ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

Példabeszéd

(PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE VII. RÉSZ)

Fiam, szavamra nyujtsd füled,
tégy súlyos esküvést,
ujjodra kösd törvényemet,
s elméd lapjára vésd.

Nénéd a bölcseség legyen
s az okos akarat
barátnőd; - hogy az idegen
asszonytól ójanak.

Mert ablakomon néztem én
s láték sok ífiút,
s már régen vettem észben én
a balgatag fiút,

ki estve, a nap estvelén,
a napszállás felé
kerűl az út setét felén
egynémely ház elé,

holott ímé eléliben
egy asszony, mint a hab;
parázna ékességiben,
s csacsogó, s ingatag,

nyugodni nem tudó, ki nem
maradhat lábain,
ildommal otthon nem pihen,
az utcát járja kinn,

les utcán, leskel szegleten,
az ifjuhoz veti
és köti magát szemtelen,
és csókkal mond neki:

"Fogadtam áldozatokat,
teszek ma lakomát:
oh oly régen kivántalak,
jókor lelek reád!

"Felékesítém nyoszolám,
paplanom zsínoros,
s sok puha szőnyegem van ám,
egyiptomi, piros.
"Jó illatot csináltam én
ágyasházam körül,
hintvén mirrhalém, áloém,
fahéjam, bővibül.

"Jer, részegűlj, te bánatos,
emlőmre, gondüzött,
gyönyörködjünk kivánatos
ölelkezés között,

"mivel ma férjem nincsen itt,
nagy útra ment el ő,
egy zacskó pénzt magával vitt,
meg csak holdtöltre jő."

Igy hálózá beszédivel,
szavával így foná,
ajaki hízelgésivel
magával is voná,

ki is követte hírtelen,
mint ökör, vágni vitt,
nem értvén a bolond, milyen
bilincsbe vonatik,

s mígnem a nyíl máját veri,
vészt nem alítva jár; -
vagy mint ugrándozó bari,
vagy, tőrbe, a madár. -

Most hát, fiam, hallgass reám,
s figyeljed ajkamat:
ne hajtsd elméd' az ő után,
ösvényét messze hadd:

mert megsebesitett sokat,
megölt erőseket,
Sátánnak, ki mindég fogad,
terel vendégeket,

házának útja eltalál
a pokol szélire,
áthatván mélyen a halál
belső helyeire.

1905. aug.

Baba

1.

Én aki azelőtt ifiú elmével
játsztam a modern ész komolyabb versével
s mihaszna tudástól nehezült elmével
henyéltem a napot; most közelebb hévvel
flirtöket éneklek, háborut és fegyvert,
hőst akit egy lányka pajkos szeme megvert
s szekeréhez láncolt szomoru kudarccal -
hogy férhet ily átok egy angyali arccal?
ilyen sima arccal, melynek üde rajza
iszonyubb és szebb mint az Achiles pajzsa,
vagy amely tündérfőt elejte Medúza?

Ó te magas sarku, hangos ajku múzsa,
ki a füstös bandát hevíted a bálon,
te ki láthatatlan ott ülsz a pedálon,
hol a fehér csontot verik gyűrüs ujjak:
hogyha te is lány vagy, s villant szemed félre,
tánc közbe ha rebbent ered fürge vére,
ha mondtad érzelgőn: "mily szép ma az égbolt!"
s kezet a kezeddel szorították forrón,
léptél titkon lábra, mely nem a tiéd volt
s megakadt már fürtöd pici tollkésollón:
engedd, sima dalt hogy dalodon tanuljak,
s mig a nyári flirtök daliáit zengem,
flirtölés muzsája, cserbe ne hagyj engem!

2.

Ó valósult álom, álmodott valóság
rózsaszin liljomok, liliomszin rózsák,
csiklándozó fürtök, véghetetlen flirtök,
akiket tán maga talált ki az ördög.
Ó te nyugodt harc és békételen béke,
mely egyre kezdődik s soha sincsen vége,
kéj nélküli kéj és komoly ízü játék,
te naptalan nap és árnyéktalan árnyék,
te szerelem-féle, de szerelem nélkül,
enyhe szenvedély mely ment a szenvedélytül,
bora szomjazónak, étele az éhnek:
nem ritka - de rád csak ritkán köszönt ének.

