A Tápió partján a Királyerdőben már megvívatott a napokig tartó nagy ütközet, mely a hadjárat sorsát eldönté. A nemzeti hadsereg urává lett a Duna-Tisza közötti térnek: az abszolutizmus hadserege visszavonulót veretett minden ponton, s hogy az ország fővárosát mikor hagyja oda, az már csak az idő kérdése volt. A nemzeti hadsereg zöme sietett a Duna bal partján Komáromot felszabadítani, míg egyetlen hadtestnek az a feladat jutott, hogy naponkint megújított támadásokkal az ellenfelet abban a hitben áltassa, hogy az egész hadsereg jő Pestet ostromolni. Ezt a feladatot végre is hajtá az teljes sikerrel.
Pest és Gödöllő közt naponkint megújultak a színharcok, miket egy hadtest csapatai különféle állásokból előtörve megkezdettek, s amint túlnyomó erő jött ellenük, megint abbahagytak.
Azokat, kik e naponkint vitatott csatatéren laktak, nem nyugtalanítá e játék jobban, mint ha egy őszi hadgyakorlat vértelen harcjátéka lett volna ez. Egy-egy ágyúteke vagy el nem sült rakéta néha eltévedt ugyan a magányos tanyákig; hanem annál jobban dicsekedett azzal, aki megtalálta, s befalaztatta azt a háza oldalába.
De annál inkább siettek Pestről menekülni azok, akik a helyzet komolyságát fel tudták fogni, s ami megmozdítható értéke volt, azt ki-ki sietett biztosabb éghajlat alá elszállítani.
A Pestre vezető egri országútról északra fekszik egy ódon urasági kastély, elöl nyílt erkéllyel és rózsás kerttel, hátul terjedelmes gyümölcsössel és angolparkkal, mely egész a közeli rengeteg erdőkig nyúlik, s csak egy magas fal választja el a királyi vadaskerttől.
E kastélyban most nem az ős magyar uraság lakik: bérbe van adva az egész uradalom. Brandler, porosz-sziléziai szeszgyáros bérelte azt ki, s halála után az özvegye maradt benne: egy életrevaló asszony, ki maga képes volt vezetni az egész itteni gazdaságot.
Brandlerné egész honossá lett már ez országban, s míg fajának kiváló jó tulajdonát, a takarékosságot is megtartotta, amellett tudta ezzel egyesíteni a fogadott haza népének főfő erényét, a vendégszeretetet.
Ebben a háborús világban bizony két oldalra is gyakorolni kellett az erényt. Házának helyzeténél fogva majd a császári tiszteket kellett megvendégelnie, majd a nemzeti kormány futárjait rejtegetnie, s megesett, hogy ugyanakkor, midőn a törzstisztek a díszteremben ültek az idei karcos mellett, a pincében a magyar kormány küldönce ebédelt és pezsgőt ivott.
Brandlernénál megvolt az a ritka, csak nőknek adatott tulajdon, hogy a legnagyobb izgalmakat könnyű szívvel tudja venni, mulatságnak tekinteni a veszélyt. Ő bizony nem titkolta a császári tisztek előtt sem, hogy herceg Windischgrätz nézetei az övéihez homlokegyenest állanak, s eldisputált néha egész tüzesen kardos vendégeivel a magas politikárul. Azok nevettek rajta, s azt mondták, hogy szeretetreméltó asszony!
Egyszer aztán ezek a vendégek nagyon elmaradtak a háztul. Brandlerné várta, hogy jönni fognak a másfajta vendégek. Elő is hozta számukra a szőlőhegyen rejtett pincéjéből a legjobb harmincnegyedikit. Ez azoknak volt tartogatva.
Azonban ezek onnan Gödöllőről csak nem jöttek. Mindennap megjelentek hol itt, hol amott a távolban ágyúzni, hanem annyira sohasem melegedtek ki, hogy frissítő kellett volna nekik. Az erdei kastély vendégtelenül maradt.
