Mi az élet? Ezt a fogalmat többféleképpen meg lehet határozni és körül lehet írni, de ezek közös jellemzője, hogy egyik meghatározás sem ragadja meg jól az élet lényegét. Ebből egyrészt kiderül, hogy az élet bonyolult, másrészt pedig, hogy még mindig nem tudunk róla eleget. Lássunk néhány meghatározást:

"Az élet a fehérjetestek létezési módja, amelynek lényeges mozzanata a folytonos anyagcsere a külső természettel; ennek az anyagcserének megszűnésekor megszűnik az élet is, és a fehérje felbomlik."

Másképpen: "Az a szénhidrogén alapú anyag, ami kialakul, növekszik, mozog, anyagcserét folytat és szaporodik, élőlénynek tekinthető."

Avagy: "Az élőlények elsősorban fehérjékből állnak, táplálkoznak, anyagcserét folytatnak, növekednek, szaporodnak, érzékelik és feldolgozzák a külvilág ingereit."

Más nézőpontból: "Egyediség a környezettől való elhatárolódás következtében, és a nemzedékeknek akár évmilliókon át tartó sorával biztosított fennmaradása a kedvezőtlen környezeti tényezők szakadatlan hatása ellenére, ez jellemzi az életet."

Még egy variáció: "Az élőlények egyedi anyagi alakzatok (halmazok), amelyek a külvilág pusztító hatásainak belső adottságaiknál fogva ellenállni képesek, és nemzedékeik folyamatosságát fenn tudják tartani."

Látható, hogy mindegyik meghatározás igaz, de mindegyikből hiányzik valami, és még az a meghatározás sem lenne tökéletes, amely az eddig felsorolt jellegzetességeket mind tartalmazza.

Itt a hiányos meghatározás legfőbb oka, hogy nem ismerjük, hogyan keletkezik az élet az élettelen anyagból. Emiatt ezek a meghatározások eléggé emlékeztetnek Platón egyik definíciójára: "az ember kétlábú, tollatlan állat". Amikor aztán Diogenész elvitt Platón iskolájába egy megkopasztott kakast, Platón tanítványai hozzátették az ember meghatározáshoz a "laposkörmű" jelzőt.

És a definíciók kapcsán azt lehet mondani, hogy hátha nem csak ennyiről van szó...

Nem mintha nem tartanám fontosnak az anyagcserét vagy a szaporodást, de mivel az élet első oka felé szeretnék haladni, ezért én ezeket inkább csak az élet nélkülözhetetlen eszközeinek tekintem a működőképesség és a folyamatosság biztosításához. És nálam az élet kulcsfontosságú része az élő anyag vonatkozásában a manapság kissé elhanyagolt terület, az "éntudat" vagy "öntudat", vagyis a környezetet érzékelő, döntéseket hozó, és a módosításokra képes, alkalmazkodó rész. Ez a filozófiai kiindulási alap az elméletben, és ez így már egészen vallási alapokig nyúlik vissza, és a hindu életértelmezéssel lehet rokonságba hozni, ahol az élet és az élőlényekkel való történések elsődleges oka a vágy, mint legelsőként ható mozgatóerő. Az egyszerűség kedvéért most nem teszek megkülönböztetést a vágy és a szeretet, avagy a vágyak és az érzelmek között, pedig ahogy mondani szokás, "ez is megérne egy misét".

Egy biztos, az élettelen anyagnak nincsenek vágyai. De ahhoz, hogy a vágy megszülethessen, és ezáltal valamilyen irányultság mutatkozzon, az öntudatnak vagy éntudatnak is jelen kell lennie, mert máskülönben az élőlény nem érezheti és nem is mondhatja azt, hogy "én erre és erre vágyom". Egy eszméletlen embernek nincsenek vágyai, mivel nincs öntudatánál. Ettől persze még élő marad, viszont nem érzékeli például a saját élőségét, és az egó szempontjából nem is él, hasonlóan az álomtalan alvás állapotához. De mondhatom-e, hogy az élet szempontjából az elsődleges az egó, az érzékelés, döntés és reagálás hármasa? Fordítsuk meg a kérdést: ha nem ez az elsődleges, akkor mi? Így oda jutunk, hogy az egó annyira lényeges, hogy ha ezt kihagyjuk, megváltozik és lefokozódik maga az egész életfogalom. Ezért is van az, hogy az európai, az anyagokat mechanikusan élőre és élettelenre osztani akaró felfogás helyett előnyben részesítem azt a hindu szemléletet, ahol az öntudat növekedése folyamatos, és a sor egyik végén vannak a nagyon élettelen anyagok, a másik végén pedig a nagyon élők, az öntudat, vagyis a környezetérzékelés, döntés, és módosító képesség mindenkori mértéke szerint. Ha az öntudatot teszem meg elsődlegesnek, akkor a szaporodás, az anyagcsere, és az élet többi jellegzetessége az öntudat megőrzésének és fokozásának a szolgálatában áll. És ekkor az öntudat foka marad, illetve növekszik, viszont a fenntartására szolgáló módszerek változhatnak, a mindenkori fizikai körülmények szerint, illetve a fizikai körülményekre adott reakciók, saját döntések alapján. Öntudat helyett pedig azért nem mondok önfenntartást, mert hiszen többről van szó, mint a puszta önfenntartásról, vagy életbenmaradásról.

Logikusnak látszik az az elképzelés, hogy az élettelen és az élő egy tőről fakad, tehát az élő és élettelen elágazása, a képzeletbeli V alak két szára valahol össze kell hogy érjen. Viszont ha csak a legegyszerűbb élő formátumokat vesszük is alapul, a vírusokat, a baktériumokat, vagy a sejteket, már akkor is hatalmas különbséget tapasztalunk működésben és minőségben az élettelen anyagok és az élővilág között. Az a törekvés, hogy közös forrást keressünk élettelennek és élőnek, úgy látszik hogy az atomok szintjén nem hoz igazi sikert, mert még az elektronmikroszkóp sem mutatja meg az élet lényegét és eredetét. Persze azt is lehetne mondani, hogy az atomok szintjénél mélyebben csak a még élettelenebb anyag van, ha például a kvarkokra gondolunk. De itt másról van szó - fel lehet tételezni hogy az anyagban a legkisebb méretek szintjén már benne van a "vágy", a "hajlam", de legalább is a lehetőség a bonyolult, önfenntartó, célokat megvalósító, a környezetet érzékelő, és ezáltal valamilyen fokú öntudattal bíró anyagi struktúrák megvalósulására és megvalósítására, amikor nem maga a látható anyag az érdekes és fontos, hanem az általa megvalósuló és megvalósítható rendszer. Ez a "logosz" nem mutatja meg az igazi énjét és mikéntjét a mikroszkóp alatt, csak az látszik az anyagszerkezetből, hogy már ott van, vagy jelen volt. Végül is az élő és a holt között csak annyi a különbség, mint a működő és a nem működő rádió között - egy apró, de végzetes hiba a működésben. Ettől még felismerhető marad a valamikori élő és az eleve élettelen anyag között az anyagszerkezetben mutatkozó nagy különbség, amennyiben a valamikor élő rendszer nem bomlott még le teljesen. Természetesen a baktériumkövületeknél ez a különbség már nem olyan nagy, sem pedig a vírusoknál, amelyek tényleg jól álcázzák magukat. A lényeg, hogy egy darab kő monoton, ismétlődő szerkezetében a visszacsatolásnak és az ezáltal megvalósuló környezetérzékelésnek és megszerezhető öntudatnak nyoma sincs, és a szerkezetet legfeljebb csak az előforduló anyaghibák teszik változatossá - de nem eléggé az élethez. Így mindig arra a következtetésre jutok, hogy az élő és élettelen világ szétválása már sokkal előbb elkezdődik az atomok szintjénél, és az atomokhoz érve már az élet egyfajta "anyaghasználatáról" van szó, ahol az élet lényege nem a látható részben, hanem az atomok "között", az atomokra ható erőben van. Ezt az erőt logikailag könnyen beazonosíthatjuk az élőlények szellemi erejével, amely anyagformálásra is képes, amennyiben ez az erő kellően koncentrált, egynemű és egy irányban ható. Így pedig a szellemhez és lélekhez érkezünk, valamint egy használható világképhez, amely nem kifejezetten a darwini véletlenek és spontán mutációk elvén működik. Nem mintha tagadni akarnám, hogy ezek a hatások is jelen vannak az életben, méghozzá erősen, de véleményem szerint nem a véletlenben van a fejlődés igazi motorja és hajtóereje, hanem a tudatosságban és célorientáltságban. Ez persze egyszerű lények esetében egyszerűen jelenik meg - az életbenmaradásra való törekvésben.

És a darwini elvek az emberi világban is igen kevéssé valósulnak meg - a hátrányos helyzetű, például vak ember nem pusztul el, és az szaporodik és adja át a tulajdonságait az utódoknak, akinek kedve van hozzá - és a kedv azért mégiscsak lelki tulajdonság.

És ha valóban a legkiválóbb emberek szaporodnának a legjobban, akkor csupa Apolló testű Einstein és isteni alakú Vénusz járkálna az utcákon. A valóság viszont egy "kicsit" más, mint ez az egyoldalú elmélet - mégpedig az, hogy minden megvalósulhat a biológiában, amit nem tiltanak fizikai törvények. Ilyen tilalmas dolog pedig nem nagyon van, mert például a gravitáció is kijátszható egy másik, ellentétes irányban ható erővel, amint erre a madarak már régen rájöttek. Csak ezt az elvet - minden lehetséges, amely a fizikai törvényekkel összhangban áll - nem elméletben fogalmazták meg, hanem a gyakorlatban. És valószínűleg az életük fenntartása érdekében voltak rákényszerülve erre az energiaigényes módszerre, és nem arról van szó, hogy csupán időtöltésként és hasznos hobbyként tértek volna át a repülésre.

Ejtsünk néhány szót a "hardverről", az élőlények testéről is. De előtte még egy fontos fogalomról, az entrópiáról: az entrópia az anyagokban zajló termodinamikus folyamatok visszafordíthatóságának (illetve visszafordíthatatlanságának) mértékét jelzi. A gázok nagy entrópiájú, alacsony rendezettségi fokú rendszerek, a kristályok pedig kis entrópiájú, magas rendezettségi fokú rendszerek, a folyadékok pedig a kettő között vannak.

