Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harci feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, aki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki őtőle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert ahol más józan fővel is bakot lő, ott ő kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sáncokat helyrehozatni, a meggyulladt épületeket eloltatni, a gyanúsakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kísértetni: ez mind az ő feladata volt.

A városi polgárcéhek, amint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a főhadiszállásukon.

- No, csak lassan azokkal a schieszprügelekkel! - csitítá őket Andrássy; - ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekercét; aki ács, kőműves, álljon neki a szétdűlt tornyot helyreállítani; aki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, amire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyíklesőt meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hívogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik.

- Úgy? hát még, "Téged Isten dicsérünk" is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegőbe repült? Jól van no. Elmegyek. Úgysem láttam még belülről ezt a híres lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék a templomparádét a szokottnál: mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdűlt fortificatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville lovag? Ő ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy, a városból érkező tiszt tudatá vele, hogy a franciát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanúsítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos tornyot.

- Hát akasszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Belleville-re szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.

- No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! - szólt nevetve Andrássy. - És így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi főbírónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő számban, mint a városi tanácsosoké, ítélő bírákat kinevezni, amely törvényszék aztán majd ítélni fog Belleville felett.

- No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.

Eközben valami nyilallt keresztül a tábornok emlékezetén, ami a nagy zenebona között egészen kiment a fejéből.

Az a veszedelmes Panteon ottmaradt kitárva a szobájában.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végiglapozhatja, akkor sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kuruc vezér jóindulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.

Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukható tükrét, amit a nyalka kuruc nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.

- Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.

A felügyelést most már rábízhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát, s hazaügetett a szállására.

A borbélya ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.

- De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is - mondá a tábornok. - Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök, s egypár fürtöt elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyírni miatta.

(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.)

És emiatt áldozatul esett az egész szép dúsgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kuruc hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyírt hajjal.

Alig, hogy a borbélyát lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belső szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszín szalag a kereveten; hanem a keresett arcképes könyv, az nem volt sehol.

- Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?

De, talán mégis elvitte, s akkor éppen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Őnála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban mégsem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerülhet.

A titkos átjárón keresztül egy perc alatt találkozhatik Juliánnával, s kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.

Csakhogy annak most itthon van az ura.

Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papírra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, aki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem ide sietett az elöljárójához legelébb is jelentést tenni a rábízott expedíció kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.

Ezért meg is érdemel egy napi árestomot.

A levelet lepecsételte a gyűrűjével, s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordinánc által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virrasztás, mindennemű strapácia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossz néven venni tőle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem lehetett venni.

Ő vette át az urát kereső ordinánctól a levelet.

Cseléd még nem volt a háznál.

Megismerte a tábornok írását a címzeten, s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.

Aztán mikor végigolvasta a parancsot, fogta az írótollat, s ráírta a következő indorsátát:

"Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; aki is pedig legfelsőbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van ítélve, s annálfogva tábornok uram őkegyelméhez nem mehet.

Datum ut supra."

Aláírva:

"Regina Tua!"

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncnak, s aztán visszaült az állótükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a cipői a fel s alá járkáló Belleville lovagnak a tükör háta mögött a rejtek ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtócsapkodás hangzott.

A szép tündér háromszor is újraigazította a kontyát.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategorikus válasszal, az első fúriában nagyon dúlt-fúlt, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

- Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony, úgy látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piacon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy ágyúzás lett a vége.

- De hát mi az Isten csodája van odakinn! - kiáltott ki Andrássy az előszobájába, ahol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrinc, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokhoz, szegről-végről sógorok is voltak.

- Nincs se török, se német a hátunkon, kegyelmes uram, csak a polgárőrség masírozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyúiból victoriát lőnek a talpasok.

- Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel a lőporostornyunk.

- Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.

- Majornak tiszteld, öcsém, mától fogva.

- Hát akkor a felesége is avandzsírozni fog, ugye, kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt; eztán már istenasszony lesz.

- Bomolj meg! Ha a deputáció jön, vezesd be hozzám.

- Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patríciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok őrá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, amire Andrássy is hasonló idiómában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén niederschuh-nak hítták.)

Két oldalt a piacon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kíséretével együtt megérkezett.

A szenátorok padja már tele volt patríciusokkal; csak a két deputátus hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.

- Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! - inte kegyteljesen a tábornok. - Alauda uram aztán bizalmas súgással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végigzengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fenntartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra.

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy énekeljen.

- Szép templom! - mondá körültekintve. - Ez az a híres Mátyás király oltára? Gyönyörű egy munka!

S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. Aközben el kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. "Jó reggelt, reverendissime", köszönté őt a tábornok, kezét nyújtva neki. "Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?" s megrázta a kezét a papnak katonásan.

Aztán fellépkedett az oltár zsámolyfokain.

A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik, s a sanctuarium előtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománcfestésű faragott alakokkal; a mű figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.

- Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passió-képek vannak. Szeretném őket látni.

Egy ilyen kívánság - parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak, s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, amiket érdemes megnézni; aközben erős vita támad Andrássy és Alauda között fennhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami múzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.

- És ez valósággal Mátyás király ajándéka? - kérdé Andrássy.

