ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

[Ma ujra csillagos...]

Ma ujra csillagos. Csillagai az égnek
- Lásd mára mind kijött - lakodalomnak égnek
és dobogó szived drága zenéjü hangja
szegény ijedt szived lakodalmunk harangja
s elfog a büszkeség amint dobogja: Bim bam!
hogy ilyen gyönyörűt tartok a karjaimban
s hallgatom ajkadat, a véreset, a pirost
s ugy gyűröm ujjaid, mint egy darab papírost
mint gyónócédulát, mint szerelmes levélkét
amelyre leirád szivednek első vétkét
s mikor tanácstalan melletted álltam árván
s láttam hogy mind nem ér semmit a sok szivárvány
melyet valami nap bágyadt egemre festett
s hogy az egész világ szive nekem a tested
s láttad hogy életem belehull bús tüzembe:
e drága levelet csusztattad a kezembe.
És néha azt hiszem hogy semmi, semmi, semmi
hogy egyek ne legyünk, már meg nem tudja tenni
és máskor azt hiszem hogy minden, minden, minden
ellenem esküdött - de ha szemed tekintem
akkor nyugodt vagyok, szívembe száll a béke
mint aki tóba néz és a tóban az égre
s hallgatom szívedet, amint dobogja: Bim bam
s gyönyörrel, gyönyörüm! gyötörlek karjaimban.

1921

Karácsony elé, Inkának

Hát ujra Karácsony elé
harangozom a szíveinket!
Tavaly, tavaly, emlékszel-é?

tavaly a Sors vetélt ki minket,
a Sors, a vén harangozó
s mint két harangnak nyelve, lengett

a láb, a vér, a szív, a szó,
a kéz, e lengő, bús ütő,
s a hír, e szakadós huzó,

s a csápos szem, s a vak tüdő,
mely levegő után liheg
és vár, mint hegyen téli tő.

Óh puszta tőkék, bús szivek!
Valami filozófiának,
vad újnak, vagy nyűtt réginek,

jó tán ez is, öröm vagy bánat;
de inkább vallás kell nekem.
Az évek árapálya támad

a régi lankás hegyeken.
Jer! Isten úr vetélt ki minket.
Óh jer, hitetlen gyermekem!
vigyük hozzá örömeinket!

Ma újra Karácsony elé
harangozom a szíveinket.

1921. dec.

Szolgád én nem lehettem...

Szolgád én nem lehettem Uram:
Virágos rétek vártak magasan.
Havas fák fölött csillagsátorok,
uj angyalok és izesebb borok,
lángban uszó forró alkonyok,
nem foszló-fényü sápadt csillagok.

Szolgád én nem lehettem Uram:
jól tudod: magasan száll a hold -
Minden, mi eddig hangtalan lapult
jöttömre zsoltáros dalra gyult.

Szolgád ó Uram, nem lehettem én...
Méz-izü patakok kinálták habjukat,
bérces fenyvesek hüsitő karjukat,
ringó hajnalok pirosló ajkukat.

Szolgád ó Uram, nem lehettem én...
- Harmatos pólyák közt nyugszik fenn a hold -
csorgó nektárral telt büvös edény,
mit a hajnal csősze ma elémbe tolt,
hogy ne muljak el, mint szomjazó szegény -
Szolgád ó Uram, nem lehettem én!!!!

1920-as évek eleje [?]

Erdő, fák, ágak...

Erdő: fák, ágak, levelek, mókusok;
város: út, házak, ablakok, lányfejek;
mindegy, ha kocsi zörög vagy lomb susog:
én is egy vagyok, egy kerék, egy levél!

Óh kerekek boldogsága, óh levelek 
boldogsága! szent, megkötöző varázs!
Fejek és felek, parányok, ezerek:
csak a csöppnyi számít, csak a csonka él.

S mit bánom, mi zúg, autó vagy darázs?
Zúg, zúg a lelkem és zsibog a husom:
csak fuss, autó, messze még a garázs!
röpülj nászra, darázs! messze még a tél.

Jer, jer, mi aprók, szeressél, mókusom!
Kerek erdőbe, kerek Budapestbe
mi boldog férgek, okosom, csókosom!
tárjuk szét a szárnyunk, hadd vigyen a szél!

