd vagy a kutyáknak segített, vagy szaladt a szánkó után. Egész a városig. Itt új utazás várt dr. Suoho tanár urra. Valamivel emberibb. Nem is bírta volna már tovább. Az Obi mellett a mocsarak minden mérge az ő gyönge kis testébe pólyálta magát. Az első finn állomáson mégis úgy érezte, hogy most az új Caesar jött haza. Szinte leste, nem várja-e triumfáló tömeg. De két levél várta csak. Az egyik Helsingforsból jött s itt hever már két hét óta. Siessen a tanár úr. A főigazgató úr nagyon haragszik a hosszú szabadság miatt. Ezt a levelet a gimnáziumi igazgató írta. A másik ismeretlen úr, dr. Kovács Mór, középiskolai tanár, egyetemi magántanár, ki üdvözli nagyhírű kartársát, a tudós dr. Suoho tanár urat s most a tommerforói kórházban fekszik. Bocsásson meg neki a nagyhírű kartárs. Ő elébe akart utazni, a lappok közül jön, de levette lábáról a kór. Nem tudna meggyógyulni s hazájába visszatérni sem, ha nem beszélhetne a híres dr. Suohóval...
Dr. Suoho tanár úr Tommerforónak vette útját. A ládáit hazaküldte. Legalább öt szenzációs, tudós könyv születik meg bizonyosan azokból a ládákból. Az úton pedig százszor fölmondogatta a nevet:
- Dr. Kovács Mór... Magyar. Persze magyar...
De csak sokára emlékezett. Egy berlini tudományos lapban, amelybe ő is irogat. Ott olvasta. Most már emlékszik. Hát magyar?...
Beteget ment látogatni s illedelmesen el akarta felejteni, hogy reá is alighanem néhány havi kórház vár.
Egy orvos, akitől kérdezősködött dr. Kovács Mór után, rákiabált, hogy alig áll a lábán, miért nem fekszik le.
- Dr. Suoho vagyok, - hebegte gyáva büszkeséggel.
A doktor nem ismerte, de bevezette a magyarhoz. Ez is lázas volt. Csontváz ez is. De örült.
Valósággal feléledt. És hamar ismerték egymást. Alkonyodott. A csupasz, fehér, magas falú, keskeny cella homályos. Az ablak erős, nagy, jó, de átengedett valamit a kis északi ország fagyosságából. Néha összeereszkedett a két különös sovány ember, kik jöttek még szomorúbb tájakról, lappok és szamojédek földjéről...
- El fognak csapni otthon, - nyögte a magyar.
- Húszéve dolgozom pedig. De nem fogják elhinni, hogy beteg vagyok. Otthon, nálunk, csak rendes egyetemi professzoroknak hisznek...
Dr. Suoho fölnézett az ablakra. Künn már sötét volt egészen. A fejével, forró, fájó fejével bólintott lassan, megértően.
- Berlinben ismernek, - nyögte tovább a magyar. - Még Londonban is. Otthon csak türnek. Nem szeretik, hogy utazom, hogy könyveket írok. Azt mondják, mániákus vagyok...
Most csöndesség lett, de egyszerre két beteg tüdő sípolt össze. Aztán dr. Suoho tanár úr kérdezte:
- Kicsi az a város?
- Kicsi.
- Hogy élnek a magyarok? Most mit csinálnak?
- Nem élnek, de élni akarnak most nagyon. Ezt csinálják. Régen csinálják már ezt, de most újra csinálják. Aztán e nagy szándék mellett meghal minden.
- Meghal, - dünnyögte utána a finn. - Ott is, - dünnyögte tovább. - Kevesen vannak ők is és csak zenebonára termettek ők is. Nagy fátum. Bele lehet egy kicsit őrülni is.
Ezt már félig föltápászkodva sóhajtotta a finn. Egy kicsit félrevonta a lámpaernyőt. Most nézték meg egymást. Dr. Suohonak egészen germán feje volt, de különösen sárgásfényű, keleti szemekkel. A magyar sem volt turáni arc. Magas homlok, fekete szemek, merész orr, finom, ideges száj. Szinte betegesen értelmes és betegesen élő arc mind a kettőé.
Aztán tovább folyt össze a sípoló tüdőkből a két fáradt hang.
- Én nem kerülhetek soha egyetemre. Nagyon jól beszélek svédül. Német lapokba írok. Ez a honfitársaim előtt bűn. Írtam vagy tíz finn könyvet és nem tudok oroszul. Ez meg a hatalom előtt bűn. Hívnak ki Németországba, de nagyon szeretem ezt az én kis kegyetlen, fagyos hazámat. Odahagytam már érte ősi vallásom is. Zsidó voltam, evangélikus vagyok már. Csodálatos kis nép ez, szívós, őstüzü, elfogyaszthatatlan... Az én népem...
- Az enyém is, - sóhajtotta a magyar. - Csak a gondolkozástól fél még. És zavaros még a lelke. De ki fog forrni... Aztán én nem is akarok semmit. Majd másképpen lesz valaha. Most még szerencsétlen ott nálunk, aki csak dolgozni tud. De nem lesz mindig így...
- Hiszen egyetemi magántanár?
- Az vagyok. Ennyire már tartunk. Akinek gyűlölt a vallása s e mellett lármázni sem tud, vigasztalásképpen hozzájuthat ehhez a címhez. Szép cím, sokat dolgoztam érte, de ettől a címtől most elvehetik a kenyeremet. Úgy mennék már. De az orvosok még vagy három hétig nem engednek. Lapok jönnek hazulról. Lángolni készül az ország. Most újra az élő szándék vad áramlása csapott ki az én népemből. Ilyenkor még kevesebb szükség van az olyan emberekre, mint én. Beszélni, lármázni kell most ott. De vágyom mégis melléjük, közéjük...
Ismét bólintott szédülő, fájó fejével a finn. Németül beszéltek eddig. Most dallamosan finnül, szinte meghatottan citált valamit. Talán a Kalevalából. Talán a saját megtelt lelkéből. A lázas, beteg magyar folytatta:
- Ugy vélem néha, hogy jó, szép, áldott dolog beleszületni egy kicsi népbe. Az ember sokat szenved legalább, de meg sokat is kell hinnie. Jó ez, áldott ez. Több ez életnek, mint egy meghízott, nagy népbe cseppenni s észre se venni, mint élte ki magát az ember. Ugy-e, igaz.
