A füredi parton

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
     Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
     Óh, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
     Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek
     Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
     Ennyi zaj, jaj, baj között.
     Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet,
A Természet majd az Értelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt egy Másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
     Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

Czindery sírja felett

A kesergő özvegy

Kedves test! hát itt szemléllek
     A holtak között, -
     Belőled ama nagy lélek
     Már kikőltözött, -
     A keskeny emberformába
     Minthogy meg nem fért:
     Eredeti hazájába
     Innen visszatért.
     Tőle megfosztattunk,
     Csak sírni maradtunk.
     Óh halál!
     Hogy valál
     Ilyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát
     Élni méltó volt,
     Alig élte ifjúságát,
     Véletlen megholt.
     Életének tavaszára
     Alig juthatott,
     A jó lelkek fájdalmára
     Elragadtatott.
     Engemet s árváját,
     Barátit, hazáját,
     Íly korán,
     Szaporán
     Bánatra hagyá.

Lehet-é szívnek keserve
     Oly, mint az enyim,
     Midőn itt látom heverve
     Kedves Czinderym?
     Nevem nem Mária lészen,
     Hanem Mára már,
     Mert keservvel folyt egészen
     Nékem e pohár.
     Elfelejthetetlen,
     Szerelmes, egyetlen
     S hív pár volt,
     Kit e bolt
     Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását
     Égig emelem;
     De szívem vígasztalását
     Sehol nem lelem.
     Áztatom könnyhullatással
     Kincsem fejkövét,
     Kiáltom bús zokogással
     Czinderym nevét:
     De nagyobb kínomra,
     Ennyi sok jajomra
     Ah, sem ő,
     Sem e kő
     Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem
     Új kínt kínomon?
     S gerliceként nyögdécselnem
     Árva voltomon?
     Nincs, akiben feltaláljam
     Veszteségemet,
     Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
     E gyötrelmemet.
     Ha már elvesztettem,
     Kit híven szerettem:
     Csupa jaj,
     Kín meg baj
     Lész az életem.

Dicső lélek! te elvetted
     Méltó sorsodat:
     Ne felejtsd el, ha szeretted
     Hív galambodat,
     Ne felejtsd el, örömednek
     Közepette is,
     Hogy híve voltam szívednek,
     S kedveltél te is,
     A menny pitvarában
     Több hérók sorában
     Vígadjál,
     Kedves Pál!
     Örök hazádban.

Én pedig ez únt világban
     Még itt maradok,
     Míg e gyászos árvaságban
     Majd elhervadok.
     Addig is a sírnak halmát
     Meglátogatom
     S gyakorta szívem fájdalmát
     Itt lejajgatom.
     Mind ide temettem
     Valamit szerettem:
     Óh, remek
     Tetemek!
     Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
     Kimúlásomat,
     Hogy ismét megölelhessem
     Kedves Pálomat.
     Amaz elfelejthetetlen
     Mióta felszállt,
     Nékem e világ kietlen
     Pusztasággá vált.
     Óh, egek hajléki!
     Sírhalmok árnyéki!
     Lelkemet,
     Testemet
     Fogadjátok bé!

A mennyeiek karja
így vígasztalja az özvegyet

     Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

     Fényes napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és súgári
Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.

     Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az íly hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

     Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

     Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.

A haza templomának örömnapja

Aggredere o magnos aderit iam tempus honores,
Pollio! et incipient magni procedere menses.

Virgilius Ecl. IV. v. 12 et 48

Élj! élj! nagyszívű hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és múzsámat is unszolva serkengetted -

Horváth, Holmi III. v. 25. 26.

     [Gróf Széchényi Ferenc lesz az én énekem. -
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]

     Van a magyar haza hármas bérce felett
A legmagosabbik tetőn egy szegelet,
Hová csak az olyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók előtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.

     Szent hely a hazáé: mind távol menjenek
Hazám szent helyétől a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirrhát viszek hazám óltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erős istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
"Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj s borúlj arcra, minden magyar fia!"

     Meredek kősziklák bémohodzott szirtja,
Melynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! -
Ím, már látom távol a kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik előttem szomorú formában
A melánkóliás erdő homályában. -
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyász szín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.

     Szörnyű környék! melynek rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek,]
Ők ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bévésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Őrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja,
Mely sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget -
E gazban fejérlő tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind oly jelek, melyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Oly jelek, melyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.

     Rettenetes környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélegzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterűlt halmokon,
Illatos jázminnnal bészőtt lugasokon
S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.

     Isten hozzád, régi bajnokok sírhelye!
Engem hív a szelíd békesség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kőfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Űljön sírhantjukon a nemzet hálája!

     Mely kellemes vidék mosolyog előttem,
Miólta a hadi erdőből kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellő,
Itt a sír is vídám, a halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány-lyánka sír:
Amott rózsákkal van béhintetve a sír;
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkőbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy pacsirta s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg, egy lengő ághegyen, magában;
Most felső zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kőszirtnak gerincén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bőg a bükkök között,
Melyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász-trenódiája.

     Min jajgatsz, kis dalló? így szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba űltetett platanus-fák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! mely szép szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a nap május felhőjéből.
Kérdém okát halkkal íly mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy íly istennének?
"Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kőt, - sírj te is, - Czindery meghala.
Ah, nincs többé"... Ennél többet nem szólhatott,
Sóhajtott, sűrűen könnyezett, s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.