S oly lendülettel suhanjunk az Estbe:
lopja be az Estbe mámorát a Dél!
Kerék sem áll meg a gépből kiesve;
levél ha lehull, csak messzebb táncra kél...

1923. nov.

A legfőbb szemérem

Mindig csodálom, mért mondják ki azt a szót,
mért nem titkolják azokat a szavakat,
mért nem szégyellik, jobban mint a szerelem
szégyellt, titkos szavait, mért nem fáj ilyen
rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik
vissza torkukba, mért nem dobban szét a szív
e vérhökkentő hangra, mért nem áll meg és
mi védi a hideg Utálat kavargó
kezétől, hogy hozzá nem nyúl? Mondják, van oly
nép Afrikában, mely nem enne más előtt
és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:
evés kihörögje. Restellik az életet,
de ki restelli a halált? Hősök? Dehogy!
Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.
Mert van-e szemérmetlenebb, mezítelenebb, 
létünknek piszkos mélyét jobban felfedő
szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?
Jer, takard el e szörnyű szókat, könnyü rim!

Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!

1923

[Hópelyhek csengetnek szemembe...]

Hópelyhek csengetnek szemembe; szánkók
szaladnak évek pusztáin át
felém; az utcán Muci jön, máslis
taknyos, lobogó haju lány.

Rázzák, rázzák a fák a virágot
hóból; virág és pille: hó.
Avasszagu bunda préme csikland:
micsoda félszerből jött értem a szán?

Illanok a gyémánt tél mosolyában.
Évek, évek és rónatáj...
Vágja a szán szele fülem és orrom...
Micsoda nagy madár ül ott a fán?

Alszik a falu, a téli Szeremle -
Hejhó! jár-e a szekcsői komp?
Tulcsenget a csend az egész világon
vatták vattáznak minden körűl.

Ott tul a csönden száz ágyuk szögezve.
De még az évek elfedik azt,
az évek béllelt sáncai alján
iszonyu robbanások alszanak.

Talán mindegy hogy jövő-e, mult-e?
Szánkók rohannak az éveken át
ma csönd vattázza a pesti utcát
kislányok járnak a hórács között.

1924. jan. körül

[Mily könnyü szél, meleg borulat!...]

Mily könnyü szél, meleg borulat!...
A pár fa mely szűk telkemen áll,
ugy nyujtja ágát óvatosan,
mintha lesné hogy esik-e már?
Szinte látom amint csakugyan
ráhull az első mennyei könny,
hogy borzong törzsén titkosan át
a félelem és az öröm.

1920-as évek, 1924. márc. után

Az ezüst rózsa alatt

Fénnyel az Isten
öntözi a földet;
kannája ezüst
rózsája a hold.
Kannája alatt a 
locsolt fü legörbed...
Ideges fejed is
párnára hajolt.

Itasd, égi Kertész,
bolond virágomat:
hadd járja be lelkét
e béke-ár;
hadd legyen benne
minden gondolat
csöndes és gyengés
mint a holdsugár.

Ha holdat látok
látom Azt, aki régen
így beszélt: "Boldogok
a szelidek."
Suhan az égen:
körülötte kéken
szent felhőasszonyok
fátyla libeg...

Oh, felhők, égi
ápoló-szüzek!
hűstüzű csillagok
s te síma bolt!
hegeszd remegő,
véres életünket!
s táplálj csitító
tejeddel, hold!

1924. nyár

[Minden fény a vízbe mártja...]

Minden fény a vízbe mártja
hosszu lábát lankatag:
lába körül ing a hab.

Mint uszó sziget sötéten,
halk zugással és tunyán
nagy uszály jön a Dunán.

Itt a parton járok, várok
teljes egy órája már,
de rossz annak aki vár.

Unatkozva ballagok.
Szerencsére szép idő van,
égnek fenn a csillagok.

1924. nyár

[Óh egek kékje, lombok zöld frisse...]

Óh egek kékje, lombok zöld frisse,
   fiatal állatok kedvessége!
Hogy vágyik felétek a teremtés véne,
   az ember!
Ő későn jött, lelkében küzdve
   vonaglik a láng már.
S a legjobb dolgokra azt mondja
   hogy: Nem kell!

1924. ősz

Úgy mentem a harcba...

Úgy mentem a harcba, hogy előttem
lydiai fuvolások, mögöttem
bíborsátrak...

