ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

Vértanúság vágya

1.

Vértanut! Vértanut!... De hol nő a pálma?
Fejünkre tikkadt az idők Szaharája.

Óh Isten! van-e még markodban datolya,
vetni magvait egy jövő oázodba?

vagy fáradt ujjad közt ha maradt egy-kettő
pálmamag: azt is már leejted a meddő

semmibe, mint sok bús csillagod!?

2.

                                            Így hullna
a vér is, a vér is haszontalanul ma.

Bujjunk el, testvérek, félnek a próféták,
hol az Igazság is hamisan fog krétát.

Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat.

Óh bilincses élet! óh zsákbafutó kor!
Fárad a fény; császár lett a poroszlóból

s görnyedten járnak a hercegek.

3.

                                             És mi már
nem bírjuk. A mellünk nyugtalanul zihál.

Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt szavak:
csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag!

ragyogva, kitárva, kamaszul és bátran!
s nem is e gép-évek motor-fogatában,

amely csak arra visz, amerre akarják,
amerre számítva csattintja csavarját

a Céltudat kemény ujjhegye!

4.

                                              Paripán!
S a keresztutaknál ha megállsz, paripám,

szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek
s míg hosszú sörényed a Végtelenségnek

szelei borzolják, jövendők és multak
keresztútja mellett ha megállsz tágultabb

cimpával: megérzed valahol talán ott
az Isten illatát! mint lepke a lángot

megleli, ha belehal is!

5.

                                            S ha az Isten
fáradt már mint lámpa, mert olaja nincsen:

tápláld te az Istent, aki táplált téged!
égj Benne, ki benned évezreket égett!
Óh paripám! pillém! óh gyenge molyocskám!
tudom, kicsi vagy te hogy Abba lobognál:

de hány mag elömlik szent kéjjel, céltalan,
míg tán egyikben a Jövendő megfogan!

1925. nyár

[Szomoru dolog szomoruan élni...]

Szomoru dolog szomoruan élni:
jobb vigan.
Ki bolond nap-kölykeit elvetélni
naptalan?
Ugyis háromszázhatvanöt a háromszáz-
hatvanöt
vágott bárány már, hadak nyűtte roncs váz
s visszanyög
maradék nap-testvéreit kisértve
máig is...
Sem a körülvalók gyönyörüsége,
sem a friss
rügy, a fák hónalj-pelyhe, sem a földnek
tavaszi
porhanyó finomsága - csupa zöld meg
barnaszín -
az egész Mostan, a holnapba fúló
büszke Ma
s benn méla tegnapok maradva múló
dallama,
csókok és versek, s a gyógyult betegség
lángsovár
szomja nem elég, hogy hangosra fessék
e sivár
tegnapelőttök csendjét, mely fagyott hab
csöndje volt:
néma a víz, csak a jegek ropogtak...
Ágyu szólt...
Az ágyus csöndnek vége, s már az élet
habzaja
hallhatóan zeng ujra, zeng a lélek
madara,
mint illatával zeng a láthatatlan
ibolya:
S szivem sisterg mint hablocsolta katlan:
mi baja?
Szomoru szomoruan sisteregni;
jobb vigan.
Ki bolond, nap-kölykeit eltemetni
naptalan?
Mert halni nem tud, ami hajdan élni
nem tudott,
ne öld meg azt is ami tudna élni,
ha hagyod.

1925 [?]

[Mily tisztának-épnek...]

Mily tisztának-épnek kell lenni ki világ elé mer állni - csodáljad őt!
világ elé áll meztelen lélekkel! Micsoda vizekben
fürödhetik az! micsoda szabad, gyönyörü vizekben!
Micsoda szelek a törölközői!
Könnyü a márvány isteneknek törött karjaikat mutatni
s más gőgös, tiszta, végzetes hibákat, mikkel müvészük verte vagy az évek:
csak vendég sima tagjaik keményén a sár mely a földből rájuk tapadt.
De mik vagyunk mi, testvéreim? és megtagadhatjuk-e a Sarat?
Vagy mutathatjuk-e közömbösen, vagy akár nevetve, vagy sirva:
"Ime ez vagyok én, ilyen piszkos! kire az Isten képe van fölirva!"?

