ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

Ablaktalan ház

VERSES RIPORT

Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! álomház!
Építik Ámerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, ház-sziget!
S nem süt be soha a nap.

De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
szükség szerint és enyhén szűrve kap.
S újrendszerű fényforrások öntik
- pótolni az élő napot, a kintit - 
a violántúli sugarakat.

Száz és száz előnye van!
Soh'sincs benne léghuzam.
Építkezésnek is olcsó.
Puritán, nagy síku falormok
zárják ki a nedvet és kormot.
Ott künn az utca egyre halálosabb.
De bent alpesi lég a folyosókon
s tengeri pára, s mesterséges ózon
s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.

S minek is az utca már?
Egy ilyen tömb egész vár.
Megeszi a ház az utcát.
Liftek, lépcsők, alagsor.
És tömb a tömbbel összeforr,
ki se kell menni az ég alá.

A paraszt gyúrja ott künn még a földet
kenyérré - de mint megnőtt gyerek
anyja emlejéről leválik,
mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
s vegykonyha táplál a rög helyett.

Fütyülünk a Földre, mint az Égre.

Földalatti vasutak
házból-házba siklanak:
ki se kell menni a házból.
Csillagot csak csöveken
fogunk nézni üvegen,
vakondokai az Űrnek.

Az egész Föld egy nagy ház lesz.

Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
Csukott kocsi - mindegy a pálya.
S visz, mint betonpáncélos léghajó
s kormányozhatatlan Földgolyó
céltalan aeroplánja.

1928

Kislányomhoz

Pici lélek, Ildikó,
mért nem rikkantsz, kis rigó?
Mit bámulsz oly komolyan?
Szemed-szájad épolyan,
mintha mélyen elmerülve,
egy riadt kis néző ülne,
puha párnás páholyában,
e világ vad szinházában.

1928. dec. előtt

Ritmus a könyvről

(A magyar Könyv ünnepére.)

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be! 
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

1929. tavasz

Abból a kikötőből...

Abból a kikötőből, a tornácból, ahol
ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások
csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz -
óh kövér nevető ház! akiből annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos
Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert...

Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám beült.
Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
"Eredj ha nincs eszed már!" - S a csipős szürkeségben
mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs
lányszemek... Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem
át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át...

Balladásan János ostorral mutogatta a gólyát, a sast,
és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd?
Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid.
Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös álmok s remények titkos vontató-serege...
Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm!

S mily más bennem a lélek! utamban nincs öröm.
Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak emlékezetétől futok a réginek.
Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen,
mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen:
de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...

S a bús vonat velem mint uszó jégtábla ing
valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket
torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket.
Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!
milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek,
mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,

öreg arcokból néztek... vagy elfeledt lámpafény,
lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én
s karszékben Ilka nénit... sírtak és elhagytam őket
újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta
szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger,
elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva...

1930. ápr. vége körül

Ének az élet javairól

Se nem fehér holló, se nem tarka páva
az a madár akit minden ember áhit.
Csak köznapi veréb, parázna és lármás.
Szivesen megfészkel akárki eresszén.

De jaj annak aki egyszer elzavarja
nagy igényességből, úri kényességből.
Elrepül a madár, minden szomszéd lesi.
Röpülj, madár, röpülj! van nekem madaram.

Röpülj, madár, röpülj! az se kellett volna,
hogy valaha nékem te kellettél legyen.
Úgyse verhetsz fészket az én ereszemre,
mert sohsem ér nekem ereszig a házam.

Én egy sohse-kész ház építője vagyok,
egy végét-nem-érő viadal győztese.
Nem is születtem én tetők mívesének:
itt a munkám, itt a tárt kapu-ív körül.

Festem a kaput, hogy lássák. Nem a végső
szint adom én, ezer ecset jön utánam:
csak szerény alapnak, ahogy rozsda ellen
minium jó, festem véremmel a Kaput.

S dolgozom, mint jámbor napszámos. A zsoldom
alacsony, de boldog vagyok ha az ecset 
jól fog, s munka után kedvesem vár puha
meleg kenyérrel és meleg puha csókkal.