De mégsem egészen. Egy reggel könnyű kis neutitscheni kocsi gördül be a kastély udvarára, s abból leszökik egy fiatal férfi, kinek vidám rózsapiros arca még ifjabbnak tetszik azáltal, hogy simára van borotválva. Útitáskát nem hozott magával, hanem a kezében egy roppant nagy bőrtárcát tart, mely kulccsal van bezárva, s azt nem adja ki a kezéből semmi segítségére siető cselédnek.
A ház asszonya már az erkélyről üdvözli őt.
– Jó napot, Leó!
– Jó napot, húgom!
– Nénéd, te bohó!
A fiatal férfi felsiet a lépcsőkön; megtörténik a rokoni ölelkezés; de az ifjú akkor is fél kézzel azt a nagy tárcát szorítja dobogó szívéhez. Abban valami kedvese lehet.
– Hát téged mi hoz ki Pestről? – kérdé bizalmasan a hölgy.
– Nem hoz, de kerget – súgja az ifjú –, a budai várparancsnok kijelentette, hogy Pestet bombáztatni fogja, s ez nem tartozik az én legszenvedélyesebb mulatságaim közé.
– Eredj, te gyáva!
– Hiszen megyek is, de nem tudom, hogy merre? Buda felé nem eresztenek, ott el van zárva a part. Vác felé nem mehetek, mert ott verekednek. Lefelé nem mehetek, mert ott a lovagias bán népfelkelőivel kell szembeutaznom: megkísértem Galícia felé kerülni, s úgy haza Prágába.
– Hát végképp itt hagyod Pestet?
– Legalább hosszú időre. Bezártam a banküzletet; összeszedtem az értékpapírjaimat, s átköltözöm mindenestül a prágai házba. Itt nincs üzlet többé hosszú időre, akár így, akár úgy fordul a dolog.
– Eredj, te csúnya ember vagy! Ne csókolj meg!
– Miért?
– Először azért, hogy minket itt hagysz; másodszor meg azért, hogy – nem tudtál már magadnak egy év alatt, amióta magyar világ van, egy kis bajuszt ereszteni?
– Haha! A borotvált arccal tovább marad az ember fiatalnak.
– Még németnek néz valaki.
– Hát hisz az igaz.
– De kémnek fognak tartani.
– Hát az meg nem igaz.
– Olyan könnyű szívvel el tudsz innen menni.
– Az megint igaz. Minden vagyonom itt van a tárcámban; ahol ezt leteszem, ott van otthon. Te nem tehetsz hasonlót, mert beleépítetted, ültetted, ruháztad a vagyonodat ennek az országnak a földébe. Hozzá vagy nőve minden fagyökérrel, épületalappal. Kénytelen vagy azt szeretni. Ezt nevezem kényszer hazaszeretetnek.
– Eredj, te prózai ember.
– Már harmadszor mondod, hogy „eredj”, tehát tedd, hogy mehessek. Szerezz nekem valahol egy útlevelet a magyar tábortól, te mindenkivel ismerős vagy.
– Majd meglátom. Már itt vannak közelben. Ha valaki idevetődik, majd utasít, hogy mit tegyünk; addig pedig jó helyen vagy nálam.
Alig kívánta meg, már itt is volt.
A közeli erdőben, éppen a gyümölcsös háta mögött egyszerre sűrű puskázás támad: ötven-hatvan lövés egymás után; aztán egy riadalmas győzelemkiáltás – vagy vadászhallali.
Ők jönnek. – De kivel harcoltak vajon? Az egész gödöllői erdőt fel a Mátráig mind a nemzeti sereg tartja megszállva; csak nem egymásra lövöldöznek?
A talányt megoldják a következő percek. A gyümölcsösön keresztül közeledik a lövöldözés után egy lármázó csoport. Felszerelésük mutatja, hogy gerillák. Egyenruhájuk nincs, ki-ki a maga polgári öltönyét viseli, csupán egy széles veres szalag a kalapon, s egy mellétűzött veres toll a háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, fűzöld bekecs karmazsin plüss hajtókákkal, ámde széles karimájú kalabriai kalapja egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és lábain veres bagaria csizmák. Többet csak nem lehet tőle kívánni!
