SÖTÉTSÉG

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, amikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kísérte egyedül Edit kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edit ott hallhatott eleget a magyarországi harctérről, ami elrontsa a kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva, s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előrenyomul, mint csalják kelepcébe, hogy vágják el visszavonulási útját; egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richárdról is hallhatott eleget. Már két ízben csak lova gyorsaságának köszönheti, hogy Palvicz Ottó kardja utol nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edit választhatott, azért imádkozzék-e, hogy kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen.

Azt tudták már Plankenhorsték mindenféle kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgraetz herceg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este hét órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán éppen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Úgy is volt egész este hét óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel hét órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s otthagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes - másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apáca és Edit a teánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, ahogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bulletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a múltkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartalék nélküli rokonszenvet a chartreuse-höz, ahelyett inkább arakot tölt a teához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érzőidegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt legjobban.

Kirakják kenyérhajdarabkákbul és cukordarabkákbul, hogy állnak szemközt a seregek.

A kenyérhajdarabok a magyar ezredek, a cukordarabkák az osztrák ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha ez az egy cukordarab egy arasszal elébbre megy a kenyérhajdarabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. - S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankírozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avanszírozik, ha a Colloredo-dandár ... cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből:

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák ezt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik szekond lájtinántnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

- Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a benső jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemesúr arca pergamenszínű volt, szájszegleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst-hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arcába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami múmiaformája volt.

- Nos, mi hír a csatatérről? - kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart, s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt:

- Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Ezután hosszú csendesség támadt.

Csak percek múlva bír Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni:

- Az lehetetlen!

- Az való - monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelkiereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelkierő volt, hanem könnyelműség.

- Ah, uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhírekre.

Rideghváry éles, szúró tekintetét Alfonsine arcára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rém hatását.

- Bizony pedig, kisasszony - monda kemény hangon -, ez való, amit mondok. Oly hírnök hozta meg a tudósítást, ki maga jelen volt ott, ahol Palvicz Ottó elesett...

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmúlt a kisasszony arcáról.

- Palvicz Ottó? - rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki e nevet.

- Igenis. Az, akit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richárddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lórul.

Két arc, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé: Alfonsine és Edit arca.

Rideghváry kegyetlen lassúsággal folytatá:

- Baradlay megélt, Palvicz Ottó meghalt...

Edit az üdvösség enyhült mosolyával arcán roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint aki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arcán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

- Átkozott legyen, aki őt megölte! Átkozott legyen, aki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve, ami törékeny eléje akadt, s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhírére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi, szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával és ökleivel verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében, s engedte könnyeit végigomlani orcáján és haját ziláltan szerteszét bomlani.

"Átkozott az ég! A föld! Az emberek!"

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról, s nekirohant az ajtónak, őrülten hebegve:

- Kit ölök meg? Megölök valakit!

A felkapott étszer pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: "nyomorult darab vas!" - és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe; a falnak borult arcával, karjaival, zokogva: "Ó, kedves Ottóm!" - s végigcsúszott a fal mellett odaroskadva a földre.

Ott sírt egy ideig, senki sem sietett fölemelni, fölkelt önmagátul.

Szemei véresek voltak a sírástól.

Körültekintett.

A két apáca Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem bírtak ájulásából magához téríteni. Edit egy sarokba vonult, s kalapját, sálját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

- Vigyék ágyba, aki beteg, s fektessék le! Hívják a cselédeket! - mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult. - Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, aki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

- Igen!

- Van-e visszatorlás a világon?

- Van.

- Ön rátalál arra?

- Ha a pokolbul hívom is elő.

- Ön ért már engem?

- Mind a ketten értjük egymást.

- Nohát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, amelytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsönadott pokollal tartozom.

- Fizetni fogunk, kisasszony, arról legyen nyugodt! Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokra esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! Én gyűlölöm a hazámat! Tudja ön, mit tesz az: "én gyűlölöm a hazámat"! Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, amint én is tudom, hogy ön kicsoda. Ahol egymásra szükségünk lesz, ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve:

- Hát meghaltál? Hát megcsaltál? Hát elhagytál örökre? Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, ahova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, akit elhagytál! Jaj neked, aki elmentél. Jaj annak, aki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kísérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, ami gyászosabb a sírnál: a vesztőhely. Ott találkozunk mind a hárman, de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, aki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyű lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfelen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

Aközben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az izzó üveg, szerteszét rúgva forró cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, akiről éppen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszűnt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona, azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az f hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a d hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott c hang szétrepeszti az üvegpalackot. Hanem a lélek testentúli hatalma - az babona.

A két apáca visszajött Plankenhorstné szobájából. A hisztérikus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábízták a cselédekre.

Soror Remigia - szokásból - vigasztalni iparkodott Alfonsine-t:

- Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy démon vad tekintetével felelt vissza:

- Én nem beszélek többet az Istennel! Én nem imádkozom többet soha.

A kegyes hölgy áhítatosan tevé össze kezeit, s engesztelni akarta.

- Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

- Én nem vagyok többé keresztyén!

- Gondolja meg, hogy ön nő.

- Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, ami önök: apáca. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, akik azért szűntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, akik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránykozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apáca némán inte Editnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

- Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apáca nem mert ellenmondani. Ahogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e fúria gőzköréből, mely terhes volt a blaszfémiától.

Edit pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

- Tudod-e, miért tartottalak itthon?

- Nem tudom.

- Nézz a szemembe jól! Mit látsz abban?

- Sötétséget - felelt Edit.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

- Hanem ez a sötétség él és mozog, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. Megölte az, akit te szeretsz, azt, akit én szerettem! Megölöm én azt, akit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat:

- Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg. Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én. Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utolérni. Az egész világon egyetlenegy ember volt, akit szerettem szívvel, szenvedéllyel, bűnömmel; egyetlen ember, aki csinálhatott belőlem nőt, angyalt vagy hetérát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva föltámasztottak, én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, akit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, amit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel és tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. Amit megígértem, kezemben tartom. A fejeiket. Ahogy engemet megajándékoztak a kedvesem fejével, úgy foglak én is tégedet megajándékozni az övével. Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép, egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. Ezért marasztottalak idehaza. Hogy minden éjjel, mikor alunni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt súghassam a füledbe: "Megölöm a kedvesedet." Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint amilyen magam lettem. Lettem teáltalad, lettem a tied által. Légy te énáltalam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten, s rugdalni fogjuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét. Ó, kedves Ottó!

A hölgy arccal a pamlagra veté magát, és ott maradt fekve.

Edit reszketve hallgatá végig e médeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utolérni sem bírta e démoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát; hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában ismert, egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Editnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, amik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy, azok közül, melynek arca még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztülsötétlik, s azáltal lesz láthatóvá, hideg leheletével ezt súgná fekhelye fölött:

"Megölöm őket mind!"




MINDENVÁRÓ ÁDÁM

Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik. Mindenki ismeri.

Egyike a kiveszőfélben levő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reprodukál. Se nem a vulkanikus, se nem a neptunikus kor szülötte; hanem inkább a bacchikus koré, értve az etimológiai gyök alatt nem Bachot, az akcízák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: "Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita".

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: "Járt-e itt ellenség, azt felelték. - Itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is."

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahhoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindellyel fedve, s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon célból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőlő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pince, hármas osztállyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugati oldalon oszlopos tornácok bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet aszerint, ahogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb lakosztály a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takaréktűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy, nyitott tűzhelyével, melyen felyül is ég tűz, alul is ég tűz; felyül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sokhorgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, amire felhúzva forog a piruló kan pulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazikak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; a háromszög alja s a pléhfedő teteje megrakva parázzsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, amit ott a nagy, kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra; két leány kétfelül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunika vitreát, lepelnek fölvehetné; Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összecsavargatják, spanyol inkvizítori rafinériával lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, akik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ezalatt a tűzhely alatti kemence agyagtévőjét rakja körül a kihúzott parázzsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyű fatálon apróz valami húst, aminek a bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban, nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez meg kolbásznemű transzfigurációra vár. Valami hasznavehetetlen fickó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy ványadt szobalyány rézsodrony virgáccsal kasztigál egy cinmedencében hófehér tojáshabot, amiből felfújt lesz, cukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a koncertet; megöntözi zsírral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétestésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megítéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemencét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle cifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, derelyesarkantyút, cifra pacalvágót, molnárostyasütőt; dolgot ád tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra, mint a cérnaszál, s oly sebesen, mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét. Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenyemártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltrancsírozza.

Talán vendégeket várnak a háznál?

Meglehet, hogy jön valaki. Tízet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban ha nem jön is senki, nem vész kárba az, ami jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvággyal vannak megáldva. Még a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Így megy ez itt mindennap!

Azután mért is ne menne? Az embernek az a magáé, amit megeszik. A többi mind csak illúzió. "Étel, ital, álom. Boldogít e három." Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legmegnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, sohasem esznek. Még dicsőség is van benne. Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát, és maga is hozzálát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arcaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: "De jó, hogy leányom nincsen!" Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arca ragyog e gondolattól: "De jó, hogy fiam nincs!"

