A tudományos magyarázat lényegénél fogva nem más, mint a bonyolultabb jelenségeknek
egyszerűbbekre való visszavezetése.

Niels Bohr

Elöljáróban újra meg kell jegyeznem, ez nem egy kész, kidolgozott és befejezett rendszer, hanem egy vázlat - vagy másképpen filozófiai alapokon álló keret egy lehetséges egyesítő elmélet számára -, amelyen még sokat kell dolgozni, hogy végül határozott alakot öltsön. Mindezek ellenére biztos vagyok abban, hogy ez az út jó és használható az egyesítés problémáinak megoldására.

Az ismeretek hiányos volta miatt a második évezred végén csak ilyen spekuláción alapuló, és ezért bizonytalan egyesítő elmélet születhetett meg, de a fizika olyan tudomány, amely a bizonytalanságtól a bizonyosság felé halad. És ebben az esetben is így kell hogy történjen, még ha egyre nehezebb lesz is megszerezni a szükséges ismereteket.

Ha valamely általam ismert más típusú világmindenség-modellhez lehet hasonlítani ezt az elmélet egyáltalán, akkor a Kisfaludy György féle téridő-modellhez lehetne valamelyest hasonlítani, bár ott inkább a "teremtsünk világot egy kezdeti állapotból" elgondoláson van a hangsúly, nem pedig az ismert fizikai hatások és jelenségek közös nevezőre hozásán, vagyis az egyesítésen. Annak a modellnek az elejét nem nagyon értem, az időből pedig mint kezdőpontból, soha nem fogok kiindulni, ahogyan ők tették, mert nálam az fordított sorrend lenne - de az is egy étert használó modell, még ha nem is olyan ott az éter, mint ebben az elméletben. És az is egyértelmű, hogy ez az elmélet nem annak a típusnak valamiféle alteregója, mert eleve mások a kiindulási elképzelések és axiómák.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy az általam felállított világegyetem-modell a jelenlegi formájában még most sincs olyan állapotban, hogy bármely laikus minden atomfizikai előtanulmány nélkül megérthetné. Lehetne ugyan írni olyan változatot is, amelyben a hivatkozások helyett az alapoktól kiinduló magyarázatok vannak azokról a már ismert atomfizikai jelenségekről, amelyekhez ez az elmélet kapcsolódik, de ez itt nem az a változat. Az ismert dolgokról rengeteg fizikakönyvet írtak már, és vannak közöttük jók is, tehát az itt nem részletezett dolgokat azokból lehet előkeresni. Én értem a saját gondolatmenetemet - hogy mások mennyire értik meg, az már más kérdés, és igen nagy mértékben függ az eddig megszerzett előző ismereteiktől, főleg olyanoktól, amelyeket a középiskolákban már (vagy még) nem tanítanak.

Hogyan ismerhetjük meg a világ jelenségeit, hogyan rendszerezhetjük a megszerzett ismereteket, és hogyan vonhatunk le ezekből újabb, helytálló következtetéseket? Ennek módja lehet deduktív vagy induktív, amely utóbbinál a gyakran előforduló és ismétlődő egyedi esetekből vonunk le általános következtetéseket. A magam részéről inkább a deduktív módszert alkalmazom az elmélet fejlesztésében, mert így valamivel kisebb a hibalehetőség az induktív módszerhez képest. Ezért először megpróbálom meghatározni az általános vonásokat, és aztán ezekből próbálok az egyedire, tehát az egészből a részekre következtetni. Emiatt az elmélet igen globális, mondhatni "frázisszintű" alapokon áll - akárcsak a vázlatok általában, legyen szó akár rajzról, vagy jelen esetben egyesítő elméletről - és aztán ebből a globális vázból alakulnak ki a részletek, ha minden jól megy. Természetesen előfordulhat az is, hogy radírozni kell itt-ott, akár visszamenőleg is, a valósághű ábrázolás érdekében. Már csak azért is, mert az elméletben nem csupán az egyértelműen és minden kétséget kizáróan bebizonyított ismereteket használtam fel - ugyanis így csak nagyon minimális fejlődést lehetne elérni - hanem olyan, kellően valószínű feltételezések is megengedettek, amelyekben nem mutatkozik logikai hiba, sem pedig feloldhatatlan, magyarázat nélkül maradó ellentmondás az eddigi ismeretekkel - de amely állítások a további ismeretek hiányában még nem egyértelműen bizonyíthatók, ezért csak jó eséllyel rendelkező feltevéseknek tekinthetjük őket. És ezen feltevések esélyének az idő haladtával és az ismeretek gyarapodásával a 100%-hoz, vagy a 0%-hoz kell eljutniuk.

Tehát az általam leírtakkal ellentétes szemléletű állításoknak is megvan a létjogosultságuk, mert lényegében arról van szó, hogy én az ismereteim alapján úgy ítéltem meg, hogy az itt leírt, az elmélet alapjául szolgáló állításoknak nagyobb a valószínűsége, mint az ellentétes értelműeknek, és hogy az itt leírt állításokkal összességében használhatóbb világképhez lehet jutni, mintha ugyanezt az ellentétes szemléletű állítások alapján próbálnánk meg. De ez még nem zárja ki azt, hogy mások másként gondolják, például egy másik nézőpont alapján. Főleg mert ez az elmélet olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a fizika és a természettudomány olyan határterületeinek számítanak, ahol már szerephez jut a "nagyobb valószínűség" szubjektív kategóriája is. Mert hiszen hiába ítéli meg az emberek nagy többsége úgy, hogy egy eseménynek - feltevésnek, stb. - kb. 99%-os a valószínűsége, amikor a fennmaradó 1%-ot nem lehet kizárni, tehát 1% valószínűséggel az is igaz lehet. És a fizikusok körében manapság még az is vitatéma, hogy a Nagy Bumm és a táguló világegyetem elmélete vajon egyértelműen bizonyított, vagy pedig csak néhány érvvel és kimutatható jelenséggel alátámasztott, de nem egyértelműen bizonyított elmélet-e? Ugyanis van más kozmológiai elmélet is, amely kevéssé valószínű és kevésbé ismert, mint az Ősrobbanás elmélet, de még nem egyértelműen kizárható. Annak ellenére sem, hogy a népszerűsítő könyvek úgy tálalják az Ősrobbanást, mintha azon kívül más elmélet nem is létezne! Kihalófélben lévő elméleteket nem kellene eltemetni még a kihalásuk előtt - ez így nem fair. Konkrétan a "steady state" (állandó állapot) elméletről van szó, amely szerint az Univerzum állandó tágulása ellenére az anyagsűrűség állandó maradhat, ha mindig annyi anyag keletkezik benne, amennyi éppen kompenzálja az állandó tágulást (Joachim Herrmann: SH Atlasz - Csillagászat, Springer Hungarica 1992, p. 209). A kozmikus háttérsugárzás létezése, mint az Ősrobbanás következménye, a Nagy Bumm elméletét erősíti meg. De azon még lehet vitatkozni, hogy vajon ezzel be is bizonyítja-e? Megvan a száz százalék, vagy maradt még némi esély más lehetőségekre is?

Mert szerintem még azt a lehetőséget sem lehet teljesen kizárni, hogy valaki egyszercsak előáll egy más típusú, de szintén használhatónak látszó kozmológiai elmélettel... Tehát itt is csak egy a biztos: a bizonytalanság. Akárcsak az egyesítő elméletnél. De én nem is tekintem ezt a kiforratlan elméletet fix és változatlan pontnak az Univerzumban... Ami fix, az itt csak annyi, hogy kezdetnek, jobb híján, megfelel.

Ebben az elméletben a logikai kiindulópont az anyag, minden más csak ezután következik, és az anyagból, mint mindenkori létezőből kerül levezetésre. Az anyag logikai, fizikai, és időbeli elsősége miatt ez egy materialista elmélet, méghozzá olyan, amely nem zárja ki Isten létezését.