Ha két különböző gáz adott térfogatait egyesítjük, akkor tökéletesen elegyednek. Rendkívül valószínűtlen, hogy a két gáz ezek után spontán szétválik. Elvileg lehetséges lenne, mivel a gázmolekulák szabálytalanul mozognak és tulajdonképpen újra összegyűlhetnének a kiindulási állapotuknak megfelelő térfogatban az energiamegmaradás törvényének megsértése nélkül. Az entrópiát ilyen, gyakorlatilag megfordíthatatlan (irreverzibilis) folyamatok lefolyási irányának leírására vezették be. (forrás: Hans Breuer: SH Atlasz, FIZIKA)

Ezek után jöhet a test: az egyik forrás szerint az emberi test összetétele 64% víz, 10% zsír, 20% fehérje, 1% szénhidrát, 3% ásványi anyag (Kontra György - K. Bócz István: Az emberi test képekben) Egy másik forrás szerint az élőlények 80-90%-a víz, és 7-10% fehérje. (Az emberi test)

És hogyan lesz ennyi vízből élet, amikor a víz ráadásul elég magas entrópiával rendelkezik? Ha ez az entrópia szabadon érvényesülhetne az élőlények testében, akkor aztán jól néznénk ki; ha a sejtek fontosabb alkotóelemei, vagy maguk a sejtek a gáz- vagy vízmolekulákhoz hasonlóan folyamatosan össze-vissza vándorolhatnának, akkor egybemosódnának a szervek, és megszűnnének a funkciók. Szerencsére ez nem így van, mert a test "maradék anyagai" kézben tartják ezt a problémát. Hogy hogyan, abba most nem igazán érdemes belemenni, mert nagyon sokáig tartana, amíg a végére érnénk. Az élet bonyolult. De a fehérjetestek fizikai állapotát érdemes megemlíteni, és ez a kolloid állapot. Ami jelen esetben nagy víztartalmú, de formatartó, rugalmas állapotú, kocsonyaszerű és kevés mennyiségű anyagot jelent, nagy felülettel.

"Ha bármilyen, oldatban lévő anyag részecskéinek a nagysága néhány millimikron átmérőnél nagyobb, de ötszáz millimikronnál kisebb, akkor az kolloid állapotban van."

"A molekulák világában a fehérjék - óriások. Egyetlen fehérjemolekula olyan sok aminosav molekulából keletkezik, hogy méltán viseli az óriásmolekula nevet. A fehérjemolekulák nagyságrendje meghaladja 1 millimikront, tehát a fehérjék kolloid állapotban vannak."

"A kolloid állapotú fehérjék felülete igen nagy ... erősen adszorbeálják környezetük anyagait, és igen bonyolult kémiai folyamatokat katalizálnak. Az ilyen fehérjékből álló katalizátorokat enzimeknek, vagy fermentumoknak nevezzük. Minthogy az életfolyamatok biokémiai reakcióit katalizálják, biokatalizátorokként is emlegetik őket. A nagy molekulájú adszorbeált anyag az enzimek által megindított vagy gyorsított kémiai folyamatok során vagy kisebb molekulákra esik szét, vagy éppen ellenkezőleg: a kisebb molekulák egyesülnek nagyobbakká."
(forrás: Az emberi test)

Ugyanitt található az is, hogy 1 dm³ térfogatú, 1 millimikron átmérőjű fehérje "kiterítve", kolloid állapotban 6 km² felöletet jelent. Így pedig már sok mindent meg lehet csinálni, pl. féligáteresztő sejtmembránokat és egyebeket.

Sok érdekes kérdés van még a testi működéssel kapcsolatban - például, az, hogyan öröklődnek a tulajdonságok, vagy hogyan lesz az egysejtűből többsejtű? Ezekre már megvannak a válaszok: a sejtmag kromoszómáinak kis anyagrészecskéiben, a génekben van az örökítő anyag. A sejtek pedig osztódással szaporodnak, és az átvitt génkollekció ugyanaz (illetve kismértékben mutálódik). Arról a nehéz kérdésről, hogy az élet során szerzett tulajdonságok vajon öröklődhetnek-e, a darwinizmus kapcsán még lesz szó.

A sejt anyagcseréjén alapuló életjelenségek meghatározott szerkezethez kapcsolódnak. Ezek szerint az öröklésnek az a lényege, hogy az elődök anyagcserefolyamatai az utódokban megismétlődnek. Ez szükségszerűen azonos forma, azonos szerkezet megjelenéséhez vezet. Minthogy anyagcsere lehetetlen környezet nélkül, a környezet pedig változó, az örökletes sajátságok - így tehát maguk az élőlények is - szükségszerűen változékonyak. (forrás: Az emberi test)

Az egysejtűből pedig úgy lesz többsejtű, hogy több vízben élő egysejtű összeáll, telepet alkot, és az egyedi sejtek elkezdenek különböző életfunkciókra specializálódni - pl. szaporodás, mozgás, táplálkozás -, egészen addig, amíg egyedi életképességüket elvesztik, és az élet fenntartásához szükséges feladatokat az egész sejttömeg együttesen végzi. Nagyobb méretekben a specializálódott sejtek halmaza szöveteket alkot (hám, csont-, porc-, kötő-, ideg, izom) A szövetek szerveket alkotnak (szív, tüdő, máj, stb.), a részfeladatokat végző szervek pedig szervrendszert (a száj, a nyelőcső, a gyomor, a máj, a belek stb. az emésztés szervrendszere).

De ez az egész olyan, mintha mondjuk egy autó felépítését tárgyalnánk. Mindez érdekes - de az is, hogy ki tervezte, és hogyan jött mindez össze?

Erre nézve viszont ismeretek helyett csak különböző feltevések vannak, mint például a következő:

Keletkezhet-e élettelenből ma is élő?
Ez a lehetőség elvileg ma sem zárható ki. Ahol a feltételek adva vannak, keletkezhet élő anyag. Kérdéses azonban, hogy a már kifejlődött bonyolult élőlények környezetében az ilyen kezdetleges élő anyagoknak milyen esélyeik vannak a megmaradásra? Az igen kezdetleges baktérium, alga vagy egysejtű állat is sok száz millió éves fejlődési folyamat eredménye, s magasan felette áll az esetleg most képződött, feltételezett kezdetleges élőanyagrendszernek. Valószínű, hogy napjainkban is képződnek koacervátumok; a mélytengerek fenekén kezdődnek olyan folyamatok, amelyeknek a során az élettelen anyag élővé fejlődhetnék, de a már kialakult élőlények megszakítják ezt a folyamatot. Kevésbé elvontan: az élettelenből aligha keletkezik ma élő, mert az élőlények felfalják mindazt, ami az élővé válás útjára lépett. (Az emberi test)

A franciák megtették ezt a mélytengeri kutatást a keletkező élet és egyéb mélytengeri lények után a XX. század végén, de nem lett belőle áttörés, mert az élő és élettelen határvidékét ott sem találták meg. Az pedig nem valószínű, hogy ezeket az átmeneti állapotokat már a keletkezésük pillanatában teljes mértékben megették volna a fejlettebb élőlények - az élővilágban mindenütt megvan a tápláléklánc, de azért minden élőből lehet találni példányt, a vírustól és a baktériumtól kezdve az egysejtűn át a legfejlettebb emlősökig. Úgyhogy itt valami hiba van az okoskodásban, és az élettelen vegyi anyagok és az első élők között változatlanul megmarad a hiányzó rész. És nem úgy néz ki, hogy a jelenlegi ismereteink alapján sikerülne betölteni... Az éteri világ viszont folyamatosságot tud nyújtani, ahol a természetben megtalálható anyagokat és vegyületeket csak felhasználja az élet, de alapvetően nem ezekből ered. Hogy aztán az éteri világból eredő élethez mennyi intelligenciát kell hozzárendelnünk - nyilvánvalóan legalább annyit, amennyi az ilyen szelektív válogatáshoz kell. De ez lehet egészen fizikai szintű vonzódás és taszítás is a vegyülethasználatot illetően.

De nem is ez a baj, hanem az, hogy hol is kellene keresnünk a kapcsolódási pontokat az élettelen és az élő között? Mert ebből az elméletből az következik, hogy az éteri világban, illetve az atomok közötti térben, az ott lévő erőhatásokban. Így pedig egy nagyon nehezen kutatható részhez jutunk. De hát ez van. És azt ne higgye senki, hogy a természet nagy titkai olyan könnyedén feltárulnak...

Van ugyan még egy harmadik lehetőség is az élet eredetére, mégpedig a pánspermia néven ismert elmélet, amely szerint az élet csírái a világűrből származnak. A kifejezés a Kr.e. V. századból ered, Anaxagorasztól - és innentől kezdve a Földön kívülről származó élet gondolata végighaladt a történelmen. Arrhenius svéd természettudósnak a XX. század elejéről való elgondolása szerint az élet csíráit jelentő baktériumok a fénynyomás segítségével jutnak el egyik égitestről a másikra. Ezt az egész elméletet legtöbben csúful elvetették - egészen a XX. század végéig, amikor a NASA kutatói "baktériumkövületeket", vagy legalábbis ehhez hasonló, biológiai eredetűnek látszó képződményeket találtak egy Marsról származó meteoritban. Ami felveti a kérdést, hogy milyen hosszú űrutazást bírna ki egy edzett baktérium egy meteorit belsejében? Ezt ugyan nem tudjuk - csak azt, hogy a pánspermia elmélet nem is olyan rossz, mint elsőre látszott... És így az élet eredete, azaz a forrása megvolna - de az a kérdés megmarad, hogy a távolban hogyan keletkezett az élet, ha már a Föld nem volt elég jó hozzá? És ha nincs erre válasz, akkor így sem jutottunk logikailag sokkal előbbre.