Brandlerné duzmadtan rántott egyet a vállán a közeledők láttára. Ő nem ilyen vendégek számára tartogatta a harmincnegyedikit.
A szabad csapatok a magyar szabadságharcban nem mindig szívesen látott vendégek voltak.
A hadjárat története keveset beszél róluk, az csak a nagy csatákkal foglalkozik. Mi kénytelenek vagyunk emlékünk után kiegészíteni a történelmet, hogy regényünk helyzeteit érthetővé tegyük, s az olvasónak alkalmat nyújtsunk magát a szereplők kedélyállapotába beletalálhatni.
A gerillacsapat, ahány, annyiféle külön fogalommal ismertette meg a közönséget.
A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett. Neve volt: a „barikádőrök”. A radikális fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is, és e sorok írója egy ideig. A francia forradalmat tanulmányoztuk. Petőfi Desmoulins Camille-nek látta magát, alulírottat pedig Saint Juste-nek. Egy pesti rézműves láncon forgó ananászfejű buzogányokkal látta el e csapatot, amiknek nagy hasznát vehetni a barikádharcoknál. Különben volt mindenkinek vadászpuskája és kardja. Petőfi kardját guillotine-nak hítták; szélessége exorbitans volt. Alólírott nem emlékezik rá, hogy valamikor torlaszt emeltek volna. Egyszer lett volna rá alkalom, valami utcai kravall volt. Éjjel álmunkból vert föl bennünket a „fegyverre!” kiáltás. Egy szálláson laktam Petőfivel. Én hamarább készen voltam, s indultam siettetni Petőfit. A közös előszobában elém jött a költő neje. A veszedelem percében a forradalmi nő felett túlsúlyra kapott a féltő feleség. Arra kért suttogva, hogy ne várjam be, míg férje felöltözik, hanem távozzam egyedül, s vigyem magammal a közös lépcsőrácsozat egyetlen kulcsát. Ezért az elárult „gyöngeségeért” tisztelem Szendrői Júliát legjobban. Megfogadtam a szót, én elsiettem, s Petőfi nem jöhetett le a bezárt lépcsőn. S míg ő a rácsot döngette haraggal, azalatt vége lett a kravallnak minden barikád nélkül. (Bár a segesvári csata előtt is rázárta volna valaki az ajtót!)
Ezt a barikádcsapatot vezette aztán Oroszhegyi az aldunai csatatérre. Mind végig derék fiúk maradtak.
Egy másik gerillacsapat Querlonde vezetése alatt vitézkedett Komáromnál.
Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabadcsapatot; hadi bulletineket is adott ki.
Noszlopy gerillacsapatjának hegyi ágyúi is voltak, s egy egész repülő-hadoszlopát foglalkoztatta az ellenfélnek a Bakony erdejében.
Mednyánszky gerillacsapatjának magvát a győri megyebörtönbül kibocsátott negyven fegyenc képezte. Az egész hadjárat alatt becsületes emberek voltak, és vakmerően verekedtek.
Rózsa Sándornak, kit azideig nem bírt elfogni semmi hatóság, bűnbocsánatot adott a kormány azon ajánlatára, hogy az alföld futó betyárjaiból lovas gerillacsapatot alakít, s harcolni viszi őket. A bocsánatlevéllel éppen e sorok írója kereste őt fel egy zivataros éjszakán a félegyházi homokbuckák között. Az is regényes jelenet volt, de nem tartozik tárgyunkhoz. Ezek is jól harcoltak, s jó barátnak nem tettek kárt.
Emlékezetes szép gerillacsapat volt a Vasváryé; díszesen egyenruházva, jól fegyverezve, s komoly tettekre készen. Ezeket, vezérükkel, ifjúkori barátommal együtt az utolsó emberig leölték egy szorosba csalva a Bihar havasai között.