Az anyag fogalmán belül az elmélet abból a feltételezésből indul ki, hogy létezik egy legkisebb méretű, végső anyag, amely olyan nagy gyakorisággal fordul elő az Univerzumban, hogy benne alapvetően a hullámterjedés valósul meg. De ettől függetlenül az egyedi részecskéi a levegőhöz hasonlóan, szabadon is mozoghatnak. Viszont az emberi méretekben észlelt fizikai hatások szempontjából nem ez a döntő, hanem a hullámterjedés. A végső anyagnak minimálisan kétállapotúnak (Észak-Dél, avagy Jin és Jang) kell lennie, hogy olyan változások történhessenek benne, amelyek a most látható Univerzum létezését lehetővé teszik. Ez a kétállapotúság egyben kétpólusúságot is jelent, tehát a két fél valamelyik oldalon vonzza egymást, és azért állnak össze egy részecskévé.

Ezenfelül ez egy olyan materialista elmélet, amelyben lehetséges az Isten és a lélek létezése, olyan formában, mint finom szellemi - anyagi szubsztancia, valamint az elmélet mechanisztikus és determinisztikus vonásokat mutat, de nem abszolút (Laplace)-szinten.

Én pedig azért vettem a végső anyag létezését és a hullámterjedést az elmélet alapjául, mert úgy találtam, hogy ez a leghasználhatóbb választás az általam ismert lehetőségek közül.

A mellette szóló érvek:

A hullámterjedés-alapú modellel meg lehet magyarázni a ballisztikus hatásokat is, de a tisztán ballisztikus elvű terjedéssel már nem látszik mód és lehetőség a hullámterjedéshez kapcsolódó jelenségek (fényinterferencia, hullámelhajlás a résen átmenő fénynél, stb.) magyarázatára.

Az "üres" térből éter és hullámterjedés esetén bármikor, bárhol előállíthatunk elemi részecskéket, mert a hozzá való alapanyag mindig és mindenütt rendelkezésre áll, ezért könnyű megmagyarázni a fizikai hatások által keltett elemi részecskék megjelenését a látszólagos semmiből.

A nullaponti energia létezésére is könnyebb magyarázatot adni éteri és hullámterjedés-alapon.

A fénysebességnek a kibocsátó test sebességétől való függetlenségére a ballisztikus modell sem ad magyarázatot, tehát ebből a szempontból egyik modell sincs előnyben a másikkal szemben.

Éter és hullámterjedés-alapon sikerült felépítenem egy kezdetleges, de jónak látszó világmodellt, ballisztikus alapon viszont nem.

1. Elemi, különálló, legalább két fajta állapotú éterdarab (Jin és Jang), amelyek a meglévő energiákkal tovább már nem bonthatók.

2. Maguk a Jin-Jang párok, amelyek így más tulajdonságokat mutatnak, mint a szétválasztott részek, és az elmélet szerint ez az "éter", " alapanyag", vagy "végső anyag".

3. Lehetséges közbülső lépcsőfokok. (Az elektron és az alapanyag között úgy tűnik, hogy nincs ilyen, tehát megfelelő hatásra az alapanyagból közbülső formák nélkül keletkezhet elektron.)

4. Kvarkok és glüonok.

5. Egyéb elemi részek (neutrínó, müonok, stb.).

6. Elektron és pozitron (más néven elektron és antielektron).

7. Atommagok (proton + neutron).

8. Atomok.

9. Molekulák.

10. Az ezekből felépülő, "emberi méretű" anyagi testek, vegyületek, élő szervezetek.

11. Csillagok, bolygók, holdak és egyéb égitestek (kvazárok, fekete lyukak, stb.).

12. Csillaghalmazok.

13. Galaxisok.

14. Galaxishalmazok.

15. Nagy Mozgató.

16. Roppant Nagy Mozgató².

17. Lehetséges hiányzó lépcsőfokok.

18. A mi Univerzumunk (egy véges átmérőjű, zárt, fénysebességgel táguló, gömbszerű térelem³).

19. Mindaz, ami a saját Univerzumunkon túl van, illetve lehet (egyéb Univerzumok, Univerzumok rendszere), és az ott levő, lehetséges hiányzó lépcsőfokok.

20. A legnagyobb kiterjedésű, az elérhető legfinomabb, végső anyag, amelyből minden egyéb felépül.

A felépülés logikai sorrendje:

2. Logikailag és megvalósulás szerint ezután következnek az alapanyagból felépülő, lelki tulajdonságokkal (pl. szabad akarat), és durva vagy finom anyagi testtel és bonyolult szerkezeti felépítéssel rendelkező élőlények. Itt időrendi sorrendben a legnagyobb szellemi élőlény, Isten az, aki az Univerzum anyaga felett a legnagyobb befolyással rendelkezik, és utána következnek a későbbi időpontban spontán módon létrejött vagy pedig Isten által teremtett élőlények - mindkettőre megvan az elvi lehetőség az elmélet szerint -, utánuk pedig a már meglévő élőlények által természetes vagy mesterséges úton teremtett újabb lények következnek, amelyeknek az anyag természetéből következően fizikai lehetőségük van arra, hogy egyre fejlettebbek legyenek, és arra is, hogy hanyatlásnak induljanak, amint ez a lehetőség az elődeik esetében is fennáll. De ha az élőlények jól csinálják az élet játszmáját, kisebb visszaesésektől eltekintve, folyamatos lehet a fejlődés. Még annak ellenére is ez a véleményem, hogy állítólag a Földön a fajok kb. 90%-a kipusztult eddig, és valószínűleg ez a jövőben is így fog történni. Az anyag tulajdonságaiból következő elvi lehetőség a folyamatos földi túlélésre adott - de hogy milyen fajok fognak ezzel a lehetőséggel élni, az már bizonytalan, mert sok mindentől függ. És ebben a sok mindenben sok olyan rész is van, ami jelenleg még előre nem látható.

Az anyag logikai elsőségének indoklása:

Meglepőnek tűnhet, de anyagi rendszer nélkül a térkoordináták éppúgy értelmüket veszítik, mint az anyag nélküli idő. Ugyanis a térkoordinátákat anyagi testekhez szokás viszonyítani - de ha kivételesen nem így történne, még akkor is marad a térnek és a térkoordinátáknak valamilyen kivédhetetlen kapcsolódási pontja az anyagi testekkel.

Ha azt mondom, hogy 34 keleti hosszúsági és 48 északi szélességi fok, mint koordináták, akkor itt az anyagi test a Föld, és kezdő viszonyítási pontok, amelyekhez képest az értékeket megadtam, az Egyenlítő, illetve a Greenwich-en áthaladó 0 hosszúsági kör. Lévén hogy a Föld anyagi test, itt egyértelmű a térkoordinátáknak az anyagi testtől való függősége.

De, mondhatná erre valaki, mi van akkor, ha a teljesen üres tér egy részét behálózom térkoordinátákkal - mondjuk egy gömb alakú térrészt szélességi és hosszúsági körökkel?

