Jöszte poétának

Jer, kit mérges gondok rágnak,
     Jer a zőld Tempére,
Ez ártatlan múlatságnak
     Ébresztő helyére.
Itt örvendhetsz a víg Ekhóval,
Játszadozván muzsikaszóval,
     Az örömök táborában,
     A gráciák sátorában
Enyelegvén Násóval.

A búkkal küszködő

Életem mái
     Komor órái!
     Hány ezer bú s átok
     Jőve rátok.

Fussatok ezekkel
     A sok keservekkel,
     Melyekkel az ég
     Ostoroz még.

Jaj, szabadítsatok,
     Öldöklő bánatok!
     Mert e kín engemet
     Sírba temet.

Az anakreoni versek

Vérengező jámbussaid
     Daloljanak szerelmet!
A nyájas ősz Anakreon
     Így szóla Arkiloknak.
De ő saját jámbussait
Nem engedé szerelmetes
     Dalokkal elpuhítni,
     Kemény hangon felelvén.

Üstökbe vész a két öreg:
     Közéjük ugrik Ámor,
S az Arkilok jámbussait
     Apróra szeldelé el,
Ambróziával illeté,
Szerelmivel megmézelé.
     Liéus is leszállván
     Jó borba megfereszté.

Mind felszedé Anakreon
     Múzsája víg örömmel,
Mindjárt boros, szerelmetes
     Dalokra verte őket.
Énnékem is, hogy ott valék,
Belőle egynehányt adott.
     Bor és szerelmetesség
     Csepeg belőle, látod.

Közhírré bocsájtás

     Mindennek adom tudtára,
     Hogy az asszony gonosz pára.
Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
Melynek állandóságához sohase bízz.
     Ezután okosabb leszek,
     Már én senkit fel sem veszek.
Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
Rajtam kívűl más szeretőre találjon.

[Bár az ég búsúlva néz is...]

Bár az ég búsúlva néz is ellenem,
Légy te nékem, szent poézis, mindenem;
Ami történt életembe,
Hogy lehessen énekembe
Festenem.

Sírván sírok, de siralmam nem elég,
Vajjon mikor elégli már meg az ég.
Két szemeim nem bírhatják,
Orcám könnyei áztatják,
Fárasztják.

Kedves rózsám, gyere velem sétálni,
A hold fénylő világánál járkálni.
Azzal bátran foghatsz kezet,
Mely a kietlenre vezet
Tréfálni.

Nincs ott az örömnek mása, csak az ez,
Ahol a Vénus forrása csergedez,
Mely a lankadtat éleszti,
A bánatot elszéleszti,
Be jó ez.

Menjünk oda, drága lelkem, aludni;
Én fogadom, hogy nem fogok tévedni.
Nem félek, bár setét a vőlgy,
Makkot, ahol sűrű a tőlgy,
Jó szedni.

Gyöngy alak, orcád ragyogó orcája
A nyílt, lobogó liliom formája.
E halom Cupido útja,
Alatta sósvízű kútja,
Forrása.

Égi kezek szép remeke, drága kincs,
Gyöngy anyának gyöngy gyermeke, rám tekints.
Alabástrom színű teste,
Apelles ilyet nem feste,
Több ily nincs!

Mellyemhez hadd szorítsalak erősen;
Csókolj te, én is csókollak szívesen.
Érzem szíved dobogását,
Vérednek sebes folyását
Tüzesen.

A szerelem reszketteti szívemet,
Kettős léte pihegteti mellemet.
És sehol nem is lelhetem
Helyemet, ha nem fekhetem
Öledbe.

Kincsem, egy szív lábod előtt esdekel,
A nyíl, melyet személyed lő, érdekel,
Amelytől bús szívem vérzik,
Minden tetemeim érzik,
Halni kell!