Bár sohse szemérmes, szereted a titkot,
lugasok homályán rejted magad itt-ott,
asztal alatt bujkálsz s hűs legyezők árnyán,
a szoros batáron ülsz a kocsipárnán,
emléked unalmas perceket is tarkit
s megérdekesíti a díványok sarkit.

Szeretlek örök vágy izgalma, sekély mély:
kéj nélküli kéj te kéjebb a kéjnél.
Szeretlek örök kéj mért is tagadnálak,
cél nélküli cél te, célul fogadnálak
mint rég Petronius, ez a kedves céda -
"Coitus voluptas brevis est et foeda"
(Ez a sor, diákul, csak uraknak való.)

Igaz gyönyörűség, te sohasem csaló,
szeretlek (amíg csak nincs komolyabb célod!)
Szivem egy tűvánkos, tűzdelje acélod.
Lelkemnek kalácsát cukorral és mákkal,
mezejét is hímezd csupa mákvirággal,
eleven foltokkal, selyem ripacsokkal,
rózsákat utánzó hullós pipacsoddal.

3.

Baba szól:
   Csak egy kis lány van a világon:
Én vagyok az. Mint a pintyőke az ágon,
mint a vad az erdőn, mint a hal a vizben,
surranok a táncban, ugrom a tenniszben
s hosszas telijét még nem érte le szoknyám.

Pesti leány vagyok, hiába tagadnám.
Úrileány vagyok, az apám nagyságos.
Intézetet jártam. Nem volt mulatságos.
De mitse búsulva cosinusok kárán,
mulattam a vegytan fiatal tanárán,
s most mint a csikó, ha kötelét elrágta,
szabadon ugrálok, mint a Fedák Sára.

Tanácsot ült otthon apám az anyámmal:
"Lehet e már bírni ezzel a leánnyal?
Egy csak az orvosság, küldeni vidékre:
séta neki, mozgás: fiatal a vére."
Na tehát itt volnék jó néni kezében
s amit otthon kezdtem, folytatom itt szépen
s hogyha bizony Pesten jártam iskolába, 
amit ott tanultam ne legyen hiába:
az élet számára tanul ám a jó lány,
óra között inkább, nem annyira órán.

Lány vagyok és pille, egy repülő virág.
Ó de gyönyörű egy világ ez a világ!
Okos isten volt az, aki kigondolta,
aki a szivembe ily vágyakat olta,
eleven selyemmé hajamat sodorta,
karomat, lábamat megesztergályolta.
Én, a legszebb téma, lehetek hát kevély:
leggyönyörűbb műfaj a szerelmes levél,
de a férfi gyáva és levele gyarló:
tükröm csak a pompás, szemtelen udvarló!

Ugye tisztelt urak, tudományom mennyi?
Nem is fogok én már többet prepa lenni,
hanem férjhez ugrom, ha törik ha szakad:
száz bolondom közül egy bolond csak akad.
S asszony leszek, asszony, hideg, okos asszony,
kinek cipejéből senki sem ihasson,
senki sem vágy vélem egyedül kupéra,
senki se mer engem meghíni szupéra,
s nem kerülök oda, hol a hir és pénz nő.

Istenem ó mért nem lehetek művésznő!

4.

Akiket elmondok s nem marad egy hija,
Baba udvarlói, egy menazséria.
Komoly úr az első, aki járásbiró
s hiszitek? termékeny képes-kártyaíró,
öregebb Babánál tiz-tizenöt évvel,
s valamennyi lány közt vele mulat hévvel.
Baba örül ennek, Baba ezen hízik,
Vele főleg henceg, benne kivált bízik,
s eltette magának télire férjmagnak,
menazsériához levelező tagnak.

Ha ez az úr medve, most meg jön a lajhár, 
a haja művészi, maga ügyvédbojtár,
lányok iránt blazirt, van hetyke közönnyel,
de Babával azért elmulat örömmel,
mert Baba pompás lány, Baba okos, ő szép,
ő gömbölyű hustömb, forró nevetőgép
s lehet ugy beszélni vele mint asszonnyal.