Ez így már valóban kezdi közelíteni az anyagtól elvonatkoztatott teret, a tökéletes semmit, de még mindig marad két anyagi probléma, amelyek jelenlegi ismereteim szerint kiküszöbölhetetlenek: az egyik, hogy aki be akarja hálózni az üres teret térkoordinátákkal, az maga is egy anyagi rendszer, tehát az anyag máris jelen van a térben, még ha esetleg nem is abban a térrészben, amit éppen be akar hálózni, hanem valahol mellette - de az feltétel, hogy "nincs olyan nagyobb méretű tér, illetve térbeli koordináta-rendszer, amely az anyagtól teljesen elvonatkoztatható lenne", így is teljesül, csak most a koordinátarendszer megalkotójától mint anyagi rendszertől nem lehet elvonatkoztatni a teret. A másik anyagi probléma az, hogy bármiféle koordináta-rendszer ábrázolásához - hogy valaki meg tudja húzni a koordináta-vonalakat, vagy hogy a fejében kialakulhasson egy kívülről láthatatlan kép a koordináta-rendszerről - mindenképpen valamilyen anyagi formáció, eszköz szükséges. Legyen szó akár az emberi agysejtekről, vagy egy darab krétáról, ezek mind anyagi rendszerek, és ezen anyagi rendszerek megléte logikai előfeltétel a tér érzékeléséhez és ábrázolásához. Ha nincs jelen a térben az az anyagi rendszer, aki megpróbálja érzékelni és ábrázolni az üres teret valamilyen, szintén anyagi módon, akkor az egész problémakör értelmét veszíti. Ugyanis arról van itt most szó, hogy egységes világképet kellene kapnunk a térben jelen levő, létező anyagi rendszerről, annak működéséről és a rendszerben lévő összefüggésekről. Az üres tér viszont azért lenne üres, mert nem lenne benne semmiféle anyagi rendszer, olyan hozzá tartozó logikai struktúrákkal, amit vizsgálni lehetne. Ezért a tér nem lehet elsődleges, ha egy anyagi rendszer logikai felépítését akarjuk vizsgálni. Annak ellenére sem lehet a tér az első, hogy anyagi rendszer csak térben létezhet, és a tér itt egy szükséges előfeltétel. De ha abból indulunk ki, hogy az anyag mindig volt, és ez az anyag mindig változik, akkor ehhez a képhez hozzá tartozik, hogy "mellékesen" jelen kell lennie az ilyen rendszerben a térnek és az időnek is. Az abszolút logikai sorrend tehát lehet az, hogy: tér, anyag, idő, de ha egyszer az anyagi rendszer logikai struktúrája a vizsgálódás lényege, akkor az üres tér ilyenfajta elsőségét nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk. A másik probléma pedig az, hogy ha kezdetben valamikor volt teljesen és tetszőlegesen nagy méretben üres tér, akkor ebben a teljesen üres és tetszőlegesen nagyméretű térben hogyan, mikor, és miért jelent volna meg az anyag, és ez a megjelenő anyag hogyan tudta megkerülni azt az eddig mindig bebizonyosodó tapasztalati tényt, hogy a valóban semmiből nem keletkezik valami, ellenben a már létező valami mindig valami marad, csak más és másféle alakzatban? Azaz, hogyan keletkezett a semmiből valami, ha előzőleg tényleg csak a teljesen üres, anyagmentes tér volt jelen, és az anyag nem egy másik, anyaggal ellátott térrészből került át? E szerint az elmélet szerint a létező finom anyagi részecskékkel, amelyek sűrűn jelen vannak a térben, könnyű magyarázatot adni arra, hogyan jelenhetnek meg "durva" anyagi részecskék a látszólagos semmiből, és tűnhetnek el benne ismét. De ilyenkor szó sincs anyagmentes térről, mert itt a tér sűrűn tele van olyan finom anyaggal, amelynek a jelenlétére ma még csak következtetni lehet a "durva" anyag által mutatott egyes jelenségek alapján.

Egyszerűen vagy bonyolultan?

Az egyesítő elmélet célja az, hogy a bonyolult jelenségeket egyszerűbbekre vezesse vissza - de nem mindenáron, hanem csak úgy, ahogyan a természet is teszi. És mint újabban kiderült, a proton és a kvarkok világa sem olyan egyszerű, mint azt kezdetben gondolták - a proton körül például nyüzsögnek a rövid életű virtuális részecskék, megnehezítve ezzel mindazok dolgát, akik az egyre kisebb méretekhez egyre egyszerűbb képet szeretnének társítani. Logikailag persze mindenképpen helyesnek tartom azt a gondolatot, hogy a bonyolult és összetett jelenségek mögött végül egyszerű alkotóelemek állnak, de hogy milyen kis méretekig kell eljutni ahhoz, hogy valóban kezdjen egyszerűsödni a kép, azt még nem tudom. Viszont egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy az atomok világa után a két állapotú éter, és ezen kívül semmi más, túlságosan hirtelen egyszerűsödés lenne, tehát tényleg vannak közbülső hiányzó lépcsőfokok, különös tekintettel a gravitációra, illetve a gravitonra. Lehetséges az is, hogy az elektron és a pozitron esetében többé-kevésbé megfelelő lehet ez az egyszerű kép, más elemi részek esetében viszont mégiscsak be kell majd vezetni és még egyéb részecskéket is. Azt, hogy egy egyszerű képet később bonyolítani kell a magyarázat érdekében, a dolgok természetes velejárójának tartom - az atom-modell is nagyon egyszerű képpel kezdődött, és azóta is csak egyre bonyolódik, azért, hogy minden atomi jelenséget jól tükrözzön. Viszont egyáltalán nincs szó arról, hogy ha már úgyis bonyolítani kell a képet, akkor vezessünk be még 15-20 új feltételezett részecskét, és ennyi már biztosan elég lesz az eddig megismert hatások és jelenségek magyarázatára. Ez így durva módszer lenne, azonkívül a nagyszámú részecske között bonyolult kölcsönhatásokat kellene megmagyarázni, tehát ez a véglet nagy valószínűséggel rosszabb képet eredményezne, mintha kezdetben kevés számú részecskéből indulunk ki, és ha úgy látszik, hogy semmiképp sem elég a számuk, akkor vezetünk csak be újabbakat. A feladat az, hogy egyrészt minden eddig megismert jelenséget meg kell tudnunk magyarázni, másrészt pedig a részecskék számát a legkisebb értéken kell tartani, de csak pontosan úgy és annyira, ahogyan a természet teszi. Nem könnyű ez a feladat, de nem is látszik lehetetlennek - tehát el lehet jutni a megoldáshoz, csak dolgozni kell rajta. Az elmélet szerint a kezdőpont az, hogy lennie kell egy ős-oknak - ez a logikai fa törzse, amelyből aztán az összes többi okok elágaznak, akárcsak a fa ágai. Ha viszont az ember a mérete és egyéb jellemzői folytán valahol a logikai fa közepe táján van, akkor bármerre indul el, mindig újabb és újabb logikai elágazásokat talál, és ezek mennyisége csak akkor kezd el észrevehetően fogyni, ha már sikerült kellően megközelíteni az ős-okot. A jelenlegi tapasztalatok alapján viszont csak azt lehet mondani, hogy még mindig túl távol vagyunk tőle, ezért nem is fogynak a logikai elágazások, sem pedig a részecskék száma. Itt a kvarkoknál kisebb részecskék számára vonatkozóan jó becslést adhat az, hogy ha összehasonlítjuk az atomban található, illetve az atomhoz rendelhető részecskék, és a kvarkok világában található részecskék számát - tehát megnézzük, hogy az általunk felállított méret-skatulyákban mennyi elemi részecske található, és a kapott arányszámból próbálunk következtetni a kvarkoknál is kisebb részecskék számára. Ez természetesen legfeljebb egy mutatószám lehet, mert a felállított méret-skatulyák is eléggé önkényesek, és nem egy periodikusan ismétlődő világot határoznak meg. Például egy durva becslés lehet az, hogy az atom világa - leptonok, mezonok, nukleonok, hiperonok, mezon- és barionrezonanciák = összesen 24 fajta, antirészecskék nélkül. Kvarkok - 6 fajta, plusz glüonok, antirészecskék nélkül, tehát az arányszám ilyen mérce szerint valahol 4 : 1 és 3 : 1 között lehet, ami természetesen erősen megkérdőjelezhető, de legalább látszik, hogy a kisebb méretek felé van némi fogyatkozás. És az is, hogy az éter szintjén túl sok részecskét már nem vezethetünk be. És ha esetleg további részecskéket fedeznének is fel a kvarkok világában a kutatók, az éteri világban a részecskék mennyisége fajtájuk szerint így is csak egyjegyű szám lehet, ha helytálló ez a következtetés a részecskefajták mérettel arányos fogyásáról.

