Az estike
Az estike |
|
|
Míg az égi nap felette
Hév világát terjegette,
Gyászba hordozá magát,
Most, hogy a halálos éjjel
Bírja, szebben hinti széjjel
Lelke a virtus szagát.
Izenget már... |
|
|
Izenget már valahára
A párosság istene,
Hogy már az ember ágyára
Egy emberné illene.
Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó,
Házasodni kellene.
Már a nádat elvetettem,
Melyen véled, hajdani
Gyermekkorunkban, szerettem
Fel s alá lovaglani.
Alkudni kén a lyányokkal,
Akik szótalan bábjokkal
Elúntak már játszani.
Érzem, hogy egy nagy hízakja
Van szívemnek félfelől;
De ki lesz, aki bérakja
Azt a hízakot belől?
Több leány van, mint pillangó,
Válogathatni, de bangó,
Aki nézgél csak elől.
Egynek tetszik szép formája,
Másnak deli termete,
Annak mézes-mázos szája,
Ennek jó természete.
Én is közlöm hát, barátom,
Milyen lesz az én sajátom
Erkőlcse s tekintete.
A Hafíz sírhalma |
|
|
Egy
Sírászi barna hőlgyek,
Kökényszemű leányok,
Őltözzetek selyembe,
És kebletek fejérét
Rózsákkal ékesítvén,
Karikába font karokkal
Zengjétek e dalocskát
Hafíz halomja mellett:
"Légy idvez, óh,
Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse."
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Tőlts bort, leányka, tőlts
bort;
Kedvellem a piros bort,
Mely a sírászi hegynek
Boldog kövén tenyészik.
Nincs több bor e világon,
Nincs több ehez hasonló;
Setét ez és aranyszín,
Szívem kinyílik ettől,
Öröm pezseg szememben,
Boldog vagyok, s alélva
Simúlok édesemnek
A szeghajú legénynek
Ölébe és elalszom.
Felébredek, leánykák,
Ittam; de mégsem érzek
Az én fejembe terhet.
Zengjétek, óh leánykák,
Ez égi bor hatalmát,
És tőltsetek Hafíznak
Sírjára is belőle
A tarka rózsa közzé,
Az ő danái vígak,
Örömhozók, erősek,
Szerelmeket lehellők,
Mint a bor, a piros bor.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Most nyílnak a virágok:
A rózsa, mint királyné;
Űl tarka trónusában,
S a nárcisok körűlte
Fenn-állva udvarolnak.
Tulipántok és kükörcsök
S jácintusok borúlnak
Királyi zsámolyára:
S a szép tavasz felette
Kék kárpitot lobogtat.
Viríts becses ligetke,
Viríts ezer virággal,
S felhőzd bé illatoddal
A jó Hafíz halomját!
Ti pedig, piros leányok,
Jertek begyezni rózsát
A jó Hafíz gyepéről,
Kinek égi lelke nyájas,
Mint rózsa; s drága híre,
Mint rózsaszag, kiterjedt
Szívünkre és hazánkra.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
A zőld bokorba hallom
A filmilét danolni,
Hallgassatok, leánykák!
Most andalogva lejtőz,
Majd felfelé cikornyáz,
Majd harsog és ledörmög,
Kanyarog, siet, rezeg, nyújt.
Be hathatós! be vídám!
Be gyenge és szerelmes!
Ah! így danolgatott ő,
A kellemes poéta,
Ki e halomba nyugszik.
De lelke e dalok közt
Édes lebágyadással
Szállott el a vidékről
Éden leányi közzé:
Miként eme madárka,
Mely már alélva hullt le
A rózsa szép ölébe.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Légy idvez, óh, poéták
S bőlcsek hazája, Sírász!
Ellepte a te híred
A napkelet vidékét
S a főldövezte tengert.
Mert a te kőfalad közt
Óltára áll az észnek:
És citromerdeidben
Száz verselők danolnak.
Kiknek szavára zengnek
Az ispaháni tornyok,
A Tigris és az Indus.
De mék tud énekelni
Sírász szülötti közzűl
Úgy, mint ez a mi dallónk,
Ki e halomba nyugszik?