1930. jún. előtt

Király-mese

Óh züllött társ! e fosztott élet
fájáról leesett levél,
száraz levél,
        hányat hány-vet ma fajtádból a szél!
Összezsugorít, mint a levelet
és végiggörget járdáink felett,
míg, egyformára festve, a nyomor
csukaszürkéjét adja rád a por,
hogy seregében holtig megmaradj.

Mi köt még? mily illem? miért nem
dobod le szennyes rongyaid,
bőrig-húsig?
        Akkor talán majd, mint a hajdani
királyt aki koldusnak öltözött
és elveszett a koldusok között
mihelyt ruháit levetette mind
s meztelen állt, fölismerték megint:
úgy ismersz rá te is magadra, hogy ki vagy!

1930. júl. előtt

Fiatal leány

Mint zöld nagy szájak, mint falánk virágok,
tárul két szeme hirtelen,
mélyen, nedvesen, titkosan.
Arcát ugy issza át a vér,
mintha arany piskótát borba mártasz.
Teste még ismeretlen,
mint Afrika;
oly szüz, oly forró, oly veszélyes.
De lelke még
sokkalta ismeretlenebb,
mint a föld vad tüzében születő új elem,
s szomjuságában oly sötét s tudatlan,
mint a pogányok lelke volt, amely
vakon várta nem-ismert Krisztusát.

Óh Megváltó! miért nem csókolod
homlokon őt, mint régi sok apácát,
hogy rejtelmes ajkadtól égő
homloka újra hűs legyen s fehér
s szájad lehelletében nyugtalan
lángja biztos és egyenes sugárként
lenghessen ég felé, mely minden láng hazája?

1930. aug. előtt

[Hajók vagyunk...]

Hajók vagyunk és örökké külön!
Hajó hajót ha érint már veszély
és sülyedés. Ne nyujtsd ki kezedet,
hogy megsegíts, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolygok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában, elkerülve minden
érintést s boldogan ha nem kell látni mást
mint körülöttem egy fasor
merev testőrhadát, s előttem
az eget, a menyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot mely mögött
még levegő sincs...

1930 körül

Sötét vizek gyermeke

Minden este valami nagy hullám alá bukok én.
A mélység palotáiban bolygok egész reggelig.
Mint kiről a mese mesél, aki sellő volt előbb,
tritonfiú, tengermagzat, és a tengerben lakott,
ahonnan fölhorgászta őt régi jámbor csókhorog.

Régi szeretők kiszöktek, balgán, silló tengeren,
titkok fölé; ladikjuk a lélekvesztő szerelem.
S az a csöpp sellőporonty a csónakszélbe csimpaszkodott
és a régi jó szeretők partra vonták jámborul.
Partra vonták és embernek fölnevelték jámborul.

De őt folyton visszahúzta bírhatatlan nagy erő
és sötét nosztalgiával leszállva ha jött az est,
ott bolyongott reggelig a mélység palotáiban.
S mint akit rejtelmes rabló bódulatban elrabolt,
száját tömve, és reggelre emléke mint tépett köd,

mérges gázak rongyaival maradozó csatavölgy.
Mily hipnózis átka ez? Mily égi orvos szuggerál
e mindennapos varázzsal? Mikor gyermek voltam én,
este mindig sírtam: "Még ma nem játszottam eleget!"
de fejem, még ki se mondtam, máris ingott, lecsüggedt,

vagy diákkönyveim mellől hirtelen alábukott.
Az ős hullám mindenestől, makacsul elborított.
Ifjú legény korban olykor hetyke daccal ellenálltam,
napok hosszat elkerültem, s vézna lettem s halovány.
Óh ma már nem állok ellen! vágyva hívlak, vak hullám,

te sötét viz, melybe lábam tocskol, míg a csillagot
lesem bohón, s este, mint az elfajzott sellő, fejest
bukok beléd otthonosan, és egyszer majd úgy bukok,
hogy vissza se jövök többet, bár mint csacska vén gyerek
nyöszörgöm folyvást magamban: "Nem játszottam eleget!"