Ugyanabban a harcban pusztult el Hatvani szabadcsapatja is, melyről azt híresztelték, hogy a republikánus hadsereg magvát fogja képezni, s ha az oláhokkal elkészült, Debrecenbe jön, szétveri az országgyűlést, összehívja a national conventet, s felállíttatja a guillotine-t (ott mindjárt a Nagypéterfia utca szegletén). Szegényeket csaknem mind agyonverték az oláhok.
Ezek mind, ha szomorú is, de tiszteletre méltó emléket hagytak maguk után.
Hanem volt aztán egy gerillacsapat, amelyről nagyon keveset zeng a történet múzsája. Ennek a vezére rendkívüli hadvezéri talentumot fejtett ki a hadjárat alatt abban a taktikai manőverben, hogyan lehet az ellenséggel való találkozást kikerülni?
Minden gerillacsapat kölcsönzött magának valamely történelmi hőstől nevet. Voltak Rákóczi-, Thököly-, Zrínyi-csapatok. Ezt a bizonyost úgy hítták, hogy Robespierre-csapat. Nekik már nem volt elég a magyar históriai nagyságok neve. Azaz, hogy csak ők hítták magukat e néven, a katonák más nevet adtak nekik: úgy hítták, hogy a „Kakadáj-csapat”.
Ez mondvacsinált szó: a kakaduból és papagájból. A kakadutól bírták a bóbitát, a papagájtól a fecsegést.
Hogy miért nem bírták a magyar katonák rokonszenvét, annak az oka az volt, hogy mindenütt ott lábatlankodtak a sereg körül, hol elöl, hol hátul; elfoglalták a helységekben a legjobb szállásokat, s megunatták a gazdákkal a vendégszeretetet; borzasztóan hetvenkedtek, s ha komoly összeütközést éreztek (jó orruk volt), akkor egyszerre láthatatlanokká lettek. Mikor meg vége volt a verekedésnek, akkor megint ott termettek dicsekedni.
S mikor kifogytak az öndicsőítésből, akkor hozzáfogtak a más ócsárlásához. Nekik mindenki hazaáruló volt, vagy gyáva. A vezérek természetesen mind árulók, a képviselők mind gyávák, a kormánytagok árulók és gyávák. És éppen ez a felfogás magyarázá meg azt a törekvést, hogy ők magukat a jövendő számára épségben megtartogassák, hogy majd mikor vége lesz a harcnak, seregeink győznek, akkor legyen valaki, aki a gyávák és árulók felett törvényszéket tartson.
A tulajdonjog viszonyairól is a kort messze meghaladó fogalmaik voltak. Nem azt nem tették, hogy raboltak volna. Ok mindent, amit testük megkívánt, fizettek splendide: igaz, hogy nem készpénzzel, hanem nyugtatvánnyal. Azt, aki igaz hazafi, tartozik készpénzül fogadni; ha nem fogadja, flagráns hazaáruló!
S a „martiális” törvények kihirdetése óta nem volt tréfadolog valaki után azt kiáltani, hogy „áruló!” Ennek a kiáltásnak magja is volt ólombul.
Az érkező csapat már messziről közeledtében megismerteté magát. A Marseillaise-t dalolta.
Magyar szövege is van e lelkesítő forradalmi indulónak. Nem csupán az, melyet fentebb említénk, csupa nevekből összeállítva, hanem egy valóságos vers.
Előre kijelenti e sorok írója, hogy az a vers, ámbár elég gyönge, de nem saját szerzeménye. A harmincas években készült az, s a radikális országgyűlési fiatalság által énekeltetett a pozsonyi gyűldében. Szerzőjének Lovassyt tarták, kinek börtönét e költemény gyanúja is segített sötétebbé tenni.
A verset csupán mint historikumot jegyeztük ide, ahogy azt a gerillacsapat éneklé.
Ébredj, Árpád büszke népe!
Ragadd ki híres kardodat!
Nevednek esküdt ellensége
Dühödre hozza láncodat. (ismét)
A szolgaságra nem hódíthat,
Fegyverre magyarok!
Levente bajnokok!
Rontsunk, rontsunk –
A vérszopókra!