Ez a seregszámla untatna bizonnyal,
ha mind ideirnám Sanyit Palit Ernőt
Aladárt és Döncit, ki látta e delnőt
e talmi kis delnőt aki jött és győzött
s konyha nekül, tervet kitünően főzött!
Mert aki csak látja, mind rögtön imádja,
ő bárkihez édes, mindenki barátja,
s hallod azért, szólj csak róla akárhánnyal:
"De lehet mulatni ezzel a kislánnyal!"

De azért néhányat fessünk le, ha kezdtük.
Van komoly oroszlán, teve is van köztük,
ki galáns teherrel készörömest bajmog,
gyáva egér, hű eb, dús szellemű majmok.
Csacsi, komoly s fontos mint városi bugris,
csíkozott nadrágos, emberevő tigris,
de őt e vadaknak egyike se bántja
és van neki néhány jámbor elefántja,
aminőt nem bírt sem ama régi bárka,
sem a pesti Práter, sem a Lili párkja.

S majmaiból egyik, betanítva szépen,
milyeneket látni sok rokokó képen,
hordozni a sleppet mint valamely apród,
Baba majd "testvérül" szereti ez aprót.
Maturás Cherubim, pattog ügyes szótól,
sok üres órában lovagot is pótol.

Én magam vagyok itt hidegen szemlélő,
mint aki csak távol, álmaiban élő.
Bánom is én Babát s menazsériáját,
liba víg gigáját, szamarak iáját!
Társaim, a korok bölcseinek lelke,
könyvekbe, befőttként, üvegekbe, fejtve,
s telt drága likőrrel fejem ez a borkád,
mely e világénál jelesebb mámort ád
s tág birodalmamnak ki mérheti hosszát? -
Baba isten hozzád! Mi közöm tehozzád?

1905. okt.

Ti modern lányok

Figyelem, ti szépek, figyelem ti lányok,
rólatok az ének, örökuj talányok,
rólatok az ének, rólatok az álom,
szemeteknek vándormadarát vizsgálom
s nem unom színbontó tükörét csodálni.
Ti cipős tündérek, nevetés hárfái,
csókok örökforró telided kancsói,
fényes ikerlámpák eleven tartói -
ismerhet-e más ugy, ahogy én ismerlek,
hogy színigazsággal verselni is merlek?
Számolja a mérnök nap, hold utazását,
én szép szemeteknek csillagja futását
s álmotokat írom, ügyes álombontó,
jósolok időt, mint a jövendőmondó,
kaparok, mint ó bölcs, egyiptusi hártyán
s mint a cigányasszony, kiterítem kártyám.

Halljátok a szót hát: mosolyogtok, sírtok,
szavakat susogtok, leveleket írtok,
könyveket olvastok, zongorákat vertek,
főztök ugyan, süttök, habokat kevertek,
táncolva vigadtok, s járja az új boszton,
sápadtok a krétán, híztok a tejkoszton,
tűritek a fűzőt, mint katona a páncélt,
kenitek a krémet, hol valamely ránc ért,
kenitek a hajport s nem is épen hajra,
patikát használtok s nem is épen bajra,
játszotok is tűzzel, pirultok is szendén,
hajlongtok a jégen, kecsesen billentvén
sötét lugasoknak enyelegtek árnyán,
nem tudtok aludni puha selyempárnán,
s ha még ma Jenőhöz, holnap Elemérhez
dobogva lihegtek: csakis egyért - férjhez!

