Egy igen szép és kevér öker morál vala a szép zöld pázsiton. Ezt látván a béka, magában kezde mondani: "Bizony szép és nagy állat ez! De mindezáltal én is lehetnék olyan nagy és temérdek, mert ráncos és rettes a bőrem. Ha ez okaért megtartom lélegzetemet, és felfúvom magamat, én is oly nagy lehetek, mint ez öker." És ottan kiterjeszté lábait, és fel kezdé fúni magát, és naggyá mutatni. Monda kedig az ő fiainak: "No, mint tetszik, fiaim? Vajon vagyok-é oly nagy, mint az öker?" Felelének a fiai: "Kezel sem." Ismeg nagyobban fel kezdé fúni magát, és ráncos bőrét nyújtani, és mondá: "No, mint tetszik, fiaim, oly nagy vagyok-é, mint az öker? Felelének azok: "Még sok héja." Tehát minden erőt reá vette a béka, és midőn igen igyeköznék felfuvalkodni, meg kezde a bőre harsogni és szakadni, és ottan kiomla a béli, és meghala.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy minden ember Istenre nézzen, és mint az Isten hivatalját elrendelte, és az ő hivataljának módját az ő szent bölcsességének általa elintézte, abban megmaradjon, és abban eljárjon, és amit az Isten parancsolt neki, avval megelégödjék. Mert valaki az Istennek akaratját és rendelését megutálja, és feljebb kezd hágni az ő testi kévánságából, és azt magának kezdi tulajdonítani, amit az Úristen néki nem szánt, sem adott, szinte úgy kezd járni, mint a felfuvalkodott béka. Szent Pál azt mondja: Quid habes, quod non accepisti? Mi vagyon nálad, melyet mástól nem vettél volna? Ha ez okaért más adja tenéked: vedd el azt hálaadással; és ne légy kövély! Mert aki adta, nyilván való dolog, hogy ismeg elveheti tőled. Megmaradj ez okaért bőredbe, ne fuvalkodjál fel! Lassan járnak messze.

Egy oroszlány vadászni méne. És midőn éhségében igen sietne a vadak után, egy igen éles tevisbe hága. Dagadni kezde a lába és megmérgödni, annyéra, hogy ingyen sem hághatna a lábára. És midőn kénlódásba elkezdene sántikálni, méne egy pásztorhoz. Midőn ez okaért a pásztorhoz közelgetne, megijede a pásztor tőle, és vévén egy juhat, elejbe vivé azt, és megajándékozá őtet véle, hogy megengesztelnéje az oroszlánt. De az oroszlány nem gondola az ajándékkal, hanem a tevises lábát mutogatá a pásztornak, kívánván segítséget és orvoslást tőle. Látván a pásztor az oroszlán lábába a daganást, ottan eszébe vévé, hogy valami fa avagy tevis volna benne. És vévén egy árat, megnyitá avval a sebet, és mikoron kifolyna az evetség, ottan kijöve avval egyetembe a tevis is. És midőn a sebet megtisztította volna, valami bárányfaggyút ereszte belé, és ottan megvigaszék. Nem sok idő múlva, midőn az oroszlán meggyógyult volna, és az erdőben vadászna, tőrben esék és megfogák azt a vadászok. És bevivék a városba egy mély és széles árokba. Azonközbe a pásztor valami vétekbe esék. És midőn megfogták volna őtet, behozák a városba. Az ítílötben megszentenciázák, müvelhogy az árokba kellene vetni, hogy az oroszlánok megszaggatnák és megönnék. Mikoron ez okaért bevettették volna az árokba, ottan reá siete az oroszlán. És mihelyt meglátta volna, azonhelt megismeré a pásztort, és elejbe menvén a farkával kezde csóválni, és reá szökelvén nyalogatni kezdé, és minden vigasságot mutatni. A népre is az árok hátán kezde vigyorogni, és mindenképpen jó kedvét megmutatni. Látván ezt a pásztor, ottan eszébe vévé, hogy e volna az oroszlán, kinek a lábából kivötte volna a teviset. És midőn mindenha mellette fekennék az oroszlán, mintha ugyan meg akarná őrizni a pásztort, megkérdé őtet a nép, mi okából művelné ezt az oroszlán. És a pásztor megbeszélé nékik az elmúlt lött dolgot, miképpen a lábából kivötte volna a teviset. És a nép könyöregvén a fejedelemnek, megengesztelé a fejedelmet a pásztorhoz. És ottan megszabadula.

ÉRTELME

E fabula erre inti az embereket, hogy minden dolgokban jótévők legyenek, minden cseleköde­tökben arra igyeközzenek, hogy senkinek ne ártsanak, hanem mindennek hoszonra legyenek. Mert így leszen jó lelkiismeretek és békösséges szüvek. Mert aki máson bosszúságot művel avagy másnak ártalmára vagyon, az mindenha tart ismeg mástól, retteg, fél, és az ő békétlen szüvének miatta soha nincsen nyugodalma. Azért mondja a próféta is: Non est pax impiis. De aki jámbor és jól tevé: az megáldotik az Úrtól. Mert e végre teremtötte az Isten az embereket, hogy a keresztyéni társaságban egyik a másiknak szolgáljon, mint a testben egyik tag szolgál a másiknak. E mellett erre is inti minden embert, hogy hálaadó legyen, és semmi jótétéről el ne feledközzék. Mert igen nagy gonosz vétek a hálaadatlanság. Mely nagy vétökkel rakva e világ, kiváltképpen mostan. És a régi eszes magyarok meglátták az hálaadatlan világnak otromba­ságát, azért ezt mondották közbeszéddel: Jótétel helyébe mást ne várj. A kölcsenadott fejszének jó, ha csak a nyele megfordul. Ugyan is úgy vagyon! Ha akarod, hogy valaki ellenséged legyen, noha jó barátod, tégy jól véle szegénségébe. Annak utána kérd meg adósságodat rajta: ottan halálos ellenséged. Az Isten is igen gyűlöli efféle hálaadatlanokat. Azért mondja az írás: Non discedet malum a domo ingrati. Hogy az Isten szüntelen való büntötéssel megbüntöti mind a hálaadatlant, mind annak házát.

Egy oroszlán láta egy lovat a fűbe járni. És ottan gondolkodni kezde, mint mehetne hozzá okossággal, hogy megfoghatná és megehetnéje. Odaballaga ez okaért szép lassan, nagy vesztegséggel, és orvosdoktornak mutatá magát lenni nagy nyájassággal. A ló eszébe vévé az oroszlánnak álnokságát és gonosz akaratját, de nem mutata semmi idegenséget hozzája, hanem gondolkodni kezde róla, miképpen a ravaszságnak eleit vehetné, és az oroszlánnak gonosz szándékjától megmeneködhetnék. Meghorgasztá ez okaért a jobb utolsó lábát az indulásban, és úgy tetteté, mintha igen nehezen hághatna reája. Mondá az oroszlán: "Mi lelt, jó fráter ló?" Monda az: "Egy tevis ment a lábomba, és igen nagy gyötrelembe vagyok miatta. Bizony örülek néki, hogy ide találkoztál jőni, miérthogy orvosdoktor vagy. Kérlek ez okaért, láss hozzá, és ments meg e nagy fájdalomtól." És midőn a ló felemelte volna a lábát, odajárula az oroszlán, hogy hozzálátna, és megnézögetné a sérelmét. Ottan a ló hertelen hátrarúga, és üté az oroszlánt homlokba, hogy holt elevenen hátraesék a földre. És nagy hamarsággal elsiete a ló onnég. Mikoron kedig idő múlva felébredett volna, látá, tehát nincs a ló, és tapogatván a fejét, megérzé, hogy véres és sebes. És monda: "Ó, bolond! Bizony igaz hasznaját vöttem az én bolondságomnak! Orvossá töttem magamat, holott semmit nem tudok hozzá. Maga semmi nemzetem nem tudott semmit, efféle tudományhoz. Vén bolond oroszlány! Úgy tetszik, megadták koszoródat!"

ÉRTELME

E fabula tanít minden embert, hogy jámbor legyen, és együgyű szeretetből szolgálja felebarátját minden álnakság nélkül. Mert az Isten haszonra teremtötte az embert. Így szól az Szentírás: És az Isten megláta mindeneket, kiket teremtett vala, és igen jók valának; azaz haszonra és szolgálatra és nem ártalmára valának teremtve. Ezt kedig még a pogán bölcsek is megértötték. Mert ezt mondják: Homo homini Deus: Hogy az ember más embernek javára legyen, követvén az isteni természetet. És valaki e természetből kihág, és felebarátjának ártalmára siet avagy veszedelmére: annak az igaz és jóakaró Isten ellene áll. És az ő szent bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy ahol az álnak és gonoszakaró felebarátjának ártani akar, szinte ott önnenmagát elveszti. Mert a próféta mondja: Apprehendit astutos in astutia sua. Végezhetsz valamit felebarátodnak veszedelmére; de az Isten elfordítja végezésedet tönnen veszedelmedre. Így szóltak a régi magyarok is: Aki a más ember lovának vermet ás: az önnen lovának nyaka szakad belé.

Továbbá erre is int a fabula, hogy minden ember az ő hivataljába megmaradjon, és abban híven és isteni félelembe eljárván, megvárja bizonyos reménséggel az Istennek áldomását. És azon Isten, ki arra hítta őtet, rendelte és hítta, nyilván eltáplálja és eléltöti. Ne kezdjen ez okaért senki testi kévánságból új dolgot, olyant, melyet az Isten nem parancsolt, és el nem rendelt, és melyet az ember nem ért meg, sem tanolta. Mert nyilván végre megsiratja nagy lelki fájdalommal az ő vakmerő bátorságának indulatját. Példákat hozhatnánk elő. De megtekintsed csak e mostani világot, mely mindenütt rakva vélek.

Egy szép kevér ló, szép aranyas nyereggel és aranyas fékkel és bársonyos caprakkal, talála egy megterhelt, fáradott szegény szamárt elöl egy szoros úton. És midőn a szegény szamár a terhőnek és fáradtságnak miatta nem kelhetne ki hamarsággal az útból, ottan rúgni kezdé a ló, és a sárba dőté a szamait. Alázatoson kezde a szegény szamár szólani, és mondá a lónak: "Miért műveled ezt rajtam? Nem látod-é, hogy halálra megfáradtam? Bizony nem kellene ezt rajtam művelni. Hiszem én is ugyanazon Istennek teremtött állatja vagyok." Felelé a szép és kevér ló: "Öremest műveltem, rút, ondok barom! Nem látod-é, kicsoda vagyok én? Nem látod-é, micsoda vagyon fejembe és hátomon? Ez okaért megtanítlak, hogy másszor megnyitod szömeidet, és urad előtt kitakarodol az útból." A szegény szamár nem szóla többet, hanem veszteg hallgata nagy fohászkodással. Nem sok üdő múlva megrészegüle a lónak az ura, és a szép lóra felülvén jargalni kezde alá s fel, s általszektetvén egy árkon, megüté a ló az inát, és elsántula belé. Kevés idő múlva eluná az ura a lónak sántaságát, és kiadá azt a majorba, hogy befognák, és hámot vontatnának vele. A major száraz szalmával kezdé azt hizlalni, és a villával gyakorta vakarni, annyéra, hogy oly igen elhízék, hogy csak a bőre és a csontja lőn. Mikoron ez okaért a major befogta volna némelkor, és egy jó rakott szekér előtt igen kínálná őtet egy alkolmas pálcával, meglátá a szamár azt a zöld pázsitról, és mondá a lónak: "Hallod-é, te szép farkú! Nemde te valál-é ama szép és kevér ló? Kérlek, hova tötted ama szép aranyas féket és nyerget és ama szép aranyas, bársonyos caprakot? Mit használsz immár ama te kövélységes kérkedéseddel és kövélségeddel? Megutálál ugyan engemet, szegény megnyomorultat, és a sárba dőtél, de úgy tetszik, hogy az Isten bosszúmat megállotta terajtad. Noha szegény megnyomorodott terhőhordó állat vagyok, de ugyan azért nem cserélnék véled. Bezzeg hitván és rossz kalandosba állottál be. Bizony rossz vakarója vagyon uradnak! Ha sokáig így megvakarnak, bizony a tímároknak hámosába behajtják bőredet, és farkad a szitacsinálóknak jut!"