- Igen; ő adományozta ezt Beatrix hercegnővel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett címerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben készült, s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Most éppen a pap ült a királyemlékű székben.

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kísérőivel együtt, s ott a papnak a feje fölül olvassa le a gót betűket, amik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, amelynek a tábláján felismerte a brandenburgi címert, s lett abból aztán nagy archeológiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei eklézsiának; a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a katedrába prédikálni.

Ámde ez a katedra is művészileg nevezetes díszmű. A dúsgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalul ül alatta a kétszarvú, törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a katedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, középen a Megváltó a világalmával kezében, legfelyül Keresztelő Szent János a zászlóval. - Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a katedra alatt olyan fennhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csípőficamodásig birkózó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképpen?

Hála legyen a Mindenhatónak - sóhajtának fel a kegyes szívek, mikor végre odább vitte őket az... bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Továbbmentek a tiszt urak a templomfalba beépített nevezetes műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen asszíriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálem-ostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, amidőn egyszerre a prédikáció közepén megszólalt az orgona, egész hívatlanul, s akkor is nem valami mennybeli himnusszal, hanem egy egész profán dalnak a melódiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a kórusban, s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyílván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeyek fanyűvő vademberét, a Csákyak szaracénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a karthausiak egyszarvúját és a T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvíz előtti mammutjait, a Máriássyak hármas halmon álló páncélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, akik mind e templom falai közt várják az ítéletre hívó angyal trombitáját. Egész panteon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.

Ezalatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebaottal az asszírusok bőrére. Éppen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a katedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinóros talárba öltözött, hosszú szakállú férfi alakot ábrázoló; mely szoborműben az a legkülönösebb, hogy a férfi alak palástjának redői közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata kezdődik e szavakkal: "Miserrimus peccator" (legnyomorultabb vétkező).

- Ez Thurzó püspöknek az alakja - magyarázza Alauda uram a kuruc uraságoknak; - ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, aki a palástjába búvik, jelenti ama gyermekeket, akiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).

- Él még ez a jó pápa? - kérdé Andrássy István.

- Nem él biz az - felel Alauda uram, felfogva a kérdés fullánkját. - Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

- Mindazonáltal, kegyelmes uram - szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiú -, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

Amire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a száznyolcezer asszíriainak a halálordítását is elnyomja, akiket a Malach-Hamoves angyal, Ezekiás kívánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.

Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikációnak.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kurucokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét, s más egyéb relikviákat.

Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:

"Der Herr segne euch, und behüte euch!"

- Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni - mondá egy fiatal patrícius egy öreg szenátornak, a templomból kijövet. - Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archeolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikációját.

- Higgye el kegyelmed - mondá rá az öreg -, hogy ez kicsinált praktika volt tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az ő nagy praktikáját!

A templomajtóban üdvözlé a kilépő kuruc főtiszteket Fabriczius.

- Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.

- Hát még mi lesz?

- A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött ítéletet hozni.

- Hát ma már ne is ebédeljen az ember? - pattogott a tábornok.

- Ítéletet éhgyomorral szokás hozni - felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.

Andrássy István azt olvasta le a szenátor urak arcáról, hogy ezek most azt mondják magukban: "Hej, ez a kocsmagenerális, mindig csak az evésre gondol!"

- No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kurucosan - gondolta magában vissza.

Amint a külső cinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

- Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért diktálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött föltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kívánság-e, amihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma amit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(- Jaj nekünk! - dörmögé a kis Serédy. - A generális kövekre éhezett. Ma márvánnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni-halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyújtás után nem lehet ítéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja, mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, amint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archeolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi beccsel bírt. A mindenféle színű márványkoloncok domborművei a szentírás kiváló jeleneteit örökíték meg remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, akiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek a szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templomoldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrászvésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kuruc uraságoknak kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner-sírtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család síremlékeül a Gecsemáné-kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a feketehalál idején a kórházat alapítá, s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, amit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé, s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a Megváltó utolsó kínos éjszakáját az Olajfák hegyén; a Heim család sírköve különös művészi tökéllyel Lázár életre költését választá témának; a Ros család az Idvezítő sírba letételét, míg a Scwaib család ellenben mennybemenetelét, amely műben az a legnevezetesebb, hogy a földön maradt, elbámuló népek, mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős, gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényűzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő panteona, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sírköveit!

A kuruc tiszturak azonban egész életükre jóllaktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a cinteremből visszatérő urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven beszéltek, amit csak ők értenek meg egymás között.

Alauda uram úgy tett, mint a csínyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más diskurzushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelőzte a szóval.

- A kocsmárosok esedeznek alássan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

- Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá - mondta Fabriczius egész maláciával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis malícia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piacon összeröffent kocsmároscéhnek, amiért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piac hevenyészett sátorokkal, lacikonyha, palacsintasütő bodé, mézeskalácsos szárnyék, seres szín sorakozott egymás mellé. S ahol evők-ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felvette a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint aki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelíd képet csinált, mint aki ártatlan benne. Fabriczius egy cédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből, s az őrszobából előszólítva a dobost, lement a piacra a nép közé, s elkezdett doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá. A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papírról.