Jobb híján nézőpontoknak nevezem az itt következő, az elmélet szempontjából lényeges állításokat. Az egyesítő elméletet igazából már csak úgy lehet átfogni és átlátni gondolatban, ha minden fontos jelenséget minden lehetséges nézőpontból és lehetőleg minél alaposabban szemügyre veszünk. Nem maradhat ki semmi, mert akkor ott van egy hézag, egy "lyuk", ami ismerethiányként jelenik meg, és ezt természetesen fel is lehet róni, valamint támadási felületet nyújt. Ezért van az, ha valaki felvet egy olyan témát, amelyet több nézőpontból is lehet tárgyalni, és egy oldalról közelíti meg, akkor én az összes többi lehetséges nézőpontot fogom felemlegetni, az egyoldalúság ellensúlyozására. Végül is, csak ez a módszer nyújt teljes körű ismereteket, és ennek alapján lehet végleges megoldásra jutni, amennyiben ez egyáltalán lehetséges az adott körülmények között.

Nézőpont 1. A Planck-képlet alapján (E = hv), a természetben található legnagyobb energiához tartozik a legkisebb hossz és a legmagasabb frekvencia, avagy fordítva, a legkisebb hosszhoz és legmagasabb frekvenciához a legnagyobb energia. Viszont mivel a tapasztalatok szerint a természetben található energia nem végtelen, hanem véges, a legmagasabb elérhető frekvenciának és az ebből adódó méretnek is végesnek kell lennie - és "Az egyesítő elmélet természetfilozófiai vázlata" szerint ez a véges energiaérték adja meg a végső anyag méretét és frekvenciáját. Amennyiben létezne a legnagyobbnál is nagyobb energia, akkor a legkisebb méret -, amely az elméletben az alapanyag fele, a Jin vagy a Jang - még tovább osztható lenne. És azért a feltételes mód, mert a természetben nem mutatkozik olyan energia, amellyel a Jin-t vagy a Jang-ot még tovább lehetne osztani. És még ha előfordulna is ekkora energia, akkor sem olyan stabilan, hogy a tovább osztott állapot sokáig fennmaradjon.

Egy ilyen, anyag - energia egyensúlyon alapuló rendszer pedig így az aktuális hatóenergiától függő, dinamikus méretmeghatározást jelent, de ahol semelyik érték sem lehet végtelen. Nem úgy, mint például a matematikai számsornál, ahol nem mutatkoznak tényleges fizikai és logikai korlátok, ezért tetszőleges mennyiséget le lehet írni vele, olyat is, amely a természetben a jelenlegi állapotok mellett nem is létezik. Viszont a fizikai méret és energia tekintetében már szükséges ragaszkodni a valós állapotokhoz, mert ha nem ezt tesszük, akkor nem a valóságnak megfelelő világmodellt kapjuk meg, hanem egy feltételest. Márpedig ezekből nagyon sok lehet, valóságos viszont csak egy van, és most ennek az egynek a felderítése a cél.

Nézőpont 2. Ha a sebesség hatására fellépő relativisztikus tömegnövekedést a végső anyag közegellenállásának tekintjük, akkor a fény transzverzális terjedése megmagyarázható oly módon, hogy a fény hullámfrontja a végső anyag részecskéit teljesen, az elérhető legnagyobb keménységig és rugalmatlanságig összelapítja, így azok a természetben található legnagyobb közegellenállást tanúsítják. Emiatt a rezgés csak oldalirányban, transzverzálisan terjedhet, előre nem, mert ezt a maximális értékű közegellenállás megakadályozza. Maga a végső anyag pedig az emberi mértékű sebességtartományban nagyon könnyű és gyors mozgású anyag, egészen minimális súrlódási tényezővel, illetve közegellenállással. A végső anyag így olyan különleges gázhoz vagy folyadékhoz hasonlítható, amelyben nem lehet túllépni a hullámterjedés sebességét, az alkotórészek méretét a Planck-hossz adja, a méret és anyagi viszonyok 300 000 km/s sebességű hullámterjedést tesznek lehetővé, a közegellenállás görbéje pedig nem lineáris. A tulajdonságokból elvileg következtetni lehet az anyagszerkezetre, valamint arra is, hogy az emberi méretű környezetben nem található pontosan ilyen, vagy közel hasonló tulajdonságokkal rendelkező anyag. Mindazonáltal ez az elgondolás a már régebben is ismert "szurok-modellel" van rokonságban, ahol a szurok reprezentálja azt az anyagot, amelynél a lassú hatások esetén kicsi a közegellenállás, a gyors hatások esetében pedig nagy.

Nézőpont 3. A fény, illetve az elektromágneses jelenségek kettős természete megmagyarázhatóvá válik oly módon, hogy a látható, "durva" anyagtól, részecskéktől mentes környezetben tisztán a végső anyag hullámmozgása valósul meg, a látható anyaggal való találkozáskor pedig a hullámfront erőhatása átadódik az "anyagi akadály"-nak (mint pl. a lézerfegyvernél), ezután pedig a hullámmozgás energiaátadása hasonlóan zajlik ahhoz, ahogyan a tenger hullámai csapkodják a part menti sziklákat. Ha az erőhatás elég nagy, akkor meg tudja szűntetni a sziklák között a kötőerőt, és onnantól kezdve a sziklák elmozdulása és a sebessége egyenes arányban lesz a rájuk ható erővel. A mikrovilágban pedig ennek a hasonlatnak megfelelően szakadnak - vagy nem szakadnak - ki az elektronok az anyagból az őket ért éteri, c sebességű hullámmozgás hatására.

Nézőpont 4. A gammasugárzásból keletkező elektron-pozitron párnál és ezek visszaalakulásánál feltételezhetjük, hogy az elektron és a pozitron egy közös alapanyagból épül fel, ugyanúgy, ahogyan például a víz különböző halmazállapotait is ugyanarra az alapanyagra vezethetjük vissza, a H₂O molekulák tömegére. A különböző halmazállapotok csak ennek az alapanyagnak a módosulatai. Az alapanyag pedig az elektron és a pozitron esetében (sőt, minden anyag esetében) a kettévált végső anyag (Jin és Jang részek), az elmélet szerint. És ez a rész itt már nemcsak a fizika, hanem az elmélet határterülete is, amikor azt kell kideríteni, hogyan is csinálhatja a természet az egyesült és a szétvált Jinnel és Janggal.

Az mindenesetre használhatónak látszik, ha a gammasugár - elektron-pozitron átalakulás nyomán készítünk elméleti modellt arról, milyen tulajdonságai lehetnek ennek a végső anyagnak, és milyen formákat vehet fel. Úgy tűnik, hogy a végső anyag és az elektron között már nincsenek közbülső fokozatok, és az elektron - végső anyag, végső anyag - elektron átalakulás egy lépésben megy végbe, tehát az elektron már tisztán a végső anyagból tevődik össze. Figyelembe véve a pozitron-elektron, anyag-antianyag kettősséget, a végső anyagot kétnemű, Jin-Jang részecskének képzelhetjük el, ahol a fél részek elválaszthatók egymástól, és önálló életet élhetnek, de a természetes - legkisebb energiájú - állapotuk az egymással összekapcsolódott állapot. Ha az anyag-antianyag páros találkozik egymással, egyszerűen visszaolvadnak az összességében semleges töltésű alapanyag-tengerbe, miközben a bennük levő energia a végső anyagban keltett rezgésként (fény, hő, stb. energia) formájában jelenik meg, amely rezgési energia végül szétterjed a végső anyag tengerében és elenyészik, olyasféleképpen, mint a vízbe ejtett kő által keltett hullámok. Ezen modell alapján a közönséges, látható anyag nem más, mint a kettévált Jin és Jang részek fénysebességű körforgása egy gömbfelület határoló vonalai mentén, ahol a határfelületen fellép a végtelen értékű közegellenállás. Ezenkívül a gammasugárzás fénysebességű impulzusnyomatéka benne van az anyagként megjelenő gömbben, mégpedig az anyag saját térbeli (ballisztikus) mozgásától függetlenül. És ez az az energia, amely az einsteini anyag-energia képlet értelmében minden anyaghoz hozzá tartozik, és amely elvileg, átalakulás árán kinyerhető belőle.

