T. N. Nádasdi Sárközy Istvánné Sz. Chernelházi Chernel Eszter asszonynak tiszteletére

Hát már mindég csak vígsággal,
     Mindég csak a nagyvilággal
     Zengedezzen énekem?
     Ki ád a sok örvendésre,
     Ki ád a verséneklésre
     Annyi erőt már nekem?

Mennyi volt a pécsi várban,
     Mennyi itthon s Kaposvárban
     Fáradságom és bajom!
     Alig jövök meg amonnan,
     S már letett lantom újonnan
     Felparancsolja Bajom.

Felveszem, fel, víg lélekkel
     S énekkel s örömversekkel
     Megpróbálom pengetni:
     De fáradt lant, rezgő ének
     Mit tesz? azt Eszter nevének
     Nem illő szenteltetni.

Mégis bízván jó szivében,
     Énekemet hevenyében,
     Mint tudom, lepergetem.
     Tán ezzel is rovásomnak,
     Háladó indúlatomnak
     Egy pontját lefizetem. -

Dícséretébe azoknak
     A beléd szállt virtusoknak
     Nem fogok belé talám:
     Felette van a köznemnek
     S az én csekély énekemnek,
     Amint én tapasztalám.

Úgysem illő itt dícsérni:
     Aki hát kíván esmérni,
     Útasítom magadhoz;
     Nem kell több, csak egyszer lásson,
     Már túl lesz a bámúláson,
     S többeket kűld házadhoz.

Már most hát csak arra mégyek,
     Hogy méltó udvarlást tégyek,
     Szép Eszter! szép nevednek;
     Énekeljek és vígadjak,
     Az örömre okot adjak
     Úri sok vendégednek.

No tehát ott kinn hadd essék,
     Az uraknak is csak tessék
     Ázni benn a szobába:
     Kérem is az egész asztalt,
     Kit már Bakhus megvígasztalt,
     Tőltsön bort poharába.

Íly napot rég óhajtottunk,
     Most tehát hogy reá jutottunk,
     Méltó lesz örvendeni.
     Örvendjenek minden rendek,
     Örvendjünk, én is örvendek,
     Esztert kell köszönteni.

Kívánjuk, éljen sokáig,
     Sok szép idők lefolytáig
     Virágzó egészségben.
     Lássa sok vídám óráit,
     Unokája unokáit,
     Férjével zőld vénségben.

[Velek együtt virágozzék,
     Több íly szép lelket is hozzék
     A Sárközy- s Chernel-ház;
     Hogy e két famíliával
     Díszeskedjen, mint napjával,
     Mind Bajom, mind Csernelház.

Vivátot zengjenek néki
     E Respublica vidéki,
     Mi is bort vegyünk elő:
     Úr, ifjasszony, pap és mester
     Kiáltson fel: vivát Eszter,
     Éljen Eszter, éljen ő!]

Az Eszter egészségéért,
     Gyermekiért és férjéért
     Most már egyet hörpentünk,
     Egy derék salve-ivással
     És egy vivát-kiáltással
     Fejezvén komplimentünk. -

1798. júl. 7.

