Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománnyal odakötözvén az ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér asszonyt a szobában; - a rejteknyílás táblázata ismét a helyére volt tolva.

Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, amelyben csak néhány sor volt írva, olyan titkosírással, aminek csak Andrássy bírta a kulcsát. Juliánna levele volt az, amit most tehetett oda. Andrássynak se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptograhiáját kihüvelyezgetni szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.

S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:

- Kegyelmed most többet tudott meg, mint amennyire szüksége van.

- Lovagi parolámat adom rá - felelt Blumevitz -, hogy el fogom felejteni, amit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, amelyen keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla, kegyelmed se tudjon róla.

- Jól van.

- És akkor aztán, egyenlők levén mindkettőnkre nézve a kényszerítő körülmények, kezdjünk az alkudozásokhoz, úgy, mint két hadvezér, akinek a hadserege szemközt áll csatavonalban.

Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a patkó alakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk közé.

- Nekem nem kell sok irkafirka - vágott elé Andrássy.

- A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.

- Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a feltételek nem olyanok, aminőket egy békére hajlandó vezér szokott ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, aminőket nyers visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú sorban egy olyan hadvezető, aki a végtelenig akarja vinni az ellenségeskedést.

- Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.

- Arra, hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki; arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbe vonni, hogy ma és ehelyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kurucok vitézségét, s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek. Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott künn vannak, s ha ahelyett a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy szicíliai vecsernye következhetik. De hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva Lőcse város falai köré, nem tudják, mi történik a külvilágban?

- Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.

- Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háború végét járja. Magyarország kilenctized része már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a szíjat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczi Ferenc fejedelem maga már kiment Lengyelországba, s ami reménye maradt a háború folytatására, azt most már csak az orosz cárban bírja. Hát inkább akarnak a Péter cár hűségére térni a magyarok, mint a koronás királyukéra?

- Erre határozottan azt felelem, hogy "nem!" De a magyar király tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában, hogy amíg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert le nem tesszük a kezünkből, sem én, sem más.

- Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le, abban erősen tamáskodom.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a szenteknek, akik egy hajótörött roncsról menekülnek a partra. Bizony nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, amit eléjük nyújt valaki!

- Én pedig inkább a vízbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét megfogjam, amelyik piszkos.

- De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van kegyelmed számára a császár-király által aláírt és megpecsételt diploma, mely kegyelmednek és egész famíliájának, mind a négy testvérének elkobzott birtokait visszaadja.

- Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára.

- Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a felesége is, a két kisgyermekével. - Heister éppen odaindult, azt ostrom alá venni. Kegyelmed öccse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed nem sokat törődik ezzel?

S hogy még maróbb, szívetetőbb legyen a célzás, Blumevitz oda kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.

Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz, s kibámult a világba.

A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet foglalt Blumevitzcel szemben.

- Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr capitulationalis feltételeket akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?

- Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy akik a kuruc helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári seregek között.

- S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?

- Igenis, azt kívánjuk, hogy aki nem akar a király hűségére felesküdni, legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé harcolni nem fog.

- Ebbe az én alvezéreim sohasem fognak beleegyezni.

- Ha ez kegyelmed részéről illúzió, akkor nem siethetek eléggé annak a lerontásával. Két ember kivételével vagy talán hároméval, valamennyi kuruc tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári seregbe. Az egyik hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban csalatkozik, hogy a német hajdúinak hűségére számít. Azoknak egy része el fogja őt hagyni, ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon támasztékul. A patríciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig régóta a mi emberünk. Akire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez hűséges legyen.

Andrássy iparkodott közönyös arcot mutatni erre a nagyon is éles szarkazmusra.

- Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utcai harcban alig lehet valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitűnő, sőt a császáriaknál elébbvaló.

- Nohát!

- Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka Du Près de Belleville lovag, egy ismeretes bonvivant, aki egy szerencsés légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A kuruc tüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcnál vehette észre kegyelmed, hogy a sáncágyúk nekünk, az ostromló seregnek, semmi kárt sem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a gránátok mind a földbe fúródva pattantak szét. Az árkoláj mestersége olyan furfangos tudomány, mely mellett az, akire a kezelés van bízva, naphosszant puffogathat az ágyúval anélkül, hogy az ellenfélnek egy hajszálát meggörbítené. - De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet afelől, hogy Du Près de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse végig ezt az okiratot, amit Löffelholtz tábornok küldött általam a lovag számára.

Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha kapituláció ővele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Près de Belleville lovag bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával, s e hivatalból származó minden teendőkkel.

Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.

A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott határa.

Jobb lesz leülni az előbbeni helyre.

Tompa siket hangon dörmögé:

- Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczihoz, én nem szakadhatok el tőle.

Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.

- Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, amíg a harci akció állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetetlen hűségét, mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt eltemetett négyezer császári harcos porladozó csontja hirdeti, míg a világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna Érsekújvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a bevehetetlen erősség ormán.

- Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.

- Nem végeztem még be!... De kegyelmed, belül a szívében sohasem volt meggyőződés szerint híve sem a fejedelmének, sem felekezetének.

- Ez merész állítás.

- Bizonyítványom van rá. Vajon az a karikatúragyűjtemény, amit kegyelmed évek óta szaporított élő, látható alakban fejezve ki a véleményét a kuruc vezérek felől, nem fennhangon hirdeti-e ennek a titkát?

Andrássy felpattant a helyéről.

- Micsoda karikatúragyűjteményről beszél, obester úr?

- Hát biz ez egy képeskönyv, ami az én birtokomban van, mint a feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.

No, most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek firmamentumán. Megtudta, hogy hova lett az arcképalbuma.

Ezáltal aztán kezdett Juliánnával még nagyobb ismeretségbe jutni.

Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parókája fürtjeit, s gyönyörködött a szavai hatásában, amit Andrássy arcáról leolvasott.

- Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával, háta mögött Péter cárral (egy sokatmondó allegória!), hát teljes világítást adna hozzá az a másik, amelyiknek az egyik lapján Lipót császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kíméletlen megbírálás: ez a feltétlen hódolat.

Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a démoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.

Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollheggyel odakarcolta ezeket a gunyoros vázlatokat.

- Kegyelmed szíve szerint elítéli azt az egész tábort, amellyel eddig együtt küzdött - folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. - Nagy bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, akik meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették, eldobják; de az olyan pártvezért, akit a hívek táborába igazi, szívben gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni, és megtalálják a számára való helyet.

Andrássynak vele született büszkesége egy dacos választ diktált erre; de Blumevitz megakadályozta benne:

- Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt, az ifjú József király azzal a megbízással küldé őt Rákóczi Ferenc táborába, hogy ismertesse meg a fejedelemmel az ifjú király jó szándékait Magyarország iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczi között. Forgách Simon elejté ezt a rábízott szerepet, s ahelyett, hogy szolgálta volna József királyt és Rákóczi Ferenc fejedelmet egyformán jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul, és saját nagyzását helyezte a közbéke fölé. És emiatt elveszté a játékát mind a két oldalon. Itt Rákóczi vetteté őt fogságra, amott a király száműzte. Vegyen tanulságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi, mint maga magát megsemmisíteni.

Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:

- Jól van. Hívassuk ide a sereg tiszteit, hívassuk ide a város elöljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom őket kényszeríteni.

Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját, s a kornétásához nehány szót intézett halk hangon.

- Vezesd őket ide.

Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.

- Amíg a meghívottak előjönnek - monda neki -, nem olvassa el kegyelmed azt a levelet, amit az asztalán kapott?

- Igaz! Majd elfeledtem ezt.

Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?

Elővette az összegyűrt levelet, s kisimítva a tenyerével, maga elé helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá írta a betűket, amiket a titkosírás kulcsával kihüvelyezett.

Ez a sor jött ki belőle:

"Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!"

Andrássy könnyedén vállat vont, s aztán odadobta az egész megfejtett írást Blumevitz elé.

Az is beletekintett, s rábólintott a fejével:

- Ahán! Ismerem én ezt. - Csatoljuk a többi akták közé.

- Ahogy tetszik.

Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok, s azt mondá, mintegy magának beszélve:

- Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!

- Szeret biz az egyebet is - mondá rá Blumevitz. - Hanem ez az ő diplomáciájának az alapgondolatja. Ez a kis ártatlan fiúcska. - Én egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kívánsága az úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kisfiára azt a donációt, amivel Rákóczi Ferenc fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott sztropkói uradalomba.

- Igen. És hogy adjon a fiának bárói címet.

- Mindezt kívánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog felől bizonyos lett volna.

- Értem. Afelől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy ami érdemekért Korponay János Rákóczitól donációt kapott, ugyanazokért őt abban megerősítse.

- Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kívánja a királyi adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.

Andrássy megdöbbent.

- Azt hiszi óbester úr?

- Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláírni a kapitulációt, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy összekaszaboltatja magát. - Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a városból a kisfiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt magával.

- Mikor történt ez?

- A robbanás éjszakáját megelőző reggel.

Andrássy mindig magasabb hegyről kezdte látni ez asszony lényének láthatárát.

Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kuruc tisztek, s sűrű talpzsurolással a városi deputáció.