ÉRTELME

E fabula erre inti az embereket, hogy senki el ne higgye magát, és őhozzá képest senkit meg ne utálja se szépségeért, se jó szerencséjeért, se jó egészségeért, se nemességeért, se kazdag voltaért, se egyéb valami külenbségeért. Hanem az ember meggondolja, hogy a szerencse megváltozandó, és gyakorta megváltozik. Azért a régiek, midőn a szerencsét meg akarták írni, kerék formában írták meg: Hogy forog, mint a kerék a szekéren. És aki mostan fenn ül, az egy kis idő múlva ott alatt csügg. Ismeg egy szüzet írtanak egy körek glóbison. Minthogy a szűzen senki erőszakot nem művelt, azonképpen a szerencsének sem parancsolhat, erővel sem vehet semmit rajta. Gömbeleg pedig a tőke, akin áll, igen hamar elfordul. Evvel azt jelentötték, hogy ne bízzék senki a szerencsének állhatatosságába, hanem féljen és tartson bizontalanságától. Mi keresztyének vagyunk, és minékünk nincsen szerencsénk; mert pogán szó a szerencse. Hanem Istenünk vagyon, kinek gondjaviseléséből lesznek mindenek. Semmi nem lészen a szerencséből és történetből. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselő, mindeneket elrendelő. Ez, mikor látja, hogy a kevély ember elhagyá a célt, és felebarátját megutálja, erőszakot vészen rajta, és minden ok nélkül lába alá tapodja, és semminek véli. Ottan az igaz Isten az ő szent igazságából és ítéletiből megbüntöti a kevélt, és kegyelmességét megvonssza tőle, és ajándékitól megfosztja: ottan úgy jár, mint a szép és kevér ló. Mert kinek privilégiomja avagy fejedelmi szabadsága vagyon, az, mihelt nem jól él véle, ottan a privilégiomát elveszti. Szinte ekképpen, aki elhiszi magát az Istennek kegyelmessége és annak ajándéki miatt és azokkal gonoszul él, mind Istennek s mind felebarátja ellen, azt az Úristen megfosztja tőle, és szégyenbe ejti, mint itt a nagy délceg lovat. Ki-ki mind eszébe vegye magát ez okaért.

Nagy háborúság támada a lelkes állatok közett, a négylábúak és a madarak közett. És erősen kezdenek víni egymással. És mikoron egynyíhánszor megütköztenek volna, meglátá a puppenever, hogy a négylábú lelkes állatok megnyernék a viadalt. Minek okaért elméne, és a négylábú lelkes állatokhoz kezdé magát adni, és azoknak hízelködvén hozzájok adá magát, mint azokhoz, kik immár megnyerték volna a dolgot. Íme tehát hertelen elérközék a kösselyő. És ez erős szárnyait meg kezdé rázogatni, és biztatni kezdé a madarakat. És sereget rendelvén, erősen kezdé körmeivel szaggatni a négylábú lelkes állatoknak hátait, és szömeket megsérteni, annyéra, hogy hátat adnának a négylábú lelkes állatok, és a madarak tisztességes győzedelmet vennének. Annak utána közbejárás esék köztek, és megbékélének egymással. Midőn ez okaért megszűnt volna a had, a madarak megidézék a puppenevert, hogy okát adná, miért hatta volna el az ő nemét, és elszekett volna nemzetétől. De mikoron nem felelhetne, okát sem adhatná, mindjárást közenséges szentenciát mondának reája, és minden tollait kitépék, és számkivették. Ezútta fogva mind éjjel kell járni szegénnek.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy ki-ki mind az ő rendiben és hivataljában állhatatos légyen, és ne csavarogjon alá-fel, mert afféle cigánságnak hitván hasznája vagyon. Aki szolgálni akar, és mindennek kedvesködni akar, nem kellemetes. Mert mindenütt elveszti becsületit és kedvességét, és mindenfelől kétségesek lesznek hozzája. Ez okaért az ember csöndes legyen, és jól cseleködvén, hitében és fogadásában állhatatos legyen. Megőrizze lelkiismeretit, hogy az ellen ne cseleködjék. Mikoron igaz útban és hivataljában igazán eljár, ottan várja az Istennek oltalmát. És az Isten gondot visel reája, és megőrizi, meg is oltalmazza. Ne keressen az ember Isten kővül, az ő ura kővül és Istentől elrendelt társosága kővül, mely közett nyájasságat parancsolta az embernek, idegen társaságoknál, nemzetségöknél, népöknél etc. segítséget, kegyelmet, oltalmat etc. Mert a vége megmutatja, hogy nem jó, mint itt a puppenevernek dolgában tetszik.

Az ölv szálla egy fára, és midőn ott forogna az ágak közett, látá, hogy egy madárka rakott volna ott egy fészket. Reá menvén, tehát apró madárfiak vannak benne. Eljöve az anyjok, a philomele, és igen szépen kezde könyörgeni ez ölvnek, hogy ne bántaná a fiait. Mondá az ölv: "Nem bántom őket, ha szépen szólasz és énekelsz előttem." A philomele, rakva bánattal és ijedtséggel, azért ugyan énekelni kezde. Felelé az ölv: "Csak megcsúfolsz engemet, és szerével nem akarsz énekölni." És előragadván egyet a philomele fiai közül, meg kezdé azt körmelni és mellyeszteni. Nagy röpeséssel kezdé a philomele könyörgeni, hogy az ölv könyörülne rajta, és ne mellyesztené fiait. Felelé az ölv: "Hallod-é! Légy békösséges, jó madárka! Ne háboríts meg panaszolkodásoddal! Ugyan eszedbe vedd magadat! Kezembe vagy mind fiastól! Szabad vagyok véled, mind fiaiddal egyetembe. Éles ugyan az orrod, de csak féregszedni való. De énnékem mind orrom s mind körmeim igen horgasak és élesek." Midőn az ölv ekképpen nagy kevélyen szólana, hátul odaballaga egy madarász, és lassan felnyúlván a fa megül, nyakába veté az urkot az ölvnek, és alá kezdé avval vonagatni és megfojtani. Ekképpen, aki sokokat kergötett és megfogott vala, azt viszontag megfogá a madarász, és mind a két szárnyát elvágá.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy minden ember jámbor és ártatlan legyen, és másnak kárt tenni és ártani ne igyeközzék. Mert noha szép, gyors, erős és hatalmas vagy, és az Isten ésszel és okossággal szeretett, azért azt ne gondold, hogy immár általszekted az árkot. Bezzeg nem! Meghiggyed ez okaért, hogy ha az Istent nem féled, és annak kedvébe nem lész, ottan az Isten talál mást, ki gyorsabb, hatalmasb, eszesb avagy ravaszb is lészen náladnál, és azt reád bocsátja, és az által megbünteti vakmerő bátorságodat, és úgy urkoz, hogy örök szégyent kezdesz vallani. El ne hidd ez okaért magadat! Senkit meg ne utálj, senkit ne dúlj! Mert az Isten kitölti rajtad az ő fenyegötését: Ve tibi qui praedaris: quia praedaberis! Jaj tenéked, ha valakit meg kezdesz kóborlani; mert ugyan ezen leszen virágod! Bár ne keress példákat a szent Bibliába: orrod előtt naponként elég vagyon benne. De bolondok vagyunk, mint a fuak. Midőn a puskás elbúik, és egyet meglő bennek, ottan felröpülnek a többi, és egy keveset kerengvén ismeg oda szállnak az előbbeli helyre, ahol amazt meglőtték, és ahol halva fekszik. Mindjárást mást lő, annak utána harmadikat, mindaddig, hogy egy sem marad elevenen bennek. Szinte ezenképpen cseleködünk mi is: az Isten szömünk láttára megbüntöti és elveszti a gonoszokat, a kegyetleneket és a kóborlókat. De mégis eljárunk a megszokott gonoszságba, és nem tudjuk magunkat eszünkbe venni. Jaj e nagy vakságnak és visszafordultságnak!

A farkas lakik vala egy hegyoldalba, egy barlangba, hova nagy sok kóstot gyűte, szándékba lévén, hogy nyugonni és jól akarna lakni. Eszébe vévé azt a róka, és utána kezde ballagni, hogyha valamiképpen megcsalhatná, hogy része lehetne a jó báránhúsba és az egyéb kóstjába. Mikoron a barlang elejbe ment volna, szépen köszene a farkasnak, és mondá: "Szerető farkas uram! Sok idő, hogy nem voltunk szömbe egymással. Éjjel sem jöttél a keresködésre a mezőre, ugyan igen bánkódtam rajta. Félek vala, hogy megbetegültél legyen." Eszébe vévé a farkas a ravaszságot, és monda a rókának: "Jól értem ravaszságodat. Megérzötted a jó bárányhúsnak az illatját: a hozott tégedet ide, nem az énhozzám való szereteted. De tova tarts, itt ne hógyagazz, mert ebbe nem észel." Látá a róka, hogy porba esett reménsége, és elméne. Látá kedig a hegyoldalba, hogy egy pásztor ott legeltötné nagy sok juhát. És hozzája menvén, mondá: "Jó pásztor uram, ha megajándékoznál, ugyan jó hírt mondánék tenéked." Mondá a pásztor: "Megajándékozlak, csak mondd meg." Mondá a róka: "Sokszor megláttam, mely nagy ként teszen rajtad a farkas, mely igen bolygatja és szaggatja a juhokat, és nincsen nyugodalmod tőle. De jere, megmutatom, hol fekszik egy barlangba. Megverheted, mert igen jóllakott most, és miért megtöltötte a begyüt, nem futhat." És odavivé a pásztort, és megmutatá a barlangba a farkast néki. A pásztor megragadá az ő képét, és általüté a farkast. És midőn kivonta volna, levoná a bőrt róla, és elméne véle. Ekképpen marada a kóst és a sok bárányhús a rókának, és jóllakék véle. Azonközbe oda jutának a juhásznak nagy komondori, keresvén gazdájokat, és midőn látták volna a sok kóstat, ottan csapni kezdék. Mondá a róka: "Hagyjatok békét néki, mert enyim a kóst." Mondának a komondorok: "E, te bakszar! Ne zúgolódjál! Talám igen viszket a hátad?" És midőn meg nem szűnék, megragadá azt az egyik komondor, és a földhöz üté, és a többi rajta, erősen kezdék a bőrét szaggatni, és annyéra mardassák, hogy csak alég mászkálhatna el. És mászkálván mondá: "Bizony, igaz az Isten! Ugyanazon mértékkel méretett énnékem, amellyel én annak előtte mértem másnak."

ÉRTELME

Az előbeli fabulának az értelme e fabulára is illik. Mert aki mást sérteni igyeközik, másnak kárt tenni, mást dúlni vagy kóborlani, és vermet ásván alája, el akarja veszteni, bár ne higgye, hogy ő is szűzen maradjon. Mert reája érközik az Istennek igaz ítíleti, és ugyanottan megtalálja a jámbor héss a kárt és veszedelmet, ahol megkeresi a hasznot és a nagy e világon való gazdag­sá­­got és dücsőséget. Minden ember ez okaért az ő hivataljában vesztegségbe legyen, és minden álnokságát és hamisságát eltávoztatván, igazán cseleködjék, és Istentől várjon mindent. Az emberi társoságban senkit ne bántson, kárt se tegyen senkinek se tanáccsal, se árultatással, se fondorlással, se lopással, se kóborlással, se csalárdkodjék valaminémű szín alatt. Mert az igaz hit és lelki bizodalom mellett szükség a jó lelkiismeret. Ez ha nálad nem lészen, meg nem maradhatsz az Istennek ítíletiben. Mert, mint Szent János mondja, így vagyon ez a szabadság minálunk, hogy valamit kérünk az Úrtól, megadja minékünk, ha a minnen szüvünk meg nem kárhoztat minket. Mert midőn a minnen lelkiismeretünk megvádol minket: veszett dolog akkor. Semmi nem következik utána, hanem csak confusio, pirongság és nem apró szégyen. Azért dorgálják meg a próféták a kegyetleneket: Vitézködni akartok? Meglészen benne: Furtum et rapina in domibus vestris. Orvoknak és kóborlóknak vagytok társai. Ugyan sív házatokban a lopott és a kóborlott marha. Nyilván bosszúállásra indítja ez a kiáltás a felségest. Végy a mindennapi, szömed előtt való példákból tanóságot. De nem látja senki, senki sem vészi azokat eszébe. Vadit quomodo vadit.