Suoho tanár úr északi fényt látott e pillanatban. Érezte kunyhója hidegét, a fagyos mocsarak levegőjét, a nyirkos sötétséget. Hallotta a farkasok ordítását. De gyertyájának fénye mellett egy idegent is látott a kunyhójában. Egy magas homlokú, lázas, feketeszemü idegent, kit még messzebbről, egy másik kis mostoha országból kergetett ki nagy szomjúsága... Sokára válaszolt csak:
- Igaz... Ha majd hazamegy, írja meg, hogy fogadták. Én is írok önnek. Ha könyvet ír, küldje el. Én is elküldöm az enyémet. Írja meg, nem változik-e ott már a világ. Itt sokára fog megváltozni...
Egy orvos jött s jelentette, hogy a beteget nem szabad tovább fárasztani.
A két lázas, elgyötört ember fogadkozva, könnyezve búcsúzkodott. Mintha mindig ismerték volna egymást. A sápadt finn hold megvilágította a szédülő, támolyogva lépdelő dr. Suoho tanár úr alakját. Lámpák is estek az útba. Suoho tanár úr megállott egy lámpánál. Valamit érzett olyan erősen, ahogy soha még. A kérdések kérdése szakadozott elő a lelkéből:
- Miért?... Miért?...
Aztán a kórházi ember jutott az eszébe, aki csaknem olyan pokoli útról jött, mint ő, betegen, de vágyakkal, tervekkel s aki úgy áhitozik az ő népe után, melynek pedig más a lelke, mint az övé. Mikéntha az ő népének is más lelke volna. De ez a gondolat erőre is hozta. Kocsiba ült, hajtatott a vasúthoz. Megy haza. Sietni kell, dolgozni. Hogy bámul majd az egész német katedrális világ az új nagy dolgokon, miket ő hozott, az egyszerű kis finn ember az Obi mellől, az északi fény, a fagy, a sötétség, a mocsarak rettenetes világából...
...Akkoron éjszaka, a fagyos Tommerforóban, a sápadt finn hold fényében két tanár úr miatt ujjongania kellett két kicsi nép géniuszának, ha a kicsi népeknek is vannak géniuszai...
Hol csörgő szánokkal jönnek be a leányos, világos városba sok rubelű, csókéhes, vad muszka urak, odavágyott Boriska mindig.
El, el innen a koldus Budapestről, mely kegyetlen és fukar az ő csodálatos, remek testű leányaihoz. Legendás Moszkvából jönnek a hírek. Selymes, szmirnai szőnyeges, illatos szeparékban várnak ama nőkre, kiknek a vére tokaji bor. Csak dalolni kell. Csak táncolni kell. Ezres bankókkal gyömöszölik tele a kicsi cipőket s ha jókedvük van, gyémántdarabokkal dobdosódnak a csörgő, szános, cifra, bolondos urak.
(Miért itt maradni? Kispénzű bankifjak szivét gyujtogassuk? Vagy legyünk gyalázatosak valamely vén és utálatos gróf gyönge gavallérságáért? Betűrovó gépen zongorázzunk s lássuk, hogy jusst formál a csókunkhoz minden majom? Férjhez menjünk az ismert derék iparoshoz? Ugy-e menni kell?)
Igy bombázgatta a maga kis fejét Boriska. És már tudta, hogy megy. És már ment is, holott vele utaztak nyugtalan, furcsa gondok. (Boriska, Boriska. Lásd, te falún születtél. Kis erdélyi falún. Még tán várost sem látott anyádig, apádig semmi familiád. Ők is csak keserűséggel jöttek Budapestre. Az anyád hét vármegyében hires gazdasszony volt. Mind a két nagyanyád is, Boriska. És mind szerették a gyermekeket, Boriska, neked kilenc testvéred volt. Tente-tente... Emlékszel, Boriska, hogy szeretted a testvérkéidet ringatni? És mégy Moszkvába... Moszkvába mégy, Boriska...)
Topogott a lábacskáival a rapidvonat bársonyos fülkéjében. Kinézegetett az ablakon. Fehér kezével homlokát, haját simogatta, simítgatta. Üzte a nyugtalan, furcsa gondokat Boriska. (De koldus nem akarok lenni! Milyen szép vagyok! Látom én. Tudom én. És nem hozhatom én haza az ifjúságomat? Hazahozom. Bizony hazahozom.)
Pihegett a melle, pompás csípői remegtek, arca tüzelt. Igérgette magának a jövendőt, a messzibbet. A közelit pedig szépitgette nagyon Boriska. És odaért fehér, decemberi estén a rubeles városba...
Ám de hiszen ez régen történt. Boriska már el is jött a városból, hol is csörgő szánokkal jöttek téli esténként, hófuvásos síkokon, repülve jöttek... jöttek csókéhes, vad, muszka urak. Már csak a múltból hallja idáig Boriska a cserkesz muzsikusok lármás dalidóját, melyre táncolt valamikor szilajon. Óh, azóta sokat utazgatott Boriska. Csak Budapesten nem járt. Zakatoló lett azóta a szíve s nem könnyen tüzel az arca. Talán meg is halna ő, ha a régi tájakat látná. Hol híres, hét vármegyére szóló gazdasszony volt a két nagyanyja. És édesanyja tíz gyereknek gőgicsélt... Jaj, ha ezekre gondolt, Boriska. Gyémántjainál nagyobb könnyeket parancsolt ki a szemeiből szoruló, rendetlen, beteg szíve.
Hát hazamenne ő, hát meg is halna, de élnie kell valakiért. Aki elé majd elétoppan:
(Édes szenvedésem. Véremnek vére. A te anyád vagyok. Eljöttem érted. Viszlek királyfinak. Nagyon gazdag leszel. Ugy-e, nagyon gazdag akarsz lenni? Látod, veled áldott és sújtott engem az élet.)
És halogatta egyre Boriska ama Gábor fiúnak a meglátogatását, kit hét esztendővel ezelőtt egy tiszta, derék muzsikné gondjaira bízott. Ügyvéddel járt nála. Avval mondatta neki:
- Én egy magyar grófné vagyok. Maga nevelje a fiamat. Sok pénzt kap tőlem. Szeresse nagyon s nagyon gondozza.