A kuruc tisztek ugyanazok voltak, akik a vegyes törvényszéknél ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán, Korponay János, Du Près de Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül hiányzott De Hortis.

Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mind a két fél meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután kihirdették dobszó mellett a piacon. Andrássy tábornok és Trautsohn de Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe tette magát, őrtüzeket gyújtott a piacon; amihez elég anyagot talált De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, léc halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.

A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta emberségesen a kitörhető harc előkészületeire. Korponay körülnyargalta a bástyautcákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De Hortis hadnagyukra bízta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt rés előtt állítá fel a német hajdúit; ez volt a veszélyeztetett pont, ahonnan várható volt Löffelholtz tábornok támadása, ha a városban verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ő a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyút vontatott be az udvarra, azt a piac felőli kapunak szegezteté.

Nem kellettek neki a Belleville pattantyúsai. Árulók mind, a parancsnokukkal együtt.

- Majd kiszolgáljuk mi az ágyút magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok közt nincs áruló!

Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, amennyi csak elég.

Azután nekiállítá a fiúkat csákánnyal, feszítőrúddal egy vakablak kibontásának, ami a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos falába volt rakva.

Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben el nem lehetett képzelni, hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piac közepén, észrevétlenül.

A németek meglepték Andrássy tábornokot, s most mellére szegzett pisztollyal kényszerítik a kapitulációra. Így okoskodott tovább.

Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepcéből, jobbra fordulna a kocka.

Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő a hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó németeket, s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.

Hanem a németnek is van esze!

Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül apródonkint beszöktetett még egy kompánia gránátost az Andrássy lakta ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen a füstölgő kanóc egyik kezükben, s gránát a másikban.

No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra. - Juliánna ott ült a tükre előtt, s piperézte magát.

Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott egymással; de nem a szemeivel! Azok fényesebbek voltak.

Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, ami ott áll a szoba mélyén aranyozott bronz rámában. (Áll? Csak állt, már ott hever most a Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)

Hadsereget verő szép volt!

Amíg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik, hogy "veszteg legyen minden ember, magyar, német, kuruc labanc: mert itt jön a békesség! Láncra verni, aki moccan!"

- Öreg bajtárs! Mit csinálsz ott? - kiált a munkába izzadt Fabriczius háta mögött valaki.

Hátra tekint: Korponayt látja ottan.

- Én tudom, hogy mit csinálok! De te mért szállsz le a nyeregből?

- Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a túlsó udvar német gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.

- Hát hogy kerültek azok oda? - szól elbámulva Fabriczius.

- Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, ahol a csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.

- Az én titkos alagutamon át? - ordít fel, mint egy felriasztott vadállat Fabriczius.

- Azon jött be az egész siserahad. S most már délig pihenhetünk. Szállj le te is a paripádról. Most hirdetik ki dobszó mellett a fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt ülnek generális uraimék, tanácsbírák uraimék, s alkudoznak a kapituláció fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzcal.

- Kinek a nevét mondtad? - hörgé Fabriczius.

- Az bíz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a szobádba megint öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, ahol elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is megyek fel, az én asszonyomhoz; früstükölni.

S Korponay megfordult a sarkán, keserűen nevetve.

De Fabriczius utánakapott s megragadta a vállán a farkasbőr kacagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:

- Átkozott legyen az az asszony, aki mindnyájunkat megrontott!

- Micsoda asszony? - kérdé elbámulva Korponay.

- Ez a Delila! Ez a Jezabel! Ez a Herodiás! A te feleséged! Ő árulta el ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!

- Az eszed tisztul? - mondá elszörnyedve a megátkozott nő férje.

- Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a leányomat a császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagutat a németeknek, ő szöktette meg a leányt a vasketrecből, ő robbantatta fel a szeretőjével a lőporos tornyot.

- Micsoda szeretőjével? - kiálta most elsápadva Korponay, s mellén ragadta Fabricziust.

- Mit kérded tőlem, bolond, amit az egész világ tud? A szarvadtól nem férsz be már az ajtón, s mégsem tudod, hogy viseled! Keresd ki! Hatos fogattal jár a királyné!

- Az én feleségem? - hörögé kőnyomta kebellel a férj.

Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől fulladozó hangon:

- Átkozott az átkozottak között! Kerítőné! Rima! És áruló!

Korponay vad dühvel rántotta ki kardját.

- Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! - szólt Fabriczius, szétszakítva mellén a palástot.

- Megölök valakit! - hörgé Korponay - de az nem te fogsz lenni. - Azzal felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.

Fabriczius nem törődött most ővele meg az ő asszonyával. A bolond férj meg a csalfa asszony táncoljanak együtt, ahogy tudják! Neki csak az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.

Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, amióta a két szomszéd házat a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!

Hanem ahelyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabású ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna tőle.

Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerű lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. Aki az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, aki pedig fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel, kuruc tiszt urak a lőcsei szenátorokkal, szép asszony a dühöngő férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a nagyszerű összetalálkozás!

- Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim - mondá a diákoknak -, s hozzátok utánam!

Ő maga a legnehezebb kilás zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele a termete.

Azalatt pedig Korponay János előrerohant már, keresztül Fabriczius és a doktor szobáin; végigcsapkodva maga után minden ajtót, mert a saját lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt Cornides doktort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől, hogy az meg se állt a szobája túlsó faláig. Rohant a folyosón keresztül a feleségéhez.

A szép asszony készen volt már az öltözetével.

Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében, szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, verítéktől fényes arccal, szétzilált fürtökkel; hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.

- Mit tettél? asszony! - ordítá az eszeveszett férfi.

- Mindent... - felelé az asszony - ...Megölhetsz!

S szép csendesen térdre bocsátkozott előtte.

- Hallod az átkot, ami a sarkamba üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a neved, átkozott vagy az átkozottak között!

- Úgy van! Az vagyok!

A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a fejét.

- Várlak! Csapj le! - Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna le a fejét.

Ahelyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt, s felrántotta őt hevesen, hogy az arcába nézhessen.

- Mért tetted ezt?

A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel emelve fel a magasba, rebegé:

- A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. Amit tettem, meg van írva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar! Én végeztem!

Korponay eltaszítá az asszonyt magától, s az asztalra dobta a kardját.

- Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész praktikádat. Nem csinálsz fiadból nagyságos urat, császár szolgáját, hazája hóhérát! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak mostohája! Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! Elviszem magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bújdosásban, hadd szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat nem látod többé!

S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játsszék. Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.

Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést, s odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak térdeit: "Ne a fiamat! Ne vedd el tőlem!"

Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról, s aztán oly erővel taszítá őt el, hogy az hanyatt estében nagyot ütött a fejével a keményfa padlón, s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a tornácra, ahonnan a kisfiának a szobája nyílott.

Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. Amióta a csetepatéból hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével, gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zűrzavaros jeleneteivel, hogy nem ért rá utánajárni, hol van hát az a kisfiú, miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!

Mikor aztán berohant a gyermek szobájába, körülnézett, látta, hogy fel van vetve mind a két ágy, a kisfiúé is, meg Pelargusé is. (Anyjánál csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái rendbe voltak rakva a lócácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a sarkantyús csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiúcska sehol.

Ha itt nincs, akkor máshol kell neki lenni a háznál. El csak nem veszhetett! Hisz Pelargus őrzi.

Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha kínozzák, majd csak kivallja.

De iszen kereshette azt már!

Nem feküdt az többé azon a helyen, ahová ő ledobta: nem volt az se elájulva, se elszédülve. Eltűnt, elpárolgott; a hűlt helye maradt.

Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, amerre ő bejött. Rohant dühösen arrafelé.

Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust, azzal a nagy lőporos zsákkal a vállán.

- Nono! - kiálta rá Fabriczius.

- Nem futott ki erre amaz asszony? - kérdé Korponay.

- Dehogy futott! Hát kisiklott a kezed közül ugye, mint a kígyó.

Korponay a nyitott ablakra tekintgetett.

- Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott el! Csak gyere utánam! Innen nyílik a te konyhádból a titkos alagút gádora. Ott futott le, a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne félj, mindjárt utolérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.

Fabriczius nyomult előre, Korponay a nyomában.

Mikor a konyha ajtaját felszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt rájuk!

A szépasszonyt ugyan nem találták ott, hanem igenis a tűzhelyen egy megrakott lobogó tüzet, s akörül egy csoport német gránátost, akik éppen akkor gyújtogatták meg kanócaikat a tűznél.

Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynehányan feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek, látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak, hogy a gránátjaik kanócát meggyújtsák, az utóbb jövők éppen a fejeiket tolták elő a szűk bejárat kámvájából.

Amint aztán a két marcona férfi betört a konyhaajtón, a gránátosok sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok őtőlük. Korponay tekintete olyan volt, mint aki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint aki jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.

- Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! - ordítá Fabriczius, a vállán emelt zsákot két izmos tenyerében a feje fölé emelve, hajításra készen.

- Mit akarsz, bruder? - kiáltá rá Korponay. - Mi van a zsákodban?

- Lőpor van benne! Odahajítom a tűzbe!

