ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

[Szeretnél élni kék hullám alatt...]

And the great element, which is to space
what ocean is to earth...
Byron: Mar[ino] Fal[iero] IV. I

Szeretnél élni kék hullám alatt
és hajókázni Némo kapitánnyal?
Mély tenger ismeretlen csábu mélyén
szemlélni sok csodát: kövér halat
aranykigyót, fejlábu szörnyeket
rejtelmes formát, tajtékot, tarajt,
virágot, mely, megnézve, mégis állat
sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
tengeri pókot, polypot, tünő
aranyzöld foszlányt, csillogó korált,
csillogó korál cifra palotáit?
szeretnél járni kék hullám alatt?

Tengerben élünk; - mert mi más e lég,
melyet beszívok, mely köröttem árad
- felnézek: látom; mozdulok: megérzem -
az ég - a szél - mi más e kék özön,
e légözön, (többször szelíd, de néha
orkáni vad, s hideg, s meleg) mi más
mint a titáni térnek óceánja?
melynek lakója s útazója, én
elemnek érzem, melyben élek és
melyben halok s mely nélkül meghalok.
Ez óceánban nézz körül ha vágysz
szemlélni sok csudát: kövér halat
aranykigyót, fejlábu szörnyeket
rejtelmes formát, tajtékot, tarajt
virágot, mely megnézve mégis állat

s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
tengeri pókot, polypot, tünő
aranyzöld foszlányt csillogó korált
csillogó korál cifra palotáit.

Szeretsz-e élni kék hullám alatt?

1906. aug.

Tündérország

Egy ó királynak udvarába
vidám kalandort vitt a lába.

A szeme gyors, bajussza hetyke
reá tekint minden menyecske,
nagy szürke toll lobog fövegjén,
hóna alatt kicsinyke szekrény.

Szól a király: "Nos idegen,
mi új gyönyört hoztál nekem?"

"Jártam a kincses Indiában,
az ismeretlen Afrikában,
s valamit hoztam is valóban:
Tündérországot, ládikóban."

Nevettek. Furcsa is valóban:
Tündérország egy ládikóban.

"Nem kell, urak, mókára venni
jobb lesz, hölgyek, próbára tenni
Csupán a fejet kell bedugni
ugy kell Tündérországba jutni."

"Nos senki sem jön? Ime nyitva:
Küldj kémet az ébenkalitba!"

Nos - egy lovag bedugja orrát
Ki tudja, mit s ki tudja, hol lát?
Bedugja állig és szakállig
s csuszik - csodák csodája - vállig.

S mint összenyomva, feje tűnik
s bemászik, íme - beletűnik!

"Hogy férhet ott?" - "Csodás büvészet!" -
"Az asztal - értem az egészet" -
Nyujtja nyakát ifjú is, vén is,
s egy hölgy szól: "Hadd próbálom én is!"

Kecsesen hajtja fejecskéjét,
ugy leli kisded helyecskéjét.

Most igazában ékszerláda
mi uj csodát rejt tátva száda?
Ki belenéz, az vissza nem tér,
nincs óriás, ki bele nem tér.

És beletér legény is, férj is,
Tündérország sekély is, mély is.

S beletér asszony is, leány is,
s az udvar tagja valahány is
Királynak szinte kedve csosszan
öreg méltósággal becsusszan.

Tünik tömör szakálla szála
s ürűl a nagy királyi szála.

De tell a bűvész ládaháza,
népet belé, mint zsákba, rázza
s mikor az udvar benne mind
hóna alá csapja megint.

S süvegje leng: "Alászolgája!
Művészembernek nincs hazája."

1906 vége

[Hanton, dombon, dombvidéken jártam...]

Hanton, dombon, dombvidéken jártam,
halmon, hegyen, hegytetőkön álltam,
s amit láttam, most, amit csak láttam,
hallja meg a világ: elkiáltom:

hantot láttam, napsütött mezőket,
halmot láttam, hegyet, hegytetőket,
és csatornát, csillogó folyókat
szántóföldet, erdőt, legelőket.

S zöld hegyeken láttam barna várat
tarka mezőn szürke várost, gyárat
napot bujni sötét folyosókat
csöndes folyón püffögő hajókat.

Tiszta folyó fölött kormos füstöt
s fönn ragyogni földből jött ezüstöt
napon égni sok aszú kalangyát
s piszkos embert nyüzsgeni mint hangyát.

S van miért ha gondolkozni kezdtem,
értheted hogy értelmét kerestem:
mi lehet a célja-vége ennek,
ez eleven, tarka végtelennek?