Aprítsuk halmokra. (ismét)
A csodára a cselédség mind kiszaladt az udvarra; a béresnék összecsapták a kezeiket, s azt mondták: Uram Jézus! a nagy hadjárat alatt sok mindenféle „pasasir” megfordult az udvarukban, de ilyet még nem láttak.
A vörös főnök jobbjában kosaras markolatú kardját tartva magosra, maga is énekelve jött a verandáig, s a kivont karddal látszott ütni a taktust.
Baljában is tartott valami nevezetest; az egy csinos fiatal hölgy volt, ki kezeit a vezér karjába fűzve, egyenlő léptekkel haladt mellette.
Megnézni való alak! Öltözete rövid, bokáig érő, fekete selyem; derekán veres török öv, aranyhímzetekkel, abba egy görbe ezüstnyelű török kés dugva, a selyemöltöny felett veres szerviánka, aranyzsinórzattal s apró sárga gombokkal; nyakán korallörv, melynek minden egyes szeme művészi faragványú kámea, fején veres bársonybarett, vagy frígiai sipka, vagy micsoda, s az alul huszonnégy varkocskába fonott hajzat, megannyi piros szalagcsokorral. Ilyen lehetett Medúza, mikor még szép volt és fiatal.
– Aprítsuk halmokra! – rivallá a refrént da capo a veres vezér, a folyosó elé érve, hová a háziasszonyság és az unokaöccse lesiettek elfogadására, s azután hüvelyébe dugta kardját, s mellét előrefeszítve, bemutatta magát.
„Én vagyok Robespierre, a második: a Robespierre-csapat colonelje, s ez itt alvezérem, Danton.” A háta mögött állt egy szertelenül nagyfejű alak, húsos duzmadt ajkakkal, tömpe, széles orral és ravasz apró fekete szemekkel. A balján viselt hölgyet elfeledte a vezér bemutatni. Azt úgyis tartoznak kitalálni, hogy kicsoda?
A nyomában a kertajtón át kibontakozó sereg mehetett valami nyolcvan főre.
– Éljen a hegy! – ez volt a vezér részéről az üdvözlet.
A háziasszony, bár kissé különösnek találta, hogy a megszokott „éljen a haza!” üdvözlet helyett csak a „hegyet” hallja éltetni, gondolta magában, hátha ezek olyan emberek, akiknek nem tetszik a rónaföld, s ő is viszonzá a jelszót: „éljen a hegy!”, s kezét nyújtá a beköszöntőnek szívélyesen, s meghítta, hogy tessék besétálni.
E szíves fogadásra egyszerre megváltozott a hangulat, a veres kalap lekerült a főről, a veres vezér lehajolt a nyújtott kezet megcsókolni. Mire az oldalán függő hölgy még többre ment a szívélyességben, s egész barátsággal nyakába borult a háziasszonyságnak, s megcsókolá arcát és ajkait; de még akkor sem mondta volna meg, hogy ő kicsoda, ha Leó meglepetten fel nem szisszen: „Caesarine!”
A szép hölgy azonban délcegen felemelé fejét, s egy villikirályné büszkeségével mondá az ifjúnak:
– Semmi Caesarine; hanem Stomfai Guido colonelné asszony! – S azzal egy olyan utánrajzolhatlan grimaszt vágott a szeme közé, orrát-száját elfintorgatva, aminőt csak figuránsnők a színfalak között tudnak egymás ellen közrebocsátani.
A vezér úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, vagy nem tartoznék rá. Ő a háziasszonnyal volt foglalkozva.
– Hallotta ön, asszonyom, azt a nagy lövöldözést itt a parkja végében – kérdé dicsekedő selmasággal.
– Nagyon hallottam.
– Megijedt ön erősen?
– Óh, nem, mi hozzá vagyunk már ehhez szokva.
– De csak mégis dobogott egy kicsit a szíve?
– Önök ellenségre találtak itt!
– De még milyenre! Koronás ellenségre.
Brandlerné e cím alatt nem gondolhatott egyebet, mint valami mediatizált herceget, aki az ármádiánál szolgál.