Édes rabság

Ti, Páphuson nyitott, kacér
     Tekintetű leányok!
Ti minket édes ízletű
     Nyilakkal öldököltök. -
Mikor levert erőnk felett
Feláll királyi széketek:
     Reánk bodor kacajjal
     Nehéz bilincset üttök.

Ti mézzel édesítitek,
     Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
     Kötésetek s virágszál. -
Kegyes Dione szűzei!
Ez a ti martalékotok
     Gyönyörködik s örömmel
     Pihen bilincsetekben!

[Óh, únalom! vad únalom...]

Óh, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod:
Ifjú korom víg hajnalán
A felkelő napot talám
Örökre elborítod?

A versszépítő

Ha most nem édes énekem,
     Ha nincs is abba hév s tűz:
Ne félj, - legyen borom nekem,
     Meg egy szerelmetes szűz:
Kerűlni fog tüzem s hevem,
Poéta lész az én nevem;
     S babért fejemre fonnak,
     Miként Anakreonnak.

Az estve

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
     Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
     Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
     Mosolyog a híves szárnyon járó estve,
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
     Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeik szélein
     Zengenek búcsúzó nótájok rendjein.
Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta,
     Feljebb csak a dalló filemile bírta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
     Barlangjába mordúl bömböl a bús medve.
Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,
     Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
     A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek,
     Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Míg érzek, - míg szólok, - egy kis nyájas szellet
     Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyain a fák árnyékinál
     Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
     A kellemességnek lágy karjain űlnek.
A csendes berkeknek barna rajzolatja
     Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e csendes melancholiának
     Kedves rejtekei örömre nyílának.

Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal,
     Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal.

A nyár

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
     Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
     Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
     Tüzes csillagával minden határt éget.
Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
     Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
     A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
     A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
     Melyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
     Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárát meghajlítja,
     Az újító essőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
     De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
     Elsodorja a szép vetést és palántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
     A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
     A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
     Agyonveri a szép virágos füveket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
     A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
     A megszűrt áerben vídámon tűndököl.
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
     Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
     A víg madarakkal a mezők hangoznak. -
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
     Akit az izzadság és por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
     Be édes örömmel kezdi most munkáját.

A dél

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
     Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
     Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély cserfák alá mennek,
     Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
     Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
     Óltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
     Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,
     Széjjel az illatos réteken zsibongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
     Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
     Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
     A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
     A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is
     Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
     Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
     Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fúvallatok, jertek,
     Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok,
     Elbágyadt kebelem piheg utánatok;
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
     E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.

A patyolat

Levetkezett kedvesem,
     Már feredni készűl:
Jer Múzsám! majd meglesem,
     Milyen ruha nélkűl.

De látod-é? nem mutatja
     Ő e bokroknak kincsemet,
Őrzi vékony patyolatja
     Gyönyörűségemet.

Mint a napnak tekínteti,
     Mikor a setét felhőkből kivetkezik,
Kiderűl s magát szebben kedvelteti,
     Ha csak vékony ködök fedezik:

Úgy az ő szépségei,
     Melyeket a ruha fedett,
Komor fedelei
     Közűl kifényesedett.

És most csak egy világos
     Ködből súgározik,
Melyből súgára méltóságos
     Fénnyel játszadozik. -

Oszolj széjjel, kis selyem köd, tisztúlj fel,
     Ne fogd el napomat, kis fellegecske!
Bár tégedet drága pénzért, tanúlt kézzel
     Szövött is az ázsiai legszebb menyecske.

[Kedves, drága lélek...]