És ment azóta a sok pénz sok részéből a világnak a Gábor gyerek asszonya számára. Az ügyvéd pedig irta gyakorta:
- A gyerek szép, egészséges. Szeretik. Gondozzák.
(Óh, óh... Még nem. Félek arra menni. Megölne az út. Várok még egy tavaszt. És elmegyek érte. Az én áldott átkomért. Addig nőjjön az ő pénze. Az övé. Neki kell. Neki gyűjtöm. És elhozom egyszer. Hazamegyek majd vele Budapestre. Vele haza merek menni.)
És így teltek a tavaszok. A nyolcadik már. És a Rivierán cimiezi pazar, száz virággal ékes kertü villában, az anyai sóvárgásnak nagy betege volt már Boriska, a szíve pedig megkopottabb, rendetlenebb, mint valaha.
(Elmegyek most már érted, én Gáborom. Elmegyek érted. Elég volt már. Megszenvedtem. Gyógyíts meg most már te. Megyek érted, én drága bünöm.)
A doktor pedig nem vigyázott. Hangosan mondotta a terrászon a komornának:
- Aimée, vigyázzon az asszonyára. Ha nem történik valami, két hónapig még élhet. Két hónapig talán.
És ezt hallotta bent Boriska. És ezt hallotta bent.
Sikoltva rogyott össze. De az alélás percében tűzszerű erő gyulladt a lelkében. Nem lehet. Most nem lehet. Nagy parancsok tiltják, hogy most már örökre megálljon verésében a szíve.
Az a végzés, mely bizonyos asszonyokat, anyaságra s anyai mártiriumra szánt, megjelent és rátelepedett a cimiezi villa sápadt, beteg szivű asszonyára. Boriska már alkonyatkor haló hangon, de erős szavakkal rendelkezett:
- Holnap utazunk Moszkvába.
Hát újra ment a rubeles, szent város felé. És a szívére a fia vigyázott. (Jaj csak ott lennék már. Óh, jaj csak ott lennék. Két hónap. Óh jaj, csak két hónapig lehet az enyém az én fiam. Milyen másként gondoltam. Ő szép lesz, nagy és okos. De nem tud semmit az ő szegény, öregvő, kis asszonyanyja múlt idejéből. És együtt élünk. És ő lesz az én életem győzedelme.)
Moszkvában pedig minden úgy volt, mint régen. Az illatos szeparék kapták s megint kérték az új, vidám leányokat. A csörgő szánas, bolondos, víg urak szórták a pénzt a dalos, táncos szépleányok között. Boriska az ügyvédjét kereste. Meghalt a szegény. Pár hónapja és ezt be sem jelentette.
Indult hát keresni komornájával a kis, közeli falút a Gábor gyerek szegény édesanyja.
Odataláltak. Előkerült a derék muzsikné. És Boriskának csak most jutott az eszébe, hogy nem tud oroszul. A régi pár szót elfelejtette.
Szólt az asszonyhoz minden más nyelven. Kacagott, sírt, gőgicsélt. A karjait babatartóan hajtogatta:
- Tente-tente...
A parasztasszony megértette. Ment elöl s Boriska utána. Egy kicsi marhaólig. Az ólban egy nagy szőrsapkás, bocskorcsizmás csöpp legény villázta az almot.
A muzsikné előhúzta a fiút. Boriska illatos zsebkendőjét borította a maga szenvedő, fintoros, halálszínű arcára. Rettenetes bűz volt itt. De aztán belenézett a fiú szemeibe. Csodálatosan az ő szemei. Erős, pompás, pozsgás volt a kölyök. Boriskának egész életindulata tört ki egy zuhatagban.
- Gábor, kis Gáborom. Édes, kis fiam. Az anyád jött érted.
A fiú, a félvad kölyök megijedt a cifra, női istencsodától. Hátraugrott s védően kapta maga elé a piszkos négyágú vasvillát. Oroszul mondott valamit. Dühös volt a csöpp ember. Biztosan káromkodott.
És Boriskának nem ez a rettenetes vadság facsarta össze rossz, beteg szívét. De most jutott eszébe, hogy ő nem beszélhet soha a fiával. Akitől élete megváltását várta. És már két hónapja sincs az életből. Csak megcsókolhatná. De a fiú már csapdosott a piszkos vasvillával.
Boriska hang nélkül összerogyott. A komorna hiába próbálta ébresztgetni illatos szerekkel. Boriskában nem volt élet. A vad kölyök is megrebbent. Leejtette a vasvillát. Mind reáhajoltak Boriskára. Csodálatos volt a halott, cifra asszony az istállóban. Az ajka volt nagyon csodálatos. Vadúl, bolondul, kétségbeesetten csókra csucsorított...
Az öreg Kocsis Máté halálát két hónap óta hiába várták, pedig bizonyos volt, hogy az öregnek már kámpec. Egyáltalában az egész kis falu zavarodott volt, nyugtalan, valami újtól, csodától várandós. Az emberek nem tudtak egyenes lélekkel, mint máskor, dolgaik után látni, verejtékezni. Halkabb, gyávább volt a munka, a nyögés, a sóhaj, a káromkodás, még a szerelem is. Valami titkos, babonás döccenőn fölborulhattak az együgyű, szegény, árva kis falusi lelkek. Holott orgonafák, már-már akácok is nyiladoztak s a gabona nagy gőggel kihányta fejét a mezőkön. Mégse akart a maga rendjén menni semmi a kis zavarodott faluban. Kocsis Máténak már nem lehetett egy diónagyságú se a tüdeje s nem halt meg. A gépészék Lilije visszaküldte a jegygyűrűt a vőlegényének, mert ő - üzente - elmegy apácának Szatmárra. A jegyző segédje egyszerre csak rémült boldogsággal vette észre, hogy őt alighanem kedveli a postamesternő, aki elvált asszony s a legkívánatosabb menyecske volt a faluban. Békés házastársak szörnyű módon összekocódtak, legényekkel kacérkodtak nagyon erkölcsös asszonyok. Az emberek, a falusi emberek, akiknek csak télen jut idejük az emlékezésre, most májusban emlékezgettek. Mindenki zavargott, emlékezett, aggódott, esztelenkedett, korbácsolta, vérezte önlelkét.