– És mi történt?
– Ő elesett.
– Ah!
– Itt hozzák őt társaim vállaikon az ön kastélyába.
– Ide, énhozzám? – A háziasszonyt megdöbbenté e nagy kitüntetés.
– Igenis, az ön konyhájára, és önnek is kell belőle enni!
– Micsoda! – kiálta megrettenve az úrnő; hanem aztán a következő pillanat meghozta számára a kedélyes megoldást. Négy ember vállravetett rudakon cepelt a kerten át az udvarra egy gyönyörű nagy hímszarvast. Tizenhat ágú koronája volt.
A nemes vad gyalázatosan össze-vissza volt lövöldözve. Kapott valami harminc golyót; egyet sem a vadász-szabályok szerint.
– Tehát ez volt annak a nagy lövöldözésnek a tárgya – kérdé Brandlerné ajkpittyesztve.
– Ezt mi önnek hozzuk ajándékba!
– Köszönöm, uram. De úgy tudom, hogy ez a szarvas a királyi vadaskert tulajdona.
– Nincs többé király!
– De még mindig van ország. Tehát az ország tulajdona. Azért én most az elejtett vadat a mázsálóra tetetem, s holnap a becsárát megküldöm a gödöllői vadászmesternek, ki ezzel az országnak számolni tartozik.
A vörös vezért már bosszantá e kalmáros lelkiismereteskedés. Most már felcsapta a kalapját, begyűrte a tetejét, s kemény hangon rivallt a hölgyre:
– Mink vagyunk most az ország! Itt én parancsolok!
– Jól van, uram. Ha ön az ország, akkor kifizetem a lőtt szarvasnak az árát, s számoljon be a pénzzel ön.
Ez az asszonyi makacsság fenekestül felforgatta a colonel jókedvét: itt egy radikális metszéssel ketté kell vágni a vitát, s kideríteni, hogy a tökéletes egyenlőség korszakában az asszonynak a neve „hallgass!”
– Ejh, asszonyom! Nincs többé pénz! Nincs többé fizetés! Nincsenek avult birtokviszonyok, ócska tulajdonképzelgések. Mi adjuk vérünket a népért. A nép adja nekünk szükségleteinket, s ha mi azt mondjuk rá: kvitt, még akkor is a nép adósunk, egy óriási nagy hála érzetével.
Brandlernének az jutott eszébe, hogy unokaöccse érdekében jó lesz csínyján bánni e hatalmas úrral: egyet fordított kedélyhangulatán, s beletért a vezér eszmefolyamába.
– Tehát legyen megengedve az óriási hálaérzetnek egy igen kis részét leróhatnom azáltal, hogy önt, uram, és derék csapatját házamnál megvendégelem. Hány vendégre lehet számítanom?
A vezér szétnézett csapatja fölött, s hozzávetőleg mondá:
– Itt most lehetnek valami nyolcvanan; de még szanaszét van valami száz: azok is mind összejönnek.
– Megengedi ön, hogy háziasszonyi teendőim után lássak, vendégeim illő ellátása végett? Öcsém, Walter Leó bankár Pestről, felvezetendi addig önöket a szállásukra.
E nyájas beszédre ismét lekerült a kalap a fejről, s ismét következett a kézcsók. A vezért és hölgyét és az alvezért felvezette az emeleti szobákba Walter Leó, tetszésükre bízva, ha netalán a fáradalmas út után toalettjükkel kívánnának foglalkozni, amit a két előbbi természetesnek talált, míg az utóbbi azt felelte rá, hogy „én nem szoktam!”
A csapat plebejus része azalatt letelepedett az udvaron a terebély gesztenyefák alatt, s otthon tette magát a folyosón és a béresházakban. Előőrsi szolgálatrul szó sem volt; hanem az előlegesen felhozott törkölypálinka nagy keletnek örvendett.