Kedves drága lélek, levelemet vedd el,
     Mely hangzik egyedűl csak a te neveddel!
Ebből megértheted hozzád hívségemet,
     Hogy kivűled nálam világ szép nem lehet.
Lánggal ég éretted szívem belső része,
     Kedves tűz e' nékem, csak hadd is eméssze.
Így kiáltoz bennem a meggyúladt lélek,
     Mással, ezerrel is, soha nem cserélek.
Te vagy első, kinél verseim hevernek.
     Eddig másnak írni tartottam tehernek.
Téged ítéltelek legméltóbbnak erre,
     Mert párod nem lelem, bár nézzek ezerre.
Szemem szemed közzé mihelyest tekintett,
     Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet,
Oly erőben szívem fellobbant hirtelen,
     Ezer Cupido is látszott rajtad jelen.
Én megvallom, benned akármit sajnáljak,
     Nem elég, hogy reád csak egyszer felgyúljak,
De lett érted szívem már lobogó fáklya,
     Szerelmeddel meg nem telhető papzsákja.
Szellőt hajt tüzemre minden pillantásod,
     Új sebbel szívemet vérzi mosolygásod.
Egyszóval, manéros magad viselete
     Engem szerelmednek lánca alá vete.
Elfogád egészen, kedves, én szívemet,
     Mihelyt legelőször vetél reám szemet.
Mert csínos termeted olyan igen tetsző,
     Hogy aki kimetssze, nincsen olyan metsző.
A festő nem talál oly formát, figurát,
     Mely ábrázolhatna neked olyan formát.
Ama gyenge szűz is, maga a természet,
     Mikor téged formált, talán elenyészett,
Mert legkisebb rész is benned egy oly remek,
     Melyen elbámúlva megállnak a szemek.
Ábrázatod fejérb a téjnek habjánál,
     Tetszősb az Admetus kisebbik fiánál.
Kedves rózsaszínét a rózsa elveszti,
     Aki ezt tündöklő orcádhoz ereszti.
Óh gyöngyöm, múlatni gyönyörűség veled,
     Gyönyörűségemet naponként neveled.

A viola

Illatoztasd kebledet,
     Ékes violám!
Melybe hév szerelmedet
     Gyakran kóstolám. -
Míg csókjaid harmatja
Mézét reám csorgatja:
     Lelkem addig lételét
Meg nem únhatja.

Amynt és Laura a fák között

Amynt

Laurám nyomát e zőld fák
     Alatt keresem:
Ah, szóljatok, nimfák!
     Hol van jegyesem?
     Hol van, hol van jegyesem?

Haa! mi szó
Zeng ott? - óh,
     Tán Laurámmal,
     Hív mátkámmal -
Zokog az Ekhó?
Haa! - mi szó
Zeng ott? - óh,
     Tán Laurámmal,
     Hív mátkámmal. -

Laura

Hív mátkáddal
     Hív Lauráddal.

Ketten

Zokog az Ekhó.

Esdeklés

Csendesítsed szíved háborúját,
Oszlasd széjjel ingerlő gyanúját,
     Mert ez bokrosítja,
     Fellegként borítja
Mindkettőnknek búját.

Oszlass széjjel minden kétességet,
Nem találhatsz bennem színességet.
     Holtig fog szeretni,
     Aki még tettetni
Nem tud szívességet.

Kincsem! érted mindent megtagadtam,
Szívemet már csak tenéked adtam.
     És ezt főldre s égre
     És minden szentségre
Sokszor felfogadtam.

Oly erősen szívemen visellek,
Hogy csupán csak éretted lehellek,
     Sokszor még mostan is,
     Csendes álmomban is
Csókollak s öllelek.

Nem lehet hát itt gyanús az elme,
Látod, hogy hív kedvesed szerelme.
     Látja ezt az ég is:
     Mért hideg hát mégis
Szívednek kegyelme?

Adj kegyelmes választ hív rabodnak,
Mondd: Szeretlek! s így csupán szavadnak
     Bétőltője lészek
     És mindent megtészek,
Ami kell magadnak.

Így kötözzön öszve Ámor minket,
Balzsamozván sebhedt szíveinket,
     Élesztgesse csókkal
     S több szerelmes szókkal
Esküvéseinket.

[Nézd el...]