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahhoz pedig itt van helyben minden.

Legszebb búzájuk terem, saját patakmalmuk megőrli. Maguké a regále, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vadpecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié, mindenkié, az országé. A termés mindig több, mint amennyire szükség van. Még harmadévi búza is van a magtárban, s háromévi gyapjú hever a padlásokon. Mindig pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Cifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem szíveli. Ádám úr pedig éppen nem tűrhet magán más ruhát, mint amibe már jól beleviselte magát, más karszéket, mint amit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, ami otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel, de csak krétára; minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna a pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, amikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni-inni kap, amennyit tetszik; de pénzt nem talál varázspálcával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.

Közügy, ország dolga, vármegyei história Ádám urat nem érdekli.

"Bolondság! Ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?"

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kívánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, éppen nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabírája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztrátora vagy főispánja; ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette; lehetett az országnak dicasterialis kormánya vagy felelős minisztériuma, az az ő concoctióját semmiképpen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: "Ne bolondozzatok, urak, úgyis rövid az élet; inkább igyatok!"

Újságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, oly cifra stílusban írnak, s azonfelyül olyan érthetetlen dolgokrul, amikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: "Bolondság! Minek öljük egymást? Úgyis kevesen vagyunk."

Hogy valamiképp érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz utakon vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken. Ő nem eshetik útjába semmi hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak körös-körül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy mi lesz a végkimenetele a tusának, azzal sem gondol. Majd kibékülnek, akik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele. Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy efölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, amikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkosvászon fedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbújik Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős; úr és asszonyság szívesen látja az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, aki ilyenkor jő! A háziasszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

- Hozta isten, kedves komámuram! Ugyan minek köszönhetjük ezt a mostani szerencsét?

- Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.

Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra:

- Akkor itt nyaral, komámuram.

- No, hát itt nyaralok, komámasszony.

- De hátha szaván fogom?

- No, hát fogja szavamon.

- Kezet rá!

- Itt a kezem.

- Eb, aki meg nem állja.

- Nocsak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. Amit mondtam, megmondtam.

- No, asszony, elég volt a tréfábul! - szólt bele Ádám úr. Most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a szilvórium? Aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobábul a lábát, midőn Zebulon mosolygó arca egyszerre torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, azután megfogta Ádám úr gallérját, mintha attul félne, hogy az esik el ijedtében, suttogva monda neki:

- Jaj, bár tréfa volna, kedves baratocskam; de nem akartam beszélni coram femina, én csakugyan itt maradok, amíg csak maradhatok.

Ádám úr csak mégsem ijedt meg Zebulon titokteljes arckifejezésétől.

- Vigem van! Meg vagyok lűve! - magyarázá Zebulon tovább a dolgot. - Odavan nekem.

- De hát mi bajod, öreg?

Zebulon szája elé tette a kezét.

- Üldözi engemet nímet...

- Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát mért üldöz?

- Hja, baratocskam, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No, nem elölrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglűtek. Egy éjjel mindig lűtek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, ahol én leszek nyúl. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilekzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no marmost ithon vagyok. Szipen otthon! Amint belipek udvarra, szalad elejbem Karika leanyom, és kitaszigal szilvasba: "Az istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják. Szalagy innen!" Utcu neki! Nekem se kelete töb! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítísemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam miszígető kemencibe; ot meglapultam, míg Karika utanom küldi szekeret; ot kipemet bemazoltam elíb mésszel fehírre, aztán korommal feketire, hogy ram ne ismerjenek. Harom nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehíret, feketit; olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyereivel, úgy kacagott e szomorú történeten.

Mikor az asszonyság az ószilvóriummal s a friss, puha kaláccsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.

- Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle!

- Ej, nem asszonynak való ezt hallani! - utasítá el Ádám úr. - Pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.

- Ej, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok - pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.

- De szomoru dolog ez, kedves baratocskam - folytatá Zebulon -; hallgasd tovab csak!

- Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvóriumból. Ez jó búfelejtető. Nincs ennél jobb orvosság a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kaláccsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

- Elfutottam mig azon ijcaka szekiren ismerös baratomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram talalta cserepár. Baratom hirtelen elbujtata engemet pincébe. Ot voltam két nap, két icaka befenekelve huszonnigy akos hordóba. Csak úgy adogatak be nekem itelt, italt spundlochon, míg cserepár nem mente odáb.

S még azt pretendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kacagtában a pamlagon, mikor ezt nagy keservesen előadja.

- De nem nevetni való ez, kedves baratocskam, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba is rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

- Gyere, öreg, gyújtsunk rá! Így majd sokkal könnyebben megy a diskurzus. Fáin jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa pipaszár lúdtoll szopókájával, melynek másik vége selmeci dohányégető cserépkatlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibuszt, mit az ott heverő Calepinusbul hasított ki recenter, s aztán az égő fidibuszt a pipa szárán szétverve, nagy füstgomolyt fújt a fellegekbe, s felhúzott fél szemöldökével utánapillantva, nagy keservesen folytatá:

- Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztan. Baratom, ki elbujtatot nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat; magamra izs hozod szerencsitlensiget; neked kel magadat kiadnyi inkognito, hogy rad ne talalyanak. Magam izs job szeretem aztat. Inkab inkognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztete engemet napszamos ruhába, is elvite hatmérföldnyire palinkafőző arendashoz, ahun beszegödtete engem napszamosnak. No mar it csak jo lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jol van. Is én ot hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targoncaztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utolyara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.

- De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide tehozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt katona, mindenüt nímet! Hat ecer odavetödi magat derik becsületes zsido kocsmaros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidó aszony felesig, kicsi gyerekel. Szegin zsido. Tizenkilencedik leanyat szoptatot felesig. Anak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azonfelyül öt forintot, ha nimeten keresztülszökteti engem tehozzádig. Aszonta, bizam csak rá. Masnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filyek semmit. De migizs csak filtem. Utolyara zsido aszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido aszonynak, szipen; is mikor gyüte rank szemközt svalizsér, cserepar, odaata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illuzio. Így kijacotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóti kacagásra ne nyíljanak szét torkának minden apertúrái.

- Jaj de nagy bolond vagy te, Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! Úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidűl az oldalam a röhögéstül.

Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házigazdájának derültsége.

- No de most már jó helyen vagy, koma! - vigasztalá őt Ádám úr. - Itt ellehetsz az ítéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, ahol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

- Igazán? - kapott ezen a szón Zebulon.

- Uccse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappacsináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára ítélt könyvek közül, mik lassú fidibuszhalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.

- No látod; itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacforma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat oly faluban lakhatni, aminek a létezéséről a térkép nem ád tanúságot.

- Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna! - sóhajta Zebulon.

- Ilyen van! - biztosítá őt Ádám úr némi indignációval afölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezdé róla magyarázgatni komájának:

- No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itteneg vargabötűt csinyaltam fölfele. Úgy kerültem fel idaig.

Furcsa cikcakk utazás volt biz az.

Ádám úr mégis kíváncsi volt egyre-másra.

- Hát aztán egészen széjjelverték a magyar sereget?

- Nem szilyel; de szerteszilyel. Akinek lova volt, az elfuthatott. De aki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lűtte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyunak, s elöl az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az, kirlek!

- De hátha még másutt is van magyar sereg, amelyik megint felülkerekedik? - szólt Ádám úr, új pipára töltve.

- Deiszen ha van is, elment annak kedve hadakozástul. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk! Minden nímetnek kétakora lova van, mint minekünk; minden katonanak az eleje vas, a hatuja vas, a közepe nímet. Az agyujának a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? Sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, amit csak egy nap verpflegskommissär katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! Aki minket megverte, csak fél szemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, aki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojcakat! Servus. Agyiő.

Ádám úr vállat vont.

- Hát biz arról ki tehet? Majd csak elmúlik ez is.

- Elmúlik, elmúlik. De hát én hová múlok?

- Mondtam már. Itt maradsz nálam az ítéletnapig.

- Igen izs! A haditörvinszéki itéletnapig.

Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg a pipaszopókáját.

- Bakatella dolog. Hiszen nem tettél te semmit.

- Az igaz, de ott voltam mindenütt.

- Eltagadod. Én adok neked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.

- Nem ir semmit! Ott van kinevezis Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totumfac! S úgy elitilnek, joban se kel.

- Megapelláljuk!

- Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.

- Már mindhiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.

- Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy, barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy "oda is ember kell".

- De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! - Azután nagy siránk hangon folytatá: - Hiszen ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendőcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak. Kivált, ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon úgy meg volt szontyolodva, hogy mint azilumra gondolt a Neugebäud udvarára, ahol olyan jóleshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kúthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.

Odavolt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázószoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton-folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell.

Ádám úr adott neki szeget meg kalapácsot; hát szegezze ki a mappát az ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, amint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, aki az ajtón belép.