De már félek, nincsen célja semmi
célja lenne legalább pihenni.
De már félek, nincsen semmi vége
nincsen a szívemnek menedéke.

1906 körül

Extasis

Villámlik a villám
messze az éj.
Mélyül a mély.
Hullámlik a hullám.

Csillámlik a csillám,
hószinü téj.
Ó csupa kéj!
Zenéjit is hallám.

Hol kell járnom?
Nincs nekem álmom;
messze az éj.

Mélyül a mély.
Édes a jármom
és csupa kéj.

1906 [?]

[Ki járt már ki járt már Bergengóciába?...]

Ki járt már ki járt már Bergengóciába?
vagy a tengeren tul Óperenciába?
Szegény magyar költő, dekadenciába,
hadd bujdosson egyszer Óperenciába.
Mesét mondok ime de nem lesz szófia:
Volt egy szegény ember, annak három fia.
S igy szól a legnagyobb: "Hadd jöjjön akármi:
elmegyek én apám szerencsét próbálni
Anyám süss pogácsát, töltsd meg a tarisznyát,
kezembe a furkót, lábamra a csizmát."
Felhúzta a csizmát, megfogta a botot,
estére egy sötét erdő közzé jutott.
Ki volt utitársa az erdős vidéken?
A hold ment utána a végtelen égen
egyik a lomb fölött, másik a lomb alatt
ez aranycsónakon, ő csak gyalog haladt
előbb is elfáradt, lepihent a fűre,
éjjeli bogarak csapkodtak körűle
szemeit az álom mégse kerülé ki
a messze szerencsét mutogatta néki
és hogy ne ébredjen uj szomoruságra,
kis fülemüle ült fölötte az ágra.
"Kicsi fülemüle, szép hajnali álom
a messze szerencsét mondd merre találom?"
"Forrás vize zubban keletre, keletre,
az alatt fog nyílni sorsod kikeletre."
Egy óra az aljban, két óra a lejtőn:
forrás vize zubban keletre az erdőn.
Barlang feketéllik hegynek közepéből
forrás vize zubban barlang üregéből
alacsony a barlang, hajolva kell járni:
a világosságot be nehéz kivárni.

1906-1910 körül [?]

Esti imádság

melyben a költő kéri a Múzsát,
hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.

Üdvözlégy Máriára harangoz a harang,
de meg se hallva hal ki házak közül a hang.
Midőn a föld közömbös, talán a menny megért:
imádkozzunk ma Múzsám a minden lelkekért,

kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e, merre? mért? -
nyerik talán az égtől amit a föld remélt;
kik útban és felezve lét és nemlét honát
lesik talán a földtől amit az ég nem ád;
kiket közel megérez a fínomúlt ideg
s sok gyenge nőt sötétben lúdbőröz a hideg;
akiktől fél a gyermek, ha csendben fél maga;
akiknek szenvedése borzongat éjszaka;

kiknek lehére fodrot vet síma tón a hab
és elhomályosúl a fényes tükördarab;
akiknek rémes esten ajkukról sír a szél
s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás beszél;

kik bolygnak milliónkint teretlen téreken
s kiderül szenvedésük a végitéleten:
azokhoz sok közünk és eleven nincs utunk:
azok közül jövünk és azok közé jutunk.

Ismertem egy leánykát, szép volt és halavány,
és elrepült a lelke egy szennyes éjszakán.
Mit csinál, árva lélek, föld felett, ég alatt?
Sápadt teste azóta a sírban elrohadt.

1906-1911

A nagy szobában

A nagy szobában egyedül maradtam,
lábam besüpped bolyhos szőnyegén,
besüpped az öblös fotel alattam:
a nagy szobában senki más, csak én.

Más senki sem, csak én. Ez mind nem él.
Az asztal, szék: fa! mahagóni! ében!
ez mind nem él. Mélyében semmi mély:
sötétség az anyag tömör belében.

Ez mind nem él. Nem él a levegő,
mely holt virággal balzsamozva lippen;
nem él a fény, a porszemrengető,
mely kárpítként nagy ablakon belibben.

Csupán a tűz él. Legalább mozog.
Legalább lángol. Vörös lángja táncol.
Legalább piros. Legalább meleg.
És élek én...

1907-1908 eleje

Egy vers, a porvárosból

Ezen a száraz délutánon,
mely unt sorsodnak képe tán,
mihez fordulsz? - Bármint utálom,
karjába ölt e délután.