Nézd el, a hangos filoméla - nénje,
     A tavasz hogy jött, kiderűle fényje, -
     Fészkel és kedves fiait segíti,
     Majd kirepíti:

A hazánk buzgó fia így cselekszik,
     Durva vaksággal hevesen veszekszik,
     Mert okos így lész valahára és ép
     A nyomorúlt nép.

Horváth Ádámhoz

Indúlj, Múzsám! kettőztessed mindaddig lépésedet,
Míg meglátod a Balaton kies partján Füredet,
Azt mihelyt meglátod, köszöntsd még messzire Horváthot,
Melyre Tihany kősziklája zengedezzen vívátot.
Megtévén e tiszteletet, menj bé: maga Erato
Lesz tanúló szobájába hozzá az útmutató.
Menj bé: ő vagy Bernoullival méri a roppant eget,
Vagy a Newton csövén nézi a végetlen üreget;
Felrepűlvén nagy elméi a nap tányérja felett,
A sok ezer világoknak felfedezgetője lett.
Bújkál a tágas mindenben egy világról másikra,
A főld neki csak egy porszem, a nap tüze egy szikra.
Onnan feljűl letekintvén, e világot megveti,
A port s az abban kevélyen mászó férget neveti.
Imádja mély tisztelettel az örök Mindenhatót,
Aki csak egy légyen szóra ily dicsőt formálhatott.
Vagy ha itt alatt keresi gyönyörűségét: édes
Múlatságot szerez neki Jaquet vagy Archimedes.
Száz ökörre becsűli ő s kincsére a világnak,
Ha kiálthat egy hevréká -t valamely igazságnak.
Most talán gyönyörködteti mélységes elméjét a
Legnehezebb algebrának betűivel Viéta;
Vagy ha most nem tetszik neki társalkodni azokkal,
A léleknek természetét magyarázgatja Lockkal.
Megtekínti, megvizsgálja, s ítéli messzelátó
Elméje, mit tartott erről Leibnitz, mit tartott Plátó.
Múzsám! ekkor meg ne szólítsd, állj meg a háta megett,
Figyelmesen, de csendesen vigyázz rá, mit feszeget;
Meglehet, hogy nem múlatván sem Eylerrel, sem Kanttal,
Csalja únalmas óráit azzal a kedves lanttal,
Melynek hangja esméretes már mind a két hazába,
Visszaverődvén a Tihany mohos kősziklájába.
Most vagy Homerusból nézi, miként pusztít a görög,
Achillesnek a fiáért Priamus hogy könyörög;
Vagy Marónál az elhagyott Dido sorsát fájlalja,
Vagy Turnussal a halálos seregeket nyargalja.
Sőt talán most éppen maga írogat oly verseket,
Az időnek acél foga meg nem rága melyeket.
Thaliának kebelében űlvén, magát múlatja,
A füredi hegytetőkben az ekhót hangoztatja;
Csendesedvén a szelek is ily gyönyörű szózaton,
Egyengeti feltornyozott habjait a Balaton:
Te pedig szemes légy ily nagy érdemű hazafinál,
Elébb megnézd, de okosan, mit dolgozik, mit csinál,
Ha látod, hogy Sophoclesnek olvasásához űle,
Vagy Lucretius s más olyak vagynak nyitva körűle,
Ekkor meg ne háborítsad, Múzsám! s intsen meg téged
Jóelőre a te kevés érdemed s tehetséged.
Gondold meg csak, mi vagy még te ama laurust kötözött
Nagy poéták, a nagy Horváth nagy barátai között,
Esmeretlen hevertél még a Sexta domb aljába,
A Nagyerdőn az alacsony mogyorók árnyékába,
Míg a hír a Tócó partján túl sem vitte nevedet,
Hol csikorgó nádsípodon kínzottad énekedet.
Te, kinek még homlokodon nincs egyéb bodzafánál,
Okosan járj a borostyánt érdemlett poétánál,
Csak úgy merjed őt elfogni édes andalgásától,