Krisztina napra

Apropos! ejnye lám, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én uraságtok között Leib poétává lettem.
A sok eszem-iszom között nem is jutott eszembe,
Hogy egy-két rozsdás köszöntő vers van itt a zsebembe.
Ez az. De nem lesz-é most már terhekre az uraknak?
Szoktak-é jól figyelmezni, mikor nagyon jóllaknak?
De a vers meg nem terheli a gyomrot, sőt azt tartják,
Hogy még appetitust csinál ebéd végén, mint a rák.
Azért bátran elolvasom, ki pedig nem hallgatja,
Addig flaskót emelgethet, vagy fogát piszkálhatja.
Addig az olyan gavallér és kiasszony egymással
Diskurálhat zur Zeitvertreib, szemmel vagy lábnyomással.
Aludni is bátran lehet, csak nagyon ne hortyogjon,
Lógó fejével a versnek taktusára bólogjon.
Urak, ma itt mindnyájunktól dupla kedvet kívánnak,
Nevenapja van a háznak és a ház asszonyának.
Megifjodott mind a kettő ebb' a két esztendőbe,
Mind a kettő menyecskésen jár az új főkötőbe,
Mert jól tudhatják az urak, hogy még nemrégenében,
Egy emeritus épűlet állt ennek a helyében.
De azt ez árnyékvilágból az Úr kiszólította,
S helyébe az asszony ezt a szép házat állította,
Amelyben Krisztina napja most vagyon legelsőben,
Adja Isten, hogy így légyen e' minden esztendőben.
Adja Isten, ezt kívánjuk, s nagyobb bizonyságára
Mindjárt egy vivátot iszunk a visnye rovására.
Akkor a jó Lendvai is mutassa meg a virtust
S húzzon a vivátunk mellé egy legsomogyisabb tust.
A kisasszonykák pediglen készítsék a cipőket,
Mert ép talppal ugyan haza nem viszik ám ma őket.
Ha hűs lesz, igyanak kávét, ha héség, limonádét,
Mégis ma már virgoncan kell megtenni a parádét!
Az urak pedig addig is fogjanak karafinát,
Mert mindjárt teljes pohárral köszöntjük fel Krisztinát.
Oda neki, nem a világ, ha egy kicsint megázunk,
Rá táncolunk, rá kávézunk, rá alszunk, rá pipázunk.
Ma úgyis, Krisztina napján, megérdemli Krisztina,
Egy-két zsidó betűt vessen érte az ember ina.
Eb, akinek jó kedve nincs, eb, akinek nem is lesz,
Félre tőlünk, gond, búbánat, vessz ki ma Korpádról, vessz.
Minthogy ennyi úri vendég itt ma udvarlást teve,
Népes Lisztlangoddá váljék a puszta Korpád neve.
Egyszóval, ma minden a víg öröm színét jelentse,
Mert esztendőben csak egyszer esik ez a szerencse.
De hogy prédikációvá ne váljék a sok betű,
S a táncosok talpát soká ne szántsa a vaktetű,
Kezdjünk hozzá a munkához, tőltsön kiki üveget,
S ilyen jók kívánásával kocogtassuk az eget:
Éljen sokáig Krisztina, mégpedig oly sokáig,
Olyan, - minek hívják vala, - olyan nagyon sokáig,
Hogy még ezt az új házát is láthassa oly ócskának,
Mint a' volt, amelyet tavaly innen exekválának.
És hogy a Treszka kisasszony jövő kisasszonyjának
Kézfogóján is láthassák táncát a nagyanyjának.
No már milyen soká éljen, jobban ki nem tehetem,
Úgy tettem ki, amint tudtam, s utána most ezt vetem,
Hogy ilyen vén korában is oly jól folyjon a vére,
Hogy soká rá ne szorúljon Rataics úr kezére.
Hogy mikor én is vén fővel Korpádra eldöcögök
S Krisztina napján köszöntést köhögök és döhögök,
Mikor egyebet nem tudok rágni a híg tikmonynál,
Csudálkozzam, hogy én vénebb vagyok már az asszonynál.
Majd ha osztán beléúnunk abb' a hosszas vénségbe,
Együtt menjünk az Ábrahám kebelébe, az égbe.
De még sok esztendők után kéne annak elsűlni,
Mert még magam sem akarnék oly hamar idvezűlni.
Már isz' akkor lesz, amikor, most elég az hozzája,
Éljen soká az asszonyság s egész famíliája!
Éljen a Treszka kisasszony s jövő ilyenkorára
Egészségben ne láthassam, hadd szorúljék bábára.
Éljen Antal, éljen Lajos, éljenek kis húgaik,
Ezeknek is sok időkre terjedjenek napjaik.
Éljen ez új ház és belé kár avagy bú ne jőjjön,
Éljen ez az újdon-új ház, éljen és nagyot nőjjön!
Éljenek mind az urak is, asszonyságok éljenek,
Éljenek a kisasszonykák, no éljenek mindenek.
Éljek én is, hogy másszor is tisztelhessem Krisztinát!
Kiki klázlit! - Lendvai, tust! - vivát Krisztina, vivát!