Nézőpont 5. A végső anyag polarizálhatósága segítségével esetleg megmagyarázhatók a sztatikus és dinamikus, azaz elektromos és mágneses hatások, ahol a két elektromos töltést mutató anyagi test mint polarizátor között a végső anyag polarizált részecskéi segítségével adódnak át az erőhatások. Tehát maga az elektromos töltés sem más, mint a nagyméretű gömbök Jin-Jang tulajdonságaiból eredő vonzás és taszítás, aminek eredményeképpen a köztük lévő, eredetileg semleges éter polarizálódik. Polarizáció alatt természetesen nem a fénypolarizációt értem (a fény transzverzális rezgéseinek elforgatását), hanem az elektromos töltések polarizációját (megosztását).

Az elmélet szerint lehetséges a sztatikus polarizálás, és lehetséges a dinamikus, mozgó polarizálás, amely utóbbi a mágnesség és a mágneses indukció magyarázataként szolgál. Ezen hatásoknál a polarizációs erő négyzetesen csökken a távolsággal. A mágneses tér magyarázata ez idő szerint az egyik legnehezebb feladat, akárcsak a gravitációs téré. Hogy a mozgó polarizálás hatására hogyan jönne létre a mágneses tér, ez számomra egyelőre rejtély - de azért van benne rendszer - "mágneses töltés" nincs, és a mágnességet mindig mozgó elektronokhoz lehet rendelni, de nem egyszerűen.

Eddigi elképzelésem a mágnességre polarizálás nélkül az, hogy a hullámok felcsavarodásának van egy kitüntetett iránya, körülbelül úgy, mintha egy félkörívnyi sík, de kellően vastag anyagot felcsavarnánk a széles felétől kezdve. Így egyrészt kapunk egy gömbhöz hasonló alakzatot, másrészt a felcsavarodott anyagnak lesz egy tengelye, a felcsavarodott hullámoknak pedig kitüntetett iránya. Ezért lesz egyszer a polarizáló hatás a Jang-többlet miatt, és lesz még egy hullám-irányultságunk, vagy hullám-aszimmetriánk is a gömbben, és így egy elektronnak máris két hatást lehet tulajdonítani, ahol a közönséges polarizáló hatás független a hullámok síkjától, de viszont az elektronok hullámsíkjai is esetleg egymásra tudnak hatni valahogyan, és ebből eredne az újabb típusú - a mágneses - hatás.

A polarizálás témaköréhez hozzátéve még, hogy ha magát az étert elektromos vagy mágneses úton polarizáljuk, akkor ezzel egyben megváltoztatjuk olyan anyagi tulajdonságait is, mint például a "keménység", és ezek a változások hatással vannak az éterben haladó hullámok terjedési sebességére, például úgy, hogy az ilyen módon "keményebbé" tett éterben gyorsabban haladnak a hullámok, mint enélkül tennék. Tehát c-nek több értéke is van, attól függően, hogy természetes, vagy megváltoztatott állapotú éterről van szó! Legalábbis erre enged következtetni a következő hír:

" A fizikának egy hosszú ideje fennálló sarokköve - hogy a fény sebessége nem növelhető - esetleg nem áll olyan szilárdan, mint ahogyan azt egykor gondolták. Németországban a berlini Humboldt Egyetem, és Angliában a sussex-i Sussex Egyetem kutatói úgy találták, hogy a vákuum tulajdonságait változtatva kismértékben növelni lehet a rajta keresztülhaladó fény sebességét."

(Encyclopedia Science Supplement, 1992)

Nézőpont 6. Az elmélet szerint alapesetben az elektromágneses hullámokat a gyorsuló és lassuló, elektromos töltéssel rendelkező testek keltik (tehát akár a pozitron is), és ezek már valódi hullámok a végső anyagban, ahol a hatások nem a polarizáción alapulnak, és ahol a keltett hatás egyenes arányban csökken a távolsággal. Az elektromágneses rezgéseket a végső anyagban való hullámmozgásnak tekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy minél nagyobb a rezgés frekvenciája és ezzel az energiája is, annál könnyebben szétszakíthatja a Jin-Jang párokat, amelyek így különválnak, megkapják a fénysebességű impulzusnyomatékot, aztán pedig valamilyen eddig még ismeretlen okból " felcsavarodnak" gömb formájúra, és mint látható anyag jelennek meg. Ezen az alapon az elektronnál is kisebb, töltésszimmetrikusan különvált részecskékhez még magasabb frekvenciájú elektromágneses rezgés (keményebb gammasugárzás) rendelhető. Ezen a különvált, és anyaggá alakult Jin-en és Jang-on a közönséges, alacsonyabb energiájú éterbeli hullámok visszaverődnek, és így teszik láthatóvá azokat.

A végső anyagból keletkezett látható anyagok pedig a nagyenergiájú gammarezgések esetében segédeszközként szolgálnak (pl. ólomlemez formájában) a végső anyag két fél részre hasításához, vagyis az újabb részecskekeltéshez. A legelső anyagi részecske keletkezéséhez viszont fel kell tételeznünk, hogy az éterben lévő energiák pillanatnyi koncentrálódásával spontán is létrejöhet anyag, vagy legalább is létrejöhetett az Univerzum állapotának valamely kezdeti fázisában.

Nézőpont 7. Két szabadelektron között az erőhatások a végső anyag "finom" kvantumosságával adódhatnak át, az atomokhoz tartozó elektronok között viszont csak az atomszerkezetből adódó "durva" kvantumossággal történhet energiaátadás, ahol az atom körül keringő elektron nem működik szabályos oszcillátorként, és nem sugároz le energiát, hanem szabályos állóhullám alakú pályákon kering az atommag körül. Ezt úgy is vehetjük, hogy ilyenkor a lesugárzott energia benne marad az atomban, és a "durva" kvantumosság viszonyai alakulnak ki, ahol egy-egy "kvázikvantumot", azaz fotont az elektronpályák közötti energiakülönbségek határoznak meg, és ahol köztes érték az energiaszintek között alapesetben nincs, és ilyen közbülső állapotot csak egyéb hozzáadott (mágneses, hő, stb.) hatással lehet elérni. Ebből az következik, hogy az "atomi kvantumosság" a speciális eset, a kiindulópont pedig az éteri "finom" kvantumosság, ami az atomhoz képest "fokozatmentes" energiaátvitelre ad lehetőséget, és ahol így a végső értékek között " Planck-hossznyi finomságban" bármilyen frekvencia és méretérték megvalósulhat, nem úgy, mint az atomok állóhullámokhoz és pályaugrásokhoz kötött energiaadagjainál. Így logikusan adódik a Planck-hossz és a végső anyag egymáshoz rendelése, ahol a rövidebb hullámhossz azonos amplitúdó esetén nagyobb energiát jelent a hosszabb hullámhossznál, mert így az elektront 1 időegység (1 sec.) alatt hosszabb úton kell mozgatni, és ha több a befektetett munka, akkor a kivehető is több lesz. Ha a hullámhossz-utat kiegyenesítjük egyenes vonallá, akkor minél rövidebb a hullámhossz és minél nagyobb a frekvencia, annál hosszabb lesz a megtett út, a hosszabb úthoz pedig nagyobb munkavégzés és energia tartozik. Így a Planck-képlet értelmében a Planck-hosszhoz tartozik a mi környezetünkben elérhető és átvihető legnagyobb energia, mivel a legnagyobb frekvencia esetén lehet a legnagyobb energiát belezsúfolni egy anyagi részecskébe. A mi világunkban ismert nagy energiák atomi eredetűek, tehát az atomi "durva kvantumosság" és az impulzusüzemmód vonatkozik ezekre az energiafajtákra. A "durva" anyagi részecskék konkrét méretét (átmérőjét) és élettartamát valószínűleg az impulzuscsomag hossza, az a segédanyag, amin keletkezett, és a keletkezett részecske bomlékonysági viszonyai határozzák meg. Tehát hosszú idejű gammasugár impulzusokkal esetleg akár nagyobb átmérőjű elektronokat is kelthetünk a szokásosnál, de ezek már valószínűleg nem lesznek stabil képződmények. Hogy mi a méretek és a stabilitás közötti összefüggés, és minek az alapján, azt jelenleg nem tudom. A probléma itt alapjában véve az, hogy a frekvencia eleve meghatároz egy méretet is, holott elvileg ugyanolyan frekvenciájú, de hosszabb időtartamú impulzushoz nagyobb átmérőjű keletkezett részecskét rendelhetnénk. Ehhez képest a keletkezett méretek eléggé fixek, és minden további energia a keletkezett részecske mozgási energiájaként jelenik meg. Ebből egyrészt az következik, hogy az atomi "segédanyag"-nak is (ami legtöbbször ólomlemez, de most az atomi szerkezeten van a hangsúly) is szerepe lehet a méret kialakulásában, másrészt viszont az is következik, hogy a keletkezett részecskék bomlékonyságáról ez az elmélet ebben a formában nem mond semmit, mivel az elmélet eddigi állása szerint minden frekvenciához hozzárendelhetnénk egy méretet, és így a legkülönbözőbb nagyságú részecskék létezhetnének, "előnyben részesített" méretek és kitüntetett időbeli stabilitás nélkül. Ez pedig nem fedi a valóságot, tehát itt fogyatékosságról, ismerethiányról van szó, amiben az az egyetlen pozitívum, hogy legalább hamar kiderülnek a modell gyenge pontjai, és nem maradnak titokban, hogy később visszamenőleges hatállyal problémákat okozzanak.

