Siralmas dolog volna azt leírni, amik ezalatt Erdélyben történtek.
A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek engedelmeskedjék, annyi volt a fejedelme.
A krímiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra, olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki ellentállni, csak futott előle minden nép, ahol az előcsapatja megjelent, s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el Gyulafehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy gyújtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy megterhelték magukat zsákmánnyal, hogy többet nem bírt el a ló meg a rabszolgahad.
A Rákóczi György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.
Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a rabszíjra fűzött férfit, asszonyt, marhát, birkát vegyest.
Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz bajtársával.
Mikor az Ojtozi-szoroshoz ért, ahol II. Rákóczi György által épített vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krímiában senki se varrt az ő számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:
– Eredj csak, édes bátyám, előre be a várba. Neked magyar gúnyád van, beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk tatárok, különben még közénk ágyúznak, puskáznak; elnéznek bennünket.
– De nem megyek biz én – mondá Boldizsár bá. – Mert ha én bemegyek a magyar ruhámmal a Rákóczi-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget meg egy hosszú dárdát, aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés népen bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hídon, ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a várat.
A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a Rákóczi-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe!
Amint annak híre futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a lófők hada Krímiából, hogy be is vették a Rákóczi várát, egyszerre nagy lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csíkből, Háromszékből a hegyek közt lappangó székelység mind odasietett. Volt ott ember is, fegyver is elég; csak a vezető hiányzott.
Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóújvárát is elvette a tatár, nagyon szidta érte a csíki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni a várukból? Azok azt felelték rá, hogy „mikor nem volt lovasságunk!” Aztán beszélj velük, ha tudsz!
– No, hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza.
– Megyünk is!
S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a száguldó tatárra.
Ott találkozának Buzdurgán murzával a csíkszeredai síkon. Az jött Ojtoz felé a nagy prédájával, s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt látott maga előtt; amiről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a földből.
Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!
Bizony fel az!
A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy ahol váratlan ellenállásra talált, ott mindjárt lekonyult a taréja.
Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.
Kilovagolt maga a két sereg közötti síkság közepére, s kirántva a pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy félmértföldnyire is meg lehetett hallani.
– Ti hitetlen kutyák! Majd elbújtok egérlyukaitokba, ürgének születtek! Ha van közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!
Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy Cohárdról, ahol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy bolond hústoronnyal, akinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel sem tudja megemelni.
Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő Góliáttal nem tudnak senkit szembeállítani.
Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél.
– Hej, édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell ezzel a csodával összeakaszkodnod! – mondá Czirjék Boldizsár a főkapitánynak.
A többi hadnagyok is mind nekiesének:
– Te vívhatsz meg vele, senki más.
Damokos Tamás látta, hogy ezt a harcot nem kerülheti ki.
És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, ami fel van jegyezve a Damokos-család hagyományaiban.
– Hej becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!
S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keserűségét nagy búbánatában. Aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis árvámat! És most „segíts uram Jézus!” azzal a lovát megsarkantyúzva, kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Buzdurgán murzával szembeiramodvást.
Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsúfolt orcájáról a kiszabadult rabját, s rárivallt csúfondárosan:
– Hát te hogy szöktél meg a csávagödörből, Tamás a Damokosok között? Tán biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! No iszen! Voltam a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolc övet, akiről te měhdruli ábécét tanultál; egyet sem találtam; no, majd odahaza esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon szerettek, osztozzanak rajtad.
Azzal felemelte faág vastagságú karjával magasra azt a széles pallost, ami egy bikát is képes kettészelni, s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reá rohanó Damokos Tamást.
Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, amíg az ő feje azt mondja a kezének: „vágj”, míg az ezt megteszi, azalatt a tömzsi régen odavágott. Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a pallosa őreá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül, s amint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehúzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát, s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: „Ej, Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!”
A fej nélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit.
Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen Istennel, s ne kívánja a felebarátja romlását.
Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját Alsócsernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai. Mind olyan derék emberek, mint ő volt meg a felesége.
*
Nemsokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, akit egyúttal megtett Erdély fejedelmének.
És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy fejedelme fog lenni egyszerre.
Két év múlva mind a négy elmúlt: három csatákban esett el.
Szegény Erdély, de sokat szenvedett!
De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain, Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: „Hej becsület! becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!”
És aztán az olyan vágást, amilyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá e világról, máig is úgy hívják, hogy „Damokos-vágás”.
Adjon Isten mindenkinek belőle, aki megérdemli!