És itt most kénytelen vagyok valami rendszert belevinni az életről szóló történetbe, mert az eddig tárgyalt élettelen anyagok világa az élővilághoz képest egyszerű esetnek számít, és az utóbbinál már annyival bonyolultabb esetek és bonyodalmak vannak, amennyivel bonyolultabb az élet alapvető építőeleme, egy sejt, egy darab téglánál. És az élővilág esetében könnyebben el lehet veszni a részletekben, mint bárhol másutt a természettudományban - ezért mielőtt még mélyebben belemerülnénk ebbe a hatalmas témakörbe, röviden összefoglalom az egyesítő elmélet logikai felépülését az élet vonatkozásában:

A kiindulási alap és az ős-ok az élet esetében is a legfinomabb anyag, az éter, és az elmélet szerint az élet eredetét az éterben és az éterből felépülő "durva" anyagokban történő olyan változások adják, amelyek nem az anyag további lebomlásához, az egyszerűbb struktúrákhoz és az entrópiához, hanem éppen ellenkezőleg, a felépülésükhöz és összetettebbekké válásukhoz vezetnek. És ez a "hajlam" bizonyos anyagi formációkban már eleve benne van, öröktől meglevő anyagi tulajdonság gyanánt.

Ebből az következik, hogy az elmélet szerint az élet első formája spontán keletkezett az éteri anyagból, a benne levő fizikai tulajdonságok és hatások alapján. Erre a spontán keletkezésre pedig azért nem találunk az eddig ismert világunkban példát, mert az élet keletkezése a "durva" anyagi világ szintjénél mélyebben kezdődik, és amit mi látunk egy vírus vagy egy sejt formájában, az már nem a kezdeti szerveződés, hanem a "késztermék". Tehát lényegében arról van szó, hogy az élet anyagi eredetű spontán keletkezését az eddigi anyagelvű elméletekhez képest előrébb léptettem eggyel, az éteri világba.

Az elmélet szerint ebben az éteri világban lehetséges az életnek és öntudatnak egy másfajta formája is, és így megmagyarázható Isten és a lélek létezése. Valamint az is következik mindezekből, hogy ha már egyszer spontán létrejött az élet, akkor a kellő fejlettségi fok elérése után elérkezik a tudatos életteremtés lehetősége is a már élők számára. Tehát egy idő után már kétféle lehetőség lesz az élet létrejöttére, a spontán és a tudatos. És természetesen itt csak azt tudom állítani, hogy ilyen módon mindez lehetséges, azt viszont nem tudom megfelelően bizonyítani, hogy mindez így is van.

Tehát az elmélet szerint az élet eredetét az anyagban történő olyan véletlen változások adják, amelyek nem a lebomláshoz, hanem éppen ellenkezőleg a felépüléshez vezetnek. És ez az egyik leglényegesebb pont, ahol az élő anyag eltér az élettelen anyagtól, amely utóbbiban a változások csak egy irányban hatnak, a növekvő rendezetlenség, a növekvő entrópia felé.

Természetesen a változások mennyiségét tekintve ezekből az entrópiaellenes változásokból van a kevesebb az élő anyagokban is. Viszont lényeges, hogy a felépítő hatások száma nem 0, hanem ennél magasabb érték, és hogy ezek a felépülések kellően stabilak is tudnak maradni a továbbiakban, valamint azzal a fontos tulajdonsággal rendelkeznek, hogy képesek a már kialakult struktúrájukat tovább örökíteni.

És ez így akár a már ismert evolúció-tan helyeslése is lehetne, de ez az elmélet tovább megy ennél, abban a tekintetben, hogy ezt a folyamatot már a "durva" anyagot megelőző éteri világban is lehetségesnek tartja, és hogy ilyen módon Isten és a lélek is belefér az elgondolásba, valamint hogy így nincsenek megoldhatatlan problémák az élet létrejöttét illetően, tekintve hogy erre így már két lehetőség is van - a spontán, és az isteni.

Az elmélet szerint az élőlények fejlődésében három tényező játszik fő szerepet: a mutáció, a sejtszíntű effort, és a tudatos effort. A vírusok és baktériumok szintjén a mutációnak van a legnagyobb szerepe, de minél fejlettebb az élőlény, annál nagyobb szerephez jut a sejtek erőfeszítése és a tudatos erőfeszítés - azaz, nem a véletlen mutációk szintjén dől el, hogy melyik egyed fog legjobban illeni a környezethez, hanem magasabb szinten jelenik meg a felismerés és az alkalmazkodás az aktuális környezethez, illetve a környezet változásaihoz.

Az emberi effort esetében nem feltétlenül az ember tudatos erőfeszítésére kell gondolni, hanem egyszerűen az agyra, mint a környezetet érzékelő, és életmódot változatni tudó tényezőre, amely szervnél egyaránt jelen van a tudat és a tudatalatti világa.

Most pedig következzen a téma mélyebb elemzése, három fő témakör alapján - miközben kifejtek néhány érvet is az élet keletkezésének általam ismertetett módja mellett.

1. Az élő és az élettelen anyag közti különbség és hasonlóság a "durva" anyagi világban

A natúr tojás után ejtsünk szót a pasztörizált tojásról is. Bár ennek az adott témához látszólag semmi köze sincs...

"Az eljárás lényege: annyira kell felmelegíteni a tojást, hogy a baktérium elpusztuljon, ugyanakkor ne főjön meg idő előtt a tojás. Ehhez durván egy órán át kell megfelelő hőfokú (62-72 Celsius-fokos) vízfürdőkben tartani. A fürdő ideje a tojás tömegétől függ. Az első fürdő a legmelegebb: a hő gyorsan áthatol a tojásfehérjén, és megáll a tojássárgájának a szélén. A második fürdő hidegebb, a hő lassabban jut át a külső részen, de a tojássárgájába is eljut. Ezután ismét növelik a hőmérsékletet. Nem tudni, miért, de ennél a második melegítésnél a fehérje már többet kibír, így nem szokott előfordulni hogy ilyenkor fő meg (kicsapódik az albumin).
A tojások fürdővizébe ammóniumsókat raknak, ez megöli a tojáshéjon élő kórokozókat. Ezután már csak a lehűtés, a csomagolás, az eladás és természetesen a jóízű elfogyasztás vár a tojásra."

forrás: Élet és tudomány 1998 június. 19., 25. szám, New Scientist cikk

És ami itt az érdekes, az az, hogy a tojásfehérje a melegítések hatására egyre inkább hőmérséklettűrő lesz. És bizony a periódusos rendszer egyetlen eleme sem tud olyat csinálni, hogy a melegítés hatására megváltoztatja az olvadáspontját vagy a forráspontját. De még az olyan közönséges vegyületek sem képesek erre, mint mondjuk az acél. Viszont az olyan szénhidrogén-vegyület, mint a fehérje, az más. Mert az élő anyag már próbál hőmérséklettűrő lenni, és megőrizni a belső szerkezetét, ameddig csak lehetséges.

És ami az élet lényegének megfejtését illeti, az ott van minden tyúktojásban. De jelenleg a feltörés után még mindig nem a megfejtés, hanem a megevés következik. Élő-e a tojás? Ezt az anyaghalmazt nem szokás élőnek tekinteni, és jogilag bizonyára nem is az, mivel igen nagy valószínűséggel nem érzékel a környezetéből szinte semmit, és nem rendelkezik még az élet szokásos jellemzőivel - viszont benne van a potenciális kiscsirke, és a későbbi felnőtt egyed is, ha valahol meg nem szakad a láncolat. A tojás a környezetéből viszont egy dolgot biztosan érzékel - a hőmérsékletet -, és megfelelő esetben ennyi elég is, hogy beinduljon a biológiai gépezet. Ez egy csodálatos anyagi-technikai bravúr a természet részéről - éppen ezért azt kell mondjam, hogy a természet zseniális és intelligens, hiszen megoldotta ezt a célirányos feladatot. A nagy rendszer intelligenciája bámulatos - amiben benne van az egész tyúk, a születéstől a halálig és még azon is túl - a második vonalbeli intelligencia, a tyúkagy viszont már kevésbé - legalább is az emberéhez viszonyítva. Az élőlények esetében jogosnak látszik az a felosztás, hogy létezik az első szintű intelligencia - a természet, a sejtek intelligenciája - ezen felül pedig van még egy második szintű intelligencia is - az agy, ami vezérli az első szintű rendszert. A földi élőlények esetében mindig az látszik, hogy ez a második szintű vezérlőrendszer és intelligencia mennyire fejletlen és tökéletlen az első színtűhöz képest. Mintha csak egy olyan magasszintű programnyelvről lenne szó, amely a hardvernek csak kevés eleméhez fér hozzá, és egyébként is sok olyan döntést hoz, ami távol áll a tökéletestől és ideálistól. A fejlődés következő foka nyilván az kell legyen, hogy a második szintű rendszernek is el kell jutnia a hardver tökéletességének szintjére, sőt tovább is, hogy a visszacsatolás elvét alkalmazva kijavíthassa az esetleges hardverhibákat. A biológiai hardver javításával az orvostudomány foglalkozik, és már eljutott a génsebészetig is, de nyilvánvalóan ez még mindig csak egy olyan kezdeti állapot, ami elég messze van még a tökéletes rendszerfelügyelettől és hibajavítástól.

Az élet lényege viszont véleményem szerint az atomok "között", az atomokat rendszerbe szervező erőben van, ahol az atom a felhasznált építőanyag szerepét játssza, és idáig kell eljutni. Másképpen mondva ugyanezt, ez a bizonyos erő, a rendszer lelke a kőműves, a felhasznált atomok a téglák, a felépülő ház pedig az élőlény fizikai teste.

És ha mindezt kevésbé misztikus nézőpontból akarjuk szemlélni, akkor érdemes szemügyre venni a kristályok növekedését.

Nem mintha egy sejtet komolyan össze lehetne vetni mondjuk egy kvarckristállyal, de a közös vonásuk az, hogy mind a kettőben van rendszer és növekedés; csak az egyik egyszerű, a másik pedig bonyolult, saját célokkal és elképzelésekkel rendelkező formáció.

Megállapítható az is, hogy fizikai szempontból az élő szervezet az entrópia és a káosz ellen küzd, amikor az élő rendszer működőképes állapotát fenn akarja tartani. Az élettelen anyag ellenben nem küzd, hanem csak van, kiszolgáltatva az entrópiának és a káosznak.