Szalmás uram volt az.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni afelől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is régi ismerős. Az is menekült. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegyek másik oldaláról jön, ahol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg mint az ellenfél megbízottját. És Szalmás éppen oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol maradása. Ahol megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiú egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint akik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt. Ők ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arcának promontóriumára kapott az ajtótul, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arculata azon balítéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapáccsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

- No, öcsém, Szalmás! Tartson velünk! Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a likőrrel töltött kupicához nyúlni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, amint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra; inkább odaterítette megint az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele. Féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék egy új ismerős megjelenésével, ott vette fel a diskurzus fonalát, ahol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguírozni. Hencegett, mint egy hazaszabadult obsitos.

- Hja, bizon, kedves barátom, ahogy mondtam; most már fordult a kocka; kik voltunk alul, vagyunk felyül. Hortobágyon áll kétszázharminchatezer- kilencszáz emberünk; harmincháromezer lovas, nyolcszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgraetzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra, s ott oly kicsinyre húzta magát össze, amilyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

Zebulont elragadta az első siker.

- Huszonhatezer fogoly van már ellensigtül mieink keziben; közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolc generális. Megmondta magyar fővezér, ha egynek miközülünk, olyan úrnak, mint én, ellensig csak egy haja szálát meggörbíti, azért kétszeresen fog revansot csinálni.

Ezt Ádám úr világosan akarta detaillíroztatni.

- Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak húzhatja ki egy haja szálát, vagy egy generálisnak kettőt?

- Az úgy van - folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve a félreült Szalmásra. - Az én fejem asszekurálva van duplán. Ki ahhoz merne nyúlni, hetedíziglen minden famíliája ló farkára köttetik.

- Akkor nem szeretnék borbélyod lenni - monda Ádám úr.

De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.

Zebulont pedig éppen az ejté kétségbe, hogy mért nem szólal meg ez az ember. Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy "prodit metum". Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember őrá nézve valaki. Obskurus fickó! Egy falusi nótárius, korteskolompos. Hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.

E félelem hadvezetővé tette; odabökdösött az ujjával a kiterített mappára, s magyarázta rajta a pontokat.

- Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masírozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt koncentráltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi! Aki közbeszorul, az természetesen el van fogva.

Nem nézett utána senki. Jártathatta az ujjait Zebulon a térképén tetszése szerint, amerre akarta.

Az ebédre hívó szózat félbeszakítá stratégiai magyarázatait.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás éppen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, akiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet megfogja.

Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

- Amint már a komámnak is mondtam, én most éppen csak azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

Az úrhölgy jó publikum volt, mindent elhitt.

- Az mind huszár alá kell?

- És ulánus alá. Hatezer lengyel gyütt át hozzánk; lengyel mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztülhozni.

- Hát akkor sok pénze van komámnak.

No, ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell cáfolni.

- Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben: egy plajbász. Ezzel a plajbásszal én utalványozhatom egymillió forintot. Arra nekem hatalmam van. Kasszánál kifizetik. Akinek én egy írást adom nevemmel, elmehet Konstantinápolyig.

Még nem is hazudott vele.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammogott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

- Akkor hát komám rettenetes nagy ember most - csodálkozék a háziasszony.

- Ohó! De micsoda ember vagyok én most! Ahol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajdúk, a miniszterek csak "te pajtás"! Ahova bemegyek, meghuznak harangot, is fehírbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszideket.

Semmi sem tanúsítja Mindenváró Ádám úrnak úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felyülmúlhatlan indolenciáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontul: "Hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? S hát a kis zsidó gyerek mit beszélt az úton?"

Ádám úr evett, és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.

A háziasszonyságot talán pikírozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ővele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, akire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy "de hátha legyőzik a hadsereget, s aztán akkor egyszerre vége lesz a nagy uraságnak".

- Legyőzik? - szólt Zebulon, széttekingetve a levegőben, s ott keresve azt a vakmerőt, aki ezt tenni merné. - De ki győzne le? Is ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segitsigünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egisz hadiflottával Duna-torkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikbül hajigálja bombát. Ha az nem elig, ott talian; ha az sem elig, megindul Ledru Rollin Franciaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi ríszünkön van. A muszka? Meg se meri moccani magát barlangjában. Örül neki, ha nem bántunk őtet.

Ebéd vége felé már az egész európai koalíciót összeállította Zebulon.

Szalmás még arra is néma maradt.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból. A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot; az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel cimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mindez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, ami rájok nézve nem lesz örvendetes.

Szalmás csak mindig hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.

A hallgatás és a nem szólás két különböző dolog.

A hallgatás malícia, a nem szólás bonhomia.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá; tessék összehasonlítani egy minisztert, aki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, aki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy "kerülj csak a kezemre!"; míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az orrára kötni.

Délután a pipatóriumban s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gasconade-okat, anélkül hogy ellenlábasát beleszólásra bírta volna ingerelni.

Ádám urat mulattatta ez nagyon.

Jól megvacsorálván aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetőzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig, s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: "Ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, aki rajtam fog aludni, mert alhatnám!" Azt hitte a dunnáról, amivel betakarták, hogy az madrác, amire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; aki legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégek; de soká alusznak; a tejszín mind megrökönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt végére; utoljára beküldték a hajdút a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.

- Nincsenek azok a vendég urak sehol.

- Nincsenek sehol?

- Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosóval elválasztva, egymással átellenbe nyílt. Először is Zebulon szobájába ment be.

- Ahun van ni! Az ablak is nyitva - tevé észrevételét a hajdú.

Biz az tárva volt.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbásszal írva. Azt Zebulon írta Ádám úrhoz.

Ádám úr ezt olvasá belőle:

Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem el akarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.

A biz elugrott.

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami írva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy írást hagyott maga után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.

Ádám úr egyet csóvált a fején.

- Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. No, majd jön más...




SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt, s nézzünk utána, hol szalad.

Éjnek éjszakáján, sötétben, hidegben az erdőnek vette útját, követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy ahol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szentkép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; annálfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek túlsó oldaláról, azt a gyalogutat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontul éjjel, sötétben, egyedül, fegyver, pálca nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, amely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egypár csikaját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint ahogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szentképpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégiscsak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor nekiment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, amire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkésével lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelídebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az útitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s amint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon rögtön nyomába következő másfajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, amelynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, ahol az álremetével szemközt jött egy farkas.

"S fogai közt fel a bércnek egy nagy halálfejet vitt."

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a kraniológiával.

Ha jól emlékszik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábaihoz "a hegyen lekopogott".

Ez sem lehetett a legkellemetesebb találkozás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kívánsága is beteljesült. A hegyi út, amint a túlsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztülszelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

Amint Zebulon a maga útján kilép e gyepes irtványra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. - Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árulhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni; a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte, és most elfogja. És őnála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletört a hegye még a múltkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a rezignációval vevé le a botot a vállárul, leakasztva róla a tarisznyáját, s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: "Itt a botom, nem védelmezem magamat."

Hanem amint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo szelleme. - Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint akinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

Annak is pálca és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

- Nono, Szalmás! Ne bolondozzunk egymással! Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad énelülem, s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsük meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

- Tudja, Szalmás - kérlelé őt Zebulon -, amit tegnap mondtam Ádámnak, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga odaát van "azoknál", én meg ideát vagyok "ezeknél". Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem ér valami veszedelem azoknál, maga segitheti énrajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. Nem kell egészen elrontanunk rigi barátságot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry baratomhoz írott levelem? No, csak vigye el neki, és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai szcénárul jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. Hat, ugye, nem haragszunk egymásra, Szalmás? No, isten áldja meg magának. Mármost csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni. Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti - hanem azért mégis -, nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem amint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.

Képzelhetni aztán azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem ulánus, huszár az, aki fölveri a port az úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel; de azért mégis huszár.

Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.

- Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?

- Innen a faluból - felel a megrohant vitéz.

- Van ott még több is?

- Hogyne. Az egész csapat.

- Micsoda csapat?

- No hát a Bendegúz-csapat.

- Bendegúz-csapat? Nekem is van egy leányom, akit Bendeguzellának hínak. Szabadcsapat, ugye? Hát a többi sereg merre van?

- Az még a Tiszán túl van, és készülődik.

- Hát maguk mit csinálnak itten?

- A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.

- Hát van itt közel ellenség?

- Az nincs, de van pecsovics.

("No, egy ott szalad a másik úton az erdőben" - gondolá magában Zebulon; de csak mégsem utasította a nyomába a lovast. Jószívű ember volt Zebulon.)

- Hát nincs közel ellenség?

- Nincs kétnapi járóföldre.

- No, akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig, kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, akiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztülvágtam magamat egész armadián. Most itt vagyok, de lábamat már nem bírom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrű lovas átvette a forintot is, a megbízást is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mezsgyét, s azon végigheveredve, kedvére kinyújtózta magát.