A szobaleány, ki a két egymásba nyíló szobába szállásolt vezérnek és hölgyének friss vizet vitt be, azzal a pletykával jött vissza, hogy a vezér úr markának ujjait az asszonyság huszonnégy hajfonadéka között találta, de nem abban a modorban, amelyben gyöngéd szerelmesek szoktak kedvesük hajzatában édelegve dúlni, hanem marokra fogva és cibálva. Az asszonytól csak annyit hallott, hogy „hiszen csak látásból ismerem”.
Ez bizonyosan vallatási jelenet volt Walter Leót felismerő kiejtett szava miatt.
Mikor aztán előjöttek szobájukból a terembe, civódásnak, cibálásnak semmi nyoma sem látszott már. A hölgy ismét két kézzel akasztotta magát a vezér karjába, s huszonnégy varkocskája mind ki volt bontva, s a fonás által hullámossá vált haj egy görög kontyba tűzve fel a fej tetején, s e konty körülszorítva az imént nyakörvül szolgált koráll kaméafüzérrel. Az egész terem pézsmaillatú lett belépte után.
Danton mindössze annyi parádét csapott, hogy a pantallonja szárát, mely eddig fel volt hajtva, lehajtotta, s a dolmánya gallérát, mely eddig le volt hajtva, felhajtotta. Lehettek rá alapos okai.
Mikor hárman összejöttek az étteremben, hol már az asztalra téve várta őket a szilvapálinka, rosztopcsin, sonkaszelet és friss kalács, Danton így szólt az első pohár után.
– Barátim. Én ezt a bankárt ismerem Pestről. Akármi legyek, ha minden pénze itt nincs vele. Délután leülünk ferblizni; bízzátok őt rám: én megfejem.
A szép hölgy a rosztopcsinhoz nyúlt.
– Ezt a bankárt én is ismerem. Bízzátok őt rám: én megkoppasztom.
Csalfán nevetett aztán a vezérre, ki vasvillákat szórt szemeivel feléje, de hajába nem kaphatott, mert közöttük volt az asztal. Ahelyett lecsapta az asztalra a kiivott kupicát, hogy annak rögtön lemaradt a talpa s így szólt:
– Én ezt a bankárt nem ismerem, de bízzátok őt rám: én felakasztatom!
Félbe kellett szakasztani a kedélyes társalgást, mert a háziasszony érkezett meg.
Ő is azzal a szándékkal jött, hogy unokaöccséről beszéljen. Elmondá a vezérnek, hogy Leó öccse Galíciába akar menni üzleti ügyekben, s nagyon jó barátságot tenne vele, aki számára a magyar táboron keresztül szabad menetelt eszközölne.
Stomfai Gideon (csitt, meg ne hallja, hogy így nevezzük, mert minket is felakasztat: ő Robespierre második) kész örömmel is fogadkozott, hogy ő lesz, aki ezt a szívességet megteszi, senki más.
Brandlerné ejtett el némi gyönge célzást egyenértékű megjutalmazásrul.
Stomfai Gideon (már én nem bánom, ha felakasztat is: de azt a nagy históriai nevet nem pazarlom rá) minden ilyes szándékot nemes méltatlankodással utasított vissza. Ő amit tesz, barátságbul, nagylelkűségbül teszi.
Ezt azután csak barátsággal, nagylelkűséggel lehetett viszonozni.
A pompás úri lakoma elég alkalom volt ily nagylelkűség bebizonyítására. A háziasszonyság tizenkét személyre teríttetett, s felhívta a colonelt, hogy vitézei közül a notabiliseket válogassa ki a többi terítékekhez. Felhordatta számukra ami csak jó és drága. A finom óborok aztán egész fesztelenné tették a társalgást.
Az asztalfőn a háziasszony és a vendéghölgy elnököltek. A háziasszony mellett ült Gideon, Caesarine mellett a bankár. A vezér handabandázott sajátszerű hadviselése eseményeiről, míg a delnő elmúlt tréfás kalandok kezdő szavait szórogató el, miknek úgy látszik, hogy Leó tudja a folytatását, ha nem is mindig a végét.
S azért ők ketten, a vezér és hölgye, egymás szavára is mindig ügyeltek; úgy tetszett, mintha egy közös tervre közreműködnének.