Nézőpont 8. Azt, hogy egy anyagban a hullámterjedés vagy pedig a ballisztikus terjedés valósul-e meg, vagy pedig mind a kettő, alapvetően a gyakorisági (az ilyen értelemben vett sűrűségi) és a mozgásállapot-viszonyok fogják meghatározni. A fizikusok eddig teljes joggal tételeztek fel ballisztikus elven ható közvetítő részecskéket az atomi részek között, mert az atomnak és részeinek előfordulása a saját dimenziójukban, - az atomi mérettartományban - igen alacsony érték. Ha Naprendszer-méretűre nagyítunk fel egy atomot, akkor így nagyobb távolságok adódnak az atom-modellben, mint amilyenek a tényleges Naprendszerben vannak, és ilyen állapotok mellett nem is valósulnak meg a hullámterjedés feltételei az atomi részek között. Megfelelő nagyságú dimenziókból nézve - például az emberiből - viszont már igen, és így már az anyagok, mint atomok sűrű halmaza, hullámterjedéssel képesek vezetni például a hangot vagy a hőt, mert az emberi méretű dimenziókból nézve, és ehhez viszonyítva, az atomok közötti távolság már elenyésző, és megvan a szükséges sűrűség a "nagyméretű" erőhatások és jelenségek hullámterjedéssel való továbbításához. Én arra alapozom az elméletet, hogy a végső anyag világában a saját dimenziójához képest is megvan a kellő sűrűség, de a kis sebességek világában igen csekély közegellenállás mellett, és ezért a közegellenállásból nem tudjuk közvetlenül érzékelni ennek a sűrű végső anyagnak a jelenlétét - sokkal nehezebb eset ez, mint a neutrínódetektálás -, egyéb vonatkozásban pedig sem érzékszerveink nincsenek meg hozzá, sem pedig összehasonlítani sem tudjuk valami még kisebbel. Így a végső anyag jól rejtve tud maradni, és talán még a legkönnyebb az észlelhető világban található logikai kapcsolatokból felderíteni. A logikai módszer viszont nem szokott felérni egyetlen érzékszervi bizonyítékkal sem, mert nem tudunk még annyit, hogy ebben a felderítetlen világban abszolút biztos kizárásokat és állításokat tegyünk pusztán logikai alapon. Ha viszont nincsenek érzékszervi bizonyítékaink, akkor mégiscsak ez marad választék gyanánt...

Nézőpont 9. "Az egyesítő elmélet természetfilozófia vázlata" mint filozófiai világegyetem-modell, szemléletében néhány ponton eltér az einsteini értelmezéstől. Nevezetesen:

Az egyenletes sebességgel mozgó vonatkozási rendszerek nem egyenértékűek, hanem megkülönböztetést lehet tenni közöttük az előzetes (valamikori) gyorsulásból adódó bennük lévő energiatöbblet, és az így elért relativisztikus hatások, például a tömegnövekedés alapján. Sőt, így elméletileg egy abszolút vonatkoztatási rendszert is fel lehet állítani a sebességet illetően, ahol az azonos típusú anyagi testek (pl. két hidrogénatom) közül az mozog lassabban, illetve az áll közelebb az elvi abszolút nyugalmi állapothoz, amelyiknek kisebb a tömege. Ez a tömegbeli eltérés egyrészt annak alapján áll fenn, hogy a (valamikori) gyorsulás is energia, és ez az energia átváltható valóságos tömegre (ill. tömeghiányra) a tömeg-energia egyenlet értelmében, másrészt a nagyobb sebességhez tartozó nagyobb éteri közegellenállás is ebben az irányban hat, ahol a közegellenállás növekedése növekvő tömeg formájában jelenik meg. Ezen hatások alapján az abszolút sebesség elvi mérése lehetséges. (Az eltérő sebességekhez tartozó igen csekély tömegkülönbség méréseinek gyakorlati nehézségei, pl. a megfelelő mérleg, és a mérési lehetőség hiánya, még nem teszik érvénytelenné az elvi alapokat.)

A figyelmes olvasónak közben már feltűnhetett, hogy ez az állítás már szerepelt "Az elméletben szereplő új gondolatok rövid összefoglalójá"-ban, 16-os pontként. Ez így is van, de a következetesség jegyében nem hagyhattam ki, mert ez is az egyik nézőpont. És egy kis ismétlés remélhetőleg nem lesz a hátrányára senkinek sem.

Tehát, folytatva, az az állítás, hogy a c fénysebesség független a fényforrás mozgásától, azaz minden inerciarendszerben állandó, vitatható, mert annak, hogy a mozgó rendszerben a fénysebesség mérésekor az egyenesvonalúnak tekinthető mozgásra vonatkozóan kapott értékek állandóak, lehet az is az oka, hogy létezik egy olyan korrekciós tényező (mint pl. a sebességtől függő megrövidülés, vagy valami ennél is hatásosabb), amely úgy hat, hogy a méréskor a fénysebességre vonatkozóan mindig állandó érték jöjjön ki. Az is ebben az irányban hat, hogy a relativitáselmélet értelmében az idő sem konstans, hanem változó, ezért nem is lehet olyan fix pontnak tekinteni, amelyhez képest mindent egyszerűen viszonyítani lehet. A szabályok sokkal összetettebbek, mivel az idő (mint az anyagban történő változások sebessége) az egész rendszer sebességétől és a tömegétől is függ. A nagy sebesség és nagy tömeg a folyamatok - és a ténylegesen mérhető idő - lassulásának irányában hat. Tehát a helyzet még nem annyira egyértelmű, hogy végleges kijelentéseket lehessen ebben az ügyben tenni. Ezért jelenleg nálam a fenti einsteini kijelentés a "lehetséges, de nem biztos" kategóriába tartozik.

Az Einstein-féle ekvivalencia-elv szerint bármilyen gyorsuló mozgásban lévő vonatkoztatási rendszer ekvivalens egy olyan rendszerrel, amelyben nehézségi gyorsulás hat. Én a három erőhatás - a tehetetlenségi, a gravitációs, és a centrifugális - egy kalap alá vonását az azonosságok felismerése után már nem tartom célszerűnek, mert ha a kifejtett hatásuk alapján némelykor azonosnak mutatkoznak is, akkor sem azonosak a forrásuk szerint, amelyek megkülönböztethetőek - ezért is szerepelnek három néven - és véleményem szerint a hasonlóságok észrevétele után a különbségek vizsgálatával lehet még előbbre jutni. Ezért a fentiek alapján az ekvivalenciát (az egyenértékűséget) nem tekintem teljesnek, és az ekvivalenciából eredő felcserélhetőség is csak nagyon korlátozott és egyszerűsített viszonyok között állja meg a helyét. (Például a tehetetlenségi erő mindig a haladási iránnyal szemben hat, a gravitáció pedig a tömegközéppont irányba mutat, és ez alapján a két eset megkülönböztetésének lehetősége adott.)