A küldönc csakugyan pontosan teljesíté a rábízottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kíséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, ahol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett kocogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon.

Aj, de örült a jó meleg dicsekedésnek! Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

- Hiszen urak vagyunk eszerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallott?

A lovas mosolygott egy kicsit.

- Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzá szállni. Szívesen látja egy kis kollációzásra.

- Ah, nagy megtiszteltetés!

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, amik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dísztelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve.

A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg szalonképessé tisztogatni. Aközben a lovas úrral folytathatta a diskurzust:

- Őrnagy az a maga csapatvezére vagy kapitány?

- Úgy gondolom.

- (Mit gondolom?) Szabad becses nevit megkérdeznem?

- Boksa Gergely úr.

- Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt énalattam ökörhajcsár.

Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.

("No, még azt sem hittem volna soha - gondolá magában Zebulon -, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!")

Hanem azután útközben lovas kísérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harci erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek, hány prófuntos szekerét elhajtatta, hány futárját elcsípte - hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborús világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, ki jó lovas, és aki nem sajnálja a ruháját összetépetni a heccben.

Azért is, a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvarosgazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toalett alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harminc forintba Debrecenig. Most már tudta utazása célját. Az most a centrum: a főváros.

Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas gerillacsapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja, kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A viktóriadolmány, a rajthúzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb hogy a könyökei foltosak s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára meg a karmantyúira olyan széles újdonatúj aranypaszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott daróc, aranypaszománttal kisujtásozva.

Amint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.

Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.

- Á! A tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgyse kapna. Tessék kényelembe tenni magát.

És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.

Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyújtotta kezét parolázásra.

Zebulon elfogadta a kínálást, és leült, mégpedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi haditudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásnak.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját a zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójábul, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

- Ugyan, édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibuszt.

Kritikus egy felszólítás volt; egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a szuverenitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt, s odaadá az egészet Zebulonnak.

- Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, amennyit tetszik.

- Mi ez? Újság?

- Az hát. A Március! Most Debrecenben nyomják, onnan kapjuk.

- Ah, derék! - kapott rajta Zebulon. - Azóta sem olvastam újságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debrecenben.

S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyújtott volna, elkezdte a kíváncsiság ragyogásával arcán mohón olvasni a megkapott újságot. Hanem, amit abból olvasott, az lassankint letörülte arcáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltűnt.

- Valami baj van, tekintetes úr?

- Nem szelel pipám - mondta Zebulon.

- Hiszen rá sem gyújtott még.

- Úgy igaz. - Azzal zsebébe dugta pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hírlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre föl merte neki azt a kérdést tenni, hogy "Ugyan, édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben újságban; mit hoztak abban országgyűlésben?"

- Ó, igenis tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és az ellenséggel cimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

- De hát mit értenek azalatt, hogy "hazaárulók"?

- No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreceni országgyűlésre.

- De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.

Boksa igen biztató modorban felelt:

- Hát hiszen aki nem jöhetett, purifikálhatja magát, a vésztörvényszék ítélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

- No, köszönök alazatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyúl hajtásban, bujkálom pincében, hordóban, mészkemencében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyűlésbe, akkor fognak engemet nyakon, s állítanak vésztörvényszék elejbe. No, szip dolog!

- Már ez pedig nem lehet másképp. Megmagyarázza ezt a Március jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazárulókat! Aki ma itt, holnap amott!

- No, én egy óráig sem voltam amott - menté magát Zebulon.

- Aki csak beszédbe állt is az ellenséggel.

- No, én csak egy szót sem szólam vele. Ágyúlövésnél egyebet se nem hallottam tőle. - Zebulon úgy védte már magát, mintha a törvényszék előtt állna.

Boksa pedig annál jobban hepciáskodott.

- Vagy csak aki egy sor levelet írt is az ellenségnek, akármit.

No, már erre nem mondhatta Zebulon oly apodiktice, hogy "ezt se nem tettem". Bizonyos Rideghvárynak írt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No, de Szalmás ezóta már az óperencián is túl van, s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre-másra; nincs mit aggódni miatta.

- Hja bizony, ilyen időben nem lehet kímélni az embereket - folytatá Boksa Gergő kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra, s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. - Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagy urat. S ha az édesapám fia volna is, aki áruló, elcsípetem és felküldöm.

- Hova fel?

- Nagyváradra.

- Mi van Nagyváradon?

- A vésztörvényszék.

- Hát már van is?

- Van bizony, de nagyon van; és működik is.

- Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?

- Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás...

Zebulonban hűlni kezdett a vér erre a névre.

- De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.

- Hát maga kergette Szalmást? - Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanús oldalpillantással monda Boksa:

- Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?

- Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is.

- De már nem kergetem tovább.

- Miért nem?

- Mert már elcsíptem.

- Mikor?

- Ezelőtt egy órával. Éppen belém jött a nyavalyás, amint szökni akart valahonnan.

Zebulon úgy érezte, mintha emelkednék alatta a pamlag.

- Is aztán mit csinálta Szalmással?

- Itt van a fáskamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek írás volt nála kabátjába, még a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.

Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.

- Sok mindenféle urat kompromittáló írások voltak nála - folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez éppen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek írott levél, Debrecen, Nagyvárad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.

Igaz is, hogy szorította, mégpedig a torka körül, ti. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

- Fogjon bácsi, rögtön, és vigyen innen engemet - monda a fuvarosának, amint megérkezett hozzá.

- S hová vigyem az urat?

- Nem bánom én, akárhová, csak Debrecenbe nem.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral, s hogy hány napi útra legyen készen.

Zebulon arra határozta magát, hogy "fölfelé", és mennek addig, amíg menni "lehet".

Most azután elölrül is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, cél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos ítélete. "Valóságos akasztófaallé közt járkáltam" - így fejezi ki Zebulon e siralmas helyzetét, amelybe jutott.

A legközelebbi állomáson, azalatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a kocsmárostól.

Szép, hosszú szakálla volt, középen kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének szimbóluma; vassal soha nem irtott, fésűvel ritkán tépázott szakáll, amelyről olyan jólesett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most nekiállt ollóval, beretvával férfiúsága e büszke címerének, s levágta azt tőbül.

Ó, ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy parciális temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egypár könnyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább, megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, aki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörbül, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap megborotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

Amint aztán Zebulon újra megjelent a fuvarosa előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a kocsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem amint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

- Ugyebár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, ahol a világnak nincs szája?

- Bizony - felelt rá Zebulon.

- Értem - szólt a fuvaros. - Nem kérdek többet. No, majd elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugye, Lengyelországba akar menni?

- Oda - Zebulon ráhagyta.

Tudta is ő, hogy hova megy.

- Vittem én már oda egy urat, aki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, ahol a madár sem jár; egész odáig, ahonnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.

No, ennek örült még csak Zebulon! Nem elég neki, amiben már benne van; most még egy kis lengyel konspirációt is nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, ahogy megígérte, két nap, két éjjel, szolgabírót, útbiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanús szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel légiót toborzani. Amint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza, s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt, ebben a faluban különös dolgai vannak.

A fuvaros sajnálta nagyon; milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, ahova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádogfedelű, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Ment egyenesen a lutheránus pap házához.

Schneiderius Bálintnak hívták ezt a derék urat.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét. Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.

Őneki mármost a történtek után ebben az országban nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószívű férfiú volt. Mindjárt készített valami tervet, amivel e nevezetes férfiút megszabadítsa.

Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.

A külföldre meneküléshez útlevél kell.

Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.

Az most éppen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)

Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.

Az ürügy megvan.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nemrég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a "Fuchs" nem beteg, csak korhely; hanem ennek a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.

- Az ám, kedves papom - mondta mindezekre Zebulon -, de bolond passzusba beleírnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke, mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint vaddisznó és kemény: azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

- Könnyű azon segíteni - mondta a pap. - Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel, és írassa le magát az útlevélben.

- Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?

- Az levágatik.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas, parancsoló bajusz! A "gyászvitézek" esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.

Egynapi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egynapi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha aközött kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégiscsak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgy segéljen, nem nő ki többet.

Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellényzsebbe.

Mikor aztán így megkopasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelídebb, jámborabb, szuplikánsabb protestáns pappal még nem találkozott, mint amilyent most lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját fölvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik. El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; ahova utazni akar; és a falut, ahol lakik: az Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon aztán útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.

Eperjes tele volt császári seregekkel, mikor Zebulon behajtott.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak geleitscheint, hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szíve majd kiugrott féltében, mikor annak lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állni, mind valamennyit el fogja felejteni.

De már benne volt; előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen, fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített magát tökéletes, meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkírozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett; a két kezét keblére tette ájtatosan; az egyikben volt egy nagy cilinderkalap, a másikban a filius progidus episztólája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

- Bonum mane praecor, domine perillustrissime!

De alig ejtette ki ezt az öt szót, amidőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva kiálta fel:

- Szervusz, Zebulon!

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mint ez a szó: "szervusz, Zebulon"!

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.

- Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bence volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását; eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit, és megdicsérte.

- No, csakhogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy, Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az ígért helyet fenntartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni, Zebulon, nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint akit a vízbül húztak ki. Nem talált rá a fejére.

- És most legelébb is jer ide, írd alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az. Csak írd alá! Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott előtted aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papír pedig, amelyre felírta akkor a nevét, az volt ama históriai okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok cárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első gráciát kérte ki magának, hogy hadd menjen aludni.

És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.

S mikor aztán kialudta magát, és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, ahova semmi szándéka nem volt jönni, hogy szökött el a másik oldalról, ahol teljes szándéka volt megmaradni; pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól.

Még pro superabundanti mikor felöltözött, s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiú természetesen megszökött még első éjjel Boksa Gergő ketrecéből, s elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Éppen azzal mulattatá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Rideghváry úr kacagott azon nagyon.

Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.

Még azt kívánta Zebulontul, hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd felett, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással.

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e felszólításra, és csak úgy magában mondá a "Babiloni vizek mellett ültünk" zsoltár 6-ik versét:

"Inkább ragadjon az én nyelvem az ínyemhez!"

És attul a gondolattul nagyon komoly ember lett Zebulon.

Amiért aztán még többet nevettek rajta a főurak.

Akkor éppen nagyon nevetni való idők jártak.




EGY MAGÁNOS LOVAG

Pesten nagy, méla csend van. Reggel már az idő, s az utcák még mind üresek. Hetivásár napja, és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap, és semmi járás-kelés az utcákon. A szokott zsibongás helyett a népes járdákon alig tévedez egy-egy magányos alak, kit a kényszerűség kihajtott, vagy aki a helyzetet nem ismeri. Az utcaszegleteken rövid tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki; ha a magányos utcajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit, s igyekszik az utcáról eltűnni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.

Pest olyan derült arcú város különben. Nincsenek ócska tornyai, vármaradványai, mik elmúlt borús időkre emlékeztetnének, az utolsó védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai, mikhez rémmeséket költhetne a népmonda; nincsenek titoktartó kolostorai, mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes, arisztokratikus palotái; nincs sem Bastille-ja, sem Towere, de nincs Kremlje és Louvre-ja sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arcát. Olyan "otthon"-nak szánt város az egész.

Húsz év előtti arcáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre a földi prózának diadalait; eszében sem élt a múzeum körüli city; a széles Duna-parton hosszan egy, csupa egyenlő, kétemeletes házakból támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hívogatja az első tekintet.

Mármost azután ennek a fiatal hölgyarcnak csak egy bajuszt kell festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak tőle.

E fiatal hölgyarcra festett bajusz: egy kanyargó paliszádsor az újépületi laktanyától a Lánchíd-főig, melyet a császári hadvezér húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes cölöpökbül vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Duna-parton végig egyszerűen; a palánk közeiben lőrések. A Lánchíd-főnél tágas udvarrá alakul a palánk, mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti kaszinó) épületéig terjed. Ez udvarral összekötve, ott, hol a koronázási halom áll most, emelkedik egy tuskó-várad, négyszögű nyílásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő; ezek a csodaszörnyek, amiknek tátongó nyílása egyszerre száj és végűr.

E tuskó-várad által a Duna-sor egy zsákutcává lett, mely középett el van zárva. A Lánchídon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig, hol most az alagútszáda nyílik, a Lánchíd egész szélében van kiszegezve tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végigsöpörheti az egész Lánchidat.

Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utcaszögleteken, azt jelentik a lakosságnak, hogy akik a mai napon a város utcáin ácsorogni fognak, vagy akik a paliszádvonalra néző ablakokban találják magukat mutogatni, a kíváncsiságból származható személyes veszedelmek esélyeit maguknak tulajdonítsák.

Azért mégis akadtak kíváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé, s megpillanták a szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskés hátú óriáskígyó tekergett szűk korlátai közt végig a paliszádsor mögött, a Lánchídon át Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még aki lenézni nem mert is a fenyegető misztériumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt, mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból, a nehéz lövegek gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhídon, melynek hídfője a mostani Deák utcával volt szemben, lovascsapatok, társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint akinek nagy sietsége van.

Szorongva kérdezé mindenki: mi történik mai nap?

Amint az utolsó lovascsapat áthaladt a hajóhídon, egyszerre kigyulladt annak a budai partot érő vége. Nyugoti szél fútt, a híd kátrányos szalmával volt meghordva; öt perc alatt lángba borult az egész, s lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna, mint egy vonagló óriáskígyó, derekán tűzövvel átszorítva.

Most azután tudta mindenki, hogy mi történik.

A császári hadvezér elégeti a háta mögött a hidat.

A "háta mögött"? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az ember - a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: "Eccoce! Finita la commedia!", és most elégeti a hidat a háta mögött; az eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a kardmarkolathoz nyúlni.

Hát a háta mögött mi jön?

Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhíd tűzöve átölelte a kék folyamot, a Kerepesi úton egy magányos lovag vágtat be a városba.

Egyetlenegy huszár.

Öltözetéről ítélve főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.

Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utcán.

Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét szemmel is alig éri be.

A vágtató, magányos lovag paripadobajára kitekintenek a lakosok az ablakon. És akkor - mintegy varázsütésre - egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik az egész város arca.

Az első huszár nyargal a városon végig!

S amint végignyargal, felhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, amit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: "feltámadás!"; mikor az újraébredők miriádjai lerázzák magukról a földet, amely alatt átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek erejük villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik; mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik saroktól a másikig: "Hozsánna! Hozsánna!"

Ilyen kiáltás volt az.

Egy rettenetes "éljen"-ordítás, mely kezdődött a Kerepesi úton, s végighangzott az indóházig, hosszan az egész Dunasoron végig, be a legszűkebb utcák mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett fel, fel a szent őrjöngés eget rázó riadaláig; százezernyi, börtönből kiszabadult rabnak frenetikus démon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Péliont és az Osszát!

Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utca: őrjöngő, gyönyörtül ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó, keresztény, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kacagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokbul, tele szívbül a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könnyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarcokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.

A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utcáin végigrobogtak!

Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arcra, magas rangú, csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magas rangú, csodaszépségű úrhölgyek - oda, az utca porába, és csókolták a közhuszár barnult kezét!

És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzetiszín lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények a nemzeti címerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők testeiken viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók s apró repkedő zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban, toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott, s örömében az égbe akar repülni velük!

Ki vette volna akkor észre, hogy ez örömragyogás felett egy szemfödelet sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze.

A lángoló hajóhíd füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifjú város pántlikás feje felett, mint baljóslatú gyászfátyol.

A magányos lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a Hatvani utcán átvágtatott, s azután bekanyarodott egyik mellékutcába.

Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.

Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lovárul, s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra.

A lódobajra és sarkantyúpengésre kidugta a borzas fejét egy alacsony, üveges ajtón valami házmester-féle egyéniség.

Csizmadia volt - valószínűleg.

- Jó napot! - mondta a lovag.

A házmester részéről az volt rá a fogadjisten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra; először megrohanta a tisztet, annak elkapta az egyik kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova fejét, s annak csókolta meg az orrát. Azután nekiiramodott, hogy majd kiszalad az utcára, s miután a tiszt által e futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: "Itt a huszárok! Itt a magyarok!"

- Ugyan, polgártárs, ne ordítson oly bomlottul! - csitítá őt a főtiszt.

- De hát hogyan jött ide nagyságod, fölséged, szentséged, generális úr, feldmarsal úr?! Szent Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?

- No, azt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, akinek e házban kell lakni, s akivel én még ez órában akarok beszélni.

- Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit látok élő szemeimmel.

- Jól van, öreg. Megmondom. Baradlay Richárdnak hínak. Ha kedve telik benne, akár idekvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán.

- Ó, istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utcán végignyargalni.

Richárdnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember.

Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester:

- Hát mi tetszik?

- Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szállása. Bizonyos Bajcsikné asszony.

- Ó, tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. Ugyan, nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?

- Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hanyadik ajtó azon asszonyságé?

- A 21-ik a második emeletben, szolgálatjára. Szabad lesz addig ennek a dicső paripának a kantárját tartanom?

Richárd mosolygott e hazafiúi eksztázison, s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárát a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richárd fölment a 21-ik ajtóig, benyúlt a szobája ablakán, kivette onnan félbehagyott reggelijét, a kávésbögrét és a kuglófot, s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenkint a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, s úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni.

Egyszer aztán Richárd lekiált rá a második emelet folyosójárul:

- De tán nincs itthon az asszonyság? Senki sem jő felnyitni az ajtót.

A házmester az udvarról válaszolt:

- Hja, biz az asszonyság nincsen idehaza.

- Hát valami cselédje nincs itt?

- Senki sincsen idehaza.

- Ejnye, polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Ne másztam volna fel az emeletre!

A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni.

Mikor aztán Richárd megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya.

