Hídvártól Gyulafehérvárig egy jó napi járóföld van, még a legjobb lovakkal is, a legjobb időjárás mellett, esős időben a hegyi utak még több idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy derék, becsületes oláh nemes; aki úgy mellékesen kocsmárosi hivatalt is visel. Itt, ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük elégedve, s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifjú Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből kijövő patak zuhatagja mellett; a bérci csermely ott foly el háza mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé változtatva, ameddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornácos házból áll, távolabb vannak az aklok és félszerek; földszint kőből évítve, s az alacsony emelet kemény fából, szép simára gyalult oldalakkal, s olyan ügyesen egymásba róva, mintha remekbe készült katulya volna; nyolc oszlop az elején, cifrára kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, ahol maga a nemes úr lakik, legvégén pedig van a vendégszoba, ahova vendégeit, ha jönnek, be szokta szállásolni. Csak egy szoba, de elég, kényelmes és tágas is, megférnek benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a kocsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is élhetne meg, hanem félig szívességből és jó barátságból; számadásai is nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kíván, annak a számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék amiatt még külön cifra kálkulussal? Négylovas hintókat nem szokta taksálni, azok fizetnek, amit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit fizessen, hanem kezet szorít, és odább megy; szerencsés utat kíván neki, s nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

Amellett Makkabesku büszke ember, és sokat tart a nemességére. Megvárja, hogy őt domnulénak szólítsák, s nagyon jólesik neki, ha vendégei észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi címert, a fekete medvét három nyíllal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme felől, amikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három nyíllal, mely pléhre festve két vasrúdon a ház előtt himbálja magát, szintén nem valami kocsmai, – hanem nemesi címer, s örömest elegyedik beszédbe a legközelebbi tisztújításról, amikor alispánt és szolgabírákat választani fenn járt a székvárosban.

Késő délután lehetett, amidőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai csárdába vezető gyaloghídon át annak udvarára lépett; gyalog jött, egy ládika a hóna alatt, s vállán egy kettős csövű fegyver. Makkabesku a tornácon át s messziről köszönté.

– Hozta isten nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye. Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább hatodszor történik velem ott baj.

– Isten az oka, uram; a patak, mihelyt megárad, mindjárt elrontja.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem bírták még állítani, úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam, mert különben a nyakam tör ki, a hajdúm így is kificamította a kezét; küldj neki segítséget ízibe; mert különben be nem vergődnek. Hol van a leánykád?

– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre, te!

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult arccal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját, s vidd be a vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kisleánykám? Mégsem mentél férjhez? – szólt a piros csattanó orcát megcsípve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát elvette.

– Hej, be nehéz ez! – sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg. – Nem sül el ez a puska?

– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugye, öregapja?

– No, csak vidd be, Flóre. A nagyságos úrnak mindig jókedve van, még ha a szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku negyvenen túl levő férfi lehetett már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal boszontotta a kocsmárost, hogy leánykának hítta a feleségét, s kérdéseket tett hozzá, mint öregapjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját.

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még „ifjú”-nak híják: természetesen azért, mert az apja még él, és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy percig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, ahol az ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba, Flóre; a kocsis meg a bivalyos siessenek mindjárt a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak, különben ma sem vergődik be; csak elébb szeretném valami biztos helyre tenni ezt a ládikát; nem azért, mintha félteném, vagy mi, hanem négyezer arany van benne, s az mégsem bolondság.

– Hüh, domnule! – szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros, mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé. – Kegyelmed annyi aranyat hordoz magával, s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurcolom magammal.

– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.

– Nem szoktam én magamat eszkortíroztatni.

– Pedig kár, domnule; a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; amióta az Anna elárulta a Lúcsia-barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a bajunk; a jámbor bolondokat meg a temérdek sok kincset ott kapták, de elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez bosszúból és elveszett kincsei miatt az egész vidéket sarcolja: pedig azt mondják, hogy már le akart tenni végképpen a rablóvezérségről, el akarta venni az Anicát; de hogy elárulták, s pénzét ott veszejtették, újra dúl-fúl a vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal a császári postaszekeret.

– No, no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.

– Nem tudom, domnule: álarc van a képén, nem pirul az, és nem sápad el.

– Nem szokott ide ellátogatni? Nem tanyázik néha nálad?

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még sohasem volt; amit különben magam is nagyon csodálok.

Nálam sok úr megfordul; s innen könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Nem tartsz fegyvert a háznál?

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek tartson kirabolni; más ember pedig védje maga magát. Aztán hiába való dolog ővele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már; mit nyert vele? Megvakult, most koldulhat már; Anica elárulta, rajta hozta a katonákat, mit nyert vele, az eltűnt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és minden ismerőit, s most ül velük együtt Gyulafehérvárott a kaszamátában.