     Azonban, míg ekként kesereg a szép szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a templom visszahármaztatja;
Reng a főld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelől a kürtök, trombiták harsognak. -
Még egy nagyot dördűl fent a hegytetőben,
S ímé, - leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekkép éneklének:
"Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene."
"Él az Úr!" a lelkek ekképpen zengének.
"Él az Úr!" s a bércek rendre rendűlének.

     Csendesség lett. Az Úr végre megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Melyben rendre meg van írva a jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy fő angyal, kit én minapában
Láttam, mely zokogva sírt Buda várában,
Előállt s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. -
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám - de - de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből kikelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderűl ősi dicsőséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idő pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ímez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szállt lelkem síromra repűlne
S még egyszer a magyar dalra megzendűlne. -

     Bétevé az angyal a könyvet, s mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltetnek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbűlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak s menjek bé véle a templomba.
"Óh, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsűlöm
S öröminnepedet magam is megűlöm."
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.

     Pompás volt a templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornácok keríték kétfelől,
Élő sziklán állott vén fundamentuma,
Melyet szörnyű terhe s alkotmányja nyoma.
Formája gothika, és olyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idősebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A jó hazafinak.
Íly fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendű oszlopok kétfelől
Tartották márványos tarka bóltját belől.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor
Tűndöklött a végén és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, mely, meg nem keverve,
Merőn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfőbb dicsőséget teve.
Kívűl ez írás volt metszve oldalára:
Magyarok! szentséges a haza oltára.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amelyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.

     De amíg ezeket nézkélem gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszasan:
Béjön a hazának szűze a templomba,
Utána számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, -
Mely dicső volt látni hazánk két szemfényit! -
Csáki! hazánk dísze, ősi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki oly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bőlcs gróf! csak fiatal Múzsám erősödjön,
S kitisztúlt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég oly lelket s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. - -

Felhág hát óltára pompás grádiccsára
A szép szűz, s reá néz Somogy nimfájára;
S előbb is Széchényit zőld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s ő így szól Somogy nimfájának:

"Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd ő, és amely szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ő az, kivel Somogy díszlik, mint fő tiszttel,
Ő az, kit a király becsűl s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midőn öt vármegyét keze alá veve;
Midőn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy őtet az érdem óltárára tegye.
Áldja benne most is régi főispánját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
József is, hazánknak ama bőlcs királya,
József, a virtusnak már meghólt példája,
Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama tízek közzűl őt egynek esmerte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Tót, Horváth, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az ő vicé bánja.
Az ő kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Ádria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hírdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyűl mely szép szerbe
Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nem nyert-é örök díszt főispáni széked,
Egy oly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a diétában,
Diétánkat benne látta egysummában.
Bétőlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Melyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az ő virtusiról versent éneklenek,
Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjával valál, feltalálod:
Mert bár nálad lakott a bőség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. -
Most, mikor őtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Melyre én íly kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!"

1798. július 4.

Ízis és Oziris

     Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Melyért jobbágyi a napban
Ábrázolták ki képét;

     Ízis pedig, ki ővele
Volt népe jóltevője,
Hold lett, - a szegény munkásnak
Édes megenyhítője.

     Mind a kettő hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettőnek a neve:

     És amely óltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

     S ekként Oziris és Ízis,
Égyiptom két istene,
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.

     Boldog pár! amely népének
Hasznáért így fáradott
S tisztelt emlékezetével
Bétőltött sok századot,

     Mely nemcsak a tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A bőlcsek templomába. -

     Boldog pár! sokat kerestem
Párodat a világban,
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.

     Ozirisre ráesmértem
A napnak címeréről,
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettőre nevéről.

     De főképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.

     Megesmértem és az Ízis
Templomába bémentem,
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.

     Már ma Ízis templomának
Nincs ugyan semmi nyoma,
De van a bőlcsek szívében
Ízisnek még temploma:

     Ez az, mely egyaránt nézi
A személyt s az érdemet,
Ez az, mely papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.

     E templomba mentem én be,
Zengvén innepéneket;
S ímé-ímé, ott találom
A somogyi szépeket,

     Kik rózsákkal koszorúzva,
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a szépnemnek
Óltáránál sorjában.

     Mézes szájokon angyali
Hanggal csengett az ének,
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.

     Én is tehát, ki idvezlém
Előbb főispányomat,
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgő lantomat: -

*

     Ím, kegyelmes grófné! szemben
Lehetünk ismét veled,
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.

     Te zendíted meg nevedre
A másként néma lantot,
Az ég angyali képedre
Oly mosolygón pillantott.

     Te vagy a hold, ki napunkkal
Újonnan feltetszettél,
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt óltárt érdemlettél.

     Te vagy, aki e megyének
Tűndökölsz határába,
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.

     Idvezlégy, szép istenasszon!
Újra zengem, idvezlégy!
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

     Úgyis most lettek Somogynak
Legtűndöklőbb napjai,
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.

     Oziris szép Ízisével,
Lám, együtt fényeskedik,
A hold a nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.

     Sőt véle jár új fényjében
A Hesperus csillaga,
Mely hazánk setét egében
Bő súgárt hinthet maga.

     Sőt feltetszett két új fényünk
E kellő plánétával,
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.

     Mindezeket te szerzetted,
Ég asszonya! minékünk,
Melyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.

     Hálával is fogadjuk el
Egünkre-jövésedet,
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.

     Alig vártuk el, s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Óh te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.

     Örvendjük, hogy bikkligetünk
Megnyert, óh szűz Diána!
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
Festetics Juliána!

     Ím azért mind lehajolván,
Fejet is hajtunk mélyen,
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!

1798. július 7.