Mindenekelőtt - ilyen kérdés felvetéséhez axióma-szinten elengedhetetlen annak az elfogadása, hogy az éter létezik.

Röviden válaszolva a címben feltett kérdésre: az éter belső szerkezete jelenleg még ismeretlen. És akkor hogyan lehetne ezt felderíteni? A legjobb és legkézenfekvőbb mód természetesen a kísérlet. De ha ez nem járható út, akkor nem marad más, mint a gondolkodás - annak megpróbálása, hogy egy olyan éter-modellt állítsunk fel a belső szerkezetre vonatkozóan, amely a lehető legnagyobb - lehetőleg teljes - összhangban van azokkal az eddig megismert tényekkel, amelyek valamilyen formában az éterhez kapcsolódnak. Ennek a fajta megismerésnek az eszköze és módja lehet a logikai modellezés. Természetesen a végső szó mindig a kísérleté, amennyiben lehetséges ilyesmi az adott témában, az adott körülmények között.

Én az étert mint egyedi anyagi részecskét kétnemű, Jin és Jang részből álló, alapállapotban egymáshoz kapcsolódó képződmények gondolom, ahol a Jin és a Jang-rész kölcsönösen vonzza egymást, és az ilyen párok olyan sűrűn fordulnak elő a térben, hogy általuk alapvetően hullámterjedés formájában terjednek az erőhatások. A kettéválasztott Jint és Jangot pedig - a tovább bontásukhoz szükséges energia hiányában, pontosabban szólva egy másik olyan anyagnak a hiányában, amelynek megvan az ehhez a célhoz szükséges mozgási, stb. energiája - tovább már nem osztható anyagnak gondolom. Az energiáról itt csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy ha az Univerzumban nincs olyan energiaforrás, amellyel a Jin-t vagy a Jang-ot tovább lehetne osztani, akkor a Jin-nek és a Jang-nak mint éteri alkotórésznek a belső szerkezetére már csak logikai úton lehet majd következtetni, a mutatott tulajdonságok alapján. Így a kísérlettel való lefelé történő megismerés útja lezárul ugyan, de ez inkább csak lelki problémákat fog okozni, mintsem valódiakat. Itt az elvi lehetőség ugyan továbbra is meglesz az oszthatóságra, de a gyakorlati tovább osztás, energia hiányában, már nem fog menni. Elég talán arra gondolni, hogy már az elektront is hiába bombázzák a fizikusok mindenféle atomi részekkel, nem hajlandó belső szerkezetet mutatni, sem pedig osztódni, amely tények éteri alapokról kiindulva egyáltalán nem meglepőek. Az elektron minden kísérletnek ellent fog állni, csakhogy egyben maradhasson, mert a kettészakadt részek már nem életképesek, ugyanis a kisebb méret fenntartásához nagyobb energia kellene, mint amennyi az elektronban egyáltalán jelen van. Az pedig, hogy fénysebességgel bombázunk egy másik, fénysebességgel forgó felületet, közönségesen nem elég a lebontáshoz. Úgy gondolom, hogy az elektron inkább összelapul, ha már nem tud kitérni, és így is egyben marad.

És hiába jelent az éter nagy energiát a Jin és Jang alkotóelemek révén, mert ez az energia a szimmetriák által le van kötve, és sokkal nehezebben lehetne itt aszimmetriát elérni, mint mondjuk az elektromos töltéseknél. Ezért az éter - eltekintve a "vákuumfluktuációktól" -, kifelé semlegesnek mutatkozik. A fluktuációk által felszabaduló energia pedig jelentéktelen az éterben lévő összes energiához képest.

Ezért természetes az, hogy az éterben "Planck-hossznyi", és még kisebb, 10^-46 cm kioltódások történnek, az elemi éterdarab, és a Jin-Jang, mint két alkotórész révén. És így magyarázatot nyer a "vákuumenergia" (ill. a vákuum energiasűrűségével arányos mérőszám) közel nulla értéke is.