- De ezt ne tedd! Hisz akkor mind elvisz bennünket az ördög!

- Inkább az ördög minket, mint mi őtet!

- De azt bizony ne cselekedd - kiabált Korponay, megragadva a zsák bekötött száját.

Fabriczius megvetőleg fordult hozzá.

- Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal együtt a gyalázatodat?

- Kicsoda? Én!

- Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, aki megcsalt; meg valamennyi latrot, akikért megcsal! Az árulók koszorúját! Mind itt vannak a kezedben. Hát örökké akarsz élni?

- Dobd oda! Én is segítek!

S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak, s egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba beléhajítani.

No, hogy ezt a párbeszédet a belopózott gránátosok nem voltak kíváncsiak végighallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz vissza, hogy az volt a boldogabb, aki a fejével mehetett előre, s a kalimpálózó lábait hagyhatta hátul.

A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás kezét szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól szétrobbantott tüzes üszkök közé.

Csak néztek, csak néztek a tűzbe; - és aztán a rettentő robbanás csak nem következett be.

Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott kidűlt belőle, rá az izzó parázsra; de bíz az meg sem sercent.

- Hát ez már micsoda? - mondá Korponay elbámulva, s odalépett a tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt szétmorzsolgatta a tenyerében.

Aztán nagyot kacagott rá. Ahogy talán a pokolban kacagnak, akiknek a szívét forró olajba mártogatják.

- Hahaha! Két bolond egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson, kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, amilyennel a fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják - s azzal telenyomta Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.

Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyjai, gyémántjai változtak egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a szóra:

"Vaspor!"

Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik tenyeréből a másikba töltögette: "vaspor!"

És így eszerint az az egész lőszerkészlet, amit ő arra tartogat, hogy majd az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú nem más, csak egy döglött kutya! Ez is Belleville csalfasága!

Odaült az ajtóküszöbhöz és úgy motyogott magában.

Az a másik férfi pedig folyvást kacagva futkosott végig a szobákon.

- Hahaha! hahaha! Gyere elő feleségem! Mondok neked furcsa dolgot! Megszakadsz a nevetésben! Hahaha! Láncos kutya megugatta lelke! Soha ilyen cifra tréfát! Hol vagy, hol vagy, gyöngyöm, kincsem! Nem haragszom! Nem öllek meg! Még agyon sem csiklándozlak! Csak gyere elő nevetni!

S eközben, ahol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s amint egyszer szembe találkozott azzal az arcképpel, amin oly híven van találva ez asszony, kirántotta az öve mellől a török kését, s odaszúrta a szíve tájába.

Még most is látszik rajta e szúrás...

...A szép hölgy pedig ott lappangott ezalatt abban a kis rejtekben, ami a falitükör és a faltábla között van, és hallgatott fél füllel ide, fél füllel amoda... Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután a seregekéről meg a tisztekéről - és az ő kis fiacskájáról. Hogy dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletre méltó nőnek. A másik szobában pedig hogy átkozzák, hogy kínálják a poklok bosszúálló szellemének.

Ezenközben megkondult a tizenkét órát hirdető déli harangszó.

Amint a déli harangszó megszólalt, kinn a piacon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

- Mi az? - kérdé Fabriczius, aki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy "sül meg" az ő puskapora a tűzben.

- Mi az? - kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

- Ejh! a labancoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzúgás minden toronyból, apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

- Halottra harangoznak? - hebegé Fabriczius. - Valami nagy halott van?

- Hát nem tudod, öreg trotty? Te haltál meg! El is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked dalolják:

Nem kell annak többé kása
Kinek Maulwurf sírt ása! - Hahaha!

- Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

- Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja "Boooldog Isten, hooonnan élünk?", a kálvinista azt mondja: "Nincsen kenyér minálunk", a lutheránus rácsendíti: "Innen élnek, szegények! innen élnek, szegények!" Hahaha! Veszett kedvembe' vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, táncolhatnám!

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második emeleti terembe, amiből amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasgatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy rúgta a kufercest! Maga dalolt magának hozzá:

Ki az urát nem szereti;
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
                                Ihajla!

Maga magának táncolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja - a párját ehhez a bolondok táncához.

Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy koporsó kelljen neki.
                                Juhajla!

Szép nóta e' nagyon!

- No fiam, kitáncoltad már magadat? - szólalt meg háta mögött a visszatért Fabriczius.

- Nem én! Dehogy mára! Erre az egy napra.

- Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer "langaus"-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piacon, hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donációkat az uraknak; avandzsolást a kuruc tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vízzel végigöntik.

A kapituláció örömére húzzák olyan nagyon a harangot - ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

- Vasat neki, hogyha fáj! Ne sírj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá:

- Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

- No hát tűzzük ki melléje a veres zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, amit Juliánna a fehér éji öltöny felett viselt; azt felkapta, feltűzte a nyoszolya kárpitrúdjára zászló gyanánt, s aztán futott vele föl az erkélyterembe. Fabricziust is magával hurcolta kezénél fogva. - Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az erkélyről:

- No, hát gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz, ami még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulációról. De Hortis, húsz patrícius kíséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelmiszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piacon álló labancokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, amit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdúi a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes-egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték, s akkor azután a volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

"Mindennek vége, Czelder fogva. Hajdúk átpártoltak."

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végighangzott valamennyi bástyán, valamennyi utcán.

- No hát azért sincs mindennek vége! - kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. - Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, aki ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfúvatta a tárogatókat, s a Bástya utcából előtört a kuruc lovasságával.

A főkapun és a ferencesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savojai dragonyos állta, az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse, végre valahára megnyitá kapuját a császár előtt.

Andrássy István mihelyt a dolgok rendbe jöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, amiben elő voltak adva az események, mellécsatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a híres sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas, teke alakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő síkságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, ahol az aranyozás megszűnik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan: se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltíve fölött három páncélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Százhetvenhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót "csiripelés" a Rákóczi-korszak hadvezetői "ellenségre csapkodásnak" használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajdúzsoldosok, páncélos drabantok voltak a várban, és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczi szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messze földön hírhedett harcosok.

Amellett a várvédelmi harcnak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. - Lenn a tömör, másfél ölnyi vastag falak ágyúablakaiból villogtak elő a pelsőci Bebekek félmérföldnyire hordó bronz csatakígyói (amikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelenkorból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyúk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskéve-hajító ballisták, amik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyújtására szolgáltak. A sziklapincékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyúgolyónak is lehet használni. Egy nagy, mély kút, amiből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öccsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

- Nem én! Még teneked magadnak sem nyitom ki a kaput, hacsak az én "Miatyánk"-omat le nem imádkozod elébb a felvonóhíd előtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

Ahelyett, hogy "de szabadíts meg minket a gonosztól, Ámen", ekképpen végződött: "De szabadíts meg minket a némettől, Ámen."

Miklós valamikor szerzetes volt. Cisztercita barát, fehér csuhás.

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, amit nem kell harminckét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebújhat az ember; csak éppen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett, s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakút, mint egy fél dinnye. Szelíd tekintetű arca volt, gömbölyű, félhold alakú szemöldökkel, amiknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló, fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, amely kereken fogta körül az arcát, elöl az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelíd, jámbor ábrázata van, amiért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, amint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan cifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, aminőnek ékes formuláját a lőcsei archívumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla az ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt az templomba soha imádkozni.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de aki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: "gyerünk a templomba!", akkor ez azt teszi, hogy "pince", a cinterem a maga halottjaival a sorba rakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, parodiázva a liturgiát vidám cimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedűnek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labancok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kurucok sem tűrték maguk között pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak nagy gyönyörűség volt az, ha gyújtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatt-homlok keresztül, amilyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervisgenerálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kisfiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, akinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kisfiúk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte, azért félbehagyott minden munkát, mulatságot, s ment velük játszani.

Azt mondta, hogy ő neveli őket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati szemináriumot kitanulta, s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, amikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! Ahelyett arra tanította őket, aminek igazán hasznát vehetik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról célba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiúknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástul van az.

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt és karcolás nélkül soha.

Az egyik csak kilenc esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kuruc virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyút, a valóságos ágyúk mintájára: csakhogy az ágyúcső dió nagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyúk az Andrássyak egyik kastélyának tornácában; találgatják a tudósok: vajon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette célba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt felállítva egy szalmabáb, labanc generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnyaépületeiben ezer harcos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyílnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt-főz ott a tengersokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. - Cifra vasrácsajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, amiken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, akik még kíváncsiak vagyunk a fényes múltnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, ahogy a Rákóczi-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a páncélos vitézek, akik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

- "Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria. (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi múzeumok őrzik, ami Andrássy István korában is e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolikakemencék tanúsítják, s egy-két régi bútordarab, minő fényűzés volt egykor itten.

Egy roppant nagy szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak párját; se múzeumokban, se régiséggyűjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja, faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes ízlésű karnisok betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománcszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evőeszközei. Őneki! - A fejedelemnek! - Rákóczi Ferencé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső-Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvenc szőnyegét is, amit a szép Szirmayné hímzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálcáját is. Karvastagságú citromfatörzsök az. "Ezzel üssétek őket!" Ez volt a szava az ajándék mellé. - Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősök képei: István a kuruc tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyílik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a címerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetűkkel az elhunytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; amik még címertelenek, azokban e három szó van: "higgy, remélj, szeress".

Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az előtornácban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngúnyoló szatirikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczi tábori dobosa (a híres Rácz Ferkó, aki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gúnyverset dalolja hozzá:

Jó urunkra feltamatunk
Semit nyertunk, csak vesztetunk;
Országunkbul kibujdostunk,
Magyar bortul elmaratunk.

Innen nyílik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kisfiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Mi álmodjuk vissza a múltat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknek, őrangyala az egész családjának; mártír, aki megszenvedett, azoknak, akiket szeretett, minden bűneiért; aki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömör vármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a híres magyar versíró, Gyöngyösi (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre, s a vár alatt elterülő falura nyílnak. Itt írta a Charicleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyűlésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márványküszöbökön nyíló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb középfalban mélyen beépítve, egy kőszekrény tűnik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt, hosszúkás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvenc virágoskertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfűket. Most már csak egy nyíló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak, és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt a Szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, amik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Isten-szobor mellett, amely most valamennyi toronytetőn túlemelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyúk, amiknek a talpányát körülnőtte a fű; a múlt század óta, amikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harcosoké, ami azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

Amíg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, azalatt Zsófia azt mívelte, hogy összeszedte mindenünnen a harc nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, akiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyűkkel; s mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörűségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, akik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek kocogtatni és orcapirulással kérni irgalomfalatot. - Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pórgunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne bírja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Hajh de sokan áldták!

Nem válogatott ám a szenvedők között, ahogy mások tettek abból a korból, hogy ki-ki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheránus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen. A boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta, s úgy került, hogy a boldogtalanok végighallgatták valamennyit. A pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikációját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végighallgatta, s a két kisfiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, aki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz amit magánál virtusul emleget, azt a mást hivőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még kálvinista hívek boldogasszony tenyerének a bűzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, amit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)

Andrássy Istvánnak születésnapjára virradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Néhány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadiélet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyúval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: "No, ennek nevenapja volt ma!"

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szívek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszéd házak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, amit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. - Minek csimpajkozzék az asszony a harcoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszonysopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidűl a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kísérték, városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia az ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a híre járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerűségek, emberi fogyatkozások, amik a nagy emberek bal keze szennyét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Őelőtte a férj csak a régi bálványkép volt; fölülemelkedett minden földi gőzön a középlény az Isten és az emberek között; nem az akiért, hanem aki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy ahányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza őhozzá; ahogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybeolvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már; éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervisgenerális.

- Mire kolompolnak olyan veszekedetten? - kérdé felriadva.

- A brigadéros generális születésnapja van! - felelé a csatlósa.

- Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva!

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden haja szálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszúsan a ki nem aludt álomból, s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyúzást az öregágyúkból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen istenigazában.

A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak el.

- Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! Ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rúgta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány cimbora, aki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rúgott; papírost dugtak a lábujjai közé, s azt meggyújtották: így rúgatják a csillagot a tréfás emberek.

Azután megeredt a nagydob, a sípszó a várudvaron, a belevegyült ágyúzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhítatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a ciszterciták és praemonstratensisek ellen, mivelhogy ezek voltak a szabadságharc legbuzgóbb hívei.

A tíz órai csengetés után egy kuruc lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, a hídon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros úrtól; leveleket hoz a kegyelmes asszonynak meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, ami a válogatott csapatot képezte.

- Merre találom meg a Miklós generálist? - kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

- Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj!

A huszár átadta a lovát egy ácsorgó suhancnak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, amíg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, ami Miklós generálisnak szólt, s lerázva a zúzmarát a kacagányáról meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatú sikátoron keresztül, amerre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a Szentháromság-szobrot körülveszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

- Nem arra hej! - kiálta utána a kapuőr nevetve. - Ne oda "tüled"-re (balra) másszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervisgenerális, amott "hozzád"-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.

A biz a pince volt, a borospince, nem a kriptákba vezető tornác. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzákezdett. A fegyverviselő cimborák sokkal jobban szeretik ezt a "füstös misét", mint azt a másikat odafenn.

A kuruc hírhozó alig tudta kivenni a pinceboltban tévedező alakot a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyúgyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elűzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfa asztalon volt egy roppant nagy, ezüstözött rézmedence, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyújtva, kék-zöld lángja a hozzá közel álló arcokra sírbolti fényt lobogtatott,

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmusgyökeret dobáltak a tűzfolyadékba, ami akkor is éget, amikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskalánnal merít a lobogó medencéből, s tölti az égő italt a feléje nyújtott ércfinakokba, s amellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

Valahányszor az oláh
Mondja "Szinetátye!"
Mindannyiszor "binye Zeu
       Binye binye binye Zeu
Zsupánye fertátye!"

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a "jó Isten" (Binye Zeu).

A hírhozó odafurakodik az osztogató alakhoz, s megrántja a csuhája ujját.

- Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ráncigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

- Hát a markodba töltsem a krampampulit vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hívják; de az ám nem krampampuliosztogatásra használta, hanem a görögtűzhöz: - amint mondják.)

- Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

- Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

- Megismertem az épületes beszédjéről.

- Cigány vagy te, ugye?

- Nem én. "Új magyar" vagyok. (Így hítta magát akkor a hű fáraóivadék.)

- Hogy olyan fekete a pofád!

- Pedig mindennap királynévízzel mosom.

- No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, idelenn úgy hínak, hogy "szent atyám!" Hát honnan jössz Fáraó magyarja?

- Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a - szent atyának attól a másik generális, akarom mondani szent atyától.

S odatette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószívű jókedv.

- Hahaha! Lőcséről jössz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még, hogy:

Nem szeretem az uramat; hajajahaj!
Csak a kisebbik uramat; hajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!

- Danolja, danolja: de nemigen hangosan - válaszolt húzódozva a hírhozó.

- Hát bátyámuram hordozza-e még "az Orbán süvegét"?

- Hordozza, hordozza; de nemigen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

- Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

- Láttam, igenis. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

- No hát tudd meg, fickó, hogy én megesküdtem, hogy aki ebben a várban énelőttem ezt a szót először kimondja: "Lőcse fel van adva!", hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes Szentháromság, boldogságos szűz Mária úgy segéljen, abba a karóba húzatom belé!

- Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz - rebegé a hírt hozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen éppen ezért választottak cigányt ennek a levélnek az elhozására, mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtatná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medence lángja jobban belévilágítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte táncoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt, öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit, s újra hozzáfogott.

A danolóknak mind a torkába szakadt a "binye Zeu", amint észrevették a félelmes átváltozást a szilaj kedvű vezérnek az arcán, ahogy ezek a véres szemek kidülledtek, ahogy a ráncok vonaglottak a homlokon, ahogy a felnyitott ajk hebegve vacogott, ahogy az orrcimpák dühösen tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszínt adott az arcnak, aminek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebből?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az ordítás:

"Elárulták Lőcsét! Feladták a várost!"

- No hát csak húzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga először ezt a szót - azzal kotródik a hírhozó cigány.

Nincs most őrá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával, s aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papírrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinceboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arc hozzá. Pogány isteneknek, rézből öntötteknek, tűzzel fűtötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.

- Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását isszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyúkat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! Jönnek az árulók Krasznahorkára! A bátyám vezeti őket! Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán! Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedencét, nem bánta, hogy a forró fogantyúitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt odazúdítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak, s tódult aztán minden ember a pincegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél bajusszal, fél szakállal; míg Miklós, akinek még ez sem volt elég sietség, akit hátul kapott, azt ütötte agyba-főbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pincelépcsőn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hívek éneke hangzott ki rajta éppen:

Az Úr énnekem őriző pásztorom.

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hírhozó cigány megelőzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s amint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A cigányész sugallta neki, hogy ott a legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zúdítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a cifra faragott támlás székében a tabernaculum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a ministránsfiúk piros rokolyája, s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; ők szolgáltak a misénél, amit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiúknak végigvárni; de az anyjuk még ott maradt; az ő jelenlétének kellett azt tanúsítani, hogy a türelem az első erény a földön.

Megcsókolta a két fiacskáját, s elbocsátá őket a sekrestye felé. A kálvinista hívek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyűlölte őket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hírhozó. Odanyújtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje írását, s ajkához szorítá a pecsétes írást.

Oly régen nem kapott már tőle semmi izenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör meg egy bűvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét Lőcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges színe előtt olvasni olyan sorokat, amik a mulandóság számára vannak írva? - Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem rontja vele a más áhítatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a zsolozsmája; azalatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leírta abban a férje a közelmúlt "pálfordulásának" történetét: Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit: némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, ahol sebeit bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az útra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szíve e levél elolvasása után. A nőszív rejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erőltetni az áhítatot a szívébe. Elővette az olvasóját, s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De beleakadt a közepén. Nem tudta, hogyan van. Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az. Nem a Miatyánkban van az a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó, s beront rajta egy ijesztő alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai; amint lelocsolta magát az égő borszesszel. Arca halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes színűek, a süveg hiányzik fejéről, rövidre nyírott haja, mint a serte borzad szerteszéjjel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen, s odarohan a tabernákulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint ahogy a betyárok szokták botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt, s odarivall az éneklő tömegre:

- Elhallgass! Égre kiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból; sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondja magában: "Ez most részeg!"