A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
     Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
     Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
     E helybe andalogni jó,
     E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
     Megfrisselő árnyék fedez,
     A csonka gyertyányok mohos tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és pataknak
     Nimfái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak ők elő,
     Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
     Kerűlöd a kastélyokat;
     S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
     Ott a fogyasztó gondokat.
     A félelem s bú a vad únalommal -
     Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
     A nagy világ jótétedet
     Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
     Goromba lelkét bünteted;
     A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
     A lárma közzé kergeted.
     Futsz a csatázó trombiták szavától,
     Futsz a zsibongó városok falától:
     Honnyod csupán az érező
     Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
     Csak a te szent erődbe van,
     Hol bíztatásit titkos égi szónak
     Hallhatja a boldogtalan.
     Te azt, ki megvetette a világot,
     Vagy akinek már ez nyakára hágott,
     Kiséred és apolgatod;
     Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
     Naggyá az olyan bőlcseket,
     Kiknek határtalanra terjegetted
     Testekbe kisded lelkeket.
     Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
     Mint a sebes villám setétes éjjel;
     Midőn teremt új dolgokat
     S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
     Gyakorta mint sohajtozom,
     Mert szívemet baráti módra érted,
     Midőn veled gondolkozom.
     Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
     Hív vagy, nem úgy, mint a mai
     Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
     A büszke lelkek napjai,
     Kőről kövekre görgenek, zajognak,
     Mint Rajna bukkanásai. -
     De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
     Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
     Tisztán, magába, csendesen:
     Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
     Vak kárpitot sző a halál:
     Ott a magánosság setét világán
     Béhúllt szemem reád talál.
     Síromba csak te fogsz alá követni,
     A nemtudás kietlenén vezetni:
     Te lészel, ah! a sírhalom
     Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
     Ottan utólsó könnyemet,
     Végetlen álmaidba elfelejtem
     Világi szenvedésemet.
     Áldott Magánosság! te légy barátom,
     Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
     De ez napom mikor jön el?
     Áldott Magánosság, jövel!

Dorottya kínjai

Hej, ha tudná kedves lélek,
     Hogy érte mint pihegcsélek,
     Ha rám szemesben ügyelne,
     Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
     Lelkem kínjának a csínját,
     Tapasztalná, mint forr vérem,
     Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
     Sohajtások, pillantások
     Nem módiból, galantságból
     Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
     Ha olykor szemben lehettem.
     Ezt is Ámor cselekedte,
     De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
     Olyan hideg komplimenttel?
     Rám mért jobban nem vigyázott,
     Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
     Tegnap is a tánctól fogva
     Mely hidegen traktál vélem,
     Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
     Az enyímhez képest jég volt;
     S bármely heven szorongattam,
     Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
     Érte jutalmat nem vészek;
     Sőt sokszor el sem fogadja,
     S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
     Aki kőszívű s kényesebb;
     Ej! a vadegrest szereti
     S az asszúszőllőt megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
     Mintha el akarna venni;
     Hozzám eddig csak úgy szíta,
     Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
     Sokszor látom, de nincs módom.
     Szól, szól, de egy hév dámának
     Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
     Hogy nem tűrhet semmiképpen:
     Mert minden fordúlásinál
     Vélem ellenkezőt csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
     Feláll, mihelyt űlök mellé:
     Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
     Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
     Kezdek véle nyájasságba:
     Mindjárt szérióz s valódi.
     Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
     S újját sebembe bocsátná:
     Tudom, hozzám lágyabb lenne,
     Szükségemről mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
     Még nagyobb a szemérmesség!
     Ez hallgatna, ama' szólna;
     Csak mindkettő baj ne vólna.

Kőszív volt abb' a férfiba,
     Ki béhozta a módiba,
     Hogy ő bátran szóljon s járjon,
     A dáma csak kéztől várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
     Az ifjaktól megvettetünk;
     Ha szólni meg nem kívánunk,
     Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
     Már hát az ember mit tégyen?
     Óh, férfiak vas törvényje,
     Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
     Szóljon akárki a tatár:
     Mégis az úrnak megvallom,
     Mert a sok tűrést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
     Ez mindkettő az olyaké,
     Kik örömest hallgatnának,
     Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
     Hallgatás zárját felrugta.
     Ki is volna, ki ne szólna,
     Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
     Hogy még helyemet sem lelem;
     Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
     Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
     Ásítozok, számat tátom,
     Csiklándik bennem minden rész,
     Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
     Mind csak kísértést érezek.
     Az éjjel is a setétbe
     Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
     De keserűn bánik velem,
     Ha mézét olykor mutatja,
     Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
     De nem vár abból vőlegényt.
     Én szeretem, de hiába,
     Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
     Inkább oly szívhez hajolnék,
     Melyen a lágyság már nyílván
     Megtetszik, mint az ért szilván.