Akkor most, az egyesítő elmélet és a logikai modellezés szellemében illő lenne valamilyen vizuális képet mutatni az éterről és két alkotóeleméről. Íme, a kis primitív:

Itt egyből felmerül az a kérdés, vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy ilyen legyen az éter és alkotóelemei világa? A válasz az, hogy ennek igen kicsi a valószínűsége, mert ez így túl egyszerű és túl szabályos lenne - és még ennél is nagyobb problémája a modellnek, hogy a félgömbformához igen nagynak, sőt, óriásinak kellene lennie a vonzódásnak a Jin és Jang között.

De szerencsére még mindig nem vagyok ellentmondásban magammal, mert a logikai modellezésben - amelyről később még lesz szó - benne van a " a kezdeti közelítő képtől a minél pontosabb képig való eljutás" elve is.

Úgyhogy ennek jegyében áttérhetünk a B modellre, és ennek már egy fokkal nagyobb a valószínűsége az erőviszonyok, a nemeuklidészi geometria és az instabilitások tekintetében.

Itt már fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon ez a modell ábrázolja legtökéletesebben az éteri állapotokat? Ez nem valószínű. Ezért egy idő után, az ismeretek gyarapodásával át kell majd térni a C modellre, és így tovább, egészen a 100%-os pontosságig, illetve addig a pontig, ahol már 100%-ra lehet kerekíteni a pontosságot, mert már minden fontos hatótényező figyelembe lett véve, méghozzá a megfelelő módon és arányban. De mivel ilyen állapot eddig csak legfeljebb az emberi méretekhez igen közelálló objektumok esetében valósult meg, ezért a mikrovilágban még sokáig marad munka az utókor számára is.

Vegyük először a kedvenc modellemet, amelyben az elektron nem más, mint egynemű, gömb formára "felcsavarodott" Jang-halmaz, amely a határfelületén fénysebességgel mozgásban van, és ez adja meg a kellő keménységét és a kellő elszigetelődését a környezetétől. A pozitron pedig annyiban különbözik az elektrontól, hogy nem Jang, hanem Jin-halmaz. Ezért is tudják egymást tökéletesen "megsemmisíteni", és Jin-Jang párokból álló elemi éterdarabokként visszatérni az éter-tengerbe, az éterben okozott hullámzás kíséretében.

A tisztán Jangból álló elektront viszont már a semleges étertenger veszi körül, mert az egy elektronra való Jang-hiány a "lyuk" eloszlik az éter-tengerben. A páratlanul maradt, sebesség nélküli Jin-ek elkeverednek az éter-tengerben, és úgy helyezkednek, hogy lehetőleg a már lekötött párok Jang fele legyen mellettük.

Az elektront véleményem szerint azért nem lehet kisebb darabokra "szaggatni", mert ha meg is lenne hozzá az elválasztó anyag a megfelelő energiával, az elektron a végsőkig "ragaszkodni fog" az egységéhez, inkább összelapul és rugalmasan deformálódik, mintsem hogy szétszakadjon. És például a két darab fél elektron a 0,5 elektron-nyi anyaggal és energiával már nem életképes képződmény, mert a természetnek van egy olyan "trükkje", hogy a kisebb stabil méretekhez tartoznak a nagyobb energiák, vagyis a fél elektron energiájának jóval nagyobbnak kellene lennie, mint amennyi az egész elektroné volt, hogy kisebb méretben is stabil maradhasson.

Valószínűleg a Planck-képletet segítségül véve az energiából ki lehetne számolni a stabil átmérőt is, és fordítva - de innentől ez már nem természetfilozófia lenne. A természetfilozófia szempontjából a lényeg, hogy a kisebb átmérőhöz tartozik a nagyobb energia és a nagyobb frekvencia, egyedi alkotórészek esetén. A kvarkoknak nagyobb a belső energiájuk, mint az elektronoknak, az elemi éterdaraboknak pedig nagyobb a belső energiájuk, mint a kvarkoknak, ez következik a Planck-képletből. A kisebb méretek pedig a gyakorlati tapasztalatból ismertek, és az is, hogy nagyobb frekvencia kisebb helyen elfér - de tudtommal az átmérő és a frekvencia viszonyáról sincs még képlet.

A felcsavarodott éterrel mint anyagi formációval, - ami pl. mint elektron testesül meg - van egy kis probléma. Mert azt ugyan könnyű mondani az anyagokra, hogy végső soron Jin-ből vagy Jang-ból álló elektromágneses hullám-felcsavarodás - de hogy néz ez ki három dimenzióban?