Hogy a kettő közül mikor melyik eset áll fenn, illetve melyik dominál, azt nagyjából úgy határozhatjuk meg, hogy ha két anyagi részecske között kicsi a távolság, és sok van belőlük, akkor a hullámterjedés, ha pedig a méreteikhez képest nagy a távolság és kevés van belőlük, akkor a ballisztikus terjedés valósul meg. Közben azért a mindenkori mozgásállapotot is figyelembe kell venni, mert lehetségesek olyan részecskék is, amelyek egy adott forrásból igen nagy mennyiségben szabadulnak ki, és ahol a nagy sűrűség mellett még mindig nem a hullámterjedés a jellemző, de ahol már másodlagosan jelen lehet. Természetesen ilyen esetben megvan a pontszerű kiindulási forrás, és a négyzetes sűrűségcsökkenés is, amennyiben a részecskék nem indítanak el valamilyen osztódási láncreakciót azokban az anyagokban, amelyekbe beleütköznek.

Fontos hogy ne felejtsük el azt, hogy amikor a hullámterjedés valósul meg, és ez a domináns jelenség, akkor is jelen vannak az egyedi részecskék, és jelentkezhetnek korpuszkuláris jelenségek is - mindössze arról van szó, hogy ilyen esetben nem az egyedi részecskejelenségek a meghatározóak, hanem az, hogy ezek az egyébként szabad részecskék nagy tömegben, együtt, egyszerre mozdulnak el valamilyen irányban.

A gázoknál és a folyadékoknál, ahol kellő sűrűség esetén a hullámterjedés valósul meg a rezgések továbbadását illetően, megvannak azért azok a jelenségek is, amelyeket a gázok és folyadékok egyedi részecskéi, illetve ezen részecskék hatásainak átlaga határoz meg - nyomás, súrlódás, hőmérséklet, stb. Tehát a gázok molekuláinak és atomjainak kaotikus mozgására mintegy "rászuperponálódik", azaz rárakódik a rendezett hullámmozgás. Feltételezhető, hogy az éternél sincs ez nagyon másként, és az eltérések csak az éter alapanyag-mivoltából adódnak.

Akkor vegyük sorra, az éter-gáz, vagy éter-folyadék tulajdonságait:

1. Lágyság, keménység, és az ebből eredő, a "durva" anyagokkal szemben mutatott közegellenállás: van, és ez az, ami az éterben történő mozgás során tömegnövekedésként jelenik meg, és kis sebességnél elhanyagolható, fénysebességnél pedig maximális, és természetesen fékezi a mozgást - azaz, a normális anyagtól mentes tér sem tökéletes inerciarendszer, hanem az éter miatt ott is megvan a fékező súrlódás, de ez kis sebességeknél olyan kicsi, hogy elhanyagolható. Ellenben, a fénysebességhez közeli sebességeknél már állandóan kell a "tolóerő", mert különben viszonylag hamar visszaesik a mozgatott test sebessége. De egyébként, alacsony sebességeknél a normális anyag úgy halad az éterben, "mint kés a vajban".

A transzverzális hullámokból adódó "végtelen keménység" problémája úgy oldódik itt meg, hogy fénysebességnél valóban "végtelenül kemény" az éter a hullámfrontját illetően, és ez a "végtelen keménység" abban mutatkozik meg, hogy a hullámfront ütést, illetve a továbbiakban nyomást gyakorol a közönséges anyagra. Tehát a transzverzális rezgésekhez tartozó végtelen keménység csak a fénysebességű mozgásnál jelenik meg.

Ami a mindenen áthatolás problémáját illeti - az alapanyag olyan, hogy általában nem " hatol át" az anyagokon - bár ez frekvenciafüggő, ha csupán az éterrezgésekre gondolunk az áthatolást illetően -, hanem arról van szó, hogy az éter mint anyag, mindenben benne van. Az étertenger kölcsönhatása a normális anyaggal - ez jó és fontos kérdés, tényleges válasz nélkül. Egy hasonlat erre a víz és a jéghegy viszonya lehetne, de egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így működnek a dolgok abban a mikrotartományban. A közönséges anyag és az éter között a kölcsönhatásnak meg kell lennie - de a módról már nem lehet azt mondani, hogy tisztázott. Mindenesetre, ha lehet ilyet mondani, "barátságos" kölcsönhatásokra lehet gondolni, és valószínűleg elég jó az átmenet a két fajta anyag, az éteri és a "normális", avagy "durva" között, és a határfelületen "átfolyik" az egyik anyagi forma a másikba, de úgy, hogy a közönséges anyag azért megtartja az eredeti jellemzőit. Tehát például az elektron és az őt körülvevő éter határvonalánál nem valószínű nagyon éles átmenetet, de mindenesetre olyan, hogy az elektronban mint önálló anyagban lévő energia a kölcsönhatás miatt csak igen lassan vesszen el, milliárd évek alatt. Ilyen alacsony energiaveszteségnél azt lehet mondani a kölcsönhatásra, hogy "szinte semmi". Ha az elektron mindig csak leadja a mozgási és belső energiáját a környezetének és nem vesz fel onnan semmit, akkor valóban ilyennek, igen minimális energiaveszteséggel járónak kell lennie az éter és "durva" anyag közötti kölcsönhatásnak.

2. Súrlódás: van, amint az előbb szó volt róla. Emiatt a nagy rendszerek, a bolygók is veszítenek a keringési sebességükből, persze nagyon lassan. Ha nem lenne súrlódás, akkor nem lenne éteri közegellenállás sem, azaz relativisztikus tömegnövekedés sem, mert ezek a fogalmak összetartoznak.

3. Nyomás: lennie kell, de ez megfelelő összehasonlítási alap hiányában kimutathatatlan. A nyomást a közönséges világunkban is összehasonlításos alapon mérjük - a gázmentes (anyagmentes) tér adja a 0 pascalt. Az éternél ugyanezt viszont már nem lehet megtenni, mert senki sem látott még étermentes teret, amely összehasonlítási alapul szolgálhatna, és amely térben az éter hiánya miatt nem terjednének sem az elektromágneses rezgések, sem pedig a gravitáció.

4. Tömeg: lennie kell, méghozzá hatalmasnak, mert az elmélet szerint ebből a tömegből (anyaghalmazból) emelkedik ki az érzékelhető " durva" anyag, egy kicsit úgy, mint az óceánból a jéghegy, de mint fent, a megfelelő összehasonlítási alap hiányában az általunk ismert teret kitöltő éter tömege kimutathatatlan.

5. Gravitáció: a "durva" testek vonatkozásában ismert gravitációs hatások nem lehetnek az éterre jellemzőek, mert eleve az a kiindulási feltételezés, hogy az éter egyenletesen tölti ki a teret. Ha pedig az éterhez anyagot és az összes anyaghoz egy tömegközéppontot rendelünk, akkor véget érne ez az egyenletesség, és a középpontban uralkodó nyomás miatt az éter ott lenne a legsűrűbb, kifelé haladva pedig hígabb, és az ilyen típusú éter-modell a kevésbé valószínű. Ezért a szokásos értelemben vett gravitációt nem is tételezek fel az éterben, amelynek, alapanyag lévén, a gravitáció jelenségének is alapjául kell szolgálnia. Hogy a szolgáltatott gravitációs hatás mennyire hat vissza magára az éterre, ez is egy megválaszolatlan kérdés, de az eddigi ismeretek szerint nem mutatkoznak arra utaló jelek, miszerint az éterben a létező éter-tömeg miatt valamilyen gravitációs kollapszusnak, "éteri fekete lyuk"-nak kellene előfordulnia. Legalábbis az eddig ismert Univerzumban nem mutatkozik ilyen jelenség. Hogy az ismeretlen térrészekben mi a helyzet, azt a jelenlegi ismeretek alapján nem lehet megítélni, tehát még elég sok minden előfordulhat. Annál is inkább, mert van egy olyan ok-okozati sorozat (Larry Abbott, Tudomány - a Scientific American magyar kiadása, 1988 február), amelynek segítségével az éter kapcsolatba hozható a gravitációval a következő módon: minden anyag gravitációs teret kelt maga körül - tehát pl. a Föld nyugalmi tömege adja a körülötte lévő gravitációs teret. De az anyag átváltható energiára is, ezért azt lehet mondani, hogy az energia is gravitációs teret kelt, tehát a Föld anyagának energia-egyenértékéhez is hozzárendelhetjük a Föld gravitációs terét. A következő lépés pedig az, hogy az éternek is van energiája, amelyhez szintén lehet anyagot és gravitációs teret rendelni. És ebből az következik, hogy az éter elválaszthatatlan a gravitációtól, de a kettő egymásra hatása, hogyanja és miértje így is rejtély marad.