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a bal kezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.

Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a katedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta az izenetnek a párját, amit őutána a templomba hoztak.

Őt abban a "másik" templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét, s odasietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, mégis olyan erő volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehúzta a fejét, meggörbíté a térdeit úgy, hogy a vele szemben álló gyöngéd nőalak, magasabbnak látszott, mint ő.

Zsófia halavány arca fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyíltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő csendben:

- Te a kaszárnyádban parancsolsz! Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arcát dacosan felvetve, kiáltá:

- Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De ő előrelépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzúgást túldörgő hangon:

- Aki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! Oda Magyarország! - Elárulta a hazát Andrássy István!

- Isten némítsa meg a szádat! - sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.

- Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast! Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje! Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csőcselék! Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! - Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

- Folytassátok az éneket! - kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, ahol elhagyta a zsolozsmát, egyszerre: "És szép kies patakon legeltetsz!", hogy a riadó, harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, aminek rá nézve igen kedvezőtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhúzták, s utoljára "sok lúd disznót győz", kitaszították a templomajtón.

S aztán énekelték tovább: "És vezérl engem igaz ösvényében!"

Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pince ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját (egynehányan voltak is benne; azok dörömbözhettek!); valamennyi kulcsot mind egy karikára fűzött, s azt az öve mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, amint hozzá akartak fogni a sütés-főzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk előtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni - ilyen nagy nevezetes ünnepnap! - a várbéli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél), s nem igyekezett őt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit s azokbul adott a szakácsoknak; a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a karcost, ő adott nekik máslást.

Aztán az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiácskáját bevitte a belső szobájába, ahol az apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiúnak e fényes alakok nagy tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat Erdélyországból csoda módon; hogy menekült utána a hű felesége, sátoros cigányok által rejtegetve; milyen nyomorúság várt itten reájuk; minden ingó-bingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, aki a régit elűzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdagságát. De nagyon ifjan halt meg, élete virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erős szívű asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalócokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját, s úgy szétverte őket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak. Úgy védelmezte meg a kis árváját.

- Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! Majd én is beléjük ágyúztam volna a céllövő ágyúmmal! - biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes kölyök volt! Míg a másik, a Jóska, nagy áhítatosan leste a szót azokról az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve, s nagyot borzadt, mikor az ijedőse jött a mesének.

Azután elmondta az anya azt a másik regét, a nagyapa történetét; aki már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át (kálvinista volt, azért tette), annak meg a török császár volt a szövetségese, török, tatár haddal egyesülve sok pusztítást követett el a császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért hozzá a megholt felesége, s oly félelmes dolgokat beszélt neki a túlvilágról, hogy mikor reggel fölébredt a kemény kuruc vezér, egészen át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait, birtoka jövedelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római katolikus hitre.

A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.

- No bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett.

- Hogy mondod, kis fiam? - kérdé elbámulva Zsófia.

- Hogy úgy meg tudott ijedni egy kísértettől! Hiszen csak engem jönne egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját!

Zsófia odalett az elszörnyedéstől.

- De ki tanít téged ily vakmerő beszédre?

- Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne higgyünk semmit, amit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész. Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt.

Nem szólt semmit; de az égre meredő szemei beszéltek.

Azt mondhatták talán: "Óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne hagyd kárhozatra jutni!"

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferenc, az elsőszülött, hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon, mielőtt megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon. Nem ő lett a nagy családfa törzse, hanem a kisöccse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta meg.

Az ajtón Miklós bátya toppant be.

Az álmát kialudta; az arca sápadt volt, a szemei veres karikákkal körülfogva.

A mámor kirepült a fejéből már, mindenféle undornak adva helyet.

Vederszámra itta a vizet.

Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint a tűz. Aki az első lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne fagyni.

Zsófia a tekintetéből sejtheté, hogy mi hozza őt ide. A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.

- Menjetek játszani!

- De csak maradjanak! - mondá Miklós -, jó lesz nekik is meghallani azt, amit ma beszélünk.

Zsófia ösztönszerűleg szorítá a két fiát kebléhez.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, amiben Istvánnak az arcképe nézett szembe minden ránézővel.

Zsófia, érezve a kettőjük közötti harc kitörésének kikerülhetetlen voltát, célszerűnek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

- Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban, az ájtatosság ideje alatt.

- Bántottam meg valakit méltatlanul? - kérdé Miklós, összefonva karjait a mellén.

- Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet, és azt, akinek most hátat fordít.

- Más senkit? Hát tégedet nem?

- Az én indulataim nem szoktak reggeltül estig tartani. Ott ki van már kegyelmed mentve.

- Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a tiédet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad igaz.

- A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó, de mégis fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő madarak fogják azt tenni.

- Ne disputáljunk teológiáról, édes ángyom! Ismerem én azt az urat, szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám, minden templomban imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek, millió és millió szájjal: "Tartsd meg, óh uram Magyarországot! Ne hagyj elveszni bennünket!" Hallja ő azt? Érti ő azt? Sújt, mikor áldást kémek tőle. Elgázolja azt, aki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak, s a pusztába kergeti az igazságost.

- Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szúr a szívembe, mint az éles tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

- Szokjanak hozzá, s nőjön kemény kéreg a szívük körül.

- Isten bűneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyűlölet munkáiban vagyunk kifáradhatatlanok.

- Legyen úgy. Az Úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól teszi; miért olyan rossz!

- Nem a nép a rossz, a vezetői azok!

Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.

- Hallod, István bátya? Rólad beszélnek.

Zsófia haraggal állt föl helyéből.

- Miért ócsárolod az apát gyermekei előtt?

- Azért, hogy tanulják azt a névtelen bűnt még az apjukban meggyűlölni.

- Minő névtelen bűnről beszélsz itt?

- A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt mondták: a bűn lehetetlen, még neve se említessék. Hát a hazagyilkos bűnének van-e elég rettenetes neve?

- De az én uram nem az!

- Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, amelyben ez az ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

- Nem úgy van az! Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba ellenséggel. A koronás királlyal egyezkedett. Ahogy egyezkednek a fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette volna azt Andrássy István! - Ti, akik még nem laktatok jól a vérrel, azt mondjátok, áruló volt, aki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni a háborút? - Kiben bíztok még? Melyik potentátban? - Elkötöttétek az ügyeteket franciához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez, törökhöz! Mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! Onnan jön a mi üdvösségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a súlyos szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták, bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én osztályrészem, aki, amióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, aki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá, és kér békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg!

- És így utoljára Andrássy István, a virtus és hazaszeretet példányképe lesz.

- Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted azt, hogy ősszülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a házba mint földönfutó székely száműzöttek, s itt szerezték hírüket, hatalmukat, nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most unokájuk visszatér s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzáillik. Te élhetsz szeretetlenül, s meghalhatsz elsiratatlanul. - De az, akinek a képmása ez a két gyermek itten, ha azt a szíve ide vonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről, s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte; én imádni fogom.

Miklós olyat kacagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.

- Mért nevetsz? - rebegé Zsófia, összeborzadva ez eszelős gúnykacajon.

- Hm. Nem kacagok már. Én sohasem szoktam kacagni. Nem vagyok jókedvű ember. Inkább kolerikus temperamentumú. A kacagást valami démon míveli bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szívemben. Nem is azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez cudarság volna tőlem. Nem is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár parancsnokságát, így szólt: "Édes öcsém, rád bízom a legdrágább kincseimet: a feleségem és a két fiamat. Jól gondjukat viseld. Akármi erővel, akárminő biztatással jöjjön is e vár alá a császári had, az erőnek nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe! Krasznahorka várát és a családomat német kezére jutni ne hagyd!" Megfogadtam, meg is tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tűzzel, vasat vassal verek vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, aki a császári haddal Krasznahorkára eljönni készül: én nem tehetek. Én a németet visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hívják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. Aki ilyen fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

- Azért jöttem fel éppen tehozzád, édes ángyom - folytatá kegyetlen hidegvérrel Miklós -, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled; nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem, az első fúriában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért mímelő szavak?

- Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csődítettél ide fel a várba - folytatá Miklós.

- Nem én tettem őket koldussá, nyomorékká.

- Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja engesztelni a mi bűneinket. Mi vétkeztünk, s te vezeklesz helyettünk. Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörűség. Ahogy más asszony gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a könnyező szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

- Te gúnyt űzesz ebből?

- Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől a ragyogástói. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

- Az én váramból?

- A tiedből. Ahol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk, hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be kell hívnom a Gömör megyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensáncait megvívni. Szükségem van minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt mást, mint aki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai ungorkodásomnak ott abban az imádkozóházban.

- Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, akiknek minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket űzni télvíz idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

- Nem én űzöm őket, a császár vezére űzi. Az jön a vár ellen. Az akar betömi. Én csak annak állok ellent, ahogy rám parancsoltak, ahogy megfogadtam.

- Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját várából?

- S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország, akkor is kizárnám!

Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyával van dolga.

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen. Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró kísértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor meg is van téve.

Zsófia, amint fölismerte a rögeszméjét e hidegvérű őrültségnek, nem küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

- Jól van, Miklós - monda neki szelíden. - Legyen úgy, ahogy te intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, ahol én és két fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tűzzel-vassal megtámadni. Ha jön ide hozzánk: úgy jön, mint aki hazasiet, egyedül, magában, s nem hoz magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. - A szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom őket a váralján. Kiüríttetem a magtáraimat, s berendezem számukra szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az én vagyonom rovására lássa el őket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom is üres, abban elférnek az asszonyok mind. - Te azután rendelkezzél az egész palotámmal bölcs akaratod szerint. - Átadom neked a lakosztályaimat, apáid címertermét, a vármegye tanácsházát, belső palotámat, magamnak elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. - Hanem egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! Amivel fenyegetőztél (bizony haragodban tetted, első fúriában és talán mámoros fővel is), hogy te még a mi templomunkból is, vagy ahogy csúfolni szoktad, az imádkozóházból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert bizony mondom neked, hogy amilyen alázatos, hosszan tűrő lelket ismersz bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az ősanyánkra, aki az örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza - és hasonlóul fogok cselekedni!

Az a gyönge, éteri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerű jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénnyel.

A csuhás alak epés gúnnyal nézett rajta végig. Ez a szó az ő megalázása volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt benne minden indulat, hogy egy élő teremtésre akadt, aki tőle nem fél, aki őtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy középlény volt közöttük, egy semleges lélek; akinek emberi gyöngeségei nincsenek. Egy harcoló barát. Egy istentagadó papi köntösben. Ittas korában inkább állat, józan korában inkább démon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az őt fenyegető asszonytól, s szótlanul indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e fenyegetésre, mely haragja sárkányfarkára mert gázolni.

Hanem, amint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, amint a két gyermek dicsőségtől ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik, s azt csókjaival halmozza el, egyszerre úrrá lett szívében a düh ördöge. Még ez a két fiú is őt meri kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban, s odalépve ismét, ahol az anya és két gyermeke győzelemittas csoportja ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a szemközt álló arcképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a szókat.

- Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön Krasznahorkába, mert a te ölelő karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

Zsófia ártatlan, semmit nem értő tekintettel bámult a kérdezőre.

- Hm! - ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha tusakodnék, szóljon-e, ne szóljon.

Balra dűlt az elhatározása.

Szólt.

- Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, ahol az égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe s visszaversz engem férfikézzel. No hát, én nem jövök ellened fegyverrel, amivel férfiak harcolnak: hanem csak olyannal, amivel asszonyok szoktak hadakozni, és megsújtalak vele úgy, hogy te lész az, aki soha többet be nem lépsz egy házba, ahol oltár előtt égetik a tömjént. - Tudd meg, hogy a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen, hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, aki őt árulóvá tette!...

Mikor Andrássy Miklós ezt a szót kiejtené a száján, Zsófia csak szótlanul bámult rá egy ideig, mint aki delelő napfényről föld alatti sötét pinceboltba lép be. Ránézve ez egy olyan sötétséggel teljes világ volt, amiben nem tudott semmit megkülönböztetni. Más asszonyok, akiknek a szeme megszokta már azt, nagyon is jól tudnak látni a gyanakodás homályában; de őelőtte mindez névtelen eszme volt. Egy férj, aki a feleségén kívül más nőt szeret! A szfinx, a griff, az egyszarvú hamarább képzelhetők eleven alakban.

Miklósnak nem volt eziránt semmi érzéke, soha semmi gyöngédebb indulat nem szállta meg a lelkét. A zárdában aszkétának nevelték, onnan egyenesen a csatatérre került: a kegyetlenség iskolájába. Mit tudott ő arról, hogy egy csupa érzelmekből összealkotott női szív világot egy szó, egy lehelet képes romba dönteni? De mit is törődött vele? Ezek az érzékeny szívek csak akadályára vannak az erős emberek szándékainak. Ha tudta volna; hogy mit tesz, akkor is megtette volna. - De hát éppen nem tudta. Hozzá volt szokva, hogy az urak, mágnások, generálisok nem is nagyon titkolózók a szerelmi csapongások dolgában. Tivornyáikon szabad szájjal példálóznak egymás latorságára; s azt az asszonyok is hallhatják - és mosolyognak rajta. Még tetszik nekik, ha a férjeikről azt a hírt hallják, hogy asszonyok bolondulnak utánuk. Nem szégyen az, hanem virtus. Akit vádolnak vele, egyet feszít a mellén, mintha érdemrendet kapott volna. Aztán mi is van abban? A katonák nem tették le a votum castitatist, mint a monachusok.

Még több oka is volt kegyetlennek lenni.

Gyűlölte azt az asszonyt, aki felől tudta, hogy ő ragadta magával hódító ölelésével Andrássy Istvánt arról a magaslatról alá, ahová hőstettei emelték. Hőstettein kívül mind a négy testvérének a vitézsége, a nemzet ragaszkodása. S ez az asszony célt ért. - Elrabolt egy hőst, hogy egy főkötő bábot csináljon belőle magának. - Át akarta oltani azt a gyűlöletet Zsófiának a szívébe, hogy váljon ölő méreggé a szívében a hitvesi szeretet az áruló és annak a kedvese iránt.

- Igen! - szólt rideg, kemény hangon; - ez az ember, ez a mosolygó kép itten, ahogy elárulta a hazáját, fejedelmét, úgy árulta el a hitvesét, a családi tűzhelyét is. Te itt tűrsz, szenvedsz, imádkozol, ő pedig a lőcsei Circe karjai közt kacagja a te szenvedéseidet és a hazáét!

Zsófia, mint az álomból felriasztott, ijedten és haraggal takarta palástjába nagyobbik fiának a fejét, hogy ne hallja, amit apjáról beszél a nagybátyja. A kisebbiket nem kellett oltalmazni; annak a lelke még nem vett be e szavakból semmit. Az csak bámult az érthetetlen szavakon.

- Sohse takargasd a kis öcsém füleit! - monda Miklós. - Többet tud az már eddig is az elégnél. Hisz minden cseléd, inas, pesztonka, lovász széltiben beszél már a lőcsei fehér asszonyról, a szép Korponaynéról, s úton-útfélen danolják a "korcsmagenerális meg a szépasszony" nótáját. Eldanolja neked azt a Ferkó úgy, hogy szebben se kell.

E szónál olyan hevesen ragadta meg két erőszakos kézzel Zsófia a nagyobbik fiát, mintha rögtön meg akarná őt fojtani. A gyermek megijedt, s menekülni akart.

Hanem aztán a pillanatnyi felhevülés elmúltával, ismét szeretetteljesen vonta őt az ölébe, s megcsókolgatá a szőke fejét, gyöngéden rebegve:

- Hiszen te nem tehetsz róla: azok a bűnösök, akik téged erre megtanítottak.

- Azok a bűnösök, akikről a nóta szól! - mondá Miklós. - Ha ugyan egyátaljában bűn a más feleségével együtt nevetni. Én ugyan ezért pokolra nem kárhoztatok senkit. Miattam, hogyha török basa lesz is bátyám uram, s háremet tart, se veszem elő az exorcizáló füstölőmet érte. S ha megfizeti az árát a tiltott örömnek, azt mondom rá, drágán adják, mert jó; urak veszik, mert tehetik. Nem bánom, ha egy kastéllyal fizet is meg minden örömnapért. De bánom és megtorlom, ha egy édes ölelésért a hazát adja kelengyéül: s az én zászlómat kapcának tépi szét a szeretője számára.

- Hazudsz! Rágalom minden szavad! - kiálta indulatosan felugorva helyéből Zsófia, s azzal megragadva mind a két fia kezét, odavonszolta őket magával apjuk arcképe elé, s ott térdre nyomta őket és maga is közéjük térdepelt, s aztán kezeiket saját összekulcsolt kezei közé szorítva, felemelé az arckép felé: úgy könyörgött hozzá.

- Óh édes jó uram; szerelmes bálványom! Te vigasztaló képem! Védd magad! Szólalj meg! Mondd, hogy nem igazak, amikkel vádolnak! Mondd, hogy szeretsz minket! Ne hagyj bennünket megcsúfolni!

Miklós ebben az egész jelenetben csak nevetnivaló ostobaságot látott.

- Óh bizony, ha elevenen állna itt előtted, éppen olyan jól rimánkodhatnál előtte. "Mit gondolsz? Hogy hinnéd felőlem? Tehetnék én ilyet?" - Hiszen három szó elég egy asszonyt bolonddá tenni! - Még csókot is adna hozzá, bizonyos; mert hiszen nem vetettek a szájára lakatot. Az asszonyok boldogsága nem egyéb, mint az örök elámíttatás. Amit álmodtok, az a ti világotok. - Dühöngtök arra, aki fel mer ébreszteni.