Két dimenzióban egyszerű lenne az eset - úgy nézne ki a felcsavarodás, mint a beigli metszete, az egymáson lévő rétegekkel. Három dimenzióban és több nézetben viszont már nem kaphatunk ilyen metszetet egy gömbről. Itt már csak a csigaház-modell segíthet - és véleményem szerint az elektron belső felépítése ilyen is. Az egymáson lévő rétegek a középponttól kiindulva egyre szélesebbek, sok van belőlük és vékonyak. A rétegek ugyan így sem adnak ki egy tökéletes gömböt - és ami még ennél is fontosabb, tengelyük van, ami megadja a felcsavarodási irányt. Ettől a belső tengelyvonaltól persze az elektron mint térben mozgó gömb, foroghat és bukdácsolhat más tengely mentén is. Ez a belső tengelyvonal viszont jól jöhet még egynémely elektronhoz kapcsolódó hatás magyarázatához - főleg a mágnességre gondolok itt.

Talán még ennél is nagyobb probléma az, hogyan őrzi meg az elektron gömbje olyan sokáig a fénysebességű impulzusnyomatékát? Ez a belső fénysebesség valószínűleg kívülről nem hozzáférhető, tehát nem egészen ugyanarról van szó, mintha egy golyót egy tengely mentén elkezdenénk pörgetni, és így gyorsítanánk a fénysebesség felé - ha pedig le akarjuk fékezni, egyszerűen az oldalához nyomunk valamilyen tárgyat. Az elektron gömbjét valószínűleg egymáshoz nyomódott, de egyébként egymással lazán érintkező sokmilliárd Jang-részecske alkotja, úgyhogy ha az elektront a fentihez hasonló módon le akarnánk fékezni, akkor nem lenne valami nagy sikerünk vele - mintha csak valamilyen folyadékot akarnánk lefékezni a beleszúrt bottal; a víz egyszerűen körbefolyik az adott rész körül. De mi van akkor, ha a teljes felületet lefogjuk, mint a gáttal a vizet? Jelenleg az elektron nem hagyja magát ilyen "satuba" szorítani, úgyhogy ennek kipróbálására nincsenek meg a megfelelő eszközök, mert először is, a botnak keményebbnek kellene lennie, mint az elektronnak. Ha ez megvan, akkor az elektron még mindig körbefolyik az adott részen. De ha sikerülne valahová úgy beszorítani, hogy ezt ne tehesse meg - az csoda lenne, és a kellő szorongatás után valószínűleg szétesne elemi Jang-darabokra, amelyek aztán eltűnnek az éter-tengerben, némi hullámverést, azaz sugárzást keltve, méghozzá pozitron nélkül.

Másik probléma: az egynemű Jang-ok taszítják egymást. Akkor viszont miért maradnak mégis egy helyen együtt?

Nyilván azért, mert a visszatartó erő nagyobb, mint a taszítóerő a Jang-részek között. A gömbvillám is elektronokból áll, amelyek taszítják egymást, és mégis egyben marad a gömb, legalább is egy darabig, amihez a visszatartó erőnek valószínűleg a környezetből kell származnia. Ilyen összetartó erő lehet például az, hogy egy fénysebességű részecskének nincs esélye arra, hogy a környezetéből összekapcsolódjon egy hozzá illő, ellentétes nemű részecskével, mivel azt nem tudja a saját sebességére felgyorsítani. Tehát a külvilág részecskéi lemaradnak, és így az egyedi fénysebességű részecskére csak a környezetének az átlagos hatása nyilvánul meg. Másrészt pedig a fénysebességű részecskék a kezdet kezdetén - némi energia-áldozat árán - már kisöpörték maguk előtt az utat, értve ez alatt, hogy egy körpályán mozgó fénysebességű test útjába a nagy tömegű, lassú, vagy a kis tömegű sebesség nélküli részecskék nem igazán tudnak bekerülni, mert mire egy kicsit is megmozdulnak, már megint ott van a fénysebességű test, és odébb löki őket. Ezért a fénysebességű körpálya nagyjából-egészéből tisztának tekinthető az ilyen "szennyeződésektől", a csatornán kívül viszont minden tele van "szennyeződéssel", és ez az egész komplexum úgy hat, hogy az elektron, illetve a gömbvillám egyben maradjon.