Egy igen szép szarvas talála egy igen szép forrásra. És midőn kévánságoson ijutt volna belőle, és a vízbe tekéntvén, szép szarvait meglátta volna, igen kezdé azokat dicsírni, és magát azokért elhinni. De midőn lábait megtekéntötte volna, megutálá és megszidá azokat. "Vaj (úgy monda) vékony és kesken rossz marha! Mire valók vagytok? Olyan kellemes vadnak olyan lábai legyenek-é?" Mikoron kedig a forrásba nézvén effélieket mondana, hallá a vadászónak kürtelését és az agaraknak sápolkodását. És megijedvén igen kezde futni. És noha utána volnának az agarok, de meg nem foghatták őtet a sük mezőn; miért gyorsan elviszik vala az ő vékony lábai. Midőn ez okaért az erdőre érközett volna, sűrő vala az erdő, és megakada szép szarvaival. És midőn ott vesződnék szarvaival, elérközének az agarok, és megfogák a szarvast. Mikoron immáran a földre ejtötték volna, és horcolni kezdenék bőrét, ottan mondá a szarvas: "Jaj, mely igen bolondul töttem ítíletöt! Amit az Isten javaimra és mentségömre teremtett és szörzett volt, azt megaláztam és megvetöttem: ami kedig romlásomra és veszedelmemre volt, azt dicsírtem és felmagasztaltam. Jaj, ki visszafordult dolog ez!"

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy ki-ki mind tartson az Istentől, és böcsülje az ő szentséges tanácsát, melyből mind az embert és minden ő tagjait teremtötte. Ő tudja az ő alkotványának mivoltát. Semmit nem teremtött ok nélkül. Tudta ő és tudja, mire való az ember minden ő tagjaival. Bolondság a mi dolgunk, és igen tévelygünk a mi ítíletünkben. Sok dolgokat igen kedvelünk, és igen nagyra becsülünk, és igen kevélködünk miatta. De az Istennek csoda az ítíleti, mert úgy forgatja a dolgot, hogy azt, amibe gyönyörkedünk, és melyet igen drágának tartjuk, azt fordítja kárunkra. És azt tészi, hogy azt kell becsülenünk és igen hasznosnak ítílnünk, ami szömünk előtt igen elvetett volt. Ez okaért a keresztyén ne mestergösse az Istennek szörzését, hanem, mint az Isten elrendelte, úgy járjon el az ő hivataljába.

A juhok és farkasok erősen hadakozának egymással, és egyik rész sem engede a másiknak. Sokan valának kedig a juhok, kiknek sok segítségök is vala, mert mellettek támadának a kosok és a bakok, de kiváltképpen a komondorok. És annyéra lőn a dolog, hogy minden ember azt ítílné, hogy a juhoknál lenne a győzedelem. A farkasok ez okaért elküldenek követöket a bárányokhoz, hogy békességet szörzenének. A békösség és frigy lőn köztek, megerősíttötvén ez okkal, hogy mindenik rész túszul adná a legjobb barátait. Az együgyű juhok ez okaért túszul odaadák a komondorokat, az ő őrizőit. És a farkasok adának a juhoknak az ő farkaskölyköket. És ekképpen megkonfirmáltaték és megerősítteték a frigy közettek. Kevés idő múlva a farkaskölykök sivalkodni és ordítani kezdének. Ezt hallván a farkasok, megindulának és egybegyűlének, mintha a szegény juhok erőszakot művelnének a farkaskölyköken. És a juhokhoz jővén, erősen feddődének azokkal, vádolván őket, hogy megszegték volna a frigyet a farkaskölyköken. És reájok rohanván, megszaggatták őket kegyetlenül. És nem lőn, ki mellettek támadna, mert ő magok a jó komondorokat kézbe adták vala, és nem lőn, ki megvína és tusakodnék éröttek.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy ki-ki mind eszes legyen, és álnakságtól megoltalmazza magát. És az ő emberi társaságába meg segítse oltalmazni az egyenességet. Mert addig, még az egyenesség vagyon valamely társoság avagy nemzetség közett, addig az ellenség nemigen árthat, és kárt nem tehet. De mihelt az egyenetlenség férkőzhetik be, ottan kész a kár és a veszedelem. Kiváltképpen, mikoron az emberek hálaadatlanok, és jeles előttek járó embereknek munkájokat nem becsülik és nem kedvelik, hanem megvetik és megutálják őket, és minden apró dolgokat művelnek rajtok. De mi tanoljunk eszet és bölcsességet e fabulából, hogy az Istentől adott fejedelmünket és egyéb Istentől elrendelt gyámolunkat meg ne utáljuk, meg se vessük, hanem megbecsüljük és drágának tartsuk, mert azoknak árnyéka alatt lehet nyugodalmunk.

Egy férfiú csináltata magának egy fejszét. Midőn azt az erdőre vitte volna, könyörge az erdőbeli fáknak, hogy egy kemény darab fát adnának őnéki, hogy nyelet csinálna abból a fejszébe. Tanácsot tártának egymással a fák, és azt végezék, hogy az olajfa, miérthogy sziúsb volna a több fáknál, egy ágat adna néki, hogy az ember fejszenyelet csinálna belőle. Az olajfa odaadá az egyik ágát, és az ember nyelet csinála belőle a fejszébe. Midőn azt megkészítötte volna, a fáknak kezde menni, és egyenként le kezdi azokat vágni, akármely nagyokat is. És mondá a töllyfa a többinek: "Jól vagyon! Ugyan úgy kell bolondoknak! Ez a mi bolondságunk­nak az igaz jutalma. Miért adtunk a fejsze nyelére való fát oda? Ha nyele nem volna, nem vághatna véle. Jaj, bolondul cseleködtünk!"

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy eszes légy, és eszedbe vegyed, midőn ellenséged tanácsat és segítséget kéván tőled, hogy úgy adj tanácsot néki, és úgy segétsed, hogy tönnen tanácsodból és segétségedből arcól ne támadjon reád, és veszedelmedre ne járjon. Ellenségödet ne gyűlöljed, ne kergössed, és bosszúállásra ne igyeközzél, de azonközbe úgy adj tanácsot és segétsed, hogy abból erőt és birodalmot ne vehessen rajtad. Mert ha te istenes lévén, megsegéted, és jól tész véle, netalántám ő istentelen, és a tiedből arcól támad reád, és nyavalyába és nyomorúságban ejt. Ezért mondja a bölcs: Ellenségednek soha ne higgy! Ha kedig megkérded: Mint kell tehát segíteni? Ím, reá tanít a bölcs: A te forrásodat meg ne rekesszed - úgymond -, hanem hadd folyjon ki folyásokban, de a forrást avagy kútfejet magadnak tartsad; te légy annak ura, és bírjad azt. Szent Pál ezt mondja: Úgy adjatok alamizsnát, nem hogy más hivolkodjék belőle, tü kedig gyötrölmes szükségben legyetek. A régi eszes magyarok ezt mondották: Hallod-é, kötve higgyed komádat!

A farkas az erdőben járván, talála egy komondorra. Azt megszólítván monda: "Szerető atyámfia, honnég vagyon ez, hogy oly igen kevér vagy, és oly sima a hátad?" Felele a komondor: "Onnég vagyon, hogy uramat, gazdámat jámborul szolgálom, és éjjel-nappal vigyázok jószága és marhája mellett az orvok és tolvajok ellen. Midőn éjjel megérzem őket, ottan ugatni kezdek, és a gazda felserken, és elűzi őket. Midőn asztalhoz ül, megemléközik hívségemről, és a tánérról vet önnem. A házinép is igen kedvel, és mindenféle maradékból részt tesznek énnékem. Ottan az eresz alá megyek és elnyújtózom, és igen-igen ídesden aloszom. Onnég oly sima a hátom." Mondá a farkas: "Ah, szerető atyámfia, bódogul vagyon dolgod. Vaj, mely igen kévánnám, ha oly könnyen találhatnám életemet, minden munka nélkül. De kérlek, atyámfia, mi lelte nyakadat? Igen elment a nyakadon a szőr, sőt még a bőred is valami csusszolás miatt felhámlott, és ugyan elkopott. Kérlek, mondd meg énnékem, honnég vagyon ez?" Felele: "Miérthogy igen haragos vagyok, ezért nappal láncon tartnak engemet, csak éjjelre szabadon bocsátnak; akkoron az udvarba alá-fel futok, és ha egy helyen nem szeretem háltomat, ottan mást keresek." Mondá a farkas: "Bátor magadnak tartsad ezt e bódogságos életet, melyet annyéra felmagasztalsz. Énnékem nem kell! Noha nem lehetek igen kevér, és noha borzas a hátom, noha éhséget szenvedek gyakorta: de mindazáltal szabadságban élek. Mind erdőn, mind mezőn szabadon járok. Akkoron lefekszem és felkelek, mikoron én akarom. Senki nem pepecsel a nyakam környül sem lánccal, sem kötéllel. Szabadon vadászok etc. Ennek okaért menj haza. Én az erdő felé tartok."

ÉRTELME

E fabula ezt mutatja, mely igen örüljen az emberi természet a testi szabadságnak, és mely igen kedvelje a testi kívánság szerént való életet. Mindenha arra igyeközik, hogy megmeneköd­hessék a kereszttől, és a szolgálatot elkörülhesse. Maga efféle testi szabadság és a testnek kévánsági szerént való élet nem hasznos az embernek, hanem gonoszára és veszedelmére vagyon. Mert noha szabadon megyen a farkas, de azért mindenkoron félelembe és rettegésbe vagyon. Mert tudja, hogy nem meneködhetik, és hogy a csávába vagyon az ő bőrének a helye. Ezért jobb az embernek, hogy az Istennek akaratja és rendelése szerént szolgálatban, munkába legyen foglalatos, az emberi társaságnak megsegítésére és hasznájára, hogynem mint magának lenne, és a testi szabadságban és gyönyörkedésben eltunyuljon és elrestüljen. Ha két kapa vagyon, az egyiket tegyék a szegre, a másikkal menjenek kapálni. Addig, még ez elvásik és elkopik a kapálásnak miatta, addig a másik is megemésztetik a rozsdától. Ennek okaért jobb az embernek, hogy vigyázzon és hivataljában szorgalmatossággal eljárjon. Mert ekképpen megoltalmazhatja jó lelkiismeretét az Isten előtt, kinél nagyobb kéncs nem lehet az embernek mind e széles világban.

Egyszer az emberi testnek tagjai egybetanácskozának a has ellen, mondván: "Ím a gonosz has mit cseleköszik? Mindéltig veszteg vagyon és hivolkodik, soha nem teszen dolgot, hanem mindenkoron jóllakik. Mi több tagok nem győzik őtet mindenha megtölteni. Ennek okaért megszűnünk, és tovább nem dolgozunk, és nem szolgálunk néki." E végezés után veszteg lőnek a tagok, és nem adának enni a hasnak. Mikoron a has böjtelni kezde, ottan nem kezde zsírt és erőt adni a tagoknak, és mindjárást meg kezdének lankodni és megerőtlenedni. Ottan mondának a tagok egymásnak: "Gonosz tanácsra vitt minket a pokol irigység; ím ezt végezők, hogy ne adnánk enni a hasnak: és nem a hasnak töttünk kárt, hanem minnenmagunknak, annyéra, hogy csak alég vagyunk belé; ha ez okaért el nem akarunk veszni, tehát jertek el, és szolgáljunk és enni adjunk a hasnak."

