Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, aki tudott felőle, kihalt volna a világról, mielőtt titkát elmondhatta másnak.

A jeges völgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltűntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra.

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltűnhettek, elveszhettek; ahogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

Aki legkevésbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anica volt. Henriette előtt zokogva beszélte azt el: azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jókedvű arcot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét múlva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anica még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig, nem is vette észre a sebforradást nyakán, ami azelőtt nem volt ott.

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hírhedett kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anica, hogy amidőn őt látogatni jő ily emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, akik őrt állnak az utcák szegletein, s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.

– Fatia Negra – szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát –, a múlt éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arcomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

– Akkor is szeretnélek – felelt a kalandor.

– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?

– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.

– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöcbe zártak, elítéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiataltságomat a vasrostélyos ablakon belöl, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha börtönben volnék? Odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?

– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, amit te kérdezgetsz? – szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.

De amint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:

– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél engemet akkor is, ha téged megcsalnálak, és mást szeretnék?

– Igen; akkor is szeretnélek Anica, s szerelemből keresztüllőném a szívedet.

Hogy kacagott ezen a mondáson a leány.

– Várj, pedig ez mind meg fog történni, amit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni, és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek; el fognak ítélni tömlöcre, rabbá leszek; – meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz-e, majd meglátom, ha megölsz-e?

Anica saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kacajra belépett a szobába az öreg Onuc. Leánya nevetve fordult feléje:

– Ugye, apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek? Az öreg Onuc nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy „bár mennél akárkihez, csak mennél igazán”, de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

– Hja, bizony, domnule, ami igaz az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira, mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlenegy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – Te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, ahová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék, s odamennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz, s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarc a képemen, mikor hozzátok jövök: nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, amikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni, s aranyruhás gavallér száll ki belőle, aki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, ahol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onuc szívét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orcáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, éppen úgy, mint sok ember nem bánja, ha kesztyű van húzva a kézre, amit megcsókol.

– Csak hát lenne már ez hamar! De mikor olyan régen biztatsz.

– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, aki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarcot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, aki ezt viselte, meg van halva, és semmi köze hozzám többé.

Az öreg Onuc a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy táncba nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anica mélyen elmélázott, mint aki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltűnt ez a szórakozottság.

– Min gondolkoztál el olyan nagyon, Anica?

A leány felrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:

– Ha te az tudnád?

A kalandor magához ölelte őt e szóra.

– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap színházba járni, és nézni a pompás komédiát. Nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője minden gondolatját éppen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: „milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni magamat, beburkolva koldusi rongyokba, s onnan nézni azt a pompás komédiát, amikor a te fejedet levágják!”

– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? – kérdezé a Fatia Negrától.

– Ideje már. A kisujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja teneked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egypár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egypár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltűnni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltűnik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanújok, akik e felől éppen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanújok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utcákra; de még azt sem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, ami készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. Amint az pénzzé lesz verve; felosztjuk a nyereséget, buna noptét kívánunk egymásnak, s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat felvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk, s a barlang szádát betemetjük. Azontúl csináljon, ki mit akar az aranyával; én semmibe nem avatkozom többet.

– Helyesen mondod – szólt az öreg Onuc –, én is így kívánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, akik e társaságnak részesei vagyunk a Lúcsiában; ott hallgassuk meg, amit te beszélsz, s esküdtessük meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani arról, amik odalent történtek. Azután tegye mindenki, amit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

– Tehát csak egy hétig kell még várnom? – kérdezé Anica a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.

– Mire? – kérdezé a kalandor.

– Mit gondolsz? Ugyan mire?

– Ahá! – szólt az mosolyva. – Arra, hogy én megszűnjek álarc alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? Ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

– Igen, igen – mondá a leány, és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarcos fejedet – a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkeséggel gondolá magában; „a leány arra való, hogy amit a férfi hazudik, azt legyen, aki elhiggye”.

Anica pedig oláh leány volt: – és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, bosszúálló, eszes.

* * *

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét: azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt el a barlang szögleteiből, mely néhány percre aztán kék, zöld, fehér vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a veres szurokfáklyaláng fekete füstjével kísértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt feloszolnék, pazar ünnepélyt rendezett e föld alatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonnan behintve, körös-körül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfa tálakban felhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs felett, amit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, aki megkívánta. A kohó épülete előtt pedig éppen egy egész ötven akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszesszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jöjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végigborsódzik a háta. Egypár elázott fickó már fekszik mellette, ki restellt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a föld alatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé Fatia Negráé, húszezer az öreg Onucé.

A kohóépület ma zöld gallyakkal s tarka vásznakkal van felcifrázva, s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és veres tűzcsillagokat feleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öregasszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyílásánál.

Amíg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg fickó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéjjel; lyányok egymás vállára téve kezeiket, csendes dúdolással lejtenek egy helyben körülforogva; ki-ki jókedvének gyeplűt ereszt, amíg el nem jött az a főnök, akinek fekete arcától úgy elmúlik egyszerre mindenkinek a jókedve.