De ez mégsem jelenti azt, hogy az élő rendszer hosszabb élettartamú lenne a közönséges anyagnál. Mert például az ember által konstruált, szilárd anyagokból álló rendszerek túl is élhetik a teremtőjüket - akár egy tranzisztoros rádió élettartama illetve működőképessége is hosszabb lehet az emberénél, pedig a rádió mint rendszer nem tesz semmit a fennmaradásáért. És az egyed élettartama tekintetében az élet önregeneráló képességei ellenére is hátrányban van az egyszerű, entrópiának alávetett szilárd anyagi testekkel szemben.

Ha viszont nem az egyed stabilitását és élettartamát nézzük, hanem azt, hogy megmaradt-e, fennmaradt-e az élet valamilyen formában vagy sem, akkor ilyen vonatkozásban nagyon stabil az élet, stabilabb mint egy rádió, vagy mint a legtöbb élettelen anyagi formáció. Ha viszont a rádiót mint fogalmat, és a rádiók összességét vesszük alapul, akkor azért a rádió is elég jól áll, és az élet csak annyival van fölényben a rádióval szemben, hogy élet nélkül nincs rádió sem.

És persze az sem teljesen jogos, ha az élőlényeket a szilárd anyagi testekkel vetjük össze, mert pl. az emberi test nagyrésze víz, és éppen a szilárdnak nevezhető anyagból van benne a legkevesebb - így tartósság tekintetében sem vetekedhet a szilárd testekkel, kivéve a csontvázat.

Ami pedig az élő és élettelen anyagot illeti, az Univerzumban bármiféle ciklikus mozgás, amely ismételten visszatér a kezdőpontba, és amely valamilyen erőforrásból fenn tudja tartani ezt a mozgásállapotát, önfenntartó és stabil képződménynek tekinthető, amelyben már benne van a környezeti hatásoktól, a környezet állapotától való elszigetelődés egy bizonyos foka is.

És ha ennél a kezdeti szintnél - amelynek mint követelménynek a legtöbb élettelen anyag is megfelel -, még sokkal több és bonyolultabb visszacsatolást alkalmazunk a környezettől kellően elhatárolódott anyagi rendszerben, akkor eljutunk az élet kezdeti formáihoz, ahol már nemcsak ez a fajta önfenntartás, hanem az ön- és környezetérzékelés valamint a szaporodás is jelen van, persze kezdetleges fokon.

Az viszont feltétel, hogy ezeknek az anyagi visszacsatolásoknak spontán, a már kifejlődött élőlények művi beavatkozása nélkül kell megtörténniük, mert máskülönben csak egy elkészített mesterséges biológiai robotról lenne szó. Ami szintén nem lebecsülendő teljesítmény, de most az élet spontán eredetéről van szó.

Érdekes tapasztalat az is, hogy az élőlények világa a káosztól, a rendezetlen állapotoktól a rend felé halad. Pedig az élettelen anyagokban ennek az ellenkezője szokott lejátszódni - a kezdetben rendezett elemek keverednek, az entrópia növekszik. Az élőlény viszont szembeszáll ezzel a természeti törvénnyel - erőt fejt ki a másik irányba, és éppen ezért már nem egészen ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak rá, mint az élettelen anyagokra. Ha meghal, akkor igen, de amíg él, van bizonyos fokú, egyéni döntésen alapuló szabadsága a fizikai hatások fölött annyiban, hogy meghatározhatja merre tart, és nem sodródik az élettelen anyagokra vonatkozó törvényszerűségek szerint. És szerintem éppen ebben mutatkozik meg az élősége, az önállósága, az öntudata.

Az újabb - angol-amerikai-japán - elméletek és kutatások szerint a kvantumok világának szintjén álló mikrocsövecskék hálózata biztosítja az információs kapcsolatot az egyedi sejtek között, és ezekben a kapcsolatrendszerekben rejlik a sejt intelligenciája. Amely például arra is jó, hogy az osztódó sejt tudja, milyen szövetté és szervvé kell nőnie, és hová kell vándorolnia, hol van a helye a nagy rendszerben. És mindezek az információk végül már lehetnek vele születettek, vagy másképpen "programozottak" is. De első lépésként a sejtnek kreatívnak kell lennie, döntések sorozatán keresztül rá kell jönnie arra, hogy mi a számára - és az egész sejthalmaz számára -, a legkedvezőbb formáció az életbenmaradáshoz.

És úgy látszik, hogy minden biológiai intelligenciának ilyen rendszer az alapja.

Kvantumszintű intelligens - azaz szubatomi érzékelő és döntéshozó - rendszereket a mai robotok természetesen még nem tartalmaznak, és így meg is marad a nagy különbség a biológiai rendszerek és a mechanikus rendszerek között.

Viszont elvileg az Univerzumban található összes létező rendszer - beleértve a biológiaiakat is - anyagi-fizikai alapokon áll, amely elvileg azt is jelenti, hogy bármely rendszer megérthető és lemásolható, és ilyen módon lehetőség nyílik majd személyiséggel és érzelmekkel rendelkező "robotok" megalkotására is. Amelyeknek aztán majd jogokat is kell adni...

És hogy mikor lesznek meg ezek az első mesterséges élőlények? Remélhetőleg nem mostanában, amikor az emberi faj még a saját problémáit sem tudja kielégítően megoldani, nemhogy az efféle teremtményekkel járókat...

És van még egy érdekes kérdés az élettel kapcsolatban - az hogy maga a látható Univerzum élettelen vagy esetleg élő rendszer-e? Lehet hogy elsőre ez az utóbbi gondolat túl merésznek hat, viszont az Univerzum bonyolultsági fokát alapul véve van rá esély - a kérdés csak az, hogy ebben a bonyolult rendszerben megvannak-e a környezetérzékeléshez és az öntudathoz szükséges visszacsatolások, vagy pedig mindössze egy bonyolult összetételű és mozgású, de élő tulajdonságokkal nem rendelkező anyaghalmazról van szó. Mindenesetre csak valami egészen nagy méretű élőlény jöhetne itt szóba, ahol mondjuk a galaxisok töltenének be valamilyen hasznos funkciót a nagy egészre vonatkozóan, és ezek lennének a sejtek - vagy esetleg még ennél is sokkal nagyobb méreteket kellene alapul venni. A galaxishalmazok "habszerkezetes" eloszlása legalább már valamelyest emlékeztet a határolófelülettel rendelkező sejtek halmazára. Itt a sejt-analógiához már csak arra lenne szükség, hogy a látszólag értelmetlen mozgások valamilyen értelmes funkciót valósítsanak meg.

Ha lennének olyan élőlények, akik egy, a mi világunkból való élőlény testének valamelyik keringő elektronján élnének, ők is úgy lennének az általuk látott rendszerrel, mint mi az Univerzummal - számukra a mi világunk nem lenne átlátható és felmérhető, ugyanúgy, mint számunkra az az Univerzum, amelyben élünk. Ezért onnan nézve is csak a bonyolultsági viszonyok és a mozgás adhatnának valamennyire támpontot a nagy rendszer milyenségét illetően. Az Univerzum élettelensége vagy élősége is egy olyan nyitott kérdés marad a nagy rendszer szintjén, amelyben egyik esélyt sem lehet kizárni a szerkezetére vonatkozó mai ismeretek alapján. És ezt a nyitottságot egészen odáig lehet vinni, hogy mi van akkor, ha a mi egész Univerzumunk csupán egyetlen óriási sejtnek valamilyen apró alkotórésze? De még ha valójában így is volna ez, erről az utóbbi esetről aligha tudunk majd bizonyosságot szerezni. Ezért ez már inkább a Világmindenség megismerésének határait érintő elméleti kérdésfelvetés, mert annyira az ember és méretei hatókörén kívül esik. Az viszont kétségtelen, hogy ez a kérdés is a tudásóceán egyik érdekes eleme.

2. Véletlenszerű, vagy tudatos fejlődés - darwinizmus kontra lamarckizmus

Én úgy látom, hogy a darwinizmus az az elmélet, amely az élővilágban zajló összes változást két okra, a véletlenszerű mutációkra, és az így kialakuló kevésbé sikeres fajok kipusztulására akar visszavezetni. A lamarckizmus pedig a másik egyoldalú véglet, amely minden változást az élőlények tudatos erőfeszítésére akar visszavezetni - de ez utóbbi elmélet már nincs divatban, mert már régebben kiderült a tarthatatlansága - legalábbis az eredeti formájában.

A darwini genetikus véletleneken és kipusztuláson alapuló elmélettel viszont az a baj, hogy egy létező hatást abszolutizál, és nem akar tudomást venni a többi létező tényezőről, amelyek pedig szintén szerepet játszanak az élet alakulásában, az élőlények további fejlődési irányában.

"A fajon belüli változatok közül azok fognak fennmaradni, amelyek a mindenkori életkörülményekhez a legjobban alkalmazkodtak: átlagosan gyakrabban jutottak hozzá a szaporodás lehetőségéhez. A legjobban adoptálódott változat tehát nagyobb arányban lesz képviselve a következő nemzedékben. A megjelenés és a teljesítmény azonban itt is változatosságot mutat, tehát a rákövetkező generációkban ismét a környezethez legjobban alkalmazkodottak fognak nagyobb arányban megjelenni; így a faj képes az idők során változni és alkalmazkodni is.

A folyamat lezajlása igen lassú lehet: elegendő, ha a túlélési arány csupán néhány százalékkal magasabb, mint más változatoké. Ez a természetes kiválasztódás kiválogatódás a létért folyó harc során."

(forrás: Volker Storch - Ulrich Welsch: EVOLÚCIÓ)

A darwinizmusban nem szerepel olyan, hogy sejtek, valamint tudattal rendelkező élőlények célirányos erőfeszítései a környezethez való alkalmazkodás érdekében - az így szerzett tulajdonságok tovább örökítése pedig pláne nem létezik. Az életben viszont létezik, működik, és meg is lehet figyelni.

A darwinisták ellenérve az, hogy "a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek, úgyhogy akármilyen tulajdonságokat fejlesztett ki magában az egyed az élete során, azokból az utódokra örökléssel nem tud átvinni semmit".

Amire a válasz az, hogy a hosszú ideig fennálló hatások, vagy az élet során az extrém erőfeszítések által szerzett tulajdonságok többé-kevésbé mégiscsak öröklődnek.