Ez így első ránézésre szépen is néz ki - aztán jönnek a problémák. Mert mi van akkor, ha... az elektron és pozitron nem abban különbözik egymástól, hogy az egyik Jin, a másik pedig Jang, hanem abban, hogy egyformák, viszont az egyiknek jobbos, a másiknak balos perdülete van, és amikor találkoznak, az eredő perdület 0 lesz, és lebontják egymást? Amikor a gammasugárzás az anyagon felhasad - azaz sikerült elektron - pozitron párt kelteni - az elektron és a pozitron egymástól eltávolodó irányba indul el - főleg ha mágneses teret is használunk -, és igen valószínű, hogy a perdületük is különböző. Így a perdületek ellentéte teljesül. Viszont ha valamelyik 180°-ot fordul a perdületi tengelye körül, azaz "fejjel lefelé áll", akkor már azonos irányba fognak forogni mind a ketten, és megszűnik ez az ellentét. Tehát, az elektron mint pörgettyű, meddig tartja meg a perdülete irányát? És ha átfordul - ekkor sem lesz a pozitronból elektron, például elektromos töltés tekintetében. Ezért ez a modell még kevésbé látszik használhatónak, mint az előző.

Tehát ez egy olyan másik modell, amely más tulajdonságokkal operál. És hogy melyik a jobb a kettő közül, az egyszer majd elválik. De tekintve hogy ez a modell is tőlem származik, nem okoz nagy gondot, hogy melyik győz. Az viszont látható, hogy erre a témára többféle, elsőre jónak látszó modellt lehet felépíteni. És elég nehéz meghatározni azt, hogy melyiket használja tényleg a természet.

Kezdjük azzal, hogy milyen ismert tulajdonságokat és erőhatásokat lehet az egyedi elektronhoz rendelni?

Az álló elektronhoz: a távolsággal négyzetes arányban csökkenő elektrosztatikus teret.

Az egyenletes sebességgel haladó elektronhoz: a távolsággal négyzetes arányban csökkenő elektrosztatikus és mágneses teret.

A gyorsuló elektronhoz: a távolsággal négyzetes arányban csökkenő elektrosztatikus és mágneses, valamint a távolsággal egyenes arányban csökkenő elektromágneses teret (sugárzást).

Látható, hogy mozgásállapottól függően mindig eggyel több tulajdonság jelenik meg.

Az álló elektron és a mozdulatlan mágnes között nem lép fel erőhatás, de mihelyt valamelyik elmozdul, akkor már igen.

Az elektron az atommag körül a legbelső pályán 2190 km/s sebességgel kering a Bohr-féle atommodell szerint. Viszont a szabadelektronok áramlási sebessége 1 mm² keresztmetszetű rézvezetékben mindössze 0,0001 mm/s. Maga a feszültségváltozás viszont fénysebességgel terjed. Hasonlattal élve, ha kinyitjuk a csapot, ott is azonnal megjelenik a víz, függetlenül víz áramlási sebességétől. Az elektronok nagy tömegben való egyenes vonalú haladása a fizikai feltételek változását jelenti a megszokott keringéshez képest. De közben azt sem szabad elfelejteni, hogy vannak állandómágnesek is, keringő elektronokkal.

A tulajdonságok megjelenését valahogy így lehetne magyarázni az első tulajdonságtól kezdve: az álló elektron elektrosztatikus tere annak eredménye, hogy az elektron polarizálja az őt körülvevő étert, és ez két elektron viszonylatában taszításként jelenik meg. A mágnességet valahogyan mindig a mozgással és az elektronspinnel lehet összefüggésbe hozni, még nem egészen tisztázott módon. Az elektromágneses sugárzás pedig mindig a gyorsuló elektronhoz kapcsolódik, ezért én ezt tekintem az éterben történő valódi hullámterjedésnek, ahol az elektron gyorsulása hullámzásba, rezgésbe hozza az étert. Ez már eltérő mechanizmus mint a polarizáció, ezért itt mások a hatásterjedés jellegzetességei is. De a rezgésbe hozatal ellenére rezonanciajelenségeket ne várjunk az étertől - ez ugyan lehetséges az elmélet szerint, de a kis éteri méretek miatt túl magasra adódna a rezonanciafrekvencia ahhoz, hogy ilyen jelenséghez közönséges módon hozzáférjünk, és ki tudjuk mutatni. Ha pedig az étert mint egységes és összefüggő anyagot vesszük figyelembe, amely végtelen nagy anyagi rendszernek szolgáltat k₀ koordinátarendszert, akkor túl alacsonyra.