*
A kálvinisták templomában, a kis, fehér toronyban, olyan harangocska lógott, mint egy nagyobbfajta csengő. Szeles tavaszi vasárnapokon úgy széthordta fent a levegőben a kis harang hangját a szél, hogy az ötödik házban sem hallották. A pápista és oláh templomban két, sőt három harang is lármázott. Mondta is Barcsi Pál, a kálvinista kurátor, gyakran és búsan:
- Azért romlik ebben a mi falunkban minden, mert nem lehet hallani a harangot. Romlott is, valóban, a falu, de különösen elkoldusodtak s megfogyatkoztak a kálvinista magyarok. Elköltöztek, leszegényedtek, nem szaporodtak s már a templomba se szerettek járni, akik még voltak.
Akadt valaki, akinek pénze volt s aki nagy összeesküvést szőtt a falu ellen. Csak a papot avatta a tervébe és Barcsi Pált, a zsémbes kurátort. Két olyan nagy harangot vett a református templomnak, amilyet csak a kis fehér torony roskadás nélkül elbírt. De kikötötte, hogy ez titok maradjon az első, szép, váratlan harangkondulásig.
Éjszakára hozták be a vasúti állomásról az új harangokat. Éjszakára vonták föl ügyes mesterek a toronyba. A falú, a nyugtalan, zavarodott falú népe nem sejtett semmit sem.
*
Reggel csak annyit láthatott, akinek szerencsésen arra fordult a feje, hogy a toronyablakok nyitva vannak. De ez nem volt rendkívüli s az emberek nekimentek a napnak, úgy mint tegnap. Az öreg Kocsis Máté éppen nyolcadszor hívta el a gyermekeit, hogy nyolcadszor is javítson a végrendeletén. A gépészék Lilijének a vőlegénye egy alkalmas asszonyt küldött Lilihez, hogy gondolja meg a dolgot. Neki revolvere van s ha Lili nem akar hozzá feleségül jönni, ő agyonlövi Lilit is, magát is. Lili azt üzente, hogy ő már Krisztus menyasszonyának érzi magát s jöhet akármi. A segédjegyző délben találkozott a postamesternővel s a menyecske olyan ellágyult volt, mint soha még:
- Jőjjön, nem bánom, délután hat órakor egyedül leszek.
Délben, ahol csak férj és feleség voltak együtt, veszekedtek. Mindenki átkozta a maga és a más életét. Mindenki fogadkozott, hogy valami nagyot, elszántat fog cselekedni s változtatni az életén.
Az összeesküvők pedig úgy határozták el, hogy este hét órakor meghuzatják az új harangokat.
*
Este hét órakor megálltak félpercre az órák és a szívek a falúban. Két harang kondult meg, két ismeretlen harang s hangjukkal szinte földöntötték a falút. Éhesek, zúgók, szépek, hatalmasak voltak, akárcsak a zilahi vagy nagykárolyi templomé. Messze a mezőkön megriadtak a dolgozó emberek s nyargaltak be a faluba, mintha az ég muzsikált volna, a házakból kirohant, akinek csak lába volt s az öregek sírtak, hogy itt a világ vége.
Kálvinisták, pápisták, oláhok fordultak a templom felé, a kálvinista templom felé. Félóra, egy óra, vagy még több kellett, amíg a megértés szétáradt, az emberek boldogan fogták el egymást, megindultan, könnyes szemekkel ujságolták:
- Ezek a mi harangjaink, a református templomé, most ajándékozták.
A postamesternő, éppen amikor csókra került volna a sor, meghallotta a harangokat és a hírt. Jajgatni kezdvén, majdnem elájult s úgy kiabált, hogy a segédjegyző, aki szintén megriadt, menekült:
- Gyalázatos, hitvány ember, a becsületemet akarja elrabolni, takarodjék.
Este kilenc órakor a gépészék Lilije gyűrűstől együtt magához hivatá a volt vőlegényét. Akik egymásra haragudtak, kibékültek, akik rosszat terveltek, bűnbánóan eltemették a terveiket. Este féltízkor mégegyszer meghúzták az új harangokat. Kocsis Máté boldogan nagyot, mélyet sóhajtott s meghalt. "Milyen szép harangok fognak szólni az én temetésemen." S a kis falú népe dobogó szívvel, de vig örömmel s békésen aludt el.
Ellátogatott országába minden ősszel Vadág grófja. Fáradtan és unottan utazott Párison át haza. Legutoljára talán Norvégiában bolyongott. Huszezer holdas volt az országa Vadág körül. Fehér fedeles kastélya állott neki itt ezer méterre a falutól.
Beteg arcú falú volt ez a Vadág. Szalmás kunyhóiban rongyos oláhok laktak. Őseiket a gróf szépapja hozta ide elüzött magyar jobbágyok helyébe.
Tíz év óta magyarok is laktak Vadágon. Az Alföld menekültjei. Dohányt termeltek itt a hatalmas grófi birtokon. Mikor érkeztek, még magasan hordták a fejüket. Azóta megroskadtak ők is. Rongyosak és sápadtak, mint az oláhok. Félnek a bátor gondolattól is. Ha nagyot gondolnak: gyáván lehunyják a szemüket. Ki ne olvassa a vétket belőle valami grófi irnok. A halál vidékének látszik e vidék. Együgyü emberlakóit letarolja az év a kastély számára. Buja földjéből kitudja őket. És viruló nyárban a dús mezőn úgy verejtékeznek itt az emberek, mintha valami szomorú ország bűnösei volnának.
Egyébként pedig csendes volt a gróf országa. Az ökröknek szabad volt bőgniök. A cséplőgépek is búghattak késő őszig. Csak az emberlárma volt tilos. És emberekből sohasem is kivánkozott ki itt a hangos hang. Öröm és harag elhagyta már őket régen.
De ősszel mindig fölzendült az ország. Úri társaságban vadat űzött a gróf. A falú csenevész népe hajtotta a gróf elé olykor a vadat. Ilyenkor megszinesedett a vidék. Az álmos, rongyos, petyhüdt emberek is élni látszottak. Mintha mindenkinek joga lett volna ilyenkor élni.