"Lamarck szerint a szervek, pl. izmok, a használat során egyedi és evolúciós szempontból egyaránt erősödnek, nem-használat esetén pedig elcsökevényesednek. Az egyedi szervezetek és az evolúció ilyen párhuzamának kauzalitásként való értelmezésének az a feltevés az alapja, hogy a szervezet a működése során bekövetkező változásokról értesíti az örökítő anyagot, és olyan irányban változtatja meg, hogy a következő nemzedékben azonos terhelés mellett erősebb szerv képződik, kisebb terhelés mellett gyengébb, míg végül bekövetkezik a csökevényesedés. Ez a szerzett tulajdonságok öröklődése néven ismert probléma, pontosabb fogalmazásban az örökítő anyag megváltozása környezeti modifikációk hatására. A kérdés teljes mértékben természettudományos, kísérleti úton vizsgálható.

Végeztek is kísérleteket szép számmal, és a következő eredmény adódott: a szervezet külső hatásra bekövetkező változásai - a modifikációk - rendszerint nem kerülnek be a kromoszómák örökítő anyagába. Van azonban néhány olyan kísérlet is, amely pozitív eredményre utal: tartós vagy maradandó modifikációk (dauermodifikáció) jönnek létre. Állatok külső környezeti tényező, pl. magas hőmérséklet hatására megváltoznak. Következő nemzedékük extrém hőhatás nélkül is mutatja e változást, amely csak fokozatosan tűnik el. Ilyen maradandó modifikációt ismerünk a Habrobracon fürkészdarázsnál, a Drosophilánál és még néhány más esetben. A tulajdonságokat csak a nőstények adják tovább.

A fenti jelenség sejtszintű alapja az, hogy a következő nemzedékre nemcsak a kromoszómák adódnak át, hanem citoplazma is önállóan reprodukálható sejtalkotókkal (mitokondriumok, színtestek), sőt talán vírusok is. Lehetséges, hogy a petesejt citoplazmája az anya élettani állapotától függően különbözőképpen épül fel, és ez hatást gyakorol a következő nemzedékre. Néhány évvel ezelőtt kimutatták, hogy sokkot kiváltó környezeti hatások befolyásolják a génmásolatok (kópiák) számát. A len esetében a sokkhatás után újrakezdődik a replikáció, így egyes gének megduplázódnak (Cullis, 1983) E folyamatok evolúciós jelentősége azonban összességében alárendelt."

(forrás: Volker Storch - Ulrich Welsch: EVOLÚCIÓ)

Persze nem arról van szó, hogy valaki 21 nemzedéken keresztül vágja az egerek farkát, és aztán várja a farkatlan egerek megjelenését. Nem is lenne jó, ha a természet megengedné, hogy ha mondjuk valaki balesetben elveszítené a fél lábát, akkor utána már csak féllábú utódai lennének. Tehát hogy valaki egy ilyen módon "szerzett" tulajdonságot átörökítsen.

Kutyáknál viszont megfigyelhető az, hogy a vizsla és németjuhász szülőktől származó eb farka a farktőtől számított tizenöt-húsz centi után igen nagy valószínűséggel német juhász típusú lesz, még ha addig a vizsla-jelleg dominált is a kutya kinézetében. És ezt a változást aligha lehet másra visszavezetni, mint arra az általános gyakorlatra, hogy a vizsláknak vágni szokták a farkát, és a vágott rész genetikusan már nem tud dominálni a vágatlan német juhász rész felett. Nagyjából ilyen szinten áll az öröklés és visszahatás, ezért emberi mértékkel számolva sok idő és sok generáció kell a változásokhoz.

Véleményem szerint tulajdonságok eltűnése vagy megjelenése öröklés útján, amikor nem genetikus véletlenekről van szó, genetikus gyengülésen vagy megerősödésen át történik. Ami hosszú folyamat, és nemzedékek hosszú sora kell ahhoz, hogy egy újabb tulajdonság legalább dominancia szintjén megjelenjen, ha tulajdonságok vetélkedéséről van szó. Vagy pedig az ösztön, a hajlam szintjén jelenjen meg, ha új tulajdonságról van szó. De azért vannak ilyen öröklött ösztönök és hajlamok az embernél is, például a kapaszkodási vagy a szopási ösztön, vagy a beszélt nyelv megtanulására való készség a valamivel későbbi időkből. Persze az is biztos, hogy az élet során tanult dolgokból nehezen lesz reflex - átörökített reflex pedig még sokkal nehezebben lesz. A dolgok másik oldalát nézve viszont, csak idő és kitartás kérdése, hogy így legyen.

És ha egy sejt, vagy a sejtek nagyobb halmaza képes célirányos erőfeszítésekre az életbenmaradása, vagy bármilyen más, hasznosnak ítélt cél érdekében, akkor már nem lehet mindent a véletlenre fogni. Márpedig ez nyilvánvalóan így van - az emberi történelem és benne a haladás A-tól B-ig, és B-től C-ig is erről szól - és kérdések már csak az átörökíthetőség terén vannak.

"Hogy a véletlenre nem sokat bízhatunk, Ludwig (1959) egy példáján mutatjuk be: Ha bárkit megkérdeznénk, hogy sikerülhet-e kockával egymás után negyvenszer hatost dobnunk, ha minden ember, aki a Földön eddig élt, naponta ezer negyvenes sorozatot dobna, a válasz rendszerint igenŤ lenne. Pedig 1:18 arányban lefogadhatjuk, hogy ha egymillió Földön kétmilliárd ember egymilliárd év óta naponta 1000x40 kockadobást végezne, ezen 10⁶x(2x10⁹)x10⁹x(365x10³) sorozat között nincs negyven hatosból álló.

Ennek ellenére az evolúció során számos olyan struktúra létrejött, amelynek kialakulásához szükség volt az adott helyen negyven megfelelő lépésre. Példa erre a gerincesek, tintahalak és gyűrűsférgek (Alciope) szeme, vagy a halak, rákok (Euphausiacea) és tintahalak világítószerve. Az egyedfejlődés során e szervek nem különálló gének izolált hatásaként jönnek létre, hanem sejtekből, szövetekből és szervekből származó anyagok és ingerek komplex hatásai és kölcsönhatásai bonyolult hálózatának eredményeként. A gerincesek szemlencséje az embrionális szemkehely anyagának hatására alakul ki, ám csak azon a helyen, ahol a hám lencseképződésre alkalmas; ez a készség pedig a fejtől a test hátsó része felé haladva csökken. A kérdések tehát a következők: hogyan változik az evolúció során a kölcsönhatások azon komplexe, amelyeken keresztül a szervezet az örökítő anyag alapján magát felépíti? Hogyan épülnek fel és hogyan integrálódnak a régiekbe az új reakcióhálózatok? Hogyan keletkeznek új szabályzókörök? Ma még nem rendelkezünk sem biztos ismeretekkel, sem világos modellekkel, amelyek segítségével a fenti folyamatokat a klasszikus mutációk alapján értelmezhetnénk."

(forrás: Volker Storch - Ulrich Welsch: EVOLÚCIÓ)

Véleményem szerint az élet legalacsonyabb fokán a mutációk játszanak nagy szerepet, az élet magasabb fokán pedig egyre nagyobb szerepet kap az, hogy az élőlény maga mit akar elérni, tehát egyre inkább maga határozhatja meg a saját fejlődési irányát a tudatos erőfeszítése által. Erre lehet példa a pingvineknek a madárlétről a vízi élethez való alkalmazkodása, vagy néhány ázsiai halfajnak az a tulajdonsága, hogy a víz kiszáradásakor képesek a kellően megerősödött uszonyaikon 10-20 métereket is megtenni a szárazföldön a következő vízforrásig.

Vagy, mennyiben segíti a japán kakas életbenmaradását a hosszú farktolla? Hiszen ha menekülnie kell, a hosszú toll csak akadályozza ebben. Mindezért állítható, hogy a hosszú faroktoll nem a jobb túlélésért van, hanem mert a japán kakasnak így tetszik. Ezért a leghosszabb tollú párt választja magának, és így "tenyészti magát" a neki tetsző irányba. És meg is engedheti magának azt a luxust, hogy a túlélésben kevésbé hasznos irányba tenyéssze önmagát némi esztétikai élvezet kedvéért, mert az élete nem állandó menekülésből áll, és nem a faroktoll hosszán múlik.

Viszont a végeredmény így már két hatás eredménye, egy genetikusé, és egy tudatos választásé. És ha a rövid faroktoll a körülmények változása folytán tényleg előnyt jelentene a túlélésben, akkor majd azt fogják választani. És hogy az új helyzet felismerése és a válaszlépés között mennyi idő telik el, az az adott élőlény intelligenciájától függ, és nem a véletleneken.

Tovább haladva az erőfeszítés, az effort szerepét illetően, a pingvinek tengeri életmódra álltak át a madárlétből, a fókák pedig szintén vízi életmódra tértek át a szárazföldi emlős életformáról, és még található jónéhány ilyen életformaváltás, nem is beszélve a rovarok vagy a békák metamorfózisáról! Az ilyen váltásokat igazából csak a sejt- és a tudatos efforttal lehet magyarázni, nem pedig a véletlen mutációkkal. Ugyanis a mutációk esetében az a kiindulási alap, hogy nincs bennük semmilyen irányultság, és csak egy olyan fajta kiválasztódás van, hogy a "selejtes" variációk egyszerűen kipusztulnak a hátrányos helyzetük miatt.

De én úgy látom, hogy az élővilág ma látható képe a kellően fejlett többsejtűek világában nem igazolja ezt a véletlen mutáción és az életképtelenek kihalásán alapuló elképzelést, hanem sokkal inkább a sejtek célirányos erőfeszítését valamilyen olyan állapot elérésére, amely az egész rendszer számára kívánatos az életbenmaradás és életérzés szempontjából.

