ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

1934. dec.

Ha nem vagy ellenállás...

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

1936. ápr. közepe előtt

[Jön, hozzám nyúl, kezemen szorít...]

Jön, hozzám nyúl, kezemen szorít,
csügg rajtam, mint nyűgös ismerős,
nyakamra ül, untat, elborít,

akárhová megyek, megelőz,
bármivel mulatok, szomorít
a vérszegény, hideg kezü ősz.

Sevilla, Madrid, Valladolid
nem zengi fülembe a rímet,
a rendest, édeset, egykorit.

Óh testvérek! mi láttuk a Rémet,
amelytől minden rím odafut,
ahova hajdan a bűvös gímet

űzték tünni az ős fiúk:
akik, meglelve a kincses Krímet,
nem lettek azért tüntén szomorúbb.

Ismered a hajszát, balga vadász,
mely téged is új s új tájra hív,
nyugatra örökké, más és más

Hispániákba, s alélva vív
a csoda után, mely ködbe vész,
amikor kilőve minden ív.

Óh jaj, mi is űztük, űztük tüntig
a gímet, a rímet, az egykorit:
de micsoda uj Krímet leltünk itt,

ahova eloszló árnya vitt?
Útban fog az ősz most, balga darvak,
hidege lankaszt, köde borít,

s lassan a Semmi egébe olvad
Sevilla, Madrid, Valladolid.

1936. ősz

Sarkutazás

Fürdök az óraketyegésben. Visz a sok
puha, pici
hullám, amely az egész világot viszi.

Ringók, simák, s Niagarák vizeinél
sodruk sűrübb.
Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.

Lassan visznek. Csak alig változik a táj.
Így marad el
egyenként minden amit futni látni fáj.

Ház és bokor,
a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a semmiségbe siklik és már nincs sehol.

Gyér a vidám rét. Több már ami sivatag
és idegen...
Mert zordabb világrészbe ér be életem.

Hogyan öltözzem? S felszerelést mit vigyek?
Idegen ég
süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.

A zöld jég s lila köd hona, hol a hazug
sarkfény lobog,
szelídebb, mint ahová menni én fogok.

Minden pici
hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.

Telek tele
holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.

Jaj mi marad abból ami ma még enyém?
S mi lesz ami
még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?

Hulló társak, elveszett expedíció...
Értem soha 
nem jön repülőposta vagy mentőhajó.

Óh boldog, boldog és háromszor boldog a
sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:
de én soha.

Vad rémregény. Valószinütlen. Költemény.
Oly ostobán
zeng fülembe, mintha magam sem érteném.

1937. máj.

Indulás az öregkorba

Fürdök az óraketyegésben
az apró hullámok között
amelyek messze tájra visznek
honnan már vissza nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
de sodruk örvénynél sürübb.
Páncélhajót is elragadnak,
senki sem úszhat ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
csak alig változik a táj.
Mégis elmarad bokor és ház,
hiába mondanám: "Megállj!"
A nyájas föld, mely otthonom volt
s azt hittem, szinte egy velem,
úgy elcsúszik a messzeségbe,
nem fogom többet látni sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és csunya.
Így érek egy zordabb világrész
idegen országaiba.
Óh hogy' öltözzem? mit pakoljak?
milyen fölszerelést vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
mely fukar, kemény és hideg,
hol csak a zöld jég és fehér köd
s a hazug északfény ragyog:
úgy kell készülnöm a nagy útra,
melyből megtérni nem fogok.

Minden piciny hullám tovább hajt
sivatag pólusom felé:
s lassan-lassan befagy a tenger
és gyász-szinem lesz a fehér.
Sűrűsödő magány, örök böjt,
fókabőr, eszkimó-verem...
Nincsen a szegény utazónak 
se jó falat, se szerelem.
Jaj mennyi kisérhet odáig
abból ami ma még enyém?
S mi fog még ott is hitegetni,
miféle silány sarki fény?
Tudom a sorsomat előre...
Kegyetlen expedíció!
Nincs, onnan ami visszahozzon,
repülő vagy mentőhajó.
Boldog, kit jég közt, sarki éjben
kétség s remény esélye vár.
Az én utamnak egy esélye
és biztos vége a halál.