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy ki-ki mind az ő hivataljában megmaradjon, és abban az ő tiszti szerént cseleködjék, és minden rendbeli embernek szolgáljon, mint az Isten e világon az emberi társoságot az ő rendibe elosztotta. Ez okaért hivatalodban híven eljárj, és légy csendes. Egy rendbeli emberekre se irigyködjél, mert az Isten az ő szent bölcsessége szerént ekképpen akarta az emberi társoságot rendökben befoglalni. Ha tenéked munkálkodnod kell, és munkáddal mást segítened: meg ne háborodjál érötte, és szüved ne legyen békételen miatta. Mert Istennek akaratja ez. Ha kilemben akarta volna, megtalált volna tégedet is, és más hivatalba és rendbe helyheztethetett volna tégedet. De nem akarta. Tehát vedd jó néven tőle, és légy békösséges! De ezt mondod te: Jó bizony más embernek uralkodni és hivalkodni: azonközbe énnékem az orromon foly alá a veréték, és feltörik a tenerem a nagy munka miatt etc. Bezzek ez így jár, és az Isten úgy akarta. Mert ezt hagyta az apádnak. De ne gondoljad, hogy más ember az ő hivataljában munka nélkül legyen. Mindennek vagyon az ő bibije. Te munkálkoszol, és munkádból adod az adót fejedelmednek, pásztorodat megsegíted etc. De ha azoknak nyughatatlansága és szorgalmatossága terajtad volna csak egy napig, bezzeg igen hamar elunnád.

A majom az úton menvén elöltalála egy rókát. Mondá az a majomnak: "Bezzek hitván termetű vagy, és undokul vagyon az alfeled. Nám, minden benézhet, mind egy boldba, miérthogy farkad nincsen. Annak felötte igen hitván ködmened vagyon." Felelé a majom: "Így vagyon. Elég nyavalyákban vagyok. Minden meggugol és csúfol mezítelenségem miatt. De nem tehetek róla. A természetet meg nem másolhatom." Mondá a róka: "Mit ítélsz tehát énfelőlem?" Mondá a majom: "Szép állat vagy, és szép subád vagyon. Annak felötte nagy hosszú farkad vagyon. Kérlek, jó atyámfia, adj a felét a farkadnak énnékem, hadd fedjem be az alfelemet, hogy megmeneködjem ennyi sok mevetéstől és csúfolástól." Mondá a ravasz: "Vaj nem! Mert azt akarnám, hogy még ennél hosszabb volna a farkam. Okos és bölcs lelkes állat vagyok én, engemet illet ez a szép ékösség. Bolond vagy te, ez okaért ellehetsz a nélkül." Azonközbe hallanak valami kürtszót. És mondá a majom: "Micsoda szó ez, talám táncra sípolnak?" Mondá a róka: "Tetszik, hogy bolond vagy, miérthogy nem érted. Én jól értem. A vadász vagyon útba; nyilván a szép subámat kévánta és azt keresi, de elmegyek előtte." Azonközbe hertelen megkörnyéközék őket az agarok. És a majom hamar felfuta egy magas fára. De a róka hógyagozni és csavaragni kezde az ebek közett, és megfogák őtet, és meg kezdék tépni subáját. És kiáltani kezde a majom: "No, róka mester! Vedd elő mesterségödet és bölcsessége­det! Meneködjél meg immár ezektől! Bolondnak alítasz vala engemet, de látszik immár, kicsoda volt az. Irigységedből és kevélységedből nem től részt a farkadból. Hol immár mind farkad, mind szép subád? Mit használ immár tenéked mind kevélséged, okosságod és a te nagy ravaszságod?"

ÉRTELME

E fabula egybetartja a szegény együgyű embereket a kazdagokkal. A szegény mindéltig csak az ő szegénségét nézi, és azt fájlalja, hogy a kazdagoktól ez világban megutáltatik. De nem vészi emellett eszébe, mely igen nagy sok jóval megszerette őtet az Isten. Ezért mondja ama bölcs: "Vaj, ki bódogok volnának a paraszt és szántó emberek, ha az ő javait meg tudnák megis­merni! Emellett, midőn a kazdagot látja, nagy bódognak ítíli; de nem veszi eszébe, mely sok és számtalan nyavalyákban forogjon a kazdag. A szegény senkitől nem tart, és bátorságban nyugszik. De a kazdag nyughatatlan, mert a sok gondok és szorgalmatosságok, ezek mellett a sok félelmek és rettegések ugyan megfőzik és megemésztik az ő szüvét. Ha éjjel a jó dunhán hál, nem alhatik, hanem csak süreg-forog rajta: szinetlen szól és pörel a párnával. Ennek okaért a bölcs e fabulával arra tanítja a szegényt, hogy megelégedjék avval, amit az Isten és a természet adott néki. Isten így akarta az ő rendbeli életét. Megelégödjék ez okaért véle. Annak utána tanítja a kazdagot, hogy szépsége és kazdagsága miatt kevély ne legyen, és felfuvalko­dásból a szegént meg ne utálja. Mert Isten vagyon, ki igaz ítílő bíró, ő látja és megismeri mind a kettőt. A szegény alázatost és együgyűt kedveli, de a kevélt gyűlöli és ellene áll annak, mint Szent Péter mondja. Mikoron kedig ő ítíl: akkoron megfogattatik a bölcs az ő bölcsességébe, és az okos megakad az ő álnakságával, mert őellene nincsen sem bölcsesség, sem okosság, sem valami fogás, mint a bölcs Salomon mondja.

Egy szarvas jöve a mezőn az ökrökhöz, és hánni-vetni kezdé magát az ökrök előtt, és kérködni szép termetiről és gyorsaságáról és szabadságáról. És monda az ökröknek: "Nyavalyás állatok vagytok tü, és mindéltig igába forog nyakatok. És miért lassan ballaghattok, el nem távozik az eszten oldaltokból. A gyászolhoz kötnek, és száraz szalmát előtekbe vetnek. Akkoron isztok, mikoron adnak. De én gyors állat vagyok. Mind az erdőket s mind a mezőket bejárom, a szép füvekben és virágokban ugyan válogatva észem. A hideg forrásokból nagy gyönyörűséggel és kévánsággal iszom. Ha valami félelem támad, ottan bemegyek nagy hamarsággal a sűrő erdőbe, és felfutok a magas hegyekre, és ott lakom nagy bátorsággal." Mondának az ökrök: "Nem irigyködünk reád a te nagy bódogságodért. Nincs mit tennünk. Ha a természet így hozta állapatunkat, ugyan abban kell megmaradnunk." Nem sok nap múlva a vadászó talála a szarvasra, és környülvévé azt az ebekkel, és kergötni kezdé. És midőn elejét vötték volna az ebek, hogy az erdőre nem mehetne be, kénszerítötték egy faluba befutni. És midőn egy ólba befutott volna, találta ott ökröket a gyászolhoz kötve. Mondának azok: "Mi dolog, mi dolog, szarvas uram? Bizony, igen megizzadtál. Nyilván nem zsákkal ijesztöttenek." Mondá a szarvas: "Jaj, csaknem odaveszék! Kérlek, hadd rejtezzem el itt nálatok." Felelének az ökrök: "Igen kérközel vala minap bódogságod felől; de hitván bódogság ez, ha mindenkoron oly nagy félelembe vagy az agarok és ebek miatt. Mi ökrök és nyomorúságos állatok lévén, meg nem cserélnénk véled. Bizony ide nem jó helyre jöttél. Mert, ha itt megtalálnak, ottan megölnek: holott semmire nem vagy jó, hanem húsod csak tálba, bőred kedig subicának való. De bújjatsza amoda a széna alá! Tőlünk ne félj, mert mi el nem árulunk." A széna alá bújék ez okaért a szarvas, és ott hallgata.

Midőn a családos ember szolgái bejöttenek volna az ólba, hogy enni adnának az ökröknek, valami szalmát vetének nékik, nem látván a szarvast a széna alatt. És midőn kimentenek volna, igen örüle a szarvas, és mondá: "Jó helyen vagyok; csak estig meg ne találjanak, könnyen elmehetek annak utána éjjelre." Mondának néki az ökrök: "Légy veszteg, és hallgass, mert ihol jő a gazda. Ha e miatt megmaradhatsz, jó szerencséd lészen. Mert ez mindenüvé bújik, és minden szurdékot kikeres." Midőn ez okaért a gazda bejött volna az ólba, meglátogatá a gyászlot. És szitkozódni kezde, miérthogy csak egy kis szalmát talála az ökrök előtt. És ő maga elmenvén, villát kapa, és szénát kezde vetni az ökrök elejbe. És mikoron bőven felvenne benne, látá ott a szarvasnak nagy szarvait, és betévén az ajtót, kiáltani kezdé szolgáit. És azok eljővén, megfogák a szarvast. És a gazda agyonvereté, és szépen a bőrét levonatá etc.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy senki el ne higgye magát a jó szerencsébe, és az Istennek ajándéki miatt fel ne fuvalkodjék, és ő magához képest senkit meg ne utáljon. E világi bódogság nem állandó. És noha a szépségnek és egészségnek és a testi szabadságnak valami gyönyörűsége vagyon, azért nagy szorgalmatosság, gond és félelem vagyon mellette. És noha a rabatás élet valamennyére nehéz és nyomorúságos, de azért csendesség, békösség és nyugodalom vagyon mellette.

Annak utána arra tanít a fabula, hogy egy családos ember se bízza jószágát és marháját szolgáira és béresire. Mert miérthogy nem övék a jószág, azért nem viselnek úgy, mint az övékre, gondot, hanem csak szerencsére szolgálnak. A családos ember ez okaért ő maga lásson dolgához, és ne bízza teljességgel másra. Mert amennyére lát az ő szöme, annyéra szolgálnak a szolgák és béresek. Ezért felelt ama bölcs, mikoron megkérdötték, mitől meghíznék inkább a ló: Hogy semmi azt ennyére meg nem hizlalja, mint az ő urának avagy a családos embernek a szöme.

Az időben, mikoron az erős oroszlány királlyá tévé magát, hogy a több négylábú lelkes állatokon uralkodnék, jó hírnevet akara magának szörzeni az ő királyi birodalmának a kezdetiben, és eskivéssel fogadást tőn, hogy ennek utána elhadná a kegyetlenséget, és vérontástól megoltalmazná magát, meg sem sértené a lelkes állatokból egyiket is; hogy ugyan ártatlanul akarna élni.

Egy idő múlva erősen kezde bánkódni az ő fogadása miatt, miérthogy meg nem másolhatja vala természetit, és okot kezde gondolni, melyből és mely miatt ismeg hozzájok férkőzhetnék, és megehetnék bennek. És midőn egyik lelkes állatot elejbe hítta volna, titkon megkérdi vala azt, mit ítílne az ő leheletiről? Bidös volna-é, avagy nem? Midőn a lelkes állat ezt felelé, hogy büdes volna: ottan hozzákapván, megszakasztja vala azt, és megészi vala. Ha kedig felelé, hogy nem volna büdes, így is megölé és megövé. Végre megkérdé a majmot, ha büdes volna a szája, avagy nem. És a majom felelé: "Nem büdes - úgymond -, hanem jeles és nemes illatja vagyon, mint egy jeles fahének és szekfűnek, és mintha temjéneztenek volna." Gyönyörködék az oroszlán a majomnak feleletiben, és akkoron nem bántá, hanem békösséggel elbocsátá.