Rakjátok, óh poéták,
Koszorútokat Hafíznak
Sírjára s énekéből
Tanúljatok közöttünk
Danolni és szeretni.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Szép szűzek ám az ozman
Anyáknak a szülötti;
Mégis Georgiának
Karcsú leányit inkább
Veszi s becsűli Stambul.
Cirkassziát az észak
Rózsái ékesítik,
S a barna szép arabnét
A déli nap csudálja.
Bogárszeműek a te
Lyánkáid, óh Szamarkánd!
És rózsaszínnel ékes,
Óh Kásmir, a te hőlgyed!
De egész Kelet határán
Csak Persiába nőnek
S a büszke Persiában
Csak Fárs kies vidékén
S a fársi tartományban
Csak a sírászi főldön
Legszebb szemek, karocskák
És szájak, arcok, emlők,
Nyájas leányi szívek,
Világcsudálta szűzek.
És óh, Hafíz! tenéked,
Ím, e dicső leányok
Jöttek köszönni dallod.
Ily ritka főldi nimfák
Táncolnak, énekelnek
Sírod halomja mellett,
A legdelibb leányok,
Legszebbek a világon!
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Mit érzek! a virágok
Bimbóikon kinéznek,
Habosan terűl az illat,
A fellegek szaladnak,
Belőlök a szelíd nap
Mosolyog derűlt egünkre.
A filmilék zenegnek,
S egy szellet a rózsának
Bimbóiból kilendűl:
Mit, ah, mit érzek! édes
E szellet ihletése!
Óh szent öröm! szerelmek!
Megelégedés nyomási!
Te vagy, te vagy Hafíznak
Árnyéka! csendes árnyék,
Te lebegteted hajunkat!
Űljünk le sírja mellett
A mirtusos ligetben,
Űljünk le, szép leányok!
Ti barna, kondor ifjak!
Kik a narancsberekből
Most szálltok e halomhoz!
Óh, jó időbe jöttök!
Megnyílva olvadoznak
Hő szíveink reátok.
"S te útazó! ki a szép
Váras felé igyekszel,
Ne térj odább Hafíznak
Fűlepte sírja mellől!"
Az elszánt szerető |
|
|
Semmivé kell lennem!
A nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Roncsolt szív!
Jobb, hogy a dögférgek
Szétmarcongjanak,
Mint e belső mérgek
Rágjanak.
Óh, miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj, fuss a szépektől,
Mint a tigrisektől,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hihető szemnek
Rabja voltam.
Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedvelt lang.
S akiért így élem
Bús világom még,
Vágd ki együtt vélem,
Bosszús ég!
Mért kívánjak élni?
Élni s nem remélni? -
Hogy búm nőjjön? -
Nem! - s ha halni mégyek:
Hogy magam ne légyek,
Ő is jőjjön!
Hogy ott csalfa praktikáját
Kitruccoljam
És hitszegő száját -
Megcsókoljam.
A békesség és a hadi érdem |
|
|
Még mindég csak setét búkkal
Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
Innepit kell zengened
És a császári Felségnek
Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónusát (melyet sokáig
Tüzes felhő fedezett,
Mely a világ négy sarkáig
Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette,
Mely fényt és életet ád. -
Óh kegyes király, érette
Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet
Készít néked minden hív,
Melyen brilliántok helyett
Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
Négervesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A felvídúlt mezők, kertek
Cifrázzák kerűletét,
Melyek elhagyva hevertek,
Lakos nélkűl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja!
Itt nagy lelkednek jele.
Mely kevés király mondhatja,
Hogy ő ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
Érdemzengő lantodat.
Jer velem a békességnek
Újúló tornáciba
Melynek száz óltárok égnek
Bodzás omladékiba.
A népek köz vígságára
Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte útóljára
Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak
Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
Hazám boros halmain.
Édes születte-főldemnek
Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemek
Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
Nézd, a nép mint örvendez.
Óh, mit nem tesz a békesség!
De - de mit hallok? - mi ez?
Megzendűl egyszerre örömlármával az ekhó,
Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg,
Hempelyeg és muselin-habokat tol az Újpiac öblén;
A Gyulay grófnak seregéből szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; óh, deli látás!
Szívemelő jelenés! a lelkes, tarka spalírok,
A bajuszos statuák mely szép hadi rendbe ragyognak.
Jámbor zörgéssel csördűl azon egy minutában
A puska-promenád, a trombita tűrt reze tördelt
Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök,
S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt.
Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,
S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti a tőlgygomb;
Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak
Réznyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang,
Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,
S a csengő tányért némítja a tábori tambur.
Az újságra bámúlt Pest-Buda,
s a bátor
Vitézek közepén áll egy pompás sátor,
Felibe az örök dicsőség fényben száll
S lebegő szárnyakon fennfüggve trombitál,
Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek,
Másikat Budának vagy napenyészetnek,
Az ősz Duna vígan duplázza harsait
S megtanítja rájok tomboló habjait,
Lekűldi vivátját a Pontus torkáig,
A magyar vitézség régi határáig;
Medrének feneke vígan veri vissza,
Melynek szűk, de tiszta vizét a sváb issza,
Ama kegyes püspök meredek oltára
Százszeresen dobja Buda kőszálára,
Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon,
S elterűl a hangpor a pesti homokon.
1801
Léthe |
|
|
Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai,
Nemtudás, nemérzés csendes határai!
Mely'k sarokba fekszel, óh boldog tartomány,
Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány,
Hol legédesb érzés az érzéketlenség,
Hol édesden altat a feledékenység?
Andalgó árnyékkal béborított berek,
Hol ismét emberré lesznek az emberek.
Te, aki másként is, akármeddig élünk,
Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk,
Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet,
Fogadd bé előre megfáradt lelkemet.
Dr. Főldi sírhalma felett |
|
|
Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
Óh, néked is, kit dűlt
hazádért
Sustorogó
tüzed onta egybe!
Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amikor törvényit írod
S
pitvarait kinyitod minékünk,
Akkor szorít-é jussa alá korán?
Korán! az élet leggyönyörűbb korán!
Óh, tán irígy ő! s azt akarja,
Hogy
bekötött szem alatt imádjuk?
Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne
között hidegen danolgat? -
Nem is danolgat! Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
Bús a poéta- s orvos-isten,
Jaj,
Erató s Hygiene sorvad.
És én, ki hozzád oly lekötött valék,
Én, a barátod, légyek-e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És
veled egy por alatt fedezzen
E boldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a lantot s gyepedző
Sírod
előtt keseregve űlök.
Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mély túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested
erébe, nemes barátom!
Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
Még sincs, ki lantján a Dunához
Így
keseregne: Kimúla Főldi!
Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte
foly, érte fogy, érte hűl meg.
Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog.
S ezt mondja népünk: Óh,
miért nem
Éltek
ez emberi századunkban?!
Főldiről |
|
|
Boldog lélek az oly, melyet úgyszinte tehetnek
A bőlcseknek erős filozófálási szikárrá,
És a szép tudományok alélt ingerleti lággyá.
Sárközy kisasszon halálára |
|
|
Itt fekszik ő a hajdanában
Kedves, mosolygó rózsaszál,
Elhervadott nyíló korában,
És fája díszét-vesztve áll.
A mord halál e ritkaságot
Meglátta és tárgyúl vevé,
S e bíbor orcájú virágot
Egy sárga rózsává tevé.
Sárgán se múlt el
tetszisége,
Sárgán is ékes rózsa volt:
De élte lángja fogytig ége,
És elnyelé e néma bolt.
Itt áll, de csak kóró
magában,
Ah, a mosolygó rózsaszál,
E düledéknek oldalában
Bús fája díszét-vesztve áll.
Mellette tépett szárnnyal
űlnek
A víg reménység gyermeki,
Sír Hymen és füstölve hűlnek
Leforgatott szövétneki.
Ti ifjak! akik szép szemére
Hevűlve olvadoztatok,
Könnyes szemekkel sírkövére
Hervadt virágot szórjatok.
S mondjátok ezt: "Ah, így
futál el
Tőlünk, te rózsás Grácia!
Ilyen valál: így hervadál el,
Óh Sárközy Terézia!"
1801
Tisztelő versezet |
|
|
Nem közönséges szokásból, mely csak kűlsőn tartódzik,
Nem sovány hízelkedésből, melytől szívem irtódzik,
Nem azért, hogy Dubronovszky mára tette nevedet;
Hanem belső tiszteletből köszöntlek meg tégedet.
Mert ha mind Miklós-nap volna, mikor temjénezlek én,
Úgy háromszázhatvanötször esne ez minden idén:
Nincs hát időre kiszabva, nincs az én tiszteletem,
Csakhogy külsőképpen azt is most jobb móddal tehetem.