Ha generációk százai és ezrei alatt kivétel nélkül minden egyes egyénnek meg kell tennie ezeket az erőfeszítéseket kiskoruktól kezdve, akkor az erőfeszítés hatására kialakul az új forma, ami lassan öröklődni is fog. Ez a pingvinek vagy a fókák esetében meg is valósult. Ellenben az ember nincs rákényszerítve ilyen radikális életmódváltozásra. Viszont ha komolyan rá lenne kényszerítve arra hogy áttérjen a szárazföldi életmódról a vízi életmódra, akkor a generációk százai alatt ugyanúgy megtörténnének az emberek esetében is változások, mint a pingvinek és a fókák esetében. Csakhogy ami megfelel a pingvinnek és a fókának, az az ember esetében visszafejlődést jelentene egy primitívebb életformára - alkotó ember helyett nyershalat evő vízi ragadozó válna így belőle. És ennél azért vannak az ember számára vonzóbb fejlődési irányok is. És bár a két- sőt három-éltűség sem volna rossz, az emberi faj nincs rákényszerülve hogy ebbe az irányba haladjon, sőt, az embernek az a legjobb, ha a két mellső végtagja szabadon marad, és sem szárny, sem pedig úszó nem lesz belőle, mert ilyen végtagokkal igen nehéz összehozni egy technikai civilizációt... Úgyhogy nyilván a szárnyaknak plusz végtagokként kellene megjelenniük. Csak az nem világos, hogy a háton lévő szárnyakhoz milyen csontozat és izomzat kellene, hol helyezkedne el a hatalmas dupla mellizom, stb... És bár sokkal valószínűbb, hogy az ilyesmi génmanipulációval valósul meg előbb, mintsem természetes úton, azért erre is rá lehet mondani, hogy effort... a közvetett módú szellemi fajtából.

A természetnél és a természetes életformáknál maradva, az élőlény abba az irányba törekszik, ahol jobb életfeltételeket talál. Ezért elvándorol például abba az élettérbe, ahol számára több a táplálék, vagy valamilyen más fontos szempontból jobbak számára a körülmények. És végül lassan a választott új környezethez idomul a testfelépítése is, mert ami a régi környezetben előnyös és megfelelő volt, az új, megváltozott környezetben már nem biztos, hogy az lesz. Az élőlény pedig az adott élettérben legmegfelelőbb forma felé fog közelíteni, és ha ehhez kellő idő áll a rendelkezésére, akkor el is éri.

A darwini elméletnek van még egy nagy problémája, nevezetesen, hogy azok a mutáción alapuló folyamatos átmenetek az egyedek és fajok között, amelyeket olyan elegánsan egy folytonos vonallal szoktak ábrázolni a fajok eredetét mutató ábrákon - ezek az átmenetek a régészeti leletek szerint igen ritkák, és a leletek szerint fajok zöme geológiai mércével "egyik pillanatról a másikra" jelenik meg, vagy tűnik el, a köztes időben pedig viszonylag keveset változik.

Ezért létezik már a darwinizmusnak egy "korszerűsített" változata is, amely elismeri ezt a tényt, és a folyamatos és lassú változások helyett - amely pedig a véletlenszerű mutációkból következne - a fajok időnkénti "evolúciós forradalmáról" beszél, amelyet valamely megváltozott életkörülmény vált ki. Ez így már jobban hangzik - de így már benne rejlik az a gondolat is, hogy ilyenkor a fajok nem a spontán mutációk hatására változnak meg, hanem a saját erőfeszítéseik eredményeképpen, amit azért tesznek, hogy a megváltozott körülményeik között is életben tudjanak maradni.

Persze azt a harmadik változatot sem lehet elvetni, hogy a Föld történetében időről-időre drasztikus változások történtek a környezetben, lehűlés, meteorbecsapódás, vulkánkitörés, stb., amely hatások egyes fajokra annyira hátrányos következményekkel jártak, hogy már nem tudtak életben maradni az adott körülmények között. A szerencsés életbenmaradottak pedig lassan betöltötték az üresen maradt biológiai életteret. De akárhogyan is volt, az látszik, hogy a fajok változnak és fejlődnek, amire az ilyen kipusztulás és benépesülés nem ad magyarázatot.

És én a darwinizmus és a lamarckizmus közül azt a lehetőséget vallom, amely közelebb áll a lamarckizmushoz - hogy legalább három hatótényező van; a genetikus véletlen, ezen túlmenően pedig a sejtek és a tudatos egyed intelligenciája, és a törekvése az életbenmaradásra. Ez a tudatos törekvés történhet akár olyan öncélú dolgokra is, ami csak az egyednek tetszik, és nincs tényleges létfenntartó funkciója, mint mondjuk a páva tolla esetében, vagy a japán kakas hosszú farktollánál, amelyekre nehéz lenne azt mondani, hogy komolyan az életbenmaradást szolgálják, és nem pedig az egyedek esztétikai élvezetét - valamint ahol és amikor a tövisek nem a spontán mutációk hatására jelennek meg a rózsán, hanem azért, mert a rózsa mint élőlény ilyen irányban, a védekezés irányában volt "érdekelve" vagy "motiválva". Más növények pedig másképpen oldják meg a problémáikat, de mindenképpen a saját sejt-szintű érzékeléseik és döntéseik alapján. Persze ezeken a döntéseken nem úgy, és nem annyit gondolkoznak, mint az ember. A növényi szintű "gondolkozásban" természetesen benne van az is, hogy a rózsa valamilyen szinten érzékeli a környezetét, az abból érkező kedvező és kedvezőtlen hatásokat, és reagál rá. De hát ez így is van - valamilyen fokon minden élőlény, így a növények is érzékelik a környezetüket, és megvannak a válaszreakcióik is. Erre szép példa a mimóza, amely a növények körében meglepő gyorsasággal reagál a levelei érintésére, és ilyenkor összecsukja őket. Itt a mozgatómechanizmus, a "hidraulika" ismert; ami a sejtek megváltozott ozmózisnyomásán alapul - az egyik oldalon csökken, a másik oldalon fokozódik a nyomás, és ez eredményezi a mozgást - viszont a "hidraulika" vezérlőrendszere már nagyon bonyolult biokémiai működésű, és tudomásom szerint a mai napig sincs teljesen felderítve a teljes mechanizmusa.

Az a tény, hogy a növényekben nem fedezhető fel az állatokéhoz hasonló idegrendszer, még nem jelenti azt, hogy a növényeket alkotó sejtek érzéktelenek volnának, vagy hogy nem kommunikálnának egymással. Arról van szó mindössze, hogy másként oldják meg ezt a feladatot mint az állatok - lassabb és alacsonyabb szinten, mert a növényi életben a gyorsaságra nincs különösebb szükségük - az őket érő természeti hatások lassúak. Egyébként pedig növényi létükből eredően, nem tudnak függetlenedni a talajtól, felvonni a gyökereiket és elszaladni a veszély elől. Márpedig állatok ellen ez lenne a leghatásosabb megoldás. Ennek hiányában viszont az van, ami a gyökérzet mellett is lehet; a tüske, a csaláncsípés, és a méreg.

De hogyan jött rá a gyilkos galóca, hogy mitől döglik a légy, hogyan kezdett mérget termelni, és hogyan örökítette át ezt a képességét? Ez a megfejtésre váró kérdés. Az biztos, hogy minden faj egyedei kismértékben különböznek egymástól, és így különböző fejlődési irányok alakulnak ki. És amelyik irányzat beválik az adott helyen, az megmarad. Emberi vonatkozásban is megvannak ezek a különbségek - mondjuk nem tud mindenki egyesítő elméletet írni, én viszont nem tudok pl. 100 m-es síkfutásban rekordot dönteni. És szerintem amikor az emberi embrió már nem totipotens - azaz a nyolcsejtes állapot után - már mindenki "specialista", legfeljebb nem mindenki van ennek a tudatában. És az is biztos, hogy az ilyen irányultság megmaradásához és továbbfejlődéséhez sok generáció folyamatossága kell, bármely fajról legyen is szó. És hogy ebben az irányultságban az egyed vágyai és döntései is szerepet játszanak.

A növényeket illetően természetesen nem a fűszálak emberi színvonalú gondolkozásáról, ön- és éntudatáról van szó, hanem a jóval kezdetlegesebb - de azért rokon - állapotokról, amelyek egy fűszál viszonylatában elégségesek is, hiszen egy helyhez kötött növénynek nem kell megoldania bonyolult feladatokat a létfenntartása érdekében. Nem is lenne komoly haszna, ha egy fűszál valóban komolyan és mélyen érző lény lenne - de ha mégis bekövetkezne ilyesmi, akkor abban lenne érdekelt, hogy az állati életformák és a helyváltoztatás mint tulajdonság felé törekedjen. Néhány kettős életet élő egysejtű meg is teszi ezt a lépést - tudnak fotoszintetizálni ha kell, de tudnak mozogni is, akárcsak a többi "állati életet élő" egysejtű. Egyébként pedig valóban úgy fest a dolog, hogy a helyváltoztatásra képes többsejtűnek a legjobbak az esélyei az életbenmaradásra - de csak akkor, ha már megvalósult a növényi élet, amelyre táplálkozás céljából támaszkodhatnak. A növényevők léte viszont megteremti a belőlük élő ragadozók létének lehetőségét. És természetesen ez a lehetőség, az élettérnek ez a szeglete sem marad kihasználatlan. Innen viszont már nem nagyon van tovább, mert most már a ragadozóevő ragadozó következne. Mivel a növényevők eleve maguknál jóval kevesebb számú ragadozót képesek "eltartani", a ragadozóevő ragadozók számára még szűkösebbek lennének a lehetőségek, és keservesebbek is, mert egy ragadozó nehéz préda, úgyhogy a ragadozóevő ragadozó mint cél, és mint esély az életbenmaradásra, a legkevésbé vonzó az összes lehetőség közül.

Ugyanakkor, abban, hogy milyen élőlényi rendszer valósul meg, nagy szerepe van az intelligenciának is. Nem feltétlenül az állati rendszer a legjobb, mert senki sem szereti ha megeszik, és hogy ezért így kelljen befejezni az életét, amikor egyébként biológiailag hosszabb életre is futná a sejtjei adottságaiból egy békésebb környezetben.

Közbevetőleg, egy példa az intelligenciahiányra - a Yellowstone parkban az emberek először kiirtották a farkasokat, aztán pedig visszatelepítették őket - Kanadában fogták be a példányokat, és repülővel szállították át az új helyre. Mindeközben egyetlen értelmes érv sem hangzott el arról, hogy miért kellett kiirtani, aztán meg visszatelepíteni őket. Először olyasféle szempontok jöttek szóba, hogy a farkasok eszik a vadakat, fogy a vadállomány, az nem jó, aztán meg az, hogy farkasok nélkül a vadak ellustulnak, romlik a genetikai állomány, az nem jó. Erre csak azt tudom mondani, hogy kár az állatokért, az ember pedig foglalkozzon a saját genetikai állományával - annál rosszabbat valószínűleg úgysem talál.