Midőn egynyíhány nap elmúlt volna, eszébe juta az oroszlánnak a majom, és müvelhogy okkal hozzája férne, ravaszságból beteggé téve magát. És midőn a doktorok és az orvosok meglátták és megítélték volna a vizeletét, és megtapogatták volna az első lábán a pulzust, megismerék, hogy semmi nyavalyája volna. És azt adák tanácsul néki, hogy gyönge étellel élne, és könnyen emésztő állatokat ennék, és ismeg vidámságot venne. Mondá ez okaért az oroszlán: "Igen ehetném majomhúst, mert azt még nem kóstoltam." Ottan elkülde, és elhozatá a szegény majmot, és megövé azt, és nem használa a szegény majomnak, hogy annak előtte hízelködésből dicsírte vala az oroszlánnak leheletét, mostan kedig semmit nem vétett vala ellene.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, mely igen gonosz legyen az emberi természet, mikoron előmehet az ő akaratjában, és meg nem enyhíttetik az Istentől a szentléleknek és a szent keresztnek általa. Mert ha az ember előviheti dolgát, hogy megkazdagulhat, és a más embereken való birodalmot megkaphatja, ottan megváltozik, mint a régiek bizonságot ezekről vévén ezt mondották: Honores mutant mores. Csak valami tisztességre emeljék az embert: ottan meglátszik, micsoda volt benne. Mint egyszer egy igen szent és ájítatos csali barát vala, ki igen alázatoson hajtott fővel jár vala, és mindenkor csak a földet nézi vala. Midőn sok ideig mind ekképpen járt volna az ő nagy alázatosságban, meghala a gárdián. A fráterek tanácskozni kezdének, kicsodát kellene gárdiánná tenni, és mondának: "Imezt az ájítatos és alázatos frátert tegyük gárdiánná; ez jámbor, szent és igen alázatos; ez nem rongál bennünk, hanem igen kegyes atyánk lészen." Mikoron immár gárdiánná és fejedelemmé választották volna, kevés idő múlva új kápában öltezék a gárdián, és fenn kezdé az orrát viselni, és felszóval té s tova a barátoknak parancsolni; végre két ifjú nyakas barátot kezde utána jártatni. És ki ellene moccon vala, azt igen meg kezdé söpreni. Hozzámenének a vény barátok, és mondának: "Szentséges atyánk, meg ne háborodjál beszédünkért. Oly igen alázatoson jársz vala azelőtt. Immár, hogy gárdiánná töttünk, igen fenn viseled magadat, és oly igen kegyetlen vagy. Mi oka annak?" Felelé a gárdián: "Bolond agebek, nem olvastátok-é gyermekkorotokba, mit mond a Cato? Fistula dulce canit, volucrem dum decipit anceps. Valaki varjút akar lőni, ne pengesse az íjnek idegét előtte. Alázatoson jártam azelőtt, és mind alá néztem, mert akkoron mindenkoron kerestem a kalastrom kolcsát. Immár megtaláltam, és kezembe vagyon: nem szükség az okaért alá néznem. A gárdiánságot soha nem adtátok volna énnékem tudományomra és bölcsességemre nézvén; mert jól tudjátok, hogy oly igen tudatlan vagyok, mint a mi nagy szamárunk. Ez okaért más módot kellett hozzá keresnem." Így vagyon ez okaért az Ádám fiának dolga. Ha valamiképpen előmehet, és felverheti magát, ottan nem ember, hanem tirannus, kegyetlen, és valami fejébe jut, azt is meg merészeli művelni. Nem jó az jámboroknak efféle embertelen tirannusokkal együtt lakni. Mert ha szolgálod, egy ideig mégis nem bánt, de mihelt meg­gondolja magát, ottan okot keres veszedelmedre. Igen jó ez okaért a keresztyénnek az ő életét a kereszt alatt viselni, hogy el ne higgye magát. Azért mondja Dávid: "Vajki jó, én ídes Uram, hogy engemet megaláztál, mert soha meg nem tanoltam volna a te üdvességes igédet." És Jeremiás: "Vajki jó az embernek, ha az Úrnak igáját viseli gyermekségétől fogva." Mert e nélkül az ember vaddá és teljességgel embertelenné lészen.

A nyúl előmenvén az úton, egy kert mellé juta. És bekakocsola a kertbe, és igen szép kékkáposztát látta a kertbe. És mind elkörülé a kertet, de sem rést, sem hágcsót soholt nem talála, hol bemehetne. Elöltalálá őtet a róka, és megkérdé a nyulat, mondván: "Miért nem mégy ím e kertbe? Lám, mely igen szép kékkáposzta vagyon benne?" Mondá a nyúl: "Jól láttam. De nem ért meg. Nem jó őtet enni, mert megcsömerleném tőle." Mondá a róka: "Ezennel én is így jártam, mert szép szőlőgerezdöket találtam vala. Azokban sem merék ennem, miérthogy érötlenek valának." Maga a szegény róka eremest ött volna benne, de nem ére fel oda, ahol lefüggnek vala.

ÉRTELME

E fabulák azt jelentik, hogy az emberi természet igen kévánatos, és sok dolgok után vágyódik. A bolondok, hogy az ő kévánságoknak eleget tehessenek, és mindenekben kedvek megtöljék, nagy sok veszedelmekre vetik magokat. De e fabulák erre tanítják az embert, hogy eszébe vegye magát, és eszesen cseleködjék, és ne induljon mindenkoron kévánsága után, hanem amit lát, hogy tisztességgel és Isten szerént nem érhet és meg nem találhat, annak ugyan békét hagyjon, és kivesse fejéből, és semmi számot nem tartson arra.

Egy varjú igen szomjú lévén, talála egy vederre, mely félig vala vízzel. Arra felröpüle, hogy innék abból, de nem érhete alá. Gyakorta körüli a vedret, de nem talála módot hozzá, hogy ijhatnék belőle. Végre okosságot gondola, és köveket hána egymás után belé, annyéra, hogy feljebb-feljebb töldegélnék a víz a vederbe: úgy szekék fel annak után reája, és eleget ivék belőle.

ÉRTELME

E fabula erre tanít, hogy jó móddal és okossággal mindent inkább igyeközzél cseleködni, hogynem mint erővel és erőszakkal. Mert efféle erőszakkal való cseleködet igen vélta kár nélkül leszen. Ha a varjú erővel eldöntötte volna a vedret, egyszersmind kiötlett volna a víz, és a varjú semmit avagy igen keveset kaphatott volna benne. De látod-é, mit használ az okosság? Ez okaért jó minden cseleködetben az embernek eszesnek lenni.

A vadász talála a mezőn egy farkasra, és igen kezdé azt az agarakkal kergötni. Elszalada a farkas előtte, és futa egy pásztorhoz, és mondá: "Jó atyámfia, igen vagyon utánam a vadász nagy sok agarokkal. Nem tudom, hova legyek. Adj jó tanácsot, és légy segítségül. Bizony meglátod, hogy megemléközem barátságodról, és minden szolgálattal leszek ennek utána." Mondá a pásztor: "Bátor mindenbe hozzám bízzál. Megmentlek tőle! Ihol vagyon egy barlang, abba menj be. Valami kórókat támasztok elejbe. És ha idejő a vadász, elmutatom, és meg­meneködel." Beméne ez okaért a farkas a barlangba, és a pásztor betámogatá a száját valami kórókkal. Eljőve a vadász, és kérdeni kezdé a pásztort, ha látott volna egy igen nagy farkast, hogy arra jött volna? "Bizony szép - úgy monda - a bőre. Igen kellene énnékem." A farkas kedig a kórók által kinéz vala a barlangból. Mondá a pásztor: "Jó uram, nem láttam. Erre ugyan nem jött." Azonközbe huna, és int vala szömével a barlangra, müvelhogy a vadász eszébe vennéje, hogy a farkas ott volna a barlangba. De a vadász nem vévé eszébe, és elméne. Mikor elment volna, kihívá a pásztor a farkast a barlangból, és mondá néki: "Ne félj, mert elment a vadász. No, mint tetszik? Nemde nagy barátságot műveltem-é véled? Látod-é, mely jámbor vagyok?" Mondá a farkas a pásztornak: "Bezzek jámbor a nyelved, de lator a szömed. Azt akarnám, hogy mind a két szömed kiapadna, mert csaknem elvesztél hunyásoddal és intéseddel."

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy jámbor légy, és senkinek ne árts, kárt se tégy. Mert akit bántasz, az megemléközik felőle, és ha lehet, okot keres hozzá, hogy ismeg megbánthasson, és bosszút állhasson rajtad. Ekképpen egyik gonoszból nagy sok támad. Mert a pásztor nem felejtheti, hogy a farkas egynyíhánszor elkapta a bárányokat.

Ennek utána azt is jelenti e fabula, mely igen rút dolog és nagy vétek legyen a tettetesség és képutálás, mikoron az ember mást szól nyelvével, és más vagyon szüvében. Efféle bélett ember nem tiszta ember, hanem fél ördeg. Ez okaért megoltalmazd magadat efféle két színtől és duplás nyelvtől. Ha valaki bántott: ne áruld el. Ne járj az álfurkkal! Ne igyeközzél bosszút állani rajta! Ajánljad a bosszúállást az Istennek. Gonoszt gonosszal ne füzesd! Nyilván hasznáját veszed, és sokkal, ugyan sokkal jobb leszen tenéked.

A madarak gyűlést hirdetének. És mindnyájan egybegyűlének ősszel. Látta azt egy madarász, és szerszámait készítvén, ő is a gyűlés felé kezde tartani. És midőn a madarakhoz ment volna, kezdé az ő lépes vesszeit ott a madarak mellett a fáknak ágaira felrakogatni, és a fák alá ülvén sivölteni kezde, és külemb-külemb módon fincolni. Mondának a madarak egymásnak: "Bezzek jámbor ember ez! Jertek, menjünk melléje a fákra. Hallgassuk meg az ő sípolását. Minékünk tisztességünkre műveli. Lám, ugyan sír belé, oly igen ájítatos." Maga a madarásznak pecsenés vala a szöme, és abból könyvez vala. És mikoron immár elindulnának a madarak nagy sereggel a sípszóra, mondá az egyik vén madár: "Álljatok meg! Ne menjetek! Mert bizonyával nem jól jártok. Mert még az apámtól hallottam, hogy igen gonosz ember ez, és minden nemzetünknek halálos ellensége. Igen sípol, igen sivölt, de akit az ő táncára vehet, bizony annak kitépi a szárnyát és behorposztja a fejét. Úgy vagyon, igen könyvez, de nem szeretetből műveli, hanem azon sír és bánkódik, hogy kévánsága szerént nem mellyeszthet bennünk. Ez okaért fogadjatok szót, ha mindnyájan nem akartok forgani a nyársba." Eszekbe vövék magokat a madarak, és hátramaradának. Látván ezt a madarász, felszedé lépét, és elpironkodék onnég.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy ne higgy mindennek. Szépen szólnak az emberek, és mézet ígérnek, de gyakorta mérget adnak helyébe. Régi bölcs mondás: Qui facile credit, facile et decipitur. Ha arra vihetnek, hogy hinni kezdesz az emberek beszédeknek, készen megcsalatkoztál. Okkal halljad ez okaért, és vedd be felebarátodnak beszédit.

E mellett ezt is jelenti e fabula, mely igen drága dolog legyen a jó és eszes tanács. És hogy senki a vének tanácsát meg ne vesse, és ne utálja. Mert gyakorta leszen, hogy egy eszes embernek tanácsával egy egész község magát megoltalmazhatja a veszedelemtől, és meg­meneködik. Miképpen erről sok példákat adhatnánk elő.