Nosza mint cigánynő hadd osztom a kártyám:
halljatok okos szót, hami áll e kártyán,
mert bárha a cél egy, százféle a módja,
madarásznak enyve, horgász pici drótja,
vivónak a tőr jó, vadásznak a háló,
csikásznak a csíkkas, sólymárnak a ráró:
új vadnak is új csel fog kelleni fogni:
egeret lehet csak masinával fogni.
Esik is nálatok válogatás bőven,
fegyverben és enyvben, hálóban és tőrben
a kacsónyomintás enyv, tőr a kacsintás,
háló a piciny fürt, mely szabadon hintáz.
De a választásban óvakodni tessék:
sokszor ügyet veszt a nagyon sok ügyesség,
sokszor ami egy helytt nyert, vesztene másutt
s csak azután látnád: jobb lett volna más út.
Hamit azért kivánsz, meg akarod kapni,
ajánlom a fegyvert emberire szabni.
Lám ez a lélektan, s drága a tandija
nem ám amit tanít a preparandia.

Mert egyazon bornak hatása is más-más:
ami egynek pezsgő, másnak csupa máslás.
Ami egyet csábít, mást éppen az űz el:
fogd az okost halkan, a fajankót tűzzel.
Más csalétket kíván büró komoly hőse,
mást a művészasztal bohém ismerőse,
mást az aszfalt terhe s falusi gavallér,
mást a letürt krágli, mást a magas gallér,
mást a tudós stréber, mást meg a sportedző,
mást a joggyakornok, mást meg az aljegyző.
Ennek egyéb nem kell, mint mutatós asszony,
annak, ki naponta eljár a piacon,
ez csak a pénzt nézi, az csak a szépséget,
ez a modern lelket, az magyar épséget,
ez ügyes gazdasszonyt, amaz ugyan telket:
ami egyet csábít, mást ugyanaz kerget.
Van akit egy jellel, van kit csakis csellel,
van akit megejthetsz kivágott kebellel.
Tűzbe tán ezt tüzes mozdulatid hozzák,
de amint már mondtam, jobb az óvatosság,
jobb heteket késni, mint rontani mindent:
vége teszen jóvá - ne feledd el - mindent
s minek egy a célja, ezer a fortélya,
nem is illik mindjárt lecsapni, mint héja.

De nem akarnám, hogy lenne szavam kemény:
hosszú talán máris ez a tanköltemény.
Hosszú aki unja, rövid aki érti,
mégis a folytatást nem lesz aki kérdi,
nem lesz aki kérdi, mi áll neki kártyán,
lesz aki megijed jóslataim tárgyán,
lesznek akik tovább szavamat már félik:
jobb az igazságot mondani csak félig.

1905. okt.

Egy tintafoltról

Mi eddig rajtad kedves volt nekem,
a barna báj, a nemes különösség,
maguk méltók, hogy borzongásba kössék
nyugalomra úgysem hajló idegem.

Törésig roppanékony íveken
már érintésre zeng az, néha lő is,
mert húr is, bizony, nyíl is, bizony, ő is. -
Pattanj le róla, újabb énekem:

egy tintafoltról. Ének illeti
e tintafoltot. Áldott ez, s a nő is,
ki magában bármily izgató erő is,
egy folt az arcát uj csábbal lepi.

Bár minden mozdulatod ünnepi,
és bár vonásid váltásához értesz:
uj vonás mellé uj szín is kell, édes:
az maga szemem' már meg sem lepi.

De most: egyszerre tündérváltozás!
Simúlva állad bársony lejtejéhez
minő fekete felhőtörmelék ez?
Csöpp felhő - s az ég egész boltja más,

e bűvös, barna, bársony boltozás:
minden ivének voltam ismerője -
s most csöpp felhő - s uj fénnyel ragyog tőle
még kettős napja is! - csodás! - csodás! -

Áldom a Véletlen könnyű kezét!
Mire müvészet soha rá nem jőne,
ő festé ilyen újra 's ingerlőre
uj arcod fény- és árny- és színmezét.

Legjobb festőnek vallom őt ezért,
ki ílyen csodás pettyet s íly merészet
(selyemre) gyors ecsettel hevenyészett -
áldom a Mester Véletlen kezét!