Egy valóban intelligens rendszernek mindkét követelményt meg kellene oldania - az elérhető leghosszabb élettartamot, valamint a legjobb genetikai kondíciót és kiváló képességeket is, mégpedig lehetőleg nem mesterséges eszközökkel. A két követelmény nem zárja ki egymást, mindössze más szemléletre és hozzáállásra lenne szükség - és persze annyi intelligenciára, amely ehhez szükséges.

Az intelligens rendszer megteremtéséhez pedig szükség van az erőfeszítésre, ehhez a véletlen genetikai mutációk nem elegendők, éppen azért, mert itt célirányosságra van szükség, amit a véletlenek nem adnak meg. És az élet vonatkozásában az erőfeszítésre mindig is szükség lesz, mert az élet és az élőlény az anyagban természetes módon megvalósuló entrópia, és mindenféle hanyatlás ellen küzd, és amennyiben feladja, vagy nem teszi meg legalább a szinten tartáshoz szükséges szellemi - testi erőfeszítéseket, akkor visszaesik. Az egyszer megszerzett képességek nem maradnak meg örökre, karban kell őket tartani. Talán elég itt arra gondolni, hogy valaha - földtörténeti mércével mérve nem is olyan régen - a tyúk is tudott repülni. És ebből is látszik, hogy mennyi időbe telik, és milyen nehéz megszerezni egy képességet, viszont milyen könnyen és gyorsan el lehet veszíteni. Ezért megállapítható, hogy a képességek megőrzéséhez és fejlesztéséhez bizony kell az effort, és ezt a nyilvánvaló igazságot az emberek közül is sokan nap mint nap érezhetik, ha valamilyen téren kiemelkedő teljesítményt akarnak nyújtani.

A darwinizmus viszont az "evolúciós robbanás" segítségével sikeresen belekeveredett egy olyan ellentmondásba, ami a darwinizmus alapján nem oldható fel. Nevezetesen, nem tudja felmutatni azt a tényezőt, amely indokolná az egyes korokban a mutációk "robbanásszerű" ingadozását. Hiszen eleve arra a tételre épül, hogy a fajok változása lassú és egyenletes, a mutációk állandó aránya miatt. Márpedig éppen arról van szó, hogy ha a környezet változása kikényszeríti a hozzá való alkalmazkodást, az eredmény nem csak a mutációk eredménye, hanem a sejtszintű és a tudatos effortnak is része van ebben, méghozzá nagyobb része, mint a mutációknak.

És hogy a lehetséges, legalább három hatótényező milyen arányban van jelen éppen egy biológiai változásnál, azt a jelenlegi ismeretek szerint legfeljebb megbecsülni lehet. És akkor egy megrögzött darwinista mondhatja azt, hogy a genetikus mutáció 100%, a többi nulla százalék. Egy megrögzött lamarckista szerint pedig nyilván mindez fordítva van. Nekem pedig az a véleményem, hogy az igazság a legtöbb esetben valahol a három szélsőérték között van...

És a darwinizmus kontra lamarckizmus vitáján kívül van még a darwinizmus kontra isteni teremtés vitája is. Ennek kapcsán hallottam azt az érvet, hogy ha egy mosógépbe beletesszük egy rádió alkatrészeit, és bekapcsoljuk a mosógépet, akkor így sohasem fog összeállni a rádió. Vagyis, a véletlenekből soha nem állhat össze semmi értelmes, és ahhoz teremtő kell. Arra persze nincs válasz ebben a példában, hogy maga a teremtő hogyan állt össze... Erre az a válasz, hogy a Teremtő mindig volt. Csakhogy ilyen alapon bármire rá lehet fogni azt, hogy mindig volt, aminek nem tudjuk az eredetét. És mivel nekem ezt a "mindig volt"-ot egészen az anyagig, mint a dolgok eredetének végső pontjáig sikerült kitolnom, elégedett vagyok magammal ezen a téren. Mert ezen túlmenően már azt kellene kérdezni, hogy a semmiből hogyan jött létre az anyag, és ez a feltételezés minden eddig ismert fizikai szabályt sért, onnan kezdve, hogy a semmiből nem keletkezik valami, és a valami mindig valami marad.

A rádió pedig egyszerűen azért nem áll össze rádióvá a mosógépben, mert a mosógép működése során nem hatnak olyan erők, amelyek az alkatrészek megfelelő összeillesztését lehetővé tennék.

Ha viszont erre a célra megfelelő eszközt használunk, mondjuk egy alkatrészbeültető gép és egy nyomtatott áramköri lap esetéről van szó, akkor csak idő kérdése, hogy egyszercsak minden alkatrész a helyére kerüljön, az alkatrészek számától és a mozgásbeli variációs lehetőségek számától függően. Természetesen ehhez valakinek azt is tudnia kell, hogy melyik az az elérendő állapot, amire várunk, és amikor kész a rádió, akkor a gépezetnek le kell állnia. Éppen ezért az ilyen fajta véletlenszerű összerakósdi még mindig nem modellezi megfelelően az életet. Mert ki mondja a megfelelő pillanatban, hogy állj?

De hát ez egy durva emberi példa ezekkel a szerkezetekkel, mert a természetben sok dolog előfordul, mindenféle anyagok, csillagok és bolygók, de mosógép és alkatrészbeültető gép egy szál se... Csak az ember csinál ilyet, aki az okok és okozatok sorában nem elől van, hanem igencsak a sor vége felé. Úgyhogy hamis a kiindulási alap, mert arról van szó, hogy a természetből, természetes körülmények között kell kifejlődnie az életnek, mindenféle emberi szerkezet, sőt, az ezekből kiinduló elvonatkoztatások előrepasszolása nélkül.

De gondoljunk a puzzle-játékra. Ha valaki vagy valami - akár egy számítógép is a képernyőn - teljesen véletlenszerűen és minden értelem nélkül megpróbálja egymáshoz illeszteni a darabokat, csak idő kérdése, hogy mikor sikerül neki kirakni. A természetben pedig van idő bőven...

És ezután gondolhatunk egy olyan speciális puzzle-ra is, amelyben minden természetben található elemnek - beleértve az éteri világot is - esélye van a véletlenszerű cserélődésre és variálódásra az adott fizikai szabályokon belül. És akkor is csak idő kérdése, hogy összeálljon a személő számára az értelmes kép, illetve az élet. Ha van szemlélő, aki azt tudja mondani, hogy igen, ez az, és hogy állj.

Éppen ezért az élettelen puzzle és az élő anyagban megvalósuló önfenntartó rendszer között így még mindig kardinális különbségek vannak. És a puzzle-kép csak arra jó, hogy szemléltesse azt, hogy pusztán a véletlenek hatására is létrejöhet olyan alakzat, amely megfelel valamilyen célra - még akkor is, ha ezt a célt úgy hívjuk, hogy élet. Viszont ekkor feltétel az, hogy az élő rendszer saját programként, a saját anyagi halmazában hordozza az "élni akarást", és ez alapján úgy válogasson a rendelkezésére álló lehetőségek közül, hogy az élet mint cél, sikerüljön is neki. Ennek az állításnak különösen a legelső élő rendszer létrejöttéhez kell igaznak lennie, ahol nem tételezhetünk fel valamilyen kívülről elvárt célt és beavatkozást, hanem tisztán arra kell hagyatkoznunk, ami van; az anyagban lévő törvényszerűségekre, és a véletlenekre. És hogy ezután a megszületett intelligens rendszer hogyan szól vagy nem szól bele a dolgok további alakulásába, az már egy következő kérdés.

3. Az élő intelligens rendszerek (élőlények) és az élettelen intelligens rendszerek (robotok) közötti különbség

Az általam alkalmazott definíció szerint intelligens minden olyan rendszer, amely valamilyen feladatot old meg meghatározott cél érdekében. Ezek szerint pedig rengeteg intelligens rendszer van szerte a Földön, beleértve lényegében minden olyan technikai eszközt, amelyet az ember vagy bármely más élőlény kitalált és felhasznál.

Ezért ez a széles kört az "önállóan működő intelligens rendszerek" meghatározásával lehetne szűkíteni. Mert amint az önálló döntés és az önellátás szóba kerül, máris megfogyatkozik az intelligens rendszerek száma, és igazából már csak az élőlények jöhetnek szóba. Tehát ha valaki élettelen intelligens rendszerrel akarja utánozni az élőt, akkor máris adott két teljesítendő feltétel, az önálló döntés, és az önellátás. Egyedül, vagy ha ez még nem megy, akkor egy másik intelligens rendszer segítségét igénybe véve.

És nézzük, mi kellene még? Az önellátó intelligens rendszerhez három fő egység kell, az érzékelő, a döntéshozó és a végrehajtó rendszer. Az érzékelő és végrehajtó rendszereket technikailag többé-kevésbé jól lehet utánozni manapság is, az érzékelést kamerákkal, mikrofonokkal, stb., a végrehajtást pedig elektromos - mechanikus mozgatóelemekkel megoldva. Az igazi lemaradás a döntéshozó rendszer területén van. Ennek belátásához vegyük szemügyre a ma ismert legjobb élettelen döntéshozó rendszer, egy komputer és az élő emberi agy közötti különbségeket. Mi a nagy különbség a biológiai és a szilíciumalapú számítógép között? Az, hogy a lényeget tekintve a biológiai még mindig sokkal jobb.

A felépítés itt is - ott is olyan, hogy a döntéshozó egység három fő részből áll, a processzorból, ahol a logikai műveletek, az informáci-egymáshozrendelések történnek, a memóriából, ahol az érzékszervek által megszerzett tapasztalatok tárolódnak, és végül az érzékszervek, a kommunikációs és végrehajtó eszközök csoportjából. És szerintem azért szeretik sokan a számítógépet, mert sokban hasonlít az emberi agyra, "rokon lélek", hasonló tulajdonságokkal.