6. Hőmérséklet: nehéz eset - a hő elektromágneses rezgés, és ilyen formában nem is várható el, hogy a nyugvó állapotú, rezgésmentes éterben jelen legyen. Ha ebben viszonyítási alapnak a 0 K fokú teret vesszük, akkor nincs is. A hőmérséklet mint olyan, az éter esetében inkább csak egy értelmezési problémát jelent.

7. "Molekulák Brown-féle mozgása": igen nagy valószínűséggel van ehhez hasonló jelenség az éter-tengert alkotó egyedi Jin-Jang párok között is, és az ilyen mozgás magyarázatot adhat a nullaponti energia létére. A normális anyagi világban a Brown-féle mozgás a hőmérséklethez kapcsolódik, és az éteri világban is kapcsolódnia kell valamilyen erő- azaz mozgatóforráshoz. Hogy ez a mozgatóerő konkrétan mi lenne, hőmérséklet híján? Mélyebb vizsgálódás nélkül például az, hogy az éter-tenger soha sincs nyugalomban, mert az anyagkiemelkedések és visszaalakulások állandóan megzavarják a tökéletes erőegyensúlyt, aszimmetriák lépnek fel a Jin-Jang arányban, és állandóan folyik a kiegyenlítődés. De ebből a felszínen nem érezni semmit, mert az átlag-eloszlás olyan nagy mércével mérve, mint az emberi, mindig azonos értéken marad - a pillanatnyi kis helyi ingadozások statisztikailag kiegyenlítik egymást. De ha valahogyan le tudnánk merülni az éteri világba, abból a nézőpontból biztosan nem nyugalmat és tökéletes szimmetriát találnánk, hanem állandó mozgást és kavarodást. Ez már az atomok világában is így van -, de azért mindezen kaotikus hatások ellenére felépülnek belőlük a kellően stabil atomi szerkezetek, amelyek megfelelőek az olyan bonyolult dolgokhoz is, mint az élőlények.

Ha valaki ilyen alapú modellt akarna készíteni, akkor a kérdéseim a következők:

1. Mi lesz a kibocsátott, szertelövöldözött korpuszkulákkal?

2. Ilyen modell alapján hogyan értelmezhetők a tipikusan hullámterjedéshez kapcsolódó, a mikrovilágban létező hatások, mint például az interferencia?

Mert ennél a pontnál én könnyű helyzetben vagyok, ugyanis nem tagadom a korpuszkulák létezését, hanem azt állítom, hogy éteri szinten már annyian vannak, olyan közel egymáshoz, és olyan mozgásállapotban, hogy emiatt ott már a hullámterjedés a meghatározó erőhatás-átadási forma. Ellenben "igazi" ballisztikus elmélet esetén a hullámterjedést teljes mértékben tagadni kellene, és a tipikus hullámjelenségeket is tisztán ballisztikus módon kellene megmagyarázni valahogyan. Hogy hogyan - ez az, amire nem vállalkozom. Ehelyett azt mondom, hogy az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az erőhatás-átadásnak mindkét formája létezik a természetben - a hullámterjedést teljes egészében elvetni lehetetlen, és legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy az atomoknál kisebb világban mi a kiindulási alap, milyenek ott a sűrűségi és sebességi viszonyok - megfelelőek-e a hullámterjedéshez, vagy sem? Én a tapasztalható jelenségeket figyelembe véve arra a következtetésre jutottam, hogy igen, megfelelőek.

3. A ballisztikus modell alapján hogyan lehet értelmezni a nullaponti energiát?

Hozzátéve a kérdésekhez, hogy a fény ballisztikus modelljét illetően eléggé zavaróan hat számomra az a tény, hogy ezt a modellt még sehol sem láttam pontosan meghatározva, leírva, és ábrázolva. Amiből az derül ki számomra, hogy aki a fényre mint részecskére és a részecske-elvű terjedésre hivatkozik, az így egy nem létező modellre hivatkozik.

Éppen ezért igen hasznos lenne, ha valaki az elektromágneses hullámok terjedését illetően készítene már egy jó ballisztikus modellt, és így máris lehetne mire hivatkozni. És tekintve hogy az elméletet hasznos észrevételekkel és kiegészítésekkel támogatók után a jó opponenseket kedvelem a legjobban, megpróbálok egy kis segítséget adni a kedvenc elméletem megcáfolásához. Aztán győzzön - nem a pillanatnyilag jobbnak látszó, hanem az igazi.

Először is, a ballisztikus modellhez kell egy masszívan ballisztikus szemlélet, és így meg kellene nézni minden állításom fordítottját is, hogy ne csak az én hullámszemléletű világom érvényesüljön, hanem a másik oldal is. Az éteri hullámelmélet egyértelmű és végleges megcáfolásához viszont olyan, mindent elsöprő, logikailag hibátlan és egyértelmű érvet kellene találni, amelyből kiderülne, hogy az elmélet úgy rossz ahogy van, és emiatt mindent a 0-ról kellene kezdeni. Ha viszont valakinek azt sikerülne bebizonyítania, hogy a ballisztikus és a hullám-modell egyaránt helytelen, az elég súlyos dilemmához vezetne, mert akkor helyettük egy harmadik típusú, teljesen újfajta energiaátadási módot kellene találni...

Ami pedig az elméletben található egyes állítások cáfolatát illeti, ott annak észrevételére van szükség, hogy ha az elméletben említett valamelyik axióma-szerűség nem lenne összeegyeztethető valamely olyan ismert fizikai ténnyel, amit én figyelmen kívül hagytam. Ugyanígy, annak észrevételére is, ha valamelyik axiómától levezethető - vagy akár attól független -, az elmélet részét képező állítás nem egyeztethető össze valamely ismert fizikai ténnyel. Valamint annak észrevételére, ha egy valószínűségi logikára épülő feltételezésnek gyanúsan alacsony a valószínűsége - bár ez már eléggé szubjektív kategória.

Amivel viszont nem érdemes foglalkozni, az a formalista-nominalista kötözködés, amelytől az elmélet se nem halad, se meg nem dől, azaz ha például valaki az alkalmazott kifejezések csűrés-csavarásával foglalkozna, és nem a lényeggel. És persze teljesen vad és logikátlan elképzelésekre sincs szükség, valamint olyanokra sem, amelyek vallási dogmákra épülnek, mert az egy másik eset. Hozzátéve még azt is, hogy az egyesítő elméletet illetően tekintélyekre csak módjával és mellékesen érdemes hivatkozni.

És az is hasznos, hogy ha valaki nekikezd a munkának pro és kontra, akkor először csinál úgy tíz oldalnyi kivonatot az itt leírtak lényegéből. És így mellesleg kiderülhet az is, hogy az irányultságától függően kinek-kinek miben van a lényeg, és hogy mi a választott haladási irány...

Ha pedig valaki úgy találja, hogy ez az elmélet érthetetlen és zavaros, akkor kezdjen el a kvantumfizikával és a relativitáselmélettel komolyan foglalkozni. És ha már mindezek a "rövid, könnyű, egyszerű" kategóriába tartoznak nála, akkor biztos hogy elérhető lesz az egyesítő elmélet terén is a heurisztikus élmény.

Előző   Tartalom   Következő