A békétlenkedő

I

Tavasz

Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
     Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
     Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
     Torkot, mellet terhelő,
     Huruttal kerűl elő.

Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
     Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
     Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
     Mit ér a bimbó, virág,
     Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
     Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
     Majd kihúz az éhező.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
     Uram! uram! talán már
     Nem is fog már lenni nyár!

II

Nyár

Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
     Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége,
     Csak, csak ilyennel fizet;
Uram, szűntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
     Tikkasztó kánikulánk
     Bűnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
     Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
     Dudva és bogács között;
Amit e' még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
     S amit ez is meghagya,
     Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétől,
A munka keménységétől
     Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére!
     Aggunk s alig ehetünk.
Mennykő, villám és mennydörgés
Mind, amit nyér a könyörgés,
     Forgószél és jégeső,
     Ami a munkánkra jő.

III

Ősz

A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, mely rámtódúl,
     Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még előre,
Ha ránézek a szőllőre,
     A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Eső esik, mit kell tenni,
     Alhatnám is, de nem is,
     Mozogni kén nékem is.

Most jőnek már, haj, most jőnek
A megaggott esztendőnek
     Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Őszi felhő, és szünetlen
     Bugyognak locs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
     Szomorú ősz, haj, haj, haj!
     Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény volna,
Vagy kemény télre hajolna
     Már ez a locspocs idő.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
     S azért hozzám más se jő.
     De ha jő is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
     Most is bú és álom nyom:
     Jaj be fáj a vékonyom.

IV

Tél

No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a főld nyakára,
     És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
     Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
     Életünkből majd fél rész
     A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
     Gyönyörűségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s ősz adott a vidéken,
     Fagyod tőlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
     S midőn mindent elragadsz,
     Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümőlcsfánkat
     Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
     S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
     Bocsásd hozzánk a tavaszt,
     Szívszakadva várjuk azt.

Purgomák

I Purgoma nem jó szó: mért? mert görög. Úgyde magyar lett:      A görög is bár így lenne hazánkba magyar. II Jancsi! az Árpádom hosszúlod. Purgoma kell-é?      Kurta ez, óh Jancsim, s kurta eszedbe való. Nincs az is ínyedhez. De nem is csuda, mert ha nem érted,      Úgye ez is hosszú, és az is, úgye, rövid. III Mézet ereszt, ha vagyon hátúl fulánkja, az apró      Purgoma; hogyha utól a fara tompa, here. Én ugyan e kasból kiölém a tompa heréket:      Úgye hogy itt, Főldim, mégis elégre találsz? IV Új magyarok lettünk; mert ázsiabéli szokásunk,      Régi ruhánk, nyelvünk már ma kudarcra kerűlt. Tőlünk, ó-magyarok, nemetek csak ezekbe különböz:      Hogy ti fejérebb színt, mink feketébbet adunk, És hogy az elrontó idegen járomba mi végre      Lettünk új-magyarok, tik pedig ó-magyarok. V A vén Kopácsi esküszik, hogy ifjantan Nem jött fel a bor asztalára víz nélkűl. Úgy van: de csaplár volt Kopácsi ifjantan; S most már azért van módja tiszta bort inni.

A nap innepe

     "Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!

     Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.

     Halmainkat, völgyeinket
Örömbe öltözteted
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted.

     Süss atyáink templomába,
Süss szent súgáriddal bé
S a setét telet honjába
Kergesd, tőlünk másfelé.

     Im, az innep szűzecskéi
Elődbe kiszállanak,
S jótéted első zsengéi
Kaskáikban látszanak.

     Fogadd el ez apróságot
Hozzánk-jöttöd innepén,
Óh te, ki fényt s gazdagságot
Hintesz el Pérú gyepén!"

     Az inkák így éneklének,
Így a nap leányai,
Így a Kuszkó szent helyének
Minden béavattjai,

     Midőn hozzájuk megtére
A rokon nap fényivel
És hazájok édenjére
Fényt és termést szóra el.

     Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh keszthelyi nap,
Kitől éden lesz lakhelyünk.
Kitől népünk fényre kap?

     Óh, tiszteld minden haboddal,
Balatonnak Tétise!
Mert ki tesz jót tájékoddal?
Festetics, vagy senki se.

A palatinusné halálára

I

A nekiszépűlt Budára
Nádorispányunk számára
     Egy áloét hoztak volt:
De alig lett virágzása,
Mint az áloék szokása,
     Ő is azonnal megholt.^[1]

II

Szépeink közt megjelenvén,
     Angyalnak ítéltenek:
Most az angyalokhoz menvén,
     Óh! minek nevezzenek?

