OH GIOVENTÙ! – AUTUNNO DELLA VITA!
Ezt ugyan a koszorús költő így énekelte: „Oh Gioventù primavera della vita” (Óh ifjúság, tavasza az életnek.) De én akként fordítok rajta: „bekeletje az életnek”.
A „bekelet” ősmagyar tájszó (Szinnyei József tájszótárában) az autumnus kifejezésére, ellentétben a „kikelet”-hez. Én jobb szeretem ezt a szót, mint az „őszt”; mert ez a fatális szó az embert mindjárt a szakállára emlékezteti: az az „ősz”.
No, minálunk, magyaroknál sokkal szebb az az évszak, mely a nyár után következik, mint az, amelyik a nyarat megelőzi. Ugyan mit hoz nektek a tavasz? Virágot meg hónapos retket.
Május a hernyók hónapja, szeptember a pillangóké. Májusban vannak fülemülék, de szeptemberben vannak foglyok. Sőt, maguk a rózsák is legszebben nyílnak az év késő hónapjaiban. Kérdezzétek meg a vadászt, melyik szebb évszak, a tavasz-e vagy ősz. Vagy kérdezzétek meg a festőket: azok már csak tudják, hogy mi a szép, nem a legeszményibb kép-e az októberi csalit, amikor a dér már megtépte a lombokat, a fák arannyal vannak fedve, kármin, skarlát, ametiszt, csokoládszín pompázik a bokrokon, keverve a rikító rézrozsda zöldjével. A természet művész-ecsete remekel. Vagy fogjatok el egy költőt, mondja meg, mi szebb: az akác virágfürtje-e, vagy a szőlőfürt! Ha érti a dolgát.
Nekünk a szüretszak a legszebb évszakunk.
„Fölfelé megy borban a gyöngy.” – Mikor megy? Ősszel.
Mások dicsérjék a tulipánt, én jobb szeretem a kökörcsint, a pázsitos mező utolsó rózsaszín virágát.
Ilyenforma gondolatok váltakoztak az agyamban, mikor ama nevezetes gyógyrendszer kísérlete után összekerültem egy tükörrel, s abban a saját ábrázatomat szemügyre vettem.
Hiszen nem látszik meg még terajtad, hogy milyen régen születtél. A pofáidon semmi ránc, a homlokod is sima. (Nagyon sokáig sima.) A szemeid még ragyognak, nem hunyorognak, az orrod sem bibircsós.
Csak ez a fatális fehér szakáll ne volna!
Ismertem én velem egykorú, sőt nálamnál idősebb férfiakat, akiknek sohasem őszült meg a szakálluk. Sőt, volt egy képviselő kollégám, akinek a 60-i diétán galambfehér volt a haja és szakálla, s a 65-i országgyűlésre már koromfekete hajjal és szakállal került elő. Füredre jártomban megismerkedtem egy derék földesúrral meg a fiával: az apának vörös szakálla volt, a fiúnak barna.
Húsz éven át minden évben találkoztunk Füreden, s ezalatt lassankint a fiúnak a szakálla fehérre változott, az apáé még mindig téglaszínű volt, ha egymás mellett álltak, a fiú volt az öreg, az apa volt a fiatal. Valósággal úgy volt.
Mit fog hozzá mondani a világ, ha egyszerre csak a hajdani szőke szakállammal lát megelenni a társaságban?
De mit fog mondani akkor, ha telivér paripán ülve meglát hazatérni a rókavadászatról, skarlátpiros frakkban? Irigykedni fognak rám. Annál jobb.
Találgatni fogják a titkomat. Azt nem kapják meg. Azt őrzi a naïades-noyées paradicsoma.
… A regényem elején azt mondtam, hogy addig nem vén ember az öreg ember, amíg győzi. Mivel? Először is pénzzel. Hát a másik? – Fiatalsággal.
Könnyű volt Goethének a vén tudós doktor Faustot megfiatalítani. Egy csodatévő démon, aki egy füttyvetés alatt legényt csinál a salabakterből. De a mostani realisztikus korszakban részletezve csinálják a csodákat. Mefisztofeleszból patikárius lett. Mefisztofelesz Goethe idejében olcsó ördög volt. Az élet gyönyörűségeiért fizetésképpen nem kért mást a védencétől, csak a lelkét: Ma már áldozatul követeli a megifjítottnak az agyvelejét, a gyomrát, a veséjét, a szívét: azoknak kell pokolra szállni.
Csúnya uzsorás lett az ördögből! Hajdan másvilági lejáratú váltókra kölcsönzött, ma már ezen a világon követeli a kamatot; de milyen kamatot!
Mikor az orgonafák nyílnak, a szép lilaszín virágfürtökkel együtt megjelennek azok a karcsú aranyzöld bogárkák a lila bokor zöld lombján, amiknek Béranger egy egész chansonette-et szentelt: „Les cantharides.” Énekében elmondja, hogy ezek a kitépett szárnyú Ámor istenkének a segédei.
Hát amíg orgonafa nem volt, amit csak a múlt században hoztak be Európába, hol voltak ezek az aranyos küldöttek, akiket ismertek már Ovidius Naso és Lollia Paulina idejében is? Akkor a kőrisfa volt a tenyésző helyük.
Aztán mikor a rózsák elkezdenek nyílni, akkor meg előjönnek azok a cserebogár alakú rovarok, amiknek szárnya aranyzöld, páncélja rézbíbor, amiket rózsabogaraknak hínak a kertészek. Ezek csak rózsákkal táplálkoznak: befúrják magukat a feselő rózsa kelyhébe, kirágják az illatos szirmokat, s hagynak helyébe kábító ámbraillatot. Még azzal is elárulják, hogy ők Cythere szárnyas szolgái, hogy a rózsát, a szerelemistennő választott virágát szemelték ki áldozataik helyéül, ki azt istennői vérével festette pirosra, ahogy azt halhatatlan költőnk, Kováts József versben megörökíté:
„Te vagy szépek szépe s te
Rád rózsát a szép este
Ecsetje Vénus teste
Vérével feste.”
Hát ezzel a két szárnyas küldöncével a szerelem istenasszonya, Aphrodité több férfit megölt már, mint a harc istene, Mars, éles fegyvereivel.
De hát szép halál mind a kettő.