Az ősz

Ősszel minden plánták, a víg kikeletnek
     Díszei, sárgúlva porba temettetnek.
A madarak, melyek a bársony reggelnek
     Új óráin ékes hangon énekelnek,
Már régen véletlen egy seregbe gyűltek
     S csattogó szárnyakkal tőlünk elrepűltek.
Mások, melyeket a fészekbe raktanak,
     Elaltató, meleg kebelébe vannak,
Hol a természetnek gondviselő atyja
     Azokat az álom mákjával nyugtatja.
Az erdők bársonyi már, a zőld levelek
     Lehullván, a szelek játszadoznak velek.
A mezőnek minden lakóját kész honja
     Készen várja, s oda tagjait bévonja.

A tél

Elérkeztél hát, óh didergő december,
     Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
     A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
     Haragusznak, márvány hídat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,
     Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedűlnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
     Melynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
     Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.
A farkas, a róka együtt hébe-hóba
     Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
     Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
     Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak.
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
     Kulacs az óldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
     Az emberek öröm s nyájasság közt élnek.

A mező

Ez áldott környéknek termékeny kebele
     Hány javával van a természetnek tele.
Sőt ami egy kedves tárgya a nézőnek,
     Hány ékességei vagynak e mezőnek.
E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel
     A madárkák zengő koncertje seregel.
E pázsitot, mely zőld köntösét őltözi,
     Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi.
Amott egy lejtős hegy, valamint a deli
     Cédrus, magos fejét az égig emeli.
Ebben van az arany, a fösvény bálványa,
     Melyet a természet mély tömlölcbe hánya.
Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak
     Töviben a játszó báránykák ugrálnak.
A juhász köztök áll s hangos furulyáját
     Elővévén, fújja keserves nótáját.
Itt van a szántó is s mély barázdát forgat,
     Amelynek hantjára örömkönnyet csorgat.
E gyors szántóvető főldének mellette
     Egy gazda virágzó kertjét építette,
Melyben minden táblát a kertésznek keze
     Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze.
Hol a laurusok, a hérósi főnek
     Ékes címerei, mosolyogva nőnek.
Északról sok renddel mérész cserfák állnak
     S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak.
És ha észak mérges szelei omolnak,
     Ellenek kiállván, tüzesen harcolnak.
Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek
     Remek munkáira itt szemeim néznek.

Az öreg ember

Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,
     Mely örző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére
     Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
     Hogy roskadt házatok vinni megúntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
     Hiszen azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
     Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja
     A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
     Titeket, mert sokak már leballagának.
Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,
     Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
     A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad
     A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
     Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, melyet a háládás keze
     A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,
     Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."

Az aratás

Mi az oka, hogy most a dolgos Céresnek
     Munkásokat széjjel zsibongva keresnek?
Mi az oka, hogy a mezőn köröskörűl
     A Céres bérese kaszákat köszörűl?
Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat,
     Sárga kalászi közt reménységgel arat.
Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek,
     Hogy főldjébe arany szinű fejek nőnek.
De addig is, míg tart szíve áldozatja,
     A búza-markokat sűrűen forgatja,
Az öreg Céresnek két feltűrött karja
     A markokat szoros kévékbe takarja,
És ámbár tüzei a kékellő égnek
     Kettős forrósággal feje felett égnek,
S barázdás homlokát az izzadság árja
     Legörgő cseppjével sorjába eljárja,
Víg aratóit (mert ő azoknak atyja)
     Tréfás szavaival szűntelen biztatja.
Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek
     Altató zefiri feléje sietnek,
Ő is most már lassúlt, de hajdan vitézi
     Lépésit a hazamenésre intézi.

Oskolai vacatio

Hát múzsák? heverve tőltitek a nyarat?
     Hiszen aki mint vét, tudjátok, úgy arat.
Hát néktek, míg másnak fáradoz két karja,
     Kényes testeteket lágy lepel takarja?
Hát míg Márs vitézi a vérengző hadnak
     Halálos mezején a vérbe izzadnak
S a füstből eredett éjjelt hozó ködnek
     Közepén egymással izzadva küszködnek,
Vagy míg Palinurus a zajos tengeri
     Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
És míg a nemzetek kividorúlt s deli
     Egének oszlopát ősz Atlás emeli,
Addig az álomra ingerlő pázsitnak
     Zőldellő bársonyán a múzsák ásítnak?
Szégyen, barátaim, Flórával suttogva
     Ekkor az árnyékon járni kézen fogva.
Izzadságot kéne inkább csepegtetni,
     Hogysem, mint piperés rózsát csipegetni.
Ha így vettek és így tőltitek a nyarat,
     Ősszel két kezetek csak harasztot arat.

