Útközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből s az ezután tervbe vett dolgokból annyit, amennyibe azt szükséges volt beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának, hol kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?
– Tehát mégis az ő tudtával történt! – szörnyűködék Ilka asszony.
– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem valami nemtelen indulat.
– Pokolra jusson érette!
– „Ott” van már, ne kívánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi királyság lesz az, két ellenfejedelmünk már van, mire visszakerülünk Krímiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most legelébb is az a fő gondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.
– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybírónál, hogy fogassa el az embert.
– Dehogy jelentem, édes mézem! Hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék fogni, s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybíró nélkül, egy nap köze alatt. Aki az emberek bölcsességére számít, az bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig célba talál.
Ilka asszony tehát egészen rábízta az ügyet Boldizsár bára.
Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban nem hajtatott a belvárosba, ahol igen díszes vendégfogadók valónak; hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, amit akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, ami csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban őket; de valóságra macedón görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek, s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a görögök saját bírót választottak magok közül, aki kereskedelmi ügyeikben ítéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög bíró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan, becsületes árért. Szívesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt, vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, amin magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra megy a csekélység, amit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy most nincsen pénze, hát „Az Isten áldja meg! Majd megadja, ha visszajön megint.” A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha Brassóban vala dolguk.
Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a búzát, gyapjút ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével, fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát meglátta Damokosnéval meg a két kis fiúcskával. Ő maga segített a nagy bőröndöt behozni Boldizsárnak.
– Az ilyent nem kell cselédre bízni! Észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.
– Biz a’ van ebben – mondá Boldizsár bá. – A Damokosok minden családi kincse itt van. György fejedelem megnotáztatta a húgomasszonyt, s most futnunk kell az országból.
– Tudom, tudom – mondá a görög. – Az Isten áldja meg őtet a notájával! Majd mi táncolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket most; ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok rá nektek majd pénzt, amennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem minden darabját. Lehet rá kölcsönadni kétezer aranyat. Nem kérek sokat érte; egy oszporát egy aranyért, amíg visszafizetik. Ha egy hónap múlva vagy kettő múlva, vagy egy esztendő múlva. Azért csak egy oszporát.
Damokos Tamásné bizony megadott volna akár egy dénárt is szíves örömest a kölcsön ajánlott két ezer aranyért darabonként.
– Itt énnálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem jön a tatár. Van minekünk olyan abrakunk, amit ha a tatár lovának adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.
– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint a múltkorit? – aggságoskodék Ilka asszony.
– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen: meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes levelet, jóféle pergamenre írva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe, Galacba, Bahcsiszáraiba, majd felírom a neveiket, kikhez? Annak ott megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felírja erre a levélre, amit kifizetett, ti meg írást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a másiknak? Így az egész úton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben; mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; akit aztán a keze írásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha akarjátok, Bagdadig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.
Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krímiáig, Buzdurgán murza uram palotájáig.
Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit megértett Nogáli uramtól. Megvolna tehát a váltságdíj ismét: a kétezer arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova zablájához? Miért nem kereste fel inkább azonnal Nogáli uramat? Mennyi idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. No, majd az urának visszaadják, ha előkerül Krímiából, hisz az nem vétett Rákóczi Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségéért szenved.
Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak még más kétezer aranyak is, amikre bizonyosan számít. Azt kell kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor egy batyuba kötözött mindent, amire szüksége volt. Ha valaki rajtakapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul, sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletű bádogszelence. Vajon mire lesznek mindezek használhatók?
Azt ő tudta. Amint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy hosszú szeges bottal a kezében elindult Zernyest felé.
Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.
Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, ahol az ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem lakik benne?
Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A falu félmérföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad pásztornép lakja, aki még papot sem lát soha, s vándorol a nyájával, keresztül-kasul a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország, az idelenn lakók pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy Galacig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! De nem a Riu patakban, hanem a „zavarosban”. Egy olyan név, mint a Munduka Ravasel, nem is valami megszégyenítő arra nézve, aki azt híressé tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt. Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko, egész ütközetet vívott Báthori Gáborral, s meg is verte (a szászok segélyével) a fejedelmet. (A Deli Marko név mindenütt népszerű.)
Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon találja. Az nem jár fuvarozni.
A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy híre van óriási erejének: az bánná meg, aki reá törne.
Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi darabontja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.
A Dimbora Lupuj háza, ahogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni, alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornác; afölött azután szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, cifrán kifestett ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasaganccsal.
Boldizsár bá a csendes éjszakában toalettet csinált a diófa alatt; felvette a bivalybőrt, a szarvasbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó alakban indult meg a Munduka látogatására.
Ismerte a dörgést: ott alszik őkegyelme a hátsó szobában, ahonnan az erdőre lehet látni – és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is. Úgy alszik ott a décbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.
Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába, pokolbeli hangon mormogá:
– Munduka Ravasel!
A décbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.
Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, amit látott, bizony a legkeményebb szívet is megpróbálná! Ott táncolt a falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előregörbült két szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a farkába pedig három ördögfiú kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga: az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiúzfeje, a harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen illetlen hangokat adogattak közbe.
Jaj! Uram irgalmazz! – didergé fogvacogva a rablóhős.
Munduka Ravasel! – mormogá az ördög. – Készen vagy-e a halálra? Jöszte velem! viszlek a pokolba.
– Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!
– Tudom! Fel van nálam írva. Én vagyok a dráku popi.
Ez a „pap ördöge” ama titokteljes személy, aki eljár az ablakra, ahol lopott pénzt érez, s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa incassator!
– Jaj, mondd meg, mit kívánsz?
– Add ide azt a furulyát az ágyad fölül – dörmögé az ördög.
– Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!
– Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?
Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a fején.
Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harc. Nem volt ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta. Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent György kép előtt meggyújthatja, attól egyszerre el kell futni minden pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a pestesig azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta, s folyvást imádkozva és könyörögve, odacsúszott térdén a szent képig, s akkor aztán meggyújtotta a viaszgyertyát.
De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind leperzselődött.
– Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével – tanácslá mély hangon az ördög. A sárkány pedig prüszkölt, és nagyokat horkantott.
– Jaj nekem! Adom már! – nyöszörgött a rablóvezér. Harminc mérföldnyire eredj tőlem!
– Mihelyt a furulyád ideadod.
– Nesze, fogd meg.
Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak arannyal kell tele lenni.
Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak: „Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum! – ami valami rettenetes átokmondás lehet, Munduka az ágy alá menekült tőle rémületében; arra aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.
– No hát! – mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen hazakerült Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté Nogáli uram asztalára a két ezer aranyakat.
– Valamennyi bíró, polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a fejét, mégse csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a pénzt, ahogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy laterna magicával meg egy kis törött gyantával!
Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is produkálta a bűvlámpa csodaműveleteit; ami a kisgyermekeknek különösen megtetszett. Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.
Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a tudósoktól.
– Ez hát nagyon jól jött így – mondá Nogáli uram. – Mármost ezt a pénzt egészen a váltságdíjra adhatjátok, amit a zálogra felvesztek tőlem, az csak az útiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a dráku popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem rabol. Neki mindenütt kémei vannak, akik tudósítják, ki utazik a vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával, azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, amerre a világnak nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, akik megszokták a havasi utakat járni (amiken egykor a jó Thököly betört a német seregekre). De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt korrigálom ki, amit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy nekünk görögöknek nem szabad kénesőt meg salétromot szállítani ki az országból; hanem csak őnekik. Hát az az én kéneső meg salétromszállító utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. – Ezen az úton olyan szépen kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész Ploesti-ig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig.
Rövidebb volna ugyan az út Focşaninak s úgy Brăilának, de ez most tele van errefelé nyomakodó tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán evezős hajóval leereszkedtek Galacig, ott kaptok vitorláshajót, az én embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét múlva ott lesztek az akhtiari kikötőben.
– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten – monda kegyes szóval Ilka asszony.
Ebben aztán megnyugodtak.