Ha kezébe vagy Mikolát vagy Codrust lenni látol,
Menj közelebb akkor hozzá, s add meg a tiszteletet,
Melyet a két haza az ő kettős érdemére tett,
Ő az, aki magyar hangra tanítja az erdőket,
Hangoztatja scítha nyelven pergő versekkel őket,
Mely verseket ti is méltán, óh méltán, irígyletek,
Ti a boldog kultúrával dicsekedő nemzetek.
Ő a feledékenységnek gyászból kötött fedele
Alól a Honor várába két nagy nevet emele,
Midőn általa Hunyadi halhatatlanná leve,
Magának is el nem kopó örök oszlopot teve;
Melyet meg nem emészthetvén sok száz időhaladék,
Háláadó csókkal venni fog a késő maradék.
Míg az áldott Hunyadi név fennmarad a hazában,
Horváth dicső neve is zeng minden magyar szájában:
Ő az, aki csak egy rövid nyári éjtszakájába
Minap magyar hangot adott Uránia szájába,
Kinek bátor lekötözték láncok minden tagjait,
Mégis feljárta a Minden végetlen abroncsait.
Tekintvén a csillagokról a mesés régiségre,
Annak elmés kőlteményit hinti a hímzett égre,
Onnan ide lerepűlvén, ahonnan oda hágott,
Philosophus szemmel nézi azt a lelkes világot,
Hol sok homályos helyeken s kövecses tekervényen
Kell utazni a Lockoktól egyengetett ösvényen.
Ott is magyar őltözetben e nem esmért határt a
Többi bőlcsek nyoma után ő egészen feljárta,
S amiket egy olyan elmés bőlcselkedő szem lát ott,
Azokról egy magyar nyelven szóló könyvet bocsátott.
Indúlj haza! s örömkönnyel fogadd vígan azokat,
Akik arra érdemessé ekkép tészik magokat.
Nem régen kezdik fiaid nyelved becsűlni, máris
Sokan vagynak, kit tisztelne maga Berlin vagy Páris.
Őltöztetik a francia, német s anglus könyveket,
Ami nagyobb, magoktól is készítnek oly remeket,
Melyből, a magyar ész dísze milyen legyen, kitetszik,
Kivált ha darabosságát jobban-jobban lemetszik.
A többek közt, kedves hazám, tiszteld azt a Horváthot,
Kit az ég egyik nyelvünket-szépítőnek bocsátott.
Ki a maga hazájának egy nagy érdemű fia,
Kit tisztelnek Calliope, Urania s Thalia.
Te is, Múzsám! úgy szedd öszve minden tehetségedet,
Hogy méltónak ítélhesse Horváth tiszteletedet.
Sokszor a barátság eggyé úgy forraszt két szíveket,
Hogy a harmadik enyv gyanánt fogja öszve ezeket.
Te is, hogy kedvet találhass Horváth Ádám szívébe,
A Kazinczy fávorával menjél Horváth elébe.
Így lesz, hogy akit barátja barátságába látott,
Barátja után úgy tartja, mint egy kedves barátot.
Ha e' nem is, csak a' legyen, hogy rád egyet tekíntsen,
Nagy érdem ez olyan helyre, ahol sok érdem nincsen.
Már akármi köszönetit szívem viselő számnak
Csak mondjad meg az egyenes szívű Horváth Ádámnak.
S ha kérdezi, ki lehet az, ki tiszteli Horváthot,
Mondjad, hogy a' téged hozzá Debrecenből bocsátott.
Ama múzsák lakhelyéről, hol tudományok atyja
Fiait deák hínárral zavart vízből itatja.
Tedd hozzá, hogy míg lehelnek tüdője hólyagjai,
Addig igaz tisztelője s híve lesz Csokonai,
Két hét múlva már a Mérték egyesűlvén a Nappal,
Egyenlővé lesz a rövid éjjel a hosszú nappal,
MIkor az ősz a szőLLőnek frIss LeVét kItekerI,
Borát VIg szIVVeL ItatIa, IVóIát főLDhöz VerI.