Ez a valami pedig így hangzik:

- Becsületes polgárok!

Tudomására esvén a főbírónak, hogy a császári generális, Löffelholtz, a múlt éjjel, a zűrzavart felhasználva, a Königsbergen sáncokat hányatott, s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolájt állíttatott fel, ahonnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a főbíró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyújthassák. Aki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat!

Azzal továbbment a kikiáltó, s a másik utca szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egybe megszűnt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a lacikonyhák, sütőgórék mind eltűntek a piacról, olyan csendes, józan állapot állt be az egész városban minden utcán és piacon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a födeleket, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.

A nap éppen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

- Ejnye bizony már hajnal is van! - kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

- Hajnal bizony, rubintom! - mondá neki a menyecske; - csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idő.

- Miért nem költöttél fel hamarább? - zsémbelt a férj.

- Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egypárszor; de még mélyebben aludtál utána.

- Hogyan költöttél?

- Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe súgtam, hogy "galambocskám!".

- Nyakon kellett volna öntened egy pohár vízzel! Mit mond a generális, hogy mégsem mentem hozzá raportra?

- Biz az galambom már egypárszor küldött ide ordináncot holmi parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon őkegyelme.

- No, no! Azt nem jól tetted.

- Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek, s vidd magaddal Belleville lovagot is.

- Én? Belleville lovagot? Hát "avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának"?

- Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

- Hát nem álmodtam én ezt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom! Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember tortúrázott a szemem láttára.

- Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

- De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal meg teveled?

- Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám, mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, amíg te föl nem keltettél: ha meg nem jössz, tán egészen odaát maradok a másvilágon.

- No ez cifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arcát.

- Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen belerugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

- Hát a kis pulyánk hol van? - kérdé egyszer széttekintve.

- Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

- Hol van ugyan?

- Ott kinn sétálnak Pelargussal. (Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbőr kacagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsút véve az asszonyától átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

- Hát hogy vagy? - kérdé tőle.

- Mint a kutya a kútban.

- No ne búsulj! Majd kirántalak én!

- Azon imádkozz, hogy én ne rántsalak be téged!

- A törvényszék elé hínak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az előtornácban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

- Belleville lovag az én foglyom! Becsületszavával van hozzám kötve; ami erősebb minden láncnál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karperecét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kuruc tisztet a francia lovaggal karöltve menni a városházáig; ahol már sok szájtátó volt a piacon összegyülekezve abból a fajta népből, amelyiknek nincs leszedni való házteteje. Amint meglátták Belleville lovagot, elkezdték fennhangon szidalmazni.

- Hallgatsz, csiszlik! - kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát, s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. - Vagy kifordítom a bőrödet, s dudát csinálok belőle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá, s engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsőin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ónémet palástjaikban, másikon a kuruc tisztek rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzókamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kuruc vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patrícius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyílóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, amiben egy hóhérlegény fújtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállú hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzószerszámokat is gyönyörködésrevalókká tette.

Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót, minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, amit így is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket követett ő el, mennyi élelmiszert és lőport hozott be az ostromlott városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva, s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

- Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s amint egy elkezdte, mint a futótűz terjedt az egyszerre végig a kuruc tisztek során, azokról elragadt a szenátorokra, általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kacagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.

- Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, amit mondok? - szólt szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevettek.

Csak Fabriczius ráncolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

- Vitéz főstrázsamester uram! - szólt oda Korponaynak; - ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy raportját előadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, ahol az ókapun kiindult a lovascsapatjával.

- Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! - kiáltá bele Fabriczius türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

- No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell raportot csinálni! Kegyelmed bíró uram, ért az aktáihoz.

- Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

- No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergődve, Dunajechez.

- Jézus Mária! Már meg Dunajecig megyünk!

- No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekísérnem. Odáig könnyű munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbíró vezetőnek; de azután, erdőkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni meg felhúzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; ahol meg nagy erő áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem szenátorbölcsesség kell, bíró uram!

- Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? - biztatá a tábornok a tüzeskedőt.

Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkurátussággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépén kidolgozták ketten a dunajeci hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, aki versekbe szedje, s kész az új Odisszea.

(- Így majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyújtásig! - dörmögé félhalkan Fabriczius.)

- Hát hiszen az inkvizíciót gyertyavilágnál is meg lehet tartani - veté oda az elnöktárs válaszul.

- Igen! de a tanúkat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

- Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kurucaimat soha sem lehet megesküdtetni.

- Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

- Méltóztassék. Átadom a szót.

- Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.

A lovag odaállt dacosan az asztal végéhez, egyik kezét a csípőjére, a másikat Pobszt szenátor széktámlájára téve.

- Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Près chevalier de Haut Marne, et Montcarlier.

- Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

- Címem: őfelsége XIV. Lajos, Franciaország királyának testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II. Rákóczi Ferenc, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezető colonellusa.

- Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással bírni?

- Óh igen! Igazhitű római katolikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartre-i kolostorban.

- Az ugyan apácakolostor; de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?

- Köszönöm. Egészséges vagyok.

- Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan - születni?

- Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injúriát.