Dr. Főldiről egy töredék

     A természet erős búvárja, az északi Linné
S a szép Sulzer, ama jó ízlés mestere, Főldit,
Míg ő tiszta szavú lantján Eratónak ölében
Árpádnak fiait gyönyörűbb hangokra tanítja,
S felnyitván az egész természetet, öszveseregli
Tág elméjében az egész holdalji világot,
Felragadák csuda karjaikon e főldi hazából.

     Sulzer bévezeté e képződési világba,
Melybe az ízlésnek felséges temploma mellett
A gyönyörű lelkek tűndöklenek: a sok idétlen
Elme pedig nyomorúlt nyűg közt a porba rikácsol.
"Jöszte idébb, úgymond, Főldim, nesze lant, nesze korbács!
Ezzel az ízlésnek szentebb törvényire szoktasd
Polgártársaidat, kik szép tudományra születtek;
Mert lát'd mennyi magyar vagyon itt: de - de mennyi pedántok,
Névnapi rigmisták, szélmalmok nyüzsgenek itten,
Akik ezen helynek nagy mérészelve tapodják
Szent küszöbét! Itt a korbács, verj görbe nyakokra."
Lantját megköszöné, korbáccsát másnak ajánlá.

     Ekkor gyenge babért fűzvén gondlepte fejére,
Felveszi őt Linné, és minden főldi teremtést
Feljűlről neki megmutogat, valamit csak az égnek,
Főldnek, tengernek tág gyomra magába befoglal.
Egy nagy öregbítő csövet adván nékie, így szól:
"Látod-e, mely kicsiny itt a főld, félrésze vizekkel
Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos,
S mint félérésű citrom hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
Mennyi piciny férgek mászkálnak rajta, balénák,
Hány bogarak járják túlnan? mind bérci vadökrök,
Mind elefántok azok; kik közt a büszke halandók,
Mint a hangyafiak, hitvány munkába nyüzsögnek.
Úgye csekélység így minden? Most már az üvegcsőt
Megfordítva tekintsd: ím, a végetlen üregben
Főldi hazád mértéketlen nagy tengelye végén
Tágos gőzgömböt, hóbérceket, öszvetolúló
Tengereket sok ezer mértfőldnyire mint hemperget.
Látsz-e amott egy rettenetes csudaállatot? ímé,
Mint amaz egyszarvú fenevad, mérgébe kietlen
Lábaival tombol, szemeit borzasztja dühösség.
Mint mérsékli kemény szarvát fenyegetve, hogy azzal
Vagy tőlgyfát vagy vén jegenyét csapjon le derékba.
Gondolod-é, mi ez a Behemót? Egy lyánka kezéből
Kisded teste miatt kicsuszamlott két-napi bolha."

1801

Főtiszteletű és méltóságos pókatelki Kondé Miklós őnagyságának tiszteletére

Még mindég csak setét búkkal
     Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
     Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
     Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
     Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
     Innepit kell zengened,
És a császári felségnek
     Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
     Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
     Hazánkba visszahozá.
Trónussát (melyet sokáig
     Tüzes felhő fedezett,
Mely a világ négy sarkáig
     Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette,
     Mely fényt és életet ád.
Óh, kegyes király, érette
     Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet
     Készít néked minden hív,
Melyen brilliántok helyett
     Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
     Néger-vesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
     Megvígasztalt könnyei.
A felvídult mezők, kertek
     Cifrázzák kerűletét.
Melyek elhagyva hevertek,
     Lakos nélkül, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
     Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
     Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja!
     Itt nagy lelkednek jele.
Mely kevés király mondhatja,
     Hogy ő ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
     Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
     Philanthropus lantodat.
Jer velem a békességnek
     Újúló tornáciba,
Melynek száz óltárok égnek
     Mohos omladékiba.
A népek köz vígságára
     Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte utóljára
     Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak^[1]
     Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
     Hazám boros halmain.
Édes szülötte főldemnek
     Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemnek
     Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
     A szegény mint örvendez.
Óh, mit nem tesz a békesség!