A nő egész testében megrázkódva állt föl, és szembeállt kínzójával.

- Hát mindent meg akarsz-e tagadni a mai napon?

- Csak azt hiszem, amiről valódi tudomásom van.

- Azért, mert rossz, hiszed; s elég, hogy megtagadd, azt tudnod, hogy jó.

- Hát ne legyek én az, aki az ördögöt képviseli, s mindent tagad, ami jó, és mindent állít, ami rossz. Itt van, fogd ezt a levelet; és aztán olvasd el, mikor egyedül leszesz. Én kérdést sem teszek hozzád többet.

Az Korponay János levele volt Andrássy Miklóshoz a lőcsei katasztrófa után.

Korponay János tudatta az eddig történteket. Hat órával később jött ez a levél Krasznahorkára, mint Andrássy István hírnöke.

Ha Miklós az aqua toffanával és Hecaténak, Locustának minden mérgeivel itatta volna meg Zsófiát, nem ölte volna meg olyan kegyetlenül, mint ezzel a levéllel.

Miket írhat egy férj az első dühében, aki meggyűlölte a feleségét? Abban a forró lázában a haraggá vált szerelemnek, amikor ki akarja tépni még az emlékét is a szívéből, ha mindjárt a szív maga utána szakad is.

S ez a férj még azonkívül rajongó híve a fejedelemnek, akit az az asszony elárult. Az ő neve, amit az asszonynak adott, lesz beégetve mint a hóhérbélyeg a világtörténetbe, ahová a szabadságharc végkatasztrófáját be fogják jegyezni.

Még a fiát is ellopta tőle, s árulásának jutalmát annak az örökségévé tette.

Korponay őrjöngő dühében mindenfelé leveleket írt, ahol csak Andrássy Istvánnak rokonai, barátai, vezértársai laktak, tele keserű vádakkal.

A lőcsei hű polgárok, kik vele együtt menekültek a városból, egész mondakört tudtak neki mesélni azokról a kalandokról, miket a szószátyár pletykahír a piacra kikürtöl. A megcsalt férjnek szolgálni mindenki baráti kötelességének tartja.

A megcsalt férj olyan, mint akinek a köntöse meggyulladt; fut vele, s mentül jobban rohan, annál jobban körülfogják a lángok.

Hiszi még azt is, ami lehetetlen. Elhiszi még azt is, aminek az ellenkezőjét bizonyosan tudja. S aztán nem elég neki, hogy maga hiszi, azt akarja, hogy minden ember tudja, és segítsen neki átkozódni. Leírja levélbe a gyalázatát, hogy olvassák.

És ezt adták a kezébe Zsófiának, hogy világosítsa fel az elméjét vele.

Tanulja meg belőle, hogy az a bálvány, amit ő imádott, cserépből van.

Tudja meg, hogy a szerelem csak mese; a hit csak babona. A bűnösöké a mennyország. A pokol a jók, a hívek számára van feltalálva.

Veszítsen el mindent, ami evilághoz köti, a túlvilághoz vonzza.

Köd fogja körül a helyet, ahol az Istent keresi!

Ebbe a fájdalomba bele kell neki halni!

...Nevetik ezt a bölcsek! Hogy ölhetne meg valakit olyan fájdalom, melynek nincs a zsigerekben fészke. Ami nem méreg, nem ragály, nem miazma. Aminek nincsenek bacilusai, spórái. Ami nem más, csak egy gondolat, egy semmi; része egy másik semminek: a léleknek. És mégis meg tudja emészteni ezt a mindenttudó testet, úgy, mintha maró mirigy volna. Egy seben keresztül, melynek sehol sincs sebajka, elhull cseppenkint a vér. Látják haldokolni, és senki sem tudja, miben hal meg?

De soha nem hallotta senki egy panaszszavát.

Megértette, hogy a várából ki kell takarodniok az ott ápolt nyomorultaknak; - arra fordította minden gondját, hogy azoknak a sorsát tegye elviselhetővé. Elosztotta őket az uradalmához tartozó falvakba, mindenütt menhelyet állított fel a számukra, s naponkint sorra járta a falvakat, személyesen tekintve utánuk, nincs-e valami panaszuk.

Fenn a várban azalatt Miklós intézkedhetett úgy, ahogy ellenségre váró hadvezérnek tetszik, gyűjthette a mezei hadakat, őröltethette a puskaport, főzethette a salétromot, töltethette a bombákat. Esztendős ostromhoz készült. Amellett a Felvidékről levezető szoros utakat is megszállatta, s különösen nagy furfangos kelepcét készített a Stracenó-völgy sziklakapujánál, amerre legközelebb útja van Gömörnek a Szepességből.

Zsófia azonban a maga mindennapos útjában még valami egyebet is tett, mint a szenvedő népség bajainak orvosolgatását. Nap-nap után levelet írt a férjének, valamelyik falusi parasztház kemencepadkáján ülve, s azt egy jól megfizetett posta által elküldé Lőcsére.

Azok a levelek mind ezeken a szavakon kezdődnek:

"Kedves, édes, egyetlen jó uram."

S végződtek így: "a te sírig híven szerető hitvesed."

Nem volt azokban még csak egy árnyéka sem a búbánatnak, nemhogy a szemrehányásnak; tiszta merő szeretet volt, ami végighajnallott rajtuk. Egy panaszhang sem tévedt aközé. Boldognak nevezi magát, hogy férje leveléből megérthette, miszerint az nemsokára haza fog térni az övéi közé. Hozza az Isten szerencsésen. Szerető szívek, ölelő karok várják. Ír neki a gyermekek felől is. Mindennap imáikba foglalják jó apjukat. (Igazat mond benne; mert ő térdepelteti le őket minden este a hálószobájában lefekvés előtt, s elmondja előttük az imát a távollevő apáért, azok utána mondják azt: a nagyobb nagy ásítozva, a kisebbik elég figyelmesen.) Aztán tudósítja őt a gazdasági állapotokról, a környéken történt jó és balszerencse híreiről. Hozzá teszi, hogy a Mindenható őrizze meg minden veszélytől és kísértetektől az ő szerelmes, drága, jó urát.

Végül jön egy post scriptum is.

Nem hallgathatja el az ő hites ura előtt, hogy Krasznahorkán egy kis zenebona támadt a lőcsei kapituláció hírére. Miklós öcs feni a kardját, s kapcáskodni készül. Azért úgy vigyázzon a hazajövetelénél, hogy itt meglehet, összekoccanása lesz a testvérével, kinek Isten bűnül ne vegye az ő hóbortjait.

Arra különösen figyelmezteté az urát, hogy a Stracenó-völgynek ne vegye az útját, mert ott a sziklakapunál egynémely tüzes kurucok kelepcét akarnak vetni a számára, hogy tőrbe csalják, mint Ocskay Lászlót.

Egyébiránt mindenben megnyugszik, és mindent úgy talál jónak ahogy az ura cselekszi.

Nem volt ebben semmi tettetés, semmi lelki erőszaktétel: mert ez tiszta angyalszív volt.

Elveszthette az ura szerelmét; de a magáét nem. Amabba bele fog halni; de ezt még a halálon túl is elviszi magával.

Ama levél átadása után hetekig nem került a szeme elé Miklós. Annak is másutt volt dolga; ő is sokat távol időzött a várból, össze sem jöhettek.

Hanem egy este, amint éppen nagy förmeteges zivatar közepett hazaérkezett a várba Zsófia, alig váltott más ruhákat, az úti gúnyája össze levén ázva, amint bekocogtat hozzá a dervisgenerális.

Azóta folyvást böjtöt tart, bort nem iszik; annál többet mérgelődik, ezért az arcszíne olyan fakó már, mint az irhabőr.

Zsófia nem tudta neki azt mondani, hogy "hozott Isten". Talán a sejtelme súgta, hogy új halálkínt hoznak a számára. Egyébért miért jönne hozzá ez az ember?

- Édes ángyom - kezdé Miklós, száraz, kemény hangon. - Te mind megrontod magad azzal a szanaszét kóborlással ilyen zegernye időben.

Zsófiának egyéb védelme nem volt, mint a határtalan szelídség.

- Nem érzem semmi változásomat, Miklós. Légy megnyugodva felőlem. Egészen jól vagyok.

- Azt csak mondod. Én az ellenkezőt látom. Arcod napról napra hervad, olyan vagy már, mint az árnyék.

- Talán nem is a testi gyöngeségtől van az.

- Az ilyen változó időben nem asszonynak való a künn járás-kelés. Egyszer a nap süt, másszor a hó esik, ma meg éppen villámlott; mennykő hullott, mikor úton voltál.

- Nem árt meg énnekem az a zivatar, ami odakünn van.

- Talán az bánt, amit belül viselsz?

- Hagyjuk ezt, jó Miklós. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te ne szólj bele az enyimekbe. Te egész hatalmú úr vagy itt e várban. Az én uram tett azzá. De a falvainkban én vagyok az asszony. Azt is az uram hagyta így. Ha te kiküldözted a várból az én lázáraimat, nekem odalenn a faluban kellett őket fedél alá tennem. Ezt a hivatalt bízta rám az Isten; ezt teljesítem, amíg testemet bírom.