- Tehát úgy körülbelül harmincöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen mármost nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb múlt éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.

- Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! De inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, akik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, aki ott bibickedett a hátam mögött.

- Tessék a bíráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

- Azt gondoltam, tanúnak jöttek ide.

- E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

- Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.

- És mit csinált akkor kegyelmed?

- Kifutottam a katasztrófa színhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.

(Ez igaz! - bizonyítá a kis Serédy -, a pénzét én vettem magamhoz.)

- És így megvan? - kérdé Fabriczius.

- Az nem logikai következés - mondá a zászlótartó.

- Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville - vallatott tovább Fabriczius; - ön, aki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogyan lehet az, hogy amidőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy amíg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

- Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a Heinrich-ház, ahol a generálisom lakik. Őneki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményről.

- Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális úr őnagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lőportorony légbe repült, amíg hivatalosan nem jelentik neki.

- Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! - harsogott vissza Belleville lovag. - És efelől kérdezősködni nincs joga, különösen egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon célzást, mely a mi generálisunk őnagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(- Ne erőltessük ezt a témát főbíró uram! - dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fennhangon mondá: - Vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

- Tehát kegyelmed felment a generális úrhoz? Otthon találta-e?

- Dehogy is találtam.

- Tehát kit talált ott a lakásán?

- Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

- Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?

- Ugyan mit időztem volna?

- Benn volt kegyelmed a generális úr belső szobájában is?

- Természetes, hogy benn voltam.

- Széttekintett benne?

- Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

- Nem hozott el onnan valamit?

- Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belőlem?

- Éppen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

- Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius bíró e szóra hátrafordította a fejét, s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

- Figyelmeztetem a lovagot, hogy énnekem még más kérdezési mód is áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig bosszúsan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

- Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! - súgá Korponay Belleville-nek.

- Tehát Belleville lovag úr - folytatá a főbíró -, miután kegyelmed a matematikai kérdést ilyen jól megoldá; lássunk már most egy aritmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virrasztottam a városház szenátori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piacra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perckor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábomok lakásáig, ott gyorsan végigjárta a szobákat, sehol nem időzött, akkor minderre öt percet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percnyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

- Erre aztán könnyű a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy egynehány pimasz fickónak, aki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.

- Azok az útját álló fickók a ketterhäuschen őrei voltak, akik a robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a ketrecet üresen találták; a friss hóban nyomokat vettek észre, amik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.

- Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a ketterhäuschennél.

- És a lábnyomok, amik a ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

- Nem az én lábam nyomai voltak.

- Hogyan jutottak tehát a ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

- De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketrecéhez ott a piacon? S mi köze van annak a vasketrecnek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?

- Mindenekelőtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi úton jutott a ketrecbörtön kulcsaihoz?

- Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki - hörgé rekedtségbe mélyedő hangon Belleville lovag.

- Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

- Nem fogok rá választ adni! - rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de akiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; - a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi úton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. - Ördöngös egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

A bíró szigorú hangon mondá a lovagnak:

- Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkacagott:

- No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kuruc tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskén ülő feszengés alatt Korponay odasúgott Bellevillenek:

- Ugyan, bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz; hát mi baj lesz belőle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az őszinte vallomásra.

- Bíró uram! - kiálta fel - tiltsa meg kegyelmed ennek az úrnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

A bíró hátrafordult a hóhérhoz:

- Izachár mester, tegye kend kötelességét.

Amire a mester és legényei mozgásba jöttek.

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:

- Megengedjen kegyelmed, Fabriczius János uram, Lőcse városának érdemes bírája; - de már ahhoz, hogy egy főtisztet, aki az én táborkaromhoz tartozik, megtortúrázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lőcsei bíróé.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kuruc tisztek tetszésével, azt tanúsítá a kardtokok csörömpölése.

Fabriczius egész nyugalommal felel:

- Megvan nálam ez a hatalom...

S azzal dolmányába nyúlva, elővont egy összehajtott pergamenlapot, melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyújtá a jegyzőnek.

- Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyílt parancsa.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő bírák, tisztek és tanácsurak, s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

"Nyílt parancsolat!

Az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek nevében.

Mi, Felsővadászi Rákóczi Ferenc, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő híveinknek, katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tűzben kipróbált hívünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei Fabriczius János főbírónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorúsággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük ítéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hívünkre, Fabriczius Jánosra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. - Különben nem cselekedvén.

Kelt a száz hárs alatt.

Franciscus II. Rákóczi de Felsővadász."

E nyílt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kínzókamara katlanában.

A csendet Fabriczius szava törte meg.

- Nem kívántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigorú parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, akik még ha Rákóczi Ferenc maga hűtelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ő még akkor is hű maradna hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosítanak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarius elfogadja. - És íme a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, aki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó-ház előtt egy leányt, aki éjjel egyedül kóborol, a szigorú tilalom ellenére. Azt a pellengérketrecbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! Arra, mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség, s ostromot kezd. Mialatt a polgárság és a katonaság e rohamot visszaveri, azalatt felnyitják a ketrecet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vaskézzel ragadni meg a legelső embert, akit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.