De ő bár márvány légyen is,
     Bár másokért megvessen is,
     Nem csügged nálam a remény,
     Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
     Hogy lehet oly erő bennem,
     Hogy gyarló lyánka létemre
     Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
     Hogy bent égek, kint meg fázom,
     S két kerek dombocska alatt
     Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
     Tehetném az úr mellyébe,
     Hogy egy nap ott szikrádzana:
     Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
     Bár benne nyakig állnék is;
     Mégsem alunna el langom,
     Melytől gyúlad tűzbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
     Van minden nagyobb városban;
     Vízi puskával óltanák
     Tűzem, lecsillapítanák.

Marosvásárhelyi gondolatok

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
A ti szavatokra lelkem felhevűle,
     És Vásárhely kies halmára repűle,
Melyről végignézvén a székely főldeken,
     A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
     Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt,
Színűltig tőlt édes hazámnak képével
     És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára,
     Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.^[1]
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
     Mint ha az emberség tüzétől fellobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,
     És a természetet, mint egy közös anyát,
[Emberűl tekinti a főldnek népeit,
     Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,]
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
     S az egek tisztébe beléavatkozik?
Óh, emberi szívnek állhatatlan volta!
     - Így szólék magamban) óh, már amiolta
E főldön értelmes porképek mozganak,
     Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
     Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak
     Piaccává lenni minden gonoszságnak?
Ha egy ember támadt, aki áldást ontott
     Embertársaira, száz volt, aki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága,
     Hogy már mennyországgá lett az ő országa,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
     S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél... az éjszín haboknak^[2]
     Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,
Arról jő, amelyről a dákok^[3] főldére
     A scythák bajúszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é
     Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé?
Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?^[4]
     Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba,
     Melyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,
     Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai,
     S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
     Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,
     Vagy benne két-három medvefi kopároz?
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
     Változó országok, emberek, esztendők!
[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,
     Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,]
Múzsák, kik e várnak alját megűltétek,
     Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,
     Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
     Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
     Ott holt csendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!
     Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat,
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe
     S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,
Mely a babonának felhozván fellegét,
     Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen,
     Melyek az észcsírát elfojtják egészen.
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
     Ami téged, ember, magad kárára hív,
Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
     Ott az emberi sors megsirathatatlan. -
Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely
     A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,
     A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
     Milyen még az ember s főldünk ábrázatja.
Itt van a legvégső óltára Pallásnak
     Az emberiségnek, a csínosodásnak;
Ezen túl keletre nevet a szép Moldva,
     De a termés-elme^[5] nincs mással megtoldva;
Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,
     Vad tatár lovagol gazos pallagjain;
Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,
     Túl a mongol futja salétrom pusztáit;
Azon túl lakoznak a mandsuk fiai,
     A tarka tigrisek s a hajnal lovai.^[6]
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
     Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
     Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e népeket,
     E világnak felén elnyúló főldeket
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre
     A még bóldogtalan félig emberekre!
Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé,
     Hol már a népeket az ész felnevelé,^[7]
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
     Hol érzeni kezdik már a napvilágot,
Járd el Germánia hajdani Bakonyját
     És csudáld most benne a múzsáknak honnyát,
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe
     S a pérui kincsek negédes csűrébe,^[8]
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
     A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
     Látván, hogy az ember emberré kezd válni?
Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,
     S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
     Melyben a kincseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,
     A Bengala s Boszton virágzó partjára;
De túl a szelíd dél áldott határain
     Nézd a barna népet forró homokjain,
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
     Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban.
Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak,
     Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.
Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,
     Hol öszvefut a jó s a gonosz határa,
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,
     Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
     Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja,
Akinek díszére építsél templomot,
     És a vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,
     Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
     A bíztató egek gyámolúl adának.
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
     Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
     "Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
     Forr szívetekben a dicsőség szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
     S a békesség édes hasznát munkáljátok.
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
     S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk."
Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
     Túlsó határin is már megindúlának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
     S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
     Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
     S a csángó^[9] magyar is polgártársunk lenne!