Óh, - de mit hallok? - mi ez?
Kolonics nagy templomába
Éneklő leánykar zeng,
A lágy szellőknek fújtába
Róla kedves ekhó leng.
A harangok kondúltára
Örömtrombita ropog,^[2]
Tíz-húsz hegedű-trillára
Öt-hat bot dobja kopog.
A muzsikák szent királya^[3]
Ezer síppal sír, zeng, bong,
És pompás symphoniája
A temjénfüstbe zsibong.
Múzsám (mert szent borzadástól
Eltelvén, nem nézhetem,
A sok hangtól és lámpástól
Elalélt fülem, szemem)
Nézd azt, ki bíbor ruhába
Űl a főóltár megett,
Arany pálcát tart jobbjába,
Fején papi süveget.
Óh, mely kellemes méltóság,
Amely tekintetén űl,
Mely mennyei világosság
Súgároz feje körűl.
Nézd jobbról-balról mellette
A hír s haza angyalát:
Óh, mi két szent követ vette
Körűl az ő oldalát!
Zsámolyának grádicsára
Egy-egy tudomány leűl:
Óh, íly férfit bizonyára
Menny, haza, ész mind becsűl!
Tán Kondé ő? "Ő" egy égi
Szózat ekként felele,
Vagy hogy itten a hegységi
Ekhó szólalt meg vele.
Elég, hogy én rendbe szedtem
Azonnal a húrokat,
És Múzsámmal kísértettem
Élő hangon azokat.
Készűltem, hogy szent Péterhez
Hasonlítom őtet én!
Vagy a legfőbb szent emberhez,
Aki űlt Péter székén;
S hetedik Pius nevével
Vetem egybe nagy nevét,
Ki betőlté érdemével
A világ ürűlt helyét,^[4]
Vagy legalább a hazának
Első térítőjihez
S e váradi kathedrának
Mérem fő díszeihez.
De gyarló lantom csak zörgött
Pengető újjom alatt,
Húrja aléltan nyöszörgött,
Hol szakadt, hol leszaladt.
Íly nemes tárgy nagy vóltával
Nem bírván, félre vetem,
S készűlök, hogy csak prózával
Ejtem meg tiszteletem;
Hogy majd sok jókívánással
Idvezlem e főpapot,
S kívánok néki áldással
Rakott sok ezer napot;
S hogy miképpen a hazának
Eddig oszlopa vala,
Úgy most az ekklésiának
Légyen őrző angyala;
És hogy midőn e sárházi
Életből mennybe megyen,
A Batthyány s Eszterházy
Dicsőűlt társa legyen:
Midőn...

Az ember, a poézis első tárgya

Óh, mely örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
     Érzém, hogy élni s Tháliának
          Rózsanyakán enyelegni édes!

Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
     Pompás maradványit; s ezeknek
          Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
     Barlangiban s a német erdők
          Bérceiben örömöt találtam.

Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
     Lantot ragadtam, s a lapályos
          Dácia térmezején danolván,

A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
     Mint a habok, felfogtak, s úsztam
          Gondolatim csuda tengerében.

"Mérész halandó! lelkesedett iszap!"
Így zenge hozzám egy levegői hang,
     "Szentségtelen létedre nem félsz
          Angyali pitvarokat tapodni?

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
     Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
          Por vagy, az is leszel." E szavára,

Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
     Sebes bukással főldre hullván,
          Csak csupa por, hamu lett belőlem.

Erdődi Lajoshoz

Szép elméd nézzem-e, vagy nemes lelkedet?
Erdődi! mindkettő naggyá tett tégedet,
Hígabb éggel táplált Múzsádat ölelem,
Eredeti magyar szívedet tisztelem.
Írj, s félistenekké lésznek ama nagyok,
Kik dicséreténél én, én kisebb vagyok.
Majd a te neved is szent marad minálunk,
Sírodra érdemlett borostyánt plántálunk:
Addig is siratván e hazánkfiait,
Csak az vígasztal, hogy bírunk még két Vayt.

1801. július 7.

Kazinczyhoz, mikor kiszabadúlt

Hogy Orpheus, kit a halál fiának,
Az őrebtől felfaltnak gondolának,
S barlangjaikba jajgatának
Hebrus szelíd leányai,
Véletlen a kies Haemus hegyére
A poklok félelmes torkából,
Plútónak zordon országából
Mennybéli lantjával kiére:
     Örűltek a folyamatok,
     Örűlt minden part és sziget,
     Örűlt hegy, völgy, mező, liget,
Örűltek a vadállatok;
Főként Eumolpus, a tanítvány,
Bús húrjait feligazítván,
Zengette őtet énekén
És úgy örűlt: mint Néked én.

1801. június