Emlékim albumát kitárom,
lapjára bámulok bután,
hol annyi régi délutánom
úszik holt szirmok illatán.

Az utcán sápatag diákok,
a kertben vérszegény virágok,
az udvaron porülte fák.

És testtelen felhők az égen
és fulladó szellők a réten
s a kapuk alatt vén kofák.

1907-1908

Tisza hídján

Tenger az éj most
itt állok a hídon.
Távol a város
lángjai lógnak.
A szürke sötétben
kék villanyu foltok.

Szerte a vizen 
reszketnek a lámpák:
fekete réten
sárga virágok 
holdudvaru, bojtos
foszlányu szirommal.

Mostan a bús táj
fényszőnyege rojtos
gobelin, árnyalt
tompa szinekkel.
Aszfalton a messzi
kocsik zaja tompa.

Tompa a lelkem
s a lángpamutokkal
hímzett éjbe
betakarózik:
az Isten akarta,
hogy jőjjön e káosz.

1907-1908

Ma délelőtt, ma délelőtt

Ma délelőtt, ma délelőtt
itt hagyom ezt a telelőt,
ma délután, ma délután
megyek a kedvesem után.

A haja barna, arca szép,
olyan mint egy madonnakép;
pillája hosszu, szeme mély,
az ajka csupa szenvedély,

Amerre pillantása hítt,
feszíti vágyam vásznait
és vágyam vászna úgy dagad:
ki tudja, meddig nem ragad?

Ma délelőtt, ma délelőtt
itt hagyom ezt a telelőt;
lobog a vászon, süt a nap:
én leszek a legboldogabb!

Ma délután, ma délután
megyek a kedvesem után;
csipője karcsu, keble dús:
csupa egészség, csupa hús.

1907-1908

Egy régi szerelmes Velencében

Ó mennyi szerencse
és mennyi talány!
A régi Velence
s az ifjú leány.

Már este van itt benn
sötétül a ház
s kigyúl ereidben
az éjjeli láz.

Hív csendes ölébe
az ágy meg az éj
jer vár gyönyörébe
a vágy meg a kéj.

Ott künn a csatorna
csupa láng, csupa dal:
boldog az, Madonna,
aki fiatal.

1908. aug.

[Palotáknak, templomoknak...]

Palotáknak, templomoknak
színjátszó márványai közt
jártam én is tűnt koroknak
sok csodás bálványa közt
és míg némán mint egy lélek
csúszott köztük gondolám:
"Holtak vagytok, én meg élek
és nevetlek" - gondolám.

De a holtat nem kell híni
mert magától megjelen:
a Palazzo Contarini
nyílni látszott hirtelen
és kihajlott (Desdemona?)
ő volt, más volt, bárki volt
mintha élne - mintha szólna
nem mosolyg így aki holt.

Mintha szólna, mintha élne
mintha látna - gondolám
és zavarban, mintha félne
lopva nézné gondolám.

1908. aug. - 1908 második fele

Régi magyar költők

Ó ti kik oly régen s mégsem igen messze
tevétek, e nyelv hogy forrásit eressze
(háznak idült jégtől így csurran eresze
s hanyagolt bányának nyíl tágan eresze).

Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,
beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,
fiatal, ősz fők közt versenybe' kiválni,
hamit azok hagytak, magam azt munkálni;
de azok neveltje, kik mezejük aszfalt,
kiket e bágyadt kor vergődve magasztalt,
vágyón, irigyelve nézek tifelétek.
Szellemem a koré, anyagom tiétek, 
s bárha silány viskót, bárha csupán vázat,
magyar égett kővel építem e házat.

1908. ősz

Megállj!

Lelkem, megállj! Ily messze kóborolni
             tenéked nem szabad.
Tilosba tévedsz! szokd meg otthon ülni,
             meghuzni magadat.

Ez a vidék még nem látott kaszálót;
             veszélyes puszta táj.
Merész madarász, vidd haza a hálót,
             erre nem jár madár.

Vagy hogyha jár, tenéked vészmadár lesz,
             károdra károgó. 
Kerüld keresztény! Keritő határ ez,
             mint egy egérfogó.

Mint egy egérfogó, ezek a szirtek 
             elvesztik az utat:
Akastyánszirtek, alattuk az ördög
             kopácsol és kutat.

Mágnes szirtek, melyek közt csalfa kormány
             iránytű, mécsvilág.
S a szirtek és a szakadékok ormán
             nyíl sok sötét virág.

Százágu tüskés óriási növények,
             lombjuk szél nélkül ing.
És hogyha téved valaki közéjük,
             száz karját nyújtja mind.