1792. szept. 8.

Felvidúlás

Török nótára

Búk, bánatok!
Távozzatok
     Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
     Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm:
Jobb annál az öröm.
     Kár hiába,
     Bolondjába
Gyötreni szívemet;
     A siralom
     Aggodalom,
Ekkép el nem temet
Idején engemet.
Hát vígadok,
Helyt nem adok
     Már a bánatnak:
Hoppot mondok!
A búk s gondok
     Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
     Ha hallik a
     Víg muzsika,
Én is majd eljárom!
     A vígságot,
     Múlatságot
Tőlem el nem zárom.
Kicsiny az én károm!...

Egy kesergő magyar

A mohácsi nótára

     Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

     Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem, bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Óh, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.

A szabadság

Szép szabadság! óh, sehol sincs
E világon oly becses kincs,
     Mely tenálad nagyobb volna,
     Vagy tégedet kipótolna.
Te könnyíted terheinket;
Ha bú rágja szíveinket,
     Bíztatsz minket.

Az oly madár igen ritka,
Melynek kedves a kalitka:
     Bár arannyal van béfedve,
     Mégsem telik benne kedve.
Bár meg ne kelljen szűkűlni,
Mégis mindég fog készűlni
     Kirepűlni.

Mit ér, mit ér a rabságban
Kínlódni sok gazdagságban?
     Mit ér minden, ha köteled
     Békós lábadon viseled?
Ha a kínos szolgabot vér,
Úgy a pompa, a nemes vér
     S a rang mit ér?

Minden vágy a szabadságra,
Kevés a pénzre s országra;
     Több vágy szabadon pihenni,
     Mint pénz közt gazdag rab lenni:
Kivált egy bőlcs elme mindég,
Egy poetai tüzesség
     Csak ettől ég!

Futtába készűlt versecskék

melyeket itten létében ütött öszve egy, aki ezt tiszta szívvel
ajánlja a Tekintetes Úrnak magával együtt.
Jóllehet:
Non omnes arbuta iuvant, humilesque myricae

Verg. Ecl. 4. v. 2.

Biharból Kovácsiba való általmenetelemben gyalogjába készűlt
versecskék, melyeket a hegy alatt faragtam.

24a Decembris

Hallá kend, Bácsi, van-e még jó messze Kovácsi?
Szent Pál (N B. nem sűlt Apostolok lova) sánta lova még mehet arra, tova.
Erre Bihar; menjen, de elébb lova jól kipihenjen,
Merre diófa-határ láttatik, arra Csatár.
A hegyek aljában...      ....gázolja magában,
Erre kövesse szagát: várja Kovácsi magát.

Egy vacsora felett, a borozás közben

A legátusnak poharába tőltsön,
Aki jó kedvet akar adni kőlcsön:
Egybe jó pap lesz, hegyi bort ha kóstol,
     Minden apostol.

26a Decembris.

Borostyános Múzsád, e csekély szil-ági
Múzsát kérem, vegye jó neven, SZILÁGYI!

          Sig. Kovácsi d. 28a Decembris 1792.

Miért ne innánk?

Igyunk, barátim! a komor
     Bú lángja nem csatázik,
     Ha mádi borral a gyomor,
     A kis pokol, megázik.
     Igyál! ne, e szőlő-gerezd
     Levével öblödet fereszd.
     Vígadj, öcsém! maholnap
     Zsákjába dughat a pap.

Mi gondod a továbbira,
     S világod hogy éled?
     Tekints csak e jó mádira,
     Szíved, tudom, megéled.
     Más hadd gyötörje a fejét,
     Tőltvén bolond esztendejét;
     Éljünk rövid napunkkal,
     Múlatva víg igyunkkal.