Két ember útra indula, az egyik igazmondó vala, a másik hízelkedő beszédű. És addig járának és búdosának, hogy végre Majomországba jövének. Akkoron kedig gyűlések vala a majmok­nak, és a majmoknak királya egy aranyas magas székben üle, és a sok majom mind udvart állának környüle. Parancsolá ez okaért a király, hogy megfognák a majomok a két embert, és elejbe hoznák. És midőn elejbe hozták volna őket, megkérdé a király őket: "Kicsoda vagyok én?" Felelé néki az egyik, a hízelkedő beszédű: "Te vagy a császár." Mondá tovább a király: "Kicsodák tehát ezek, kik környülem udvart állnak?" Felelé a hízelkedő: "Ezek a nagyságos urak, bölcs tanácsid, erős és hatalmas vitézid, kancelláriusid, komornyikid, hopmesterid és mindenféle nemes tisztbeli udvarnépeid, és ki győzné ezeknek nemes voltát és dücsőséges állapatját megmondani." Hallván azt a király, igen kedvelé feleletét, és igen tetszik vala néki a dicsíret. És meghagyá, hogy drága ajándékokkal megajándékoznák a dicsíretért, és elbocsáta­nák békével. Látván ezt az igazmondó, ő magába gondolkodni kezde, és mondá: "Íme, e hazug és hízelkedő lator mely igen jól jára hazugságával és hízelködésével: ím, mint ajándékozák őtet. Ha engemet kérdnek, és nem hazudozok és nem hízelködek senkinek, hanem megmondom az igazságot, hiszem, inkább megajándékozzák az igazságot, hogynem a hazugságot." Azonközbe elhívatá őtet a majomkirály, és megkérdé őtet: "Kicsoda vagyok én? És kicsoda ezek, kik környülem udvart állnak énnékem?" Felelé az igazmondó: "Majom vagy te mindazokkal egyetembe, kik környüled vannak." A király megháborodék, haragjába megparancsolá a majmoknak, hogy mindnyájan reá rohannának. És mindnyájan reája rohannának, és fogakkal és körmökkel megszaggaták, és szegént az igazmondásért megölék.

ÉRTELME

E fabulával a bölcs meg akarta jelenteni az embereknek visszafordultságokat, kiváltképpen a fejedelmekét és nagyurakét; müvelhogy azok az ő udvarokban inkább kedvelik a hazugságot és hízelkedő beszédeket, hogynem mint az igazságot, és hogy inkább megbecsülik a sima szájasokat, hogynem mint a bölcseket és értelmeseket. Ez a visszafordultság kedig, noha birodalmat vött volt valamennyére azelőtt való és régi időkben, de inkább mostan ugyan országul és hatalmason uralkodik mindenütt. A királyé a föld és az ország. Mert az volna az Isten képe és helytartója. De lám, mennyére jött a dolog, hogy immár a király viseli a nevet, de egyebek bírják a földet és az országot. Honnég vagyon az? Úgy vagyon, hogy a régi királyok a hív szolgákat és vitézeket megajándékozták jószággal; de meghidd, hogy kosszogásra, verítékre és vérre adták a jószágot: mostan kedig a fejedelmek mellé veti magát minden varga folt, és ott zsugorog, hazudoz, keneget, törlődik, hímez-hámoz, hízelködik, pihéket szed, fandorli etc.; és midőn a fejedelemnek erkölcsét veheti, akit a fejedelem kedvel, azt igen dicsíri, magasztalja; akit kedig nem kedvel a fejedelem, azt ócsárlja, szidja, és ékes szidalombeszé­dökkel illeti. Ha látod, tehát a fejedelmek ezeket szeretik, és ezeket jószágokkal meg­ajándékozzák. És akik nekik az igazat megmondják, azokat gyűlölik, és nem nézhetnek jó szömmel reájok. Ez nagy visszafordultság! Erről panaszolkodtanak mindenkoron a jámborok, még a szentek is. És ebből költ ama régi közmondás: Obsequium amicos, veritas odium parit. Üss csak kezére, ottan barátod leszen, de ha megmondod az igazat: ottan beterik a fejed. Majd minden rendbeli emberek közett uralkodik ez a gonoszság. Jaj e világnak!

Egy ló és egy szarvas egybeveszének, és igen kezdék egymást gyűlölni, és egymásra törni. De müvelhogy a ló látá, hogy szép és igen gyors volna a szarvas, képzé azt, hogy ő nem érne véle, és hogy bosszút nem állhatna rajta. Minekokaért irigységből indíttatván, elméne egy vadászhoz, és mondá annak: "Vajki jó hírt mondanék tenéked, ha szómat fogadnád. Ím, egy igen nagy és kevér szarvas vagyon egy helyen, ha azt megfognád, jó hasznáját vehetnéd. Jeles pecsenéket vághatnál belőle, mind a bőrét s mind a szép szarvakat drága pénzen eladhatnád." Mondá a vadász a lónak: "Én nem tudom, hol vagyon, és ha szinte megtalálom, nem áll meg, és nem lőhetem, sem meg nem foghatom." Mondá a ló: "Én megmondom, mit tégy. Én elmegyek, és megkémlem, annak utána idejövek hozzád, és megjelentem tenéked, hol vagyon. Addig te szerezz nyerget és féket. Annak utána ülj hátamra, és hamar odaviszlek, és jargalj utána és üsd által: ekképpen tied lészen." Minekutána a ló megkémlötte volna a szarvast, visszajöve a vadászhoz. És a vadász megnyergelé, és féket vete fejébe és reá üle. És midőn alámentenek volna a gödörhöz, ahol a szarvas vala, meglátá őket a szarvas, és felszekelvén, nagy gyorsan kezde a hegy ódalán felmenni, és a csere felé tartani. Utána innég a ló, és igen igyeközik a szarvast elérni. Midőn messze el kezdene maradni, a vadász vágni kezdé a sarkantyúval a lovat, és mondá: "Nosza jobban, mert így el nem érjük." Azonközbe az erdőbe esék a szarvas. És mondá a ló nagy fáradva: "Jaj, hagyj békét, igen elfáradtam, el nem érhetem. Szállj le rólam, és vedd le a nyerget hátamról és a féket fejemből." Mondá a vadász: "Elkéltél arról. Hátadon ülek; szájadban a zabola: bezzeg elkéltél a szabadságról, hanem odamégy, ahova én mondom. Ha kedig nem műveled, bezzeg megérzed a deffentő vasat az oldaladban" etc.

ÉRTELME

E fabulával erre int a bölcs. Előszer, hogy jámbor és csendességes életűek legyünk, és senkit ne bántsunk, senkivel egybe se vesszünk, mert abból irigység, gyűlölség és bosszúállásra való kévánság és igyeközet támad, melyekből lészen mindenféle nyavalya és veszedelem. Jobb az embernek, hogy baráti legyenek, mint ellenségi. Jobb, hogy ezer baráti legyenek, mint csak egy ellensége.

Annak utána arra int, hogy bosszúállásra ne igyeközzünk. Mert gyakorta történik, hogy az Istennek ítíletiből visszafordul a kasza, és ahol mi másnak akarunk ártani, és mást igyeközünk elveszteni, ott mi magunknak teszünk kárt, és veszélt keresünk fejünkre. Mert igaz az Isten, ki magának kévánja a bosszúállást. Vajha ezt meggondolnák a nagyurak, bizony jobb állapatban volna az ő dolgok. Budában nem volna török basa. De a nyereg hátunkon maradott, és a zabola szájunkban. Úristen, a te igaz haragodba emléközzél meg a te nagy irgalmasságodról. Amen.

Egy szamár az úton járván, talála egy oroszlánra. És az oroszlán előtt hánni és dicsírni kezdé magát. És monda az oroszlánnak: "Jere velem a hegy tetejére, és ott megmutatom tenéked, mint féljenek tőlem mind a mezői vadak." Mosologni kezde az oroszlán, és mondá: "Ottan menjünk föl." Midőn az okaért felmentenek volna a hegyre, az oroszlán mellé álla a szamár, és nagyon kezde szamár módra ordítani. Mikoron azt hallották volna a rókák és nyulak, igen kezdének menni és futni. Mondá a szamár az oroszlánnak: "Látod-é, mint ijedtek meg mindnyájan ezek, és mint futnak el?" Mondá az oroszlán: "Nem csoda ez énnékem, hogy elfutnak. Mert oly rettenetes szavad vagyon, hogy azt meghallván, ennenmagam is elfutottam volna, ha nem tudtam volna azelőtt, hogy szamár légy. De müvelhogy tudtam, kicsoda légy, nem gondolok ordításoddal."

ÉRTELME

E fabulával a bölcs azt jelenti, hogy az embernek az embere, kinek az Úristen elméjét, észt, bölcsességet adott, ne gondoljon a gennyedt és apró embereknek zúgódásával és rágalma­zásával. Te azt műveljed, ami jó és tisztességes, és hivatalodban híven s isteni félelemmel járj. Ne gondolj avval, hogy emberek jó cseleködetit visszamagyarázzák. Midőn őreájok körül a szer, hogy valami tisztben a közenséges társaságnak szolgáljanak és hasznot tegyenek, ottan tetszik, kicsodák, és hogy semmi haszonra valók, noha sokat tudnak kérködni és csácsogni etc. Innég támadott a közmondás: Hadd hazudjan varga Bereck, azért ugyan jó talpat szab. Ismeg: Generosi equi non curant latratus canem. Az úton eljár a jó ló, keveset gondol avval, hogy ugatják az ebek. Arra való a szamár, hogy ordítson: ám ordítson etc.

A kesselő vendégséget hirdete az apró madarak kezött, müvelhogy születésének napját illeni akarná. Az apró madarak nagy örömmel elmenének a vendégségbe. És midőn mindnyájan begyűltenek volna: a kesselő bezárá az ajtót, és fogdosni kezdé őket és mellyeszteni és egyenként megenni. Így lakának szegények a vendégségbe.

ÉRTELME

E fabula inti a szegényeket és az alá renden valókat, hogy az ő hivataljokban megmaradjanak, feljebb való rendre ne igyeközzenek hágni. És hogy megelégödjenek avval, amit az Isten az ő jóvoltából nékik ád, noha nemigen sok az. Ne társolkodjanak egybe a nagy dúsokkal és dölyfösekkel, mert nem egybe valók. Hamar megváltoznak a nagyurak, és ottan kész a pálca, vagy ötte meg az eb a hájat, avagy nem. Ezért mondották a régiek: Nem jó az urakkal cseresznét enni, mert ha elfogy: ottan a magokat kezdik homlokodra löveldözni. Ha nem ehetel igen borsost és gyömbérest: találsz sót, tormát etc., elégödjél meg vele. Salomon is azt mondja, hogy jobb tenéked egy darab száraz kenyered igazsággal és csendes lelküismerettel, hogynem a kazdagnak az ő nagy sok pipperes tál étke.

Egy idés oroszlán eluná magát, és bemenvén a barlangba beteggé tévé magát, hogy ez okkal ne kelletének vadászni menni, hanem ugyan helyében eleget ehetnék. Eljövének ez okaért a több vadak, hogy meglátogatnák az ő királyokat, mert meghallották vala, hogy beteg volna. És midőn egyenként bementenek volna hozzája a barlangba, mind megfogá őket, megfojtá és megövé. Végre eljövének a rókák is, és megállának a barlang előtt, és úgy néznek vala be. Mondá az oroszlán: "Mi dolog? Miért nem akartok bejönni?" Felelé az egyik róka: "Örömest bemennénk, de félünk." Mondá az oroszlán: "Miért?" Felelé a róka: "Azért, hogy nagy sok vadaknak a nyomát látjuk, hogy bementenek hozzád a barlangba, de egyiknek sem tetszik a nyoma, hogy kijött volna. Ez okaért légy csak ott benn, mi kedig itt kinn akarunk megmaradni."

ÉRTELME

E fabula arra tanít, hogy bölcsek és eszesek legyünk, és más ember kárán és veszedelmén eszünkbe vegyük magunkat, hogy a kárt és veszedelmet elkörülhessük. Ez kedig könnyen leszen, ha a mi hivatalunkban állhatatosok leszünk, és nem minden rendbeli emberekkel egybecimborálkodunk. Mert minden ember ember, de nem minden ember jámbor. Az emberek igen bélelve vannak, rakván tettetességgel és képmutatással, és ugyan természetek szerint igen hazugok. Sokat hallj ez okaért, és sokat láss, de keveset higgy és beszélj, ha azt akarod, hogy meg ne csaljanak.