*

Mihály-napi álom

Beszélje el minden ember, az éjjel mint nyúgodott?
Szent Mihály nap éjszakáján mint aludt s mit álmodott?
Én elmondom, mit álmodtam: emlékezem rá nagyon, -
Mert az álom nem mindig az essős időtől vagyon, -
Én elmondom, mit álmodtam. - - Az éjjel, hajnal felé,
Édes ölébe az álom gyengén merített belé.
S ímé, maga Dubranovszky előmbe jött álmomba,
Az, aki essőt-mit, megmond a kalendáriomba.
Fekete palástján írva voltak az égi jelek,
A napnak, holdnak járását kijegyezgette velek.
Innepi veres zsínórral van kihányva ruhája,
Bőjtöt jegyző kereszteket sűrűn raktak reája.
Hó, zúzmaráz, dér, fergeteg a hajál csorgottak,
Héség, dörgés, ragya, villám két orcáján látszottak.
Egyik kezébe üvegcső, mellyel asztronómizált,
A másikba, mint a karom, oly nagy vásár-liszta állt.
Utána Streibig, Landerer, más typographusokkal,
Kis István is Tyukodival s utól Tóbi azokkal.
S midőn éppen elbámúlván azt akarám kérdeni,
Mit akar, mi jó hírrel jött; így kezde beszélleni:
Hát asztronómusnak azért tett a király engemet,
Hogy holmi okos emberek fel se vegyék könyvemet?
Hát szabad-é már Szent Mihályt harmincadikra tenni,
Holott huszonkilencedik napon kell annak lenni?
Ha a névnap is már máskor fog esni: mit mondanak,
Akik engem különben is főhazugnak tartanak?
Ezt legalább még ekkorig a világ megfogadta:
S ki meri most abba magát avatni az ebatta?
Ki mérészli megsérteni most királyi tisztemet:
Hiszen a császár sem szokott korrigálni engemet?
De tartok ám, hogy akik így elhányják a szenteket,
A kanonizálásra is rávetik a fejeket.
Bécsúsz a világosodás már a kalendárjomba,
Beh megtetszik, hogy nincs pápa már a Vaticanomba.
Óh jé! ha Mihály arkangyal meg találja hallani,
Hogy a nevét odább tették, ugyan mit fog mondani?
Mit fog maga a király is, ha a fülébe viszik:
Hogy egynehány okoskodó egy nappal odább iszik?
Hiszen az ördög se kap úgy a kalendáriomon,
Ha a névnapot se tartják véle többé egy nyomon,
Éhhel vész el Streibig uram minden typographussal,
S Tóbi sem fog többé bírni Somogyba annyi jussal,
Már kétszer elnéztem ugyan az idén Nagybajomba,
Hogy tettek korrigációt a kalendáriomba.
Hogy Eszter meg Mihály napja szombaton talált lenni,
Uraságtok vasárnapra méltóztatták áttenni.
Most megmondom, hogy ez nekem préjudíciumra van,
Most elnéztem, de harmadszor el nem nézem ám ugyan.
Jól tudom, hogy vasárnapra azért tetszett átvinni,
Mert vasárnap kommódabbúl lehet enni és inni.
És csak azért engedem el magam is hibájokat,
Hogy örömmel és kedvekre tőlthessék névnapjokat.
Kívánom is, hogy vídámon egyenek és igyanak,
Barátságos indúlattal s víg szívvel múlassanak.
Számos esztendőt nyerjenek az Isten áldásitól,
Hogy még sok kalendárjomot vehessenek Tóbitól.
Mind Mihály, mind a nem-Mihály, akik itt örvendenek,
Tőltsenek sok szép szerencsés esztendőket. - Éljenek!