Esténként pedig világolt a fehérfedeles kastély. A gróf úr és barátai mulattak. A cselédség nem engedett közelbe jutni senkit.
Csak a leányoknak kellett ilyenkor besorakozniok. Minden embernövény vézna volt a gróf országában. De csodálatosan frissek és keményhúsúak maradtak a magyar kukás leányok. A dohányos emberek leányai. Ezekben még megőrződött az Alföld ereje és melege. Talán a leányaik vagy unokáik csenevészek lesznek.
Évek óta így volt ez szokásban. Az urak mulatságára berendelték őszi vadászatokon a leányokat. Ajándékokat hoztak ki reggelenként a leányok s öreg szüleik örvendeztek.
Valamikor oláh leányokat rendeltek az urak. De ma már nem kellenek az oláh leányok. Egyre silányabbak s rossz gyomruakká tette őket az inséges táplálkozás.
Legények is voltak a dohányosok között. Cingár, vékony pénzű, semmi legények. De néha magyar harag feszítette az oldalukat. Mintha valami nagy emlékezés szállta volna meg őket.
Hogy az urak elragadják sok estére az ő leányaikat, régen fájt már a legényeknek. De csak elsápadtak sokszor s szólni nem mertek. Sehogysem tudott egészen tisztán kiformálódni lelkükben az ő érzett nagy igazuk. Hogy jönnek ide büszke urak, kiké minden földi jó s ráadásul elkivánják szegény kukás legények leendő feleségeit is.
Csak fehérek voltak a legények a vak és félszeg gerjedelem miatt. Bosszúra meg éppen nem gondoltak. A leányokat nem merték vallatni. Vadászatok estéin dörmögve s korán feküdtek le.
Csak a legények csúfja virrasztott. Ezt a legényt Tar Pistának hívták. Nyomorék Tar Pistának. Huszonöt éves volt s olyan magas, mint egy nyolc éves gyerek. Nyakatlan, rücskös arcú, béna balú, sántalábú. Csak éppen, hogy mozgott szegény. Ő volt a többiek vidámsága. A nyomorultaknak a vidámsága: kegyetlenség. Nyomorék Tar Pista mintha azért született volna, hogy ezek az árnyemberek is nevessenek néha valaki rovására.
Soha leány komolyan reá nem nézett nyomorék Tar Pistára. Soha még oly messze nem esett a csókoktól férfiember, mint ő. Nem is remélte a csókokat Tar Pista. Pedig a vére talán a legszerelmesebb és legforróbb volt. Csunya testét meg akarta csufolni a szerelem is. Minden bolond vágyával beleköltözködött.
És Tar Pista, nyomorék Tar Pista tudta, hogy őt sohase fogja leány ajaka csókolni. És Tar Pista volt mégis az egyetlen legény, kinek ökölbe szorult a keze, ha ősszel vadászni jöttek az urak s este besorakoztatták a kastélyba a leányokat. Összeszorult a keze s egy este így beszélt a legényekhez:
- Hát ti magyar legények vagytok? A ti rózsáitok és mátkáitok a nagyurak prédája?
A legények kedvetlenül dohogtak. Nagyon haragudtak a nyomorékra s különös keserűséggel elmentek aludni.
A kastélyban múzsika szólt. Nyomorék Tar Pista egy este nem tudott lefeküdni. A parkon át bemászott a kastély udvarába. Óvatosan egy ablakig jutott a széles, rejtett tornácon. Benézett az ablakon. Olyan szobába látott, hol vad orgia folyt. Akadt leány, aki szepegve húzódott meg egy sarokban. Volt megrészegített leány, ki az urak tapsa mellett táncolt. A cigányok húzták.
Nyomorék Tar Pista majdnem felordított. Egyik leány sem volt az övé. Tudta, hogy sohase lesz egyik sem az. És úgy érezte, rongy testébe szorult kis, vad szívével mégis, hogy most ott benn őt gyalázzák. Az ő rongyos, átkozott fajtáját.
Egyik leány ki akart szaladni. Hiába nyitotta az ajtót. A gróf ugrott elébe nevetve s kulcsokat rázott:
- Maradj, babám, minden ajtó be van zárva.
Tar Pista lebukott az ablaknál s négykézláb iparkodott valamerre. A zsebét tapogatta. A kastélyban tudta a járást. Hátrakerült egy lépcsőhöz. Fölosont a lépcsőn s nyitva találta az ajtót. Pár perc alatt a padláson volt.
Éjfél volt s fölcsapott a láng. Rémült ordítások hallatszottak be a faluba: égett a kastély.
Az urak s leányok alig tudtak kiszabadulni.
A legények is fölébredtek. A parkban meglelték a nyomorék Tar Pistát. Félholtra verték s úgy vitték a halálraijedt gróf elé:
- Ez volt, ez volt, méltóságos úr. Egész este átkozódott. Tessék a csendőröknek adni. Hadd rothadjon a tömlöcben ez a világ csúfja.
Békességes Münchenben egyszer öt ember fölfedezte a kék álom szigetét. Ott az Isar partján csodálatos szigetek vannak. Sör és gyermekes derű önti körül e szigeteket. Úgy gondolom, sokan élhetnek ott a lélek Robinzonjai közül.
Ez öt ember az ember-sors egy rejtelmes tréfája folytán összeverődött. Egy földzug emberei voltak egyébként. Ama mérgezett alakjaiból az emberi nemnek, kiket általában művészeknek neveznek. Ki festett közülök, ki csupán álmodott. Egy talán írt is és a muzsikát valamennyien szerették.
Úgy sejtem, hogy lényeges már elárulni: az ötnek kettője asszony volt. Az egyik olyan asszony, kit polgárian is asszonynak hívnak. Ura, volt neki már és talán esete is. Elhagyta az urát és azt fogadta: a szerelmet szintén. Vászonra szánta minden jövő álmát és színekért lihegett.
A másik asszony leány volt még. Nagyon fehér és reszkető leány, az elsőnek rokona. Ez a leány, ez a szűz asszony pedig az ismeretlen szerelem elől menekült, melytől borzongott.
Higyjék el a szatirok, hogy élnek ilyen asszonyok. Ezek elfinomult embervirágok s ha többen volnának, szebb és illatosabb volna a föld.