- No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok bírótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepcéből.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája; ennek a váratlan nagylelkűségnek nem bírta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem amint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyulladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, azt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon: - Szegény jó barátom!

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot, s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

- És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábízott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

- No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott, szegény kis leányzót, akit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

- És hova lett mármost az a leányzó? - ezt kérdezé a főbíró a tábornoktól.

Andrássy bosszúsan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni, de az a valaki nincs itt, és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott böjtölést színlelni éjfélig, hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piacra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, kockáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a "kegyes hazugságnak", amit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről; amire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve; hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.

- Választ kérek kegyelmedtől! - kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.

- Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót súghatott volna Belleville-nek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketrecből.

Hanem Fabriczius merészen keresztültette előtte a lábát s rárivallt.

- Követelem a választ!

- Követeli kegyelmed, bíró uram! - mormogá halk hangon a főúr, s félvállról tekinte vissza az útját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt az a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét; a Felvidék kiskirályát; a "Csaba" ivadékot! - keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, akinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! "Meg ne rúgjam ezt a bírói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust." A villámszóró szempár ezt mondta bizonnyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

- Követelem! - kiálta fennhangon. - Nem a bíró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: - férfi férfitól, - nemesember nemesembertől, - kardot viselő ember kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arckifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkéntelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra, s az egész törvényszék színe előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány éles hang recsegett fel az ajtóban.

"Servus humillimus! Domini spectabiles! Bonas vesperas precor!"

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy aki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

- No hát itt van a Czelder Orbán!

Ő volt az valóban, ahogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa lécekből összerakva, amik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben akciózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyújtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de amellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes akcentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért sohasem beszél másképp, csak magyarul. S miután a hiperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szüntelen derültséget támaszt, ami őt azonban meg nem zavarja.

És amellett, amilyen szélmalom alak, éppen olyan tökéletes eszményi jellem, akiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karikatúráig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jóbarátai, mindazok, akiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben, akit egyszer befogadott az ő gyűlöletébe és haragjába, azt őelőtte semmi purgatórium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, amit a harctéren erénynek neveznek: az ostromló tűz s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatú, rossz magyar beszédű német a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kuruc hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: "Ugyan ne megvesszetek!", hát elnevetik magukat és kibékülnek.,

Amint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon, és csókolta pofon, akit legközelebb talált.

Az pedig éppen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Belleville-nek ez a zúzmarás, jégcsapos bajusszal adott, csontkaröleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanúsítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel cimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, aki éppen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ez az autentikus tanú.

Őutána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán; s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: "Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék fickó vagy! Hej, hogy szid ott a német odakinn! Az a nagyorrú kutya kuruc! Eredj!"

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Azután sorba ment a kuruc tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; ami pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpál Fabriczius bírónak: "Hát hogy vagy öreg ház!", s szeleburdiságával még a hiúzprémes bírói kalpagot is leveri a fejéről, ami aztán arra szolgál neki, hogy amint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás veres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: "Óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!"

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg éppenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most éppen közel van ahhoz, hogy kardot rántson, s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, amit félrehúzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt az ellenség táborából.

- Óh, köszönöm, nem fáradtam el - tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. - Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholtz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.

- Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! - kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér, s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három tallérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

- Mi azt hittük, ott tartanak fogságban - szól a bíró a tárgy érdeméhez közelítve.

- Ah! Mit gondolsz? A parlamentert!

- Mert a tiszt megszökött.

- De Löffelholtz tábornok parolája nem szökött meg.

- Én már tudok olyan esetet, ahol a császári tábornok a kuruc parlamentert láncra verette.

- De az nem Löffelholtz volt. Az kivétel.

- Hát Blumevitz? A tiszt! Aki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

- Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

- Miféle körülmények között?

- Hjaj! Nagyon cifra história ez: magától Blumevitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan felrobbant.

- Micsoda? - kérdé a bíró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a bíró nem tud erről még.

- Hát nem tudod?

- Dehogy nem tudom, hogy a lőportorony légbe röpült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

- Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a gránáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyúsokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg éppen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap - nem tegnapelőtt - (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik, három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet), denique azon a tegnapelőttön, amelyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyűrt cédulát talál az ablakon, amibe kövecset takartak, s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak, valamelyik éjjel; amikor a sor éppen őrá fog kerülni, hogy a gránátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. - No, köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, amit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap; vagy mikor, a fanatikus pápista, tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken. Eszerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

- De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek a felrobbanás utáni momentumban, s lábtókkal, pontonokkal jöttek éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

- Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem elébb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, amivel meg lettem bízva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Szilveszter napján vala. Tudja, kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kísértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem, s álhajtottam Löffelholtz főhadiszállására a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarius igen szívesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy "No majd meglássuk! Nem veszünk rajta össze." Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton éppen csak keresztül futott, amiben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kívánó kuruc tisztek egy ranggal magasabb fokú tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy "ühüm, ühüm, ühüm".

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét "ülnök" a bajusza hegyét!)

- Azután meg azon a másikon, hogy ami donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy "no az természetes".