– No, ne félj semmit, nem történik azalatt semmi baj, míg én a kocsihoz visszamegyek; addig is zárd el a faliszekrénybe ezt a kis ládát, s vedd magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, énrám ne mondhasson senki semmit. Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló faliszekrénybe, mely hasonlatos az állóórák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemeslevele. A bezárt szekrény kulcsát odaadá a vendégnek.

Még azonfejül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.

– Domnule – szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza akar menni eltört kocsijához –, én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném, ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mint sült paraszt, sohase látott vastengelyű szekeret.

– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.

– Segítsek főzni a leánykádnak?

A kocsmáros homloka összehúzódott e szóra, elmeneteli kedve láthatólag megcsökkent.

– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.

– Enyje, boldogtalan ember – szólt Hátszegi türelmét vesztve –, hiszen csak nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van hát, itthagyom neked a puskámat; fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá; – húzd föl a sárkányát mind a két csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutatóujjadat a ravaszán. A bal csöve tíz fickóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy aki ennek a túlsó végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt, s az elég akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve, ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, ahonnan akármi gyerek halottá tehet akármi óriást. Ne félj; ha páncélinget viselne is, ez keresztülviszi, mert acélhegyű golyó van benne, ami a pléhajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugye?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szívében annak a tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, amivel kétszer halottá lehet tenni a legrettenetesebb embert.

– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?

– Van a zsebemben két dupla pisztoly.

Azzal Hátszegi könnyeden, fütyörészve végighaladt a hosszú folyosón, beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán, leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök; majd meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest.

És úrhoz illő könnyenvevésével a dolgoknak ment ismét a hídon keresztül az országútra, Makkabesku szemeivel kíséré, míg beláthatá, s gondolá magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképpen kik voltak azok a Makkabeusok, arra már tisztán nem emlékezik, de annyi bizonyos, hogy az régen történt.

A történet nagyobb bizonyosságára, most is oda van a folyosó feljáratába falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és öklelő bakkecskék, körülírva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de amikből az archeológok azt olvasták ki, hogy azt valami dáciai prokonzul emeltette meghalt felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn alapját letették, s így az a család ősereklyéi közé tartozik.

Azért kedvenc helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa karszék, ahonnan éppen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül, s olyankor megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, akiknek ilyen sokáig eltart az emlékezetük.

Milyen nagy vitézek voltak azok, akik ezt az országot el tudták foglalni!

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető, verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött szívébe; aminek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól járna, aki most ővele ki akarna kötni. Olyan emberekre nézve, akik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valami sajátságos bűbáj van egy véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger támad bennük annak a fegyvernek a hasznát venni. Pável gazda egypárszor a képéhez emelte a puska agyát, s iparkodott vele célozni.

Sikerült neki a kísérlet; fél szemét behunyta, s a másikkal irányozta a céllegyet. Ha most az a cifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia, hogy szétzúzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen, s mint lejjebb ment, úgy változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint bíborpirossá, egyik oszlopnak az árnyéka csendesen húzódott előre, a domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

A lélegzett elállt ajkain … Valaki leskelődik ott …

– Ki van ott? – ordíta rá ijedtségtől elcsukló hangon.

Abban a pillanatban ott állt előtte e folyosó túlsó végén a – Fatia Negra.

Azon alakban, ahogy őt leírták előtte; fekete atlaszköpenybe burkolva, fekete atlaszálarc a képén, miket zsebében rejtve hordhat, s hirtelen fölvehet, és levethet, ahogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jöjj! – kiáltá rá a fegyveres félelem dühével Makkabesku – mert keresztüllőlek! – S amint az álarcos egy lépést tett előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt, és jött egyre közelébb.

Ah, ezek csak a fickók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az acélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje, éppen szembe találkozott a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva, s visszalökte a konyhába, s rázárta kulccsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arcához szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban találni.

Most már nem szólt neki semmit, most már kívánta, hogy jöjjön.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odacélzott a melle közepére; megnyomta a fegyver ravaszát, s a jobb cső is eldördült.

Semmi halálordítás utána… A Fatia Negra sebzetlenül állt előtte.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná, hogy az mégegyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt, s még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjön, hogy azt a kísértetet megölje, ami az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a kocsmáros kezéből, s a puskaaggyal úgy sújtotta főbe, hogy az szédülten rogyott össze.

Azután nem tudja senki, hogy mi történt.

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötözött hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva, s a családi állószekrény feltörve. A kocsmáros ereklyéi közül ugyan, csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négyezer arannyal el volt tűnve. Azt később megtalálták a patakban, természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsúdott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a kettős lövés álomszerű esetét, s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

– Bolond vagy. Bizonyosan a feje fölött lőttél el mind a kétszer.

– Akkor meg kellene a golyók helyeinek látszani az átelleni falon.

Valóban, semmi golyó helye sem volt látható a folyosó falain.