- Hát teljesítsd, nem bánom, süttess, főzess a számukra, küldj nekik akószámra medicinát, rendelj tüzelő fát a kemencéjükbe, de magadat ne fáraszd utánuk.

- Köszönöm a jó szívedet.

- Nem jó biz az, nincs mit köszönj rajta. Csak olyan, mint eddig volt, s azt még eddig senki se fogta rám, hogy gyönge szívű vagyok. Hazudozni sem szokásom. Az epémből beszélek. Ha helytelenítem a szanaszét kóborlásaidat, nem azért teszem, mintha esőtől, széltől féltenélek; hanem azért, mert te - a nagy koldusápolás mellett - még azt is teszed, hogy levelet írsz az uradnak.

- S ez tégedet bánt? - kérdé Zsófia elbámulva.

- Nem biz engem. Csak megerősít abban a hitemben, hogy egyik asszony csak olyan, mint a másik. Ha férfit bántottak volna meg úgy, ahogy téged, halálos bosszúra gyulladna miatta. De te asszony vagy, nem jobb, mint a török kádinák, akik meg tudnak osztozni egy férfi szerelmén - hárman, négyen.

- A kolostorban tanultad ezt?

- Ott is. - A gyóntatószék az asszonyok tükre. Senki sem ismeri jobban a fajodat, mint a pap. Annak a keblébe rakják le az asszonyok bűneik vallomását.

- Tehát bűne a feleségnek ha a férjéhez hű marad, még akkor is, ha az a szívébe tőröket üt?

- Nem bűne; de gyöngesége. Állati ösztön: semmi más. Te megbocsáthatsz neki azért, amit ellened vétett. Semmi közöm hozzá. Könyörögj neki a szerelme morzsáiért, hogy ajándékozzon neked is belőle. Kérd szépen, hogy tartson meg asszonyának.

Zsófia büszkén emelé föl fejét.

- Én több is vagyok, mint asszony, én anya is vagyok.

- Mondhatnád: a Gracchusok anyja. De nem úgy van. Te gyermekeidet csúszómászó rabszolgáknak neveled, azért, hogy az apjukhoz hasonlók legyenek.

Zsófia szívében feltámadt a harag erre a szóra.

- Távozzál előlem! Ez az én szobám itt!

- Szeretem, hogy valahára tűzbe jönni látlak. Azt hittem, fogadásod tartja, meg nem haragudni soha. Most már, hogy haragszol, éppen nem megyek innen, mert most lehet már veled beszélni. A szoba a tied, hanem a szobának az ajtaja az enyim.

- Hát porkolábom vagy?

- Az vagyok. Te mondád. Magad szolgáltál rá. Mit bánom én azt, ha te mindennap százszor írod is Andrássy Istvánnak azt, hogy: édesem, kedvesem, drágám, szerelmesem, s küldözgetsz neki levélben ezernyi ezer csókot! De te tudósításokat küldesz az ellenségnek a hadi készületekről, amik e várban folynak, s ez árulás! Ennek útját állom!

Zsófia megrettent. Elállt a szava e megtámadásra.

Miklós folytatá a vádat.

- Ugye, megírtad neki azt is, hogy ha jön Gömörbe, elkerülje a Stracenói-völgyet, mert a sziklakapunál kelepce vár reá, s Dobsina közt seregestül elfogják? S íme, a te figyelmeztetésedre Andrássy István egyszerre csak megváltoztatja az útrendét, mikor már fele útján van, s a kerülő útnak fordul. Ez a te munkád volt.

Zsófia elszörnyedve hátrált vissza ez ember elől.

- Te! - lihegé. - És teneked lett volna lelked a testvéredet veszedelmébe csalni?

- Lett volna és lesz is! És még valami mást is tenni vele.

- Csodák történnek a világon! - suttogá elámulva a nő.

- Kell, hogy történjenek! Olyan csodák, amiket tíz nemzedék megemlegessen. Példákat kell adni ennek a nemzetnek, amik a szíveket megerősíték. Hóhérpallost a futó rabszolgahadnak! Addig nem fog győzni a szabadság ügye, amíg a magyar nemzet saját áruló korcsivadékának hulláiból olyan hegyet nem rak, mint a Mátra, s a döghalom tetején az utolsó áruló apát a saját fia nem nyakazza le!

Zsófiának minden tagját meglepte a láz e szavakra. Dideregve burkolta magát palástjába. Úgy nézett a dühöngő alakra, mint egy rossz álomképre.

Az pedig, bátyja arcképe felé fordulva, folytatta fenyegető kifakadásait.

- Mert ilyenek azok, akik bársonyban, nyestprémben kevélykednek, gyémántos nyakláncon ökölnyi medályt fityegetnek, fejedelmek ajándékát, s aztán egy új mentekötőért egy drágább medályért elcserélik a régit, s vele a régi gazdát. Ezek azok a fejei a népnek, akik csak a dicsőséget, az uraságot, a pompát keresik, magukra raknák a fél ország kincsét, akik azt mondják: "édes hazám!", amíg a hazának van mit osztogatni; de ha pusztulásnak indul, ha nem adhat semmit, akkor félrerúgják, visszaesküszik a hűségüket, s csakhogy urak maradjanak, beállnak ellenségnek!

Ez a fantasztikus düh egészen hozzá illett ahhoz a durva szőrkámzsához, ami a dervisgenerális termetét hosszan beburkolta. Nem volt az már fehér, de fakó a viszontagságoktól, goromba öltésekkel itt-ott összevarrva kard-, lándzsadöfés rajta, golyólyuk perzselése, tüzes gránát pecséthelye emlékül hagyva rajta, de még azért mindig barátkámzsa.

Megragadta két kézzel mellén ezt a durva csuhát.

- Ez a daróc fog rajtatok bosszút állni! Ez a kopott daróc! Akinek a foltját nem kell takargatni semmi aranygyapjú! Ez a kócos szakáll! (Úgy megrángatta azt, mintha haragban volna vele.) Ennek nem kell szép asszonyok csókja! Ezt nem cirógatják szerelmes szép kezek! Ezt nem fonogatják selyemhajuk közé! Én vagyok az, aki elítéllek!

Azzal megfordult, és üdvözlés nélkül kiment.

Többet nem beszélt Zsófiával.

Csak a cselédjétől tudta meg az asszony, hogy Miklós szigorú parancsot adott, hogy Zsófiát többé a várkapun ki ne bocsássák.

Úgysem ment volna már. Ez a rémjelenet lábáról leverte.

A frajjának azt is megmondta a dervisgenerális, hogy ha csak egy makulányi írást is ki mer hozni az úrasszonyától, hát szurokba mártatja, s úgy égetteti meg. (Hiszen talán nem tette volna meg, de nagyon megijesztette vele a jámbort.)

Most már tehát nem is írhatott többé a férjének Zsófia. Ez a könnyebbülés is el volt véve a lelkétől. Nem maradt számára más mint az a babona, amiben a szerető asszonyok hisznek, ha valaki éjjel a szeretettjéről álmodott, s arra fölébred, megfordítja a vánkosát a feje alatt, s erre annak a messze távollevőnek is őróla kell viszontálmodnia. Ilyen bohóságok is boldogítanak!

Az egyedüli vigasztalása csak a két gyermekében volt még. Azok ugyan egész nap a nagybátyjuk nevelése alatt voltak, de éjszakára az anyjuk szobájába kerültek vissza. Ő fektette le őket, ő imádkoztatta reggel, este.

A nagyobbik, a Ferkó, az ugyan csintalan egy fiú volt, sohasem akart elaludni, mindig játszani szeretett volna kártyát, obletánt a dajkával; nagy biztatásba került rávenni, hogy imádkozzék már, s akkor is még mindig pajkosságokon törte a fejét, a miatyánkot mindig elcifrázta, hol így kezdé: "Mi atyánk ki vagy Bécsben", hol így végezte: "de szabadíts meg minket a némettől!", hol meg ahelyett, hogy "bocsásd meg a mi bűneinket, miként mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek", ezt mondta: "büntess meg minket a mi vétkeinkért, miként mi is megfizetünk azoknak, akik ellenünk vétettek".

Az anyja megfeddé az ilyen helytelenségekért; Istennel tréfálni nem szabad! - Tudta jól, hogy ez mind a Miklós bátya mesterkedése. Őróla ragadnak a fiúra az ilyen pajkosságok.

Hanem a kisebbik annál gyöngédebben ragaszkodott hozzá. A kis Jóska reggelenkint, mikor még a bátyja aludt, kiszökött a közös ágyból, s odabújt az anyjához, s aztán suttogva mondott el neki mindent, hogy mi történik odakinn a várban. Ő volt a hírhordó. Szemfüles gyerek volt. Pedig ki se nézte volna az ember, hogy odafigyel. De még azt is meg tudta ítélni, hogy ki milyen rosszban töri a fejét. A Ferkó milyen csúnya nótákat dalol a kuruc katonák után! De, hogy mik azok a nóták, azt nem mondta el az anyjának.