(Hogy gombolkoztak ki! Szűk lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

- Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sírkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, ahová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót: Ő kész minden engedményre, ami az élő embereket kielégíti; de a holtak exorbitans kívánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kurucok ellenben csupádon csupa komikumot látták benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

- Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A poculatio eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy "sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui", azután következett egy kis parázs landsknecht; amelyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajdúságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s amikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, páncélja karvasai, csak a sisakja hiányzott. "Talpra, urak; talpra!" - kiálta. "Ki-ki szépen a maga csapatjához!" Arra mindenki felugrált, s én egyedül maradtam a tábornokkal. "No kedves barátom - mondá Löffelholtz -, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, kétnapi fegyverszünetkötéssel, küld olyan feltételsorozatot, amiről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s amíg mi afölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt- és lőporszállítmányt becsempéssze a városba." Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres akciók közé. - "Nem ám, ha fegyverrel nem állják az útját - felelt ő erre -, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kísérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás." - Már biz ezt magam is úgy hittem.

- Ki árulhatta el e titkot Löffelholtznak? - kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

- Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hírül, aki akkor szökött még innen tőlünk.

- S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?

- Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A piacon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahír, mint a pattogatott kukorica, nem kell érte aranyat váltani, egy cinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztan Blumevitzcel, s nekem elmondott mindent őszintén, amit tudott.

- Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, aki a mi lovasságunkat a convoi elé vezeti?

- Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholtz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja; s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyosezredét a Dunajec felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen: kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az ígérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. - No, képzelhetik kegyelmetek az én tantaluszi kínjaimat (vagy sziszifusi kínok? - tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?), denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én híveimet, s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, ami őket alulról, felülről, körös-körül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárbul tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, ahogy a torkom kiadta Lőcse felé; "vigyázz, magyar, jön a német!" A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Ugye nem hallottátok meg? - Biz ez nevetni való volt itthon is.

- Pedig ixioni kínokat álltam ki azalatt. Prométheusznál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, ahonnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óraütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! - Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német, s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem búbja, amint az ajtónak nekirontottam vele, hogy keresztültörjem!

Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.

- No, de sebaj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholtz uramnak ex tempore egy olyan leckét, amit tudom, nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurcolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékúton a háta mögött átcsúsztatta, s azzal otthagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholtzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s hazavilágított nekik, amíg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

- Hahaha! Ez derék volt! Jobban nem lehetett! Pompás mulatság volt! Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholtz; - ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú, hogy ha ránézett a vízre, ecet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. "No elmehet már kegyelmed haza - szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. - Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezúttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kisujjam! Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kuruc tiszteknek; aztán meg mindenféle donációk: hát egy kis reszelt füge?

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.

"Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül - mondá Löffelholtz -, a lőcsei nobiliknek azt a kívánságát, hogy a templom körül kívánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!" Hahaha! Nagyon jó! Igen jó! Ilyen tréfás fickó az a Löffelholtz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

- Íme tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a múlt éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázúgtak, hogy "igaz! úgy van!"

- És így Belleville lovag ártatlan.

- Még nem! - kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. - Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? Hová lett az én leányom?

S a bírói aranygombos bottal végigcsapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó táncolt bele.

- Jajh! Igazság! - kiáltá fel Czelder Orbán. - A leányod, öreg! Hát persze! No persze! Persze, hogy persze! Ezt teneked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

- Mit tudsz felőle? - kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.

- Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

- Kitől van?

- Törd fel, majd meglátod.

- Ki adta ezt a kezedbe?

- Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholtz báróné.

- Az Absolon-ivadék!

- De kapitális asszony! Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el az arca, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végigolvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arcát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

Hát látta valaki valaha Fabricziust sírni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félrefordul, a legények elbújnak; ilyen félelmetes látvány még nem volt a szemük előtt.

Fabriczius sír!

Megszűnik sírni.

Akkor feláll. Leveti a bírói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a bírói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.

- Megyek innen! - suttogja, merőn bámulva a magasba. - Elmegyek. - Nem vagyok már bíró. - Nem vagyok apa. - Nem vagyok nemesember; - nem kardhordozó ember; halott vagyok. - Nem keresek semmit. - Nem kívánok semmit. - Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

- Óh a szívem! - ordít fel végre fájdalmasan, s öklének egész súlyával a szívére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből; senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piacon, fedetlen fővel; homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy mártírdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patrícius-csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, amíg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, amíg Lőcse városa régiségeit és zegzugait összevissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, amit egy egész kuruc sereg tart megszállva, aminek a polgárai maguk is harcedzett férfiak, hűséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztülment hazafiak és koszorúzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, ahol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, amint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hívogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárjába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? - Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vízárokba nyílik. S ha csak víz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta úszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a víz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, amint rálépnek. Ez árok, fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És méghozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.

A história azt mondja, hogy így történt: - s azzal otthagy bennünket a sötétben.

Jövel archeológia, hozd el a kutatólámpást!

Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vízárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vízárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyáltalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyűjtött víz, hogy boldog volt, aki elmenekülhetett előle.

A sáncárok kitöltésére való vizet az Ignác kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hítták, hogy "Durst". Azért hítták így, mert ha ivott belőle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A víz sós volt, meg keserű. Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, ahonnan bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvízzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.

Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.

De honnan jött a víz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, amire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszájú János, Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földön vándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a "Wünschelruthe" segélyével azt a föld alatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag Levante-kereskedő a távol Olaszországból hozatott ahhoz értő hevéreket, akik a föld alatt tudnak rejtekutakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vízvezetőt, ami a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem bírt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt. Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hítta oda az elöljárókat Fabriczius, a márványmedencéhez, melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásvíz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé, s a vízvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt; amit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, akit fiúsított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.

A vízvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása a Fabricziusok birtokát képező Thurzó-házban volt.

Ezt a csodálatos építészetű, a homlokzatán cifra bálványokkal végigrakott házat nem azért hítták ezen e néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaci homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes úrnak, hogy városukban saját házzal bírjon; szerették, ha ott lakott; de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fenntartá a város és a patakvíz között.

Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.

Abban a levélben pedig, ami azt a kemény természetű embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkívüli nagy dolog nem volt.

Aki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit írt benne Fabricziusnak Löffelholtz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután - Isten ő szent felsége rendeléséből - Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon, a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katolikus hitbe befogadtatván, a fent nevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. - A levél végén volt egy sor írás magától a boldog menyasszonytól is az édesatyjához, reszkető kézzel megírva, alig olvashatólag.

No ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piacon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szívén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengérketrecbe zárják. Télvíz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! - Hogy a hóhér ki fogja seprűzni a városból, mint becstelen személyt. - Hadd sírjon, hadd sikoltozzon! - Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el, s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! - Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanchoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaci lábkapcája a kuruc közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, amiben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Hazament, a Bástya utca felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaci homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szívére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, akiket legjobban szeret!

Úgy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utcára nyílik, mint Lőcse városában a legtöbb patríciusi palota. A főtérre, a nagy utcára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a Bástya utcára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek s a minden háznál otthonos serfőző konyha; ami Lőcsének büszkesége, s törvénnyel biztosított privilégiuma. - A palotaszerű osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fenntartva, s ősi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, odahívatta a lakószobájába régi, hű barátját, háza állandó lakóját, a doktort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, ahogy megjött.

- Halott vagyok. Temetésre várok - mondá az orvosnak, amint az becsámpázott hozzá mankóival. - Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te írd meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel újra átjössz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a kategorikus imperativusra nem volt a doktornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek a kántorukkal együtt, s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, amely így kezdődik:

Halld meg lélek,
Mert néked beszélek...

Az élőhalott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó dacára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

Dies irae, dies illa
Solvet seclum in favilla!...

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

- Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos Jacoponi-himnuszt, s visszatérni a rideg melankolikus protestáns zsolozsmához.

"Gyász sír! Sötét kripták!"

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, ahogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron, s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornácokon, amik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nemcsak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyúkarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, amikor van egy bálványkép, akinek, ha azt mondja az ember: "most jer velem a tüneményvilágba!", oda is utánamegy, s ha megint azt mondja neki: "megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába", ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben idvezült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

Amint híre futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbírón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sírni kezdett az elnöki székben, hagy aztán lerakta a bírói süveget, palástot, pálcát, lemondott a bíróságról, hogy otthagyta a tanácstermet, vegyes bíróságat, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hívatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki. - Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbe hűtött bírót, beültették az elnöki székbe, aztán kimondta a végzést, hagy minden ember ártatlan! A múlt éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt táncolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután "Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?"

Fel is használta apraja-nagyja a megadott engedelmet, s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvivátozván a bőkezű bírót, a vitéz generálist, s a derék Czelder Orbánt, aki csakugyan kiosztotta a hajdúi között a németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorra járta a capfenstreich után a notabilitások lakásait, s az ablakaik alatt szerenádot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, amiből ők azonban nem sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vackába aludni, s fél óra múlva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtajain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmúlt egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni - hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunyhócskába fújta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. - Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.

- Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? - suttogá nejéhez.

- A patkányok nyugtalankodnak - mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. - Aludjál, báránykám!

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószínűleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, akik a Scheibe-hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, amiknek mázos zsindelyei tarka betűkkel viselik a renovatió évszámát, s amiknek esőöntő csatornái két ölnyire rúgnak ki, sárkány és delfin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső- és hóvizet egy a falba épített rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van, mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, amit soha senki nyitva nem látott, egyszínűre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt az a rejtekajtó, amelyen keresztül a vízvezeték alagútjából a városba lehet jutni.

Ez a titok volt az, amit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor ahelyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s amint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy piramist az utca közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát másképp történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piac közepén.

Ez volt a Türkheim-ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállatta a kapukat, s az összekötő utcák szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna elnyomták, és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az őrszobában, more patrio, aludt a kuruc őrség.

A pitvarban, a tornácban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, anélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni, egy medvebőr bundával betakarózva.

Amint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt), s amint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, ahol kardja volt felakasztva a tigrisbőr kacagány fölé, s perc múlva kivont karddal állt látogatójával szemben.

- Micsoda gyalázatos árulás ez? - kiálta szilaj haraggal.