1937. máj.

[Nem lovon, nem is úri bricskán...]

1.

Nem lovon, nem is úri bricskán,
csak demokrátikus vasúton
jöttél öcsém vén vármegyédből
ahogy rendelte az alispán
ahogy kivánta a miniszter
elhagytad szép asszonyodat
fölbumliztál mogorva István.

2.

Jöttél mint mezei hadak
akiket virgonc csemetéik
hajdan hószámra ríttanak
míg ők Rákoson víttanak
szittya fegyverükkel, a szóval -
milyen Rákos hívott, öcsém?
Mily véres kard vagy vész-irat?

1937. máj.

Margitszigeti rimek

A szálloda hallja most oly hűs!
Puhán piroslik a bársonyplüss.

Ellépdel a szép kis angol lány.
Rikoltoz a páva a park alján.

Mustárszinű függöny, lenvászon.
Ebédre terítnek a terrászon.

Csillog ezüst és porcellán.
Már kint ül a szép kis angol lány.

Coctailt iszik édes meggyszesszel
s elsurran a déli expresszel.

Kirakva csomagja a hallban már.
Portán a személyzet karban vár.

Mint fellegek égen, filmen kép,
tűnik a régi, jön új vendég.

Lankadt husú dísznő, lomhán ráng.
Sóvár szeme ég, mint reklám-láng.

Kopasz, csunya férj csügg bal karján.
A páva rikoltoz a park alján.

1937. máj.

Az összes költeményekre

Maradjatok összesek
     Egy költőt eltemettem
Most már más költő leszek
     És leszünk vele ketten.

1937. máj.

[Piros virágfejek lámpái lengnek...]

Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a füszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.

Árnyékba bújtam egyedül és távol,
de mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a kert az ő tükre és kémje csak.

Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany körök cikáznak hangtalan,
míg eltolva az árnyak venyigéit
az egész vad fény súlya rám zuhan.

Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj elhúzódni sötét poharammal,
ha már ízét elvenni nem birod.

Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse látod, hogy táncol a fű.

Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan kerengve
aeroplánján utra kel a mag?

Nem törődve az emberek szemével
mely megvet s kezével mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével...

1937. nyár

[Rossz utakon döcög már velem...]

Rossz utakon döcög már velem
az életem:
de minden útját szeretem.

Mint akivel egy bolond vonat
vad ég alatt
sivár, gonosz tájon halad

s amint fa és cserje tünedez,
elrévedez:
zord út, de milyen érdekes!

Egymás után marad minden el.
Kopár e hely!
De szívem fölizgulva ver.

1937 körül [?]

Tizenhárom párvers

1 Olyan rövid az élet! - Én bucsut
   mondok a nagy céloknak, és csak ugy

2 irogatok már, mint aki magában
   beszél buvában, egy üres szobában

3 semmitse bánva. Ha valaki hall,
   nem baj. S ha senkisem hall, az se baj.

4 Mivé ébredtem! Öregur vagyok,
   ki legyekkel csatázik és motyog,

5 tudja, hogy akármit mond, ugyse használ,
   és hogy amit mond, az nem is igaz már,

6 mivel az ember, mint az álló óra,
   csupán egyszer mond igazat naponta,

7 s már énfölöttem elvonul a nap...
   Ugy nézem, mint a távozó hadat

8 egy cserbenhagyott őr, aki magában
   ül rossz sátrában, idegen hazában,

9 s tünődöm: ki lát még, és ki szeret?...
   Engem az ellenség is elfeledt.

10 Öreg vagyok, de semmit el nem értem:
     vagyonom nincs, és érdemem nem érdem.

11 Nem is törődöm többet semmivel.
     Kezem gyerekes dolgokat mivel,

12 tudom, hogy nemsokára meghalok,
     mindegy, csak unt szokásból gajdolok

13 cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok már
     hogy e verset kissé jobbnak faragnám:

 ...aki nem szeret, annak jó lesz így is,
 és aki szeret, annak jó lesz így is...

1937

Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon 
ették-itták királyaik
husát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér

minden családot s törzseket.
Egyik karja az Igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk
nem részes és ugy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket 
amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.