1798. szept. 30

[Horváth Ádám névnapjára]

Hát még Apollónak nevez engem Apolló fia?
Úgy van, de tán csak tropus ez és kőltő-licencia.
Mert csak abba egyezünk meg én és a múzsák atyja,
Hogy mind a kettőnk leckéit kevés lélek hallgatja.
Barátom, ez a mi hegyünk csak annyiban Helikon,
Hogy puszta s botorkázni kell rajta, mint a másikon.
Csak annyiban nevezhetni ez új várost Delfisnek,
Hogy bódító párája van a szomszéd Mefitisnek,
De amelynek erejétől jövendőket csak a' mond,
Ki már a Pince-krénéből jól ivott vagy félbolond.
Hogy vigyem Delfist hozzátok, nagyérdemű barátom,
Holott ahol téged látlak, magát Delfist ott látom.
Csak magamat viszem le hát és arányos szívemet,
S uram, el nem bocsátlak, míg meg nem áldasz engemet.
Jussod van rá és jussa van magának is Ammonnak,
Kihez engem tanítványi kötelességim vonnak.
Sőt kívánhatják ezt tőlem mind a két hitvesetek,
Kik erántam a jó szívet kőlcsön vették tőletek.
Én ugyan még ma jó reggel tettem volna egy ávét,
De ti sem ajánlottátok, én sem iszom a kávét.
Az a Kasztal vígabb elmét csinál a poétába,
Melyet hegyünkön rúgott ki a Pegáz első lába.
Délben sejtsük meg örömét kedves neved napjának,
Délutánra meg tegyük meg oldalbordád Évának.
Ádám, e szomorú nevet te víggá tetted számba,
Visszahozván az elesett poézist a hazánkba.
Te vagy első ember köztünk és Ádámja magának,
A kies magyar Helikon szűk paradicsomának.
Élj sokáig, élj oly hosszan, amíg híred fog élni,
Jaj, de úgy halhatatlannak kén' az embert ítélni.
Bízom hát ezt az egekre, úgyis már elterjedett
Érdemeid századokká csinálták életedet.
Ha majd Illyéssel a virtus diadalmi szekerén
Nyargalni fogsz az ég felé a levegő tengerén,
Bízd rá Elizeusodra a próféták vidékét,
Hagyd itt nála palástodat s lelked kettős mértékét.

Kifakadás

Biz én nem is törődöm már,
     Akárki mit beszéljen.
     Gyakran rúgást ejt a szamár
     Becsűletes személyen,
     És jámbor is járt ott, ahol
     Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felőlem mond,
     Mind szél után bocsátom.
     Volt mindenkor s lesz is bolond;
     De volt s lesz is barátom.
     Béhúnyom hát fülem, szemem,
     Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?
     Szándékomból ki zár ki?
     Amint vagyok, maradhatok
     Oly ember, mint akárki;
     Ebnél külömb sok címeres;
     Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
     Kottyfittyre nem szorúlok.
     Helyén van még az én eszem;
     Olytól nem is tanúlok,
     Kinek kobakja korpavár,
     S a cinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,
     Más embernek nem vétek.
     Mégis ti, cenkek! engemet
     Szitokra felvevétek.
     Ha néha én botlottam is:
     De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig űl,
     Mégis darál felőlem;
     Bár engem a jámbor becsűl,
     Csijést teszen felőlem.
     Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,
     Holdtőltre tán észre jő.

[Külömben, akit már elért
     Az íly bolondos gomba,
     Hiába kűld az orvosért,
     Bohó marad s goromba.
     No hát! ki azt fel is veszi,
     Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemes szívű vagyok,
     Mit gondolok paraszttal?
     Ha másnak én békét hagyok,
     Önnön hitem magasztal.
     Így éltem én, így élek is:
     Ha több bajon átmégyek is.]

[Pata község lakosainak írott vers]

Régen is mondották a tavaszt ravasznak,
Ravasz is, ne is higyj soha a tavasznak;
Tavasznak, parasztnak, mindkét fő ravasznak,
Ne higyj haláláig soha a parasztnak!

[Nagy Péter által nyert nemesség címere...]

Nagy Péter által nyert nemesség címere,
Amelyet Nagy Gergely ismét visszanyere.
Nyúgodjon hát pora egy oly jó atyának,
Ki nemes díszt szerze famíliájának.