Léha beszéd ez, kedveseim! Illene egy kis szégyen hozzánk
mikor magunk vagyunk a Sár, s nem kivülről tapadoz ránk
s ahogy testünk sárból való s bellül tele vérrel és sárral,
ugy van a lelkünk is tele szennyel és borzadállyal!
Jobb volna föld alá bujni, mint a piacra kiállni,
tengerbe vagy tisztitótüzbe ázni, égni, leszállni...

1920-as évek közepe [?]

[Kék a hegy a város tarkasága felett...]

Kék a hegy a város tarkasága felett,
s a kék hegy felett oly piros az alkony:
jól látom a folyót... az apró házakat...
hol egy sötét alak sétálgat a parton
most megáll... elméláz... a véres égre néz...
talán mint rossz költő, háborukat jósol,
és oly mozdulatlan akár az a kőszent,
ki a templomtetőn a kereszttel pózol.

Hány év óta tartja már azt a keresztet?
És meddig fogja még tartani, hiába?
Talán vár valamit, és abba lett kővé:
megzsibbadt a keze, eldermedt a lába.
Mindegy! ő vár tovább. S mulnak a századok,
mulnak a háboruk, de nem jön a Béke.
A jós háborut jósol, aztán elmegy.
Ő áll, s a keresztet föltartja az égbe.

1925-1928

Jókai

Úgy emlegetünk, mint a nagyapát:
fehér szakáll, jóságos szem... s amint
kivetted a pipát fogad közül
s ajkcsucsorítva s arcod trombitások
tréfás módján dagasztva - óh öreg
gyermek! - fujtál a könnyű levegőbe
egy pelyhet... Árkon, bokron, vízen át,
a fák fölött, a ház fölött, magassan,
símán a kék szép síma levegőben
szállt a pehely... s e pehely volt a lelkünk!

                          *

Lenn apró hangyák másztak lassan, únt
rögök fölött; és minden rög nekik
hegy volt, és minden kavics szikla volt.
Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!
Óh jaj, mennyi vesződség és veszély
rágta és nyelte egyre terhes útjuk
kanyargó vonalát, míg megszegett
egymás után... De könnyü diadallal
szállt fönn, símán a síma levegőben
az elröpített pehely... ami lelkünk!

                          *

...Nézd, nézd, mivé lett a szegény pehely!
Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!
S jött a viharok vízömlése, jött
a sár, jöttek a tipró talpak - óh nézd!
mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!
Magyarország! Hol van II. Árpád,
jövő század regénye s álmaink? -
Te oly helyütt élsz, mely örökre védett
minden vihartól - és kinek az ajka
röpít el még?... Tiprott pehely a lelkünk!

1925

[Mikor lesz vége az alagutnak?...]

Mikor lesz vége az alagutnak?
Még beveri a füstöt az ablak
dobogva állok mögötte lesbe
a csillámok játékára lesve
mintha magam is rohanó katlan...
bár büvölten és mozdulatlan.
Csak tüdőm zihál, csak szivem dolgozik
acélrudak lüktetnek torkomig.
Elfolyva s feszülve kábultan dübörgök:
most hozza a katasztrófát az ördög!
Halálos vasak közt rémül a híg hus
csak míg kiérünk, ójon a Krisztus!
Kábultan dübörgök rángatózva
most jön a sötétben a katasztrófa!
Előrehajolva kémlem az éjet
hogy meglássam a legelső fényjelt;
szédülök, bódulok, ingadozom,
szemem és arcom csupa korom,
fejem fáj, gyomrom ég, agyvelőm füstöl,
orrom és lelkem sürü lett a büztől,
bőröm a hideg üvegnek ütődik,
ugy várok, várok, időtlen időkig.