1938. márc.

[Lelkem kiszikkadt mezején...]

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?

1938. márc.

[Hadakozom a világgal...]

Hadakozom a világgal s idővel
óriásoknak szegülök ellene
jégverésben állok meztelen
malmok acél zugását hallom
s remegő ujjaim közt görcsös tollam
szalmaszálam, egyetlen fegyverem.

Magyarságom naív gőgje fogytán.
De magyarság eredendő veszélyi
fejem körül feketén tornyosodván,
szavaim súllyal és kínnal teremnek
mint bölcsek szemén a nehéz könnyek,
vagy sűrű mézga a beteg fa odván.

1938. máj.

[Miért hazudsz, te fáradt öreg arc?...]

Miért hazudsz, te fáradt, öreg arc?
Én nem vagyok még fáradt és öreg.
Felszántott mezőn legtermőbb a rög
s vihar is mennyi verte, mit akarsz?

Hány tűnt év, mint elrontott régi rajz,
hever a sár közt és szélben pörög.
Mit bánom! Amig vásznam egy fikarc
maradt még, váltig újat bűvölök...

Sokat rontottam, s most förtelmesen 
elborult, és vacogva ültök az
aeroplánok árnyai alatt.

De én csak pingálok türelmesen
győzhetetlen, bár sohse győztesen,
míg a szél el nem kapja rajzomat.

1938. máj.

Áldás a magyarra

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

1938. nov. 2-6.

Zsendül már a tavasz

Zsendül már a tavasz langy hegyek oldalán.
Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt szemét.
              Halk fák gyönyörű gyöngéd
       ujja rajzol a színes ég

hártyájára bogas kínai titkokat.
Friss fürdő a világ, enyhe sugár legyez.
              Déltől harmatos estig 
       járhatsz könnyü kabátban és

olvashatsz a napon, kéjjel izelgetvén
olcsó hirlapodat s borzatag ámulván
              országok születésén,
       népek vészteli életén,

míg körötted a fák nőnek, a rügy buvik
a fű sarjad, a fűz sárgul, a mandula 
              habzik, mint a szökőkút,
       ejtve szirmai záporát

minden szélre. Be jó volna ma bolygni mint
hajdan bolygtam e bölcs otthoni tájakon
              hetykén, sorra köszöntve
       Sédet, Sárvizet és Siót.

1939. ápr. eleje

Hajnali szürkület

Ez csak az éjnek betegsége... Lesz-e
     valaha reggelebb?
Oly csöndes künn az utca, mint a messze
     harcterek,
csak tompán hallok egy-egy elviharzó
     gépkocsit,
mint távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó
     fütty visit
a szomszéd pályaudvarról, homályos 
     harcijel,
üzenet a ködben, amelyre válasz
     nem felel.
Az utca, óh az utca, néma, mint a
     harcterek.
Árad, árad, mindent elöntve, kint a
     szürkület.

1939. ősz

[Öreg és puritán a versem...]

Öreg és puritán a versem
Nem sokat törődik magával

és gyakran lompos és borostás
Rímein át hallani botját

amint kopogva megy az utcán
Lassan jár meg-megáll köhög

Egyre ritkábban és sután
fordul a szép lányok után

1939. ősz

Ezerkilencszáznegyven

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ, melyben kedvtellve utazám...
Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és bujdosó-vadon...
    Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős váram.

Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
     Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.

Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
     Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai 
özönben a Noé csapzott galambjai.

Mire tart a végzet S mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
     Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.

Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
     Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
     Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.

1939 vége

Talán a vízözön...

Irtóztató telünk volt az idén,
mintha meg akarná mutatni a 
természet hogy még ő is létezik,
őt se lehet semmibe nézni, mert
époly gonosz tud lenni mint az ember.

Koppanva estek le a madarak
az ágról, fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek a falvakba: hány
élet hullott el úton-útfelen!

Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak, s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák köhögős tüze mellett.

S a legborzasztóbb hogy már a tavaszt sem
szabad kívánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve gondolok reá,
hogy több sebet fakaszt majd mint virágot
s jázminillattal hullaízt kever.