Névnapra íratott versek

E tisztán tűndöklő reggelének
     Szájamból buzog ki íly tisztelő ének:
Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget
     Kérésünkkel, reánk bőv áldást csepeget,
Az, aki egyedűl az igaznak bére,
     Légyen életednek örökös vezére.
És minthogy itt olyan tengeren eveznek
     Mindenek, amelyben sok százan elvesznek,
Mivel a felhőkig felnőtt habok között
     Lappangó kőszálba hajójuk ütközött,
Míg néked két kezed a zajos tengeri
     Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
Tiltsa a szeleket, melyek kirontanak
     Helyekből s halomnyi habokat hajtanak.
És ha mosolyog ránk... az öröm ege,
     De holnap megdördűl a bú mord fellege.
Aki ma az öröm könnyeit öntözi,
     Holnap gyászruháját jajgatva őltözi.
Az Úr tehát, aki életünk reményje,
     Légyen életednek fogyhatatlan fényje.
Engedjen éltednek, kívánom evégett,
     Sokáig terjedő, nestori vénséget.
Végre ha nyugtató órádat eléred,
     Adják meg az egek megérdemlett béred.

Más

Míg a nap egünkön magát felemeli,
     Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
     Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
     Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma
     Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja
     Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
     S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amelyek az igaz számára
     Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
     Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

Szűntelen közel van a halál

Nézd meg csak a rózsák tűndöklő szépségét,
     Flóra magzatinak csuda ékességét:
Most a virágoknak szépségét csudálod,
     Majd száradt kóróit megúnva útálod.
Így ember éltének mivolta hagyatott,
     A három Párkákra egészen bízatott,
Kik személyválasztás nékűl mindeneknek
     Életek fonalát vágják a véneknek,
De még az ifjak sem maradnak ki sorból,
     Ámbár ki nem léptek még gyermeki korból;
Mert akit akárhol célba vesz a halál,
     A nyila halálos sebet rajta talál.
Utólsó óráját senki sem tudhatja,
     Hogy amikor hal meg, meg sem gondolhatja,
Mert sebes szárnyakkal repűl mindenfelé,
     Amott jár, majd fordúl gyors lépéssel elé.
Gonosz Pándora is pixisét forgatja,
     A sok embereket igen nyomorgatja,
Nem kérdi e', ki ez, király-e vagy Irus,
     Vagy nagy gazdagságban kevélykedő Cyrus,
Nem vigyáz senkire, érett-e vagy gyenge,
     Hullt azért kalásszal együtt a zőld zsenge.
Óh, te gyötrelmeknek kegyetlen királyja,
     Nincs, ki veszélyedet valaki kiállja,
Kérlek, kedvezz nekünk, gyenge edényeknek,
     Kik társai vagyunk a nyárleveleknek.

Piramis és Thisbé históriájának lefordítása

Hát már örökké a mézes szerelemnek
     Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
     Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
     Komor esetünkkel kedvünket elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
     Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
     Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
     Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
     Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?
Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága
     Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
     Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
     Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramisnak páros
     Thisbéjével vala hív szíve határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
     Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
     Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis városa hol volt, ott
     Az egyes szeretet egymásba beóltott.
Piramisba lévő díszes furcsaságnak
     Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
     Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
     Természet egyik bőlcs remekét alkotta.
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
     Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indúlati várták,
     A fátumok ennek szívébe bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
     Hogy látszik oly kéznek kitetsző nyomdoka,
Melyben csak szívének, mint ígéző nyílnak,
     Indúlati szállás-adásra kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
     A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s mellye merő elefánt-tetemnek
     Tetszének a rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
     A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhővel lehulló havára
     Még ki nem tűndöklött a Fébus súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehúllnak,
     Sértegető lábbal hozzá nem járúlnak
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
     Őtet a természet szépen őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csínosság
     Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
     Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
     Egy köz falával elrekesztve valának.