1926. márc.

Őrült vasak és halk acélok

Álmomban halk kezek és halkezüstfény
acélok delejeztek s én remegtem...

Alagútban futunk, és durva füstjén
a rab vonatnak ingunk szédületben.

Az ablakon hűs csillámok szaladnak:
hűsek, eltűnők, hazugok, vizessek.
Halálszaga van minden pillanatnak
s omolva csúsztat el hogy továbbessek.

Kapaszkodom... szemembe kormos gőz ül...
Lesem a fényt... (Csak addig óna Krisztus!)

Vad sors-vasak zörögnek és az őrült
vasak közt reszket és elfolyik a híg hus.

Új csillanás az ablak párafüstjén...
Szegény remegős álmom! Elalélok...

Hogy is volt? halk kezek és halkezüstfény
halk kezek és halkezüstfény acélok...

1926. febr.-márc.

Hajadnak nyírott lombját

Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
rózsaszínjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje ötvöz

s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
orvosság módra issza színvak
szemem, amely minden világot
mindig egy színnel sötétebbre látott.

Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a testek csunyán elernyőzik,
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen aki jól átnéz, ott az Isten!

Igy látom én a szemeidben
a lélek paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.

1926. márc. vége - ápr.
Összes művei, 1945.

Írógép előtt

Vonaton, Tátra felé

Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
- Még szép volt reggel, bár a Tél,
mint egy levetkezett tavasz,
csontig mezítlen és kacér...
De jött a hó, s  régi Hegy,

a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák águkat.

De nem! cukros kép, elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
...És mord zsivaj, szoros kupé,
s a nyelv... s a táj is... idegen:

csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből vetkezett csucsok!)

De mindegy! élek és futok!
Név, ember, birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)

1926. dec.

Milyen ideges napok!

Milyen ideges napok! - a levegő zug-zubog.
Óriás fürésztelep! - Árad hideg és meleg.
Hideg szél és meleg nap - sivít, lenget és borzogat.

       Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
       vagy itélő ércet emelne kezében
             az utolsó trombitás:
       jajgat a kedves táj és szinte menekül.
       Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
             millió láb, egy futás.
       Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
       kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
             lángba borult ugatás.

Minden fut és mégse fut - menekülne, de nem tud.
Menekül egy hete már - menekül, de helyben áll.
Csak az a csöpp papírlap - száll el amit a por fölkap.

       Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
       mint riadt szellemek egy halottaskertbe',
             ha dudál a csontdudás.
       S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
       Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
             milyen égi uszodás?
       Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
       és csupa görcs uszó karunk, az akarat -
             ólomhullám, fulladás...

Valami nagy mennyei - Klytaemnestra keveri.
Csöpp királyok elveszünk - mi is hullámok leszünk.
Nem is hullám, nem hullám - csak nád amit a hullám hány.

         Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
         Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
               Veti a vak áradás!
         Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
         pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
               velünk is a szél csatáz.
         Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
         Soha ennyi sereg - de hol a katonák?
               Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!

1926-1930

Olyan-olyan gazdag voltam

Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal nem törődtem
Olyan-olyan szomorú voltam: mi hasznom lett volna belőle?
Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a mélynél:
fölötte föld és kő és víz és évek és álmok és éjfél.

Elástam minden kincsemet víz alá, könnyek alá,
s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
kenyértermő mindennapok fösvény, bús földje alá,
mit csak gyáva eke tár, mely kincset nem talál.

De most tavasz szelei fújnak, és kedvesem biztat
és kezek nyúlnak felém, és szivem is izgat.
Mi lenne ha kincseim újra fölásnám?
Mert erős vagyok én, és gazdagabb mindenki másnál.

(Óh jaj vigyázz, a nagy vizeket kiszabadítani vészes!
Kincsed tán nem is volt arany, csupa rozsdás és penészes
vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is találod,
tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)

1927. tavasz [?]

[A napsugár ecsetje...]