Három gyermekdid kos áll vala az út mellett, játszadozván egymással. Azonközbe juta egy agg kos, mely igen fut vala az úton. Azt meg kezdék a gyermekdid kosok nevetni és csúfolni: "Hök, mint fut az aglemus. Bezzeg erősen rázza a ködment. Talám mind elhudozta magát, oly igen félt. Ó, szégyen agg vigyor!" Felele az agg kos: "Vaj bolondok, ha tudnátok, ki előtt futok én, bizony tü is elmennétek." Mondának: "Jól tudjuk, hogy farkas előtt futsz el. Az anyánk is gyakorta avval akar megijeszteni. De minap látánk egyet: bolondság attól félni! Lám, sem szarva, sem körme. Hosszú ugyan a farka, de kinek mit árthat avval? Minekünk jó ködmenünk és szarvaink vannak. Ha eljő, úgy deffentjük az oldalát, hogy mind elhányja a nemjót" etc. És midőn ekképpen még kérködnének, eljuta hertelen a farkas. Látván azt a kosok, megijedének, elfutamának, ki imide, ki amoda. És a farkas egyenként megfogá őket, és megfojtá és megövé őket, de az agg kos megmeneködék.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, mely igen veszedelmes legyen a vén és eszes embernek tanácsát megutálni és megvetni. A bolond ifjúság bátor, és nagy sokat tulajdonít magának; de ha reá jut annak utána, úgy vészen bizonságot magáról, hogy semmi volt az ő dolga, és hejába való minden kérködsége. Nagy bolondság azt magának tulajdonítani, ami nincsen. Továbbá erre is int e fabula, hogy senki ellenségét meg ne utálja. Mert gyakorta leszen az, hogy attól veretik meg és meggyőzetik az ember, akit ő semminek vélt, és mindenképpen megutált. Ha a farkasnak nincsen szarva és körme: vagyon igen hegyes foga, kemény nyaka és igen bátor szüve. Ez okaért tarts ellenségedtől, és noha együgyű, de: Et formica suam habet iram.

Egy ember és egy oroszlán veteködnek vala egymással az erő felől, melyik volna erősb a másiknál. Az ember azt mondja vala: "Erősb vagyok náladnál." Az oroszlán viszontag: "Én vagyok erősb." És midőn egybe nem férnének, bizonságra hagyák a dolgot mindkétfelé. Az ember elvivé az oroszlánt egy temetőhelyre, és egy koporsón mutata néki egy képet, holott egy ember ül vala egy oroszlánon, és hátravonta vala az oroszlánnak a nyakát, és kétfelé szaggatta vala a száját. És mondá az ember: "Ihol, látod-é, hogy az ember erősb az oroszlánnál? Látod-é, mint ül a hátán és mint bánik véle?" Felele az oroszlán, és mondá: "Semmi ez. A képíró jegyzötte és faragta olyformán. Ha én tudnék képet írni, nem úgy írnám, hanem hogy az oroszlán ülne az emberen, és azt megszaggatná. Semmi a te bizonságod. De jere énvelem a hárzsáló piacra, és nem képpel, hanem téteménnyel és ugyan valóba megmutatom, hogy én erősb vagyok náladnál." És midőn a hárzsáló piacra mentenek volna, és egybementenek volna az oroszlánnal, az oroszlán megütte az egyik lábával az embernek az inát, és ottan hátraesék, és reája szekelvén az oroszlán, minden tötemét eltördelé. És ekképpen téteménnyel, nemcsak beszéddel, megmutatá, hogy ő erősb volna.

ÉRTELME

E fabula azt jelenti, mely igen hejábavaló legyen a kérködség a cseleködet nélkül. Mert ez a gyarló embereknek, kikben semmi erő és tehetség nincsen, az ő természetek, hogy sokat tudnak csácsogni és kérködni. Mert ha egynyíhány dió vagyon a zsákban, nagyobban zerögnek, ha felvészed a zsákot, hogynem mint ha teli volna. Ezért mondották a régiek: Ignorantia audaciam gingnit ac temeritatem: at scientia cunctationem. A tudatlanok, miérthogy a dolognak súlyosságos voltát nem értik, igen merészek, készek mindenre. Igen bíznak erejekbe, és megrakják a süeget daru- és strucctollakkal, de ha reá kelnek, ottan megijednek, és a nyereg alá dugják őket; és akkoron megmutatja a félsz, hogy az előbeli felkérködés csak beszéd volt minden erő és tehetség nélkül. Effélieknek szüve szájokban vagyon, de az embernek, aki ugyan ember, mellyébe vagyon. Minek okaért nem minden apró fenyegötéstől lankadt meg az ina etc.

Egy balha eluná magát egy helyen, és mondá: "Rossz dolog csak egy helyen lakni. Bizony én is idegen földre megyek, és országokat akarok látni." Látá kedig, hogy az áros emberek a tevékről egy gazdánál leraknák marhájokat, hogy ott nyugodnának, és reggel ismeg utokra mennének. Elméne ez okaért a balha, és a szőres farmentringbe bújék, és ott hallgata. Mikoron kedig más országba jöttének volna a letételnek helyére, kibújék a balha a farmentringből, és leszekelék a földre, és mondá a tevének: "Ím, leszekelem, hogy tovább ne nehezítselek meg; mert eddig is nagy terhedre voltam tenéked." Mosologni kezde a teve, és mondá: "Aminthogy annak előtte nem terhöltél engemet, azonképpen mostan is nem könnyebbítöttél. Egy énnékem, ha farkam alatt lész, akár nem, te marcana féreg."

ÉRTELME

A bölcs e fabulával csípi a perenteleket és amaz apró nyálas embereket, kik hányják-vetik magokat, és magokat az öreg és eszes emberek közübe elegyítik, mintha ők is valamit tehetnének; és gyakorta meg is bosszontják a bölcs embereket, mintha őnekik is a Salomon tökét a fejekhöz ütötték volna, maga csak az alfelekhöz (tisztességgel mondva) ütötték azt. Ennek okaért, noha az öreg emberek ellene gyakorta támadnak, és versengnek vélek: azért ugyan csak perentelek és nyálas gombák, és miképpen, noha igen veszeködnek, senkinek semmit nem használnak, azonképpen senkinek nem árthatnak. Így lőn a nagy embernek, Philippus Melanthonnak dolga: mihelyt az igazságot megismeré, és elálla a kenyeres bálvány mellől, ottan nagy sok nyálas perentel támada ellene, kik ellene írának, mint Todt Mátyás, Heshusius, az Eber Pál, a vitebergi pispek etc. De mit használának véle? Mint a bolha, mely meg akará terhelni a tevét. Efféle perentelek ez okaért az ő nyálasságokkal mind a farmentringbe és a tevének farka alá valók.

Egy hangya külemb-külembféle magokat gyűte és horda be egy odúba. Télbe, midőn valamennyére szép idő lött volna, kihorda a nedves magokból a szélre, hogy megszárasztanája őket. Talála odajönni egy szekcső. Az, látván a magokat, könyörgeni kezde a hangyának, hogy részt tönne neki benne. Felelé a hangya: "Nincs-é tenéked?" Felelé a szekcső: "Nincsen." Mondá a hangya: "Mint vagyon ez? Mit műveltél nyárba, hogy nem gyűtöttél?" Mondá a szekcső: "Akkoron alá-fel szektem, és a melegbe gyönyörködtem és éneklettem." Mondá a hangya: "Ha nyárba hivolkodtál és vigadtál, eredj el mostan is, szekjél és mondj vigasságos éneket. Bizony, ebbe nem észel." És betakarítá a magokat az odúba.

ÉRTELME

E fabula erre inti a hivolkodó resteket, hogy ne hivolkodjanak, hanem hivataljokban eljárván munkálkodjanak, nemcsak az önnen szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniek, inniok és müvel magokat megruházzanak. Hanem hogy az ő alatta valóit is eltáplálhassák, és az Istennek tiszteletire segétségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salomon mondja, a rest kéz szegénséget nemz. A szégénségből kuldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salomon: Te rest, menj el a hangyához, és tanolj bölcsességet tőle etc. De mostan minden ember elkörüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi kuldus és seggen ülő tolvaj.

Egy varjú eleget évén mulatni röpüle. És midőn bokorról kőszálra és kőszálról örög fára ment volna, láta végre egy juhot a pázsiton legelni. És oda röpülvén, a juhnak a hátára száll. És midőn sokáig ott forgatta és teregötte volna magát, vágni kezdé az orrával a juhnak a hátát. És midőn sokáig gyötrötte volna és ide s tova kergötte volna, mondá a szegény juh: "Mért nem hagysz békét? Mit vétöttem én tenéked? Gondolnád meg, hogy egy szegény ártatlan juh vagyok. Miért nem mégy amoda ama komondorra? Szebb és simább annak a háta." Mondá a varjú: "Vaj, balgatog állat! Te tanítasz-é engemet? Nem tudod-é a varjúknak hosszú életét, hogy szinte kilencszáz esztendeig élhet egyik. Én igen vén vagyok, és jól tudom, mit kelljen művelnem. Kemén a komondornak a háta, és a szőre igen sima. Nem jó ott ülni, mert igen hamar elcsúszni róla. A te hátad kedig széles és igen jó lágy." Mondá a juh: "Bátor legyen így! De ha énnékem is olyan fogaim volnának, mint a komondornak, nemigen gyönyörködnél a hátamon ülni, noha lágy; de ha Isten így akarta, ottan ülj veszteg."

ÉRTELME

E fabula jelenti a hatalmasoknak és kegyetleneknek mivoltokat, hogy felfuvalkodik az ő szüvek, és őhozzájok képest a szegéneket semminek vélik, és ugyan megutálják. Mintha őnálok egyedül volna mind az ész s mind az értelem, és a szegény együgyűeket ingyen sem vélik méltóknak lönni, hogy embereknek neveztessenek. És e felfuvalkodásból uralkodni kezdnek a szegénségen, és untalan csípik, mellyesztik, nyúzzák, róják, dúlják, fosztják, rabol­tatják, nyomorgatják etc. a szegény ártatlanakat. És ekképpen nagy fénességgel megmutatják magokat mindenütt. Ha látod kazdagságokat, tehát prédából gyüttet, a szegény ártatlan ember­nek verétéke; és egy pénz ára igaz marhájok nincsen. Elmennek ugyan a szegény ártatlanok, és fohászkodnak az Istenhöz, mert nem tehetnek róla. És midőn azoknak annak utána nincsen, hogy semmi többet nem vehetnek rajtok, ottan máshová vetik orrokat, ott is csípni akarnak: de komondorra találnak, és ekképpen egyik kegyetlen a másikra találkozik, és úgy mardassák egymást. És úgy teljesedik be a közmondás: Vonszon fakó, de ismeg vonsszák fakót. Ha annak utána megtekinted őket, tehát együtt megemésztöttenek, és undokul elvesztenek, mint porba lógané. Mert az Isten igaz, ő áll bosszút a szegényekért. Mint megmondotta: Ne bántsátok a szegényeket, mert énhozzám kiáltnak, és én igen hamar hallgatom a szegényeknek óhajtásokat. Bosszút állok éröttek, megverlek etc.

Egy nádszál áll vala kezel egy egyenes, szép, magas fennyűfa mellett. És midőn a szél fú vala, ottan té s tova hajladoz vala a szél után. Mondá a fennyűfa a nádszálnak: "Menj tova innég! Nem vagy méltó, hogy mellettem állj." Mondá a nádszál: "Miért?" Felelé a fennyűfa: "Mert nyughatatlan vagy és állhatatlan, hol amoda, hol imide hajlosz. Miért nem állasz veszteg? Lám, én veszteg állok, akármint fújjon a szél." Mondá a nádszál: "Éntőlem nem lehet. Mert vékony és gyönge vagyok, és nincsen ennyi erőm, mint tenéked: ezért kell hajlodoznom hol imide, hol amoda." Mondá a fenyűfa: "Tehát te magad vallod, hogy erősb vagyok náladnál. Bezzek szép és erős vagyok; lá, mely magas vagyok." Azonközbe egy igen nagy szél támada. És a nádszál utána engede és meghajola. De a fenyűfa nem akara engödni, hanem akará erejét megmutatni és állhatatos voltát megjelenteni; de a szél hatalmat vőn rajta, és mind gyökerestől kiszaggatá a földből, és ledőté a földre, annyéra, hogy mind elromlana.