A férfiakról úgy vélem, hogy idegbajosak lehettek. Fiatalok mind a hárman, de olyanok, kiknek már volt joguk álomszigeten kikötni. Itt hát, Münchenben, a kék álom szigetéig eveztek. Mindnyájan a nagy élet elől kívántak elrejtőzni. Valószínű, hogy a férfiak a nők elől is szöktek. Szándékosan fölbujtották magukban a művészt, hogy elnélkülözhessék a szerelmet. Ez már régi és sokszor fölsült védekezése a gyöngébb és érzelmesebb férfifajtának. És mivel a férfiak nők elől szaladtak és férfiak elől a nők: találkozniok kellett. A nagy szerelmi harcban még a menekülés is a másik nemhez vezet.
Boldogság lakozott a kék álom szigetén. Minden gyöngédségét adta minden másiknak az öt ember mindegyike. És soha úgy még el nem aludt az a bestia, ki csókokat fal, mint az öt ember körében.
Tavasz hozta őket össze: az Isar partján vagy a nagy angol parkban együtt bolyongtak úgy alkonyatig. Nyáron együtt rándultak ki hűvös tájakra. Ősszel fölváltva itták egymással a teát és megosztották egymással az élet legszentebb, legfinomabb szomorúságát, mely bizonyos szíveknek olyan nagyon nagy édesség némely őszi órákban.
Szerették és bíztatták egymást művészi, sokszor bús okoskodásaikban. Megérezték, melyik dalt kell halkan halkan a zongorából, ha valamelyikük sóhajtott. A kék álom szigete csodálatos sziget volt. És München lelkének nincs kegyetlen áradása. Nem szakgatja meg a legfurcsább álomszigeteket sem.
A tapasztaltabb asszony volt a legkékebb az öt ember kék szigetén. Valami új, szűz romantika papnőjeként árasztotta egész szép lényéből a tisztaságot és az áhitatot. Óh, igazán tiszták csak azok tudnak lenni, kik kóstolták már a vétket.
Szerelmes vágyak és csókok durvasága messze kerülte így az öt ember szigetét. Szerették ők egymást, mintha megelevenedett kép avagy szobor voltak volna. Szerették egymást, miként az újfajta, fehér zenét, a csöndet, a tavaszt, a titkos némaságot, avagy az őszi szomorúságot.
El nem készülődött a kék Isar tájáról egyikük sem, úgy érezték, hogy egy távozó gondolat is elmosná az ő álomszigetüket. És úgy érezték, hogy itt kell bevárniok nekik az elmulást, mely nem lesz szomorú. Összefogóznak ők öten, valamit énekelnek és ekkor csöndesen elsüllyed velük a kék sziget.
Nem tudnám én megmondani, meddig elélhettek volna ott ők együtt. Hiszen különös, de valóságos emberek voltak. Régen-régen elföldelték ők már ama legendát, hogy csók és vihar az élet. Mi másért is menekültek volna békességes Münchenbe? Ha el nem pusztít a lázam, ott búvok el majd egyszer én is. Utolsó napjaimat fölcsókoltatom a csöndességgel.
De a kék álom szigetét már nem fogom megtalálni. Az öt ember nyomát is hiába keresem majd. Bánatosan sietek s elmondom, mi történt.
Egy alkonyaton a tapasztaltabb és testesebb asszony az egyik férfiúval egyedül ült a szobájában. Talán éppen hóolvadás ideje volt. Mert csak a régi időkben s régi egészségű emberek vére tudott májusig várni. Ma már tél végén jönnek a veszedelmek a vérre.
Hallgattak az asszony és a férfiú. Világot nem gyujtottak és egymás arcát nem láthatták. Fejeikkel közeledtek tehát csöndesen egymáshoz. Talán mondani akartak egymásnak valamit. És a kissé már vak alkonyatban az arcaik összeértek. És ha képek lettek volna, akkor is megcsókolták volna egymást. Nem kívánták, nem akarták ezt a csókot, de ajkaik meggyuladtak. Mert ők már ismerték a csókot s mert mindnyájunknak a multunk parancsol.
Megrémültek s mintha künn vihar indult volna. Az asszony halk sikoltással szaladt a lámpához, hogy fölcsavarja.
Éppen érkezett a másik asszony a másik két férfiúval. Ezek hárman nem láthattak semmit s mégis szokatlanul égett az arcuk. Csodát mondok: azt az egy vigyázatlan, véletlen csókot mindannyian kapták. És félelmes, szomorú volt már ez az este is. Fölébredt a múlt ajkaikon s elaltatott vérük lázongott. A férfiak az asszonyok ajkait lesték egész estén s az asszonyok borzongva hunyták le minden percben a szemeiket.
Békességes Münchenben, a kék Isar partján, szokatlan vihar-felhők tornyosultak egy kis sziget fölé. A kék álom szigetét úgy tépte a szélvész, mintha csipke lett volna. Egy éjszaka az egyik férfiú megszökött az egyik asszonnyal. A másik asszonyért szörnyű harcba fogott a másik két férfiú. Egy asszony pedig, a csókra nem született, finom asszony, megszökött a két férfiú elől. De már magával vitte a fátumot, mely egy majd útjába kerülő harmadik férfiú birtokává teszi.
Egy csók megölte a kék álom szigetét. Az Isar partján, békességes Münchenben, én majd hiába fogom e szigetet keresni s megyek, bizonyosan odamegyek mégis.