E körén ködlő, végén véknyelő
koromkarikából folyamos igézet
teremtéséhez (hogy ily mű-egész lett)
mi eszközt használt a bölcs Keverő?

azaz (hogy szavam légyen egyszerő
- nem is értékeny tán e nyelvi-cifra -)
mit irtál? Téged ritkán látni irva -
mit irhattál? Nem vagy te írónő -

Mint bárki, bár intelligens leány,
nem vagy, mint más valaki, kék harisnya
(asztalodon disz-kötött Hölgyek-Titka,
s az Uj-Időkből uj szám, egynehány.)
Te - vándor s barna -: rózsák közt cigány!
mig szemeim mézaratásra mennek,
bokrodnál agyam szépen megpihenhet. -
Mit irhattál? Egy levelet talán.

1905 [?]

[Szegény különc poéta...]

Szegény különc poéta
jobb lesz hallgatni néked
rosszat fogott a kréta,
sok a rovás
s bár egy dalod se talmi
s ez álmokat, regéket
egyszer el kell dalolni:
dalolja más!
Ha tűn az emberöltő
lantomat örökölje
egy más, valódi költő
ki jönni fog,
uj húrokat, keményen
ver majd az ércöbölre
ugy üti bús-kevélyen
de nem nyafog.
Lelkében mint a tenger
forrnak uj képek, álmok
szivében igaz ember
igaz magyar
rebbenve majd a fénytől
hunyja szemét az álnok
de láncot tép s előtör
ki mer s akar!

1905 vége előtt

La Bruyère-ből

"Il faut rire, avant que d'etre heureux,
de peur de mourir sans avoir ri."
Férfi mondja: boldog a türő.
Asszony mondja: boldog aki rí.

Világ mondja: balga a türő,
akinek van, annak adatik;
boldog ki nevet, nyer a nyerő,
koldus, aki vigasztaltatik.

Ó az élet gyötrő, megtörő,
de egy kacaj kiengeszteli;
"Il faut rire avant que d'etre heureux,
de peur de mourir sans avoir ri."

1906 eleje

[Mondd, van-e, van-e szebb, mint...]

Mondd, van-e, van-e szebb, mint
nyáron a tengeri,
ha aranyzáporával
a súlyos nap veri
és levelén végigcsorog?
Mondd, van-e, van-e szebb dolog?
Görbül e gyönge vályu,
mely széles, éles, mint a sás;
ilyenkor a sűrű között
hiszem, hogy Pán is ott tanyáz,

nem holmi durva Pán, ki
nádasba buj s a szűz
erdőkbe, kit vonatzaj
s cséplőgép messze űz,
hanem kedélyes ifjú Pán,
ki nem távol töpreng csupán,
ki az emberi munkán
gyönyörködik s parasztokat
s földművelőt s pásztorleányt
gyakorta meg is látogat...

1906 eleje

A bús rom

Ki tesz, 
ki vesz,
s igaz vigaszt
talál a tettben, boldog az,
ha tűrt is, boldog mindig az:
de én,
szegény,
csupán tunyán
búsulok s pusztulok csunyán,
búsulva elveszek korán.
Bár kincs,
ha nincs:
arany,
ha van:
dúsabb, kinek fájdalma van;
csak az, csak az vigasztalan,
akin 
a kin 
nyomot nyomott
s úgy hagyta őt, mint egy romot,
úgy hagyta, mint egy bús romot.

1906. febr.

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.

1906. tavasz [?]

Nevessetek!

Ti szép leányok, két leányok,
kik úgy nevettetek velem,
terhet hajómból mind kihányok:
lám, könnyü lettem hirtelen,
lám, gyermek lettem újra, lányok.
Nevessetek, nevessetek,
minden komoly képet lehányok,
cigánykerekeket vetek.

Ti szép leányok, két leányok,
nevessetek.

1906. márc.

Szép kikelet...

Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát,
újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át,
lelkembe lehelsz, mely, úgy mint te, ezerszer
szúnnyad vala, s melyet táplálni te versz fel.
Táplálj is erőddel, sugaraddal, hőddel,
nyelni való, selymes, levegős szellőddel.
Légy te borom, búzám, légy te az én múzsám,
korai barkáddal fejem koszorúzván,
korai barkáddal, fiatal virággal,
nem komoly, örökzöld, virágtalan ággal

1906. márc.

Márciusi reggelen

[Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi...]

Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi
borús szobámban szerteúsztanak,
s örök baját fajának únva, régi
szavakba hangol új panaszt:

hogy annyi erő kárba veszni látszik,
elköltve annyi kincs és szív
hogy valami mindég hiányzik, 
miként dalunkba félig rím a rím;

hogy ég tüzünk, és nincs szem aki nézze;
hogy lévén, nem vagyunk;
hogy jajt kiáltunk, s senki sem vesz észre,
s nem is siratva, nyomtalan halunk;

hogy aki szánja véres, bús kinunkat,
kerek világon nincs rokon;
futunk, s eb rágja roskadó inunkat,
ledőlünk árokpartokon

és hagynak ott rohadni,
magunkban, mint a holt ebet,
hátuk mögött, temetlenül maradni,
s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek,

s nem sejtik, mennyi szív és mennyi kincs,
erőnek kincse, félrerúgva durván, 
hiába vártunk benned, tűrt bilincs,
hiába lázadtunk -

            (nem birom tovább!)

1906. ápr. - 1919. ősz

Ad animositatem sapientium

Canam ecce hymnum in te,
secretorum labyrinthe
casta mentium libido,
omnis ignoti cupido.

Eburnea turris vitae
nec debilibus invitae,
periculum dulce tutis,
fons aeternae juventutis.

Tu peragrans nocte pampas
in tenebris vera lampas,
tu perustis sole Nubis
lucis aestuosae nubis.

Spes simul remotis oris
desperati viatoris
tu viae ducens ignarum,
sola fax scientiarum.

Artium tu sola mater,
animus Thyiadis ater,
magna silvarum securis,
remedium certe curis.

Omnis ignoti cupido,
casta mentium libido,
secretorum labyrinthe,
ecce hymnum, hymnum in te!

1906. máj.

Strófák Gizikéről

Gizike barna dús hajával
besátorozta lelkemet,
Gizike gyönyörű hajával
bilincsbe font be engemet.

Ó mint imádom, hadd dicsérem
Gizike barna dús haját,
holtig kivánom, és kisérem
Gizike gyönyörű haját.

Aranka fürte szőke, gazdag,
becses buza, rendetlen asztag: -
Gizike fürte barna, dús,
simúlva milliónyi szála
önkénytelen harmóniára.

Aranka arca csupa hús,
Gizike arca csupa szellem,
Gizike teste csupa kellem,
Gizike lelke csupa fény:
Gizike lesz csupán enyém!

Gizike enyhe kellemesség,
Gizike májusi virág,
Gizike kedves kötelesség,
Gizike - egy egész világ!

Gizike kert, de nincs szurósa,
Gizike sárga viola,
Gizike néha, mint a rózsa,
Gizike, mint az ibolya.

Gizike drága szemepára
ma kivilágította lelkem,
Gizike szeme matt opála
hipnotizált fényével engem.

Ó mint imádom, hadd dicsérem,
Gizike szürke, mély szemét,
holtig kivánom és kisérem
Gizike gyönyörű szemét...

1906. máj.

A pályaudvaron

Közelg, közelg a gyorsvonat
már itt a láthatáron:
tudod-e merre utazom
ezen a gőzbatáron?

Át messze halmon és hegyen,
át völgyön és lapályon,
s hamerre bősz folyam törik
keresztül a vad áron.

Az utazásnak élveit
ne várd ma, hogy kitárom
azt el nem tudnám zengeni
se lanton, sem gitáron.

Otthonkény ilyen kéjeket
szinház sem adhat áron:
röpülni halmon és hegyen
röpülni hat határon,

át sok hazán, brit-, francián,
törökön és tatáron,
s ki tudja meddig útazom
ezen a gőzbatáron?...

1906. máj.

[Mon cher ami!...]

Mon cher ami!
                      Au fond de mon humble rétraite,
ou sommeillant, ma pauvre âme se déchiquette,
daignez me rétrouver avec vos yeux bénins,
je suis comme autrefois ces royals capucins,
dont le vieux Charles-Quint fut le plus digne exemple...