Gyenge korokban a gyermeki időnek
     Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
     Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
     Áldozni örvendve már párosan mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
     Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
     Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.
De szerelmek tüze amennyit lappangott,
     Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
     Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,
Amelyet megannyi idők elfolytába
     Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája
     Elrejtett javait ezektől sajnálja.
Olyatén titkosan vajjon teremthetett,
     Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem sőt soha az íly szerelmetes párok
     Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
     Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
     Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
     Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala
     Vénus bús kohába bánattal aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
     Tiszta indúlati, óh, hozzád nem férnek;
Melyek a sohajtás és a hideg falnak
     Adott csók alatt e setétbe langalnak.
Óh, te átkozott fal! átkozott épűlet!
     Testünk temiattad most nem egyesűlhet
Óh, irígy kövei a fundamentomnak,
     Miért nem engedtek hív kívánságomnak?
Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének
     Csókjára, látásra együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
     Utána bánat közt hallgatva maradnak.
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
     Sohajtással forró csókokat raggatnak;
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
     Aranyos súgári más napot kicsalnak.
A harmatok, melyek egünk hajnalának
     Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap, ismét szárnyán a felhőnek,
     Felső országába renddel mind feljőnek.
Piramis Thisbével a megszokott hellyen,
     Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek s egymás fülébe a zúgnak
     Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
     Íly rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amelyen
     Már feltett céljának kiki megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
     Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor újjai a mákos álomnak
     Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
     Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
     Vaskapukkal épűlt babiloni város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
     Szabadúlást, széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
     Szélihez mindketten együvé mennének.
Közel egy terepély fehér szederfának
     Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amelynek csendesen híves árnyékába
     Egy zuhogó patak folydogál árkába.
Ezen okossággal végzett feltételnek
     Mondásán mindketten örömmel bételnek,
De az ígért estve óhajtott órája
     Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnálja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
     Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
     Tűndöklik egynéhány halavány súgára,
Mely után a nappalt kergető estvének
     Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
     Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
     Altató újjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
     Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,
És gyenge orcáját fályollal béfedve,
     Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
     Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
     Helyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánnak
     Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,
Amely felprédálván az ököraklokat,
     Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amelyet rettenve, hogy nem vala véle
     Senki, Thisbe a holdvilágnál szemléle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
     Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
     Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.
Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának
     A vizek bőséggel jó italt adának,
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
     Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskolja,
     Körmeivel ízről-ízre darabolja,
Azonközbe menvén Piramis magába,
     Hányja-veti eszét íly kedves útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
     Ím, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
     Vélem, hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
     A porba nézi a nyomait a vadnak,
Melyre rátekintvén sűrű halaványja,
     Változott orcáját az egekre hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
     Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
     Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!
Óh egek! javára pedig az életnek
     Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem,
     Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
     Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
     Melyek íly veszélyre szeretni nógatták.
Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek
     Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja,
     Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
     Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, melyet táplála a vétek,
     Mardosó kínokkal itt megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
     Rettentő szívével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát íly bátor szavára
     Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,
A mondott fához a buborék életnek
     Végetvetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
     Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.
Így minekutána szívől kesergette,
     Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
     Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
     Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
     Nélkűl, végbemegy a halálos sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
     Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
     Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
     Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amelyeket tőltnek
     Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
     Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Mely gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
     Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
     Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
     Mely szerencsétlenűl járt vala útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
     A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
     Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?
A patakot látom, de jaj, egek atyja!
     Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
     Testét hív vérébe fetrengeni látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
     Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajakára
     Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
     Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szívek zavart gondolatja
     Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
     Árnyékától, messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
     Láncával mindenütt együvé köttetnek.
Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve
     Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá leeresztett hajjal,
     Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
     Már szintén a meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
     Melyek közt íly gyászos szavait jajgatja:
"Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
     Hát már élted nálam csak egy múló álom?
Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára,
     Mi vethette élted íly forgó kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
     Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
     Hangjára, óh, bár még szemeid nyílnának."
Haldokló szemei a Thisbe nevének
     Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
     Örökös álomra csendesen lerakja.
Thisbének pedig hogy könnyhullása szűne,
     Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: "A szeretet
     Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
     Én értem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi szerelmet nem szánok,
     Charonhoz ővéle indúlni kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
     Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is gyenge lész arra gyenge karom,
     Hogy véle éltem elvégezni akarom.
Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel
     Örömünk közt láta íly szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
     Méltóztasson minket egyes koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka
     Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
     Te, gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak.
Így a gyilkos fegyver által halál pontja
     A keserűséget vérével kiontja."
Akkor az ő kedves Piramus barátja
     Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
     Gyenge lehelleti széjjel eloszlának.
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
     De hamvok a setét sírba egyesűle.