Ezeken az erőhatásokon kívül van még az elektronnak néhány egyéb jellegzetessége: ha az atommag befogja, akkor a keringés és az elektronpályák, valamint lesugárzott és felvett kvantált energiaadagok is jellemzik. Ezenkívül az elektronnak van saját tengelykörüli forgása (spinje), és mágneses momentuma, ami az elektronspinhez kapcsolódik, de csak úgy, mint mágneses spin, amely nem egyezik meg az elektronnak a saját tengelye körüli forgásával - ahogyan a lesugárzott és felvett energiaadagokat sem lehet az atommag körül keringő elektronnál úgy számolni, mintha az elektron egyszerű oszcillátor lenne. Annál is inkább, mert a keringő elektronnak, mint oszcillátornak, állandóan sugároznia kellene, de nem sugároz. Ezért kijelenthető, hogy az elektron az atommag körül keringve nem a szokásos oszcillátorként működik, tehát nem úgy, mint az ide-oda áramló elektronok a vezetőben, hanem speciális módon, másként hozza rezgésbe az étert. Véleményem szerint a saját anyagának a leadásával, vagy a másik elektron által "küldött" energiacsomagnak, mint anyagnak a felvételével, az m = E/c² képlet szerint, amikor energiát nyel el. Ez egy impulzus-üzemmód, ellentétben az elektronnak mint oszcillátornak a folyamatos, vagy lassan lecsengő üzemmódjával. Az elektronnak az atommag körül történő keringése egyenletes sebességgel pedig csak azért gyorsulás, mert a haladás iránya mindig változik, és csak emiatt az "oldalirányú kitérés" miatt lehet hozzá gyorsulást rendelni. Tehát ez a gyorsulás nem "előre" irányban hat, hanem oldalirányban, mint az egyenes vonalú mozgástól eltérítő erő. És ugyebár közönséges anyagi világunkban is előre-hátra mozgással hozzuk rezgésbe az egyéb környező anyagot - egy test egyszerű körben forgatásával ez nem elérhető, hacsak a mozgás miatt valahol ki nem alakul az előre-hátra irányú rezonancia. Így az elektronnak, mint egyenletes sebességgel körpályán haladó testnek a sugárzáshiánya már nem olyan kirívó jelenség. De viszont az elektron az atommag körül nem kör, hanem a De Broglie féle hullámos pályán halad, ami már így eleve egyfajta rezgést jelent. De ez mint sugárzás, kifelé nem jelenik meg. Ez a rezgőmozgás valószínűleg nem az elektron sajátja, hanem rákényszerített rezgés, akárcsak az anyagban jelenlevő és ható hőrezgés, tehát nem várható el, hogy az elektron emiatt mint önálló sugárzási forrás jelenjen meg.

Az is egy érdekes kérdés, hogy az elektron hogyan veszíti el a sebességét tökéletes vákuumban az éteri közegellenállás révén, és hogyan nem veszíti el a sebességét az atommag körüli keringése közben.

Mindezeken kívül van még elektron-interferencia is, amiből az derül ki, hogy elektronhoz mint tömör testhez hullám-megnyilvánulásokat is lehet rendelni. A hőmérséklet mint kiemelt tulajdonságú elektromágneses rezgés is erősen hat az elektronra (emiatt létezhet pl. plazmaállapotú anyag), és végül, a nullaponti energia is hat rá.

A következő fontos kérdés az atomi elektronok pályaváltásának mikéntje. Itt valójában elég kevés használható modell jöhet szóba. Az elektron mint oszcillátor már eleve kiesett, mert az atom körül keringő elektron nem sugároz, és a pályaváltó elektron sem azzal a frekvenciával és energiával sugároz, amely az atommag körüli keringésből adódik, hanem annál nagyobbal. Tehát ez az elképzelés így nem jó.