A napsugár
ecsetje jár
már 
a sivár 
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom
a régi fal, a régi rom
Itáliában,
ahol szerelmünk
csitrikorában
láttunk annyi
fürge gyíkot suhanni?

1927. tavasz [?]

[Mert szennyes lettem én is szennyetekkel...]

Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
amint keresztüljöttem köztetek
s ki oly bizton indultam büszke reggel
delemre tévedezve csüggedek,
mint aki frissen kel föl idegenben
hogy induljon egy tiszta csucs felé,
mely hivón villog ablakára szemben;
estére tán eléri - de elébb
az utcákon kell átmenni, a sáros
piacon ahol annyi szem köpi
s a messze csucsot ellopják a város
törtető, írigy emeletjei
leszűkült látköréből mig megállva
habozni kezd s már szédeleg szegény,
lökések érik s oly komisz a lárma
s leülne már a piac közepén
de mindenünnen szitok veri zúzott
füle dobját - gyanus mert idegen.

"Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot"
riadnak rá vakon és siketen.
"Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
Verjétek el mert nem közénk való!
Áruhelyünket messze keserülje
az üzletrontó s jövevény csaló!" -
bolond kufárok! sárosan, sebekkel
futlak én s megcsufolva szaladok,
s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
ugy érzem jaj már testvértek vagyok
kivert testvértek - de egyszerre házak
közül szabadba jutva a szabad
csucs áll előttem! és a régi lázak
ébrednek s boldog könnyem fölfakad.

1920-as évek; 1927. közepe előtt

Reggel van, fényes reggel

Reggel van, fényes reggel,
de látszik a holdvilág -
Mi tart még téged ébren,
miért nem tudsz meghalni, holdvilág?

Csorg a fény, ád az Isten
még pár szép őszi napot:
s te ott fönn, halk kisértet,
az élet zaj-zenéjét hallgatod?

Nem félsz az erős Napnak
féltékeny szemeitől,
aki minden sötétet
éltet és minden fényeset megöl?

Nem bánt hogy a fű ujját,
a fa ezer tenyerét
s a virág szomjas arcát
felé fordítja mind és nem feléd?

Tudod, hogy a halottnak
élnie rettenetes,
mégis sápadt világod
a földre néz és az életre les!

Eredj vissza az árnyak
közé és add hírül ott,
hogy megyünk mind utánad,
megyünk bizony, megyünk, hisz itt se jobb...

1927. aug.-szept.

Poshadó kisváros a zöldben

A két fa közt a Mária-szobor
mint csipkés fülke zöld lombjaiból
imád Istent, s az égen a barokk
felhők arany cirádák s angyalok.
Régi présház: vinis hujatibus
s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
bitangul: az egész hegy gazban usz,
mely lábánál az ósdi temetőn
kiárad, és - mindent elöntve, vad
csőcselékmód - fullasztón összecsap.
Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
mint kőtutajok a fűtengeren,
s még lentebb a városka, melyre sok
poéta mondaná, hogy épen oly
temető mint amaz, hol "lomb susog"
s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
poshadást rejtő kövek közt - de én
tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
élet a lomb amelybe belerogy,
sírban a féreg, sír fölött a gaz,
és akármire nézhetsz, élet az;
hegyen a szőllő, pincében a must,
s tekintsd a fölburjánzott juniust!
Ennyi élettel mit akar az Ur,
fakasztva egyre céltalan s gazul?
vagy kell a rossz, s kivánja Mária
hogy legyen miért imádkoznia?
vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
ecset se tudna fényeket festeni?
Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
egének abroszán az esti bor:
s most színes égen, arany fák alatt
maga sötét a Mária-szobor.

1927. nyár - 1928.

A festő halála

Rippl-Rónai József emlékének

Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet -
a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek - de nem így ahogy a szürke Rim
nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap -
mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született. 
Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül - - -

Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön - óh varázs-függöny! - s amint messzebb száll el életed,
mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses golyóiból kikölt, 
szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut -
csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

1927. nov.
Nyugat, 1927. dec. 16.