Az élettelen számítógépben elkülönülnek az egyes részek, a processzor, a memória és az input - output egységek. Az emberi agynál viszont az idegsejt univerzális szerepet tölt be, és el tudja látni mind a három feladatot: döntéseket hoz, emlékképeket tárol, és sejtnyúlványokat növeszt a többi sejttel való kommunikációhoz. Tehát ahány idegsejt, annyi számítógép, annyi komplex rendszer. Ez az élettelen világban a számítógépek hálózatba kapcsolásának felel meg, ahol mindegyik számítógép egy részfeladattal foglalkozik, és a "tapasztalatait" illetve a bemeneti jelből származó megfelelő kimeneti jelet át tudja adni más olyan számítógépeknek, amelyekhez a "szakterülete", azaz a feldolgozandó információ jellege okán kapcsolódik, és ezek aztán szintén tovább tudják adni más számítógépeknek, eredeti vagy feldolgozott formában.

És itt kezdődnek a nagy különbségek: az agy mint memória több adatot tárol, több adatot dolgoz fel, és több adatot rendel egymáshoz logikai kapcsolatok alapján, mint a mesterséges számítógép.

Az emberi agy számára például a nyelvismeret nem néhány millió szó és a hozzá kapcsolódó hangforma letárolását jelenti, hanem ennél sokkal többet. Az agyban le van tárolva a szó által meghatározott dolog képe, és a logikai helye is a többi ismert dolog között. És ezért van az, hogy az élettelen számítógép nem tudja, mi az hogy kanál, nem tud magyarázatot adni róla, nem tudja lerajzolni, és nem tudja, hogy milyen további eszközök és fogalmak kapcsolódnak hozzá. Az ember viszont le tudja rajzolni a kanalat, és minél jobban odafigyel, annál jobban, és tudja azt, hogy mire szolgál, tehát a funkció alapján ismeri a kanalat mint fogalmat, és azt is tudja, hogy milyen további eszközöket lehet még hozzá társítani abból a körből - például villa, kés, tányér, asztal, konyha, ház, stb. tehát ismeri minden tárgy másikhoz való kapcsolódási pontját. És ezeket a képességeket kellene a mesterséges intelligenciának leutánoznia, hogy az agyhoz kellően hasonló rendszerhez jussunk.

Ez tehát az egyik dolog - a jelenlegi számítógépek technikai fogyatékosságai az agyhoz képest. A másik pedig a következő: még az élet legkezdetlegesebb formája, egy vírus is érzékeli a környezetét, egészen mechanikus, pontosabban biokémiai módon - és így már meg is felel az érzékelés, döntés, módosítás hármas követelményének. Viszont ettől még fennáll az a probléma, hogy ezt a hármas követelményt teljesen élettelen, beprogramozott gépekkel is meg lehet valósítani, és mégsem élők. A mesterséges gépezet és az élőlény között az az egyik nagy különbség, hogy a gépi döntések sohasem önállóak, hanem beprogramozottak. Még az önállóság látszata is csak akkor valósul meg, ha ilyesmi be van programozva. De ha egyszer egy gép képes lesz önerejéből fejlődni, és a saját elképzelése szerint módosítani önmagát, és mondjuk úgy dönt, hogy megvédi magát, vagy megszerzi a világuralmat...

Lehetséges-e olyan robotot teremteni, amelynek jobbak a képességei, mint a megalkotóinak, önálló döntésekre képes - ami itt a cél önálló meghatározását, és az elérését lehetővé tevő módszereket jelenti - és így, mint legfejlettebb lény, átveheti az irányítást? Szerintem igen. És innentől kezdve ajánlatos lesz élőnek tekinteni, mert funkcióit tekintve elérte az egyenrangúságot, ha biológiailag nem is. Mert a vágyak és érzések, érzelmek csak az élőlények sajátosságai - ezeket egyszerű módon nem lehet még szimulálni sem az élettelen anyagból álló gépekkel. Egy robot nem lesz igazán szerelmes, és nem fog igazi fájdalmat érezni ha beüti a könyökét, még akkor sem, ha egyébként minden látható kísérőtünetet képes produkálni - magának az érzésnek a hiánya a probléma. Az élőlények körül egyébként olyan "aura" vagy töltésmező van, amit az élőlény kedve és hangulata szerint módosít - ez az aura kitágulhat és összeolvadhat egy másik élőlény aurájával, vagy összehúzódhat és tüskéssé válhat. Véleményem szerint, ha az élő szervezet még a növekedés és fejlődés állapotában van, ez az erőtér akár meg is határozhatja az élőlény további fejlődési formáját, ahol a tüskés és összehúzódott "védekező típusú" aura pl. tüskés testet eredményezne. Kirlián fotókkal kimutatható ugyanez a fajta aura a kristályok körül is, ami leginkább abból eredhet, hogy egy kristály elektromosan nem semleges, és éppen a pozitív és negatív ionok által képes a növekedésre. De az élő anyaggal ellentétben a kristályok nem tudják megváltoztatni a saját aurájukat. A kristály nem hoz egyéni döntéseket a környezeti ingerek alapján, ezért a felépítése sem változik, és mindig viszonylag egyszerű és kiszámítható fizikai hatásoknak engedelmeskedik. Nem úgy mint az élőlény a maga egyéni elképzeléseivel, ahol ha "jó" döntést hoz, vagyis az életbenmaradás számára kedvező döntést, akkor életben marad, ha pedig nem jól döntött, akkor elpusztul.

Ilyen szemléletből kiindulva az elmélet szerint az élet úgy keletkezik az élettelen anyagból, hogy az élettelen anyag eleve rendelkezik olyan "képességekkel", azaz fizikai tulajdonságokkal, amelyek bonyolult alakzatokat, visszacsatolásokat, valamint szükség szerinti elszigetelődéseket tesznek lehetővé. Ez különösen a szénre igaz, mert milliós nagyságrendben léteznek szénvegyületek, és igen bonyolult anyagi rendszerek és visszacsatolások valósíthatók meg általa. A szén a vegyületek számát tekintve toronymagasan vezet minden más elemmel szemben, ezért úgy gondolom, hogy ha esetleg létezik is valahol nem szénalapú élet, az Univerzumra nem ez a jellemző, és az élőlények többsége a szenet használja fel. Valamint hogy a szén csak a legkedvezőbb eszköz, és az élet lényege előbbre található az okok és okozatok láncolatában a puszta szénnél és a szénhidrogén-vegyületeknél.

Ami pedig az élet utánzását illeti, már lehetséges mesterséges érzékelőszerveket és végrehajtó mechanizmust adni a gépnek, csak az adatfeldolgozó és döntéshozó szerv gyenge még, és nem felel meg a célnak - sok adatot el tud már tárolni, de nem tudja őket jól egymáshoz rendelni. Pedig ez kell ahhoz, hogy felismerje saját magát, és a bejövő információk alapján kialakuló önálló világképe, valamint önálló céljai legyenek. Ehhez a világot helyesen tükröző logikai rendszerrel kell rendelkeznie, és azzal a képességgel, hogy ezt a rendszert tovább tudja fejleszteni az érzékszervei által megszerzett újabb adatok felhasználásával. Az adatok közötti kapcsolatokat emiatt nem lehet megvalósítani valamilyen egyszerű statikus letárolós modellel - a "gondolkodómotor"-nak pörgetnie kell az adatokat, egymáshoz rendelni és rendszerezni az ismereteket a köztük fennálló logikai kapcsolatok alapján. A mesterséges intelligencia fokmérője az, hogy a gép mennyire találja meg a kapcsolatokat a bejövő adatok között, hogy ezek alapján valamilyen célnak megfelelő, logikailag jó döntéseket hozhasson, mivel csak így érheti el a mások által, vagy saját maga által kitűzött célt. A helyes cél kitűzése pedig még egy fokkal nehezebb - minél primitívebb a gép világképe, annál nagyobb az esély rá, hogy rossz döntéseket hoz, és rossz célokat határoz meg. Ugyanúgy, mint az embernél...

A gépi gondolkodás fogyatékosságát már mások is felismerték, és történtek már lépések a valódi gondolkodó - azaz önfejlesztő - vezérlőrendszerek terén, úgyhogy itt a jövőben még komoly fejlődés várható.

Az ember viszonylatában a lét és a vezérlés kérdése egyszerűsítve úgy néz ki, hogy a nagy rendszer - az Univerzum - megszülte a kicsit, az embert, mégpedig nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszú fejlődés eredményeként. Itt és most nem lényeges az, hogy maga a szülő rendszer élő vagy élettelen, volt-e isteni beavatkozás vagy sem, és hogy mennyi ideig tartott a fejlődés, a lényeg hogy megvalósult a kis rendszer, amelyben a beprogramozott alapcél az életbenmaradás, pontosabban ennél azért több, az élet élvezete és a megismerés, amely utóbbi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy boldogulni tudjon a környezetében, az előbbi pedig ahhoz, hogy egyáltalán életben akarjon maradni. Aztán, fejlődőképes rendszer lévén, egyre többet ismer meg a világból és önmagából, így halad a kezdetleges állapotoktól a fejlettebbekig, és aztán eljuthat oda, hogy olyan alapelveken működő mesterséges teremtményeket tud létrehozni, mint saját maga, többek közt megteremtve ezzel önmaga konkurenciáját. Ha egy ilyen versenyből több előny mint hátrány származik, akkor jó, és mivel ilyen állapot elérését nem tiltja a fizika - legalább is szerintem - ezért megvalósítható. A megnövekedett hatékonyság persze azt is jelenti, hogy ezáltal megnövekszik a rossz döntések káros hatása, tehát nem ajánlatos hibázni sem a célban, sem a módszerben. A hatékonyság problémája az, hogy addig növekedhet, amíg már egy rossz döntés is elég lehet egy bolygó elpusztításához. Ezért igazából a logikát és az erkölcsöt kellene gyorsan fejleszteni, és nem a hatékonyságot.

Véleményem szerint azt sem tiltja a fizika, hogy az ember, ha eljut az ismeretek ehhez szükséges fokára, olyan élőlényeket teremtsen, amilyeneket csak akar - nem klónozással, hanem az élettelen anyagból. Ehhez viszont az atomok ismerete aligha lesz elég, és a mostani erkölcsi szint sem, mert az építések és pusztítások, avagy a jó és rossz jelenlegi arányából az következik, hogy sokkal előbb el fogja pusztítani saját magát az ember az elkövetett hibái által, mintsem hogy elérné ezt az életet teremtő, félisteni szintet.

Előző   Tartalom   Következő