S polypok karja e virágok karja
             már amint ölel:
Ha Isten vagy az ördög nem akarja,
             nem is eresztenek el.

1908. ősz-tél

Téli képzetek

A táj fehérbe öltözött
befútta a havas tél;
felhő alatt és hó között
magában áll a kastély.
    Dinom-dánom, dáridom
    hosszu téli este
    senki sem jön az uton
    mert a hó beeste.

De drótfonálon száll a hír
és búg a nyurga pózna
valaki nyög, valaki sír,
s sok messze cső golyóz ma.
    Nellem-nollom, únalom
    lanyha téli tábor,
    csikasz ordít a havon
    torkaszakadtából.

De Afrikában semmi hó,
dobol a sűrü zápor 
s a sarkvidéki eszkimó
nem fogy az éjszakából.
    Diri-dingi-dingaló,
    ez a könyvek éve:
    tárva szép a kandaló,
    könyv pedig betéve.

Most kerget népet a hideg
a sima városutcán;
most fájva zsong a vén ideg
s repül a szél a pusztán.
    Dinom-dánom, dáridom,
    mostan áll a farsang
    zeng a szél a várhidon,
    zeng a várban karhang.

A hó esik, fehér a sík
befútta a havas tél,
s ha szél keféli hómezét,
minden ház messze kastély.
    Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá,
    únalomnak ágya:
    kályha mellett ábránddá
    fagy az ember vágya.

1908

Kék faluk

Ki járt már a kék falukban?
Ki a csunya kék falukban?
hol a kék fal sértő színnel
közepellik zöld zsalukban?

Ott a cifra házak orma
cifrán ott a házak orma
házak orma kék kereszttel 
pompáz mintha sírkő volna.

Mindenik ház egy-egy kripta
s mindeniknek megvan titka:
nemzedékek asznak benne 
a világból kihajítva.

Nemzedék ott több ne asszon,
ember ottan ne mulasson,
ottan beteg minden gyermek,
mételyes ott minden asszony.

Ott az emberész nem lámpás,
csak egy ködben járó csámpás,
elhunyt bűnök pállott ködje
s puliszkára hajtott rámpás.

Minden sarkon ott egy Krisztus,
egy sovány, bizanti Krisztus
véres és esős bordákkal
vár, míg jő az Antikrisztus.

Ablakot ne nyiss ott éjjel,
mert a vampir jár ott éjjel, 
gonoszúl a bokrok árnyán
kék kisértet les ott széjjel.

1908-1909

A csüggedt kapitány

- Hol jár a lelked, éjszivü kapitány,
hol jár a lelked éjszinü paripán?
 hol jár megint, hol jár a lelked?
  mely hadakat, vadakat vág, kerget?

- Nem az vagyok már, aki valék, szegény
szegénylegény, de büszke, bitor legény,
 ki egykor a tilosba vágtam
  hej, bitoran, botoran, de bátran!

Mennyi sok kincsem, mennyi sok aranyam
szeleknek szórtam, vége van, odavan!
 Most szellemem, miként gerincem
  nyugtot eped, s veszi bármi kincsen.

Jer hát, nyugodjunk, jó paripám! Rövid
kantárra foglak! Nézd a tavaszt, ma vig:
 kész vendégasztal: lásd a hasznát!
  Föl ne ijedj, ha zokogna gazdád:

a nyúgalomnak ára a fájdalom
nekem: mert érzek és nem mondhatom;
 neked: mert még röpülni vágynál
  és nem ereszt a hideg kantárszár!

1909. tavasz

Az Olt partján

Mint a halász amott nyugton vigyázva vár
s ha moccan a horog, ha rezzen, kapja már:
kivetem lelkemet a szépség tengerén,
gyönyörűségeket halászok benne én.

                        *

Haris harsog, kakuk kattog, darázs zenél,
nagy jegenyék között lentet a lassú szél.

                        *

Fellegszerű hegyek, hegyszerű fellegek,
hol a köd testet ölt, a kő meg fellebeg,
s alig leírhatón, alig képzelhetőn
fátyolos napsugár szikrázik a tetőn.

Lenn, zöld partok között, folyik simán az Olt,
kanyargón és bohón, úgy mint száz éve folyt,
két hattyúóriás hintáz, két fellegárny
a sík folyón, melyet felgyújt a napsugár.

Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek
s hullatják tollukat, mint égő fürtöket,
hull az égő fehér, lángezüst színű toll
igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.

1909. nyár eleje