A Bakhus úr pincéibe
     Magam leszek vezértek:
     Nunc est bibendum!^[1] ennyibe
     Horáccal egyetértek.
     Igyunk, eb aki nem barát!
     Tegyünk le minden maskarát,
     S már most no, poculatim
     Igyunk, vidor barátim!

^[1] Horatius. Carm. Lib. I. Od. 37.

A rövid nap s hosszú éj

A nap megint leszálla,
     Elvégezé futását;
     Sátort az éj csinála,
     Fonván setét lakását.

Így múlik életünk el,
     Mely most ragyog körűlünk,
     És végre mindenünkkel
     Gyász éjszakába dűlünk.

Az éj komor homálya
     Ismét ki tud derűlni,
     Mihelyt az ég királya
     Keletre fog kerűlni.

De óh, ha a mi fényünk
     Már egyszer éjjelen jár,
     Nincsen tovább reményünk
     Felvirradás felől már.

Míg hát az ég kinyitja
     Örömre hajnalunkat,
     S az éj be nem borítja
     Örökre víg napunkat:

Éljünk, barátim, e szép
     Kies világ ölébe,
     Mert majd az éjjel itt lép
     S borít setét ködébe.

A hír

     A méltóság, a pénz s mindenféle vagyon
A szerencse játszi újjai közt vagyon.
A betegség mindent hatalma alá vét,
Végre megszégyenít akármely Burhávét.
Majd a halál mindent sírhalomba temet,
Nem nézvén sem kincset, sem nagyságos nemet.
Mindent, ami cifrán fénylett az életbe,
Az emberrel együtt mély sírba temet be. -

     Két királya van az emberi nemzetnek,
Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:
Egyik a szerencse, mely, míg itten élünk,
Laptaként hajigál, s játszadozik vélünk;
A másik a mindent öszverontó halál,
Mely a rakás hamvak felett kész nyíllal áll.

     E két hatalmasság alatt van mindenünk,
E kettő áll készen mindenkor ellenünk:
De van egy pártfogónk, ki sokkal jól teve,
Ki mindenik ellen védelmezőnk leve,
Ki állandó marad, soha meg nem retten,
Bár e két hatalmok ostromolják ketten.
Ez a hír. - A virtust ez mindég dicséri,
A vétket büntető átkokkal kiséri.

     Ez, bár a szerencse valakit levere
S a méltatlanságok mélyére tekere,
Vigyáz, nyájaskodik a szenvedő körűl,
Szemeiről minden könnyeket letörűl;
S ha a balsors nyomja ezer szenvedéssel,
Vidítja egy édes megelégedéssel.
Ez, mikor a halál valakit letaszít,
Minden dicsőségtől s fénytől megkopaszít,
Mikor testünk felett űl a sírhalomra,
Hogy prédáját ki ne adja a főld gyomra;
Ez leszáll akkor is sírjára az égből,
És kiveszi annak nevét a mélységből,
Felrepűl, hogy véle minden részt bétőltsön,
S a népek egymásnak adogassák kőlcsön.

     Hanem ő, amilyen kegyes jóltévője
Annak, ki a virtus igaz követője,
Oly nagy ellensége azon embereknek,
Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. -
Mert bár a szerencse édes-mosolyogva
Valakit pompásan vigyen kézen fogva;
Mégis a bátor hír meg nem ijed ettől,
Megfosztja mindenütt a várt tisztelettől:
Ez, bátor a halál némelynek kedvezzen,
Hozzája igen sok időkig érkezzen:
Ez a tökélletlen embert levereti,
Még, ami kínosabb, élvén eltemeti. -

     Óh hír! vidd hírűl ezt, kérlek, temagadnak,
Hogy verseim néked ily dicsérést adnak:
Majd talám felvészi nevemet szárnyára
S pengeti azt egész hazám hallatára.