Óh, mennyiszer óhajtottam néked udvarolni már:
De jaj egy kis Ikarusnak, ha a naphoz közel jár!
Szent réműlés tartóztatván kerűltem tornácodat,
Csak munkáidban szemléltem halhatatlan voltodat.
Nemes lélek! légyen szabad Múzsácskámnak szóllani,
Sokszor tud egy kis halandó halhatatlanítani.
Hadd zengjem Osszián lantján hérósba szállt lelkedet,
Mely a múlandók sphaeráján már feljűlemelkedett,
És nevét béróva hagyván a gyémánt oszlopokon,
Dicsőségét lobogtatja a testvér csillagokon.
Engedd meg, hadd kívánhassak néked örök napokat.
Mit mondok? hiszen te bírod örökre már azokat.
Engedd meg, hogy minden jókkal áldjalak, míg élni fogsz,
Míg velünk az eloszlandó főldi ködök közt ragyogsz:
Ez is minek? Óh, nap vagy te, kit néz e szűk szegelet,
Ki a bőlcsesség tűzszárnyán jársz horizonunk felett;
Engedd meg hát, hogy párodnak helyetted udvaroljak,
S a nap hevét ki nem állván, e szelíd holdnak szóljak:
De itt is lantom húrjai gyarlón leszállonganak;
Mert a testvérjekről magok a gráciák dallanak.
Mit szóljak hát? Rajta mégis, gyenge lantom felveszem
És csekélységem truccára udvarlásom megteszem.
Emelkedj, Múzsám, amint tudsz. De mit látok, istenek!
Minémű öröm lármája, amelyre megrezzenek?
Ki az, akit hozzánk hoznak kelet felől az egek,
Mint pompás napot késérvén aranyos kék fellegek?
Tüzet, fényt, elevenséget terjeszt városunk felett,
Sűrűn bámúl a halandó, csudát kűld a napkelet.
Óh! esmérem, Károlyi ez és hazám bajnokjai,
Most, most örűlj; mert népgyőző a te nagy neved,
Vay!
Adj ételt a leventáknak, érdemes hazámfia!
Salétromot ágyújoknak; hadd vesszen a francia.
1801. december 10
Epistola |
|
|
Bellona dárdával, Clio hadi kürttel,
A szép Cytherea elbontott hajfürttel,
E három istenné megy tiszteletedre:
Tudós gróf! méltóztasd őket jó kedvedre.
Te, kit zőld pálmái vitéz érdemednek
Nevestől a sírba dőlni nem engednek;
Te, kire a magyar s a franc Helikonnak
Múzsái kétszeres olajágat fonnak;
Te, kinek a Tréfák s az Örömistenek
Hajad ezüstjére rózsákat hintenek:
Megbocsáss, hogy hozzád farsangra bészállnak
Azok, kik esmérnek, szeretnek, csudálnak.
Az üres agy megvét mindent, ha nevettet,
Komoly elmélkedést és mély lelket tettet:
A romlott szív titkos bűnét palástolja,
S az apró enyelgést, tréfát korbácsolja.
De a nagy charakter nem tart olyan nagyon,
Mert a bűnön nemes szíve felűl vagyon,
S világos elméje nem koldúl nagyságot,
Egyre járván a nagy s az apró világot.
Cyrus fél Ázsiát győzte s igazgatta,
Lenge virágait mégis ápolgatta;
Villars a dicsőség útján táborozott
S apró madarkáin örömmel bábozott;
Colbert kedvet talált halálos ágyában
A csipős Boileau szent Pulpitusában;
Bolingbrocke ks Lyttleton baráti valának
A Lopott Vuklinak s elmés írójának:
Bátran teszem hát le nyugvóasztalodra,
Egyébre nem vágyok, csak pártfogásodra.
Adj, amit az udvar adott Tassoninak,
Egy füge is becses lesz Csokonainak.
Hát vakmerőség-é reményleni nekem,
Hogy nálad, nagy ember, kedves lesz énekem?
A szomotori templomra készített felűlírások |
|
|
Klobusiczky Pálnak s Parlagi Erzsébetnek, 2 Zétényi Klobusiczky Pált s Parlagi Erzsébetet |
1801
|
|