- Hasztalan minden ellenállás, generális úr - szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. - Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piacon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

- Még nem. Hallja az úr! - kiálta Andrássy, s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok fölverték az alvó várost.

- Azt megtehette excellenciád! - monda Blumevitz hidegvérrel -, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utcák el vannak állva: tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy "van!"

Itt a háta mögött az a deszkafal, ami egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, azalatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. - Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni annak a nőnek a hírét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; ahonnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, aki odadobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

- No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! - kiálta Andrássy, nekivetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kínálkozó utat eltakarta. - Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labanc jön is reá!

- Már hiszen azért nem szükség excellenciádnak engemet összelabancozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

- Nekem csak a kardom beszél!

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

- Mi az? - kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, amit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az.

Meg volt riadva.

Mitől ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre, s hogy ezzel őt semmivé teszi?

Vagy talán valakit más féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

- Siess! - kiáltá férjének. - Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Idebenn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva, s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labancok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztültört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, ami útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, ahol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jöjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

- Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! - ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. - Árulás van a városban! Itt a német a piacon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert, bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyúkat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a filiszteusok!

Azzal a kezében hozott fél csizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, akinek a kezében lámpás volt, s azt - nyavalyást - tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabirintuson keresztül a bástyáig, ahol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

- Itt a német! Hol a kardom? - Ez volt az első kiáltása. - Itt a kardom! Hol a német? - Ez volt a második. - Nem halt még meg Fabriczius! - Fölkelek még a sírból is, ha azt mondják: "itt a német!" - Kik vagytok itt? - Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiúk! Azt a zsoltárt: "Erős várunk nekünk az Isten!" Előre! Előre! Ölni! Ölni! Vérben fürödni! Előre! "Eine feste Burg ist unser Gott!"

S a magas atlétai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tűnt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzá simuló gyermekei között, akik mind előrángatták oldalaikról a kurta diákdákosokat, s zsivajogva fogták körül az öreget.

"Eine feste Burg ist unser Gott!" - zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kuruc őrséget s a polgárkatonaságot.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezőre.

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

"Nekem csak a kardom beszél!"

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szúrta a kardja hegyét és a könyökével a markolatkosarára támaszkodott, hidegvérrel mosolyogva.

- Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor sohasem értjük meg egymást, mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, páncélosan állni ki ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generális úr, egy becsületes kapitulációt diktáljak.

- Diktálni? Nekem! - kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában, s a kardja csak úgy súgott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát húzogatta, nagy mosolyogva.

- Ha kegyelmed a kardjával beszél, énnekem meg van tizenkét muskétám, aki beszél! - szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, amire azok mind egyszerre archoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra célozva, - diktandó beszélnek! - folytatá nevetve. - Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, amit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepcébe esett tigris.

- Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulációról - szólt úrias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, amint a másik percben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal, s éppen olyan nesztelenül, mint egy szellem, s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyúttal a kinyújtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, ami zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

- Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.

- Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

- Ki bánja azt most? - dörmögi az asszony.

- A becsületét - suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észreveszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

- Eh! - szól fitymálóan csettentve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét, s azt kiáltva a katonáknak: "lóduljatok, ti ostobák!" - mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy vajon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak -, úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidűlve háttal az ajtónak, elkezd jószántából kacagni.

- Tüzes mennykő! - kiált fel Blumevitz. - Erre nem számítottam.

- Lássa, ezredes - mond nevetve a szép asszony. - Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy "à un renard, un renard et demi". (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.

- De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kívánatát, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy "bei Fusz!"

- No lássa! - mondá Juliánna. - Most már helyre van állítva az aequilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labancokat pedig körülveszik a kuruc csapatok; azokat valószínűleg ostromolják Löffelholtz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harca, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

- Asszonyom! - kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

- No, no! Tábornok úr! Csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a Bástya utcán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kuruc huszársághoz. Őkegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piacon egy egész battéria kerekes ágyúval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.

- Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint énrám nézve. A mi carrée-nk a kuruc huszárságnak a szeme közé nevet.

- Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza árkádjai alól. Higgye el kegyelmed, hogy a sanszok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahúzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepce az, amibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja, s az a valaki - az a fehér asszony.

- Én azt hiszem - szólt Júliánna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait - hogy kegyelmetek legcélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kuruc csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral, a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbízás a császár nevében?

Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.

- Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy cifra a pergament, a lefityegő ezüst tokú pecséttel együtt elöl-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. - Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Juliánna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt, és olvasni kezdé:

"Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc."

- De hisz ez a meghatalmazás Löffelholtz tábornoknak szól!

- Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?

- Kérem.

Azt is átnézte.

- Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

- Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

- Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhírré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félreverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kuruc- és polgárcsapatok tódultak a mellékutcákból a piacra.

- Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a híveinknek - indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

- Nem bánom.

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piacon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

- Kétórai fegyverszünet van! - kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, ki-ki a maga híveinek. A császáriak, akik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kurucok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

- Tűzzék ki kegyelmetek a parlamenter zászlót! - mondá Juliánna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

- Itt van az én fejkendőm! - mond Juliánna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; amit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körülhímzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbíró uram, aki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; azért minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, amíg azt be nem vonják.