S titkos vérszomjunk mégis ezt kívánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább...
Sujtsd el fölöttünk ítéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és bocsáss újabb vízözönt a földre!

Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy már méltónak sem véled vigyázni
hogy győzzön az igazság és szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly állapotnak, mely rosszabb a télnél.

Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?

Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép macskák és erős teve.

1940 eleje

[Vasárnapi csendes eső...]

Vasárnapi csendes eső
mélán hull a házereszről
nedves az udvar szalmája
sáros csizma tapos rája.

A kocsiút csupa tócsa,
száz bugyborék a hajósa,
lassan száll le, elkanyarog
mint kis szennyes gondolatok.

Csirkék, tyúkok szomorúak,
egy rossz szekér alá búnak
csúf a kakas, csorg a zápor
összeragadt farktolláról.

Állva alszik egy bús tehén,
alva is kérődzik szegény,
rá-ráébred az esőre,
gőzöl ázott, meleg szőre.

Óh az eső rossz mulatság,
nem mulat más, csak a kacsák,
hangjuk mint a vásári síp,
hápog hápog visít visít.

Máskülönben csak a csorgó
alatt muzsikált a hordó
sem emberszó, sem állathang,
ló sem nyerít, eb sem vakkant.

Zúg a zápor, minden sűllyed,
elcsöndesült minden élet,
agyamban is a gondolat
mint őrült a zuhany alatt.

Jaj komor vidéki udvar 
sáros térő, piszkos pitvar!
meddig kell még itten állni
ezt a záport végigvárni?

Mintha örökké omolna,
mintha más egyéb se volna,
se nyomorgás, se háború,
ez is ép elég szomorú.

1940. nyár

Erdély

Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát 
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága 
tájain szállni vágyva...

1940. aug. 30. - szept. 27.

[Világon való bujdosásaimnak...]

Világon való bujdosásaimnak
esztendeit szaporitani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedné bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ahelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal,
se vége már, se hossza;
uj ostort vesz kezébe minden reggel
s versenyt gyötörve a komisz világgal
kinjaim sokszorozza.
Ki mondja még hogy életem unalmas,
mikor a saját testem hoz naponta
meglepetést, kalandot,
veszélyt és harcot, hősies vagy aljas
kinok élményét, s a vak unalomba
váratlan szürnyű hangot
visit minduntalan, uj iszonyoknak
tárva utat birodalmába, mignem
keskeny szobám kitágul...

1940. okt.

[Özönvizet, kőessőt, üstököst...]

Özönvizet, kőessőt, üstököst
nem küld az Úr, ki emberek
fegyvereivel
veszitette el
hajdanta Jeruzsálemet.
Mi szükség az Istenre? Hisz
elég erős az ember is.
Felhőt csinál, gázat lehel
s napkelte és napszállta közt
egy kisebb nemzet pusztul el.
Kuruc, tatár busulhat itt ma még,
hajdu begyürheti a süvegét,
kifordíthatja a köpönyegét,
káromolva apái istenét:
nem isten az, aki nyakára lép,
süket és néma talp -
még a bubánat sem él itt tovább.
Isten talán megszánna még:
ember nincs szánni a magyart.
És már azt kérdik tőlem álmaim:
milyen lesz magyar nélkül a világ?

1940

Egy verses levélre

                       Reményik Sándornak

Ha nem tudtam mindjárt felelni,
tulajdonítsad zavaromnak.
Úgy forgattam soká kezemben
zengő leveled, mint aki
nézi, nem hibás-e a címzés.
Nem ismersz, messze vagy, barátom!

Ha látnál, hogy fetrengek itt,
már csak a testben élve, már csak
egy nyaláb testi fájdalom,
erőtlen, gondolattalan:
nem írtad volna amit írtál.
A versed édes és kegyetlen.
Úgy hangzik mint a trombita
a nyomorék vitéz fülében,
vagy a halott álmai közt,
aki már feltámadni nem tud,
de a hangot, mely költené,
beszövi az álmok közé,
beszövi kínjai közé,
s a költögető hang, a hang
kínok és álmok közt örökre
zeng tovább édesen s kegyetlen.

1941. febr-márc.