- Hát mikor jön haza ez az asszonyság?

- Bizony nem tudom!

- Azt sem tudja, hogy hol van? Hol találkozhatnám vele?

Az egzaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit.

- Ó, bár találkozhatnék vele az excellenciás úr még ma, még ez órában; bár nyithatná be, bár rúghatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánnyal azt az ajtót, amelyen belül az az asszonyság most lakik!

- Mi a patvar! Hát hol lakik?

- Budán. A kazamatában.

- S mért lakik ott?

- Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek, elfogták; azt mondták, hogy a mieinkkel cimborál, hogy azoknak szállít hadiszekeret meg tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debrecenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt, s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit; de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a Fehérvári-kapu mellett.

Richárd bosszúsan csapott kardja végével a földre. Amiért annyira sietett, amiért előrevágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe, az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első örömriadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le.

"Nem fog gyermeked sírása felkölteni ott lenn!"

E fogadás, ez ígéret sarkantyúzta lelkét mindazon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette naprul napra lovasait az ütközetbe, mely mindennap megújult Pest rónáin, hogy mindennap félbeszakadjon a sorompók előtt. Csak álharcok voltak azok a főhadsereg elvonulásának álcázására, mely ezalatt Komárom felszabadítására sietett.

És most, midőn azt hitte, hogy már célhoz ért, azt kell hallania, hogy éppen olyan messze van az, mint a pokol; ha akarja, odajuthat, de csak elkárhozva.

Akit keres, akitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.

Ez a szerencsétlen némber bújósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak található, s midőn Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül.

Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semmit.

Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni.




PÁRHARC MENNYKÖVEKKEL

Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?

De hát lehetett-e másként tenni?

Kérdezzétek meg, miért vágták le a karthágói asszonyok hosszú aranysárga fürtjeiket kézíjaknak, miért temetkeztek a puni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá.

Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az asszír világcsodák közül, Szemiramisz függőkertjeiből szent városa romjaihoz vissza.

Kérdezzétek meg, miért tódult fél századon át kétmillió harcos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal a kezében, Jeruzsálem városát visszavívni.

Kérdezzétek meg, miért gyújtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbár honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött.

Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napóleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párizst ellenségtől elfoglalva találta maga előtt.

És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a hét halom városa felé, meghalni vagy győzni. Miért háborítják fel újra a békéért reszkető fél világ nyugalmát ez őrjöngő kiáltással: "Roma o morte!"

S amit fog felelni a világtörténet ítélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, akik kérdezik mitőlünk: miért volt Buda várát ostromolnunk?

Lehet, hogy a történelem areopágja elítél minket is, mint amazokat; de a költészet ítélőbírái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid királytól Hugo Victorig: "Nem lehetett másképp; így kellett annak jönni!" S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!

Ami volt a puni népnek Karthágó, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a Szentföld, a franciáknak Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma - az volt minekünk Budavár.

Hazánknak lüktető szíve...

Egy ideális, nagy édesanyának látható arca...

A törvényes szülöttnek apja becsületes neve...

Lehetett-e nem érezni e szívnek lázlüktetését?

Lehetett-e nem keseregni ez arc gyásza miatt?

Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?

Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, amit tesznek, ilyen szókat: "Ha engem valaki arcul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk, azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántnám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk.

No, hát - ilyen arculütés volt nekünk Budavára.

Lássuk tehát, ha egyszer a titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?

Tíz nap múlt el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utcáin végigrobogott; tíz tantaluszi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, bosszút állani tehetős. Egy éjszakára való játék az újabb kor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.

Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védőműve, minden elővéd nélkül. Vize nincs, egyetlen vízvezetéke a Duna-parton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiűzi a várból a szomj.

És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terül Pest.

Az ostromlott sereg, minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el tűzgolyóival.

Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: "Ha te ellenem kihúzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül."

És úgy tett.

Tizednapra Pest elhagyása után robogott egy huszárszakasz Buda Víziváros főutcáján végig. A Bomba téren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kíváncsi vendég nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant, s a szekrénye mellett ülő pénztárnoknét, egy fiatal, tizennyolc éves leányt, ölte meg.

A huszárszakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság ágyúival együtt hátrahúzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákbul volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a védműveket, s azután csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a sima járdán, és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.

Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind.

A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjük; a palánkokból folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel; előretörtek.

Ekkor hirtelen kétfelé nyíltak a sorompó tömör kapui, s az ott elrejtett ágyúkból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.

Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók egy része a házakba futott fel, s azoknak ablakaiból folytatá a tüzelést a paliszádok ellen, más része menekült a tartalék felé; az volt a 33-ik zászlóalj.

Most ez a zászlóalj indult rohamra.

Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé.

Pedig őket is azon sors várta, ami a másik zászlóaljat a kapu előtt.

Ekkor egy magyar tüzértiszt a Duna-part alatt két ágyúval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.

A telegolyók recsegve szaggatták ki sarkaiból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálcázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyúikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj "éljen!"-rivallással rohant szuronyszegezve a paliszádoknak; a szétzilált 10-ik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röppentyűtelep elkezdte gyújtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpíteni.

Csak egy óranegyed még! Csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röppentyűtelepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetetlenné lett, akkor vége a további védelemnek.

Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt.

A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.

Miért kellett a küzdelmet abbahagyni?

Azért, hogy a két hadvezér elébb egypár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rétor.

Ami a bombastílust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javult.

Lothringeni Károly éppen úgy biztatta Abdurrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt "keresztülugratja a kardján", mint Görgey Henczit.

Válaszul Abdurrahman száz fogoly keresztény fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúzott a pesti védtelen népbe.

Hiszen tehette, mert hatalma volt rá; de csak ne mentette volna magát érte.

Mondta volna azt, hogy: "Amit tettem, megtettem: azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyűlöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támasszak országotok szent városaiban, amik fel nem száradnak, amíg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék".

De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Duna-partról átlőttek Budára!

Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szúnyogokat akart kifüstölni Diana templomából!

Ama várparancsnok maga nem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki mindennap arculcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apokalipszis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifjú fővárosát az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolizál e tettének!

Hiszen ez vagy hőstett volt, vagy gonosztett.

Ha hőstett, nincs szüksége mentségre; ha gonosztett, nincs számára mentség.

Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg letörülhetetlen. Nincs azt miért takargatni.

Hiszen hogyne lett volna nézőközönsége ez olimpiai játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harcjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.

S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harci drámának nézőközönsége néma legyen, fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellérthegyen, mely a másik percben már lobbanik, s perc múlva bomlik a fegyveres had a falon, hová a golyó leesett.

Amilyen hosszú a Duna-part a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harc alatt a buzdító rivallás!

Egyszer aztán azt mondta a várfok: "Csitt!"

Richárd csakugyan oda szállásolta magát, ahol a házmester olyan jól fogadta. Örült, akihez vendégül szállt.

Mikor május 4-én az első ágyúszó megzendült, Mihály mester otthagyta a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, aki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richárddal, ki hadifőnökéhez sietett.

- Hová oly futvást, polgártárs? - kérdezé Richárd a csizmadiát.

- Az ostromot nézni.

- Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.

- Nem jön a golyóbis keresztül a vízen! - biztatá magát Mihály mester.

- No, azt még nem tudtam.

- De én tudom. Annak fizikai okai vannak. Annak az oka a "vis attractionis", mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!

Két óra múlva aztán Richárd megint találkozott Mihály mesterrel; akkor már tele volt az utca szaladó néppel; Mihály mester lélegzete is el volt egy kicsit fulladva.

Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilenc embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokrul.

Akkor aztán eltisztult a nézőközönség a parterre-ről; hanem ahelyett fölvette magát a páholyokba. Most már az ablakokbul nézték a harcjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.

Egyszer aztán a várfok azt mondta: "reszkess!"

És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra.

A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ívlettek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban, és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött.

Ez még nem volt büntetés, nem bosszú, csak intés.

A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az; nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant - senkit.

Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint amilyen.

Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.

S csak aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba.

Az első rohamnál huszonnyolc löveggel támadta meg az ostromló a várat, mire a vár kilencvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyúi csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosok; a várbelieké pedig raklövegek, 24 fontosok. Az ostromló hétfontos haubicokat hajigált, s az ostromlott hatvanfontos bombákat szórt vissza értük.

Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: "Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!"

Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki.

És ez apró lövegekkel kényszeríté a "Kis-Svábhegyről" a IV. körönd védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sáncvédő gyalogságot a kaszárnyákba visszaűzte, s tudta a Gellérthegyről a főőrhelyet s a nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.

Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Duna-partról. Ezt torolta meg a kétórai bombázás a várfokrul.

Ezellen nem volt segítség.

Ez volt az első arculütés. Az ostromló érezte azt, pirult, és fogait csikorgatta. Egyetlenegy ostromágyúja sem volt.

A másnapi haditanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente lehet az ostromtelepeket építeni és az építés álcázására mindennap álrohamokat rendezni!

Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előrehatolni csak azért, hogy visszavonuljon; harcolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.

Egy ilyen türelemfárasztó napon azt mondá Richárd Mihály mesternek:

- Polgártárs! Volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?

- Érdeme válogatja! - felelt a mester bölcsen.

- A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba, s tudósítást hozni az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.

- Meg is teszem bizonnyal! - felelt Mihály mester. - Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságbul.

Richárd elfogadta a barátságos kézszorítást.

- De hogyan jut ön be, polgártárs? Mert ezt okosan kell ám elintézni.

- Igen egyszerű az. Hidegkúti ismerős parasztokkal, pórgúnyába öltözve, hetivásár alkalmával becsúszok a várba. Minden szerdán, szombaton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.

- Jól van! A fődolog, amit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van a várőrség közt.

- Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.

- Tud-e ön olaszul?

- Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokbul, amit kell.

- Azután még egyet. Attul a bizonyos asszonytul, akit ott fönn fogva tartanak, két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki őrá volt bízva, akinek Károly a keresztneve, s akinek a nyakában egy kettétört rézpénz van ismertetőjelül akasztva.

- Ahán! Főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasas tiszt úr. Nem tudom, él-e még.

- Éppen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.

- Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kínált, ha elmegyek Bajcsikné után Debrecenbe, s megtudom, hol az a fiú. Nem tettem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kazamatában.

A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve, a várba. Vissza is jött szerencsésen.

Richárd türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor visszakerült.

- Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szenvednek szükséget, mert drágaság nincs. A polgárok még nem kívánkoznak ki a várbul. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét; azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a Vízi-kaput kivéve; az szabad. A Halászbástyán vadászárkokat húztak a katonák számára.

- Milyenek a tüzérek?

- Kevélyek.

- Hát a német sorgyalogok?

- Jókedvűek.

- És a horvátok?

- Haragosak.

- És az olaszok?

- Se hideg, se meleg.

- Nem mutatják, hogy csüggednének, vagy hogy szítanának hozzánk?

- Nem.

- Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?

- Igen alaposan. Mikor a piacon hagymát, burgonyát vásárolnak, s azt zsebkendőbe töltetik, mindeniknek tarka zsebkendője van.

- S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.

- Mégpedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni, mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a kapca, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyújtanak, hogy felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Ó, én ismerem őket. Az olasz heves vérű szerető, de hidegvérű jó barát.

- Hát Bajcsiknéval beszélhetett-e?

- Nem juthattam hozzá. Most már a börtönbül is kivitték, mert megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki szintén beteg.

- Mi betegsége van?

- A tífusz.

Richárd megrettent. Ez hamar elbánó úr!

- Ez a két ellenség: a tífusz meg a kolera ostromolja most belülről a várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs temetkezési helyük.

- És így nem tudott ön ez asszonnyal szólni?

- Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a cédulát, amit én írtam hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórházajtó előtt. Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem kellett. A jövő heti vásárban ismét felmegyek, s többet tudok meg.

Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és sarkantyút a szívükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.

Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilenctized részének elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett arcuk a szégyentül, szívük a haragtul. A haditanácsban is ily túlnyomó volt ez izgatottság.

- Rohamra! - sürgeték a vezért.

Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással. Elnevezték egymást "hidegvérű", "melegvérű" pártnak.

Így találkozott egymással szemközt a haditanácsban a két Baradlay testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott, Richárd a melegvérűhöz.

Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki ellenvetései, cáfolatai céltáblájának.

És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban, hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a helyesebb utat. S azért úgy tudtak egymás ellen keseregni!

- Be kell fejeznünk az ostromot! - monda Richárd, miután a szétágazó vélemények egymást le nem küzdhették.

- Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! - veté ellene Ödön.

- Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.

- De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.

- Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az utat a vízivárosi rohamra.

- Csakhogy azalatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.

- Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! Újra felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év múlva szebb lesz, mint volt. Itt most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, amiben Pest csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással, elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötvenmilliónyi vagyonunk, hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolc óra alatt.

- S mit nyerünk ötvenmillió és ötezer ember áldozatával?

- Azt, hogy a keleti oldalrul is ostromolhatunk.

- A meredek várhegyen fel?

- Azon fel. Már előterjesztettem a haditanács szakértőinek, amit e tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul le egész a Dunáig egy föld alatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni az ostrom alatt egy csapatnak; a nyílás a Sándor-házba vezet. A Bécsi-kapu és Vízi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A várkert fái alatt a déli rondella alatti kertészlak könnyen elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtine fala alá két vár alatti pince mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral megtöltve, a fölötte levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt körös-körül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat, s valamelyik oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni, ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.

Ödön felelt neki.

- Én is tanulmányoztam mindezt, és tudom bizonyosan, hogy a föld alatti csatorna felyül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vízivárosit kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett lépcsőből nyolcvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három mellvédet kell megmászni. Az említett pincék tízölnyi távolban vannak végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem kétnapi munka. Az ellenség ijedelmét pedig én nem szoktam stratégiai számításokba felvenni.

Richárd szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani, hogy lelkét megkönnyebbítse.

Öklét a széknek feszítve, amelyen ült, emelkedőfélben azt kérdé bátyjától:

- És a saját csapataink vitézségét sem?

Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:

- Ott, ahol matematikai összeállításokról van szó, mint egy várostromnál, ezt sem.

Richárd erre a harag és katonai büszkeség dacával veté oda e szót:

- Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!

Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami nagyon derék tromfot adott volna ki.

Ödön elsápadt, és nagy, lelkes szemeit öccsére meresztve, viszonzá halk, de kemény hangon:

- Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt megtorlatlanul.

E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.

Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört, s a másikon kirepült a tanácskozók fejei fölött.

És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.

És azután egy bomba, mely éppen a major udvarán durrant szét.

- Ez árulás! - kiáltának a haditanács tagjai, felugrálva helyeikről. Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes ütegeivel tüzel a keze ügyébe eső majorra.

- Itt nem maradhatunk - monda a vezér. - Menjen ön, Baradlay Richárd, és adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovasütegekkel a Zugligetbe.

Richárd bátyjára nézett.

Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll volt a kezében. Meg sem mozdult ama falat törő golyók zuhajára.

Richárd restellte a dolgot. Bátyjának ebben az osztentált hidegvérűségében valami affektanciát látott. Aztán meg mást is érzett iránta.

- Jól van, öreg, no - szólt odalépve hozzá. - Bátor ember vagy, elismerem. Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odábbmegyünk.

- Én azért maradtam itt ülve - szólt Ödön hidegen -, mert a haditanács jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot. Mit írjak az ülés jegyzőkönyvébe?

- Igaza van - mondá mindenki. - Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az ülést feloszlatnók.

- Tehát szavazzunk.

- Rohamra menjünk-e a vár ellen ma vagy holnap?

- Igen vagy nem?

- Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.

Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul lyuggatták a major tetejét, oldalait, míg a haditanács sorba leszavazott.

Minden szavazat igenre szólt.

Ödöné is.

Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.

Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról. Richárd nem távozott el addig mellőle.

- Jöjj már innen! - unszolá testvérét. - Hiszen mindenki elismeri, hogy derék fiú vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.

Ödön pedig egy római patrícius büszkeségével szedte össze papírjait, s azt mondá öccsének:

- Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani.

S kirántá karját annak kezéből.

- Csak nem vívsz velem párbajt?

- Majd meglátod.

S elfordult tőle büszkén.

A roham harmadnapra volt kitűzve.

A terv ez volt:

Pestről a budai Vízivárosban uralgó ellenfélt megtámadni.

A paliszádsor, melyet az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó ütegeknek - egy percig: a támadás percéig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utcája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokrul seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyűtelepeket, miket könnyen el lehet szállítani a Duna-parti keresztházakon át.

Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjús zsákokból fognak készíteni traverzeket, s tranchée-ket raknak homokzsákokbul. Ötszáz önkéntes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre szállítására.

Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a Várkertet s kettő a vízi védműveket támadja meg.

A többi hadtestek a Fehérvári- és a Bécsi-kapu ellen intéznek rohamot.

Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja ostromolni.

A támadás előtti napon ismét megjárta a várat sváb pór álruhájában a patrióta házmester.

Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richárdhoz.

- Áruló van közöttünk - monda neki. - Mindent, amit kezdeni akarunk, előre tudnak odaát.

- Honnan tudja ezt, polgártárs?

A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richárdnak súgva mondá:

- A várban találkoztam Szalmással.

- Ki az?

- Egy hírhedett kém.

- Mintha hallottam volna a nevét valaha.

- Meglehet. Elcsapott jegyző volt Nemesdombrul.

- Ah, most már emlékezem rá.

- Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között, s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utánamentem Cibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött, s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyírta a bajuszát, s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.

Richárd mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain.

Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.

Estefelé Richárd átlovagolt a budai partra a hajóhídon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.

Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.

Ismerte őt valamennyi. Híres demagóg volt.

Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richárdot.