Nézzük, milyen lehetőségek maradtak még? Ami kiindulási elvként helyesnek látszik, az az elektronnak a spirális pályán való mozgása egyik pályáról a másikra, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ez a kép még mindig eléggé épít a mechanikus golyómodellre. De tegyük fel, hogy használható a golyó modell, és a spirális pálya. Ekkor még mindig magyarázatot kell találnunk a fénykibocsátásra és elnyelésre, valamint az energiafelvételre -leadásra.

Itt lehet egy olyan modellt felállítani, mely szerint az elektron a belsőbb pályákra ugrásakor nem növeli meg a keringési sebességét, hanem a másik egyensúlyi lehetőséget követve tömegének egy részét elektromágneses sugárzás formájában leadja - egyszerűen ledobja magáról a kellő mennyiségű éterréteget, amikor is az éterrészecskék szerteszóródnak egy gömb alakú térrészben, és eközben hullámzást keltenek az éterben. Végül pedig a hullámzás és a részecskék energiája elenyészik az étertérben.

Minél nagyobbat ugrik az elektron az atommag felé, annál nagyobb lesz a kisugárzott fénykvantum frekvenciája és energiája. Amikor pedig az elektron találkozik egy pozitronnal, akkor lesz a legnagyobb frekvenciája és energiája a kisugárzásnak, amikor is mindkét anyagi részecske eltűnik, megsemmisül, mert mindkét részecske teljes anyaga szétszóródott, szétsugárzódott az étertérben. De ez még nem végzetes veszteség az anyagi világ szempontjából, mert megfelelő frekvenciájú gammasugárzással lehet helyettük új párokat kelteni. És az sem kizárt, hogy néhány nagyobb energiájú csillag belsejében keletkeznek is ilyen párok.

Az is látható, hogy itt még mindig jelen vannak a részecskék. De ezek mindig is jelen lesznek, még a legszélsőségesebb hullámmodellben is, mert a részecskék nélkül nincs hullám. A hullámzás okául is részecskék szolgálnak, és a hullámok továbbításához is részecskék kellenek. Tehát a hullámelmélet nem zárja ki a részecskéket. A ballisztikus elmélet viszont kizárja a hullámokat, és így nem is lehet vele megmagyarázni egyetlen hullámjelenséget sem. Ha viszont a ballisztikus modellben is jelen vannak a hullámok, akkor már nagyjából-egészéből ugyanarról a dologról beszélünk.

Ez az egyetlen olyan fajta elektromágneses rezgés, amelynek három fajta terjedési módja van, a hősugárzás, a hővezetés, és a hőáramlás. E három terjedési mód együttes elnevezése a hőátadás.

A vákuum (és a termosz) pedig azért jó hőszigetelő, mert ott az utóbbi két terjedési mód kiesik.

Az elmélet szerint a hőrezgés az atomi rács-rezonanciafrekvencia, ezért létezik a hő esetében a három fajta terjedési mód, kettő az anyagban, egy pedig az étertérben. Ez utóbbi ugyanúgy hat, mint a többi elektromágneses rezgés esetében is történik. A hő viszont, mint rezonanciafrekvencia az összes atomi folyamatra hatással van, ezért érdemes lenne minden atommal kapcsolatos kísérletet 0 K fokon is elvégezni, hogy kiderüljön, az adott jelenségben mekkora szerepe van a hőnek, és mekkora a többi jelenségnek.

A hő az a fajta elektromágneses sugárzás, amelyhez még egy különlegesség tartozik, a hőtágulás. A testek térfogata függ a bennük zajló hőrezgés erősségétől, ami a Planck képlet értelmében leginkább frekvenciaváltozást jelent, az alacsonyabb frekvenciáktól a magasabbak felé. A gázok esetében a hőtágulás okozta térfogatváltozás gyakorlatilag lineáris, azaz 1 °C-onként eredeti térfogatának 273-ad részével nő. A hőnek az anyagban okozott változásai alapján elvileg következtetni lehet az adott anyag atomi szerkezetére is.

Előző    Tartalom   Következő