A Tinódi-társaság tagjainak kellett volna összegyülniük a nagy, rossz levegőjű, hitvány butorú, gyér világú, kék szobában. Teremnek hívták kényeskedve, nagyzolva a Harmónia zenés kávéháznak ezt a hosszú, semmire se alkalmas oldalszobáját. Valóságos megváltás, mesebeli átokzárak lepattanása volt, amikor a Tinódi-társaság kimondta, hogy itt fog ezután gyűlésezni. Maga a kávéház, a Harmónia, is tekintélyt kapott, szétszállt a hír, hogy irók látogatják némely héten kétszer is. S jöttek, csakugyan némely héten kétszer is, különös arcú, százféle divattal öltözködő, általában azonban nem nagyon vidám férfiak. A nagy, hosszú szobában, mely olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony, két lámpa égett csupán. A Tinódi-társaság tagjai között akadt húsz esztendős legény is egy-kettő, de negyven-ötven évet taposott a többség. Ám mikor együtt voltak s a kék falak a két rongyos gázlámpától meghorkanva bámultak s vetettek reszkető árnyékokat, elszaladt az arcokról az évek különbsége. Ezek az emberek, a Tinódi társaság tagjai, itt, a reszkető homályban, a kék teremben mindig egymáshoz vénültek, hasonultak. Nem ment nehezen a dolog, mert többnyire savanyú, öregül született, hamar ráncolódó arcú, vézna, sápadt valakik voltak mind. Fűtötte őket a láz, összekergette őket a szomorúan nyegle s látástalan ambició, nagyon sokat vártak és akartak maguktól. Egymást megvetették, de jobbnak látták sokaságban ostromolni meg a sorsot, az eredményt, a dicsőséget, a sikert. Diák is volt közöttük, éhes újságíró is, díjnok, magánhivatalnok, jómódú tőkepénzes és szép fizetésű, szép rangú tisztviselő. Már évek óta bolondították, vadították egymást a Harmónia kék termében, verseket, drámákat, rapszodikus novellákat és regényeket írtak. Alig egynek-kettőnek sikerült néha-néha egy-egy zúgfolyóiratot csípni, ahol előkelő írónak nevezték ki s kiadták az írását. Volt olyan is, aki a napilapokig eljutott valami úton-módon s a Tinódi-társaság védnöke, egy erdélyi, alkoholista báró, már két tragédiáját játszatta színpadon. Sok pénzébe kerülhetett, mint ahogy ez a szomorú, kietlen, de lázas társaság sok pénzt tudott elkölteni. Valamennyiüknek jelent meg már könyvük s azután a heti gyűlések is sokba kerültek, de meg azután a kificamodott, aránytalan igényű életek általában nagyon költségesek.
A Tinódi-társaság egyik programmpontja az lett volna, hogy a tagtársak irodalmi sikereit tapsokkal kisérjék. De ők nem szerettek egymásnak tapsolni, megvetették egymást s nem is igen volt volna alkalmuk ünnepeket ülni. Ha valamely ügyes vagy szerencsés valaki vetődött a szerencsétlen flótások közé, az első siker után megugrott, elszaladt tőlük. S akik a kék szobában rendesen találkoztak, azok újra, megint és mindig a senyvedők népe voltak, a bús, irodalmi fantaszták, a keserves nihilisták és senkik népe. Legtöbbjük után család is nyögött, de ők feledtek mindent s királyoknak érezték magukat, ha össze-összegyűlve, egymást néma gőggel lenézhették. A kék szoba pedig csakugyan olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony. Mintha ez lett volna a Tinódi-társaság muzsája, egy asszony, akit az imádóit-verte átok homályos kisértetes kávéházi oldalteremmé változtatott. A kék szoba két lámpája sírni is tudott, néha valósággal sikongott a két gyönge lángú lámpa s ilyenkor a Tinódisták szidták a pincért. A pincér négy év óta ugyanaz, különféle italokat hordott be az irodalmi összejöveteleken s akik nem szerettek inni, azok a szoba legsötétebb szegletében csoportosultak. Itt egy rossz, bomlott zongora állott s Wagnert, sőt újabban Debussyt és Strauszt játszotta kegyetlenül rajta egy Tinódista, aki filozófiai költeményeket írogatott. A Tinódi-társaság ez estén nagyon gyatrán festett, még az öt elnök közül is csak a legutolsó alelnök jelent meg csupán. Haragosan rázta meg a csengőjét s a társaság húsz megjelent tagja két perces mormogással törődött bele, hogy hallgatni kell. Szegény, öreg lelkű, lázas, kergült emberek nyugtalankodtak, mert ez estére be volt eleve jelentve egy ünnepi esemény. Egy esemény, mely a védnök, az erdélyi báró titka volt, aki természetesen nem mert megjelenni, hanem csak levéllel ruházta át ezt a szép tervet a társaságra. Arról volt szó, hogy egy néhai nagy költő fiát megtalálták, omnibusz-kocsis volt, miként villamosvasúti alkalmazott a Paul Verlaine fia.
Ez a szomorú, öreg, gyászosan forradalmi társaság nem szerette az eleveneket, de a halottakért akár máglyákat is gyújtott. S az erdélyi báró, a védnök ideája különösen tetszett, mert az omnibusz-kocsis egyszerű ember, úgy-e nyilván. S ilyen ember nem nő senki nyakára, ha ünnepelni fogják, maga az eset regényes, különös, biztosan belekerül a lapokba is. De meg azután kegyeletes, nagyságos, irodalmi esemény is az, mely kiemeli az elfeledtségből egy régi poéta alakját. És demokrata cselekedet, ha aránylag és általában biztos kenyerű s tűrhető ruhájú emberek egy kocsist ünnepelnek. A haragos alelnök egyre szelidülőbb, halkabb és meghatottabb szavakban vázolta az este jelentőségét. Tizenegy óra van, az omnibusz-kocsis tizenkét órakor lesz szabad és nem sejt semmit. Három tagú küldöttség várja, mikor leszáll a bakról, hozza ide, közel van a Harmóniához az omnibusz végállomása. A Tinódisták kezdtek lelkesedni, melegedni, izzadni, lármázni s akik értettek hozzá, inni. Az öreg, a régi pincér nagy szánalommal, megértéssel és megbocsátással nézett el a Tinódi-társaság fölött. Néhányan a szolidabbak, családi életet élők, elálmosodtak volna, ha nem izgatja őket a gondolat és a készülő esemény. Egy óra felé megérkeztek az költő fia és a küldöttség és zúgott az éljen a kék szobában. A kocsis nem rémült el, nem mutatott meghatott arcot, értelmes, bátor arccal vizsgálta az embereket. Megette az ennivalót, megitta az innivalót, meghallgatta, amit beszéltek. Minden Tinódista vágott ki egy kis szónoklatot s az omnibusz-kocsis türelmesen hallgatott. Csak négy óra felé, amikor már majdnem mindenki leragadt szemekkel ült, szólalt meg az ünnepelt:
- Én az apámat négyéves koromban ismertem, hamar elpatkolt az öreg. Az édes anyám sokat beszélt róla, többet és mást, mint az urak ma este. Hát én ma is, mint tegnap, nagyon sajnálom szegény édes apámat. Köszönöm az uraknak az ételt és italt és kivánom, hogy legyenek boldogabb emberek, mint az apám.