1930
Az Est Hármaskönyve, 1930.

[Bálterem most az ősz...]

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.

Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

1930. ősz

[A házak közé...]

A házak közé duzzadt zacskókban lóg be a köd.
Óh köd! köd! sivár fal ember és Isten között!
- De az éj fölissza a kételyt és a ködöt.

A sötétség magas bolt az égig az ürön át.
Láthatatlan csillagok ragyognak. Ágyam előtt
a vibráló fekete levegőben megjelen
az Isten! a sötét Isten, a Félelmetes!

De én elszánt daccal furom párnákba fejem
Ő alázatos imáimra korbáccsal felelt.

Én már nem akarok beszélni az Urral! Ur!
Nem atyám! Nem együgyü szivek jó atyja! Ur!
Megsérti őt a bárdolatlan szeretet!
Olykor leereszkedő, de akaratát sohasem értheted.
Én nem tudom a finom udvaronc szavakat.
Ostoba emberi fájdalmam őt untatta csak.
Óh! bárgyu jobbágy voltam, vinnyogó cseléd
most ujból érzem alázatos vállamon dühét.

Nem akarok szólni, gondolkozni se, érezni se.
Minden moccanásom csak uj olaj. S már félni se
tudok, nincs bennem több alázat. Nincs semmise.

1930-as évek eleje [?]

[Nem merek közétek jönni...]

Nem merek közétek jönni, régi társak!
Kit vártok? Nem vagyok már az akit vártok.
      Az már régen meghalt.
Megfojtotta lassan a napok özönje;
s aki helyette ma, ha jöhetne, jönne,
tán úgy néznétek rá, mint egy idegenre
      ki jöttével megcsalt.

Idegen léptekkel és meg-megbotolva
jönne mintha fáradt s kissé zavart volna,
      szomorú vagy részeg.
Nem a régi fiú aki álmatagon,
de még friss szívvel ült köztetek a padon,
s a táblán át, mint egy fekete ablakon,
      a jövőbe nézett.

Mint az álmodóra les a gonosz reggel, 
úgy lesett a jövő véres fellegekkel.
      Ki írt a táblára
vad leckéket, melyek szünidőn is fájnak?
Ki hágott székébe a nyájas tanárnak:
egy uj évszázadnak, egy zordabb osztálynak
      kegyetlen tanára?

Ismeritek ti is ezt a tanárt aki
mindenkit elválaszt s külön-külön tanít?
      S e szörnyű leckéket
miktől a haj ritkul, a hát görbül, a szem
bágyadt szomorú lesz... s a lélek idegen
s vén, mint az enyém lett... jobb nekem, jobb nekem
      nem menni közétek!

Hadd legyek az nektek aki voltam régen
s nem ki ma vagyok - hogy bennetek még éljen
      aki nincs már sehol
s aki... harminc évvel fiatalabb... Ezen
nevettek; de úgyis szomorított versem:
vigasztalást érte egy pohár csengessen,
      egy pohár pécsi bor.

Sírva vigad, mondják, a magyar! Sötétben
látszik meg a láng, és esti csöndességben
      harsan ki az ének.
Így égnek boruló élet-délutánunk
mélájában egyre szebben ifjuságunk
emlékei, s zengnek ifjú fiunk-lányunk 
      ajkán a friss évek.

1931. nyár

Egynapos hó

A keserü városokat
a hó cukorral szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes vállak fölibe,

oly makulátlan, tiszta gallért,
hogy most a szegény, megpökött
csavargót szűzebb hermelin takarja
mint a boldog püspököt

az évi nagy processzión,
mikor reáadják a szent
köpenyt, mely körül enyhe naftalinszag
és ezer molypille leng...

Óh pillék, himbáló kavargás!
Pillék, hópillék, egynapos
pillék! Egynapra minden ujra szűz lett,
prémes, cukros, ájtatos

1932. jan.-febr.

Varjak, verebek...

Varjak a Vérmezőn, galambok a
Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán
és mindenütt verebek, verebek!
      Hány észre nem vett, titkos szárnycsapás
rebben a házak közt, hogy szinte már
feszül a város, s a kő is remeg...