Győztem - de a fuvolák összetörtek.
Sátraim az ágyu ronggyá tépte.
Én egy rongyba

takarózva heverek a téren.
Én nem fogok már harcolni többé.
Kimerülten

s elfeledve heverek - a láz
forró kezét, szigoru ápolónő,
homlokomra

tette, s én már csak egyen tünődöm
hogyha ez a kéz ilyen nehéz
ez a semmi,

hogyha ily nehéz a levegő
súlya bőröm s rongyaim felett
mily nehéz lesz

még a temetőben a tömör föld
súlya, ha meleg könnyeid talán
meg nem puhítják, kedvesem...

1924. szept.-okt.

Kevélység tornája

Valami tüzet, Istenem, a földnek
robbanó kalpaga alatt, a vulkán
alatt, hol a lávák velője forr:
ilyesvalami tüzet bennem, élni,
még és még élni, s fogytomig remélni
      buggyant ez a bor.

Még nem vagyok vén, Istenem, a dallal
győzi még ajkam, izmom győz a súlyon,
szívem a másodpercet győzi még:
mint öreg gőzgép, törten és veszélyben,
de mindig egy erőben és erélyben,
      míg nem jön a vég.

Rajta hát, kancsók, csókok és kevélység
végső tornái, lánggá buggyanó bor
velőmből, vér, melynek a neve: dal!
Vén a világ ma, bölcsek már az ifjak:
csak én vagyok, hogy álmodozva vivjak,
      botló fiatal!

1924. ősz

[Ti gazdagok! Karácsony...]

Ti gazdagok! Karácsony
s ujév közt
jól aludjatok!
A karácsonyfa éjjel
magától kigyullad és ragyog.

Különös sápadt gyermekek
játszanak
a halk gyetyák alatt.
A csengő cseng, a gyertyák
lobognak,
az ágak inganak,

mintha szél volna a szobában.
Reggelre
az asztal zöld fűvel teli
s a gőgös gazdag gyermek
játékját
felnyitva s rendetlen leli.

De kinek nincsen gyermeke
s nincs játék
bús karácsonyfája alatt:
az felébredhet éjjel,
nem lát mást
csak az ismerős ágakat.

Szekrény és ajtó és fogas,
a sötét fán
minden dísz aludt fényü kincs.
Önmaga ül a fa alatt
bús gyermek
s keresi a játékot ami nincs.

1924. karácsony

[Kinzott kutyák a klinikákon...]

(Kinzott kutyák a klinikákon, vonitó szegény lelkek,
kamráról kamrára zárva...) A Föld véres börtönében
szétzárt testvéreid jaját hallgatod e csöndes éjben,

tenmagad partjain állva, és lenn megindult a jég már,
lassan huz zengve, ropogva, különös meleg szellők
hajtják, hasadó hangjára felelnek a szerte jajok.

Hajolj lelked korlátja fölé, nézz le a zajló mederre,
hogy usznak és huznak a mélység táblái fulladva, törten,
minden tör, árad, szédül, ki tudja, mit visz, mit nem visz?

Olykor mint fehér szüzet, valamelyik törékeny táblán
egy lengő alakot látsz tovacsuszni, kétségbeesve
int feléd, és már messze száll, meginog, elmerül.

Nyomában az irgalmatlan ár dandára tolong sürüen
egymásra nyomva tördelt jegeit, pajzs pajzs hátán
végtelen had vonulása veszélyes, idegen ég alatt.

1924

Mért nem szólok, mért csak hallgatok?

Nehéz szólni annak akiben
csak utálat, semmi emberibb
csak rossz emlék s súlyos szégyen ül.
Ember-voltom szégyenelni kell
magyar-voltom szégyenelni kell.
Mondtam: Ember vagyok! és e szóért
kitagadott őrült nemzetem.
Mondtam: magyar vagyok! és e szóért
megvetettek legjobb társaim.
Szerény voltam és a nevem: koldus!
büszke voltam, s a nevem: irígy!
Akinek vétettem, gyűlöl engem
akivel jót tettem, gyűlöl engem.
Mindenkinek adósa vagyok.
Életem unt posvány, abban lelkem
ingadozó és hazug lidércfény.
Csaltam, és nem tudtam csalni sem.
Rossz igazmondó és rossz csaló,
belül aljas, kívül hencegő
piszkos napok, férgek rágtak el.
Szemem nyálka, szavaim köpések.
Ki az aki hinne még nekem?
Ki az aki nézne még reám?
Én utálok, engemet utálnak
és ez a vers, ez is csak utálat
csak utálat és szennyes hazugság.