- Jöjjön a partra, valamit mutatok.

Richárd engedett a meghívásnak.

- Nézzen ön át a pesti Duna-sor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlásablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.

- Látom.

- Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?

- Az, hogy ezeket a manzárdszobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz összejárnak.

- Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, amikkel a várbelieket tudósítják.

De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richárd.

Pedig a polgártársnak megint igaza volt.

Amint tízet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három oldalrul a roham. A honvédzászlóaljak előrehaladtak a falakig; a haubic vetágyúk elkezdték gyújtólövegeiket szórni a várra; egy óra múlva két helyen lángolt a várbeli Úri utca; az éji tűzfényben mint fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt határozva: a Pest felőli támadás.

Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető mozsár. A legelső bomba a Színház térre csapott le, ahol a röppentyűütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tűzszekerészetet, az a Váci úton robogva a Széna térig menekült.

A második bomba a József térre vágott le. Ott éppen az ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.

A harmadik bomba az Új térre esett, ahol a traverzekhez való gyapjúzsákok voltak lerakva, s felgyújtá az egész készletet.

Oly pontosan csapott le minden bomba éppen az előkészületi helyekre, mintha híva lett volna.

Híva volt!

Minden előkészület el volt árulva.

Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud és mit mer. Reggelig bombáztatta a fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és gyújtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosrul, s kisöpörte annak utcáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult tanyázni a Városerdőbe, onnan bámulta elfordíthatatlan veszedelmét.

A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot kezdeni kell, nem bevégezni.

El kell hozatni az ostromlövegeket Komárombul, s szabályszerű várvíváshoz fogni.

A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly kiszámításnak.

Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamzel lakott az öt padlásszobában. A meggyújtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.

Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilenc. Kilencvenhat ellen.

Hanem még ahhoz is napok kellettek, míg e nehéz, döntő lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el figyelmét.

Éjrül éjre folyt a harc, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.

Május tizenharmadikán egy gránát csapott le a budai Halász téren a kamaraépület melletti lőporos toronyba.

Mint a kitörő vulkán, csapott föl a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dűltek romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.

Az ostromló táborbul örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.

A várparancsnok rettentő bosszút állt érte!

"Hamuvá kell lőni Pestet!"

Parancsa iszonyúan teljesíttetett.

Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet, s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifjú szép város egyik végitől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Duna-soron, a szép ifjú hölgy arcához hasonlított mosolygó panorámán harminckét palota égett egyszerre; azok között a redout-épület; az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.

Az ostromlók szívében megfagyott a vér. Megnémult minden; az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen a bíborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.

Egy arcul ütött istenszobornak a némasága volt az.

A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. Aki élő volt, elfutott. A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.

Egész utcák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kíváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttül a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végigbolyonghat a tárva-nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakbul a gazdának vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül bejuthassanak.

Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.

A harminckét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kőtömeg fölött, mely oly puszta, oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.

Hanem a Duna-parti égő paloták közt van egy, melynek öt padlásszobájában most is ég az öt gyertya; egy-egy kialszik, s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette levő egyemeletes ház rommá van lőve, a bombák a pincéig szaggatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elő.

A sértetlenül maradt ház kétemeletes. Annak a lakói is elfutottak a világba; annak is nyitva hagyták minden ajtaját, hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.

Hát azt az öt gyertyát ki gyújtogatja ott mégis?

Ki kérdezné ezt, ki ügyelne arra e borzalmas órában?

De van egy ember, aki ügyel rá. Akit el nem kergetnek sem bombák, sem tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének, s onnan les. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.

Végignézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki az égrepesztő tombolás alatt, mellyel a harc istentagadó démona pillanatok alatt szétrugdalja azt, amit a béke demiurgusa fél század alatt épített.

És ott csinálgatta a maga csizmadiaeszével az égbíráló aforizmákat.

"Ha a villám mennydörög, azt mondják, az Isten beszél. Hát mikor a bombák dörögnek, az a királyok beszéde?"

"Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan lehet megfogni; de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni. "

"Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, aki maga is a királyok királya?"

"Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, aki most ezt a bombát ide röpítette, hogy egyszerre mind a három emeletét áttörte vele, a pincében szétpukkant, s végig meggyújtotta az egész házat?"

"Ha valakinek a bal keze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a jobb keze visszavágja a bal kezét, annak a valakinek nem kétszeres oka van-e jajgatni?"

"Ha nekem, akinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, aki azt okozza?"

Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte filozofálás is elmúlt a csizmadia kedélyéről, hogy hétköznapibb eszmejárásnak adjon helyet.

Ki az odafenn abban a házban, aki a gyertyákat az ablakokba rakta?

Az áruló az!

Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni bizonyosan.

Sem távol, sem közel egy élő lélek. Oltásra gondolni sem lehet most a várágyúk lőközelében.

A csizmadia nekiindult, hogy egyedül ráront arra a titkos jeladóra.

A golyó kikerülte ház éppen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni; ott hevertek ruhák, ezüstneműk szétszórva, amiket a menekülő tulajdonos nem bírt magával elcipelni; ráhagyva Isten oltalmára, emberek becsületére.

A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honn maradtak közül megkérdezzen, segélyül vagy tanúbizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kiskutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.

A csizmadiának egyedül kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, ahol állítólag az öt mamzel lakott.

Benyitott az első ajtón; ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal tanúsíták, hogy innen mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.

Végigment mind az öt manzárdszobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.

Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák, mint gondolatjelek. Valódi telegráf egyik városból a másikba.

A polgártárs támolyogva tekingetett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?

Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.

Az már egy sötét helyre vezetett.

Egy padlásfolyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokul.

Tovább botorkázott a sötétben. A szomszéd ház égése nem hatott át a deszkalabirinton.

Egy helyütt aztán ismét fényt látott.

A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, ahonnan a szomszéd házra le lehetett látni.

Ebben az ablakban ült valaki.

Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszéd ház tűzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony, kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt, az olvadt vas hullámzik ott a pince mélyén.

A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig, és bámult.

De nem a ciklopi látványt bámulta, hanem azt az embert, aki itt ez ablakban ül.

Annak az embernek az arcán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás, amivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm, mellyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.

Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban.

Két könyökét térdeire fektette, és állát egyik öklére támasztá.

Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.

Egyszer fölemelte arcát az izzó égre, és kacagott.

És azután nagyot nyújtózott, mint aki jóllakott valamivel, s a túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.

Arcának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tűzben.

Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.

Az ember rémülten tekinte vissza.

A csizmadia fülébe csikorgá:

- Jó reggelt, uram! A gyertyákat el kellene már oltani!

A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeckelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt, s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.

- Tetszik-e már rám ismerni? - kérdé a hátrafordult arcra meresztve vérben forgó szemeit a csizmadia.

A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.

- Tízezer forint van nálam! - hörgé rekedten.

- Az a gyertyák ára! - ordítá a csizmadia.

S azzal letaszította az ablakból.

Odalenn a tűzörvényben az aranyhabot hányó érctó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel - s aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.

Ki volt az eltűnt ember, a titkos táviratozó, sohasem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.

Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a hajóhidat. Gyújtóhajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a folyamon. Azok közül kettő a Lánchíd-oszlopba csapódott s elmerült, a többit elfogták, elsüllyesztették.

Harmadnapra reggel, szép, harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek a faldöntő ágyúk, miket az elmúlt éjszakákon az ostromlók felállítottak.

A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezúttal maga Enkeladosz zörget, az olümptörő!

Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek, oldalt az ütegrombolók.

Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végigsöpri a védő ütegeket.

Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen! Vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli géniusz, két tündérvilági dzsinn, kik égő csillagokat tépnek le az égről, s meteorokkal hajigálják egymás pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a háztaposó küzdelemben, s az ítéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt, feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra, míg az egyik végképpen összezúzik, megolvad, semmivé lesz.

S a két kolossz párharca időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem percekig tart az, mint a könnyen haló hősök eposza; hanem négy nap, négy éjjel, folyvást, szakadatlanul. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.

Négy nap, négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden akkordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a mély hangok pokoli oktávján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb föld alatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú basszusáig. A várban ég, ami éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király palotája. Szomorú bosszú a leégett Pestért! Ha egyik megégette a szentséget, a másik megégeti az oltárt!

A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú bástyafal tízölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt házakból, s a védő mégsem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét. Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött rést, s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben.

Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni, s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább.

Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harcban mind a két fél elérte azt, és egyszerre.

Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez jó barátot, ellenséget: csak hősöket.

Szemtül szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés vívható.

A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a kvadránst, s kihúzták a kardot. Maguk vezényelnek az utolsó csapásra.

- Utánam! - kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz), s maga vezeti a rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött fal tövénél.

- Utánam! - kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini), s maga ád példát a várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.

Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.

A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél szuronyközelben állt egymáshoz.

A döntő rohamra megérett az idő.

A holnap az utolsó nap.

Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!




Hátra Kezdőlap Előre