Ki figyel rátok, varjak, verebek,
kis senkik, tollas polgártársaink,
s figyeltek-e egymásra, madarak?
      Talán úgy éltek ti is mint külön
közösség, megvetve ki köztetek
lakik, az embert, így puskátalan.

Bús óriás kőkalitkáiban
lakik ő, hol a hideg ormokon
lesnek az éhes macskák körmei.
      S tán a valódi úr a macska. De
az embernél a ló is valakibb
ki az utcán szíjjait csörteti.

A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;
pedig az ő nyomán él a szorult
veréb és napról napra éhezőbb.
      Rossz világ jár a madarakra is -
elgondolom, míg várok csöndesen:
autóbuszt várok a Vérmezőn.

Itt csupasz a föld, őszről fü maradt;
gőzölg a rét mint a lovak fara;
a hó piszkos köntöse szakadoz.
      Mint szegényruha, szakadoz a hó,
s mint mérges gáz, lassan leszáll a köd...
Áradj, jó gáz, szegénység, fulladozz!

Szűk lett a föld és elapadt az ég!
Varjak, sirály, galambok, verebek,
röpülni tudtok, de hát hova még?
       Röpülni tudtok, titkos szárnycsapás
száz és száz, fojtva a házak között;
feszül a város és dobog a rét...

1932. márc. 12.

[Mi van veled ember?...]

Mi van veled ember? Nincs már teveled 
sem apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébe tolja.

Egymás után, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell írni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem húztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot...

1932. máj. körül [?]

Ember a mezőn

A mezőn egy ember hever
és ez nem olyan víg mező
amilyen azelőtt szokott
lenni, és máshol, a mező:
mert itt füstöt evett a fü
úgyhogy a nyugvást kereső
még kormosabb lesz tőle, bár
ugyis ép elég kormos ő.

A mezőn egy ember hever;
de ez nem olyan víg legény
amilyet máskor visz vigabb
mezőkre melegebb idény,
mert ősz van és talán azért
hagyta el a várost szegény
hogy föllógassa élete
rongyát az első fa göcsén.

Ugy hever a sáros fü közt,
kormos fü közt, hogy látni, már
nem bánná, nőne rajta át
a fü, és ő is lenne sár
s gázolná a kormot bele
minden láb ami arra jár:
egy kissé több vagy kevesebb
a szennyből, mindegy volna már!

A mezőn egy ember hever...
Testvér, milyen jó lenne ma
melléd feküdni és veled
sírni, hogy minden ily csunya!
Óh bár fordulna ki a Föld,
alólunk, s mint a rossz anya,
lökne el, hogy vak életünk
az üres égbe hullana!

1932. ősz

Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük hogy "megszületett"!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

1932. tél

[Furcsa elmenni délre...]

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos...

A halottak fogadnak,
kik újra többen vannak
s olyan nehéz a szívem.
Be jó, hogy messze voltam
s úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szívem.
A halottak beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a szívem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan nehéz a szívem!

Mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
Hisz úgyis csupa zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut...

1934. nov.

[Hányan sirják panaszolva...]

- Hányan sirják, panaszolva
   ezt az életet:
   milyen szép lehetett volna
   s milyen csúnya lett!

Nyerstejjel és citromkővel
eltünik a folt.
Csak az életről nem tűn el
ami foltja volt.

- Nem én, nem én szennyeztem be
   hófehér ruhám.
   Más emberek keze kente 
   szutykait reám.

Olyan voltam mint fehérre
meszelt tiszta ház,
kit az utcák csőcselékje
behány s meggyaláz.

- Mit csalod magad, bús sárház?
   Sárból a falad!
   Fehérséged csak hitvány máz,
   sár vagy az alatt.

Sárból vagy, s ha besároznak:
sírni nincs jogod
saját elemeddel dob csak
aki sárral dob.

- S ha tetszett az Ég Urának
   hogy e sárvilág
   szinén sárból vert magának
   ily kis kalibát...

1934. ősz-tél