Pedig a mai nap – értem alatta ezt a föld alatti éjszakát – az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, amelyben ő kezén fogva Onuc leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát aszerint mondva, ahogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem volt is jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Anicát, mint az ő valóságos hitves feleségét, addig is, amíg más országban, más emberek előtt, igazi orcájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvenc eszméje volt már Onucnak, s most Fatia Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onuc és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyóleányokkal. Anica most is szokott szabású köntöseibe volt öltözve; a katrinca és a hímzett ing meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel egymással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől, s hajtekercsei igazgyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint amennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arca tündökölnek az örömtől, ahogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatatlanná tevő köpönyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor … akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anica fölsikolt, – tán az örömtől? Mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel cimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bíbor ruha, amit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek, s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarcot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik cimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – amint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onuc alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg relytélyes főnökük kezét, míg Anica csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

– Én félek tőled, Fatia Negra! Te látatlanul jössz és távozol. Te nem vagy Istennel?

– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.

– Csitt! Ne beszélj úgy.

– Óh, dehogynem; ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyulafehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős; félnek tőlem, és hívek hozzám. Te magad is úgy vagy: – szeretsz, mert félsz.

– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy amilyen magasan fel a felhőig, s amilyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; – hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni, és akik jelen vannak, mind erre fognak esküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak felmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet, s tűzd le a helyére – fejével lefelé.

A leány egy percre elsápadt, megrendült; azután bátran nekiindult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet, s felemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyílásba megfordított végével tűzve azt vissza úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.

A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda. Amint felemelte, és amint újra letűzte ismét a leány a feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arca nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.

– Nos? – kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.

– A feszület megütött, midőn megfogtam, és megütött, midőn újra letettem – súgá halkan a leány; s e percben nagyon halvány volt.

– S te mégis megtetted, amit mondtam – szólt a Fatia Negra, kezét Anica vállára téve –, derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

A leány, sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:

– Bizonnyal az vagyok.

– Atyafiak! – kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. – Ide hallgassatok rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát, s kört alakított a fekete álarcos körül.

– Tudjátok e, mi annak a helynek a neve, ami a föld alatt van? Annak a neve sír! Velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban, s ha akarom, olyan halottak, akiknek nincs semmi mondanivalójuk többé ezen a világon. Aki még azt a felső napfényes világot látni akarja, ahol most éppen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, amik idelenn, e nagy föld alatti sírban történtek, akár láttottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta, és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.

– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok e vele elégedve vagy sem.

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú „sziget” képezé, amit ismernek mindannyian, akik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palack ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércnyílással összeköttetésbe, melybe az ércfeszület volt illesztve.

A fekete álarc néhány percig állt némán a zsámolyon, sisakját levéve fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szállai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

A Fatia Negra tompa, kísértetes hangon megkezdé az átok-esküt.

– Én, e fekete álarc viselője, Fatia Negra, ahogy mindnyájan neveznek, esküszöm e föld alatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Szodomát és Gomorrát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykekre előhívott; esküszöm a lélekre, aki Saul király halálát megjelenté; esküszöm a Leviatán angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a fáraók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, aki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy vesszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálvánnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban; úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban; úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kísértet; úgy legyen testem megverve fekéllyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal; úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, – amint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, ítélő bíró vagy fenyegető hóhér, azokból, amiket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leírok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim; ébredjek fel a sírban, s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, akik a föld felett vagy a föld alatt laknak.

E drasztikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások, s kötő erejük százszorta erősebb, mint ami esküt a bírói személy előtt tesznek le. A fekete álarcos hajfürtjeiből ezalatt körös-körül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha valami rémséges korona volna fején. A körülötte állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; – csak a leány nem hitt neki már semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.

– Ím, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, ahol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül.

Az öreg Onuc reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, amik ujjai hegyét megégették. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kíváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, amit másnak nem hitt, s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

Csak Anica nem közeledett hozzá.

– Hát te félsz tőlem? – kérdezé tőle az alakos.

– Nem félek.

– Jer hát, csókolj meg.

Anica odalépett hozzá, s meg hagyta általa csókolni magát.

Összeborzadt utána.

– Nos? Mit éreztél?

– Szád megégette számat – felelt a leány, s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette cimboráit; ezektől nem tarthatott többé.

– Most add ide kezedet, Anica, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogózzék a másik kezébe.

Így egy láncot képeztetett velük, melynek túlsó végét a vén Onuc zárta be, kinek kezébe egy vékony láncot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a fantasztikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, s jajveszékelve könyörögtek a fekete álarcosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra – szólt Onuc, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt –, melyben te is beváltsd szavadat; azután majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?

– Ne jussak ki a napvilágra addig, amíg azt nem teszem.

– Megesküszöl vele azon módon, ahogy nekem megígérted?

– Azt hallani fogjátok.

– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg felállítva, ugyebár? Az egyik serpenyőre ráültetem Anicát, s a másik serpenyőre annyi aranyat rakok, amennyi őt felemeli. Annyi aranyat adok leányommal, amennyit ő saját maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onuctól; valódi román munificencia! Annyi aranyat a menyasszonnyal, amennyit ő maga nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon felemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onuc még a tálat is ráteteté a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onuc jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, amennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett; Onuc diadaltól sugárzó arccal taszítá oldalba könyökkel a Fatia Negrát.

– Ez most mind a tied.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem ahol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve, mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve; az aranytelt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E masszív gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Öreg Onuc dicsekedve mutogatá hacukájuknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket:

Lám, mégsem a pénz után nyúlt, hanem a leány után.

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a föld alatti pokol egyházában, ahova az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkőzni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert arannyá változni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő percét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, ami már a feje felett jön, akkor ahelyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel felkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőrül, s iramodik vele amerre tud, ebben a sötét odúban, azon a sötét járáson keresztül, amit rajta kívül senki sem ismer; amin úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekciója mellett.

Hanem hát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánnyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.

– Hintsetek rájuk mézes búzát – suttogá a nyoszolyóasszonyoknak Onuc, aki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?

Anica azt kívánta, hogy a Fatia Negra hajoljon elébb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.

Ez odahajolt hozzá, a szép arcot magához ölelve; a leány remegve súgá:

– Engem is a föld alatt fogsz-e magaddal elvinni innen?

– Félsz, hogy azt teszem?

– Veled elmegyek akármerre, s nem félek semmitől.

– Szavadon foglak.

– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?

– Balra. Mindennek bal kéz felől kell kezdődni, ami szerencsés akar lenni.

– A pénzverő műhely alatt van az ajtó? – kérdé a leány gondatlan arckifejezéssel.

– Ott, ha tudni akarod.

– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.

A Fatia Negra ismételte a hókuszpókuszt. Letérdelt Anica mellé az oltár lépcsőjére, s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. – Olyan rémséges volt látni, amint fekete álarcából a felemelt szemek fehére kivillant.

– Én, e fekete álarc viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának, s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, mellyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, akik az égen egymástól meg nem bírnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, akik ellen a leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, amily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom, és nőül veszem; soha el nem hagyom, és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarcot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek, s ha valaha e fogadásom ellen nyilván vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés; undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arctól; áruljon el, kiben legjobban bízom, tanúságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon; fejem felett pallos függjön; szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok; s ahogy Achab vérét felnyalták az ebek az utcán egy rossz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek, és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezet szájtátva bámult a fekete arcúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végigmondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arcok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, amíg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami színpadi statisztéria, mialatt a főkomédiás a lámpák előtt végzi magánybeszédét. Csak Anica vette őket észre, az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet; a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

– Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről felállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltáremelvényen, s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arcán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarcos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél, ugye, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engemet meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jeges völgyi éjszakára; mily utálatosan árultál el ott engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fúttam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél, ugye, a kígyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el, kiben legjobban bízol, víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed felett, ebek nyalják fel véredet? Íme, tehát – előtted tűz, mögötted víz; fejed fölött pallos! Kutyák ugatnak már, szagolva véredet; én elárultalak! Tekints oda hátad megé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél.

– El vagyunk veszve! – ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok ércszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

– Mindenki letegye a fegyvert! Semmi ellenállás!

Onuc ordítva rohant aranytelt zacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy percre megkövülten állt Anica előtt, mint egy megfogott ördög, s elmeredve nézett a leány lángoló arcára.

Anica most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsivajt túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól.

A kalandort e szó téríti magához; látta, hogy egy kérlelhetetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az ércolvasztó ajtajához; s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen felkapott egy égő fáklyát az oltárról, s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszú nyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát nekivetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végigönté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától, s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét; maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott veres fénnyel e kék pokollánggal egyetemben, s a felhalmozott bengáli tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, összevissza lobogtak, sustorogtak bele e rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást, és menekültek magasabban álló sziklák felé, ahova a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában fellobbant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alkohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, amint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó ajtajától, merészen átgázolt az égő borszeszlángon; jól tudva azt, hogy ez nem gyújtja meg egyszerre az öltönyt, s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa; azzal felszakítá az ajtót, s azon keresztül hirtelen eltűnt.

A másik volt Anica, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét, s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadt egy fejszét, s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádokhoz futott, azoknak fenekeit beszaggatá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s amint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete ráismerni többé, arca úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott ser képezett; a vén Onucnak egy haja szála sem maradt meg; de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Felrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárének mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki ismét a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: „utánam!”, s első volt, ki az ércolvasztó ajtaját felszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a föld alatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pirámid alakú halomba rakva kisded erszényekben; – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! – mondogatták a katonák, puskáik agyával kopogatva a falakat.

– Megmenekült! – szólt, perzselt haját tépve kezével a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni, s az érclapító alatt megtalálták a csapóajtót, melyen keresztül szokott ki s bejárni a barlangokon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anica sietve futott előttük a fáklyával a föld alatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra múlva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni; s amint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, s a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül … A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta? …