Istenek özvegye

Mint aki egy zordon,
    fantasztikus regényt él:
betegen szunnyadtál
    s száz év mulva ébredtél...

Óh szomjas borzadás,
    érthetetlen hatalmak!
Amíg te aludtál,
    isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,
    amit az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
    más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem
    - tömegek és masinák.
Párok helyett falkák vannak,
    nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia
   büszke, remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
   százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel
   századot századhoz mérve,
az Emberpálya ivét 
   több nyomig elkisérve,

évek ákombákját
  mohón betűzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
  csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg,
  mégis kissé gőgösen
hordva a Mult titkát 
  az új nép közt idegen...

(Óh két kard, egy akol!
  védett, szabad életek!
Ezervirágu kert!
  ezerhangu koncertek!...)

Mint aki egy zordon
  fantasztikus regényt él:
iszonyút zuhantál,
  s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz
  az új idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
  a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, új földre
  messze kertből jött kertész,
a veszélyes sürűbe
  szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,
  elfojtva, lihegve küzd
maga se tudva tövét,
  s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed
  burjánban is a nemes 
csirát, elfajzást, csökevényt,
  s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,
  s gazdagabban újra kiszökken,
önnön pór trágyáján
  megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni
  egy kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp virágot
  kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot
  vetni már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
  javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején
  új, szeplőtlen flóra teremjen. -
Az Űr főniksze e föld
  - s tán így tesz a kertész, ha Isten.

1927-1928 eleje

A titkos szél

ÚTI EMLÉK

Emlékszel-e a titkos, forró szélre?
Mint egy kisleány,
ki egész éjjel sírt, vörös, dagadt szemekkel ébred - "Óh
a moszkitók! - nyögtél amint kijöttél reggelizni sárga
japán-selymedben - Ennyit ér a csipkeketrec! a habos
szúnyoghálók! a tornyos ágy! Úgy összecsíptek! vak vagyok!" -
Alattunk a szent táj örök operadíszletét kitárta.
Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes
olasz karokból, s mintha a hivek fogytán egy régi zárda
elárvul, ránk maradt a nagy hotel, s mint büszke várurak:
tátongó termek, drága függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes hajlásain könyöklő várta
minket lesett, s árkádok és balusztrád, s este ablakok
pazar sora gyúlt egymagunk tiszteletére, a szakács
magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét,
s meghitt mosollyal Mario, kedves pincérünk... aznap is
ő jött elénk, sajnálva: "Szép signorinák szemének árt a scirocco!..."
S emlékszel, hogyan bámultunk? - Scirocco? - De hisz
egy pálmaág sem ing, de hisz vak csöndben a magnoliák,
meredtek a naspolyafák, és terraszokról terraszokra
oly mozdulatlan hullt a lomb mint elvarázsolt vízesés. -

"Épp ez az, signor, ez a mi sciroccónk!... Fojt a levegő,
a gégében homok kapar, s biz aki nincsen ideszokva,
könnyen duzzasztja föl szemhéját a száraz viszketés.
Nem érzi, signor?" -
Óh, alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt forrón a kaktuszokra.
A titkos szél! Baedekerünk egy régi theátrum mesés
romja felé vitt; kétfelől guzsgolt a kaktusz-karaván
s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.
A titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy árny
fojtott, szirom se libbegett, de a hullámok virtusodva
rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai
messze már jazz-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!
A szezón meghalt; s mintha bús üzenetét a szenvedés
küldené, titkon, ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn,
s a föld, a nagy betegszoba, lázak leheiben pozsogna,
úgy fülledt, fojtott, fúlt a titkos, forró szél, s tapadt egész
csontig: a mozdulatlan szél!
Az Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös úr; emlékszel? s lomhán, nem mozogva
a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel ültek és
kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.

1928. máj.