ÉRTELME

Ezt a fabulát szerzötte a bölcs a kevélyek és a nagyakarók ellen, hogy megmutatná, mint járnak azok, kik kevélyek, és nem tudnak senkivel tűrnyi és senkinek engödni. Ők azt tudják, hogy az a nagy emberség és a megmaradásnak úta, hogyha nagyakarók és kevélyek lesznek, és senki előtt nem alázzák magokat. De senki oly erős és hatalmas nem volt, hogy hatalmasb nem találkozott volna őreája. Az Isten is igen gyűlöli a kevélyeket, mint Szent Péter mondja, és ellenek áll. Ezt kedig eleitől fogva az ő ítíletiben és cseleködetiben megmutatta. A hatalma­sokat, dölyfeseket és kegyetleneket megrontotta és elvesztötte: de az együgyűeket és alázato­sokat felemelte: mint a Szűz Mária, a mi Urunk Krisztus Jézusnak anyja az ő énekében vallja. Erről az írásból sok példát hozhatnánk, de nem szükség. Gondoljatsza csak negyven esztendőtől fogva, hova löttenek el és hova lesznek naponként a nagy embermarók, az igen nagy urak és az egyéb magabírók, mind az országban szerinszerte, mind a városokban. Úgy tetszik, hogy minden dücsőségök a porban fekszik.

Egy szép eszvér jár vala a fűben az erdő mellett, és ott észik vala abban. Jöve egy róka hozzája, és nagy kevélyen meg kezdé az eszvért kérdeni, mondván: "Kicsoda vagy te?" Felelé az eszvér: "Egy szegény oktalan állat vagyok." Mondá a róka: "Nem azt kérdem; hanem kicsoda volt az apád?" Felelé az eszvér: "Egy szegény ló vala az apám." Mondá a róka: "Mégsem azt kérdezem; hanem ki neved?" Felelé az eszvér: "Nem tudom nevemet, mert igen kis csitkó voltam, hogy mind apám s mind anyám megholt. De hogy feledségben nem jutna az én nevem, az én szegin apám a bal utolsó lábomnak a talpára írta meg nevemet: ott megolvas­hatod, ha igen kévánod." De a róka megérté az eszvérnek ravaszságát és akaratját, és nem akará az olvasást megkésérteni. Vala kedig a rókának egy ellensége, egy farkas, melyet alattomba igen gyűlöli vala. Elméne ez okaért az erdőbe, és megkeresé a farkast. És találván azt mondá: "Szégyen a te dolog, itt fekszel az árnyékban, és úgy éhezel, hogy ugyan lantornás a hasad belé. Amott az erdőszélen egy igen szép, kevér gyermekdid eszvér jár, azt könnyen megfoghatnád, és úgy, mint egy mennyeközében lakhatnál avval. De inkább kedveled te az árnyékod és az aluvást." Mondá a farkas: "Hol jár?" Mondá a róka: "Jere, megmutatom." És midőn távoly megmutatta volna néki az eszvért, odasiete a farkas, és megkérdé az eszvért: "Kicsoda vagy?" Felelé az eszvér: "Egy szegény oktalan állat vagyok." Mondá a farkas: "Nem azt kérdem, hanem kicsoda volt apád?" Felelé az eszvér: "Egy ló volt az apám." Mondá a farkas: "Nem azt akarom; hanem ki neved tenéked?" Felelé az eszvér: "Én nem tudom nevemet, mert igen kis csitkó voltam, hogy megholt az apám. De hogy feledségbe ne jutna az én nevem, az utolsó bal lábomnak a talpára írta meg az apám az én nevemet. Ha meg akarod olvasni, meg lehet." A farkas nem vévé eszébe az eszvérnek szándékját, hanem odaméne, hogy megtisztítaná az eszvérnek a lábát, és hogy megolvasná a nevét. De az eszvér úgy rúgá homlokba a farkast, hogy mind a két szeme kidöllyede, és ugyan ottan elájula. Egy néműnémű üdőbe, mikoron megújult volna, felceppekézék, hogy elmenne. Tehát ott áll a róka, és igen kacogván mondá: "Eredj el, szégyen! Elmehetsz nagy tisztességgel, úgy kell agebnek! Baccalariussá tötted magadat. Írást akarsz olvasnyi, maga sem te, sem egész nemzeted soha egy betűt nem tanolt. Ve szégyen! Tetszik, hogy homlokodhoz ütették az írótáblát." És a farkas elpironkodék onnég.

ÉRTELME

E fabula előszer arra tanít, hogy minden ember eszes legyen, és az ő hivataljában legyen foglalatos, és azt cseleködje, amit az Isten néki meghagyott és parancsolt, azt szorgalmatos­sággal űzze és kövesse. Idegen dolgokat, aminéműek az ő hivataljához nem illendők, ne keresse, és azokról ne legyen szorgalmatos. És hogy ahhoz, amit nem tanolt és nem tud avagy nem ért, ne kezdjen. Mert tisztességet nem vall véle, hasznot sem veszen belőle. Azért senki mesterré ne tegye magát, minekelőtte ki nem szolgálta az apródesztendőt.

Annak utána arra tanít, hogy meglásd, kivel egybetársolkodol. Ha jámborokkal barátkozol, kik istenfélűek és jó lelküismeretűek, tehát jó hasznáját vészed. Mert az Isten szereti és kedveli azokat, és megáldja őket, tégedet is ővélek egyetembe. Ők kedig, miérthogy nem álnakok, nem zsémbesek etc., nem bántnak tégedet, tanácsokkal sem ártnak, veszedelembe sem ejtnek. De ha istentelen gonosz emberekkel egybetársolkodol, tehát róka módra cselekösznek véled, és mindenütt kárát vallod, és ha eszedbe nem vészed nagadat, végre ugyan szégyenbe ejtnek és elvesztnek. Azért mondja a bölcs, hogy jobb az embernek skorpiókkal együtt lakni, hogy nem mint afféle álnak lator emberekkel.

Egy gyermekdid vadkan lakék egy disznócsordában. És az eluná magát köztek. Mert azt gondolá, hogy ő nagyobb tisztességre volna méltó, hogynem mint a több disznók. De minekelőtte elmenne közülek, még egy dolgot akara késérteni. Igen megharagudtnak tetteti vala magát. És tajtékot túra, és alá-fel menvén a disznók közett, kétfelé vág vala fogaival erősen, gondolván: bizony ezek látják haragodat, és tartnak tőled, és nagyobban becsülnek ennek utána, és végre úgy uralnak, mint fejedelmeket. De a disznók nem gondolnak véle, és semmit nem tartnak vala tőle, hanem ugyan azonba marada az ő dolga. Ennek okaért elbúsula a vadkan, és elhagyá a disznókat, és méne egy falka bárányok közibe. Ott is szinte azt kezdé művelni, mint a disznók közett. Igen megharagudtnak tetteti vala magát, tajtékot túr vala, és kétfelé vág vala fogaival. Látván azt a bárányok, igen kezdenek félni tőle és kétfelé futni. Mondá ő magában a vadkan: "Bezzeg jó helyre találtam ide; ezek félnek tőlem, és nagy tisztességbe kezdnek tartani; itt ugyan hercek gyanánt élsz." Midőn ez okaért egynyíhány napig ekképpen cseleködnék, és alá-fel morálna, eljöve egy nagy farkas. Mihelyt azt a bárányok megláták, mindnyájan elfutamának csoportonként, ki amoda, ki imide, és a gyermekdid vadkan marada csak egyedül. A farkas felkapá a vadkant, és a szájában igen kezdé vinni. Talála véle egy disznócsordára. Látván azt a vadkan, megismeré a disznókat, hogy azok volnának, kik közett azelőtt lakott volna, és kiáltani és könyörgeni kezde, hogy ne hadnák őtet, hanem megszabadítanák a farkastól. Egybefutának a disznók, és egyszersmind a farkasra rohannának, és szorítani kezdék a farkast. Ottan megijede, és elejté a vadkant szájából, de véresen és sebesen. És nehezen felálla a vadkan a disznók közett, és nagyon megköszené nékik a megszabadítást, mondván: "Bezzeg az éh lator farkas igen megnyomorított. Bezzeg immár megészen vala, ha tü nem lésztek vala. Bolondság éntőlem, hogy elhattam volt kevélységemből a tü társaságtokat. Lám, tisztességet és dücsőséget akartam keresni idegeneknél, és kevés híja, hogy oda nem vesztém nyakamat; mert senki nem támada közülek mellém, hanem előbb látván nálamnál a lator farkast, mindjárást elrándulának. Azért mostan jobbnak ismerem, hogy valaki nyugadalomban bátorsággal megmaradjon az övéinél kevés dücsőséggel, hogynem mint félelemmel nagy dücsőségbenaz idegeneknél."

ÉRTELME

A vadkan ő maga adja e fabulának az értelmét. Tudniillik, hogy az ember veszteg maradjon az ő hivataljában, és tűrjen az övéivel, és tisztességkévánásból ne adja magát az idegenekhöz, mert nyilván kárára lészen. Megelégedjék az Istentől adott és elrendelt tisztességgel, és ne kévánjon birodalmot barátin és atyafiain, mert csakhamar történik, hogy kelletik a barátság. Istentől várd! Ő tudja, mire való lész jó. Ne hágj tönnen kévánságodból a felső garádicsra: egyült alá esel onnég, és megtörik az orrod. Mert mihelt kívánni kezded: ottan nem méltó vagy reá.

Egy éh róka kezde menni egy falu felé, hogy meglátná, ha valamit kaphatna ennivalót. Mikoron kezel jutott volna a faluhoz, láta egy igen nagy szép kakast a sevényen ülni. És ahhoz menvén, köszene néki szépen, és mondá: "Jó kakas uram, jól ismertem az apádat. Bezzeg szép hangas szava vala: igen jó uram vala. Kérlek tégedet, mondj valami szép nótát. Hadd halljam, ha vagyon oly szép hangas szód, mint az apádnak." A kakas kevélységben esvén felhuzalkodék, és szárnyait vetni kezdé, és behunván szömeit, kinyútá a nyakát, és a száját megnyitá, hogy egyet nagyot kukorítanája. Azonközbe odaszekék a róka, és megkapá a kakast, és vinni kezdé őtet az erdő felé. Megláták azt a pórok, és pálcákat ragadván kiáltani kezdének: "Jertek hamar! Ihol viszi a lator róka a mi kakasunkat." Hallván azt a kakas, mondá a rókának: "Hallod-é róka uram, mit mondnak a rossz pórok? Azt mondják: Ihol viszi a róka a mi kakasunkat. Mondd ezt nékik: Hazudtok, agebek! Mert nem a tü kakasotok, hanem enyim." Megnyitá a róka a száját, hogy azt mondaná a póroknak, és azonközbe kiszalada a kakas a róka szájából, és egy fára felröpüle, és onnég kezdé a rókát megcsúfolni, mondván: "Hazudsz, ageb! Nem igazat mondasz, te lator! Nem te kakasod vagyok, hanem azoké a jámboroké vagyok." A róka bosszon­­kodni kezde, és első lábaival a száját verni, mondván: "Ó, te gonosz száj! Ó, te csácsogó gonosz száj: mindéltig akarsz kelepelni, mindenkoron vagyon valami mondásod. Ha most nem szóltál volna, nem vösztöttem volna el a jó ragadományt, az igen jó kevér pecsenét."

ÉRTELME

Előszer megmutatja e fabula, minémű természetűek legyenek a gonosz csalárd emberek. Hogy mindenkoron az ő gonosz és ártalmas akaratjokat valami képmutatással és hízelkedő tettetes beszédökkel befedezik, hogy e szép szín alatt felebarátjokat megcsalhassák, és kárt tehessenek nékik. Ez okaért megójad magadat efféle sima szájaktól.

Annak utána arra tanít, hogy keveset szólj, és öremest veszteg hallgass. Mert a hijábavaló csacsogásból nem szokott egyéb jőni, hanem csak szégyen és kár. És ezért mondja ama bölcs: Saepe loquutum poenituit, tacuisse nunquam. És régi mondás ez: Hogy az ember hamarabb talál magának nyavalyát beszéddel, hogynem mint ésséssel.