A szomszédos külön szobában vidéki urak mulattak s a Tinódi-társaság tagjai a Csicsóné bánatosan muzsikált muzsikája mellett mentek ki a kegyetlen reggelbe a költő fiával.
Harmincéves volt, egy évvel előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis koporsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták, Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekéét ki elkivánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből éppen elkészülőben volt, összegyült a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép, palástos, öles, őszes férfiú, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek.
"Az Úr, akit akkor se szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát ránk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának életpárját, szépséges, jóságos, félig-gyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most íme lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szíve fölött örzött félő és forró szeretettel. Óh, az Úr szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. Ime, a még úgyszólván ifjú ember, kinek nevét már ez ország határain túl is ismerik s aki e városnak egyik büszkesége. Ime, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejttette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni."
Enyingi Sándor majdnem süketen karolta jobb karjával, meghajoltan, a kicsi koporsót, zsebkendős baljával könnytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sujtotta csak fejbe, de ez se fájt, sőt egy-egy pillanatra már-már dolgozni akart az ő mindig kritikus agya. Igazságosan már-már majdnem megállapította, hogy a pap ezúttal emberien, sőt majdnem tudományosan beszél és ő hozzá akar mindenek előtt és fölött szólni. Nem akarja okvetlenül, hogy megrikatásra könnyen hajlandó asszony gyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De ilyen megállapításainak legvégére mégse tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt tovább.
"Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sándornak s itt vannak ők is a drága, kis halott koporsója mellett, de az ő szivükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy: az ő vérük, gyermekük ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk még éppen hogy a férfikor küszöbén áll, erőben, hírben, becsületben s mint vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az Úr ki tudja pótolni, amely hiányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, mely Istennek legnagyobb műve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív új virulását. És adni fog az ő fiuknak asszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz."
És mindig bővebben, bátrabban, ércesebben ömlött a pap szava, beszédje s végül már szinte himnuszi lett, amikor az új élethez, az új, dicső föladatokhoz lelkesedve küldte a leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének és Enyingi Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyike koporsóját s vitték. A temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott a kis sirgödör szélén Enyingi Sándor s azután kocsiba ült egyedül. Öreg édesapjától, anyjától, a rokonoktól a barátoktól, a paptól, senkitől se búcsúzott. Néhány nap mulva elhagyja ezt a várost s úgy érezte, hogy két halottján kívül nem is igen maradt itt neki más senkije. Az apját, az anyját izléssel, okossággal, szinte önmagát kényszerítve szerette, de e két öreg ember már régen nem volt fontos az ő életében. Az öreg tímár s felesége, az öregasszony, aki diák-gyerekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott gyermekkori emlékek. Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, kevés munkájú tímár-apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá. Az apja és az anyja úgy se értenek semmi mást az ő életéből, minthogy pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik s a főispán is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.
De, de, a pap néhány erősebb szava csendült vissza az Enyingi Sándor fülébe s a robogó kocsi ingerelte erős, de a napokban nagyon megrángatott idegeit. Szerette a feleségét, de igazán nem tudta megmutatni neki, hogy szereti, mert írni kellett, dolgozni, sietni. Mindig azt remélte: majd, ha célhoz jut, több nyugalomhoz, több ideje lesz a gyöngédségre és a szeretetre is. És a kis leány, aki egy évig árván, egy rideg nevelőnővel élt, nem is az apja mellett, csak a közelében, vajjon nem-e szerencsétlenség miatt hagyta most itt az ő tudós és csak önmagáért élő apját? Kezdtek megmélyülni Enyingi Sándor lelkében a gyászbeszéd némely szavai s az erős Enyingi Sándor nagyon gyáván lépett ki a kocsiból. Még a nevelőnővel beszélt és az öreg gazdasszonnyal szégyenkezve, mert azok mindaketten még mindig sirtak. Györgyikét siratták. Eszébe jutott, hogy ő nem is tudja, milyen volt az ő kis leányának gyors elbúcsúzkodása, hirtelen halála s mik voltak az utolsó szavai.
A két nő sírva, de hidegen, majdnem haraggal válaszolt az idétlen, önmagukat szégyenleni látszó kérdésekre.
- Engem nem akart látni, amikor Budapesten voltam s amikor talán legválságosabb állapotban volt, az én kis drágám?
- Az édesanyját emlegette mindig, - vallotta szárazon a nevelőnő - s azt kérdezte sírva, hogy biztosan találkozni fog-e vele?
- Azt is nyögte, - tette hozzá az öreg gazdasszony, - mondjuk meg az apukának, hogy ő nem volt rossz kis leány és egy verset tanult az apuka születésnapjára.
Enyingi Sándor hallgatta-hallgatta a válaszokat s mintha csak önmagával kivánna kegyetlenkedni, mindenfélét megkérdezett még. S mint más embert a sírás, őt ez könnyítette meg s ezután már ismét tudott elmélkedni és megállapítani. Mint hirtelen déresés, az esett az agyára, lelkére, hogy nagyon alacsonyról nagyon magasba került embernek így kell lakolnia. Eltűnik mellőle a legszebb feleség, nem kívánja az életet, melyet tőle nyert, a legaranyosabb gyermek se. De az is rögtön megállapította, hogy család nélkül, feleség nélkül s a gyermeknek legalább reménysége nélkül nem élhet. Ezt is az alacsony sorsból és sorból hozta, talán babona, de így van s nem tehet róla. Látta előre, hogy megint meg fog házasodni, megborzongott, hogy ez a házasság is csak idejut, mint ez, az első. De Budapestre gondolt végül, hogy fog először előadást tartani, kiket kell még meghódítani, mely versenytársakat kell még leverni? S este oly szépen aludt el Enyingi Sándor, mintha nem ebből a házból vittek volna ki egy év előtt egy nagyszerű asszonyt s a mai napon egy édes, kis, szomorú, halott leánykát.