Daignez me retrouver, ami, si bon vous semble!
J'ai perdu, j'ai perdu toute ma royauté,
mais j'ai gardé pour vous toute ma loyauté,
j'ai perdu - ou plutôt rénoncé de mes forces. -
Qui pourra faire me révivre? Vos amorces!
Je vous écrits des vers, qui etes seulement
dont je veux réclamer un applaudissement,
vous etes mon public, vénéré, jeune maître!
le seul public, de qui content je pourrais etre.

Avec votre régard bénin et triomphant
daignez me rétrouver, prodigieux enfant!
Si d'un public plus large aujourd'hui la démence
m'a pris, et si au rang de champions je m'élance,
croyez-le, mon ami, c'est par vous seulement.
Vous suivre je voudrais, comme le fer l'aimant
Poëte, comme vous, ami, je voudrais etre!

Daignez me rétrouver et daignez me connaître.
Car non, parmi tous ces misérables rimeurs,
tous ces rosseurs de paille et payés escrimeurs,
qui ton beau temple antique, ô poésie hongroise,
assiégeant sans scrupule et sans aucune angoisse,
souillant d'un pas frivole et fou plutôt qu'hardi
l'héritage d'Arany et de Vörösmarty -

non, je n'y voudrais etre - un des plus vaines tetes:
si je ne verrais vous et ce que vous y faites
vous comme leur sauveur, a mes yeux restaurez
la gloire antique de nos aieuls décorés
et bien que des marchands crient dans la portique,
je vous vois, pretre digne, au dédans, extatique
vous, vous, vôtre vouloir, et vos nobles desseins! -
Vous expiez ... mes yeux pour tous ces coquins.

Et puis, apres tout, quant a faire la besogne
quant a donner le pain toujours et que maint trogne
fait pour les journaux - sans etre présomtueux:
ne pourrais-je ce faire y tout aussi bien qu'eux? -
Mais que ne parlé-je, que toujours de moi-meme?
C'est ennuieux et triste et fatiguant, ce theme
ce mon theme éternel, auquel je ne peux fuir -
que ne suis-je dur, tanné, comme le cuir? -
Mais pourtant j'y fuirai. Mais j'écrirai un drame
réaliste, objectif, lit de répos de l'âme
des vues d'Appolon ou mon coeur se nagea - -
mes personnages - grands fous - je les ai déja:
un pestien nerveux, une vieille hystérique
un porteur villageois, décrépit, alcoolique -
c'est bonne compagnie, enfin, ou me voil...!
eh bien! parmi ces gens mon âme se fuira.

Mais vous, dont je suis fier, vous etes un poëte,
libre, âcre, alerte, sain, plein de vigueur de tete
plein de vigueur de coeur. Les dieux vous ont donnés
dons des labeurs joyeux avant tout. Pardonnez,
si je vous importune et si je vous lamente -
Et puis - écrivez-moi! Ce terreur me tourmente,
que vous m'oubliez, que vous etes las de moi,
bien digne de ce sort. C'est un cruel éffroi
bien dérivé de la mauvaise conscience...

Écrivez par pitié et par condescendence
comme le roi de Prusse au Voltaire exilé.
Mauvais moine, je suis, capucin rétiré,
comme feu Charles-Quint, cet autre "roi de Prusse".

Daignez me rétrouver sous mon humble capuce!

1906. aug. 18.

[Hol fürge véna...]

Hol fürge véna, ép poéta-nedv:
nem ritka vendég énekelni kedv.
De hol a jó modell s nem hiu tárgy?
Ilyet nem annyit lel az ifju vágy,
mert olvasott bár dús könyvtárokat,
Szemmel nem látott szerfelett sokat.

Duskálok, mint vackorban a cigány...
nekem nem jó, miről zeng a pogány.
Nem kenyerem a megelégedés,
ha sok van, nekem akkor is kevés,
de korra hatni sem vágyom igen:
a filozófiák hagynak hidegen.
Az istenek s a nagy világszelek?
ifjú vagyok! törődöm is velek!
a szörnyű harc s a végzetes faló
ilyen szelídebb lantra nem való.
Mit bánom a világnak száz baját?
Gizit dicsérem s szép szemét s haját.

1906. aug.