Mintha a delnő csak azért bizalmaskodnék szomszédjával, pajzánul, kihívóan, tüntetőleg, hogy férjét még nagyobb dühre ingerelje ellene; s mintha a vezér csak azért mesélné el kacagó cinizmussal örökös egérútban remeklő hadviselési modorát, hogy Leót valami gúnyos észrevétel kiszalasztására bírja; amiért aztán bele lehessen kötni.
Hanem a pénzemberek óvatosak. Walter Leó a legtöbb arcot ismerte azok közül, akik most ez asztalt körülülik. Nem voltak tizenhárom próbás ezüstből. Az úgynevezett Danton maga egy ismeretes kártyahős; az a másik egy pénzhajhász; a harmadik egy ingyenélő bonviván; a negyedik egy zsaroló, ki súgókönyvekkel és képekkel házal; az ötödik egy hajdani rendőrkém; a hatodik egy tönkrejutott korcsmáros; a hetedik egy szilenciárius ügyvéd; a nyolcadik egy ínfám-cassirozott tiszt. S ha ez a színe a társaságnak, milyen lehet még, ami ott kinn van?
Vigyázott magára, s úgy óvakodott, hogy a férfiakat meg ne bántsa, s a nőnek nagyon ne udvaroljon.
A háziasszony eközben nem tudott enni saját asztalánál. Gyanúba keverte magát, hogy minden étele meg van mérgezve. De annyira jóllakott a hallott beszédektől.
Ő, az áldozatkész honleány, ki még eddig a magyar hadseregből csak a hősöket ismerte, ki még eddig nem látott mást, mint mesés önfeláldozást, mítoszi vitézséget, a porból egyszerre az égig kiemelkedő jellemóriásokat, lelkesülést egész tömegekben, dicsőséget, mely oly általános, mint a nap, vagy gyászt, mely oly általános, mint az éjszaka; most egyszerre közepébe jutva egy úszó lápnak, melyen csak a gyávaság burjánzik, s a hencegés kuruttyol, egészen rosszul érezte magát. S a tortúrát kiegészíté a mellette ülő vendégnő magaviselete, beszéde, modora, mely ez ország minden házánál szokatlan, idegen, visszataszító.
Alig várhatta Brandlerné, hogy hozzák már a fekete kávét, mely az ebédet berekeszti.
Gideon is türelmetlenül várta azt. Hölgyének lába az asztal alatt a bankár lábát keresi. Ő azt észrevette.
A kávét is felhozták. Gideon színig rakta poharát cukorral: ő úgy szereti azt.
– És íme a hadjárat végén elmondhatom, hogy vitézeim közül egyetlen egy sem sebesült meg. S ez a legnagyobb hadvezéri talentum. Úgy manőverezni, hogy az ember az ellenséget mindig kijátszhassa!
– De ebben nagy segélyére volt önnek táborkari vezére – szólt nevetve Caesarine, saját homlokára mutatva ujja hegyével. – A szökésben én nagy mesternő vagyok.
S ledér egyetértést szenvelgve pillantott hátra Walter Leó felé.
– Asszonyom! – kiálta fel, rögtön haragra pirulva Gideon.
(A kávét már beönté. – Most már kezdődik.)
A delnő nevetett. (Még nem.)
– Uram. A chartreuse még hátra van – szólt csalfán mosolyogva.
S azzal a szalmafonatú palackot felvéve, teletölté a kis karcsú pohárkákat a fűzöld nedvvel, magának, Gideonnak és a bankárnak.
– Igaz. – Gideon helyére ült, s a pohárkát koccintásra nyújtó Leónak.
– Éljen a hegy!
– Hát éljen a hegy!
Még egy pohárral.
– Éljen a mi kedves háziasszonyunk.
– Sokáig éljen.
– És most, uram, álljon fel ön. Imádkozzék, és készüljön a halálra. Ez utolsó pohara volt.
– Mi az ördög?
– Én önt felakasztatom.
– Hahaha!