1924-1925. tél

Utálom a szememet

     Utálom a szememet,
mert csak rosszat látok azzal.
     Utálom a fülemet,
mert csak rosszat hallok azzal.
     Utálom az ínyemet,
mert csak rossz izt érzek azzal.

     Utálom a kezemet,
mert csak rosszat teszek azzal.
     Utálom a lábamat,
mert csak bajba megyek azzal.
     Egész gonosz magamat
utálom tetőtől talpig.

     Nincs istennek mennyköve
mert csak engem verne azzal.
     Nincs hóhérnak kötele,
hogy engem nem fojt meg azzal?
     Óh véletlen bolondság,
hogy sohasem öltem embert!

1924-1925. tél

Tudom, hogy csúszom

Tudom, hogy csúszom, lejjebb, egyre lejjebb:
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.

Oh jaj, az Élet hinárába léptem,
szennyes karjai ölelnek, lehúznak,
minden lépés csak ujabb sülyedés.

Multam uszálya nem hagy engem uszni,
nyálkával ittasan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok tapadnak reám.

Szememet nyálka, szájamat utálat,
karjaimat a pántlikás gyülölség
kötözi, és szivemet zord tudás.

Mindent kidobtam, zsebeim üresek,
mégis nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.

1924-1925. tél

A szépszemű öreg tovább mesél...

1.

Te vagy a táj, hová szivem
folyton epedve hazarándul;
te kék, finom, fantasztikus
Dunántul!

Ha otthon kell, ha mese kell,
feléd futok. Te vagy a dajka,
kinek tej-édes szavakat
ad ajka.

Mert együtt otthon és mese,
mint tarka fény és enyhe árnyék,
bús varrólány és álmodott
királynék...

2.

Tépve a fák, kidőlt a fal,
szennyes iszap zuhant a kertre:
kedvünk lepkéjét a vihar
leverte.

De ím a szépszemű öreg
benn, egy erős öreg szobában,
tovább mesél... Tünt viharok 
szavában

kelnek és mulnak, és ború
derűre, szürke égre rózsás:
hullám és hullám... Oh dicső
hajózás!

3.

Bár néznénk minden bajra úgy,
ahogy a hajós néz a hullám
völgyére: szemünknek gyönyör
a villám:

fülünknek gyönyör a zúgás:
és gyönyör az élet szívünknek, 
mint dús hajózás, bérci út,
vad ünnep,

hazárd nagy játék, játszani 
gondtalan gonddal, könnyü bájjal,
vigyázva - gyilkos és bolond
szabállyal.

4.

Röpíts hát pelyhül, szárnyas ajk!
hogy legyünk könnyűek a bajban,
könnyű hajósok e gonosz
viharban!

könnyü játékosok e vad
játékban, otthon a veszélyben,
otthon és bátrak e hazárd
mesében!

S te, együtt otthon és mese,
hova bús szivünk hazarándul,
ihless még, leghívebb hazánk,
Dunántul!

1924-1925. tél

A visszafelé szálló madarak

     Madarak röpülnek
     felleges égen.
     Nem arra szállnak már
     amerre régen.
     Azelőtt előre
     szálltak a jövőbe.
Mitől ijedtek meg szegény madarak,
   hogy most visszafelé szállnak 
     a felhők alatt?

     Ne hagyjuk, kedvesem,
     fogjuk itt őket:
     kár folyton kergetni
     futó mezőket...
     Fonjanak nekik hát
     karjaink kalitkát:
meleg kalitkában majd elalszanak,
   míg bús csókok csillagoznak 
     felhőink alatt...

1925. tavasz

Művész imája

Adj nyálat ajkaimnak, Isten,
adj termékeny kilenc esztendőt,
hogy hangos, unokás vasárnap
üdvözítse az új teremtőt!

Adj napjaimnak szőkeséget
és éjeimnek barnaságot,
hogy virágától gyökeréig
végigszagoljam szent világod!

Naptól, sártól és virágvértől
csatakossan állok előtted:
mind, amit adtál, elfogadtam:
áld meg áldódat, követődet!

1925. nyár